PAOLO MENGOZZI
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2010. szeptember 2.1(1)
C‑279/09. sz. ügy
DEB Deutsche Energiehandels‑ und Beratungsgesellschaft mbH
kontra
Bundesrepublik Deutschland
(A Kammergericht Berlin [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Az uniós jogon alapuló jogok hatékony bírói jogvédelme – Bírósághoz való jog – Eljárási garanciák – Jogi személy – A tényleges érvényesülés elve – »Közérdek« hiányában a költségmentesség megtagadása egy jogi személytől olyan kereset benyújtásához, amelynek tárgya valamely tagállam uniós jog megsértése miatti felelősségének megállapítása”
I – Bevezetés
1. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elvének a német jogrendben a költségmentesség iránti kérelemre akkor alkalmazandó szabályokra tekintettel történő értelmezésére vonatkozik, ha az erre irányuló kérelmet az állam felelősségének az uniós jog megsértése miatti megállapítására irányuló kereset során nyújtják be.
2. A Bíróságot első alkalommal kérik arra, hogy egyrészt értékelje egy olyan költségmentességi mechanizmus összeegyeztethetőségét a közösségi joggal, amely többek között az illetékmentességet foglalja magában, amely engedélyezésének feltételei szigorúbbak jogi személyek esetén, mint természetes személyekkel szemben, másrészt – ebből kiindulva – nyilatkozzon a jogi személyek számára nyújtandó eljárási garanciák terjedelméről.
II – Jogi háttér
A – Nemzetközi jog
3. A polgári eljárásról szóló 1954. március 1‑jei hágai egyezmény – amelynek mindeddig az Európai Unió huszonegy tagállama vált részesévé – IV. címe a költségmentességre vonatkozik. Pontosabban az egyezmény 20. cikke előírja, hogy „[p]olgári és kereskedelmi ügyekben bármelyik Szerződő Állam polgára a többi Szerződő Államban az ottan hatályos jogszabályoknak megfelelően ugyanúgy részesül a költségmentesség kedvezményében, mint a belföldiek.”
4. Az Európa Tanács égisze alatt született, a költségmentesség iránti kérelmek továbbításáról szóló, Strasbourgban 1977. január 27‑én aláírt európai megállapodás – amelynek az Európai Unió huszonegy tagállama részese – 1. cikke kimondja, hogy „[m]inden olyan személy, akinek szokásos tartózkodási helye valamelyik Szerződő Fél területén található, és polgári, kereskedelmi vagy közigazgatási ügyben költségmentességért folyamodik egy másik Szerződő Fél területén, a szokásos tartózkodási helye szerinti államban is benyújthatja kérelmét. Ez az állam köteles a kérelmet továbbítani a másik államnak.”
5. Az igazságszolgáltatáshoz való nemzetközi hozzáférésről szóló, 1980. október 25‑i hágai egyezmény – amelynek tizenkilenc tagállam részese – 1. cikkének első bekezdése előírja, hogy „a Szerződő Államok állampolgárai minden Szerződő Államban ugyanolyan feltételek mellett részesülhetnek költségmentességben polgári és kereskedelmi ügyekben, mintha ezen Állam polgárai lennének és ott szokásos tartózkodási hellyel rendelkeznének.” A cikk második bekezdése kimondja, hogy „azok a személyek, akikre az előző bekezdés rendelkezései nem vonatkoznak, de akik szokásos tartózkodási hellyel rendelkeztek azon Szerződő Államban, ahol a bírósági eljárás folyik vagy folyni fog, az előző bekezdésben szereplő feltételek mellett szintén részesülhetnek költségmentességben, amennyiben a keresetre okot adó körülmény ebből a korábbi tartózkodási helyből ered.”
B – Az uniós jog
6. Az EU 6. cikk (2) bekezdése a következő elvet rögzíti: „[a]z Unió a közösségi jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény [a továbbiakban: EJEE] biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek.”
7. Az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) „A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog” című 47. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.
Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez.
Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.”
8. Az EK 10. cikk első bekezdése szerint „[a] tagállamok az e szerződésből, illetve a Közösség intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket. A tagállamok elősegítik a Közösség feladatainak teljesítését.” E cikk második bekezdése szerint „[a] tagállamok tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti e szerződés célkitűzéseinek megvalósítását.”
9. A határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályok megállapításáról szóló 2003. január 27‑i 2003/8/EK tanácsi irányelv(2) (4) preambulumbekezdése szerint az EJEE‑nek valamennyi tagállam szerződő fele, és a 2003/8 irányelvben említett ügyeket az egyezménnyel összhangban kell kezelni.
10. Az irányelv (5) preambulumbekezdése a következőképpen határozza meg annak célját:
„Ezen irányelv a határon átnyúló jogviták esetén a költségmentesség alkalmazását kívánja előmozdítani az elegendő forrással nem rendelkező személyek számára, amennyiben támogatás szükséges az igazságszolgáltatáshoz való hatékony [helyesen: tényleges] hozzáférés biztosításához. Az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés általánosan elismert jogát erősíti meg [a Charta] 47. cikke.”
11. A 2003/8 irányelv (11) preambulumbekezdése akként határozza meg a költségmentességet, hogy annak „ki kell terjednie a bírósági eljárás megkezdését megelőző jogvita lezárására irányuló, a pert megelőző tanácsadásra, az ügy bíróság elé vitelében nyújtott jogsegélyre, a bíróság előtti képviseletre, és az eljárási költséggel kapcsolatos könnyítésre vagy az az alóli mentességre”.
12. Ugyanezen irányelv (13) preambulumbekezdése a következők szerint határozza meg annak hatályát:
„Minden uniós polgárnak – akár lakóhelye, akár szokásos tartózkodási helye van egy tagállamban – a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén jogosultnak kell lennie a költségmentességre, ha eleget tesz az ezen irányelvben előírt feltételeknek. Ugyanez vonatkozik harmadik országok azon állampolgáraira, akiknek szokásos és jogszerű tartózkodási helye valamely tagállamban van.”
13. A 2003/8 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy az „irányelvet – a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén – polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, a bíróság jellegétől függetlenül. Az irányelv hatálya nem terjed ki az adó‑, vám‑ és közigazgatási ügyekre.”
14. A 2003/8 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy az „ezen irányelv hatálya alá tartozó vitában érintett természetes személyek jogosultak a megfelelő költségmentességre annak biztosítása érdekében, hogy az igazságszolgáltatáshoz való hatékony [helyesen: tényleges] hozzáférésüket az ezen irányelvben meghatározott feltételekkel összhangban biztosítsák”.
15. Az irányelvnek „A jogviták tárgyára vonatkozó feltételek” című 6. cikke (1) bekezdése kimondja, hogy „[a] tagállamok előírhatják, hogy a nyilvánvalóan megalapozatlannak tűnő keresetekre vonatkozó költségmentesség iránti kérelmet az illetékes hatóságok elutasíthatják”.
16. Ugyanezen cikk (3) bekezdése a következőket rögzíti:
„A kérelem érdemére [helyesen: megalapozottságára] vonatkozó határozat meghozatalakor és az 5. cikk sérelme nélkül, a tagállamok mérlegelik az ügy fontosságát a kérelmező személy számára, de az ügy természetét is figyelembe vehetik, ha a kérelmező személy hírnevének megsértése miatt kártérítést követel, de anyagi vagy pénzügyi veszteséget nem szenvedett, vagy ha a kérelem közvetlenül a kérelmező személy szakmájából vagy önálló vállalkozói tevékenységéből eredő követelést érint [helyesen: figyelembe veszik az ügynek a kérelmező személy szempontjából vett fontosságát. Figyelembe vehetik továbbá az ügy természetét, ha a kérelmező személy a jóhírnevének megsértése miatt kártérítést követel, noha anyagi vagy pénzügyi hátrány nem érte, vagy ha közvetlenül az üzleti, illetve az önálló vállalkozói tevékenységéből eredő követelésről van szó].”
17. A Törvényszék eljárási szabályzata 94. cikkének 2. és 3. §‑a, amelyek szövegezése azonos a Közszolgálati Törvényszék eljárási szabályzata 95. cikkének 2. és 3. §‑ával, a következőket rögzíti:
„2. § Az a természetes személy, aki gazdasági helyzeténél fogva teljes egészében vagy részben képtelen az 1. § szerinti költségek viselésére, költségmentességben részesülhet.
A gazdasági helyzetet olyan objektív tényezők fényében értékelik, mint például a jövedelem, a tőke vagy a családi állapot.
3. § Költségmentességnek nincs helye nyilvánvalóan elfogadhatatlan vagy nyilvánvalóan megalapozatlan kereset esetében.”
18. A Bíróság eljárási szabályzata 76. cikke 1. §‑ának első bekezdése a következőket rögzíti:
„Ha a fél az eljárás költségeit teljes egészében vagy részben nem képes viselni, bármikor költségmentességet kérelmezhet.”
C – A nemzeti szabályozás
19. A bírósági eljárási költségekről szóló törvény (Gerichtskostengesetz, a továbbiakban: GKG) 12. §‑ának (1) bekezdése a következőket írja elő:
„Polgári jogvitákban a keresetet csak az általános eljárási illeték megfizetése után kézbesítik. A kereset kiterjesztése esetén nem lehet eljárási cselekményeket végezni az általános eljárási illeték megfizetése előtt; ez vonatkozik a jogorvoslati eljárásra is.”
20. A német polgári törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch) 839. §‑a polgári jogi jogviták közé sorolja a német állam ellen kártérítés iránt indított kereseteket.
21. A német polgári perrendtartás (Zivilprozessordnung, a továbbiakban: ZPO) 78. §‑ának (1) bekezdése kimondja, hogy „a Landgericht és az Oberlandesgericht előtt a felek csak ügyvédi képviselettel járhatnak el […]”.
22. A ZPO 114. §‑a következőképpen rendelkezik:
„Az a fél, aki személyes és pénzügyi helyzete folytán nem képes megfizetni az eljárás költségeit, vagy csak részben, illetve részletekben képes megfizetni azokat, kérelmére költségmentességben részesül, ha a kereset vagy védekezés nem eleve megalapozatlan, és nem tűnik rosszhiszeműnek […]”.
23. A ZPO 116. §‑ának (2) bekezdése előírja, hogy kérelmére költségmentességben részesül „az a jogi személy vagy perképes egyesülés, amelyet belföldön […] hoztak létre, és amelynek a székhelye is belföldön található, ha a költségeket sem ő, sem a jogvita tárgyában gazdaságilag érintettek nem képesek megfizetni, és a per vagy a perbeli védekezés elmaradása sértené a közérdeket […]”.
24. A ZPO 122. §‑a a következőképpen szól:
„(1) A költségmentesség engedélyezésének következtében
1. a szövetségi vagy tartományi adóhatóság csak a bíróság rendelkezései szerint követelheti a következők megfizetését az érintett féltől
a) a lejárt vagy lejáró eljárási költségek, illetve bírósági végrehajtó lejárt vagy lejáró költségei,
b) a kirendelt ügyvédek azon követelései, amelyeket rá átruháztak;
2. a fél mentesül a perköltség‑biztosíték szolgáltatásának kötelezettségétől,
3. a kirendelt ügyvéd nem igényelhet munkadíjat az érintett féltől.
[…]”
25. A ZPO 123. §‑a pedig azt rögzíti, hogy „a költségmentesség engedélyezése nem érinti a másik fél részéről felmerült költségek megtérítésére irányuló kötelezettséget”.
III – Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
26. A DEB Deutsche Energiehandels‑ und Beratungsgesellschaft mbH (a továbbiakban: DEB) 1998‑ban létrehozott német vállalkozás, amelynek a brandenburgi tartományi gazdasági minisztérium engedélyezte, hogy Németország területén független energia‑nagykereskedőként és energiaszolgáltatóként működjön. Mivel a 98/30/EK irányelv(3) és 2003/55/EK irányelv(4) – amelyek hátrányos megkülönböztetés nélküli hozzáférést biztosítottak volna a nemzeti gázhálózatokhoz – késedelmes németországi átültetése folytán kárt szenvedett, a DEB az állam felelősségének a közösségi jog megsértése miatti megállapítása iránti keresetet indított a nemzeti bíróság előtt. Keresete benyújtásának időpontjában a DEB sem munkavállalókkal, sem vagyonnal nem rendelkezett.
27. Azt, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette a 98/30 irányelv átültetésére nyitva álló határidőt, egyébként egy kötelezettségszegést megállapító ítéletben a Bíróság is megállapította.(5)
28. A DEB azt állítja, hogy kár érte, és kicsivel több, mint 3,7 milliárd euró kártérítést kér. A tárgyalás során a DEB pontosította, hogy 1998‑ban körülbelül 200 személyt foglalkoztatott, akiket tevékenységének hiánya folytán fokozatosan kénytelen volt elbocsátani, valamint saját vagyonnal rendelkezett, amelyet ugyanezen ok miatt elveszített. Beadványai szerint, amikor ténylegesen lehetősége nyílt a gázhálózatokhoz való hozzáférésre, a fentiek folytán már nem volt képes azon tevékenység gyakorlására, amelyre engedélyt kapott.
29. A DEB úgy véli, hogy az a tény, hogy nem férhetett hozzá a gázhálózatokhoz, legalább hat szerződés elvesztését okozta a számára. A kártérítés címén igényelt összeget azzal igazolja, hogy az megfelel a német nagykereskedelmi fogyasztókkal szemben alkalmazott értékesítési ár statisztikai átlaga és az oroszországi beszerzési ár közötti különbségnek, levonva a tranzitdíjat, illetve a szállítási költségeket. A DEB ezután ebből az első összegből elővigyázatossági csökkentésként levont 50%‑ot, a vonatkozó német jogszabályoknak megfelelően.
30. A DEB számításai szerint az általa megfizetendő eljárási illeték, amelyet a pertárgy értéke alapján számítanak ki, körülbelül 275 000 euró lenne. Mivel az ügyvédi képviselet kötelező, a DEB becslése szerint a jogi képviselettel kapcsolatos költségek kicsit több, mint 990 000 eurót tennének ki. A megfelelő pervitel érdekében, illetve mivel nem rendelkezik a szükséges pénzeszközökkel, a DEB, amely nem tudja megfizetni sem a GKG 12. §‑ának (1) bekezdése szerinti illetéket, sem a kötelező jogi képviselettel járó ügyvédi költséget, költségmentességért folyamodott a Landgericht Berlinhez.
31. 2008. március 4‑én hozott határozatával az utóbbi elutasította a költségmentesség iránti kérelmet, azzal az indokkal, hogy a DEB nem felel meg a ZPO 116. §‑a (2) bekezdésében foglalt feltételeknek. Bár kétségtelen, hogy a DEB nem rendelkezik a szükséges pénzeszközökkel, a per elmaradása nem sértené a közérdeket, ahogy azt a német bíróságok és a Bundesverfassungsgericht értelmezik. A Landgericht Berlin egyebekben nem vizsgálta a kereset megalapozottságát.
32. A DEB azonnal fellebbezett ez ellen a határozat ellen a Kammergericht Berlinhez. Az utóbbi szerint, amennyiben csak a német jog alapján kellene dönteni, akkor meg kellene állapítania, hogy a Landgericht Berlin helyesen értelmezte a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdésében szereplő feltételeket. A német bíróságok ugyanis az állandó ítélkezési gyakorlatuk szerint kevés olyan helyzetet ismernek el, amelyben a per elmaradása ténylegesen sérti a közérdeket. Ez a helyzet például, ha a határozat a lakosság jelentős részét érinti, vagy annak társadalmi következményei vannak. A ZPO 116. §‑ának (2) bekezdése értelmében az is ellentétes a közérdekkel, ha a per elmaradása gátolja a jogi személyt abban, hogy továbbra is ellássa közérdekű feladatát, vagy ha a jogi személy léte a pertől függ, és munkahelyek sorsa forog kockán, vagy ha a jogi személynek nagyszámú hitelezője van.
33. A Kammergericht Berlin azt is kiemelte, hogy a német ítélkezési gyakorlat és különösen a Bundesgerichtshof ítélkezési gyakorlata szerint a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdésében szereplő feltétel nem teljesül attól, ha a megfelelő határozat meghozatalához közérdek fűződik, vagy ha a jogvita eldöntése érdekében közérdekű kérdésekre kell választ adni.
34. Szerinte a DEB‑nek nincs bevétele, sem vagyona, sem munkavállalói, sem hitelezői. A per elmaradása tehát önmagában nem veszélyezteti a fennmaradását. Emellett nem tekinthető olyan jogalanynak, amely közérdekű feladatot lát el. Mivel mindig is feltétel volt, hogy az eljárásban gazdaságilag érintetteken kívül a per elmaradása hátrányosan érintse más személyek jelentős csoportját is, és mivel a DEB esetében nem ez a helyzet, a Landgericht Berlin költségmentesség iránti kérelmet elutasító határozatát hatályában fenn kell tartani.
35. A Kammergericht Berlin emlékeztet arra is, hogy az eltérő bánásmódot, amelyben a ZPO a természetes személyeket és a jogi személyeket részesíti, a Bundesverfassungsgericht összeegyeztethetőnek találta a német alaptörvénnyel. Ez utóbbi ugyanis úgy ítélte meg, hogy a költségmentesség engedélyezése a szociális állam elvéből, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartásának szükségességéből levezetett szociális támogatáshoz hasonlítható. A kérdést előterjesztő bíróság ebből azt vonta le, hogy az ilyen típusú szolidaritás a pénzeszközökkel nem rendelkező jogi személyek esetében nem írható elő. Az, hogy megfelelő vagyonnal rendelkezzenek, a jogi személyek létrehozásának és fennmaradásának feltétele, és e jogi személyek csak akkor rendelkeznek a nemzeti jogrend által elismert létjogosultsággal, ha a maguk erejéből képesek elérni a létrehozataluk alapjául szolgáló célt és teljesíteni feladataikat.
36. Ugyanakkor a Kammergericht Berlin felveti azt a kérdést, hogy a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdése, ahogy azt eddig a nemzeti bíróságok értelmezték, nem ellentétes‑e az uniós joggal. A költségmentesség engedélyezésének feltételei, amelyek jogi személyek esetében szigorúbbak, mint természetes személyek esetében, és amelyeket emellett a német nemzeti bíróság megszorítóan is értelmez, a DEB esetében azzal a konkrét hatással járnak, hogy ez utóbbit megfosztják attól a lehetőségtől, hogy az állam felelősségének megállapítását kérje az uniós jog megsértése miatt. Így a költségmentesség elutasítása esetén gyakorlatilag lehetetlenné vagy legalábbis túlzottan nehézzé válik számára a kártérítés megszerzése az államtól annak az uniós jog megsértése miatt fennálló felelőssége alapján. A kérdést előterjesztő bíróság tehát kételkedik abban, hogy a nemzeti intézkedés összeegyeztethető az állam felelősségéhez kapcsolódó elvekkel, és különösen a Bíróság ítélkezési gyakorlatában kialakított tényleges érvényesülés elvével.
37. Mivel az uniós jog értelmezésével kapcsolatos problémával találkozott, és utolsó bírói fórumként határoz az ügyben, a Kammergericht Berlin úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és a 2009. június 30‑án kelt előzetes döntéshozatalra utaló végzésével az EK 234. cikk alapján a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:
„Aggályos‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a bíróság előtti igényérvényesítés [illeték] megfizetésétől függ, és nem részesülhet költségmentességben az a jogi személy, aki nem tudja megfizetni [azt], tekintettel arra, hogy a kártérítés jogi feltételeire, valamint az állam közösségi jogi felelősségének érvényesítésére irányuló eljárásra vonatkozó nemzeti rendszer nem teheti gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé az állam közösségi jogi felelősségének elve szerinti kártérítéshez jutást?”
IV – A Bíróság előtti eljárás
38. Az alapügy felperese, a német, a dán, a francia, az olasz és a lengyel kormány, az Európai Bizottság, valamint az EFTA Felügyeleti Hatóság írásbeli észrevételt terjesztett elő.
39. A 2010. június 3‑án tartott tárgyalás során szóbeli észrevételt terjesztett elő az alapügy felperese, a német kormány, a Bizottság, valamint az EFTA Felügyeleti Hatóság.
V – Jogi elemzés
A – Az észrevételek összefoglalása
40. Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a német kormány, csakúgy mint a dán, a francia és az olasz kormány, valamint a Bizottság olyan következtetésre jutott, amely szerint a szóban forgó nemzeti szabályozás nem jelent problémát az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének szempontjából. Lényegében úgy vélik, hogy bár a jogalanyoknak ténylegesen lehetősséggel kell rendelkezniük arra, hogy az állam felelősségének megállapítását kérjék az uniós jog megsértése miatt, az uniós jog tényleges érvényesülésének és a hatékony bírói jogvédelemnek az elvei nem terjedhetnek odáig, hogy előírják a tagállamok számára, hogy részesítsék költségmentességben a jogi személyeket, amelyek pusztán a nemzeti jogrendszerek mesterséges teremtményei, és amelyek elismerése kifejezetten ahhoz kötődik, hogy elegendő forrás álljon rendelkezésükre fennmaradásuk biztosításához. Az Unió szintjén elfogadott harmonizációs intézkedés hiányában, figyelemmel a közösségi bíróságok előtti eljárás szabályaira és a költségmentesség természetére – amelynek kapcsán egyes kormányok hangsúlyozták az emberi méltósághoz kapcsolódó alapvetően szociális jelleget – teljes mértékben igazolható és jogszerű, ha a költségmentesség jogi személyek részére történő engedélyezésének feltételei – amennyiben vannak ilyenek – sokkal szigorúbbak, mint amikor a költségmentességet természetes személy kéri.
41. Ezzel szemben az alapügy felperese, a lengyel kormány és az EFTA Felügyeleti Hatóság fenntartásokkal élt a jogvita tárgyát képező nemzeti rendelkezés kapcsán. A DEB arra hivatkozik, hogy amennyiben azért kell lemondania a kártérítés iránti eljárásról, mert nem részesül költségmentességben, akkor a tényleges érvényesülés elvének sérelme nyilvánvaló, mivel közvetlenül akadályoztatva van abban, hogy az uniós jogból eredő jogait érvényesítse, amely értékelést az EFTA Felügyeleti Hatóság is oszt, bár árnyaltabban kifejtve. A lengyel kormány vitatja a „közérdek” fogalmának német bíróságok általi túlságosan megszorító értelmezését, és úgy véli, hogy a tényleges érvényesülés elvének ezen megsértése aránytalan. Ilyen körülmények között az alapügy felperese, a lengyel kormány, és az EFTA Felügyeleti Hatóság arra a következtetése jut, hogy a tényleges érvényesülés elvét megsértették.
B – A jogalanyok uniós jogon alapuló jogainak hatékony bírói jogvédelme és az állam felelősségének elve ezen jog megsértése esetén
42. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata(6) értelmében a magánszemélyek közösségi jogból eredő jogainak hatékony bírói jogvédelemére vonatkozó elv az uniós jog általános elve, amely a tagállamok közös alkotmányos hagyományain nyugszik, és amelyet az EJEE 6. és 13. cikke, illetve újabban a Charta 47. cikke is megerősített.(7)
43. A hatékony bírói jogvédelem ilyen módon rögzített elve biztosítja a jogalanyok számára az uniós jogból eredő jogaik érvényesítését. Még ha az állam sérti is meg jogaikat, a jogalanyoknak lehetőséggel kell bírniuk arra, hogy kártérítést kapjanak a nemzeti bíróság előtt.
44. A szerződéseknek és a tagállamok által az Unióhoz való csatlakozásukról szóló döntés által vállalt kötelezettségeknek a logikájából ugyanis az következik, hogy a magánszemélyeknek lehetőséget kell kapniuk arra, hogy bepereljék valamelyik tagállamot, amennyiben az álláspontjuk szerint megsértette az uniós jogot.
45. Vagyis egyszerre van szó arról a célról, hogy a tagállamok tartsák tiszteletben az uniós jogra tekintettel vállalt kötelezettségeiket, és arról, hogy a magánszemélyek számára garantálni kell az uniós jogból eredő jogaik tényleges érvényesülését. Az állandó ítélkezési gyakorlatból ugyanis az következik, hogy a tagállamoknak az EK 10. cikkben szereplő jóhiszemű együttműködés elve alapján biztosítaniuk kell az uniós normák tényleges érvényesülését, és meg kell védeniük azokat a jogokat, amelyeket azok a magánszemélyekre ruháznak.(8)
46. Az uniós jog megsértése miatt kárt szenvedő személyek kártérítéshez való joga a Szerződések által létrehozott jogi unió alapvető elve, és a hatékony bírói jogvédelem elvének egy különös származéka. Ugyanakkor az Unió Szerződések által alkotott alkotmányos alapchartájának mozgatórúgója az igazságügyi együttműködés. Ennek megfelelően a Bíróság, amikor logikusan kialakította az állam uniós jog megsértése miatt fennálló felelősségének elvét, ugyanilyen logikusan jelezte azt, hogy biztosítani kell, hogy ezen elv érvényesítése iránt keresetet lehessen indítani a nemzeti bíróságok előtt, amelyek az Unió rendes bíróságai, következésképpen a nemzeti jogrendekben meg kell határozni az e keresetek elbírálására hatáskörrel rendelkező bíróságokat, továbbá az ilyen keresetek formai és tartalmi feltételeit. A tagállamok eljárási és igazságszolgáltatási autonómiája alapján e területen mozgásteret kell hagyni számukra.
47. Ugyanakkor e szabadságnak szükségképpen korlátokat kell szabni. Bár a magánszemélyek a nemzeti felelősségi jog keretében hivatkozhatnak az uniós jogot megsértő állam felelősségére „a […] károk megtérítésére vonatkozó, a nemzeti jogszabályok által meghatározott feltételek nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló jellegű, nemzeti jogon alapuló igényekre vonatkoznak (egyenértékűség elve), valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a kártérítés megszerzését (a tényleges érvényesülés elve)”.(9)
48. A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy fennáll az a lehetőség, hogy a jogalanyok az uniós jog megsértése miatt keresetet indítsanak a német állam felelősségének megállapítása iránt. Csak azt kell megállapítani, hogy a nemzeti jog tiszteletbe tartja‑e az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét.
C – Az egyenértékűség elvéről
49. Az egyenértékűség elvét, amely megköveteli, hogy a jogorvoslatokra alkalmazandó szabályok összessége különbségtétel nélkül vonatkozzon az uniós jog megsértésén alapuló jogorvoslatokra és a belső jog megsértésén alapuló hasonló jogorvoslatokra,(10) ténylegesen tiszteletben tartották ebben az ügyben. Az eljárási illetéket minden olyan esetben meg kell fizetni, amikor az állam felelősségének megállapítása iránti keresetet nyújtanak be, akár a belső jog, akár az uniós jog állítólagos megsértése alapján. Emellett a költségmentesség engedélyezésének feltételei a jogi személyek esetében azonosak, akár a nemzeti jog megsértése miatt nyújtanak be keresetet az állam felelősségének megállapítása iránt, akár a német állam felelősségének az uniós jog megsértése miatt történő megállapítása iránt nyújtanak be keresetet.
D – A tényleges érvényesülés elvéről
50. Ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság helyesen megállapította, a jelen ügyben inkább az a kérdés merül fel, hogy összeegyeztethető‑e a közösségi joggal, és különösen a tényleges érvényesülés elvével az olyan nemzeti szabályozás, amely a Bíróság elé terjesztett jelen esetben olyan következménnyel jár, hogy nem segít egy jogi személyt azon nehézségek leküzdésében, amelyekkel az állítólag őt az uniós jog alapján megillető jogok érvényesítése érdekében történő bírósághoz fordulás terén szembesült.
51. Az említett helyzet két rendelkezés együttes eredménye.
52. Először is a GKG 12. §‑a minden felet arra kötelez, hogy a per tárgyának értékével arányos illetéket fizessen. A német szabályozás nem tartalmaz felső határt. A ZPO 116. §‑ának (2) bekezdése pedig arra nyújt lehetőséget a jogi személyeknek, hogy költségmentességben részesüljenek, többek között azzal a feltétellel, hogy a per elmaradása ellentétes lenne a közérdekkel, amely feltételt a német bíróságok megszorítóan értelmeznek.
53. A Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően fontosnak tartom, hogy a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdését a német eljárási szabályok tágabb összefüggésébe helyezzük. Másként fogalmazva, még ha az érdekelt felek írásbeli észrevételei a költségmentesség jogi személyektől való megtagadására koncentráltak is, a költségmentesség engedélyezésének feltételeit a szóban forgó tagállam által kialakított általános eljárási rendszerrel összefüggésben kell elemezni.
1. Az eljárás illetékfizetéstől történő függővé tételének lehetőségéről, amelynek feltétele, hogy az illeték nem aránytalan
54. A gondolatmenet ezen szakaszában emlékeztetnem kell a Bíróságot arra, hogy a tagállamok, eljárási autonómiájuk folytán szabadon előírhatják, hogy a keresetek benyújtásakor eljárási költséget kell fizetni. E költségek rendszerint két teljesen eltérő formát öltenek: vagy az állam által, a perben részt vevő feleknek az igazságszolgáltatás mint közszolgáltatás finanszírozásához való hozzájárulása címén beszedett illetékről van szó, vagy az eljárási költségek előlegezéséről, egy olyan biztosítékról, amelyet a felperes helyez letétbe, aminek folytán az alperes biztos lehet abban, hogy a felperes, amennyiben pervesztes lesz, részt vállal a védekezéssel összefüggésben felmerült költségeinek megfizetésében.
55. A Bíróság eddig csak a cautio judicatum solvi [perköltség‑biztosíték] elnevezésű mechanizmussal találkozott, amely a fent ismertetett költségek második formájának felel meg. Azoknak a mechanizmusoknak a sajátossága, amelyek uniós joggal való összeegyeztethetőségét a Bíróságnak már értékelnie kellett, az, hogy e biztosítékot, amelyet rendszerint „külföldiek biztosítékának” neveznek, abban az esetben kell szolgáltatni, ha a felperes nem azon tagállam területén tartózkodik, és nem annak a tagállamnak az állampolgára, amelynek bíróságához a keresetet benyújtotta, míg ilyen biztosítékot a szóban forgó tagállam állampolgáraitól nem kérnek, még akkor sem, ha nem tartózkodnak származási államuk területén, és ott vagyonnal sem rendelkeznek. Ebből kifolyólag figyelemreméltó, hogy a Bíróság vizsgálatát az EK 12. cikkre, és a hátrányos megkülönböztetés általános tilalmára(11) alapozta, nem pedig az uniós jog tényleges érvényesülésének elvére.
56. A Bíróság a tárgyaláson felhívta a német kormányt, hogy pontosítsa az eljárási illeték kiszámításának feltételeit. Ennek kapcsán a német kormány kifejtette, hogy a vonatkozó német szabályozás olyan táblázatot állapított meg, amelynek alapján a pertárgy becsült értékétől függően a jogalany előre teljesen átlátható módon meg tudja állapítani, hogy milyen összegű illetéket kell fizetnie. Ezen érték alapján meghatározott százalékban határozzák meg az illeték összegét. A német kormány kifejtette, hogy az illeték célja lényegében az, hogy az igazságszolgáltatás mint közszolgáltatás igénybe vevői vegyenek részt annak finanszírozásában. Mivel a kis pénzügyi jelentőségű jogviták után beszedett illeték nem elegendő az eljárás tényleges költségeinek fedezésére, a jelentősebb összegű jogviták után levont illeték magasabb. A fenti megfontolásokra figyelemmel állapították meg a DEB által fizetendő eljárási illeték összegét körülbelül 275 000 euróban.
57. Márpedig minél magasabbak az eljárási költségek, annál nagyobb a kockázata, hogy a felperes nem lesz képes azokat vállalni, és kénytelen lesz költségmentességet kérni. Az eljárási költségek magas szinten való megállapítása, a költségmentesség engedélyezésének szigorú feltételeivel együttesen úgy tekinthető, hogy sérti a bírósághoz fordulás jogát, különösen akkor, ha – mint a jelen ügyben is – az illetéket az eljárás lefolyása előtt kell megfizetni. A felmerülő kérdés az, hogy meg kell állapítani, hogy az igazságszolgáltatás mint közszolgáltatás költségeinek elosztása az állam és a szolgáltatás igénybe vevői között, ahogy az a német szabályozás szerint történik, megfelelő‑e, vagy meghaladja az ésszerűség és a méltányosság határait, ami – az olyan konkrét esetekben, mint a jelen ügy – az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés elfogadhatatlan korlátozásához vezet. Ezt a kérdést megfelelő módon csak az alapeljárás bírósága vizsgálhatja, adott esetben a felperes által előterjeszteni kívánt kereset megalapozottságának valószínűségére (fumus boni juris) is tekintettel, amivel kapcsolatban nem határozott a Landgericht Berlin – ahogy az a jelen indítvány 31. pontjából is kitűnik –, és a Kammergericht Berlin sem.
58. A német kormány szintén a tárgyalás során közölte, hogy anélkül, hogy azt valójában a kereset elfogadhatóságának feltételeként fognák fel, az illetékfizetés elmulasztásának következménye az, hogy az eljárás nem indul meg. Be kell vallanom, hogy bár e különbség elenyészőnek tűnik számomra, a bírósághoz fordulás már csak azért is nehezebb, mert a Németországi Szövetségi Köztársaság – szemben bizonyos, más tagállamokban kialakított rendszerekkel – nem állapított meg felső értéket, és nem nyújt semmilyen lehetőséget az illeték későbbi megfizetésére.(12) Ezért vélem úgy, hogy a DEB helyzetének elemzése nemcsak a költségmentesség jogi személyek számára történő megítélésének feltételeire vonatkozó német szabályozás figyelembevételét igényli, hanem az eljárási illeték megfizetését kötelezővé tevő német eljárási rend figyelembevételét is. Másfelől ez megfelel a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdésnek, amely – ahogy az a jelen indítvány 37. pontjából is következik – arra irányul, hogy aggályos‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint egyrészt a bíróság előtti igényérvényesítés illeték megfizetésétől függ, másrészt nem kaphat költségmentességet az a jogi személy, aki nem képes az illetéket megfizetni, és nem felel meg a szabályozás által kialakított szigorú feltételeknek.
59. A költségmentesség mechanizmusának kialakítása éppen azokban az államokban nyer különös jelentőséget, amelyek úgy döntöttek, hogy a bírósági eljárásokat a költségek megtérítéséhez kötik, mivel azt általában úgy fogják fel, mint ellenszolgáltatást. Ebből kiindulva az igazságszolgáltatás költségei megfelelő jellegének értékelése olyan további bizonyíték, amely lehetővé teszi a bírósághoz fordulás jogát a költségmentesség engedélyezésének megtagadása folytán ért sérelem mértékének megállapítását.(13) Anélkül ugyanis, hogy előre kívánnám vetíteni a kérdést előterjesztő bíróság válaszát e kérdéssel kapcsolatban, úgy vélem, hogy figyelembe kell venni, hogy ha a DEB helyzetében az eljárási illeték alacsonyabb lenne, a DEB‑nek objektíve esélye lenne arra, hogy megfelelően vihesse perét, mivel a külső finanszírozás (például bankkölcsön) igénybevételének lehetőségei szélesebb körűek lennének.
2. A jogi személyek költségmentességhez való jogának terjedelméről
a) Bizonyítékok együttese
60. Már jeleztem, hogy ez a nehéz kérdés először merül fel a Bíróság előtt. A válasz azért is nehéz, mert valójában kevés pozitív norma alkalmazható a jelen ügyre. Ezért vagyok kénytelen „bizonyítékok együttesére” utalni. Ez a nemzetközi gyakorlatból, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ítélkezési gyakorlatából, az uniós jognak a kérdéssel kapcsolatos jelenlegi állásából és az egyes tagállamok gyakorlatából tevődik össze.
i. A nemzetközi gyakorlat
61. Úgy tűnik, hogy a nemzetközi gyakorlat nem követeli meg, hogy az államok költségmentességet engedélyezzenek a jogi személyek számára. Sem a polgári eljárásról szóló hágai egyezmény 20. cikke, sem a költségmentesség iránti kérelmek továbbításáról szóló európai megállapodás 1. cikke, sem az igazságszolgáltatáshoz való nemzetközi hozzáférésről szóló hágai egyezmény 1. cikkének első és második bekezdése nem tesznek lehetővé olyan következtetést, mely szerint elismernék a jogi személyeknek a magánszemélyek költségmentességhez való jogával egyenértékű költségmentességhez való jogát. Ezek a különböző nemzetközi szerződések és megállapodások ugyanis a költségmentesség jogosultjaiként kizárólag a következőket említik: „a Szerződő Államok állampolgárai”, „minden olyan személy, akinek szokásos tartózkodási helye valamelyik Szerződő Fél területén található”, illetve „a Szerződő Államok állampolgárai [és] azok a személyek, […] akik szokásos tartózkodási hellyel rendelkeztek azon Szerződő Államban, ahol a bírósági eljárás folyik vagy folyni fog”.(14) Márpedig úgy vélem, hogy az állampolgárok és az állandó lakóhellyel rendelkezők kifejezéseket inkább természetes személyek megjelölésére használják.
62. Arra is rá kell mutatni, hogy az igazságszolgáltatáshoz való nemzetközi hozzáférésről szóló hágai egyezmény a költségmentességről szóló 1. fejezetében egyáltalán nem tesz említés jogi személyekről. A 2. fejezet rendelkezései ugyanakkor a perköltség‑biztosíték (cautio judicatum solvi) és a költségviselésre kötelező bírósági határozatok végrehajthatóvá nyilvánítási eljárása (exequatur) kapcsán kifejezetten utalnak a jogi személyekre. Másként fogalmazva ez azt jelenti, hogy a jogi személyekre való utalás hiánya az említett 1. fejezetben nem a megállapodás szerkesztőinek feledékenységét vagy gondatlanságát mutatja. Még fontosabb, hogy a nemzetközi gyakorlat tehát elfogadja azt a lehetőséget, hogy a jogi személyeket az eljárási költségek megfizetésére kötelezik (azzal a feltétellel, hogy ezt a felperesektől nem pusztán külföldi mivoltuk miatt követelik meg), anélkül hogy tekintetükben ellenszolgáltatásként kialakítanák a költségmentesség rendszerét.
ii. Az EJEE és az EJEB ítélkezési gyakorlata
63. Ami az EJEE‑t illeti – amely hosszú ideje elsődleges fontosságú forrása az Unió jogrendjének, és amely az Unió várható csatlakozása esetén hivatalosan is jogilag kötelezővé válik az Unióra egy rá nézve kötelező nemzetközi megállapodás alapján –, meg kell állapítani, hogy a 6. cikke (3) bekezdésének c) pontja csak a büntetőügyek tekintetében szól a költségmentességről. Az EJEB ebből egy alapvető különbséget vezetett le, mivel megállapította, hogy „az Egyezmény nem írja elő a költségmentesség alkalmazását minden polgári jogvitában. Határozott különbség van ugyanis a 6. cikk (3) bekezdése c) pontjának szövege, amely bizonyos feltételek mellett garantálja a költségmentességhez való jogot a büntetőeljárásokban, és a 6. cikk (1) bekezdésének szövege között, amely egyáltalán nem utal a költségmentességre”.(15) Másként fogalmazva, az EJEE 6. cikke (3) bekezdésének c) pontját nem lehet olyan kiterjesztően értelmezni, hogy az kötelezi az Egyezmény részes államait arra, hogy minden esetben engedélyezzék a költségmentességet.
64. A költségmentesség polgári eljárásokban való megtagadását az EJEB tehát csak az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének alapján vizsgálhatja, amellyel e bíróság összekapcsolta a bírósághoz fordulás jogát.(16) Az Airey kontra Írország ügyben, amelyre a Charta 47. cikkének (3) bekezdéséhez fűzött magyarázat is utal, egy ír állampolgár a házassága bírósági úton történő felbontása iránti eljárást kívánt indítani. Bár a jogi képviselet nem volt kötelező, kiderült, hogy minden ilyen eljárásban részt vevő fél – amely eljárásról egyébként kötelezően tájékoztatni kellett a High Court‑ot – igénybe vette ügyvéd segítségét. Emellett Írországban a polgári ügyekben semmilyen költségmentességi rendszer nem létezett. Az EJEB megállapította, hogy „azt kell megvizsgálni, hogy a jogi képviselő segítsége nélküli megjelenés a High Court előtt hatékony lenne‑e abban az értelemben, hogy [a felperes] megfelelő és kielégítő módon képes lenne‑e kifejteni érvelését”.(17) Az EJEB elismerte, hogy az EJEE céljai között nem szerepel a költségmentesség rendszerének általános kialakítása, hanem az „mindössze annyit ír elő, hogy biztosítani kell, hogy az egyén ténylegesen gyakorolhassa az igazságszolgáltatáshoz való jogát, olyan feltételek mellett, amelyek nem ellentétesek a 6. cikk (1) bekezdésével”.(18) Az EJEB szerint a polgári jellegű jogviták tekintetében „az [EJEE] nem tartalmaz semmilyen rendelkezést a költségmentességről”,(19) ugyanakkor „a 6. cikk (1) bekezdése adott esetben arra kötelezheti az államot, hogy gondoskodjon ügyvédi segítségről, amikor az nélkülözhetetlen a bírósághoz fordulás tényleges érvényesülése érdekében, akár azért, mert a törvény kötelező ügyvédi képviseletet ír elő, mint egyes szerződő államok jogszabályai különböző fajtájú jogviták esetében, akár azért, mert az eljárás vagy az ügy bonyolult”.(20)
65. Az EJEB által nyújtott értékelés természetesen rendkívüli mértékben függ az ügy körülményeitől. A Del Sol kontra Franciaország ügyben a felperes (itt is természetes személy) úgy vélte, hogy az, hogy számára nem engedélyeztek költségmentességet, azt eredményezte, hogy nem fordulhatott a francia Cour de cassation‑hoz, és ezért megsértették az EJEE 6. cikkének (1) bekezdését. Ugyanakkor az EJEB nem fogadta el ez a megközelítést, és a francia költségmentességi rendszer konkrét elemzése alapján úgy vélte, hogy „a francia jogalkotó által kialakított rendszer lényeges garanciákat nyújt az egyének számára, amelyek jellegüknél fogva kizárják az önkényes döntéseket”, és amely garanciákat egyrészt a Cour de cassation mellett működő költségmentességi iroda összetételének módja, másrészt pedig az a tény biztosít, hogy az említett iroda elutasító határozata a Cour de cassation első elnöke elé terjesztett fellebbezés tárgya lehet.(21) Emellett a bíróság rámutatott, hogy a felperesnek lehetősége volt ügyének előadására első fokon, majd a fellebbezés során is.(22) Az EJEB korábban már kiemelte, hogy „miként azt az Emberi Jogok Európai Bizottsága hangsúlyozta, nyilvánvaló, hogy egy költségmentességi rendszer nem működhet olyan rendelkezés nélkül, amely lehetővé teszi azon ügyek kiválasztását, amelyekben azzal élni lehet”.(23) Végül a bíróság mindebből arra következtetett, hogy a felperes bírósághoz forduláshoz való jogának lényeges tartalma nem sérült azáltal, hogy a költségmentességi iroda nem engedélyezte részére a költségmentességet.
66. Újabban az EJEB pontosította azokat a szempontokat, amelyeket figyelembe kell venni a költségmentességi mechanizmus EJEE‑vel való összeegyeztethetőségének vizsgálata során. A kérdést ennek megfelelően „az egyes ügyek tényállásának és különös körülményeinek figyelembevételével kell eldönteni, és az különösen a felperest érintő tét nagyságától, az alkalmazandó jog és eljárás bonyolultságától, valamint a felperes azon képességétől függ, hogy hatékonyan védje ügyét”.(24) A bíróság ugyanakkor elfogadja, hogy a bírósághoz fordulás joga nem abszolút, hanem korlátozható „amennyiben a korlátozás jogszerű célt követ, és arányos”.(25) A bíróság ennek megfelelően úgy vélte, hogy a költségmentesség engedélyezése korlátozható a peres fél anyagi helyzetétől, illetve eljárásbeli sikerességének esélyeitől függően.(26) Az EJEB azt is elismeri, hogy az államok nem kötelesek közfinanszírozás révén annak biztosítására törekedni, hogy a segítségben részesülő személy és ellenfele között teljes fegyveregyenlőség álljon fenn, amennyiben minden félnek ésszerű mértékben lehetősége van arra, hogy előadja ügyét.(27)
67. Kétségtelen, hogy az EJEB által használt „egyén” kifejezés különösen fontos a jelen ügy szempontjából, amikor is e bíróság megállapítja, hogy az EJEE „mindössze annyit ír elő, hogy biztosítani kell, hogy az egyén ténylegesen gyakorolhassa az igazságszolgáltatáshoz fordulás jogát”.(28) Ugyanakkor az EJEB a VP Diffusion Sarl kontra Franciaország ügyben vizsgálta a költségmentesség engedélyezésének jogi személlyel szemben történő megtagadását is.(29) A megtagadás ebben az ügyben is a francia Cour de cassation költségmentességi irodájától származott. A francia kormány érvelése szerint az EJEE nem kötelez arra, hogy minden polgári tárgyú jogvitában engedélyezzék a költségmentességet, továbbá, hogy a költségmentesség megtagadása nem sértette az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének lényeges tartalmát, mivel jogszerű célt szolgált, és ésszerű mértékben figyelembe vette az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél közötti arányosságot. Az EJEB ismét csak azt állapította meg, hogy a 6. cikk (1) bekezdésének lényeges tartalma nem sérült, különösen mivel a bírósághoz fordulás jogát első fokon és a fellebbezés során biztosították. Ezen túlmenően emlékeztetett arra, hogy „az Egyezmény a peres félnek a polgári jellegű jogaira vonatkozó eljárásban semmilyen jogot nem biztosít automatikusan a költségmentességre vagy az ügyvéd általi képviseletre”.(30) Az EJEB ebben az ügyben is elismerte, hogy „a bírósági rendszerben működhet kiválasztási eljárás a polgári perek tekintetében, de annak olyan módon kell működnie, amely nem önkényes, nem aránytalan és nem sérti a bírósághoz fordulás jogának lényeges tartalmát”. Az EJEB a továbbiakban kifejtette, hogy „európai szinten nincs konszenzus, sőt még érzékelhető tendencia sem a költségmentesség engedélyezése tárgyában. Számos állam jogszabályai nem biztosítják ezt a kedvezményt a jogi személyek számára, függetlenül attól, hogy azok célja üzleti vagy nonprofit tevékenység. Ebben az ügyben a bíróság úgy ítéli meg, hogy a francia rendszerben a természetes személyek és az üzleti vagy nonprofit célú jogi személyek közötti jogi különbségtétel, amely a költségmentesség adójogi szabályain alapul, nem önkényes. […] a francia jogban létezik olyan objektív alap – a társasági adóra vonatkozó szabályok – amely lehetővé teszi a kereskedelmi társaságok számára, hogy még akkor is viselhessék a bírósági eljáráshoz kapcsolódó költségeket, ha pénzügyi nehézségeik vannak.” Az EJEB hátrányos megkülönböztetésnek sem tekintette a kereskedelmi társaságok, illetve a természetes és a nonprofit célú jogi személyek közötti, a költségmentességre vonatkozó eltérő bánásmódot, mivel ez a különbségtétel objektív és ésszerű igazoláson, nevezetesen a költségmentesség adójogi szabályozásán alapul.
68. A fentiek alapján úgy vélem, hogy az EJEB értelmezése szerint az EJEE nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kifejezetten kötelezné a részes államokat arra, hogy olyan rendszert alakítsanak ki, amely feltétel nélkül biztosítja a költségmentességet mind a természetes személyek, mind a jogi személyek tekintetében. Természetesen semmi akadálya nem lehet annak, hogy az uniós jogrend az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésénél magasabb szintű védelmet biztosítson.(31) Ugyanakkor nincs kifejezett, valódi jogi alap, amely lehetővé tenné a Németországi Szövetségi Köztársasággal szemben annak előírását, hogy vizsgálja felül a költségmentességi rendszerét a jogi személyek előnyére.
iii. Az uniós szint
69. A Charta 47. cikkének (3) bekezdése, amelyre a 2003/08 irányelv az alapügy tényállásának idején még kötelező erő nélkül hivatkozott, kimondja, hogy költségmentességet kell biztosítani azok számára, akik „nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel”. Ugyanennek a cikknek a másik két bekezdése „mindenkit” említ. A Chartához fűzött magyarázatok(32) mind az Airey kontra Írország ítéletre(33), mind az uniós bíróságok előtt biztosított költségmentességi rendszerre hivatkozik, aminek következtében nem lehet bizonyossággal megállapítani, hogy a Charta elismeri a költségmentességhez való jogot, amelynek alapja így továbbra is elsősorban az EJEE.
70. Ezenkívül nem létezik olyan jogi norma, amely harmonizálja a költségmentesség biztosításának feltételeit, és a jelen ügyre alkalmazható. Mindazonáltal a 2003/8 irányelv, bár a jelen esetben nem alkalmazható, tartalmaz olyan elemeket, amelyek megfelelő tájékoztatást adnak arról, hogy az uniós jogalkotó jelenleg hogyan fogja fel a költségmentességet.
71. A 2003/8 irányelv a költségmentesség biztosításának feltételeit a határokon átnyúló jogviták esetében kívánja rendezni. Márpedig ezekben az esetekben csak a természetes személyeknek adott költségmentesség kedvezményét ismerik el, mivel egyrészt az említett irányelv (13) preambulumbekezdésében az szerepel, hogy „minden uniós polgárnak – akár lakóhelye akár szokásos tartózkodási helye van egy tagállamban – […]”, másrészt az irányelv 3. cikke elvként rögzíti, hogy a „természetes személyek” költségmentességben részesülhetnek a 2003/8 irányelv által meghatározott feltételek és korlátozások mellett.
72. Az Unió bíróságai előtti eljárásokra vonatkozó szabályzatok sem kedvezőbbek a jogi személyekre nézve. Mind a Közszolgálati Törvényszék előtti (amelyhez azonban a jogi személyek csak korlátozottabb számú esetben fordulhatnak), mind a Törvényszék előtti eljárásokban a költségmentesség szigorúan a természetes személyekre korlátozódik,(34) még a gazdasági társaság csődbiztosa által benyújtott költségmentességi kérelem esetén is.(35)
73. A Bíróság előtti eljárások tekintetében a helyzet valószínűleg nem ennyire egyértelmű. A Bíróság eljárási szabályzata 76. cikke 1. §‑ának első bekezdése nem a „személy”, hanem a „fél” kifejezést használja. Ennek megfelelően ez tágan is értelmezhető, mivel a felek lehetnek természetes és jogi személyek is.
74. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy eddig az a gyakorlat, hogy a jogi személyek által a Bírósághoz benyújtott költségmentesség iránti kérelmeket következetesen elutasítják. Bár a Bíróság hosszú időn keresztül nem volt köteles indokolni a költségmentesség megtagadásáról szóló végzéseit,(36) a gyakorlat állandóságára tekintettel feltételezhető, hogy ezeket a megtagadásokat arra alapozták, hogy a kérelmező jogi személy.(37)
75. A költségmentesség megtagadása a Törvényszék előtti eljárásokban, beleértve a közvetlen kereseteket is, bizonyítja, hogy az unió joga tényleges érvényesülésének elve és a jogalanyokat megillető törvényes bíróhoz való jog, nem abszolút, hanem korlátozható. Tény, hogy az Unió bíróságai előtt felmerülő költségek főleg a jogi segítséggel és képviselettel kapcsolatban felmerülő költségek, mivel a különböző eljárási szabályzatok nem rendelkeznek semmilyen, az alapügyben felmerülthöz hasonló illetékről vagy biztosítékról. Mindazonáltal nem zárható ki az a lehetőség, hogy egy olyan jogi személynek, amely nem jogosult a költségmentességre a Törvényszék előtt, el kell állnia a keresetétől, tekintettel az ügyvédek által általában – különösen a versenyjog területén – követelt összegre.
iv. Az egyes tagállamok gyakorlata
76. A teljesség igénye nélkül csupán az Unió néhány tagállamát ismertetem annak bemutatásaként, hogy semmilyen végkövetkeztetést nem lehet levonni a nemzeti gyakorlatok összehasonlításából a költségmentesség kérdésében.
77. Már említettem a francia helyzetet, amely csak a nonprofit célú, franciaországi székhelyű és elegendő forrással nem rendelkező jogi személyek számára biztosítja a költségmentesség – kivételes – lehetőségét.(38) Más jogi személyek nem kérhetik a költségmentességet, de leírhatják adójukból a jogi eljárásokhoz kapcsolódó költségeket. Az Olasz Köztársaság a maga részéről a jelen alapügyben fennállóhoz hasonló rendszert fogadott el, mivel a nyilvántartásba vételhez megköveteli az ügy értékével arányban álló illeték megfizetését. Csak – az olasz jogszabály saját kifejezésével élve – „vagyontalan polgárok” mentesülhetnek esetlegesen az illeték megfizetése alól.(39) Ami a Luxemburgi Nagyhercegséget illeti, a költségmentesség csak a természetes személyeket illeti meg, de közülük sem mindenki kérheti: nem kérhetik például a kereskedők, a gyáriparosok, a kisiparosok és a szabadfoglalkozásúak az üzleti vagy szakmai tevékenységükkel összefüggő ügyekben. Ugyanígy nem biztosítható költségmentesség spekulatív jellegű tevékenységből származó jogvita esetén sem.(40) A Dán Királyság a költségmentesség kedvezményét a természetes személyeknek tartja fenn, kivéve teljesen kivételes jelleggel az olyan ügyeket, amelyek elvi jelentőségűek, vagy közérdeket érintenek; az ipari és kereskedelmi területhez kapcsolódó ügyek főszabályként ki vannak zárva a költségmentességből.(41)
78. A nemzeti gyakorlatoknak ebből a kis mintájából kétféle következtetést lehet levonni.
79. Először is kimutatható, hogy nincs olyan valóban közös elv, amelyet a tagállamok követnének a költségmentesség engedélyezésének tekintetében, és amely a jelen esetben megjelenhetne és megszilárdulhatna az Unió szintjén is.
80. Ezen túlmenően elég elterjedt gyakorlat a tagállamokban az üzleti és a nonprofit célú jogi személyek közötti különbségtétel annak érdekében, hogy ez utóbbiak könnyebben részesüljenek költségmentességben.
b) Olyan helyzetre alkalmazás, mint amelyről az alapeljárásban szó van
81. Egyezően azzal, amit az EJEB akkor követel meg, amikor abban kell döntetnie, hogy megsértették‑e az EJEE 6. cikkének (1) bekezdését, a Bíróság az állandó ítélkezési gyakorlatában úgy tekinti, hogy amikor valamely rendelkezésnek a tényleges érvényesülés elvével való összhangját kell megítélnie, azt nem elvontan, hanem a szóban forgó ügy egyedi körülményei alapján kell elemeznie annak vizsgálata érdekében, hogy a kereset benyújtása nem túlzottan nehéz‑e, figyelembe véve, „hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azokat az alapelveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve és az eljárás szabályos lefolytatásának elve”.(42) A Bíróság a tényleges érvényesülés elve ilyen korlátozásának elfogadásához ésszerű indokot követel meg.(43) Innentől kezdve azt is vizsgálni kell tehát, hogy a ZPO 116. §‑a (2) bekezdésének a német bíróságok által adott értelmezése igazolható‑e valamelyik fent említett elv védelmével.
82. Jóllehet az állandó ítélkezési gyakorlat szerint nem a Bíróság feladata a belső jog értelmezése, mivel az kizárólag a kérdést előterjesztő bíróságra tartozik, amely a jelen esetben köteles megállapítani, hogy az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvére vonatkozó követelményeket a vonatkozó nemzeti szabályozások teljesítik‑e, a Bíróság mégis adhat pontosításokat, amelyek célja, hogy iránymutatást adjanak a nemzeti bíróságnak saját értékelésére vonatkozóan;(44) a továbbiakban én is erre törekszem.
83. A DEB bírósághoz fordulásának nehézsége abból fakad, hogy a jogi személyek szigorúbb feltételekkel kaphatnak költségmentességet. A feltett kérdés annak meghatározására vonatkozik, hogy a hatékony bírói jogvédelemhez való jogot, valamint az uniós jog tényleges érvényesülésének elvét a jogi személyek esetében ugyanolyan mértékben kell‑e védeni, mint a természetes személyek esetén.
84. A német jogrendben a valamely jogi személy bírósághoz való jogának biztosítása azáltal, hogy a társadalom által finanszírozott költségmentességet engedélyeznek neki, csak akkor fogadható el, ha a szóban forgó ügy jelentősége meghaladja az említett jogi személy gazdasági érdekeit. Mindenesetre ez az az értelmezés, amit a nemzeti bíróságok a ZPO 116. §‑a (2) bekezdésének, pontosabban a „közérdek” fogalmának adtak.
85. Úgy tűnik számomra, hogy különösen óvatosnak kell lenni a szóban forgó közérdek értékelésekor. Egyesek azt gondolhatják, hogy e nemzeti rendelkezés megszorító értelmezése azzal a következménnyel jár, hogy kiüresíti a ZPO 116. §‑ának tartalmát, és a jogi személyek által benyújtott költségmentesség iránti kérelmek leplezett következetes elutasításának alapját képezi.
86. Ez utóbbi megjegyzés két gondolatot ébreszt bennem.
87. Először is, bár a német szabályozás ezen a területen valóban korlátozónak minősül, amennyiben a jogi személyek számára valószínűleg nehezebbé teszi a kereset benyújtását, mint a természetes személyek számára, el kell ismerni, hogy a német államban a jogi személyek kaphatnak költségmentességet, ami az Unió nem minden tagállamának jogrendszerében van így.(45)
88. Mindenesetre a költségmentesség nem tekinthető feltétel nélküli jognak.(46) Még a természetes személyek esetében is természetesen a jövedelmi feltételektől függ, néha pedig a kérelem megalapozottságától.
89. Másodszor úgy tűnik számomra, hogy az uniós jogon alapuló jogokat illetően a jogalanyoknak kínált bírósági védelemről való gondolkodásban kettős különbséget kell tenni, amit a német jogszabály kifejezetten nem tett meg, de amire könnyen lehet következtetni. Különbséget kell tenni ugyanis aszerint, hogy természetes személyekről vagy jogi személyekről van szó, továbbá aszerint is, hogy üzleti vagy nonprofit célú jogi személyről van szó. A ZPO 116. §‑ának (2) bekezdésére vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlat valójában az olyan visszaélésszerű keresetek elleni küzdelemre irányul, melyeket adott esetben az üzleti célú jogi személyek indíthatnak, és melyek benyújtásának egyetlen célja, hogy a perbeli kereset bizonyos hasznot hozzon. Ilyen körülmények között számomra nem tűnik úgy, hogy megkövetelhető a tagállamoktól, hogy biztosítsák az ilyen jogi személyek bírósághoz forduláshoz való jogának tényleges érvényesülését, akár a társadalommal való megfizettetés árán is; még az uniós jog tényleges érvényesülésére hivatkozva sem.
90. Úgy tűnik, hogy a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdése, ahogy azt a német bíróságok értelmezték, arra irányul, hogy ki lehessen zárni a költségmentességből azokat az üzleti célú jogi személyeket, amelyek kizárólag gazdasági és kereskedelmi érdekeik megóvása érdekében bocsátkoznak perbe. A jogi személynek tulajdonképpen vállalnia kell a tevékenységével járó gazdasági kockázat jelentette terhet – beleértve a bírósági eljárásokkal járó költségeket is –, amelyet egyedül kell viselnie.
91. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a 2003/8 irányelv értelmében, amely azonban csak a természetes személyekre alkalmazandó, a költségmentesség megtagadható akkor, ha „a természetes személy által benyújtott kérelem közvetlenül a kérelmező személy szakmájából vagy önálló vállalkozói tevékenységéből eredő követelést érint”.(47) Mind nemzetközi, mind uniós szinten elfogadott, hogy a költségmentesség ilyen esetekben még a természetes személyektől is megtagadható. Ezekben a konkrét esetekben tehát felvállalják, hogy egy magánfelet megfosztanak a bírósághoz forduláshoz való jogától amiatt, hogy egyensúlyt teremtsenek ellentétes érdekek – nevezetesen a feleknek az ügyük bíróság elé viteléhez fűződő érdekei, valamint az államnak a gondos igazságszolgáltatás biztosításához és egyidejűleg a kiadásai korlátok között tartásához fűződő érdekei – között.
92. Ugyanakkor Németországban ezt a jogi személyekkel szemben alkalmazott szigort ellensúlyozzák, egyrészt azzal, hogy ha egy korlátolt felelősségű társaság súlyos helyzetben van, és vele szemben felszámolási eljárást kell indítani, a német jogi szabályozás ebben az esetben a költségmentességnek a felszámoló számára való automatikus megadását írja elő,(48) másrészt azzal, hogy amennyiben a jogi személy által indított eljárásnak súlyos társadalmi hatásai, sőt a felperes jogi személy kereteit meghaladó gazdasági következményei lehetnek, a német bíróságok úgy ítélik meg, hogy a kereset elutasítása a közérdekkel ellentétes lenne, és a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdésében foglalt feltétel teljesül.
93. A jogi személyek másik csoportját, vagyis a nonprofit célú jogi személyeket illetően megállapítható, hogy alapvető céljuk a közösségi érdekek védelme (ilyenek például a fogyasztóvédelmi vagy a környezetvédelmi egyesületek stb.), és hogy azok különböző, például egyesületi, alapítványi vagy akár társulási formában működhetnek. E tekintetben magától értetődőnek tűnik a számomra, hogy a közérdek védelmére vonatkozó feltétel teljesül, amennyiben a jogvita terjedelme meghaladja az említett nonprofit célú jogi személy tagjainak körét, így részesülhetnek költségmentességben, és minden nehézség nélkül indíthatnak az állam felelősségének megállapítására irányuló eljárást az uniós jog megsértése miatt.
94. Így tehát a német szabályozás nem a jogi személyek bírósághoz forduláshoz való jogát, és ennélfogva az uniós jog tekintetükben való tényleges érvényesülését korlátozza, hanem kizárólag az üzleti célú jogi személyek említett jogát.
95. Ezt a megállapítást két szempontból kell pontosítani.
96. Először is úgy tűnik, hogy ezt a költségmentesség engedélyezésével kapcsolatos különbségtételt az EJEB is elfogadta.(49) Márpedig, ha az üzleti célú jogi személyeket szigorúbb követelményeknek vetik alá a költségmentesség tekintetében, az megnehezíti a költségmentességben részesülést, megsokszorozza a megtagadás eseteit, és így azokat a helyzeteket, amelyekben a jogi személyek ténylegesen nem tudnak bírósághoz fordulni. Mindazonáltal úgy is felfogható, hogy ezen körülmények között és a fentiekre tekintettel a német jogban alkalmazott korlátozás ésszerűen igazolható.(50)
97. A Bíróság ugyanis már elismerte, hogy az eljárás szabályos lefolyása iránti igény, amelyből véleményem szerint az illetékfizetésre vonatkozó német követelmény és vele párhuzamosan a költségmentességre – beleértve az állam ellen indított eljárásokban való költségmentességet – vonatkozó szabályozás ered, a tényleges érvényesülés elvének jogszerű korlátozását jelenti.(51) Az államnak csakúgy, mint bármely más alperesnek, képesnek kell lennie megvédeni magát a visszaélésszerű keresetektől, tekintettel arra a költségre, amelyet bíróságai leterheltsége és a saját védelme jelent a társadalom számára. Az államot arra kötelezni, hogy segítsen minden olyan természetes és jogi személy pénzügyi nehézségein, aki vagy amely nem tudja megfizetni az eljárási költségeket, ebben a tekintetben ellentétes hatást érne el.
98. Sem az EJEE, sem az EJEB ítélkezési gyakorlata alapján nem állapítható meg, hogy létezik olyan feltétlen jog a költségmentesség biztosítására, amelynek a jogi személyek a kedvezményezettjei. Természetesen, ha a Bíróság úgy dönt, hogy a Charta 52. cikkének (3) bekezdése(52) ténylegesen, kötelező erővel alkalmazható a jelen ügyben, az meghaladja az EJEE és az EJEB ítélkezési gyakorlata által eddig nyújtott védelem kereteit. A Charta 47. cikkének (3) bekezdését lehetne tágan, akként értelmezni, hogy a tagállamok kötelesek a jogi személyek számára költségmentességet biztosítani. Mindazonáltal ez az értelmezés az unió jogának jelenlegi állapotában számomra túlzónak tűnik.
99. A Charta preambuluma ugyanis kimondja, hogy „[e] Charta, tiszteletben tartva az Unió hatásköreit és feladatait, valamint a szubszidiaritás elvét, újólag megerősíti azokat a jogokat, amelyek különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből [...] következnek”. Márpedig, ahogyan azt igyekeztem bemutatni, lehetetlen a tagállamok gyakorlatából a tagállamok bármilyen közös alkotmányos hagyományát levezetni. Ami a nemzetközi gyakorlatot illeti, elemzésének eredményeként inkább arra lehet következtetni, hogy az államoknak nincs nemzetközi kötelezettsége arra, hogy költségmentességet biztosítsanak a jogi személyeknek.
100. A Lisszaboni szerződés, és ebből következően a Charta hatálybalépését megelőző tényeken alapuló ügy elbírálása során az említett Charta 47. cikke (3) bekezdésének ilyen tág értelmezését alkalmazni véleményem szerint ellenkezik a jóhiszemű együttműködés szellemével, amely az Unió és a tagállamok mozgatórugója kell, hogy legyen.
101. Az unió joga tényleges érvényesülésének elvét csak a költségmentesség szükségszerűen feltételes jellegének figyelmen kívül hagyásával lehet úgy értelmezni, mint amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy olyan helyzetben, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi – vagyis az állam ellen az uniós jog megsértése miatti felelősség megállapítása iránti valamennyi kereset esetében –, következetesen költségmentességet biztosítsanak a jogi személyek számára. Ezen túlmenően ennek a megközelítésnek az elfogadásával nagy lenne a veszélye annak, hogy az Unió jogát olyan jogi személyek alakítanák, amelyek jogi keresetei kizárólag gazdasági célt szolgálnak.
102. Másodszor és végül, a német jogrendben a költségmentesség megadása szempontjából az (üzleti célú) jogi személyek és a természetes személyek közötti különbségtételt enyhíti az a tény, hogy a német kormány a tárgyaláson elismerte, hogy az unió jogának tényleges érvényesülése – és így az a jogvédelem, amelyet a jogalanyok ebből következően élveznek – teljességgel minősíthető „közérdeknek”, amelyet az azt kérelmező jogi személy számára biztosított költségmentességgel védeni kell. E körülmények között számomra úgy tűnik, hogy a feltett kérdés inkább a német bíróságok értelmezési feladatkörébe tartozik, amelyeknek már minden eszköz a rendelkezésére áll ahhoz, hogy az unió jogával összhangban értelmezzék a ZPO 116. §‑ának (2) bekezdését.
VI – Végkövetkeztetések
103. A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a következő választ adja a Kammergericht Berlin által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre:
„Tekintettel a tényre, hogy az uniós jog jelenlegi állapotában nem létezik semmilyen általános elv, amely arra kötelezné a tagállamokat, hogy a jogi személyeket a természetes személyekkel azonos feltételek szerint részesítsék költségmentességben, az érintett szabályozásnak az egész eljárásban foglalt helyére való figyelemmel kell megvizsgálni annak a nemzeti rendelkezésnek az uniós joggal való összeegyeztethetőségét, amely az állam ellen az unió jogának megsértése miatti felelősség megállapítása iránti kereset benyújtását illeték megfizetésétől teszi függővé, és kimondja, hogy a költségmentesség, amelynek célja a felperest mentesíteni az illeték megfizetése alól, nem engedélyezhető az olyan jogi személy számára, amely – bár nem képes az említett illetéket megfizetni – nem felel meg az említett szabályozásban foglalt feltételeknek.
Következésképpen a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy a követelt illeték összege a jelen ügy körülményeire tekintettel megfelelő‑e; e körülmények közé tartozik különösen a tervezett kereset valószínűsíthető megalapozottsága (fumus boni juris), valamint az igazságszolgáltatás mint közszolgáltatás költségeinek az állam és a szolgáltatást igénybe vevők közötti megfelelő elosztása, amely kellően figyelembe veszi az utóbbiak helyzetét, beleértve az őket állítólag ért kár okát.
Ezenkívül a nemzeti bíróság az uniós joggal összhangban álló értelmezés elvének alkalmazása keretében figyelembe veheti azt a tényt is, hogy a német kormány elismeri, hogy az unió jogának tényleges érvényesülése – és így az a jogvédelem, amelyet a jogalanyok ebből következően élveznek – teljességgel minősíthető »közérdeknek«, amelyre tekintettel kell lenni a jogi személyek által benyújtott, költségmentesség iránti kérelmekről való döntés során.”
1 – Eredeti nyelv: francia.
2 – HL L 26, 41. o.; magyar nyelvű különkiadás: 19. fejezet, 6. kötet, 90. o.
3 – A földgáz belső piacára vonatkozó közös szabályokról szóló, 1998. június 22‑i 98/30/EK európai parlament és tanácsi irányelv (HL L 204., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 12. fejezet, 2. kötet, 28. o.).
4 – A földgáz belső piacára vonatkozó közös szabályokról és a 98/30/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2003. június 26‑i 2003/55/EK európai parlament és tanácsi irányelv (HL L 176., 57. o.; magyar nyelvű különkiadás: 12. fejezet, 2. kötet, 230. o.).
5 – A C‑64/03. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2004. április 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2004., I‑3551. o.).
6 – A C‑432/05. sz. Unibet‑ügyben 2007. március 13‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑2271. o.) 37. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
7 – Ez utóbbival kapcsolatban meg kívánom jegyezni, hogy jóllehet az alapügy tényállásának időpontjában nem volt kötelező ereje, tagadhatatlanul olyan tényezőnek minősül, amit a jelen ügyben tekintetbe kell venni, különös figyelemmel arra a tényre, hogy a közösségi jogalkotó a 2003/8 irányelv (5) preambulumbekezdésében kifejezetten elismerte a jelentőségét (hasonló helyzetre lásd a C‑540/03. sz., Parlament kontra Tanács ügyben 2006. június 27‑én hozott ítélet [EBHT 2006., I‑5769. o.] 38. pontját).
8 – A 106/77. sz. Simmenthal‑ügyben 1978. március 9‑én hozott ítélet (EBHT 1978., 629. o.) 16. pontja, a C‑213/89. sz., Factortame és társai ügyben 1990. június 19‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑2433. o.) 19. pontja, valamint a C‑6/90. és C‑9/90. sz., Francovich és társai egyesített ügyekben 1991. november 19‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑5357. o.) 32. pontja.
9 – A C‑261/95. sz. Palmisani‑ügyben 1997. július 10‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4025. o.) 27. pontja.
10 – A C‑118/08. sz. Transportes Urbanos y Servicios Generales ügyben 2010. január 26‑án hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 33. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
11 – A C‑20/92. sz. Hubbard‑ügyben 1993. július 1‑jén hozott ítélet (EBHT 1993., I‑3777. o.); a C‑43/95. sz., Data Delecta és Forsberg ügyben 1996. szeptember 26‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑4661. o.); a C‑323/95. sz. Hayes‑ügyben 1997. március 20‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑1711. o.), valamint a C‑122/96. sz., Saldanha és MTS ügyben 1997. október 2‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑5325. o.).
12 – Ellentétben azzal, ami például az olasz szabályozásban szerepel, amely engedélyezi az eljárás folyamán meg nem fizetett illeték utólagos behajtását.
13 – Ahogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) már volt alkalma ezt igazolni, mivel úgy véli, hogy „a polgári bíróságokhoz benyújtott kérelmekkel járó költségek e bíróságok számára való megfizetésének kötelezettsége önmagában nem korlátozza a bírósághoz forduláshoz való jogot az [EJEE] 6. cikkének (1) bekezdésével összeegyeztethetetlen módon” feltéve, hogy „igazságos egyensúlyt” teremt „egyrészt a kérelem kezeléséért járó eljárási illetéket kapó állam érdeke, másrészt az igényeit a bíróság előtt érvényesítő felperes érdeke között” (különösen az EJEB, 2001. június 19‑i Kreuz kontra Lengyelország ítélet [28249/95. sz. kérelem] 60. és 66. pontja). Megjegyzem, hogy a jelen ügyben a felperes jogi személy.
14 – Lásd a polgári eljárásról szóló hágai egyezmény 20. cikkét, a költségmentesség iránti kérelmek továbbításáról szóló európai megállapodás 1. cikkét és igazságszolgáltatáshoz való nemzetközi hozzáférésről szólóhágai egyezmény 1. cikkét.
15 – Az EJEB, 2002. február 26‑i Del Sol kontra Franciaország ítélet (46800/99. sz. kérelem) 20. pontja.
16 – Lásd az EJEB, 1975. február 21‑i Golder kontra Egyesült Királyság ítéletet (4451/70. sz. kérelem).
17 – Az EJEB, 1979. október 9‑i Airey kontra Írország ítélet (6289/73. sz. kérelem) 24. pontja.
18 – Uo. 26. pont.
19 – Ua.
20 – Ua.
21 – A fent hivatkozott EJEB, Del Sol kontra Franciaország ítélet 26. pontja.
22 – Ua.
23 – A fent hivatkozott EJEB, Del Sol kontra Franciaország ítélet 23. pontja.
24 – Az EJEB, 2005. február 15‑i Steel és Morris kontra Egyesült Királyság ítélet (68416/01. sz. kérelem) 61. pontja.
25 – Uo. 62. pont.
26 – Uo. 62. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
27 – Ua.
28 – Lásd a fent hivatkozott EJEB, Airey kontra Írország ítélet 26. pontját.
29 – Az EJEB, 2008. augusztus 26‑i VP Diffusion Sarl kontra Franciaország ítélet (14565/04. sz. kérelem).
30 – Ua.
31 – Vissza kell térnem erre a kérdésre, amikor a Chartáról lesz szó: lásd a jelen indítvány 98. és azt követő pontjait.
32 – HL C 303., 30. o.
33 – Hivatkozás fent.
34 – A Törvényszék előtti eljárásokra vonatkozó újabb példáért lásd a Törvényszék negyedik tanácsa elnökének a T‑235/09. AJ. sz., Európai Bizottság kontra Edificios Inteco ügyben 2010. január 11‑én hozott végzését, amely szerint „ha a kérelmet úgy kell tekinteni, hogy az Edificios Inteco nevében nyújtották be, akkor azt arra való tekintettel el kell utasítani, hogy jogi személy [...] nem részesülhet a költségmentesség kedvezményében annak következtében, hogy az eljárási szabályzat 94. cikkének 2. §‑a alapján csak az a természetes személy jogosult költségmentességben részesülni, aki gazdasági helyzeténél fogva teljes egészében vagy részben képtelen a jogsegély és a Törvényszék előtti képviselet költségeinek viselésére” (az említett végzés 3. pontja).
35 – A Törvényszék T‑316/07. sz., Commercy kontra OHIM – easy Group IP Licensing (easyHotel) ügyben 2009. január 22‑én hozott ítéletének (EBHT 2009., II‑43. o.) 16–30. pontja.
36 – Lásd a Bíróság eljárási szabályzatának 2005. július 12‑i módosítását, amely többek között a 76. cikk 3. §‑ának második bekezdését módosította; ettől kezdve a költségmentesség teljes vagy részleges megtagadásáról szóló végzéseket indokolni kell (HL L 203., 19. o.).
37 – Lásd a Bíróság 96/80. AJ. sz. Jenkins‑ügyben 1980. június 6‑án hozott végzését; a C‑106/90. AJ., C‑317/90. AJ. és C‑129/91. AJ. sz., Emerald Meats kontra Bizottság egyesített ügyekben 1992. május 7‑én hozott végzését; a C‑3/94. AJ. sz., Iraco kontra Bizottság ügyben 1994. március 4‑én hozott végzését; a C‑267/95. AJ. és C‑268/95. AJ. sz., Merck és Beecham egyesített ügyekben 1996. február 29‑én hozott végzését; a C‑337/96. AJ. sz., Bizottság kontra Iraco ügyben 1997. február 3‑án hozott végzését, valamint a C‑303/98. AJ. sz. Simap‑ügyben 1999. szeptember 23‑án hozott végzését. Tudomásom szerint a Bíróság csak egyetlen indokolt végzést adott ki egy egyesület által benyújtott költségmentesség iránti igény elutasításáról; meglepő módon a Bíróság vizsgálta, hogy a kérelmező megfelel‑e az eljárási szabályzat 76. cikkében foglalt feltételeknek. Ennek megfelelően megvizsgálta, hogy a jogi személy tudja‑e igazolni nehéz anyagi helyzetét, és hogy kérelme nem nyilvánvalóan megalapozatlan. A Bíróság a költségmentesség iránti kérelmet azért utasította el, mert nem állt fenn e két feltétel (lásd a C‑133/95. AJ. sz. Amicale des résidents du square d’Auvergne ügyben 1995. október 26‑án hozott végzést).
38 – Lásd a jogi védelem rendszerének megváltoztatásáról szóló 2007. február 19‑i 2007‑210. sz. törvénnyel módosított, a jogi segítségnyújtásról szóló 1991. július 10‑i 91‑647. sz. törvény (JORF 2007. február 21., 3051. o.) 2. cikkét.
39 – Testo unico in materia di spese di giustizia 115/2002 (a 74. cikk (2) bekezdése).
40 – A költségmentességnek a természetes személyek számára történő engedélyezésére Luxemburgban vonatkozó valamennyi korlátozással kapcsolatban lásd a költségmentességről szóló 1995. augusztus 18‑i törvény 2. cikke (2) bekezdésének 2. pontját (Mémorial A 81., 1914. o.).
41 – A dán eljárási törvény (Retsplejeloven) 325–336. cikke.
42 – A C‑312/93. sz. Peterbroeck‑ügyben 1995. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4599. o.) 14. pontja és a C‑430/93. és C‑431/93. sz., Van Schijndel és Van Veen egyesített ügyekben 1995. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4705. o.) 19. pontja, valamint a C‑2/08. sz. Fallimento Olimpiclub ügyben 2009. szeptember 3‑án hozott ítélet (EBHT 2009., I‑7501. o.) 27. pontja.
43 – A fent hivatkozott Fallimento Olimpiclub ügyben hozott ítélet 31. pontja. Ez a kifejezés emlékeztet arra a megfelelőségi tesztre, amit az EJEB az EJEE tekintetében végez, mivel úgy tekinti, hogy „a valamely bírósághoz fordulás korlátozása csak akkor felel meg a 6. cikk (1) bekezdésének, ha törvényes célra irányul, és arányosság áll fenn az alkalmazott eszközök és az elérni kívánt cél között” (lásd a fent hivatkozott EJEB, Kreuz kontra Lengyelország ítélet 55. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
44 – A C‑63/08. sz. Pontin‑ügyben 2009. október 29‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 49. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
45 – Lásd a jelen indítvány fenti 76. és azt követő pontjait.
46 – Lásd különösen a fent hivatkozott EJEB, Kreuz kontra Lengyelország ítélet 59. pontját.
47 – Lásd a 2003/8 irányelv (17) preambulumbekezdését és a 6. cikkének (3) bekezdését. Úgy tűnik, hogy ezt a korlátozást lényegében az EJEB is elfogadta: lásd a fent hivatkozott EJEB, Kreuz kontra Lengyelország ítélet 63. pontját.
48 – A ZPO 116. §‑ának (1) bekezdése; ugyanakkor ez az elképzelés idegen az uniós jog tényleges érvényesülésének a kérdésétől.
49 – Lásd a fent hivatkozott EJEB, VP Diffusion Sarl kontra Franciaország ítéletet.
50 – A fent hivatkozott Peterbroeck‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság által használt kifejezés (20. pont).
51 – A Bíróság fent hivatkozott Peterbroeck‑ügyben hozott ítélete.
52 – Amelynek értelmében „[a]mennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE által biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.”