E. SHARPSTON FŐTANÁCSNOK

ÁLLÁSFOGLALÁSA

2008. július 1‑je¹(1)

C‑195/08. PPU sz. ügy

Rinau

(a Lietuvos Aukščiausiasis teismas [Litvánia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás – »Brüsszel IIa.« rendelet – Gyermek visszavitelét elrendelő határozat elismerésének megtagadása iránti kérelem – A kérelem vizsgálatának feltételei”

1.        Egy német apától és litván anyától – akik akkor házastársak voltak, mostanra azonban elváltak – 2005‑ben született gyermek jelenleg az apa akarata ellenére az anyjával van Litvániában. A házasság felbontása iránti eljárás keretében a német bíróságok a gyermek felügyeleti jogát az apának ítélték, és elrendelték a gyermek apához való visszavitelét. A Lietuvos Aukščiausiasis teismas (Legfelső Bíróság, Litvánia) hat kérdést terjeszt a Bíróság elé, amelyek a házasságot felbontó ítélet ezen vonatkozásai elismerésének megtagadásáról szóló határozat iránti, az anya által benyújtott kérelem vizsgálati feltételeire vonatkoztak.

2.        Ezt a helyzetet közösségi szinten a „Brüsszel IIa.” rendelet(2) és az 1980. évi Hágai Egyezmény(3) együttesen szabályozza. Teljes terjedelmükben nem idézem itt ezek idevágó rendelkezéseit, azonban azokra hivatkozni fogok az elemzésem keretében.

3.        A jogvita tényállási és eljárási hátterének főbb elemei összefoglalhatók egy áttekintő táblázat formájában: Az általam készített alábbi táblázatban:

–        a vastag betűs részek egyrészt a házasság felbontása iránti németországi, házasságot felbontó ítélettel befejeződött eljárásra vonatkoznak, amely ítélet a gyermek felügyeleti jogát véglegesen az apának ítéli, és elrendeli a gyermek apához való visszavitelét, másrészt az anya által ezen ítélet e két utóbbi vonatkozása elismerésének megtagadása iránt Litvániában kezdeményezett eljárásra vonatkozik, amely így a Bírósághoz benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelemhez vezetett;

–        a dőlt betűs részek az apa által Litvániában indított különálló eljárásra vonatkoznak, amelynek az a célja, hogy ezen állam hatóságai hozzanak a gyermek Németországba való visszavitelét elrendelő határozatot, a meghozott végzéssel szembeni különböző jogorvoslatokat, és annak felfüggesztését követően ez az eljárás Litvániában tovább folyik az előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek alapul szolgáló eljárással párhuzamosan.

4.        Az előzetes döntéshozatal iránti eljárásnak alapul szolgáló eljárásban a litvániai Lietuvos Aukščiausiasis teismasnak arról kell határoznia, hogy hatályon kívül kell‑e helyezni a Lietuvos apeliacinis teismas 2007. szeptember 14‑i határozatát, amely elutasította az anyának a házasságot felbontó ítélet elismerésének megtagadása iránti kérelmét, amely kérelmet az anya amiatt nyújtott be, hogy az utóbbi ítélet a gyermek felügyeleti jogát az apának ítéli, és elrendeli a gyermek Németországba való visszavitelét.

5.        A gyermek visszavitelét illetően a Lietuvos apeliacinis teismas megállapította, hogy a rendelet 11. cikkének (8) bekezdése értelmében a Hágai Egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt elutasító határozat(5) ellenére a joghatósággal rendelkező bíróság által kibocsátott későbbi, a gyermek visszavitelét elrendelő határozatok az alábbi III. fejezet 4. szakaszával összhangban hajthatók végre. Az e szakasz részét képező 42. cikk (1) bekezdése szerint egy ilyen későbbi határozatot egy másik tagállamban a végrehajthatóvá nyilvánításának szükségessége és az elismerése megtagadásának lehetősége nélkül ismerik el és hajtják végre, azzal a feltétellel, hogy a határozatot az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban igazolták. Az Amtsgericht Oranienburg kibocsátotta a kérdéses igazolást, megjelölve, hogy az igazolás kibocsátásához szükséges valamennyi feltétel teljesült. Mivel ezt a határozatot közvetlenül kellett volna végrehajtani, a különleges exequatur eljárás nélkül, az ezen határozat elismerésének megtagadására vonatkozó kérelem elfogadhatatlan volt.

6.        A Lietuvos apeliacinis teismas polgári ügyekben eljáró tanácsa arra is emlékeztetett, hogy 2007. március 15‑én elrendelte a gyermek visszavitelét az egyezmény és a rendelet alapján. Az Amtsgericht Oranienburg 2007. június 20‑i határozatát tehát a III. fejezet 4. szakaszának rendelkezései szerint közvetlenül kell végrehajtani a különleges exequatur eljárás nélkül. A Lietuvos apeliacinis teismas elutasította azon érvet, miszerint a rendelet 11. cikkének (8) bekezdéséből az következik, hogy a gyermek visszavitelét elrendelő határozat az elismerés iránti eljárás hiányában csak akkor hajtható végre, ha az egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt elutasító bírósági határozatot hoztak. A Lietuvos apeliacinis teismas szerint a „visszavitelt elutasító határozat ellenére” fordulat azt jelenti, hogy a gyermeknek a rendelet alapján történő visszavitele még ilyen határozat esetén is lehetséges a bírósági határozat elismerése iránti eljárás alkalmazása nélkül. Amennyiben a gyermek visszaviteléről már az egyezmény alapján határoztak, e határozatot a rendelet alapján hozott hasonló határozattal egyszerre, előzetes elismerési eljárás nélkül kell végrehajtani (a rendelet 42. cikkének (1) bekezdése).

7.        A gyermek felügyeletét illetően a Lietuvos apeliacinis teismas úgy határozott, hogy az ítélet ezen részére vonatkozó elismerés iránti kérelem hiányában az elismerés megtagadása iránti kérelem nem vizsgálható.

8.        A fellebbezés vizsgálata során bizonyos értelmezési kérdések vetődtek fel a Lietuvos Aukščiausiasis teismas előtt.

9.        Először is a 2201/2003 rendelet 21. cikkének (3) bekezdése szerint bármely érdekelt fél kezdeményezheti a határozat elismeréséről vagy az elismerés megtagadásáról szóló határozat meghozatalát. A 31. cikk (1) bekezdése szerint az a személy, aki ellen a végrehajtást kérték semmiféle észrevételt nem tehet. A jelen ügyben az a személy, akivel szemben a határozatot végre kell hajtani azonos azzal a személlyel, aki az elismerésének megtagadása iránti kérelmet előterjesztette, míg a másik fél nem terjesztett elő elismerés iránti kérelmet. E körülmények között az a személy, akivel szemben a határozatot végre kell hajtani kérheti‑e ezen határozat elismerésének megtagadását, és igenlő válasz esetén hogyan kell értelmezni a 31. cikk (1) bekezdését.

10.      Továbbá a rendelet 40. cikkének (2) bekezdése szerint a 4. szakasz rendelkezései nem gátolják meg a szülői felügyelet jogosultját abban, hogy valamely határozat elismerését és végrehajtását kérje. A jelen esetben az anya az elismerés megtagadása iránti kérelemmel fordult a Lietuvos apeliacinis teismashoz. Engedélyezett‑e az ilyen kérelem, és igenlő válasz esetén a kérelem tárgyában eljáró bíróságnak a rendelet 23. cikke alapján vizsgálnia kell‑e az elismerés megtagadásának indokait? Mit jelent a 21. cikk (3) bekezdése szerinti azon feltétel, amely szerint a gyermek visszavitelét elrendelő egyes határozatok végrehajthatóságára vonatkozó 4. szakasz sérelme nélkül kezdeményezni lehet egy határozat elismeréséről vagy el nem ismeréséről szóló határozatot?

11.      Noha a rendelet nem határozza meg közvetlenül, hogy mely bíróság rendelkezik joghatósággal a gyermek visszavitelével kapcsolatos kérdések vizsgálatára, a 11. cikkének (6) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha valamely bíróság a visszavitel iránti kérelmet az egyezmény 13. cikke alapján elutasította, el kell juttatnia a határozatának egy példányát azon tagállam joghatósággal rendelkező bíróságához, amelyben a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett. A jelen esetben ebből az következik, hogy a német bíróság csak akkor határozhat a gyermek visszavitele kérdésében, ha a litván bíróság a gyermek visszavitele iránti kérelmet elutasítja. Ha a német bíróság ekkor elrendeli a gyermek visszavitelét, és kibocsátja az igazolást, akkor ez a határozat közvetlenül elismerendő és végrehajtandó Litvániában a különleges exequatur eljárás nélkül (a rendelet 11. cikkének (8) bekezdése és 42. cikke). Márpedig mivel a Lietuvos apeliacinis teismas már elrendelte a gyermek visszavitelét, a rendelet 11. cikke alapján a német bíróság alapján rendelkezett‑e joghatósággal e kérdés vizsgálatára és az e rendelet 42. cikke szerinti igazolás kiállítására? A visszavitelt elrendelő határozat meghozatala és az igazolás kiállítása megfelel‑e a rendelet céljainak és eljárásainak?

12.      Végül, a rendelet 24. cikke szerint a litván bíróság nem vizsgálhatja felül a német bíróság joghatóságát, és azt sem vizsgálhatja, hogy ez a joghatóság megfelel‑e a közrendnek. Azonban annak a bíróságnak, amely előtt az elismerés megtagadása iránti kérelmet előterjesztették, az e rendelet 23. cikkében meghatározott megtagadási indokok vizsgálatát követően határozatot kell hoznia. Ha a litván bíróság nem állapít meg megtagadási indokot, el kell ismernie a német határozatot. Ebben az esetben Litvániában két, a gyermek visszavitelét elrendelő határozat lesz végrehajtható: a német bíróság, illetve a Lietuvos apeliacinis teismas határozata. E körülmények között az elismerés megtagadása iránti kérelem ügyében eljáró bíróságnak még akkor is el kell‑e ismernie a visszavitelt elrendelő határozatot, ha a származási tagállam bírósága nem tartotta be a rendeletben előírt eljárást?

13.      A Lietuvos Aukščiausiasis teismas a következő kérdéseket teszi fel a Bíróság számára:

„1)      Kérheti‑e a 2201/2003 rendelet 21. cikkének értelmében vett érdekelt fél a bírósági határozat elismerésének megtagadását elismerés iránti kérelem hiányában?

2)      Ha az első kérdésre adandó válasz igenlő, a határozat elismerésének megtagadása iránt azon személy által előterjesztett kérelem vizsgálatakor, akivel szemben e határozat végrehajtható, a nemzeti bíróságnak hogyan kell alkalmaznia a 2201/2003 rendelet 31. cikkének (1) bekezdését, mely kimondja, hogy »[…] [s]em az a személy, aki ellen a végrehajtást kérték, sem a gyermek az eljárásnak ebben a szakaszában a kérelemre semmiféle észrevételt nem tehet«?

3)      Az a nemzeti bíróság, amely előtt a szülői felügyelet jogosultja az e személynél tartózkodó gyermeknek a származási tagállami bíróság által meghozott, a gyermek származási tagállamba való visszavitelét elrendelő határozata – amelyhez a 2201/2003 rendelet 42. cikke szerinti igazolást bocsátottak ki – elismerésének megtagadása iránti kérelmet terjesztett elő, köteles‑e ezt a kérelmet a 2201/2003 rendelet III. fejezete 1. és 2. szakaszának rendelkezései alapján vizsgálni, amint azt az említett rendelet 40. cikkének (2) bekezdése előírja?

4)      Mit jelent a 2201/2003 rendelet 21. cikkének (3) bekezdésében szereplő »e fejezet 4. szakaszának sérelme nélkül« feltétel?

5)      Megfelel‑e a 2201/2003 rendelet céljainak és eljárásainak, ha a származási tagállam bírósága azután határoz a gyermek visszaviteléről, és azután bocsátja ki a 2201/2003 rendelet 42. cikke szerinti igazolást, hogy a gyermek jogellenes visszatartásának helye szerinti tagállam bírósága már határozott a gyermeknek a származási tagállamba történő visszaviteléről?

6)      Azt jelenti‑e az eredetileg eljáró bíróság joghatósága felülvizsgálatának a 2201/2003 rendelet 24. cikkében kimondott tilalma, hogy annak a nemzeti bíróságnak, amely előtt elismerés iránti vagy elismerés megtagadása iránti kérelmet terjesztettek elő, és amely nem vizsgálhatja felül az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság joghatóságát, és nem állapít meg a határozat vonatkozásában e rendelet 23. cikkében meghatározott más megtagadási indokot, akkor is el kell ismernie az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság gyermek visszaviteléről hozott határozatát, ha az eredeti eljárás helye szerinti tagállami bíróság nem tartotta be a gyermek visszavitelével kapcsolatos kérdések eldöntésére e rendeletben előírt eljárást?”

14.      A Bíróság úgy határozott, hogy az ügyet az eljárási szabályzata 104b. cikke szerinti sürgősségi eljárásban bírálják el; írásbeli észrevételeket nyújtott be az anya, az apa, a litván kormány és az Európai Közösségek Bizottsága, amelyek ebben a szakaszban a beavatkozásra kizárólagosan jogosult felek. Ugyanezek a felek, valamint a német, a francia, a lett, a holland kormány és az Egyesült Királyság Kormánya vettek részt a 2008. június 26‑án és 27‑én tartott tárgyaláson.

 Elemzés

 Az egyezmény és a rendelet céljai és elvei

15.      Az egyezményről szóló Pérez‑Vera jelentés az 1. cikkében a következőképpen fejti ki az egyezmény céljait: „mivel a figyelembe vett helyzetek meghatározó tényezője abból áll, hogy a gyermeket elvivő szülő azt állítja, hogy az eljárását jogszerűvé tették a menedéket adó állam illetékes hatóságai, ezen szülő elrettentésének egyetlen hatékony módja az volna, ha az eljárását megfosztanák minden gyakorlati és jogi következménytől. Ennek elérése érdekében az egyezmény a céljai között a legelső helyen szól a status quo helyreállításáról „a bármelyik szerződő államba jogellenesen elvitt vagy ott visszatartott gyermekek azonnali visszajuttatása” útján(6).

16.      Egyértelműen kitűnik a rendelet preambulumából, és különösen a (17), (21), (23) és (24) preambulumbekezdésből, valamint a 11. cikke rendelkezéseiből, hogy e rendeletnek főszabály szerint, a rendkívüli körülmények kivételével ugyanaz a célja, azaz a gyermek gyors és automatikus visszajuttatásának biztosítása abba a tagállamba, amelyből elvitték, és amelyben az elvitel előtt a szokásos tartózkodási helye volt(7).

17.      Ezenkívül többek között kitűnik a (12) és (17) preambulumbekezdésből, valamint a 8., 10. és 11. cikk rendelkezéseiből, hogy a rendelet arra is irányul, hogy ugyanezen tagállam bíróságai kapják meg a joghatóságot a felügyelet és a láthatás kérdéseinek érdemi szabályozásában, és ezt a joghatóságot meg is tartsák, valamint a gyermek visszavitelét illetően megerősítve azon tagállam bíróságainak szerepét, amelybe a gyermeket elvitték.

18.      A teljes rendeletnek alapul szolgáló elv a tagállamok bíróságai és hatóságai közötti együttműködés és kölcsönös bizalom elve, amely főszabály szerint magában foglalja a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam(8) bíróságai határozatainak automatikus elismerését és végrehajtását (lásd különösen a (18), (21), (23) és (25) preambulumbekezdést, valamint a 21., 24., 26. és 42. cikket).

19.      Ezen elv alapvető jelenőségét hangsúlyozták a tárgyaláson, amikor az anyát képviselő ügyvéd javasolta, hogy a litván bíróságok tekintsék úgy, hogy nem biztosított a német bíróságok elfogulatlansága egy német apa és litván anya közötti eljárásban. Nyilvánvaló, hogy az elismerés ilyen kételyek alapján való megtagadásának elfogadása (a litván bíróságok tényleges vélekedésétől függetlenül) a rendelet által kialakítani szándékozott teljes rendszert semmissé tette volna. Mindez teljesen összeegyeztethetetlen lett volna a szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség megteremtésének céljával is, amelyet a valamennyi tagállam jóváhagyott a szerződésekben.

20.      Végül kétségtelenül mind az egyezményt, mind a rendeletet szabályozó elv a gyermek érdekének tiszteletben tartása (lásd különösen az egyezmény preambulumát, a rendelet (12) és (13) preambulumbekezdését, valamint 12., 15. és 23. cikkét; lásd még az Egyesült Nemzetek gyermekek jogairól szóló egyezményének(9) 3. cikkét és az Európai Unió Alapjogi Chartája(10) 24. cikkének (2) bekezdését).

21.      Erre az elvre is nyomatékosan hivatkoztak a tárgyaláson, és csatlakozom ahhoz a kijelentéshez, hogy a gyermek érdekének minden körülmények között ténylegesen érvényesülnie kell.

22.      Árnyalni szeretném azonban ezt a kijelentést a gyermeknek a szokásos lakóhelye szerinti tagállamba való visszavitelét illetően. Nyilvánvaló, hogy mind az egyezmény, mind a rendelet azon az elven alapul, hogy a gyermek jogellenes elvitele vagy visszatartása esetén a gyermek érdeke mindig a gyermek visszavitelét követeli bizonyos pontosan meghatározott körülmények kivételével, amelyeket az egyezmény 13. és 20. cikke fejt ki (az egyezmény 13. cikk b) pontját illetően a rendelet 11. cikkének (4) bekezdésével együttes olvasatban). Mindez számomra teljesen koherensnek, sőt szükségesnek tűnik. A gyermek semmilyen érdeke nem indokolhatja, hogy őt a szülő egyik tagállamból a másikba vigye olyan bíróság keresése érdekében, amely feltételezése szerint leginkább hajlandó igazat adni számára. Ehhez hozzáfűzném, hogy a gyermeknek a szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamba való visszavitele nem szükségszerűen jelenti azon szülőhöz való visszavitelét, akitől elvitték, vagy az őt elvivő szülőtől való elválasztását. Ezek olyan külön kérdések, amelyeket a hatáskörrel rendelkező bíróságnak kell eldöntenie a helyzet valamennyi érzelmi, pszichológiai és anyagi szempontjának figyelembevételével, és a határozatában a gyermek érdeke elsődlegességének biztosításával.

23.      Véleményem szerint tehát főként ezen célok és elvek figyelembevételével kell a rendelet rendelkezéseit értelmezni.

24.      Meg kell azonban állapítani, hogy a jelen esetben távolról sem érték el azt a célt, hogy a gyermeket elvivő szülő cselekményét minden gyakorlati és jogi következménytől megfosszák a gyermek visszavitelének azonnali és tényleges biztosítása által.

25.      Anélkül, hogy a Bíróság rendelkezésére álló információk alapján lehetséges volna pontosan és bizonyosan azonosítani valamennyi, ezen helyzet kialakulásához hozzájáruló tényezőt, úgy tűnne mindenesetre, hogy a bíróságoknak és a központi hatóságoknak az egyezmény és a rendelet által megkívánt együttműködése nem működött ideálisan. Egyébiránt visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy az egyezmény és a rendelet által megkívánt eredmény nem hiúsult volna meg ugyanígy, ha az apa közvetlenül az Amtsgericht Oranienburghoz fordul, amikor a Klaipėdos apygardos teismas meghozta a visszavitel megtagadásáról szóló határozatát(11).

26.      Bárhogy legyen is, számomra célszerűnek tűnik a Lietuvos Aukščiausiasis teismas által előterjesztett kérdések megválaszolásának megkísérlése előtt az eljárás lefolyását az egyezmény és a rendelet lényeges rendelkezéseinek fényében megvizsgálni.

 Az eljárás lefolyásának a lényeges rendelkezések fényében való vizsgálata

27.      Először is nem vitatott és nem vitatható, hogy a német bíróságok hatáskörrel rendelkeztek a házasság felbontása iránti kereset tárgyában a rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontja értelmében, mivel az abban megfogalmazott valamennyi lakóhelyre vonatkozó feltétel teljesült a kereset előterjesztésének időpontjában.

28.      Továbbá elfogadottnak tűnik, hogy a gyermek „jogellenes visszatartásáról” volt szó az egyezmény (3. cikk) és a rendelet (2. cikk 11. pont) értelmében. Akkor, amikor az anya közölte azt a szándékát, hogy a gyermekkel nem tér vissza Németországba, a felügyeletet együttesen és ténylegesen mindkét szülő gyakorolta a német jog szerint, és az apa csak kéthetes Litvániába való elvitelhez adta meg a hozzájárulását.

29.      Következésképpen mivel nem teljesültek a joghatóság átszállásának a rendelet 10. cikkében előírt feltételei, a szülői felelősséggel kapcsolatos valamennyi kérdésről való határozat meghozataláról szóló 8. cikk szerinti joghatóság a gyermeknek közvetlenül a jogellenes visszatartása előtti szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam, azaz Németország bíróságainál maradt. Megkerülhetetlen logika alapján – amelyet szükség esetén megerősít a rendelet 12. cikkének (1) bekezdése – pontosan arról a bíróságról volt szó, amely előtt a házasság felbontása iránti eljárás folyamatban volt, azaz az Amtsgericht Oranienburgról.

30.      A gyermeknek 2006. augusztus 6‑án kellett volna visszatérnie Németországba. Mivel az anya bejelentette azt a szándékát, hogy Litvániában akar maradni a gyermekkel, az apa először is a szülői felelősség tárgyában joghatósággal rendelkező bírósághoz (Amtsgericht Oranienburg) fordult, amely 2006. augusztus 14‑én ideiglenesen neki ítélte a kizárólagos felügyeletet. Az anya fellebbezése alapján a Branderburgisches Oberlandesgericht ezt a határozatot október 11‑én helybenhagyta.

31.      Ebben a szakaszban megjegyezhetjük, hogy a rendelet 21. cikkének (1) bekezdése szerint ezt a felügyeletről szóló ideiglenes határozatot Litvániában „külön eljárás nélkül” elismerik, azonban ugyanezen cikk (3) bekezdése szerint az apa kérheti annak elismerését, vagy az anya kezdeményezhet egy, a határozat el nem ismeréséről szóló határozatot „a (2) bekezdésben előírt eljárás keretében”. Ezen lépések egyikét sem tették meg.

32.      Továbbá 2006. október 30‑án lényegében az egyezmény 12. cikke alapján az apa kérte a joghatósággal rendelkező litván bíróságtól (a jelen esetben a Klaipėdos apygardos teismastól) a gyermek visszavitelének elrendelését. Ezen a helyen megjegyezném, hogy jóllehet az apa csak akkor kezdeményezte ezt az eljárást, amikor a kizárólagos joghatóságot neki ítélték, és azt jóváhagyták, nem volt akadálya annak, hogy ezt a kérelmet akkor tegye meg, amikor a gyermek visszatartása konkretizálódott.

33.      Amikor hozzáfordultak, a litván bíróság főszabály szerint köteles volt elrendelni a gyermek visszavitelét, mivel az egyezmény 12. cikkében előírt egyéves időszak még nem telt le. Ezen bíróságnak főszabály szerint a kérelem benyújtását követően hat héten belül határozatot is kellett volna hoznia (a rendelet 11. cikkének (3) bekezdése). Azok az indokok, amelyek miatt a visszavitelt elutasíthatta volna az egyezmény 13. cikkében – amelyet kiegészített a rendelet 11. cikkének (4) és (5) bekezdése – és az egyezmény 20. cikkében felsorolt okokra korlátozódtak.

34.      A jelen esetben a litván bíróság a visszavitel elutasításáról szóló határozatát 2006. december 22‑én hozta, kevéssel több mint hét héttel a kérelem benyújtását követően(12).

35.      Ebben a szakaszban ennek a bíróságnak a rendelet 11. cikkének (6) bekezdése értelmében haladéktalanul el kell juttatnia a visszavitel elutasításáról szóló határozata egy példányát és a vonatkozó okiratokat Németország joghatósággal rendelkező bíróságához vagy központi hatóságához, úgy, hogy azokat a német bíróság egy hónapos határidőn belül megkapja. A tárgyaláson adott magyarázat alapján ténylegesen először az apa ügyvédje értesítette a határozatról a német központi hatóságot, ezt követően fordítást küldött a litván központi hatóság számára.

36.      Ezt követően az apa kérelmére a rendelet 11. cikkének (8) bekezdése szerint az Amtsgericht Oranienburg rendelhette volna el a gyermek visszavitelét. Ez a bíróság mondhatta volna akkor ki a döntő szót. Ha a 11. cikk (7) bekezdésének megfelelően a felügyelet kérdésének vizsgálatát követően elrendelte volna a visszavitelt, és a rendelet 42. cikkének megfelelően igazolással látta volna el a határozatát, ez a határozat a 42–45. cikkben előírt feltételeknek megfelelően végrehajtható lett volna Litvániában.

37.      Azonban ahelyett, hogy kihasználta volna ezt a lehetőséget, az apa a visszavitel elutasításáról szóló határozatra hivatkozott a Lietuvos apeliacinis teismas előtt, amely 2007. március 15‑én hatályon kívül helyezte a határozatot, és elrendelte a gyermek egy hónapos határidőn belüli visszavitelét(13).

38.      Úgy tűnik, hogy ez az utóbbi végzést a megszabott határidőn belül végre kellett volna hajtani, mivel a Lietuvos Aukščiausiasis teismas 2008. január 7‑i ítéletből kitűnik, hogy a rendeletet végrehajtó litván törvény kifejezetten megtiltja a felülvizsgálati kérelmet. Ezen végzés azonnali végrehajtása egyebekben összhangban állt volna az egyezmény és a rendelet alapvető céljaival.

39.      Azonban az anya által benyújtott, az eljárás újbóli megnyitása iránti kérelmet és az abból következő eljárási nehézségeket követően a végrehajtásra nem került sor, és jelenleg még mindig ez a helyzet. Ezzel ellenkezőleg, a Lietuvos apeliacinis teismas határozatának végrehajtását többször felfüggesztették, a Lietuvos Aukščiausiasis teismas általi felfüggesztést is beleértve, annak ellenére, hogy ugyanez a bíróság(14) akként határozott az újbóli megnyitást engedélyező ítéletében, hogy az ilyen felfüggesztés kizárt.

40.      Noha egy tagállam bírósága határozatának végrehajtása a tagállam saját területén a belső jog hatálya alá tartozik, ebben a szakaszban ebből csak arra lehet következtetni, hogy ezen egymást követő felfüggesztésekből eredő helyzet – az a tény, hogy közel két évvel a visszatartás kezdetét és több mint 15 hónappal a gyermek visszavitelét elrendelő határozat meghozatalát követően a gyermeket még nem vitték vissza Németországba – teljesen összeegyeztethetetlen az egyezmény és a rendelet alapvető céljaival.

41.      Most rátérek az Amtsgericht Oranienburg házasság felbontását kimondó 2007. június 20‑i ítéletére, amely a felügyeletet véglegesen egyedül az apának ítélte, és (még egyszer) elrendelte a gyermek visszavitelét (a Branderburgisches Oberlandesgericht által 2008. február 17‑én helybenhagyott ítélet). Ezt az ítéletet a rendelet 42. cikkének megfelelően igazolták, amely rendszerint azzal jár, hogy a visszavitelt Litvániában „a végrehajthatóvá nyilvánításának szükségessége és az elismerése megtagadásának lehetősége nélkül ismerik el és hajtják végre”.

42.      Megállapítom, hogy az ezen határozatot kísérő igazolást az előírt formanyomtatvány felhasználásával bocsátották ki, és az tartalmazza valamennyi megkövetelt információt és nyilatkozatot, és maga a határozat a rendelet 42. cikkének (2) bekezdésével összhangban kifejti, hogy a) a gyermek meghallgatását nem tartották célszerűnek az életkora vagy érettségi szintje miatt, b) a felek lehetőséget kaptak a meghallgatásra (az anya személyesen nem volt jelen; a képviselője jelent meg(15)) és c) a Klaipėdos apygardos teismas által a visszavitelt elutasító végzésben (2006. december 22‑i végzés, mára hatályon kívül helyezték, fenntartva az eljárás újbóli megnyitásának lehetőségét) megjelölt visszatartást alátámasztó okokat megvizsgálták és elutasították. Így még ha a rendelet 11. cikkének (6) bekezdésében előírt átadási eljárásban formálisan nem is tartottak be valamennyi részletet, elérték ezen eljárás célját, és egyértelműen kitűnik az Amtsgericht Oranienburg 2007. június 20‑i határozatából és a Branderburgisches Oberlandesgericht 2008. február 20‑i, az anya fellebbezését elutasító ítéletéből, hogy ez a két bíróság az ügy teljes ismeretében hozott határozatot.

43.      A rendelet rendelkezéseire tekintettel ezen határozat és az azt kísérő igazolás jogi helyzete az ötödik kérdésben kifejtett kérdéseket veti fel a kérdést előterjesztő bíróságban. Célszerűnek tűnik először ezt a kérdést megvizsgálni, mivel az tűnik a leginkább központi kérdésnek, és annak megoldása számos más kérdésre is megjelölheti a választ.

 Az ötödik kérdés

44.      Ezzel a kérdéssel a Lietuvos Aukščiausiasis teismas lényegében azt kívánja megtudni, hogy a jelen ügy eljárási körülményei mellett a rendelet rendelkezései felhatalmazták‑e a német bíróságot a gyermek visszavitelének elrendelésére és a rendelet 42. cikkében meghatározott igazolás kibocsátására.

45.      Álláspontom szerint két nézőpontot kell megkülönböztetni: a visszavitelről szóló végzést és a végzés igazolását.

 A visszavitelről szóló végzés

46.      A szokásos tartózkodási hely tagállama szerinti bíróság gyermek visszavitelének elrendelésére vonatkozó joghatóságát illetően meg kell továbbá különböztetni két lehetséges joghatósági alapot: a rendelet 8. cikkét (a 10. cikkel és adott esetben a 12. cikk (1) bekezdésével együttes olvasatban), és a rendelet 11. cikkét és különösen annak (8) bekezdését (az egyezmény rendelkezéseivel együttes olvasatban).

47.      A tárgyalás során kitűnt, hogy ezen rendelkezések jelentését illetően a tagállamok és a Bizottság álláspontjai nagyon ellentétesek, sőt homlokegyenest ellenkezők. Egyrészt van olyan értelmezés, amely szerint először is az egyezmény és a rendelet 11. cikke alapján a gyermek visszavitelének elrendelésére kizárólag azok a bíróságok rendelkeznek joghatósággal, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, és ezt a joghatóságot a szokásos lakóhely szerinti tagállam bíróságai csak akkor, és csak azon időponttól gyakorolhatják, amikor azon tagállam bíróságának, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, a visszavitelt elutasító határozata véglegessé és végrehajthatóvá válik. Másrészt van olyan álláspont, amely szerint a szokásos lakóhely szerinti tagállam bíróságai is bármikor joghatósággal rendelkeznek a gyermek visszavitelének elrendelésére vagy a rendelet 8. cikke (a 10. cikkel együttes olvasatban) szerint vagy az egyezmény és a rendelet 11. cikke alapján(16).

48.      Az értelmezési különbségekre tekintettel lényegesnek tűnik, hogy a Bíróság nagyon egyértelműen határozzon a rendelet ezen nézőpontjáról.

49.      Nyomban elutasítanám azt a feltételezést, hogy a visszavitel elutasításáról szóló határozat meghozataláig kizárólagos joghatósággal rendelkeznek azon tagállam bíróságai, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották.

50.      Az egyezmény 12. cikke természetesen azt írja elő, hogy a visszavitel elrendelése iránti kérelmet először ezen bíróságokhoz kell benyújtani, és valóban logikusnak tűnik először hozzájuk fordulni, mivel a határozatuk végrehajtásához semmilyen esetben sem szükséges az exequatur eljárás. Az is igaz, hogy a rendelet 11. cikke alapján azt lehet feltételezni, hogy az először azon tagállam határozatát helyezi kilátásba, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották.

51.      Emlékeztetek arra azonban, hogy az egyezmény semmilyen joghatósági szabályt nem tartalmaz, és megjegyzem, hogy a rendelet semmilyen rendelkezése nem korlátozza kifejezetten a gyermek visszavitelének elrendelésére vonatkozó joghatóságot azon tagállam bíróságaira, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották. Ezt a joghatóságot tehát nem lehet tagadni, de semmi nem írja elő annak kizárólagos jellegét.

52.      Másrészt az általános joghatóság a szülői felelősség tárgyában szükségszerűen magában foglalja az elvitt gyermek visszavitelének elrendelésére vonatkozó joghatóságot.

53.      Ugyanis a rendelet 2. cikkének 7. pontja alapján a szülői felelősség magában foglalja többek között a felügyeleti jogot, és ugyanezen cikk 9. pontja szerint a felügyeleti jog magában foglalja a gyermek tartózkodási helye meghatározásának jogát. A II. fejezet „Szülői felelősség” című 2. szakasza magában foglalja többek között „A gyermek visszavitele” című 11. cikket. Ráadásul abból a tényből, hogy a 10. cikk b) pontjának iv. alpontja arról szól, hogy ha „a gyermek visszaviteléről nem rendelkező, felügyeletről szóló határozatot hoztak annak a tagállamnak a bíróságai, ahol a gyermek közvetlenül a jogellenes elvitel, illetve visszatartás előtt szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett”(17), arra lehet következtetni, hogy ugyanezek a bíróságok a visszavitelről rendelkező, felügyeletről szóló határozatot is hozhatnak. Végül, ha valamely bíróság a rendelet 8. vagy 12. cikke alapján joghatósággal rendelkezik a szülői felelősségre, és így a szülői felügyeletre (amely adott esetben házasság felbontása iránti kérelemhez csatlakozik) vonatkozó valamennyi kérdésben, érthetetlen, hogy ez a joghatóság ne foglalja magában az annak biztosítására vonatkozó hatáskört, hogy a gyermek ténylegesen annál a személynél legyen, akire annak felügyeletét bízták. Ennek a hatáskörnek továbbá magában kell fogalnia valamennyi, az eljárás során szükségesnek bizonyuló ideiglenes intézkedés meghozatalára vonatkozó hatáskört. A szülői felelősség tárgyában joghatósággal rendelkező bíróság számára annak megtiltása, hogy a gyermek visszavitelét elrendelje, ezen bíróságnak az ideiglenes vagy végleges felügyeletről való határozathozatalra vonatkozó tényleges joghatóságtól való megfosztását jelentené.

54.      Arra következtetek tehát, hogy először is a gyermek elvitele esetén a gyermek visszavitelét elrendelő végzést kérelmezni lehet azon tagállam joghatósággal rendelkező bíróságától, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, vagy a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam joghatósággal rendelkező bíróságától, vagy attól a bíróságtól is, amelynek a házasság felbontása, a különválás vagy a házasság érvénytelenítése iránti kérelem tárgyában kell határoznia, ha ez a bíróság valamely harmadik tagállam területén található(18).

55.      A meghozott végzés hatálya azonban a választott bíróságtól függően eltérő lehet.

56.      Ha a végzés rendelkezik a gyermek visszaviteléről, akkor feltételezhetően végrehajtható lesz abban a tagállamban, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, ha a határozatot ezen állam bírósága hozta. Ha a végzést valamely másik tagállam bírósága hozta, a rendelet 21. cikkének (1) bekezdése szerint azt külön eljárás nélkül elismerik abban a tagállamban, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották (a 23. cikkben kimerítően felsorolt egyik okból a 21. cikk (3) bekezdése szerinti el nem ismerés kezdeményezése lehetőségének fenntartásával), de annak végrehajtása a rendelet III. fejezetének 2. szakasza (közelebbről a 28–36. cikk) alapján kezdeményezett végrehajthatóvá nyilvánítást tesz szükségessé. Ennek az az oka, hogy kizárólag a rendelet 11. cikke (8) bekezdése alapján hozott határozatok hajthatók végre végrehajthatóvá nyilvánítás nélkül egy másik tagállamban (azaz az után, hogy az egyezmény 13. cikke alapján meghozták az első a határozatot a visszavitel megtagadásáról), és amelyeket a rendelet 42. cikkének (2) bekezdésének megfelelően igazoltak.

57.      Ha a végzés nem rendelkezik a gyermek visszaviteléről, és azt valamely másik tagállam bírósága hozta, mint ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, akkor ezen végzésnek nyilvánvalóan nem az elismerését vagy végrehajtását fogják kérni valamely államban, hanem a nemzeti jogban nyilvánvalóan nyitott marad a határozattal szembeni keresetindítás lehetősége.

58.      Ha azonban a visszavitelt elutasító végzést azon tagállam joghatósággal rendelkező bírósága hozza meg, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, akkor a rendelet 11. cikkének (6)–(8) bekezdése szerinti eljárásra kerül sor – a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam joghatósággal rendelkező bíróságának határozatáról való értesítés, a felek idézése e határozat által, a felügyelet kérdésének vizsgálata, és végül e bíróság lehetősége a gyermek visszavitelét elrendelő határozat meghozatalára, amely határozat az összes többi tagállamban automatikusan végrehajtható lesz, és annak elismerését nem lehet megtagadni, ha azt a 42. cikk (2) bekezdésének megfelelően igazolták.

59.      Így a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam joghatósággal rendelkező bírósága a rendelet 8., 10. és esetleg 12. cikken alapuló joghatóság alapján a 11. cikk (8) bekezdése címén elrendelheti a gyermek visszavitelét, ha a visszavitel elutasításáról az egyezmény 13. cikke alapján határozatot hoztak. Ebben az esetben ezen bíróság határozata nem teszi szükségessé a III. fejezet 2. szakaszában kifejtett eljárás szerinti végrehajthatóvá nyilvánítást.

60.      Azonban a kérdést előterjesztő bíróság kérdése nem az egyezmény 13. cikke alapján hozott visszavitelt elutasító határozat, hanem az egyezmény 12. cikke szerint meghozott visszavitelről szóló végzés előzetes fennállását feltételezi, amelyet azon tagállam joghatósággal rendelkező bírósága hozott meg, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották. Ebben az esetben elrendelheti‑e a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam joghatósággal rendelkező bírósága is a gyermek visszavitelét?

61.      Az ilyen kérdés nyilvánvalóan csak a jelen ügyben előfordulóhoz hasonló rendkívüli körülmények esetén merülhet fel. Magától értetődik, hogy valamennyi szokásos elképzelhető esetben a gyermeket a visszavitelről szóló első végzést követően visszaviszik a szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamba, annál is inkább, mert a határozat meghozatalának nagyon szigorú határideje nem kedvez a fellebbezéseknek(19). Teljesen érthető tehát, amint azt a holland kormány a tárgyaláson megjegyezte, hogy a jogalkotó a rendeletben kifejezetten nem szabályozta a jelenleg előttünk lévő, kevéssé valószínű helyzetet.

62.      Ennek ellenére megpróbálok erre a helyzetre a rendelet – annak alapvető céljaival összhangban értelmezett – rendelkezéseiben választ találni.

63.      Először is nézzük a rendelet 19. cikkét, amely perfüggőségről szól. Ezen cikk (2) és (3) bekezdése szerint amennyiben azonos jogalapból származó, szülői felelősséggel kapcsolatos eljárást különböző tagállamok bíróságai előtt indítottak, a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság joghatóságának megállapításáig hivatalból felfüggeszti az eljárást. Amennyiben ezt a joghatóságot megállapítják, a később megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság előbbi bíróság javára megállapítja saját joghatóságának hiányát. Ebből arra következtetek, hogy a szokásos esetben, amíg a visszavitelről szóló végzés iránti eljárás folyamatban van abban a tagállamban, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága ugyanezt a kérdést nem vizsgálhatja. Amennyiben a 11. cikk (3) bekezdésében előírt hat hetes határidő alkalmazandó, az ilyen eredmény semmiképpen nem késlelteti a visszaviteli eljárást, jóllehet ugyanabban a tárgyban két eljárás egyidejű folytatása bonyodalmakat okozhatna.

64.      Azonban, ha azon tagállam bírósága, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, meghozta a határozatát, már nem áll fenn a perfüggőség, tehát már nincs akadálya annak, hogy a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága gyakorolja a joghatóságát. Az ilyen joghatóságot kifejezetten megerősíti a rendelet 11. cikkének (8) bekezdése a korábbi visszavitelt elutasító határozat esetén, és semmi nem indokolja ezen (a 8. és 10. cikken alapuló) joghatóság kizárását a gyermek visszavitelét elrendelő korábbi határozat esetén. Az egyetlen különbség ebben az esetben, hogy a 11. cikk (8) cikkének különös rendelkezései nem alkalmazandók, és a gyakorlatban rendszerint szükségtelen a visszavitelt elrendelő második végzés.

65.      Ezt azzal egészíteném ki, anélkül hogy feltétlenül követném a Bizottság azon javaslatát, amely szerint ha az a tagállam, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, egy meghatározott határidőn belül nem hozott határozatot, akkor de facto a visszavitelt elutasító határozatról van szó, amely alkalmas arra, hogy kiváltsa a rendelet 11. cikke (8) bekezdésének alkalmazását, úgy gondolom, hogy a 19. cikk szerint perfüggőségről szóló szabály a 11. cikk (3) bekezdésében előírt hathetes határidőre figyelemmel értelmezendő, és ezen határidő bármilyen túllépése elháríthatja az akadályt a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bíróságának a 8. és a 10. cikken alapuló joghatósága gyakorlása elől.

66.      Ebből következően az ötödik kérdés ezen részére vonatkozó elemzésemet összefoglalva: a határozat meghozatala a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága által, miután azon tagállam bírósága, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, határozatot hozott a visszavitelről, egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a rendelet céljaival és eljárásaival.

 A határozat igazolása

67.      A kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi tőlünk továbbá, hogy amikor ezt a határozatot meghozzák, a rendelet 42. cikkében meghatározott igazolás kibocsátása összhangban van‑e ugyanezen célokkal és eljárásokkal.

68.      A kérdés ezen részére, legalábbis elméletben, egyszerűbb választ adni. A kérdéses igazolást kizárólag abban az esetben lehet kibocsátani, ha a határozatot a rendelet 11. cikkének (8) bekezdésében megfogalmazott körülmények között fogadták el (a 42. cikk a 40. cikk (1) bekezdésének b) pontjára hivatkozik, amely a 11. cikk (8) bekezdésére hivatkozik). Ilyen körülmények között egy visszaviteli határozat elfogadása előfeltételezi, hogy korábban, az egyezmény 13. cikke alapján határozatot hoztak a visszavitel megtagadásáról. Természetesen önmagában véve „az egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt elutasító határozat ellenére” (kiemelés tőlem) megfogalmazást úgy is lehetne értelmezni, hogy „akár hoztak ilyen határozatot, akár nem”(20). A 11. cikk (6)–(8) bekezdésének rendszerező olvasata azonban kizárja az ilyen értelmezést. Egyébként a 42. cikkben meghatározott igazolást többek között csak akkor lehet kibocsátani, ha a bíróság a határozat meghozatalakor figyelembe vette az egyezmény 13. cikke alapján kibocsátott végzés indokait és annak bizonyítékait (a 42. cikk (2) bekezdésének c) pontja).

69.      Ebből arra következtetek, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bírósága által a rendelet 42. cikkében meghatározott igazolás kibocsátása egy olyan visszavitelről szóló határozat vonatkozásában, amelyet azt követően hoztak, hogy azon tagállam bírósága is hozott egy visszavitelről szóló határozatot, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, főszabály szerint összeegyeztethetetlen a rendelet céljaival és eljárásaival.

 A 42. cikkben meghatározott igazolás kibocsátására vonatkozó hatáskör a jelen ügyben

70.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdés megfogalmazása azonban teljesen elmulasztja megemlíteni a jelen ügy egy olyan elemét, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság számára célravezető választ akarunk adni.

71.      Ugyanis az Amtsgericht Oranienburg 2007. június 20‑i határozatát – amelyet az általunk vizsgált eljárásban megtámadtak – természetesen megelőzte a Lietuvos apeliacinis teismas 2007. március 15‑i határozata, amely úgyszintén elrendelte a gyermek visszavitelét, de azt megelőzte a Klaipėdos apygardos teismas 2006. december 22‑i határozata, amely valóban a rendelet 11. cikke (8) bekezdésének értelmében vett „az egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt elutasító határozat” volt.

72.      Befolyásolhatja‑e ez a körülmény az Amtsgericht Oranienburg által a saját határozata vonatkozásában kibocsátott igazolásának a rendelettel való összeegyeztethetőségét? Más megfogalmazásban jogosult volt‑e az Amtsgericht Oranienburg úgy tekinteni, hogy a 11. cikk (6)–(8) cikkében meghatározott feltételek teljesültek?

73.      A tárgyaláson bebizonyosodott, hogy az észrevételeket előterjesztő államok többségének az volt a véleménye, hogy a válasznak nemlegesnek kell lennie, mivel egyedül a végleges, végrehajtható és jogerős határozat válthatja ki ezen rendelkezések alkalmazását. Márpedig a jelen esetben Klaipėdos apygardos teismas 2006. december 22‑i határozata ellen nemcsak benyújtottak fellebbezést, hanem azt hatályon kívül is helyezték az Amtsgericht Oranienburg 2007. június 20‑i határozatának elfogadása előtt. Ráadásul amint azt velünk közölték, a 2006. december 22‑i határozat soha nem vált végrehajthatóvá.

74.      Nem osztom ezt az álláspontot.

75.      A 11. cikk a „bíróság […] határozatot hoz” kifejezést használja ((3) bekezdés második mondat), „amennyiben a bíróság határozott a visszavitel iránti kérelem elutasításáról” ((6) bekezdés) és „az […] Egyezmény 13. cikke szerinti visszavitelt elutasító határozat ellenére” ((8) bekezdés)(21). A többi rendelkezésben, amikor a rendelet valamely határozat végrehajtható jellegét kívánja meghatározni azt nyíltan teszi (lásd többek között a 28., 36. és 44. cikket). A 11. cikk szövegében azonban semmi nem utal arra, hogy a visszavitelt elutasító határozatnak végrehajthatónak vagy akár hatályosnak kell lennie abban az időpontban, amikor a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága határozatot hoz a 11. cikk (8) bekezdésének kontextusában(22).

76.      Ezzel ellentétben úgy tűnik, hogy ez a rendelkezés közömbös ezen határozat későbbi sorsával szemben. Nem szabályozza kifejezetten vagy hallgatólagosan a jogorvoslati eljárást abban a tagállamban, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották. A (6) bekezdés a határozatot meghozó bíróság számára előírja, hogy haladéktalanul juttassa el a határozatot és a vonatkozó okiratokat a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam hatóságához, úgy, hogy azokat ezen állam joghatósággal rendelkező bírósága a visszavitel elutasításáról szóló határozat keltétől számított egy hónapon belül megkapja. Ezzel az értesítéssel a (7) bekezdés szerint új három hónapos határidő kezdődik, hogy a felek benyújthassák észrevételeiket annak érdekében, hogy a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága megvizsgálhassa a felügyeleti jog kérdését, amely lehetővé teszi számára a gyermek visszavitelének elrendelését a (8) bekezdésben szabályozott módon, a 42. cikkből eredő végrehajthatóság valamennyi jogkövetkezményével, ha igazolást bocsátottak ki.

77.      Ez a számos kötelezettség és eljárás egységet alkot, amely automatikusan elkezdődik, amikor meghozzák a visszavitel elutasításáról szóló határozatot. Az egyetlen tényező, amely ezt megszakíthatná: ha a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága a felektől nem kapja meg az észrevételeket (a (7) bekezdés második albekezdése), ez ugyanis azon szülő részéről, akitől a gyermeket elvitték, a keresettől való elállással volna egyenértékű.

78.      Ha az azon tagállam bírósága által hozott visszavitel elutasításáról szóló határozatot, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, ezt követően hatályon kívül helyezi valamely fellebbviteli bíróság, ez semmit nem változtat a lényeges tényeken, azaz: a) ilyen határozatot hoztak; b) a gyermeket még mindig nem vitték vissza; c) az idő múlik; és d) a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága még mindig joghatósággal rendelkezik a gyermekfelügyeletről való döntésre, ami szükségszerűen magában foglalja az annak biztosítására vonatkozó joghatóságot – az ideiglenes intézkedést is beleértve –, hogy a gyermek ténylegesen annál a személynél legyen, akire a bíróság a felügyeletét bízta.

79.      A gyermek elvitelét illetően teljesen koherens a rendelet céljaival és rendszerével a 11. cikk (6)–(8) bekezdésének az az értelmezése, hogy azok ennek ellenére alkalmazhatók a visszavitelt elutasító eredeti határozat elleni valamennyi keresetre, a határozat meghozatala szerinti tagállamban. E rendelkezések célja a gyermek visszaviteléről való határozathozatal felelősségének végleges átruházása a felügyeletről (amely szükségszerűen magában foglalja a gyermek tényleges jelenlétét azon személy mellett, akire a felügyeletet bízták) való ideiglenes és végleges határozathozatalra joghatósággal rendelkező bíróság számára a legrövidebb határidőn belül, annak érdekében, hogy a visszavitelről szóló végleges határozatot a lehető leggyorsabban meghozzák.

80.      Ez az értelmezés a felek eljárási jogait vagy érdekeit sem sérti. A gyermeket elvivő szülőnek semmilyen érdeke nem fog ahhoz fűződni, hogy a visszavitelről szóló határozatot abban a tagállamban vitassa, ahova a gyermeket elvitte, illetve ahol visszatartotta, és azon a szülő számára, akitől a gyermeket elvitték, kedvezőbb, ha az érveit a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bírósága előtt terjeszti elő.

81.      Az ezzel ellentétes értelmezés azonban szükségszerűen további határidőket iktatna be a gyermek visszavitele iránti eljárásba, amelynek gyorsasága az egyezménynek és a rendeletnek egyaránt az egyik lényeges követelménye. Szélsőséges esetekben, amint azt a jelen ügyben látjuk, ez az értelmezés látszólag vég nélküli halogatásokat tenne lehetővé, ami helyrehozhatatlanul veszélyeztetné e két jogszabály helyes alkalmazását.

82.      Véleményem szerint a rendelkezés szövege nem írja elő számunkra a rendelet ilyen értelmezését, és az ilyen értelmezés ellentétes volna a rendelet egyik fő elvével.

83.      Ebből következően a jelen esetben Klaipėdos apygardos teismas 2006. december 22‑i határozatának a Lietuvos apeliacinis teismas általi 2007. március 15‑i hatályon kívül helyezése egyáltalán nem akadályozta meg az Amtsgericht Oranienburgot, hogy 2007. június 20‑án a rendelet 11. cikkének (8) bekezdésében előírtaknak megfelelően határozatot hozzon a gyermek visszaviteléről.

84.      Ebből következik, hogy ez bíróság joghatósággal rendelkezett a 42. cikkben előírt igazolás kiállítására, amely azzal jár, hogy a megfelelően igazolt határozata végrehajtható Litvániában „annak végrehajthatóvá nyilvánításának szükségessége és elismerése megtagadásának lehetősége nélkül”.

85.      Az anya által kifejezésre juttatott és a kérdést előterjesztő bíróság által megismételt azon aggodalom esetében, amely a Lietuvos apeliacinis teismas 2007. március 15‑i határozata és az Amtsgericht Oranienburg 2007. június 20‑i határozata közötti viszonyra vonatkozik, amelyek mindegyike rendelkezik a gyermek visszaviteléről, válaszként elsőként azt mondanám, hogy két azonos hatályú határozatnak szokásos esetben nem kellene egymást megzavarnia. Ha azonban ez a helyzet nehézséget jelentene azon tagállam eljárási jogában, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, akkor ki kellene igazítani a vonatkozó rendelkezéseket, vagy azokat a rendelet céljával összhangban kellene értelmezni és alkalmazni. Ha a két határozat a visszavitel vonatkozásában eltérő szabályokat írna elő, akkor a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bíróságának határozata lenne az irányadó, mivel ez a bíróság rendelkezik joghatósággal a szülői felelősséget érintő valamennyi kérdésről való határozat meghozatalára. Másrészt sem az egyezmény, sem a rendelet nem írja elő, hogy azon tagállam bírósága, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, a határozatát feltételekkel lássa el. Ezen bíróság szerepe arra korlátozódik (amennyiben elutasítják az egyezmény 13. és 20. cikkének elutasítási indokait), hogy biztosítsa a gyermek visszavitelét a szokásos tartózkodási helye szerinti tagállamba, amelynek joghatósággal rendelkező hatóságai és bíróságai megteszik a gyermek jólétének biztosításához és érdekei tiszteletben tartásához szükséges intézkedéseket.

 Azon tagállam bíróságának lehetősége, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, hogy megvizsgálja a 42. cikk alapján kibocsátott igazolás érvényességét

86.      Ennek a kérdésnek egyetlen oldala maradt, amely megvitatásra került az írásbeli észrevételekben és a tárgyaláson, amely azonban, ha a Bíróság követi az elemzésemet, a jelen esetben nem jár majd következménnyel: ha a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága elrendeli a gyermek visszavitelét, és a rendelet 42. cikkének (2) bekezdésének megfelelően igazolja a határozatát, annak ellenére, hogy erre nem rendelkezett joghatósággal – mivel nem teljesült az a feltétel, amely szerint léteznie kell egy korábbi, visszavitel elutasításáról szóló határozatnak, amelyet azon tagállam bírósága hozott, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották –, ez utóbbi bíróság jogosult‑e ezen joghatóság vizsgálatára, és adott esetben arra, hogy ne ismerje el ezen igazolás érvényességét?

87.      Véleményem szerint a válasznak nemlegesnek kell lennie.

88.      Először is az nyilvánvaló, hogy a rendelet ilyen jellegű vizsgálatot egyáltalán nem ír elő. Ezzel ellenkezőleg, az a tény, hogy amikor a 42. cikk (2) bekezdése rendelkezéseinek megfelelő igazolást bocsátottak ki, a határozatot „egy másik tagállamban a végrehajthatóvá nyilvánításának szükségessége és az elismerése megtagadásának lehetősége nélkül ismerik el és hajtják végre”, kifejezetten kizárja az ilyen ellenőrzést.

89.      Ez a kizárás megfelel annak biztosítására vonatkozó célnak, hogy a 11. cikk (8) bekezdése szerinti körülmények között meghozott határozat végleges legyen (emlékeztetek arra, hogy ezen határozat meghozatala időpontjában előírt szokásos 11. cikk (3) bekezdése szerinti hathetes határidő már szükségszerűen régen letelt), valamint a bizalom és a tagállamok bíróságai közötti kölcsönös elismerés céljának.

90.      Ez az eredmény a gyermeket elvivő szülő számára sem hátrányos.

91.      Először is a 42. cikk számos eljárási garanciát vezet be azelőtt, hogy a származási tagállam bírósága képes volna ilyen igazolás kiállítására.

92.      Másodszor, jóllehet a 43. cikk kizárja az igazolás kibocsátásával szembeni jogorvoslatot, a gyermeket elvivő szülő még mindig előterjeszthet (a származási tagállam eljárási szabályai szerint) jogorvoslatot magával az igazolt határozattal szemben. Ha a fellebbviteli bíróság helyt ad a jogorvoslatnak – például azért, mert a 11. cikk (6) és (7) bekezdésében meghatározott elemeket nem vették figyelembe – akkor hatályon kívül helyezi a határozatot, és ebből következően az igazolás jogkövetkezményeit.

93.      Egyébiránt maga a rendelet írja elő, hogy „Az igazolás csak a határozat végrehajthatóságának határain belül bír joghatással” (44. cikk). Ráadásul a 47. cikk kifejti, hogy „[…] a 42. cikk (1) bekezdésének megfelelően igazolt határozat nem hajtható végre különösen akkor, ha az összeegyeztethetetlen egy későbbi végrehajtható határozattal”. Az első határozatot hatályon kívül helyező fellebbezés alapján hozott határozat ennek a feltételnek eleget tesz, és ebből következően megakadályozza az igazolt határozat végrehajtását.

94.      Az igazolást vitatni kívánó fél nincs tehát megfosztva a jogorvoslattól; a megfelelő eljárás az alapul szolgáló határozat hatályon kívül helyezésének kérelmezése.

95.      Véleményem szerint ez a lehetőség bőven elegendő ahhoz, hogy a gyermeket elvivő szülőt megvédje a gyermek a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bíróságának valamennyi rendhagyó határozatával szemben.

96.      Ehhez hozzáfűzöm, hogy a minket érintő esetben a rendelet előírja ugyan végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságának, hogy adja tanújelét annak a kölcsönös bizalomnak, amelytől a szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség függ, azonban nem vak bizalomról van szó. Ezzel ellenkezőleg, a létrehozott rendszer mindössze azt igényli a bíróságtól, hogy az ismerje el és tartsa tiszteletben egy másik tagállam bíróságának sérthetetlenségét, tárgyilagosságát és függetlenségét, amelynek a döntésével szemben ugyanúgy jogorvoslattal élhet az a fél, aki ellen a végrehajtást kérik, mint ahogy azt a saját államának bíróságai esetében tenné. Végső soron ez nem nagy kérés.

 A hatodik kérdés

97.      Mivel az ötödik kérdésre vonatkozó elemzésem azt a következtetést eredményezte, hogy a 2007. június 20-i határozatot a rendeletben előírt eljárás betartásával hozták meg, a jelen esetben okafogyottá vált az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdés, amely azon a feltételezésen alapul, hogy ezt az eljárást nem tartották be.

98.      Megjegyezhetjük azonban azt, hogy a rendelet együttesen olvasott 21. cikkéből és 31. cikkének (2) bekezdéséből egyértelműen következik, hogy főszabály szerint a szülői felelősség tárgyában hozott határozatot egy másik tagállamban el kell ismerni, és végre kell hajtani, kivéve ha a 23. cikkben szereplő elismerést kizáró ok áll fenn, és ha a 24. cikk kifejezetten kizárja az eredetileg eljáró bíróság joghatóságának felülvizsgálatát.

99.      A fenti 86–96. pontbeli elemzésemből az is kitűnik, hogy a rendelet 11. cikkében előírt eljárás betartásának ellenőrzése is kizárt.

 A negyedik kérdés

100. Az első négy kérdés az Amtsgericht Oranienburg 2007. június 20‑i megtámadott határozata elismerésének megtagadása iránti anya által előterjesztett kérelemre vonatkozik, amennyiben az a felügyeletről és a gyermek visszaviteléről rendelkezik. Célszerűnek tűnik e kérdések közül a negyedikkel kezdeni.

101. A kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy mit jelent a „4. szakasz sérelme nélkül” feltétel a rendelet 21. cikkének (3) bekezdésében.

102. A 21. cikk (3) bekezdése ekként rendelkezik:

„Az e fejezet 4. szakaszának sérelme nélkül, az e fejezet 2. szakaszában előírt eljárás keretében bármely érdekelt fél kezdeményezhet egy, a határozat elismeréséről vagy el nem ismeréséről szóló határozatot.”

103. Ez a bekezdés olyan általános szabályt ír tehát elő (a 21. cikk a házasság és a szülői felelősség tárgyában hozott valamennyi határozatra vonatkozik), amely valamennyi érdekelt fél számára lehetővé teszi a rendelet hatálya alá tartozó valamely határozat elismerésének vagy el nem ismerésének kérelmezését esetlegesen a III. fejezet 4. szakasza rendelkezéseinek sérelme nélkül.

104. Az említett szakasz a láthatási jogra vagy a gyermek visszavitele elrendelésére vonatkozó bizonyos határozatokra vonatkozik. Ez utóbbi tekintetben a szakasz a gyermeknek a 11. cikk (8) bekezdésében (a 40. cikk (1) bekezdésének b) pontja) meghatározott gyermek visszavitelét elrendelő határozatból következő visszavitelére vonatkozik. A jelen esetben a határozatoknak ezen utóbbi típusáról van szó.

105. Ebből következően valamennyi érdekelt fél kérelmezheti a gyermek visszavitelét elrendelő olyan határozat elismerésének megtagadását, amelyet a 11. cikk (8) bekezdésének körülményei között hoztak, hacsak az nem bizonyul összeegyeztethetetlennek a III. fejezet 4. szakaszának valamely rendelkezésével, amely esetben az lex specialisként a főszabállyal szemben elsőbbséget élvez.

106. Ebben a szakaszban a 42. cikk (1) bekezdése többek között előírja:

„A gyermeknek a valamely tagállamban meghozott végrehajtható határozat alapján elrendelt, a 40. cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett visszavitelét egy másik tagállamban […] az elismerése megtagadásának lehetősége nélkül ismerik el és hajtják végre, amennyiben a határozatot az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban a (2) bekezdéssel összhangban igazolták.”

107. Így a jelen esethez hasonló ügyben, amelyben az ilyen igazolást kibocsátották, a rendelet 21. cikkének (3) bekezdésében megfogalmazott „a 4. szakasz sérelme nélkül” feltétel konkrét jelentése, hogy nincs lehetőség az igazolt határozat elismerésének megtagadására, és még kevésbé az elismerés megtagadásáról szóló független kérelem benyújtására.

 A harmadik kérdés

108. A negyedik kérdésre vonatkozó indítványom, amely magában foglalja, hogy egyáltalán nem lehet elismerés megtagadása iránti kérelmet benyújtani a rendelet 11. cikke (8) bekezdésének körülményei között meghozott és a 42. cikk (2) bekezdésének rendelkezései szerint igazolt gyermek visszaviteléről szóló végzés vonatkozásában, semmissé teszi a harmadik kérdést, amely azon a feltételezésen alapul, hogy az ilyen kérelem lehetséges.

109. Ilyen esetben ugyanis azon tagállam bírósága határozatának vagy igazolásának – amely tagállamba a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották – semmilyen felülvizsgálata nem megengedett, sem hivatalból, sem azon személy kérelmére, akivel szemben a végrehajtást kérelmezték.

 Az első és a második kérdésről

110. Ugyanez a helyzet az első és a második kérdések esetében is, amennyiben azok az ítéletnek a gyermek visszavitelét elrendelő része elismerésének megtagadására vonatkoznak.

111. Azonban a többi kérdéssel ellentétben e két első kérdés hatálya nem kifejezetten korlátozódik a gyermek visszavitelét elrendelő határozatra. Ezek a kérdések lényegesek maradhatnak, amennyiben az anya az elismerést megtagadó határozatot igényel az ítélet azon része vonatkozásában is, amely a gyermek felügyeletét az apának ítéli. Ugyanis ellentétben a visszavitelt elrendelő határozattal, ezt a vonatkozást nem szabályozza kifejezetten a rendelet III. fejezetének 4. szakasza, amely kizárja a 42. cikk (2) bekezdésével összhangban, megfelelően igazolt visszavitelről szóló végzés elismerésének bármely megakadályozását.

112. A kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy a rendelet 21. cikke értelmében érdekelt fél kérelmezheti‑e a bírósági határozat elismerésének megtagadását elismerés iránti kérelem hiányában, és igenlő válasz esetén azon személy által előterjesztett ilyen kérelem vizsgálatakor, akivel szemben a határozat végrehajtható, a bíróságnak hogyan kell alkalmaznia a 31. cikk (1) bekezdését, amely szerint ez a személy nem nyújthat be észrevételeket az eljárásnak ebben a szakaszában.

113. A rendelet 21. cikke a III. fejezet „Elismerés” című 1. szakaszának részét képezi. E cikk (1) bekezdése előírja, hogy „a többi tagállamban külön eljárás nélkül elismerik valamely tagállamban hozott határozatokat”. E cikk (3) bekezdése szerint azonban (a 4. szakasz sérelme nélkül, amely amint azt kifejtettem, nem vonatkozik a gyermekfelügyeletről rendelkező határozatokra) „az e fejezet 2. szakaszában előírt eljárás keretében bármely érdekelt fél kezdeményezhet egy, a határozat elismeréséről vagy el nem ismeréséről szóló határozatot. A szülői felelősség tárgyában hozott határozatok el nem ismerésének hét okát jelöli meg a 23. cikk.

114. A III. fejezet 2. szakaszának címe „Végrehajtás iránti kérelem”. E szakasz 28. cikkének (1) bekezdése előírja: „[a] mindkét fél közös gyermeke tekintetében a szülői felelősség gyakorlásáról valamely tagállamban hozott határozat, amely az adott tagállamban végrehajtható, és amelyet kézbesítettek, más tagállamban akkor kerül végrehajtásra, ha bármely érdekelt fél kérelmére ott végrehajthatóvá nyilvánították”. A 31. cikk előírja, hogy a kérelemmel megkeresett bíróság haladéktalanul határozatot hoz. „[…] az a személy, aki ellen a végrehajtást kérték […] az eljárásnak ebben a szakaszában a kérelemre semmiféle észrevételt nem tehet”. A (2) bekezdés közelebbről kifejti, hogy „[a] kérelem kizárólag a 22., 23. és 24. cikkben meghatározott okok valamelyike alapján utasítható el” – amelyek mindegyike az el nem ismerés oka. A 33. cikk előírja, hogy egy hónapos határidő alatt bármelyik fél ((5) bekezdés) jogorvoslat iránti kérelmet nyújthat be a végrehajtás iránti kérelem tárgyában hozott határozat ellen ((1) bekezdés), és a jogorvoslatot a peres eljárási szabályoknak megfelelően kell elbírálni ((3) bekezdés).

115. Megértem a Lietuvos Aukščiausiasis teismas zavarának eredetét. A 21. cikk (3) bekezdése alapján úgy tűnik, hogy az a személy, akivel szemben a határozatot végre lehetne hajtani (aki nyilvánvalóan egy „érdekelt személy”), kezdeményezheti az e határozat el nem ismerésére vonatkozó határozatot, de úgy tűnik, hogy a 31. cikk (1) bekezdése e személy(23) esetében, ebben a szakaszban kizárja az észrevételek előterjesztésének lehetőségét.

116. Ezen dilemma megoldása érdekében álláspontom szerint figyelembe kell venni a valamely határozat „elismerése” és „végrehajthatóvá nyilvánítása” közötti különbséget. Bizonyos összefüggésekben ezen két fogalom szükségszerűen egyenrangú. Ez a helyzet többek között egy gyermek visszavitelével járó határozat esetében, amely elismerésének végrehajthatóvá nyilvánítás nélkül nem volna értelme. Ezzel ellentétben egyáltalán nem szükséges végrehajthatóvá nyilvánítani egy házasság felbontásáról szóló határozatot annak érdekében, hogy bármely volt házastárs számára lehetővé váljon az újabb házasságkötés; elegendő a határozat érvényességének egyszerű elismerése. A szülői felelősség gyakorlásáról szóló határozat esetében mindez a körülményektől függ. Azon szülő egyetértésének hiánya esetén, akinek nem ítélték oda ezen felelősség gyakorlását, szükség van a végrehajthatóvá nyilvánításra. A szülők közötti egyetértés esetén elegendő az egyszerű elismerés.

117. A rendelet III. fejezetének 1. része az elismerésről szól. A rendelet 21. cikkének (1) bekezdése ezen elismerés automatikusságát írja elő a rendelet hatálya alá tartozó valamennyi határozat esetében. Nyilvánvaló, hogy a közösségi jogalkotónak az volt a szándéka, hogy valamennyi ilyen határozatot rendszeresen automatikusan elismerjék a kölcsönös bizalom elve alapján (lásd a rendelet (21) és (23) preambulumbekezdését). Ugyanezen cikk (3) bekezdése azonban lehetővé teszi, hogy „a 2. szakaszban előírt eljárás keretében” bármely érdekelt fél kezdeményezzen egy, a határozat elismeréséről vagy el nem ismeréséről szóló határozatot. Mivel a 2. szakasz a végrehajtás iránti kérelmekre vonatkozik, ebből arra következtetek, hogy olyan helyzetekről van szó, amelyekben mind az elismerésre, mind a végrehajtásra szükség van. Ez a helyzet a jelen ügyben a gyermekfelügyelet apának való ítélése esetében, mivel az anya azt ellenzi.

118. Egyébiránt a rendelet 31. cikkéből egyértelműen kitűnik, hogy a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárásnak (amely tehát az elismerési és el nem ismerési kérelmekre is vonatkozik) gyorsnak és egyszerűsítettnek kell lennie. Úgy tűnik, hogy mindez teljesen összhangban van a kölcsönös bizalom elvén alapuló elismerés automatikusságának elvével.

119. Így a gyermekfelügyeletet odaítélő határozatra vonatkozó bármely elismerés vagy el nem ismerés iránti kérelemnek meg kell felelnie a 2. szakasz eljárásainak. A jelen esetben szóban forgóhoz hasonló kontextusban felmerülő probléma a két fél közötti látszólagos fegyveregyenlőtlenség a 31. cikk (1) bekezdésének megfogalmazására tekintettel. Ha az a szülő, akinek a gyermekfelügyeletet odaítélték, el kívánja ismertetni és végre kívánja hajtatni a határozatot, lehetősége van a számára megfelelőnek tűnő észrevételek előterjesztésére, míg ez a lehetőség a másik szülő számára kizárt. Ha azonban a másik szülő kezdeményezi az elismerés megtagadásáról szóló határozatot – legalábbis a rendelkezés szó szerinti olvasata szerint – ez a helyzet nem lesz megfordított.

120. A Bíróság elé terjesztett észrevételekben szerepelt az a javaslat, hogy a 31. cikk (1) bekezdését – amely főként az elismerés vagy a végrehajthatóság iránti kérelmekre vonatkozik – vagy úgy értelmezzék, hogy az mutatis mutandis alkalmazandó az elismerés megtagadása iránti kérelmekre is („a személy, aki ellen a végrehajtást kérték” kifejezést „a kérelmet ellenző személyként” értelmezve), vagy úgy, hogy az az ilyen kérelmekre nem alkalmazható.

121. Úgy vélem, hogy nem áll fenn kényszerítő indok a szó szerinti értelmezés és alkalmazás elutasítására. Nem lehet tagadni a fegyveregyenlőtlenség fennállását, azonban az összhangban van a kölcsönös bizalomnak és elismerésnek adott elsőbbséggel, a feltételezhetőnél kisebb mértékű, és nem fosztja meg a hátrányos helyzetű felet az érvei előterjesztésének lehetőségétől.

122. Egyrészt azon szülő által benyújtott elismerés és végrehajthatóság iránti kérelem esetén, akinek a felügyeletet odaítélték, nyilvánvaló, hogy az ügyben eljáró bíróságnak minden esetben meg kell vizsgálnia az elismerés megtagadása azon indokainak esetleges fennállását, amelyre a 31. cikk (2) bekezdése hivatkozik. Márpedig a másik szülő kizárólag ezeket az indokokat hozhatta volna fel. A másik szülő tehát csak az elutasítási indokokra vonatkozó érvei kifejtésének lehetőségétől van tehát megfosztva.

123. Másrészt ha a másik szülő kérelmezi a határozat el nem ismerését, kérelmet csak olyan jogi aktus útján terjesztheti elő, amely kifejti az állítólagos el nem ismerés indokait. Még ha ez a szülő ebben a szakaszban már nem is fejtheti ki az érveit – míg a másik szülő, akinek a felügyeletet odaítélték, előterjesztheti az általa megfelelőnek ítélt észrevételeit – ,az álláspontját minden esetben figyelembe veszi az ügyben eljáró bíróság. A jelen esetben ugyanis olyan eljárásról van szó, amely felek érveinek egyszeri ütköztetésére korlátozódik, amely nem rendkívüli egy gyors és egyszerűsített eljárás esetén.

124. Mindkét esetben mindkét fél jogosult jogorvoslat benyújtására a peres eljárás szabályai szerint a rendelet 33. cikk értelmében.

125. A bevezetett rendszer így a kölcsönös bizalom elve szerint, gyors és egyszerűsített eljárás útján biztosítja az ésszerű egyensúlyt a határozatok elismerése és végrehajtása, valamint a tisztességes eljáráshoz való jog között, amely jogtól végső soron egyik fél sincs megfosztva.

 Végkövetkeztetések

126. A fent kifejtett valamennyi okra tekintettel javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen válaszoljon a Lietuvos Aukščiausiasis teismas által előterjesztett kérdésekre:

„A házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2003. november 27‑i 2201/2003/EK tanácsi rendelet rendelkezéseit a következőképpen kell értelmezni:

–        a gyermek visszaviteléről szóló határozat meghozatala a szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam bírósága által, miután azon tagállam bírósága, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, határozatot hozott a visszavitelről, egyáltalán nem összeegyeztethetetlen a rendelet céljaival és eljárásaival;

–        főszabály szerint a gyermek szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bírósága által a rendelet 42. cikkében meghatározott igazolás kibocsátása egy olyan visszavitelről szóló határozat vonatkozásában, amelyet azt követően hozott, hogy azon tagállam bírósága – ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották – is hozott egy visszavitelről szóló határozatot, nem felel meg a rendelet eljárásainak;

–        az a tény, hogy a visszavitel elutasításáról szóló határozatot olyan tagállam bírósága hozta, ahova a gyermeket elvitték, illetve ahol visszatartották, elegendő a 2201/2003 rendelet 11. cikke (6)–(8) bekezdésében előírt eljárások megindulásához, ezen határozat későbbi sorsától függetlenül, többek között még akkor is, ha ezt a határozatot megfellebbezik vagy hatályon kívül helyezik;

–        ha valamely tagállam bírósága a gyermek visszavitelét elrendelő határozatot hozott, és azt a 2201/2003 rendelet 42. cikke (2) bekezdésének megfelelően igazolta, ezen bíróság erre vonatkozó joghatóságát csak ugyanezen tagállam joghatósággal rendelkező fellebbviteli bírósága előtt, a határozattal szembeni fellebbezés útján lehet vitatni, ami kizárja a tagállam bíróságai részéről bármely vizsgálat szükségességét;

–        ha egy ilyen igazolást kibocsátottak, nincs lehetőség az igazolt határozat elismerésének megtagadására, és még kevésbé az elismerés megtagadását kezdeményező független kérelem előterjesztésére;

–        más bírósági határozatok esetén, amelyek elismerésének megtagadását nem zárja ki a 2201/2003 rendelet 42. cikke, az említett rendelet 21. cikke értelmében vett érdekelt fél elismerés iránti kérelem előzetes előterjesztése nélkül kérheti ezen határozatok elismerésének megtagadását;

–        ilyen esetben a 2201/2003 rendelet 31. cikke (1) bekezdésének rendelkezései felhatalmazzák ezt a felet, hogy a kérelmében kifejtse az elismerés megtagadása állítólagos indokait, arra azonban nem, hogy az eljárásnak ebben a szakaszában válaszoljon a másik fél érveire.”

1 – Eredeti nyelv: francia és angol.

2 – A házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2003. november 27‑i 2201/2003/EK tanácsi rendelet (HL L 338., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 243. o.; a továbbiakban: rendelet).

3 – A gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, 1980. október 25‑én kötött egyezmény, a továbbiakban: Egyezmény vagy Hágai Egyezmény. Megjegyezhetjük, hogy a rendelettel ellentétben az egyezmény nem tartalmaz joghatósági szabályokat. Ebben a tekintetben a rendelet a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló, Hágában 1996. október 19‑én megkötött egyezményben található szabályokból merít, amely egyezmény még nem lépett hatályba valamennyi tagállam között, így a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Litván Köztársaság között sem. Megjegyezhetjük, hogy a rendelet 60. cikke szerint a tagállamok közötti kapcsolatokban e rendelet elsőbbséget élvez az egyezménnyel szemben, amennyiben az a rendelettel szabályozott ügyekre vonatkozik.

4 –      Ezt az elnevezést a rövidség érdekében pontatlanul használom a Klaipėdos apylinkės teismas (kerületi bíróság, Klaipėda), elsőfokú bíróság és a Klaipėdos apygardos teismas (regionális bíróság, Klaipėda), másodfokú bíróság egységes megjelölésére.

5 – A rendelet 2. cikkének 4. pontja szerint „határozat” a házasság felbontása, a különválás vagy a házasság érvénytelenítése, valamint szülői felelősségre vonatkozó határozat, amelyet egy tagállam bírósága mond ki, függetlenül a határozat elnevezésétől, ideértve az ítéletet vagy végzést.

6 – A jelentés megtalálható a Hágai nemzetközi magánjogi konferencia weboldalán; 16. pont. Ehhez igazolásként hozzáfűzhetjük, hogy „a gyermekét elvivő szülő feltétlen szövetségese az idő. Az idő múlásával az a régi otthoni környezethez fűződő kapcsolatok egyre inkább csökkennek, és egyre nehezebbé válik korábbi status quo visszaállításának igénylése” (Hugues Fulchiron, „La lutte contre les enlèvements d’enfants”, Le nouveau droit communautaire du divorce et de la responsabilité parentale, Dalloz, 2005.). A gyermek haladéktalan és hatékony visszavitele tehát kötelező követelmény.

7 – Lásd még „Útmutató az új II. Brüsszeli Rendelet alkalmazásához” (A dokumentumot a Bizottság szolgálatai a polgári és kereskedelmi ügyekben illetékes Európai Igazságügyi Hálózattal konzultálva készítették, a továbbiakban : útmutató) VII. szakasz 37. o: „A rendelet célja a szülő visszatartása a gyermek tagállamok közötti jogellenes elvitelétől, és – ha ez mégis megtörténik – a gyermeknek az eredeti eljárás helye szerinti tagállamba történő azonnali visszavitelének biztosítása.”

8 – A továbbiakban a rövidített „szokásos tartózkodási hely szerinti tagállam” megfogalmazást használom azon tagállam megjelölésére, amelyből a gyermeket elvitték, és amelyben az elvitel előtt a szokásos tartózkodási hely volt.

9 – 1989. november 20., az egyezményt az összes tagállam ratifikálta.

10 – HL 2000. C 364., 1. o. (legutóbb HL 2007. C 303., 1. o.).

11 – Lásd a fenti 34. és azt követő pontokat.

12 – Ez a határozat nem áll rendelkezésünkre, de az nem tűnik vitatottnak, hogy az elutasítás az Egyezmény 13. cikkének b) pontján alapult, amely ezt a lehetőséget arra az esetre írja elő, ha „a gyermeket visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki, vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene számára”.

13 – Megjegyezhetjük, hogy a német kormány meghatalmazottja által a tárgyaláson szolgáltatott információk szerint ezt a határozatot a litván központi hatóság közölte a német központi hatósággal, amely azt az apa ügyvédjével közölte az Amtsgericht Oranienburggal azonban nem. Azonban kitűnik ezen bíróság 2007. június 20‑i ítéletéből, valamint a Branderburgisches Oberlandesgericht 2008. február 20‑i helybenhagyó ítéletéből, hogy ezen bíróságok a határozatról tudomást szereztek.

14 – Jóllehet más összetételben; az apa képviselője által a tárgyaláson megadott információ szerint.

15 – Az iratokban szereplő német ítéletekből kitűnik, hogy az anyát képviselték, és előterjeszthette észrevételeit az Amtsgericht Oranienburg 2006. augusztus 14‑i és 2007. június 20‑i ítéleteinek alapul szolgáló eljárásokban, valamint az anya személyesen jelen volt, és őt meghallgatták a Branderburgisches Oberlandesgericht 2008. február 20‑i helybenhagyó ítéletének alapul szolgáló eljárásban. Ezeket a tényeket a Bíróság előtti tárgyalás során is fenntartották, amelyen az anya úgyszintén jelen volt.

16 – Amennyiben az egyezmény 12. és 13. cikke nem joghatósági szabályokat, hanem valamennyi joghatósággal rendelkező bíróságnak szánt utasításokat tartalmaznak, és a rendelet 11. cikkének (1)–(5) bekezdése az egyezmény ezen cikkeire hivatkozik.

17 – Kiemelés tőlem.

18 – Az „ezen kérelemhez kapcsolódó” szavak használata alapján nyilvánvaló, hogy a kérelmet ténylegesen elő kellett terjeszteni; nem elegendő, hogy a bíróság elméletileg joghatósággal rendelkezhet az ilyen kérelemről való határozathozatalra.

19 – A Bizottság útmutatójának VII.2.4. pontjában úgy véli, hogy a 11. cikk (3) bekezdésében előírt a hat hetes határidő betartásának biztosítása érdekében a tagállamok belső joga a) kizárhatja a gyermek visszavitelét elrendelő határozat elleni jogorvoslat lehetőségét; vagy b) megengedheti a jogorvoslatot, de előírhatja, hogy a jogorvoslati eljárás alatt a határozat végrehajtható; vagy c) biztosíthatja a jogorvoslat gyorsított tárgyalását. Azt is megjegyezhetjük, hogy ugyanebben a szellemben a litván jog bármilyen felülvizsgálatot kizár a jelen esetben a Lietuvos apeliacinis teismas által 2007. március 15‑én hozott a gyermek visszavitelét elrendelő határozattal szemben (még akkor is, ha a jogvita újbóli megnyitása iránti más eljárások ténylegesen nem tűnnek kizártnak).

20 – A spanyol változat („aun cuando se haya dictado una resolución de no restitución”) még ennél is könnyebben értelmezhető ekként.

21 – Kiemelés tőlem az egyes esetekben. A (8) bekezdésben bizonyos nyelvi változatok kihagyják a „kibocsátott” szó megfelelőjét, mivel az nyelvtanilag nem szükséges.

22 – Az azonban egyértelmű, hogy szükség van arra, hogy visszavitel elutasításáról szóló határozat meghozatalára – lásd a fenti 64. pontban kifejtett megfontolásokat.

23 – Még ha kissé különösnek is tűnik a felügyeleti jogot valamely szülőnek odaítélő határozat esetén ezen határozatnak a másik szülővel szembeni végrehajtásáról beszélni, számomra egyértelműen kitűnik a rendelet III. fejezetének 2. szakaszából, hogy „a személy, akivel szemben a végrehajtást kérték”, arra a szülőre vonatkozik, akinek nem ítélték oda a felügyeleti jogot.