VERICA TRSTENJAK
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2010. március 25.(1)
C‑442/08. sz. ügy
Európai Bizottság
kontra
Németországi Szövetségi Köztársaság
„EK 226. cikk – Tagállami kötelezettségszegés – Európai Megállapodás a Magyar Köztársasággal – 4. sz. jegyzőkönyv – Az együttműködés rendszere – EUR.1 szállítási bizonyítvány – Utólagos vizsgálat – Jogorvoslat – A Vámkódex 220. cikkének (1) bekezdése – Utólagos könyvelésbe vétel – A Vámkódex 221. cikke – A vámtartozás közlése az adóssal – Elévülés – Az 1552/89 EGK, Euratom rendelet és az 1150/2000 EGK, Euratom rendelet– Saját források – 10. cikk (1) bekezdésének első albekezdése – Késedelmes jóváírás – 11. cikk – Késedelmi kamatok”
Tartalomjegyzék
I – Jogi háttér
A – Európai Megállapodás a Magyar Köztársasággal
B – Az 515/97 rendelet
C – A vámjogi előírások
D – A saját forrásokra vonatkozó előírások
II – A tényállás és a pert megelőző eljárás
III – A Bíróság előtti eljárás
1. A Németországi Szövetségi Köztársaság nem teljesítette az 1552/89 módosított rendelet, valamint az 1150/2000 rendelet 2., 6., 9., 10. és 11. cikkéből eredő kötelezettségeit, mivel
IV – A Bizottság kifogásai
A – A Vámkódex 220. cikke (1) bekezdése első mondatának és 221. cikke (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó kifogás
1. Az utólagos vizsgálat eredményei elleni bírósági jogorvoslati eljárás tényének figyelembevételéről
a) A felek érvelése
b) Értékelés
i) A Sfakianakis–ügyben hozott ítélet
ii) Az utólagos vizsgálat hatása
iii) A jogorvoslat következményei
iv) Eredmény
2. A Vámkódex 220. cikkében foglalt feltételek kiterjesztése
a) A felek érvelése
b) Értékelés
3. Az OLAF értékelésének hiánya és a zárójelentés szükségessége
a) A felek érvelése
b) Értékelés
4. Az 1999. október 27‑i jogsegély-közlemény
a) A felek érvelése
b) Értékelés
5. Eredmény
B – Az azon időpontról, amikorra a vitatott saját forrást jóvá kellett volna írni
1. A felek érvelése
2. Értékelés
C – A késedelmi kamatok megfizetésének megtagadásáról
1. A felek érvelése
2. Értékelés
V – Költségek
VI – Végkövetkeztetések
1. A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás a saját forrásokra vonatkozó jogszabályokkal kapcsolatos. Lényegében a vámigazgatási szervek között egy olyan európai megállapodás keretében történő együttműködés módszereit érintő jogkérdésről van szó, amely szerint egy társult harmadik államból származó áruk vámkedvezményben részesülnek.
2. Olyan gépjárművekről van szó, amelyeket abban az időpontban hoztak be a Magyar Köztársaságból az Európai Unióba, amikor az előbbi még az Európai Unió társult harmadik állama volt. A Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között létrejött Európai Megállapodás(2) (a továbbiakban: Európai Megállapodás) értelmében a magyar származású áruk a közösségi behozataluk során kedvezményes elbírálásban részesültek. A jelen ügyben a magyar vámhatóságok bizonyos gépjárművek vonatkozásában EUR.1 szállítási bizonyítványok formájában származási igazolásokat adtak ki. Miután ezeket a gépjárműveket kedvezményes feltételekkel Németországba importálták, a német vámhatóságok a Bizottság révén tudomást szereztek az EUR.1 szállítási bizonyítványok magyar vámhatóságok általi utólagos vizsgálatának eredményeiről. Eszerint a gépjárművek Magyarországról származó termékeknek tekinthetők, és ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogsértően adták ki. A jelen ügy központi kérdése az, hogy a német vámhatóságok ettől az időponttól kezdve kötelesek voltak‑e a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendelet(3) (a továbbiakban: Vámkódex) 220. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint a behozatali vámok utólagos könyvelésbe vételére, és 221. cikkének (1) bekezdése értelmében a vámösszegnek az adóssal való közlésére, ha egyidejűleg arról is tájékoztatást kaptak, hogy az utólagos vizsgálat eredménye ellen jogorvoslattal éltek egy magyar bíróság előtt.
3. A jelen eljárás lehetőséget ad a Bíróságnak arra, hogy a Sfakianakis‑ügyben hozott ítéletével(4) kapcsolatban a vámigazgatási szervek közötti együttműködésnek az Európai Megállapodás 4. számú jegyzőkönyvében előírt módszerei tekintetében felmerült kérdéseket tisztázza.
I – Jogi háttér
A – Európai Megállapodás a Magyar Köztársasággal
4. Az Európai Megállapodás 4. számú jegyzőkönyve a „származó termék” fogalmát és a közigazgatási együttműködés módszereit szabályozza.
5. A jelen tényállásra az időbeli hatály tekintetében a 4. számú jegyzőkönyvnek a Magyar-EK Társulási Tanács által a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló Európai Megállapodás 4. számú jegyzőkönyvének módosítása tárgyában 1995. július 17‑én hozott 1/95 határozat(5) szerinti változata, és a Magyar-EK Társulási Tanács által a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló Európai Megállapodás 4. számú jegyzőkönyvének módosítása tárgyában 1996. december 28‑án hozott 3/96 határozat(6) szerinti változatai alkalmazandók. A 4. számú jegyzőkönyvnek az időbeli hatály tekintetében a jelen ügyre alkalmazandó, az 1/95 határozattal módosított változata szerinti rendelkezések tartalmilag messzemenően egybehangzanak a 4. számú jegyzőkönyvnek a 3/96 határozat szerinti változata megfelelő rendelkezéseivel. Ezért a továbbiakban csupán a jegyzőkönyvnek a 3/96 határozattal módosított változatára (a továbbiakban: jegyzőkönyv) fogok hivatkozni.
6. A jegyzőkönyv 16. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján a Magyarországról származó termékek a Közösségbe történő importálásuk esetén a Megállapodásban rögzített előnyöket az EUR.1 szállítási bizonyítvány benyújtása ellenében élvezik(7).
7. A jegyzőkönyv 17. cikkének (1) bekezdése szerint az EUR.1 szállítási bizonyítványt az exportáló ország vámhatósága bocsátja ki az exportőr vagy – az exportőr felelősségére – meghatalmazott képviselője által, írásban benyújtott kérelemre(8). A cikk (5) bekezdése szerint az okmányt kibocsátó vámhatóság köteles megtenni minden szükséges intézkedést, a termékek származó helyzetének ellenőrzésére és a jegyzőkönyv egyéb követelményeinek érvényesítésére(9). E célból jogában áll, hogy bármilyen bizonyítékot bekérjen, és az exportőr könyvelését megvizsgálja, vagy bármilyen szükségesnek tartott egyéb ellenőrzést lefolytasson.
8. A jegyzőkönyv 31. cikkének (2) bekezdése szerint a jegyzőkönyv megfelelő alkalmazásának biztosítása céljából a Közösség és Magyarország az illetékes vámszerveken keresztül segítik egymást az EUR.1 szállítási bizonyítványok hitelességének és az ezen okmányban foglalt információk helyességének ellenőrzésében.
9. A jegyzőkönyv 32. cikke a származást igazoló okmányok utólagos megerősítését szabályozza. A cikk a következőket mondja ki:
„(1) A származást igazoló okmányok utólagos megerősítését szúrópróbaszerűen vagy akkor végzik el, ha az importáló ország vámhatóságának alapos oka van kételkedni az okmányok hitelességében vagy a kérdéses termékek származó helyzetében, vagy a jegyzőkönyv egyéb követelményeinek teljesítésében.
(2) Az (1) bekezdés rendelkezéseinek alkalmazása céljából az importáló ország vámhatósága köteles visszaküldeni az EUR.1 szállítási bizonyítványt és – ha benyújtották – a számlát, a számlanyilatkozatot vagy ezen okmányok másolatát az exportáló ország vámhatóságának, szükség szerint megadva azokat az okokat, amelyek a vizsgálatot szükségessé teszik. Minden olyan okmányt és információt, ami arra utal, hogy a származást igazoló okmányon megadott adatok helytelenek, el kell küldeni a megerősítési kérelem alátámasztására.
(3) A megerősítési eljárást az exportáló ország vámhatósága folytatja le. E célból jogában áll, hogy bármilyen bizonyítékot bekérjen, és az exportőr számvitelét megvizsgálja, vagy bármilyen szükségesnek tartott ellenőrzést lefolytasson.
(4) Ha az importáló ország vámhatóságai úgy határoznak, hogy a vizsgálat eredményének megérkezéséig felfüggesztik a szóban forgó termékekre a kedvezményes elbánás megadását, a termékek kiadását bármely szükségesnek ítélt óvintézkedés mellett ajánlják fel az importőrnek.
(5) A vizsgálatot kérő vámhatóságot haladéktalanul tájékoztatni kell a vizsgálat eredményéről. Az eredményeknek egyértelműen jelezniük kell, hogy az okmányok hitelesek‑e, és hogy a szóban forgó termékek a Közösség, Magyarország vagy a 4. cikkben hivatkozott más országok valamelyikéből származó termékeknek tekinthetők‑e, és teljesítik‑e a jegyzőkönyv egyéb követelményeit.
(6) Ha alapos gyanúra okot adó esetekben a vizsgálatra vonatkozó kérés keltétől számított 10 hónapon belül nem érkezik válasz, vagy ha a válasz nem tartalmaz kielégítő információt a kérdéses okmány hitelességének vagy a termékek tényleges származásának megállapításához, a kérést előterjesztő hatóságok – kivételes körülmények esetétől eltekintve – a kedvezményes elbánás jogosultságát visszautasítják.”
10. A jegyzőkönyv 33. cikkének (1) bekezdése szerint ha a 32. cikk szerinti vizsgálati eljárásokkal kapcsolatban olyan viták merülnek fel, amelyeket nem lehet rendezni a vizsgálatot kérő vámhatóság és az e vizsgálat lefolytatásáért felelős vámhatóság között, vagy ha a jegyzőkönyv értelmezésével kapcsolatos kérdés merül fel, az ilyen vitákat a Társulási Bizottság elé kell terjeszteni.
B – Az 515/97 rendelet
11. A tagállamok közigazgatási hatóságai közötti kölcsönös segítségnyújtásról, valamint a vám- és mezőgazdasági jogszabályok helyes alkalmazásának biztosítása érdekében e hatóságok és a Bizottság együttműködéséről szóló, 1997. március 13‑i 515/97/EK tanácsi rendelet(10) III. címe a tagállami vámhatóságok és a Bizottság közötti kapcsolatokat szabályozza. A cím 17. cikkének (2) bekezdése szerint a Bizottság átadja a tagállamok illetékes hatóságainak a vámjogszabályok érvényesítésében őket segítő, tudomására jutott információkat.
C – A vámjogi előírások
12. A Vámkódex a létrehozása óta többször módosításra került. Mivel az időbeli hatály tekintetében alkalmazandó rendelkezések mindenesetre nem változtak, a továbbiakban csupán a Vámkódexre hivatkozom.
13. A Vámkódex 201. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint a behozatalkor vámtartozás keletkezik behozatalivám-köteles áru szabad forgalomba bocsátásakor.
14. A Vámkódex 217. cikke (1) bekezdésének első albekezdése a vámtartozás összegének könyvelését szabályozza. Eszerint a vámhatóságnak, amint rendelkezésére állnak a szükséges adatok, ki kell számítania minden egyes, vámtartozásból származó vámösszeget, és be kell jegyeznie a könyvelési nyilvántartásba vagy más ezzel egyenértékű adathordozóba.
15. Ha a vámtartozásból származó vámösszeget nem vették könyvelésbe, vagy a jogszabály szerint fizetendő összegnél alacsonyabbat vettek könyvelésbe, akkor a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint a beszedendő vámösszeget attól a naptól számított két napon belül kell könyvelésbe venni, amikor a vámhatóság tudomást szerez a helyzetről, ki tudja számítani a jogszabály szerint fizetendő összeget, és meg tudja állapítani az adós személyét (a továbbiakban: utólagos könyvelésbe vétel).
16. A Vámkódex 221. cikkének (1) bekezdése szerint a könyvelésbe vételt követően a vámösszeget a megfelelő eljárások szerint közölni kell az adóssal. A Vámkódex 221. cikke (3) bekezdésének első mondata szerint a vámtartozás keletkezésétől számított 3 év lejárta után az adóssal már nem lehet közölni a tartozás összegét.
D – A saját forrásokra vonatkozó előírások
17. Az Európai Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 1994. október 31‑i 94/728/EK, Euratom tanácsi határozat(11) 2. cikkének (2) bekezdése szerint az Európai Közösségek költségvetésébe a saját források különböző fajtáit kell befizetni. E rendelkezés b) pontja szerint ide tartoznak a közös vámtarifa szerinti vámok és egyéb vámok, amelyeket a harmadik országok tekintetében a Közösségek intézményei már megállapítottak.
18. E határozat 8. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint a vámokat a tagállamok a nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések alapján szedik be, amelyeket adott esetben a közösségi követelményekhez igazítanak. A határozat 8. cikke (1) bekezdésének harmadik mondata szerint a tagállamok a Bizottság rendelkezésére bocsátják a 2. cikk (1) bekezdésének b) pontja szerinti forrásokat (vámok). A határozat 2. cikkének (3) bekezdése szerint a tagállamok beszedési költségek címén megtartják a határozat 2. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében fizetendő összegek 10%‑át.
19. A Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló 88/376/EGK, Euratom [94/728](12) határozat végrehajtásáról szóló, 1989. május 29‑i 1552/89/EGK, Euratom tanácsi rendeletben(13) (amelyet az 1552/89 rendelet módosításáról szóló, 1996. július 8‑i 1355/96/Euratom, EK tanácsi rendelet(14) módosított; a továbbiakban: 1552/89 rendelet) kerültek megállapításra azok a módok, amelyek szerint a tagállamok a Közösségek számára teljesítendő saját forrásokat a Bizottság rendelkezésére bocsátják.
20. A módosított rendelet 2. cikkének (1) bekezdése szerint a Közösségeknek a 2. cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett saját forrásra (vámok) való igényét meg kell állapítani, amint a vámjogszabályok által előírt, a követeléseket számlákon történő lekönyvelésére és az adós értesítésére vonatkozó feltételek teljesülnek.
21. A módosított rendelet 2. cikkének (1a) bekezdése szerint a követelés időpontja a vámjogszabályok által előírt könyvelésbe vétel időpontja.
22. A módosított rendelet 6. cikke (2) bekezdésének a) pontja kimondja, hogy a 2. cikkben megállapított követeléseket, az e bekezdés b) pontjától függően, legkésőbb a megállapításukat követő második hónap 19. napja utáni első munkanapon kell a számlákon lekönyvelni.
23. A módosított rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerint az a) pontban említett számlákra a beszedés vagy a biztosíték hiánya miatt be nem jegyzett követeléseket külön számlákon mutatják be az a) pontban megállapított időtartamon belül. A tagállamok akkor alkalmazhatják ezt az eljárást, amikor a megállapított követelések tekintetében, amelyekre nézve biztosítékot adtak, kifogással éltek, és amelyek esetleg változhatnak a felmerült vita rendezésétől függően.
24. A módosított rendelet 9. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerint az e rendelet 10. cikkében szabályozott eljárásnak megfelelően minden tagállam a saját forrásokat az e célból a Bizottság nevében az államkincstárnál vagy az általa kijelölt testületnél megnyitott számlán írja jóvá.
25. A módosított rendelet 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerint a 88/376/EGK, Euratom határozat [illetve a 94/728/EK, Euratom határozat] 2. cikke (3) bekezdésének megfelelően a 10%‑os beszedési költségek levonása után e határozat 2. cikke (1) bekezdésének b) pontjában említett saját források (vámok) elszámolását legkésőbb azon hónapot követő második hónap 19. napját követő első munkanapon kell elvégezni, amelyben a követelést – e rendelet 2. cikkének megfelelően – megállapították. A második albekezdés szerint a 6. cikk (2) bekezdésének b) pontja alapján a külön számlákon bemutatott követelésekre nézve az elszámolást legkésőbb azon hónapot követő második hónap 19. napját követő első munkanapon végzik el, amelyben a követelést behajtották.
26. A 9. cikk (1) bekezdésében említett számlára történő elszámolás késedelme esetén az érintett tagállamnak a módosított rendelet 11. cikke értelmében kamatot kell fizetnie, amelynek mértéke a tagállam pénzpiacán az esedékességi időpontban a rövid távú közfinanszírozási műveletekre alkalmazandónál két százalékponttal magasabb kamatláb. E százalékot 0,25 százalékponttal emelik a késedelem minden egyes hónapjára nézve. A megemelt százalékot a késedelem teljes időtartamára alkalmazzák.
27. A módosított rendelet 17. cikkének (1) bekezdése szerint a tagállamok megteszik az összes szükséges intézkedést annak biztosítására, hogy a 2. cikk alapján megállapított követeléseknek megfelelő összeget az e rendeletben meghatározottak szerint a Bizottság rendelkezésére bocsássák. A módosított rendelet 17. cikke (2) bekezdésének első és második mondata szerint a tagállamok kizárólag akkor mentesülnek az alól a kötelezettség alól, hogy a Bizottság rendelkezésére bocsássák a megállapított igényeknek megfelelő összeget, ha ezen összegeket vis maior miatt nem szedték be, vagy ha a konkrét eset valamennyi vonatkozó körülményének mélyreható értékelése után úgy látszik, hogy a behajtás hosszú távon rajtuk kívül álló okok miatt lehetetlen.
28. A módosított 1552/89 rendeletet a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló 94/728/EK, Euratom határozat végrehajtásáról szóló, 2000. május 22‑i 1150/2000/EK, Euratom tanácsi rendelet(15) kodifikálta. A 1150/2000 rendelet 11. cikke megfelel a módosított 1552/89 rendelet 11. cikkének.
II – A tényállás és a pert megelőző eljárás
29. 1994‑től kezdve az Európai Megállapodás keretében olyan gépjárműveket hoztak be a Magyar Köztársaságból Németországba, amelyek a magyar hatóságok által kiállított az EUR.1 szállítási bizonyítványok benyújtása esetén vámkedvezményekben részesültek.
30. A Bizottság csalások megelőzésének koordinációjával foglalkozó egysége (UCLAF; a továbbiakban az UCLAF‑ra és utódjára, az OLAF‑ra egységesen OLAF‑ként hivatkozom) egy jogsegély-közleményben (melynek angol változatát 1996. június 13‑án, német változatát 1996. november 28‑án közölték a német hatóságokkal) figyelmeztette a tagállamokat egy bizonyos gyártó által végzett behozatallal kapcsolatban. Az OLAF kétségesnek tartotta, hogy a gépjárművek a jegyzőkönyv értelmében megfeleltek volna a magyar származás igazolására vonatkozó előfeltételeknek. Az OLAF ebben a jogsegély-közleményben felszólította a tagállamokat többek között arra, hogy kezdeményezzék a magyar hatóságoknál a szóban forgó EUR.1 szállítási bizonyítványok utólagos vizsgálatát. Ezenkívül az OLAF különösen arra hívta fel a tagállamokat, hogy az érintett járművek forgalomba helyezése előtt kérjenek a vámok vonatkozásában fizetési garanciát vagy letétet, és indítsanak meg minden olyan jogcselekményt, amely az elévülési időt megszakítja, és az utólagos beszedés lehetőségét biztosítja. Ezután a Bizottság maga tovább vizsgálódott, és egy ellenőrző küldetést végzett Magyarországon.
31. Az OLAF az 1998. június 26‑i jogsegély-közleményben (amelynek német változata is készült) tájékoztatta a német hatóságokat a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálat eredményéről. Eszerint bizonyos gépjárművek nem minősültek magyar származásúnak, ezért ezek vonatkozásában az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogsértően állították ki. A közleményből kiderült, hogy ez 19 123 Németországba importált gépjárművet érint. Az OLAF a közleményben jelezte, hogy további adatokat – a magyar vámhatóságokkal történt levelezés fordítását és adatfájlokat – fog közölni, amelyekben a végrehajtott műveleteket a magyar vámhatóságok adatai alapján országokra bontva fogja bemutatni.
32. A német hatóságok az OLAF által jelzett dokumentációt és adatfájlokat közlő levelének angol változatát 1998. július 13‑án, német változatát 1998. augusztus 18‑án vették kézhez (a továbbiakban: az 1998. augusztus 18‑án kézhez vett levél). Ehhez tartozott különösen a magyar vámhatóságok egy 1998. május 26‑i levelének német fordítása, amelyben azok az elvégzett utólagos vizsgálat lefolytatását részletezték, és az OLAF‑ot az utólagos vizsgálat eredményeiről tájékoztatták. Megküldték azokat az iratokat és adatfájlokat is, amelyek alapján azon gépjárműveket azonosították, amelyek a magyar vámhatóságok szerint a korábbi állásponttal ellentétben mégsem minősültek magyar származásúnak, és amelyek vonatkozásában ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogsértően állították ki. A magyar hatóságok az 1998. május 26‑i levelükben ugyanakkor arra is utalnak, hogy az utólagos vizsgálat eredményei ellen jogorvoslattal éltek, és ezzel kapcsolatban bírósági eljárás van folyamatban.
33. E levél kézhezvétele után a Németországi Szövetségi Köztársaság ismét kérte a Bizottság által Magyarországon elvégzett ellenőrző küldetés zárójelentésének megküldését. Az OLAF 1999. február 23‑án megküldte a közösségi küldetés hivatalos zárójelentését, amely 1999. március 2‑án érkezett meg az illetékes hatóságokhoz.
34. 1999. április 15‑én a német vámhatóságok megkezdték az azon gépjárművek utáni vámösszegek utólagos könyvelésbe vételét, amelyek a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálat eredménye szerint nem voltak magyar származásúak. Az adóssal való közlésre vonatkozó, a Vámkódex 221. cikke (3) bekezdésének első mondata szerinti három éves határidőre tekintettel az 1996. április 15. előtt behozott gépjárművek vonatkozásában nem lehetett behozatali vámot megállapítani. Ezen időszakra nézve a saját források sem kerültek megállapításra és könyvelésbe vételre.
35. Az OLAF az 1999. október 27‑i jogsegély-közleményben arról tájékoztatta a tagállamokat, hogy a magyar bíróság előtti eljárás befejeződött, és a magyar vámhatóságok az utólagos vizsgálat eredményeit ennek megfelelően módosították. A módosított eredmény szerint azon gépjárművek egy része, amelyek eredetét a magyar vámhatóságok az 1998. május 26‑i levelükben még vitatták, mégis magyar származásúnak minősült. A gépjárművek másik része vonatkozásában a vámhatóságok mindenesetre fenntartották, hogy azok nem magyar termékek voltak, és a szállítási bizonyítványt jogsértően állították ki. Ennek következtében a német vámhatóságok elengedték, illetve visszatérítették a behozatali vámot azon gépjárművek vonatkozásában, amelyeket a magyar vámhatóságok végül azok magyar származásúnak minősítettek.
36. 2000 májusában a Bizottság küldetést hajtott végre Németországban a saját források ellenőrzése tárgyában. Ennek során kiderült, hogy a német vámhatóságok azon gépjárművek vonatkozásában:
– amelyeket illetően a magyar vámhatóságok utólagos vizsgálata kezdetben megállapította, hogy azok nem magyar származásúak, és hogy ezért ezeket illetően az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogsértően állították ki,
– amelyeket illetően ez az eredmény a magyar bíróság ítéletének meghozatala után nem került módosításra,
– amelyeket 1995. november 18‑tól hoztak be Németországba,
– amelyeket illetően a német vámhatóságok az 1999. április 15‑től megkezdett utólagos beszedés keretében a Vámkódex 221. cikke (3) bekezdésének első mondata szerinti három éves elévülési határidő lejárta miatt az utólagos könyvelésbe vételt és a vámösszegnek az adóssal való közlését nem végezték el,
nem írták jóvá a megfelelő saját forrásokat. A továbbiakban ezekre a gépjárművekre „érintett gépjárművekként”, a megfelelő behozatali vámokra pedig „érintett behozatali vámokként” hivatkozom.
37. Ennek következtében a Bizottság felhívta a Németországi Szövetségi Köztársaságot a megfelelő saját források megfizetésére. Egy ülésen (amelynek történéseit a 2003. június 12‑i jegyzőkönyv rögzítette) a Bizottság felhívta a német hatóságokat arra, hogy közöljenek vele közelebbi információkat az érintett behozatali vámokról. Jelezte, hogy a későbbiekben hivatalos felszólító levelet fognak küldeni. Végül leszögezte, hogy az előírt határidőn belüli befizetés elősegíti a késedelmi kamatok felszámításának mellőzését.
38. A német hatóságok 2005. március 30‑i levelükben közölték a Bizottsággal, hogy az érintett behozatali vámok összege 408 735,53 euró. A Bizottság 2005. május 4‑i levelében kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás kilátásba helyezése mellett arra hívta fel a német hatóságokat, hogy két hónapon belül bocsássák rendelkezésre az érintett behozatali vámok 10%‑os beszedési költséggel csökkentett összegét, azaz 367 861,98 eurót (a továbbiakban: a vitatott saját forrás). Hangsúlyozta, hogy ezen összeg kézhezvételét követően felszámítja az esedékes késedelmi kamatokat.
39. A német hatóságok 2005. november 8‑i levelükben arról tájékoztatták a Bizottságot, hogy 2005. október 31‑én egy 408 735,53 euró összegű kifizetést teljesítettek, fenntartva, hogy a Bíróság által hozandó ítélet a Bizottság jogi álláspontját támasztja alá. A német hatóságok ebben a levélben hangsúlyozták, hogy ezzel a kifizetéssel nem ismerik el a Bizottság jogi álláspontját, és hogy a kifizetésre csupán azért került sor, hogy ezzel mérsékeljék az Európai Unió Bírósága előtti esetleges pervesztésből eredő késedelmi kamatok kockázatát.
40. A Bizottság a 2005. december 16‑i és 2006. március 30‑i leveleiben arra mutatott rá, hogy a német hatóságok nem tartották vissza a 10%‑os beszedési költséget (40 873,55 euró) és ezért az visszatérítésre kerül. A Bizottság továbbá tisztázta a késedelmi kamatok kiszámításának alapját, és ennek alapján 571 011,21 euró (a továbbiakban: a vitatott késedelmi kamatok) összeget követelt.
41. A német hatóságok a 2006. június 13‑i levelükben megtagadták a vitatott késedelmi kamatok megfizetését, és újra megismételték, hogy már a tőke megfizetése is csak jogfenntartással történt.
42. Következésképpen a Bizottság megindította az EK 226. cikk szerinti kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárást. Miután a Bizottság a 2006. október 18‑i levelében felszólította a Németországi Szövetségi Köztársaságot észrevételei beterjesztésére, és az a 2007. február 19‑i levelében válaszolt, a Bizottság 2007. június 29‑én indokolással ellátott véleményt küldött. Ebben arra hívta fel a Németországi Szövetségi Köztársaságot, hogy a kézhezvételtől számított két hónapon belül hozza meg a véleményben foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.
III – A Bíróság előtti eljárás
43. Mivel a Németországi Szövetségi Köztársaságnak az indokolással ellátott véleményre adott 2007. augusztus 24‑i válaszát a Bizottság nem találta kielégítőnek, ezért 2008. október 6‑án az EK 226. cikk szerinti kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetet nyújtott be.
44. 2009. február 4‑én tárgyalást tartottak, amelyen a Bizottság képviselője és a német kormány vett részt, kiegészítették érvelésüket és válaszoltak a kérdésekre.
45. A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy:
1. A Németországi Szövetségi Köztársaság nem teljesítette az 1552/89 módosított rendelet, valamint az 1150/2000 rendelet 2., 6., 9., 10. és 11. cikkéből eredő kötelezettségeit, mivel
– a vámtartozásokat hagyta elévülni a jogsegély-közlemény ellenére, és az ezekből eredő saját forrásokat késedelmesen fizette be, valamint
– megtagadta az esedékes késedelmi kamatok megfizetését.
2. A Németországi Szövetségi Köztársaság köteles az eljárás költségeinek viselésére.
46. A Németországi Szövetségi Köztársaság azt kéri, hogy a Bíróság:
1. utasítsa el a keresetet, és
2. kötelezze a Bizottságot az eljárás költségeinek viselésére.
IV – A Bizottság kifogásai
47. A Bizottság a keresetét három egymásra épülő, közösségi jogsértéssel kapcsolatos kifogásra alapítja. Mindenekelőtt azt kifogásolja, hogy a német vámhatóságok megsértették a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdésének első mondatát és 221. cikkének (1) bekezdését. A Bizottság álláspontja szerint 1998. augusztus 18‑án minden szükséges információ a német vámhatóságok rendelkezésére állt ahhoz, hogy az érintett behozatali vámok vonatkozásában az utólagos könyvelésbe vételt elvégezzék, és ezt az adóssal közöljék. A német vámhatóságok azonban ezt nem kezdték meg legkésőbb 1998. november 18‑ig, hanem csak 1999. április 1‑jén. Ezért az érintett behozatali vámok elévültek (A). Ennek alapján a Bizottság a módosított 1552/89 rendelet 2., 6., 9., 10. és 17. cikkének megsértésére hivatkozik. A vitatott saját forrás összege legkésőbb 1999. január 20‑ától volt esedékes. A Németországi Szövetségi Köztársaság azonban csak 2005. október 31‑én fizette meg az összeget a Bizottságnak (B). Végül a Bizottság az 1552/89 rendelet, valamint az 1150/2000 rendelet 11. cikkének megsértésére hivatkozik. A Németországi Szövetségi Köztársaság a vitatott saját forrás összege után nem fizetett késedelmi kamatokat (C).
A – A Vámkódex 220. cikke (1) bekezdése első mondatának és 221. cikke (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó kifogás
48. A behozatalivám-köteles áru szabad forgalomba bocsátásakor a Vámkódex 201. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján keletkező behozatalivám-tartozást a Vámkódex 217. cikkének (1) bekezdése alapján a vámhatóságoknak főszabály szerint ki kell számítania, és be kell jegyeznie, amint rendelkezésére állnak a szükséges adatok. Ha a vámáru-nyilatkozat felülvizsgálata vagy utólagos megerősítése azt jelzi, hogy az áruk behozatalakor helytelen vagy hiányos adatokból indultak ki, akkor a Vámkódex 78. cikkének (3) bekezdése szerint a vámhatóságok a rendelkezésükre álló új információk figyelembevételével meghoznak minden szükséges intézkedést a helyzet rendezésére. Ilyen szükséges intézkedés különösen a jogszabály szerinti vámtartozásnak megfelelő behozatali vám összegének utólagos könyvelésbe vétele. Ennek a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdésének első mondata alapján főszabály szerint attól a naptól számított két napon belül kell megtörténnie, amikor a vámhatóság tudomást szerez a helyzetről, ki tudja számítani a jogszabály szerint fizetendő összeget, és meg tudja állapítani az adós személyét. A Vámkódex 221. cikkének (1) bekezdése szerint a vámösszeget a megfelelő eljárások szerint közölni kell az adóssal.
49. A Bizottság elsősorban azt kifogásolja, hogy a német vámhatóságok megsértették a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdésének első mondatát és 221. cikkének (1) bekezdését, mivel az 1998. augusztus 18‑án kézhez kapott levél ellenére a rendelkezésükre álló új információk figyelembevételével nem hoztak meg minden szükséges intézkedést a helyzet rendezésére. Álláspontja szerint a német vámhatóságoknak e levél kézhezvételétől számított három hónapon belül (tehát 1998. november 18‑ig) be kellett volna szedniük a vámösszegeket, ami feltételezi az utólagos könyvelésbe vételt és az adóssal való közlést.
50. A német kormány álláspontja szerint ezzel szemben a német vámhatóságok 1998. augusztus 18‑tól még nem voltak kötelesek az utólagos könyvelésbe vételre és az adóssal való közlésre. A magyar vámhatóságok utólagos vizsgálatának eredményei ellen benyújtott bírósági jogorvoslatra tekintettel az utólagos könyvelésbe vétel és az adóssal való közlés nem volt megengedett (1). Ezért ezeknek az intézkedéseknek nem volt jogi alapja. A Vámkódex 220. cikkének alkalmazását nem lehet olyan esetre kiterjeszteni, amelyben előzetesen kétség merül fel a vámösszegek jogszerűségét illetően (2). Ebből kiindulva a német kormány azt hiányolja, hogy az OLAF nem értékelte a magyar vámhatóságoknak az utólagos megerősítés eredményeire vonatkozó megállapításait. A német vámhatóságok továbbá csak az OLAF zárójelentése alapján cselekedhettek volna (3). Végül a német kormány utal arra, hogy a Bizottság ellentmondásba kerül az 1999. október 27‑i jogsegély-közleményével (4).
1. Az utólagos vizsgálat eredményei elleni bírósági jogorvoslati eljárás tényének figyelembevételéről
a) A felek érvelése
51. A német kormány elsősorban a Sfakianakis–ügyben 2006. február 9‑én hozott ítéletre(16) hivatkozik. Az ítélet 32. és 43. pontja alapján az a következtetés vonható le, hogy a német vámhatóságok az 1998. augusztus 18‑i levél kézhezvétele folytán még nem vehették volna utólagos könyvelésbe a behozatali vámokat. Az EUR.1 szállítási bizonyítványok visszavonása ebben az esetben még nem volt jogerős. Ezért az érintett EUR.1 szállítási bizonyítványok továbbra is érvényben voltak, és így azokat a német vámhatóságoknak figyelembe kellett venniük. Az utólagos könyvelésbe vétel megengedhetetlen módon a folyamatban levő jogorvoslati eljárás elébe vágott volna.
52. A Bizottság álláspontja szerint a Sfakianakis–ügyben hozott ítéletből nem következik az, hogy a tagállami vámhatóságoknak tétlennek kellene maradniuk, amíg az EUR.1 szállítási bizonyítványok visszavonása elleni jogorvoslati eljárás folyamatban van. Továbbá, a jegyzőkönyv alapján nincs akadálya annak, hogy a német vámhatóságok a vámtartozásokat akkor is utólagos könyvelésbe vegyék, ha a visszavonás még nem jogerős. Ezt az esetet a jegyzőkönyv ugyanis nem szabályozza. A Vámkódex rendelkezései ugyanakkor elegendő védekezési lehetőséget biztosítanak az adósnak.
b) Értékelés
53. Elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy a Sfakianakis–ügyben hozott ítélet indokolásának 32. és 43. pontjában szereplő megfontolások alkalmazhatók‑e a jelen ügyre (i). Álláspontom szerint nem. Ezzel kapcsolatban megvizsgálom, hogy a magyar hatóságok által az EUR.1 szállítási bizonyítványokat illetően elvégzett utólagos vizsgálat eredményeinek közlése milyen jogi hatásokkal járt a német vámhatóságok vonatkozásában (ii), és hogy befolyásolja‑e a német vámhatóságokat az, hogy az utólagos megerősítés eredménye ellen jogorvoslati eljárás volt folyamatban (iii).
i) A Sfakianakis–ügyben hozott ítélet
54. A német kormány álláspontjával ellentétben a Bíróság a Sfakianakis‑ügyben hozott ítéletében nem döntött úgy, hogy az utólagos könyvelésbe vétel és az adóssal való közlés a jelen ügyhöz hasonló esetben nem volt megengedett.
55. Amint a német kormány maga is kifejti, az ítélet indokolásának általa hivatkozott 32. pontja azt az esetet érinti, amikor az importáló állam hatóságai az exportáló állam bírósága által már meghozott határozatról kapnak tájékoztatást. A jelen ügyben nem erről van szó. A német vámhatóságok a magyar bíróság határozatáról ugyanis csak 1998. augusztus 18‑a, illetve 1998. november 18‑a után, nevezetesen az 1999. október 27‑i jogsegély-közleményből szereztek tudomást.
56. A német kormány által álláspontjának alátámasztására a Sfakianakis‑ügyben hozott ítélet indokolás 43. pontjára való hivatkozása szintén nem meggyőző. A Bíróság a Sfakianakis–ügyben hozott ítélet indokolásának 43. pontjában megállapította, hogy a vámok társulási megállapodásban előírt eltörlésének hatékony érvényesülését sértik a vámok megfizetését előíró olyan közigazgatási határozatok, amelyeket az importáló állam vámhatóságai azt megelőzően hoztak, hogy értesültek volna az utólagos megerősítési eljárás megállapításaival szemben kezdeményezett jogorvoslatok végeredményéről, és amikor az exportáló állam EUR.1 bizonyítványokat eredetileg kibocsátó hatóságainak határozatait még nem vonták vissza vagy nem helyezték hatályon kívül. A Bíróság e válaszából álláspontom szerint nem vonható le az a következtetés, hogy az utólagos könyvelésbe vétel a jelen ügyben sem megengedett. A Bíróság ugyanis csupán elfogadta azt a helyzetet, miszerint egy tagállam vámhatóságai a rendelkezésükre álló információk alapján nem tudtak bizonyossággal kiindulni abból, hogy a magyar vámhatóságok egyik közlése szerint az EUR.1 szállítási bizonyítványok jogsértően kerültek kiállításra.
57. Ez egyrészt az „és amikor az exportáló állam EUR.1 bizonyítványokat eredetileg kibocsátó hatóságainak határozatait még nem vonták vissza vagy nem helyezték hatályon kívül” mondatrészből olvasható ki. Másrészt – amint azt a Bíróság az ítélet indokolásának 40. pontjában megállapította – ebben az ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által nyújtott tájékoztatásból nem következett, hogy a magyar hatóságok ilyen visszavonással éltek volna, amely lehetővé tette volna, hogy a görög hatóságok a szóban forgó termékek vonatkozásában felfüggesszék a preferenciális eljárás alkalmazását. Ezt a megállapítást az ítélet indokolásának 11. pontjával összefüggésben kell figyelembe venni. Eszerint a tagállami vámhatóságok az utólagos megerősítés eredményeire vonatkozó információk Bizottság általi közlését követően további információkat kaptak közvetlenül a magyar vámhatóságoktól. A magyar vámhatóságok az 1998. november 3‑i levelükben egy három részből álló jegyzéket küldtek a tagállami vámhatóságoknak. Az első rész tartalmazta mindazon gépjárművek azonosító adatait, amelyek magyar származását mind a gyártó, mind a magyar ellenőrző hatóságok elfogadták; a második azokat a gépjárműveket sorolta fel, amelyek tekintetében az említett hatóságok külföldi származást állapítottak meg, és ezt a gyártó kifejezetten elismerte; a harmadik olyan gépjárművekre vonatkozott, amelyek helyzete bírósági eljárás tárgyát képezte. E harmadik résszel kapcsolatban, amelyben azok a gépjárművek szerepeltek, amelyekre vonatkozóan a kérdést előterjesztő bíróság előtt vitatják az utólagos vámkivetést, a magyar vámhatóságok kijelentették, hogy a megindított bírósági eljárás eredményéről annak befejeződéséig nem nyújthatnak tájékoztatást; ugyanezek a hatóságok arra kérték az illetékes görög hatóságokat, hogy legyenek türelemmel, mielőtt megkezdenék az alapügyben érintett vámok beszedését. Ilyen háttér alapján utalt a Bíróság az ítélet indokolásának 41. pontjában arra, hogy a nemzeti bíróságnak kell megítélnie, hogy a görög hatóságok elegendő információval rendelkeztek‑e annak megállapításához, hogy a szóban forgó EUR.1 szállítási bizonyítványok nem kerültek visszavonásra, következésképpen hatályban maradtak.
58. A jelen ügyben más a tényállás. Amint azt a német kormány a tárgyaláson szóban kifejtette, a jelen ügyben a német vámhatóságok az utólagos vizsgálat eredménye vonatkozásában csupán a Bizottság tájékoztatását kapták meg. A Sfakianakis–ügyben hozott ítéletben foglaltaktól eltérően a német vámhatóságok nem kaptak közvetlenül a magyar vámhatóságoktól olyan további információkat, amelyek az 1999. augusztus 18‑án kézhez vett levélből származó információkat megkérdőjelezhették volna. Ezért tehát a jelen helyzet nem egyezik meg azzal a helyzettel, amelyből a Bíróság a Sfakianakis–ügyben hozott ítélet indokolásának 43. pontjában kiindult.
59. Ezért a német kormánynak a Sfakianakis–ügyben hozott ítélet indokolásának 32. és 43. pontjára alapított ellenvetéseit el kell utasítani.
ii) Az utólagos vizsgálat hatása
60. Először is megvizsgálom, hogy az utólagos vizsgálat eredményeinek közlése milyen jogi hatásokkal járt a német adóhatóságok vonatkozásában. Mivel a jegyzőkönyv – mint nemzetközi jogi szerződés – rendelkezései elsőbbséget élveznek a másodlagos jognak minősülő Vámkódex rendelkezéseivel szemben, elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy erre a kérdésre a jegyzőkönyv rendelkezései választ adnak‑e.
61. A Bizottság álláspontjával(17) ellentétben számomra úgy tűnik, hogy a jegyzőkönyv valójában szabályozza azt, hogy az utólagos vizsgálat eredményeinek közlése milyen jogi hatásokkal jár, ha az az eredmény, hogy az érintett gépjárművek nem minősülnek magyar származásúnak, és ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűtlenül állították ki. Ez következik abból a közigazgatási együttműködésből, amely a jegyzőkönyv 16. cikkének (1) bekezdésében, 17. cikkének (1) bekezdésében és 32. cikkében jut kifejezésre.
62. A jegyzőkönyv 16. cikkének (1) bekezdése szerint a Magyarországról származó termékek a Közösségbe történő importálásuk esetén kedvezményes elbánásban részesülnek, amennyiben a származásukat igazolják. A jegyzőkönyv 17. cikkének (1) bekezdése szerint az EUR.1 szállítási bizonyítványok kibocsátására a magyar vámhatóságok az illetékesek. Ennek során a jegyzőkönyv 17. cikkének (4) és (5) bekezdése szerint kötelesek megtenni minden szükséges intézkedést a termékek származásának ellenőrzésére. A jegyzőkönyv 32. cikkének (3) és (5) bekezdéséből következik, hogy e hatóságok utólagos ellenőrzésre is illetékesek.
63. Ez a közigazgatási együttműködés elsősorban arra kötelezi az importáló állam vámhatóságait, hogy az exportáló állam hatóságai által kibocsátott EUR.1 szállítási bizonyítványokat főszabály szerint elismerjék. Továbbá arra kötelezi az importáló állam vámhatóságait, hogy az exportáló állam vámhatóságai által elvégzett utólagos ellenőrzés eredményét főszabály szerint elismerjék(18). Az együttműködés ugyanis az importáló állam vámhatóságai és az exportáló állam vámhatóságai közötti feladatmegosztáson és kölcsönös bizalmon alapul. A feladatmegosztást az igazolja, hogy az exportáló állam hatóságai vannak leginkább olyan helyzetben, hogy közvetlenül megállapítsák azokat a tényeket, amelyektől az érintett termék származása függ. Ez a rendszer csak akkor működhet, ha az importáló állam vámhatóságai az exportáló állam hatóságai által elvégzett értékelést elismerik, és nem csak az EUR.1 szállítási bizonyítványok kibocsátása, hanem ezek utólagos vizsgálata vonatkozásában is.
64. Ezért a jelen ügyben a német vámhatóságoknak el kellett ismerniük a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálat azon eredményét, miszerint az érintett gépjárművek nem voltak magyar származásúak, és e gépjárművek vonatkozásában az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűtlenül bocsátották ki.
65. Ezzel szemben nem lehet felhozni azt, hogy a jelen ügyben az utólagos vizsgálatra a Bizottság egyik ellenőrző küldetésével összefüggésben került sor. A jegyzőkönyv 32. cikkének (1) bekezdése valóban úgy rendelkezik, hogy az utólagos megerősítést vagy szúrópróbaszerűen, vagy akkor végzik el, ha az importáló ország vámhatóságának alapos oka van a kételkedésre. Ezt azonban nem lehet kimerítő felsorolásnak tekinteni. Ha ezt a rendelkezést azon esetek kimerítő felsorolásának tekintenénk, amelyekben az utólagos vizsgálat megengedett, akkor ez nyilvánvalóan értelmetlen eredményre vezetne, mivel ebben az esetben azok az utólagos vizsgálatok is kizártak lennének, amelyeket a magyar vámhatóságok az arra utaló jel vagy gyanú alapján hivatalból végeznének el.
66. Ezzel az eredménnyel szemben továbbá nem hozható fel az, hogy a közlésre nem közvetlenül a magyar és a német vámhatóságok között került sor. A jegyzőkönyv 32. cikkének (5) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az utólagos vizsgálat eredményeiről a vizsgálatot kérő vámhatóságot kell tájékoztatni. Még ha a vámhatóságoknak a jegyzőkönyv szerinti fogalma alatt rendszerint a tagállamok és Magyarország vámhatóságait is érteni kell, a jelen ügyben ez a rendelkezés megfelelően alkalmazásra kerülhet, legalábbis a Bizottságra nézve, amelynek kezdeményezésére az átfogó utólagos vizsgálat visszavezethető. Emellett szól egyrészt az, hogy a jegyzőkönyv 31. cikkének (2) bekezdése szerint a Közösség és Magyarország az illetékes vámszerveken keresztül segítik egymást az EUR.1 szállítási bizonyítványok hitelességének ellenőrzésében. Álláspontom szerint a közösségi vámszerv ezen előírás szerinti fogalma magában foglalja a Bizottságot is. Másrészt a Bizottság és a tagállamok közötti belső viszonyban az 515/97 rendelet 17. cikkének (2) bekezdését is figyelembe kell venni, amely szerint a Bizottság átadja a tagállamok illetékes hatóságainak a vámjogszabályok érvényesítésében őket segítő, tudomására jutott információkat.
67. Végül a német kormány azon felvetését is el kell utasítani, amely szerint a Bizottság által közölt információkban nem végleges eredményről volt szó, mivel a magyar vámhatóságok jelezték, hogy megküldik a vizsgálat végleges eredményét a tagállami vámhatóságoknak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez alatt csak azokat a tagállami vámhatóságokat kell érteni, amelyek eleget tettek a Bizottság 1996. június 13‑i és 1996. november 28‑i jogsegély-közleményeiben foglalt felhívásnak, és közvetlenül maguk hívták fel a magyar hatóságokat az EUR.1 szállítási bizonyítványok utólagos vizsgálatára. Mivel a német kormány ennek a felhívásnak nem tett eleget, ezért nem hivatkozhat arra, hogy a magyar vámhatóságoktól közvetlen választ várt. Továbbá a magyar vámhatóságok 1998. május 26‑i leveléből elég világosan kitűnt, hogy már a végleges eredményekről volt szó. Azok a tagállami vámhatóságok, amelyeket közvetlenül kellett értesíteni, valóban a Bizottsághoz fordulhattak a részletes adatokért. Itt olyan adatokról volt szó, amelyeket a Bizottság a német vámhatóságoknak az 1998. augusztus 18‑án kézbesített levelében megküldött.
68. Az 1998. augusztus 18‑án kézhez vett levélben foglalt adatok alapján a német vámhatóságoknak abból kellett kiindulniuk, hogy az érintett gépjárművek nem magyar származásúak, és ezért a behozataluk során nem kellett volna a jegyzőkönyv 16. cikkének (1) bekezdése szerinti kedvezményes elbánásban részesíteniük azokat. Ezért a német vámhatóságoknak a fizetendő behozatali vámokat utólagos könyvelésbe kellett volna venniük, és közölniük kellett volna azokat az adóssal.
iii) A jogorvoslat következményei
69. A jelen ügyben felmerül a kérdés, hogy változtat‑e ezen a jogi helyzeten az a körülmény, hogy a német vámhatóságokat arról is tájékoztatták, hogy az utólagos vizsgálat eredménye ellen jogorvoslati eljárás volt folyamatban. A válasz nemleges.
70. Elsősorban arra kell utalni, hogy a jegyzőkönyvben nincs olyan kifejezett rendelkezés, amely szerint az utólagos vizsgálat eredményének jogerősnek kell lennie. Úgy tűnik számomra, hogy a jegyzőkönyv 32. cikkének (5) bekezdése, amely szerint az utólagos vizsgálat eredményét haladéktalanul közölni kell, inkább ez ellen szól.
71. Továbbá a Bíróság valóban leszögezte, hogy a tagállami vámhatóságoknak figyelembe kell venniük a magyar bíróságok által az utólagos vizsgálat eredményei elleni jogorvoslat tárgyában már meghozott határozatokat(19). Ez a kötelezettség a jegyzőkönyvben meghatározott, a magyar vámhatóságok és a tagállami vámhatóságok közötti feladatmegosztásból és kölcsönös bizalomból ered, amely a bíróságokra is kiterjed(20). Másrészt ez a kötelezettség a hatékony jogvédelem biztosításának szükségességéből ered(21). A német kormány álláspontjával ellentétben ez azonban nem azt jelenti, hogy a német vámhatóságoknak ilyen bírósági határozat meghozatala előtt is el kellett tekinteniük az utólagos könyvelésbe vételtől.
72. Ez ellen a felvetés ellen szól egyrészt a jegyzőkönyvben meghatározott együttműködés, ami a vámhatóságok közötti feladatmegosztás és kölcsönös bizalom elvén alapul. Amint az már fent említésre került(22), az EUR.1 szállítási bizonyítványok utólagos megerősítésére az exportáló állam vámhatóságai illetékesek, és az importáló állam vámhatóságainak főszabály szerint meg kell bízniuk az eredmények helyességében. Az a körülmény, hogy az utólagos megerősítés eredménye ellen jogorvoslattal éltek, még nem utal arra, hogy annak sikerességével kapcsolatban milyen kilátások vannak. Ezért az nem rendítheti meg azt a bizalmat, amelyet a tagállami vámhatóságoknak a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos megerősítés eredménye vonatkozásában tanúsítaniuk kell.
73. Másrészt a jelen ügyben a hatékony jogvédelem biztosításának elve sem azt követeli meg, hogy mellőzzék a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdésének első mondata szerinti utólagos könyvelésbe vételt, és a Vámkódex 221. cikkének (1) bekezdése szerinti adóssal való közlést. Ez csak akkor lenne elvárt, ha a magyar bíróságok által az utólagos megerősítés eredményei elleni jogorvoslat tárgyában hozott határozatokat a meghozataluk után nem lehetne többé érvényesnek tekinteni. A jelen ügyben akkor sem lehetne ebből kiindulni, ha a magyar vámhatóságok az ítélet meghozatala után közölték volna, hogy az érintett gépjárművek mégis magyar származásúnak tekintendők (amit nem tettek)(23). Mert – amint azt a Bizottság helyesen kifejti – azokat a vámokat, amelyek kivetése utólag alaptalannak bizonyul, a Vámkódex 236. cikkének (1) bekezdése szerint elengedik, vagy visszatérítik. Ha a tagállami vámhatóságokat arról tájékoztatják, hogy az exportáló állam vámhatóságai az utólagos megerősítés eredményeit egy bírósági ítélet alapján megváltoztatják, és a termékek magyar származásából indulnak ki, akkor azok kötelesek ezt figyelembe venni(24). A Vámkódex arra az esetre is elegendő védekezési lehetőséget biztosít, ha a visszatérítés kivárása nem lenne elviselhető. Így az érintett adós számára a Vámkódex 229. cikkében foglalt feltételekkel fizetési könnyítést lehet adni. Ezek ugyan főszabály szerint biztosíték nyújtásától függnek. El lehet azonban tekinteni a biztosítéktól, ha annak megkövetelése az adós helyzete miatt súlyos gazdasági vagy szociális nehézségeket okozna.
74. Ezért egyedül az a körülmény, hogy az utólagos megerősítés eredményei ellen jogorvoslattal éltek, nem szolgál annak alapjául, hogy az utólagos könyvelésbe vételt mellőzzék.
75. Más a helyzet akkor, ha a vámhatóságok közléséből nem derül ki egyértelműen az utólagos megerősítés eredménye. Ilyen eset áll fenn akkor, amikor az exportáló állam vámhatóságai azt közlik az importáló állam vámhatóságaival, hogy a jogorvoslati eljárás befejeződéséig nem tudnak közelebbi adatokkal szolgálni, és kérik az importáló állam vámhatóságait, hogy legyenek türelemmel az alapeljárásban vitatott vámok beszedését illetően. Itt azonban nem erről van szó.
iv) Eredmény
76. Az 1998. augusztus 18‑án kézhez vett levél után rendelkezésre álló információk alapján a német vámhatóságoknak utólagos könyvelésbe kellett volna venniük a fizetendő behozatali vámokat, és a megfelelő összeget közölniük kellett volna az adóssal.
2. A Vámkódex 220. cikkében foglalt feltételek kiterjesztése
a) A felek érvelése
77. A német kormány előadja továbbá, hogy a Vámkódex 220. cikkének az előzetesen kétséges jogszerűségűnek tűnő behozatali vámok könyvelésbe vételére történő kiterjesztő alkalmazására nem kerülhet sor azon az alapon, hogy a Vámkódex a vállalkozások számára védelmi mechanizmusokat biztosít. Ilyen esetekben inkább az szolgálná az érintett vállalkozások érdekét, ha az utólagos könyvelésbe vételt mellőznék. El kell ismerni, hogy ennek következtében a vámtartozások elévülnének. Ezt adott esetben a Vámkódex módosításával kell megoldani.
b) Értékelés
78. Ezt a felvetést is el kell utasítani. Amint arra fent utaltam, a német vámhatóságoknak a jegyzőkönyv rendelkezései szerint az 1998. augusztus 18‑i levél kézhezvételét követően abból kellett kiindulniuk, hogy az érintett gépjárművek vonatkozásában nincs ok a kedvezményes elbánásra. A jelen ügyben nem került sor a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdése első mondatának kiterjesztő alkalmazására. Ezért el kell utasítani a német kormány felvetését, amely elsősorban azon alapul, hogy az utólagos könyvelésbe vételnek nem volt jogi alapja.
79. Csak kiegészítésként utalok arra, hogy a német kormány álláspontja nemcsak alaptalan, hanem arra is alkalmas, hogy jelentős kockázatot jelentsen a közösségi költségvetésre nézve. A Vámkódex 221. cikke (3) bekezdésének első mondata szerint a tartozás összegét a vámtartozás keletkezésétől számított 3 éven belül lehet közölni az adóssal. Az utólagos vizsgálat eredményei ellen a magyar bíróságok előtt benyújtott jogorvoslat nincs kihatással erre a határidőre. Ha egy ilyen jogorvoslat benyújtása esetén a tagállami vámhatóságoknak az utólagos könyvelésbe vétel és az adóssal való közlés előtt mindig meg kellene várniuk a magyar bíróságok határozatát, akkor a 221. cikk (3) bekezdésének első mondata alapján ügyek sokaságában kellene tartani a vám megállapíthatóságának elévülésétől. Ebben az összefüggésben át kell gondolni, hogy egy bírósági eljárás nem feltétlenül csak elsőfokú eljárásból áll, és ezért jelentős időtartam is eltelhet, amíg jogerős ítélet, és ezáltal végleges eredmény születik. Továbbá ha a német kormány jogi álláspontjából indulunk ki, az adósnak teljesen nyilvánvaló érdeke, hogy a magyar bíróságok előtti eljárás elhúzódjon, és ezzel a lehető legnagyobb esély adódjon a vám megállapíthatóságának elévülésére.
3. Az OLAF értékelésének hiánya és a zárójelentés szükségessége
a) A felek érvelése
80. A német kormány arra hivatkozik, hogy hiányzott a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos megerősítés eredményeinek az OLAF általi értékelése. Továbbá, a német vámhatóságok csak az OLAF zárójelentése alapján járhattak volna el. Ezt az álláspontját egyrészt a zárójelentés bizonyító erejére, másrészt az 515/97 rendelet szerinti közösségi küldetések végrehajtására vonatkozó bizottsági iránymutatás(25) (a továbbiakban: Vademecum) 4.5 pontjára alapozza.
81. A Bizottság azt az álláspontot képviseli, hogy sem az értékelés, sem a zárójelentés nem szükséges. A jelen ügyben EUR.1 szállítási bizonyítványok nem kerültek volna a továbbiakban bemutatásra, mert a magyar vámhatóságok visszavonták azokat. A Bizottság továbbá nem köteles arra, hogy helyi ellenőrző küldetést hajtson végre. Végül a német kormány előadása ellentmondásos. Mivel a zárójelentés megléte sem vezetne ahhoz, hogy végleges, tehát jogerős határozat álljon a magyar vámhatóságok rendelkezésére, amint azt a német kormány megkívánja.
b) Értékelés
82. A német kormány ezen felvetései sem meggyőzőek. Elsősorban ismét arra kell utalni, hogy az együttműködés csak akkor működhet, ha az importáló állam vámhatóságai elismerik az exportáló állam hatóságainak értékeléseit, és nem csak az EUR.1 szállítási bizonyítványok kiállítása, hanem azok utólagos vizsgálata körében is(26). Ez a főszabály szerinti elismerési kötelezettség nem attól függ, hogy az OLAF vagy a Bizottság minősíti‑e az exportáló állam vámhatóságainak értékelését.
83. Téves kiindulóponton alapul a német kormány azon felvetése, amelyben először is arra hivatkozik, hogy az 515/97 rendelet szerint csak egy zárójelentés adja meg a német vámhatóságoknak a minimálisan szükséges támpontot ahhoz, hogy a magyar vámhatóságok EUR.1 szállítási bizonyítványait mellőzzék. A német vámhatóságokat tájékoztatták a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálat eredményéről, amely szerint az érintett gépjárművek nem voltak magyar származású áruk, és ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűtlenül állították ki. Ezért abból kellett kiindulniuk, hogy az érintett gépjárművek nem magyar származásúak. Ennélfogva máris helytelen az a kiindulópont, hogy ebben az esetben figyelmen kívül kellett volna hagyni a származási igazolásokat.
84. Másrészt vissza kell utasítani azt a felvetést, hogy a német vámhatóságoknak meg kellett volna várniuk a Bizottság értékelését vagy a Bizottság magyarországi ellenőrző küldetésének zárójelentését. A magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálattal szoros összefüggésben a Bizottság maga valóban végrehajtott egy ellenőrző küldetést. A Bizottság ellenőrző küldetésének eredményeit és a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálat eredményeit mégis külön kell választani. A német vámhatóságokat az 1998. augusztus 18‑án kézhez vett levélben tájékoztatták a magyar vámhatóságok által elvégzett utólagos vizsgálat eredményéről. Ezt a jegyzőkönyv 32. cikkének (5) bekezdése szerint a német vámhatóságoknak főszabály szerint el kellett ismerniük, anélkül, hogy a Bizottság értékelésére vagy zárójelentésére szükség lenne.
85. Harmadrészt a Vademecum 4.5 pontjára alapított azon felvetést is el kell utasítani, amely szerint a tagállamoknak az intézkedések meghozatala előtt meg kellett várniuk a Bizottság zárójelentését. A Bizottságnak a tárgyaláson tett előadása szerint a Vademecum egy olyan 2009. áprilisi dokumentum, amelyet az 515/97 rendelet 43. cikke szerinti bizottság csak 2009 decemberében fogadott el, tehát egyértelműen a jelen ügyben jelentőséggel bíró 1998. augusztus 18. és 1999. április 15. közötti időszak után. Továbbá a Vademecum – amint az a bevezetéséből kifejezetten kiderül – sem kötelező erővel nem bír, sem pedig az 515/97 rendelet magyarázatának nem tekinthető.
86. A Vademecum 4.5 pontját álláspontom szerint egyébként sem lehet úgy érteni, hogy az olyan esetre vonatkozik, amelyben a magyar vámhatóságok az általuk elvégzett utólagos megerősítés eredményeként saját maguk állapítják meg, hogy az érintett áruk nem magyar származásúak. Mivel a jelen ügyben a jegyzőkönyvből az következik, hogy a tagállami vámhatóságoknak ezt az eredményt a Bizottság zárójelentésétől függetlenül el kell ismerniük. Ez független attól, hogy az utólagos vizsgálatra a Bizottság kétségei alapján, vagy a Bizottság ellenőrző küldetésével összefüggésben került sor.
87. Ez a pont inkább arra az estre vonatkozik, amelyben a harmadik állam vámhatóságai az érintett áruk származásával kapcsolatban felmerült kétségek ellenére utólagos vizsgálatuk eredményeként fenntartják és megállapítják, hogy a termékek magyar származása vonatkozásában felmerült kétségek alaptalanok, és ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűen állították ki. Ilyen esetben a tagállami vámhatóságok a felmerült kétségek ellenére főszabály szerint nem hagyhatják egyoldalúan figyelmen kívül a továbbra is érvényes származási igazolásokat. Csupán a jegyzőkönyv 32. cikkének (6) bekezdésében foglalt feltételek fennállása esetén tagadhatják meg a vámhatóságok a kedvezményes elbánás alkalmazását, tehát akkor, ha alapos gyanúra okot adó esetekben a vizsgálatra vonatkozó kérelem keltétől számított 10 hónapon belül nem érkezik válasz, vagy ha a válasz nem tartalmaz kielégítő információt. A nem a 32. cikk (6) bekezdésének alkalmazási körébe tartozó esetekben a vitákat a jegyzőkönyv 33. cikke szerint kell rendezni. Az előbbi okok alapján olyan esetekben jelezhetik a közösségi küldetésben részt nem vevő tagállamok vámhatóságai, hogy megvárják a zárójelentés eredményeit, amikor az áruk származása vonatkozásában felmerült kifejezett kétségeket a magyar vámhatóságok figyelmen kívül hagyják(27).
4. Az 1999. október 27‑i jogsegély-közlemény
a) A felek érvelése
88. Végül a német kormány az 1999. október 27‑i jogsegély-közleményre hivatkozik. Ebből kitűnik, hogy maga a Bizottság is azon az állásponton volt, hogy a német vámhatóságok csak a Bizottság zárójelentése alapján voltak kötelesek az utólagos könyvelésbe vételre. A német kormány ezzel összefüggésben elsősorban az OLAF által a jogsegély-közleményben a tagállamokhoz intézett azon felhívásra támaszkodik, hogy a tagállamok a Közösség 1999. februári jelentésének következtetései alapján járjanak el(28).
b) Értékelés
89. Ez a felvetés sem meggyőző.
90. Mindenekelőtt utalni kell arra, hogy a német kormány az 1999. október 27‑i jogsegély-közleményt igen röviden idézte. Ebben az OLAF felhívta a vámhatóságokat egyrészt arra, hogy vessék el a magyar vámhatóságok által az egyes tagállamoknak 1999 nyarán megküldött átdolgozott következtetéseket, másrészt pedig arra, hogy eljárásukat az 1999. februári közösségi jelentés következtetéseire alapozzák. Ebből a felhívásból a német kormány álláspontjával ellentétben nem vezethető le az, hogy a Bizottság abból indult volna ki, hogy a német vámhatóságok csak a zárójelentés kézhezvételét követően kötelesek eljárni.
91. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a magyar vámhatóságok a magyar bíróság ítéletének meghozatalát követően az utólagos vizsgálat eredményét részben megváltoztatták, és ezután meghatározott gépjárműveket ismét magyar származásúnak tekintettek. Ezt a változtatást a jegyzőkönyvben meghatározott együttműködés értelmében a német vámhatóságoknak főszabály szerint el kellett ismerniük. Ilyen körülmények között kell az OLAF azon felhívását megítélni, amely szerint a Bizottság zárójelentésére kell támaszkodni. Az OLAF nem kívánta elismerni az utólagos megerősítés megváltozott eredményeit, és ezért felhívta a tagállamokat arra, hogy az utólagos megerősítés megváltozott eredményeit figyelmen kívül hagyva a Bizottság zárójelentésére támaszkodjanak.
92. Nem szükséges ehelyütt tisztázni, hogy ez a felhívás összeegyeztethető‑e a jegyzőkönyvvel. A felhívásból nem következik az, hogy a Bizottság szükségesnek tartja, hogy az érintett gépjárművek vonatkozásában a zárójelentésre támaszkodjanak. Mivel a jogsegély-közleményben szereplő felhívás csak azokra a gépjárművekre vonatkozott, amelyek vonatkozásában a magyar vámhatóságok ismét azok magyar származásából indultak ki. Az érintett gépjárművek vonatkozásában ugyanakkor a magyar vámhatóságok a bírósági ítélet meghozatala után is úgy tekintették, hogy azok nem magyar származásúak, és ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűtlenül állították ki.
5. Eredmény
93. A fentiek alapján elsősorban meg kell állapítani, hogy a német vámhatóságoknak az 1998. augusztus 18‑án kézhez vett levél után rendelkezésükre álló információk alapján a fizetendő behozatali vámokat a Vámkódex 220. cikke (1) bekezdésének első mondata szerint utólagos könyvelésbe kellett volna venniük, és a vámösszeget a Vámkódex 221. cikkének (1) bekezdése szerint közölniük kellett volna az adóssal.
B – Az azon időpontról, amikorra a vitatott saját forrást jóvá kellett volna írni
1. A felek érvelése
94. A Bizottság álláspontja szerint a német vámhatóságoknak 1998. augusztus 18‑ától számított három hónapon belül, tehát 1998. november 18‑ig kellett volna a fizetendő vámokat utólagos könyvelésbe venniük, és a vámösszeget az adóssal közölniük. Továbbá a módosított 1552/89 rendelet, illetve az 1150/2000 rendelet 2., 6., 9., 10. és 17. cikkéből, és a Bíróságnak a C‑392/02. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben(29) rögzített ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak a vitatott (az érintett behozatali vámok 10%‑kal csökkentett összegének megfelelő) saját forrást 1999. január 20‑tól kellett volna megfizetnie.
95. A német kormány arra hivatkozik, hogy vámjogi szempontból kötelezettségszegés nem terheli, és ennélfogva a Közösség a Németországi Szövetségi Köztársasággal szemben nem támaszthat igényt saját forrásra. Továbbá, a német kormány a tárgyaláson elsősorban arra hivatkozott, hogy az 1998. augusztus 18‑tól számított három hónapon belüli utólagos könyvelésbe vétel és az adóssal való közlés nem vezetett volna szükségszerűen ahhoz, hogy január 20‑tól saját forrás iránti követelés keletkezzen. A Bizottság csupán a módosított 1552/89 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerinti esetet vette figyelembe. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy e rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerint az adós fizetésképtelensége miatt be nem hajtható követeléseket külön könyvelésben kell kimutatni. Ez akkor is lehetséges, ha jogorvoslattal éltek. A bizonyossággal határos valószínűséggel kell azonban feltételezni, hogy ilyen jogorvoslatok benyújtására sor került.
2. Értékelés
96. A Bizottság előadja, hogy a német vámhatóságoknak az utólagos könyvelésbe vételt és az adóssal való közlést az 1998. augusztus 18‑tól számított három hónapon belül meg kellett volna tenniük. E tekintetben utal egyrészt az ügy összetettségére, másrészt arra, hogy az ügy a tagállamok számára 1996 óta ismert. A német kormány ennek tényszerűen nem mond ellent(30). A jelen ügy körülményeire tekintettel a három hónapos időtartam számomra nem tűnik aránytalanul rövidnek. Ezért a jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás szempontjából abból lehet kiindulni, hogy a német vámhatóságoknak az utólagos könyvelésbe vételt és az adóssal való közlést az 1998. augusztus 18‑tól számított három hónapon belül meg kellett volna tenniük.
97. A módosított 1552/89 rendelet 2. cikke szerint a Közösségek saját forrásaira vonatkozó követelését akkor állapítják meg, amikor a tagállam illetékes hatósága a fizetendő összeget közli a kötelezettel. E rendelet 6. cikke (2) bekezdésének a) pontja szerint a 2. cikkben megállapított követeléseket, az e bekezdés b) pontjától függően, legkésőbb a megállapításukat követő második hónap 19. napja utáni első munkanapon könyvelik le a számlákon. A 9. cikk és a 10. cikk (1) bekezdésének első albekezdése szerint a tagállamnak a saját forrásokat legkésőbb azon hónapot követő második hónap 19. napját követő első munkanapon kell jóváírnia a Bizottság egyik számláján, amelyben a követelést megállapították.
98. A Bíróság a C‑392/02. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben megállapította, hogy a tagállamok akkor is kötelesek a saját forrásokat megállapítani, ha a tagállami vámhatóságok a vámjogi rendelkezésekkel ellentétesen elmulasztották a vámokat az adóstól utólag beszedni. A Bizottság számláján az előírt határidőn belül történő jóváírásra vonatkozó kötelezettségre tekintettel nem lehet különbséget tenni azon két eset között, amikor a tagállam megállapította a saját forrásokat, azonban nem fizette meg őket, illetve amikor a tagállam elmulasztotta megállapítani őket(31).
99. E jogi rendelkezések alkalmazásával a jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság az érintett saját forrást nyilvánvalóan elkésetten írta jóvá. Az utólagos könyvelésbe vételnek és az adóssal való közlésnek legkésőbb 1998. november 18‑ig meg kellett volna történnie. A jóváírásnak 1999. január 20‑ig kellett volna megtörténnie. Arra azonban csak 2005. október 31‑én került sor.
100. A német kormány a tárgyaláson elsősorban arra hivatkozott, hogy abban a (hipotetikus) esetben, ha a német vámhatóságok az utólagos könyvelésbe vételt és az adóssal való közlést megtették volna, akkor is egy a módosított 1552/89 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerinti külön könyvelésben történő kimutatás jött volna szóba. Ebben az esetben a jóváírásnak a rendelet 10. cikke (2) bekezdésének második albekezdése szerint csak legkésőbb azon hónapot követő második hónap 19. napját követő első munkanapon kellett volna megtörténnie, amelyben a követelést behajtották.
101. Ezt a felvetést el kell utasítani, anélkül, hogy tisztáznánk, hogy eljárásjogilag megengedett‑e az, hogy egy ilyen felvetés a tárgyalási szakaszban kerüljön első alkalommal előterjesztésre. Elsőként arra kell utalni, hogy a reus in excipiendo fit actor alapelv alapján a Németországi Szövetségi Köztársaságon volt a bizonyítási teher a módosított 1552/89 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételek fennállását illetően. A Németországi Szövetségi Köztársaság azonban egyrészt nem fejtette ki, hogy miért kellett volna itt az adós fizetésképtelenségéből kiindulni(32). Másrészt nem meggyőző a tagállamok azon lehetőségére vonatkozó érvelése sem, hogy a követeléseket kifogás esetén külön könyvelésben mutassák ki. A német kormány arra hivatkozik, hogy az adósok a bizonyossággal határos valószínűséggel kifogással éltek volna a követeléssel szemben. Komoly kételyek merülnek fel ezzel a tényállítással kapcsolatban. Amíg ugyanis a magyar vámhatóságok fenntartották azt az eredményt, hogy az érintett gépjárművek nem magyar származásúak voltak, addig a megállapított követelésekkel szembeni kifogás sikerére nem volt kilátás. Főszabály szerint – akárcsak a német vámhatóságoknak – a német bíróságoknak is el kellett ismerniük ezt az eredményt. Egy ésszerűen gondolkodó adós ezért mindenekelőtt megpróbált volna az utólagos vizsgálat eredménye ellen Magyarországon eljárni. A német kormány álláspontjával ellentétben ezért nem lehet abból kiindulni, hogy a német vámhatóságok által megállapított vámkövetelésekkel szembeni kifogás közvetlenül bekövetkezett volna. Végső soron a bizonyítatlanság a Németországi Szövetségi Köztársaság terhére esik. Ez az eredmény a jelen ügyben azért is tűnik számomra jogosnak, mert a jelen ügyben a tisztázhatatlanság arra vezethető vissza, hogy a német vámhatóságok a vámjogi rendelkezésekkel ellentétesen elmulasztották az utólagos könyvelésbe vételt és a vámtartozásnak az adóssal való közlését. Egyébként arra is utalni kell, hogy a külön könyvelésben történő kimutatásnak a módosított 1552/89 rendelet 6. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerint nem csak az a feltétele, hogy a megállapított követelésekkel szemben kifogással éljenek, hanem az is, hogy biztosítékot nyújtsanak. Ezt a feltételt a Németországi Szövetségi Köztársaság nem említette.
102. A fentiek eredményeként meg kell állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a saját források elkésett jóváírásával megsértette a módosított 1552/89 rendelet 2. cikkét, 6. cikke (2) bekezdésének b) pontját, 9. cikkét, 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdését és 17. cikkét.
C – A késedelmi kamatok megfizetésének megtagadásáról
1. A felek érvelése
103. Végül a Bizottság azt kifogásolja, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság az 1552/89 rendelet, illetve az 1150/2000 rendelet 11. cikkének megsértésével nem fizette meg a késedelmi kamatokat a vitatott saját forrás összege után. A kamatfizetési kötelezettség nem áll ellentétben a 2003. június 12‑i ülésre vonatkozó dokumentumban foglalt azon utalással sem, miszerint a Bizottság által előírt határidőn belüli befizetés elősegíti a késedelmi kamatok felszámításának mellőzését. Ezzel a Bizottság nem azt juttatta kifejezésre, hogy a késedelmi kamatok csak ettől az időponttól esedékesek. A Németországi Szövetségi Köztársaság nem hivatkozhat a bizalomvédelemre.
104. A német kormány elsősorban azt hozza fel, hogy késedelmes jóváírás hiányában kamat iránti követelésről sem lehet szó. Még ha el is lehetne fogadni a vámjogi felróhatóság fennállását, késedelemről csak a Bizottság általi határidőtűzés esetén beszélhetünk. Arra hivatkozik továbbá, hogy a kamat iránti követelés kezdete nem igazodhat a Bizottság által utólag meghatározott három hónapos határidőhöz. Továbbá a német kormány a 2003. június 12‑i ülésre vonatkozó dokumentum azon mondatára hivatkozik, miszerint a Bizottság által előírt határidőn belüli befizetés elősegíti a késedelmi kamatok felszámításának mellőzését. Mivel a Németországi Szövetségi Köztársaság a megadott határidőn belül fizetett, ezért bizalomvédelemben részesül.
2. Értékelés
105. A módosított 1552/89 rendelet 11. cikke és az időben azt követő 1150/2000 rendelet 11. cikke szerint a tagállamoknak a késedelmes jóváírás esetén késedelmi kamatokat kell fizetniük. A jelen ügyben a Németországi Szövetségi Köztársaság késedelembe esett. Amint az fent bemutatásra került, a jóváírásnak legkésőbb 1999. január 20‑ig meg kellett volna történnie, azonban arra csak 2005. október 31‑én került sor.
106. A Németországi Szövetségi Köztársaság által a késedelem ellenében felhozott érvek nem meggyőzőek.
107. Egyrészt a késedelem beállásának nem feltétele az, hogy a Bizottság határidőt tűzzön ki és ez a határidő eredménytelenül elteljen. A módosított 1552/89 rendelet 11. cikkéből és az időben azt követő 1150/2000 rendelet 11. cikkéből következik, hogy késedelmes jóváírás esetén kamatokat kell fizetni. E rendelkezés szövege szerint tehát az nem határidő kitűzésétől függ. Továbbá, a módosított 1552/89 rendelet és az időben azt követő 1150/2000 rendelet 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdéséből az következik, hogy a jóváírásnak azon hónapot követő második hónap 19. napját követő első munkanapon kell megtörténnie, amelyben a követelést megállapították. Ezen előírás szerint is egy jogszabályban meghatározott naptári időponthoz igazodik az esedékesség. Ebben az összefüggésben sincs szó tehát határidőtűzésről.
108. Téves a német kormány azon felvetése, hogy a jelenlegihez hasonló esetben nem megengedett, hogy a Bizottság utólag, saját mérlegelése szerint állapítsa meg, hogy a jóváírás mikortól volt esedékes. Amint fent bemutatásra került, az esedékesség időpontja nem a Bizottság által meghatározott határidőhöz igazodik. Ez érvényes a jelen ügyre is. Az ettől való eltérés mindenesetre a Bizottság eljárásának kérdése. A jelen ügyben objektíve nehéz meghatározni azt a pontos időpontot, amikor a német vámhatóságoknak abban a helyzetben kellett lenniük, hogy az utólagos könyvelésbe vételt és az adóssal való közlést megtegyék. E körben a Bizottság a keresetében arra utalt, hogy a három hónap elegendő hosszúságú időtartam volt a német vámhatóságok számára az utólagos könyvelésbe vételre és az adóssal való közlésre. A Bizottság eljárását ezért úgy kell érteni, hogy legkésőbb ebben az időpontban a jogsértést meg kellett állapítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Bizottság anyagi jogi határidőt állapított meg a jóváírás esedékességének időpontja és a késedelem kezdete vonatkozásában.
109. A német kormány álláspontját a Bizottság kontra Dánia ügyben hozott ítélet(33) sem támasztja alá. Ebben az ítéletben nincs utalás arra, hogy a kamatok fizetésére vonatkozó kötelezettség a módosított 1552/89 rendelet és az azt követő 1150/2000 rendelet 10. és 11 cikkének szövegével ellentétben határidő kitűzésétől függ. Míg a német kormány az ítélet indokolásának 27. pontjára hivatkozik, e tekintetben utalni kell arra, hogy a Bíróság abban a pontban csupán a tényállást adta elő. A német kormány álláspontjával szemben a rendelkező részből sem lehet ilyen megállapításra vagy jóváhagyott közigazgatási gyakorlata következtetni. Ebben a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban a Bizottság csupán azon jogsértés megállapítását kérte, hogy a tagállam számára a hátralékos összegek jóváírására előírt határidő lejártától számított késedelmi kamatokat nem fizették meg(34). Hogy a Bíróság a rendelkező részben a kérelemnek megfelelően döntött, az a ne ultra petita elven nyugszik. Ebből azonban nem lehet a módosított 1552/89 rendelet és az azt követő 1150/2000 rendelet 10. és 11. cikkének olyan értelmezésére jutni, amely e rendelkezések szövegével nem egyeztethető össze. A Bíróságnak az ítélet 67. pontjában foglalt indokolásából és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatból inkább az következik, hogy egy szét nem választható kapcsolat van a Közösségek saját forrásainak megállapítására vonatkozó kötelezettség, a rendeletben meghatározott határidőn belüli jóváírásra vonatkozó kötelezettség és a késedelmi kamatok fizetésére vonatkozó kötelezettség között. Ennek alapjául az éppen az ítélet 67. pontjában szereplő azon gondolat szolgál, hogy a saját forrásokra vonatkozó jog szempontjából nincs különbség azon két eset között, hogy a tagállam megállapítja a saját forrást, azonban nem fizeti azt meg, illetve már a saját forrás megállapítását is elmulasztja. A tagállamnak tehát nem származhat előnye abból, hogy a saját forrásokat nem írja jóvá a módosított 1552/89 rendeletben és az azt követő 1150/2000 rendeletben meghatározott időpontban.
110. Másrészt a német kormány arra hivatkozik, hogy a bizalomvédelem alapján nem köteles késedelmi kamatokat fizetni. A Bizottság a 2003. június 12‑i tárgyalási dokumentum szerint arra utalt, hogy az előírt határidőn belüli megfizetés elősegíti a késedelmi kamatok felszámításának mellőzését. Mivel a vitatott saját forrás összegét a Bizottság által kitűzött határidőn belül megfizette, ezért megilleti a bizalomvédelem.
111. Ezt a felvetést is el kell utasítani. A jelen ügyben nem fogadható el az, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a bizalomvédelem alapján egyáltalán ne fizessen késedelmi kamatokat. Ennek a feltétele elsősorban az, hogy pontos, feltételhez nem kötött és egybehangzó, valamint hatáskörrel rendelkező és megbízható forrásokból származó ígéreteket kell nyújtani az érdekelt számára. Továbbá ezen ígéreteknek jogos várakozást kell kelteniük abban a személyben, akihez azt intézik. Végül az adott ígéreteknek összhangban kell állniuk a vonatkozó szabályokkal.(35)
112. Itt már az első feltétel is hiányzik. A 2003. június 12‑i ülésre vonatkozó jegyzőkönyv tartalma alapján a német kormány nem kaphatott olyan eléggé pontos ígéreteket, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy megalapozott várakozásokat keltsenek benne. A Bizottság álláspontjával ellentétben a tárgyalási jegyzőkönyvben szereplő mondatot valóban nem csak úgy lehet érteni, hogy az csak a késedelem időtartamának lerövidítésére utal. Ugyanakkor a mondatot a Németországi Szövetségi Köztársaság álláspontjával ellentétben nem kell szükségszerűen úgy sem érteni, hogy a vitatott saját forrás összegének a megadott határidőn belüli jóváírása esetén nem merülnek fel késedelmi kamatok. Ez ellen szól már az is, hogy a vitatott késedelmi kamatok az időmúlásra tekintettel olyan jelentős összeget tettek ki (571 011,21 euró), amely meghaladta a vitatott saját forrás összegét (367 861,98 euró). Továbbá, a Bizottság mondatát úgy is lehetett érteni, hogy a késedelmi kamatok kiszámításakor nem csak egy egységes kezdő időpontot, hanem egy egységes befejező időpontot is meg kívánt határozni valamennyi olyan tagállam vonatkozásában, amely a vámjogi rendelkezésekkel ellentétesen nem teljesítette az utólagos beszedést, és nem bocsátotta a Bizottság rendelkezésére a megfelelő saját forrásokat(36). Egy ilyen eljárás megkönnyítette volna a késedelmi kamatok kiszámítását, mivel nem kellett volna különbséget tenni minden egyes tagállam vonatkozásában a késedelem időtartamát illetően. A fentiek alapján nyitott marad a kérdés, hogy miként kell érteni az utalást. Azt azonban meg lehet állapítani, hogy a mondatból hiányzik a szükséges pontosság ahhoz, hogy megalapozza a bizalomvédelmet a Németországi Szövetségi Köztársaság vonatkozásában.
113. A német kormány ebben az összefüggésben azzal érvel, hogy a bizonytalanságoknak a Bizottság terhére kellene esniük. Ez abból következik, hogy az adózás területén a jogbiztonság elvének különös jelentőséget kell tulajdonítani. Ez a felvetés téves, függetlenül attól a kérdéstől, hogy a jogbiztonságnak a saját forrásokra való igény keletkezése területén is ennek megfelelő jelentőséget kell‑e tulajdonítani. A kamatigény keletkezésének jogi alapját a módosított 1552/89 rendelet 11. és 10. cikkében foglalt rendelkezések képezték. Ezek az előírások világosak és egyértelműek. A jelen ügyben ezzel szemben az a kérdés, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a 2003. június 12‑i tárgyalási jegyzőkönyvben szereplő utalás alapján bízhatott‑e abban, hogy a Bizottság lemond a kamatigényről. Erre nézve az indítvány 111. pontjában foglaltak az irányadók.
114. Harmadrészt, a következő megfontolás is a német kormány javára szolgáló bizalomvédelem ellen szól. Még ha a 2003. június 12‑i ülésre vonatkozó jegyzőkönyvben foglalt mondatot úgy is értelmeznénk, hogy a Bizottság az általa meghatározott határidőn belüli jóváírás esetén eltekintene a kamatigény érvényesítésétől, a bizalomvédelem feltételei akkor sem állnak fenn a Németországi Szövetségi Köztársaság vonatkozásában. A kamatigény jelentős összegére és az előzményekre tekintettel egy ilyen ajánlatot csak úgy lehetett volna jóhiszeműen érteni, hogy a Bizottság lemond a kamatok felszámításáról, ha a tagállamok a vitatott saját források megfizetésére vonatkozó kötelezettségüket elismerik. Függetlenül attól, hogy a Bizottság ilyen eljárása megengedett lett volna‑e, meg kell állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság a vitatott saját források összegét kifejezetten csak jogfenntartással és a saját forrásokra vonatkozó követelés elismerése nélkül fizette meg.
115. Ezért a Németországi Szövetségi Köztársaságnak az 1999. január 21. és 2005. október 30. közötti időszakra nézve késedelmi kamatokat kellett fizetnie. A fentiek alapján meg kell állapítani, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette a késedelmi kamatok megfizetésére vonatkozó, a módosított 1552/89 rendelet, illetve az azt követő 1150/2000 rendelet 11. cikke szerinti kötelezettségét.
V – Költségek
116. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Németországi Szövetségi Köztársaságot, mivel pervesztes lett, kötelezni kell a költségek viselésére.
VI – Végkövetkeztetések
117. Az előbbi megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy:
1. A Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette a 1552/89/EGK módosításáról szóló, 1996. július 8‑i 1355/96 Euratom, EK tanácsi rendelettel módosított, a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló 88/376/EGK, Euratom határozat végrehajtásáról szóló, 1989. május 29‑i 1552/89/EGK, Euratom tanácsi rendelet 2. cikkével, 6. cikke (2) bekezdésének a) pontjával és 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdésével összefüggésben értelmezett 9. cikkében foglalt kötelezettségeket, mert a 367 861,98 euró összegű saját forrást nem írta jóvá legkésőbb 1999. január 20‑án, hanem csak 2005. október 31‑én.
2. A Németországi Szövetségi Köztársaság megsértette az 1355/96 rendelettel módosított 1552/89 rendelet 11. cikkében és a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló 94/728/EK, Euratom határozat végrehajtásáról szóló, 2000. május 22‑i 1150/2000/EK, Euratom tanácsi rendelet 11. cikkében foglalt kötelezettségeket, mert megtagadta a fizetendő saját forrás után az 1999. január 21. és 2005. október 30. közötti időszakra eső, 571 011,21 euró összegű késedelmi kamatok megfizetését.
3. Az eljárás költségeit a Németországi Szövetségi Köztársaság viseli.
1 - Eredeti nyelv: német.
2– Elfogadta az egyrészről az Európai Közösségek és azok tagállamai, másrészről a Magyar Köztársaság közötti Európai Megállapodás megkötéséről szóló, 1993. december 13‑i tanácsi és bizottsági határozat (HL L 347., 1. o.).
3– HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.
4– A C‑23/04–C‑25/04. sz., Sfakianakis egyesített ügyekben 2006. február 9‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑1265. o.).
5– HL 1995., L 201., 39. o.
6– HL 1997., L 92., 1. o.
7– Lásd a jegyzőkönyvnek az 1/95 határozat szerinti változata 11. cikkét. A jegyzőkönyvnek a 3/96 határozat szerinti változatában a 16. cikk (1) bekezdésének b) pontja a számlanyilatkozatról is rendelkezik. Ennek mindenesetre a szóban forgó ügyben nincs szerepe.
8– Lásd a jegyzőkönyv 1/95 határozat szerinti változatának 12. cikke (1) bekezdését.
9– Lásd a jegyzőkönyv 1/95 határozat szerinti változatának 12. cikke (6) bekezdését.
10– HL L 82., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 8. kötet, 217. o.
11– HL L 293., 9. o. A 94/728 határozat a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 1988. június 24‑i 88/376/EGK, Euratom tanácsi határozatot (HL L 185., 24. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 1. kötet, 176. o.) váltotta fel 1995. január 1‑jével, majd ezt a határozatot az Európai Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 2000. szeptember 29‑i 2000/597/EK, Euratom tanácsi határozat (HL L 253., 42. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 200. o.) váltotta fel 2002. január 1‑jével.
12– 1995. január 1‑jétől a 94/728 határozat lépett a 88/376 határozat helyébe.
13– HL L 155., 1. o.
14– HL L 175., 3. o.
15– HL L 130., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 169. o.
16– A 4. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet.
17– Lásd a Bizottság keresetének 52. pontját. A Bizottság ebben az összefüggésben szó szerint megismétli Léger főtanácsnoknak a 4. lábjegyzetben hivatkozott Sfakianakis–ügyben ismertetett indítványa 61. pontjában szereplő fejtegetéseit. Ezek a fejtegetések azonban nem arra a kérdésre irányulnak, hogy a jegyzőkönyv szabályozza‑e azt az esetet, miszerint az exportáló állam vámhatóságai egy utólagos vizsgálat keretében megállapítják, hogy az érintett áruk nem származó termékek, és az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűtlenül adták ki. Erre a kérdésre a főtanácsnok az indítvány 34. pontjában igenlő választ adott, utalva a jegyzőkönyvben meghatározott együttműködésre és feladatmegosztásra. A 61. pontban szereplő fejtegetések ezzel szemben azt a kérdést érintik, hogy figyelembe kell‑e venni az utólagos vizsgálat eredménye ellen benyújtott jogorvoslatot, illetve az ilyen jogorvoslat halasztó hatályát.
18– Lásd a Bíróság C‑97/95. sz., Pascoal & Filhos ügyben 1997. július 17‑én hozott ítéletének (EBHT 1997., I‑4209. o.) 33. pontját, a C‑153/94. és C‑204/94. sz., Faroe Seafood és társai egyesített ügyekben 1996. május 14‑én hozott ítéletének (EBHT 1996., I‑2465. o.) 20. pontját és a 4. lábjegyzetben hivatkozott Sfakianakis–ügyben hozott ítélet 49. pontját.
19– A 4. lábjegyzetben hivatkozott Sfakianakis–ügyben hozott ítélet 32. pontja.
20– A 4. lábjegyzetben hivatkozott Sfakianakis–ügyben hozott ítélet 21–26. pontja.
21– A 4. lábjegyzetben hivatkozott Sfakianakis–ügyben hozott ítélet 27. pontja.
22– Az indítvány 61. pontja.
23– A magyar vámhatóságok az ítélet meghozatala után valóban megváltoztatták az utólagos vizsgálat eredményeit. Ez azonban nem vonatkozott az érintett gépjárművekre, amelyekre nézve továbbra is fenntartották, hogy azok nem magyar származásúak, és ezért az EUR.1 szállítási bizonyítványokat jogszerűtlenül adták ki, lásd az indítvány 36. pontját.
24– A 4. lábjegyzetben hivatkozott Sfakianakis–ügyben hozott ítélet 32. pontja
25– Vademecum for the participants in community administrative and investigative cooperation missions in thirdcountries.
26– Lásd az indítvány 61. pontját.
27– A német kormány álláspontjával ellentétben mindenesetre úgy tűnik számomra, hogy a zárójelentésnek nem kell jelentősebb bizonyító erőt tulajdonítani. Ez ellen szól elsősorban, hogy a közösségi küldetésben részt vett tagállamok vámhatóságai a Vademecum 4.4 pontja szerint már a zárójelentés kézhezvétele előtt cselekedhetnek. Ez ellen szól továbbá, hogy a Vademecum 4.5 pontja kifejezetten arra utal, hogy főszabály szerint nem a zárójelentés maga a döntő jelentőségű, hanem a hozzá csatolt dokumentumok. A Vademecum 4.5 pontjában foglalt, a zárójelentés bevárását előíró rendelkezés inkább arra irányulhat, hogy a tagállami vámhatóságok egységes eljárását biztosítsa.
28– Lásd a kiemelést az ellenkérelem 37. pontjában.
29– A Bíróság C‑392/02. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 2005. november 15‑én hozott ítélete (EBHT 2005., I‑9811. o.).
30– Míg a német kormány megítélése szerint a Bizottság általi nem megengedett határidőtűzésről van szó, addig utalok az indítvány 108. pontjában foglaltakra.
31– A 29. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Dánia ügyben hozott ítélet 67. és 68. pontja.
32– Sőt az esetleges fizetésképtelenségre való általános utalás ellentmond a német kormány viszonválaszának 5. oldalán szereplő azon állításnak, miszerint sok esetben nem lehet kiindulni az adós jelentős gazdasági nehézségeiből.
33– A 29. lábjegyzetben hivatkozott ügy.
34– A 29. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Dánia ügyben hozott ítélet 1. pontja.
35– Az Elsőfokú Bíróság T‑347/03. sz., Branco kontra Bizottság ügyben 2005. június 30‑án hozott ítéletének (EBHT 2005., II‑2555. o.) 102. pontja.
36– Egy ilyen értelmezés mellett szól különösen az, hogy a Bizottság a késedelmi kamatok számításának egységes kezdő időpontjaként valamennyi érintett tagállam vonatkozásában 1998. november 18‑át állapította meg, függetlenül attól, hogy a tagállami vámhatóságok már 1998. július 13‑án, vagy csak 1998. augusztus 18‑án kerültek az utólagos könyvelésbe vételhez szükséges információk birtokába. Ilyen körülmények között meglehetősen kézenfekvő, hogy a Bizottság az általa meghatározott határidőn belüli tagállami jóváírások vonatkozásában is egy egységes befejező dátumot kívánt megjelölni, ami lehetővé tette volna a késedelmi kamatok egységes kiszámítását.