PAOLO MENGOZZI
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2009. október 29.1(1)
C‑419/08. P. sz. ügy
Trubowest Handel GmbH
és
Viktor Makarov
kontra
az Európai Közösségek Tanácsa
és
az Európai Közösségek Bizottsága
„Fellebbezés – Dömping – Az egyes varrat nélküli csövek behozatalára vonatkozó dömpingellenes vámok kivetéséről szóló 2320/97/EK rendelet elfogadását követően állítólagosan bekövetkezett kár – A Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának feltételei”
I – A jogvita előzményei, a megtámadott ítélet, az eljárás és a felek kérelmei
1. A jelen fellebbezéssel a Trubowest Handel GmbH és V. Makarov az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a Trubowest Handel és Makarov kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének(2) megsemmisítését kérik, amellyel az Elsőfokú Bíróság elutasította az EK 288. cikk második albekezdése alapján a Magyarországról, Lengyelországból, Oroszországból, a Cseh Köztársaságból, Romániából és a Szlovák Köztársaságból származó egyes varrat nélküli vas‑ és ötvözetlenacél‑csövek behozatalára vonatkozó végleges dömpingellenes vámok kivetéséről, az 1189/93/EGK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről, valamint a Horvát Köztársaságból származó hasonló behozatalok tekintetében az eljárás megszüntetéséről szóló, 1997. november 17‑i 2320/97/EK tanácsi rendelet(3) (a továbbiakban: végleges rendelet) elfogadása következtében bekövetkezett kár megtérítése címén benyújtott kártérítési keresetüket. E rendelet az 1322/2004/EK tanácsi rendeletnek(4) megfelelően 2004. július 21‑től már nem alkalmazható.
2. 1999. január és 1999. október között a német jog szerint bejegyzett Trubowest Handel GmbH társaság (a továbbiakban: Trubowest) Oroszországból származó varrat nélküli csöveket hozott be az Európai Közösségbe. E társaság – amelynek V. Makarov az ügyvezetője – a jogutódja a Truboimpex Handel GmbH társaságnak (a továbbiakban: Truboimpex), amelynek szintén V. Makarov volt az ügyvezetője.
3. 1999 októberében az Amtsgericht Kleve (klevei tartományi bíróság, Németország) elfogatóparancsot adott ki V. Makarov ellen, mivel alaposan gyanúsítható volt azzal, hogy pontatlan és hiányos adatokat közölt az adóhatósággal, ami lehetővé tette számára, hogy nagymértékben megkerülje a behozatali vámokat. Az elfogatóparancsban különösen arra utaltak, hogy az Oroszországból származó, a Truboimpex és Trubowest által behozott csövekről hamis nyilatkozatokat tettek a végleges rendelet rendelkezéseinek megkerülése érdekében.
4. Ezen elfogatóparancs alkalmazásával V. Makarovot 1999. október 27‑től november 12‑ig letartóztatásba helyezték, majd szabadlábra helyezését követően a mozgásszabadságát korlátozó intézkedések hatálya alá helyezték.
5. 1999. október végén a német vámhatóságok utólagos beszedési felhívást küldtek a Trubowestnek és V. Makarovnak, a Truboimpex és a Trubowest által 1997. december és 1999. október között megvalósított behozatalhoz kapcsolódó dömpingellenes vámok megfizetése céljából. A német vámhatóságok lényegében úgy vélték, hogy a fellebbezők behozatalait – hibásan – nem a végleges rendelet tárgyaként szereplő, varrat nélküli csövek közösségi nómenklatúrája alapján osztályozták.
6. A német vámhatóságok szerint a Truboimpex és a Trubowest a meg nem fizetett dömpingellenes vám címén 1 575 181,86 eurót és 729 538,78 eurót volt köteles fizetni, azaz összesen 2 304 720,64 eurót. Továbbá V. Makarov, mint a Truboimpex és a Trubowest ügyvezetője felelős volt a két társaság által fizetendő teljes összeg megfizetéséért.
7. 1999 novemberében a fellebbezők a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendelet (a továbbiakban: vámkódex)(5) 243. cikkének és az alkalmazandó nemzeti jognak megfelelően vitatták a velük szemben kibocsátott, dömpingellenes vámok utólagos beszedésére irányuló felhívást.
8. A fellebbezők – miután a Finanzgericht Düsseldorf (düsseldorfi adóügyi bíróság) elutasította a beszedési felhívás felfüggesztése iránti kérelmüket –, a Hauptzollamt Duisburghoz (duisburgi fővámhivatal) nyújtották be kérelmüket, amelyben lényegében azt állították, hogy a német vámhatóságok tévesen vélték úgy, hogy a behozataluk a végleges rendelet hatálya alá tartozik.
9. 2002. november 14‑én a Landgericht Kleve (klevei megyei bíróság) felfüggesztette a V. Makarovval szemben indított büntetőeljárást a rá vonatkozó adóeljárás kimenetelére várva.
10. 2004. július 16‑án a Tanács elfogadta az 1322/2004 rendeletet, amely előírta, hogy a végleges rendelet 2004. július 21‑től nem alkalmazandó.
11. 2004. december 15‑én a fellebbezők egyezséget kötöttek a Hauptzollamt Duisburggal, amely megszüntette a német vámhatóságokkal szemben fennálló jogvitát.
12. Ezen egyezség először is előírta, hogy a 2 304 734,45 euró összegű dömpingellenes vámra vonatkozó adómegállapítást és felelősségi nyilatkozatot 460 000 euró teljes összeg megfizetésével rendezik, másodszor, hogy az egyezség aláírása megszüntet minden, a Trubowesttel és V. Makarovval szemben indított végrehajtási intézkedést, és harmadszor, hogy ez utóbbiak lemondanak a vámhatóságok elleni új igény érvényesítéséről, például az egyezség alapját képező körülményekkel kapcsolatos kártérítésről, és arról, hogy egyéb jogorvoslattal éljenek a vámhatóságokkal szemben, kivéve a harmadik felekkel szemben támasztott ilyen igényeket, különösen az EK 288. cikk alapján az Európai Közösségek Bizottságával és az Európai Unió Tanácsával szemben indított kártérítési kereseteket. Az egyezség szövege lényegében arra is utalt, hogy a tényállás közös előterjesztése nem oldotta meg a felek közötti azon nézetkülönbséget, hogy mely acélcsövek tartoztak a végleges rendelet hatálya alá, és melyek nem.
13. 2005 májusában a V. Makarovval szemben indított büntetőeljárást az utóbbi által fizetendő 18 000 euró összegű bírság fejében megszüntették.
14. A fellebbezők az Elsőfokú Bíróság előtti kártérítési keresetükben azt kérték, hogy a Közösség orvosolja a végleges rendelet által előírt dömpingellenes intézkedések elfogadása következtében az őket ért károkat a következők megítélésével:
– 118 058,46 euró évi 8% késedelmi kamattal növelt összege a Trubowest számára kártérítés címén; ezen összeg megfelel a Trubowest által a német vámhatóságok fellebbezőkkel szemben hozott, dömpingellenes vámokra vonatkozó beszedési felhívásait követően ténylegesen megfizetett összegnek, és a Trubowest számára bevételkiesést jelentett;
– 397 916,91 euró évi 8% késedelmi kamattal növelt összege V. Makarov számára kártérítés címén; ezen összeg 277 939,37 euró részében megfelelt a V. Makarov által a dömpingellenes vámokra vonatkozó különböző beszedési felhívásokat követően ténylegesen megfizetett teljes összegnek, 63 448,54 euró részben a Trubowest által V. Makarovnak 1999. október 27‑től fizetett fizetés elmaradásának és 56 529 euró részben a német vámhatóságokkal szembeni eljárásban felmerült ügyvédi költségnek;
– 128 000 euró évi 8% késedelmi kamattal növelt összege a Trubowestnek bevételkiesés címén a 2000 és 2004 közötti időszakra, vagy másodlagosan a Trubowestnek kártérítés címén megítélt összeg, amelyben a felek az Elsőfokú Bíróság közbenső ítéletét követően egyeznek meg;
– 150 000 euró évi 8% késedelmi kamattal növelt összege V. Makarov számára az őt ért nem vagyoni kár megtérítése érdekében.
15. Az Elsőfokú Bíróság az ítéletében először is kimondta, hogy nincs hatásköre a Trubowest és V. Makarov által a megfizetett dömpingellenes vám visszatérítése címén igényelt 118 058,46 euró és a 277 939,37 euró összegű kártérítésről, valamint a V. Makarov részéről a német vámhatóságok előtti eljárásban felmerült 56 529 euró összegű ügyvédi költség megtérítéséről való határozathozatalra. Az első két összegre vonatkozóan az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ilyen kérelmek a nemzeti bíróságok kizárólagos hatáskörébe tartoznak a vámkódex által létesített eljárásnak megfelelően (a megtámadott ítélet 42–74. pontja). A harmadik összeget illetően az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy a kért ügyvédi költség megtérítése járulékos a fellebbezők és a német vámhatóságok között felmerülő, kizárólag a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozó alapügyhöz képest. Az Elsőfokú Bíróság szerint az ezen összegre vonatkozó kérelem nem tartozik a közösségi bíróságok hatáskörébe (a megtámadott ítélet 77–81. pontja). Ebből következően az Elsőfokú Bíróság e kérelmek összességét elfogadhatatlannak nyilvánította (a megtámadott ítélet 73., 74. és 82. pontja).
16. Másodszor,– a felrótt jogellenesség és az állítólagosan bekövetkezett kár közötti közvetlen okozati összefüggésre vonatkozóan – a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának vizsgálatára szorítkozva az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a Trubowest 128 000 euróra értékelt bevételkiesésre és a 63 448,54 euró összegű fizetéskiesésre, valamint a 150 000 euró összegű, V. Makarovot ért nem vagyoni kárra vonatkozó kártérítési kérelmeket illetően az állítólagos sérelmek nem következnek kellően közvetlen módon a felrótt jogellenességből.
17. Pontosabban egyrészt feltéve, hogy a végleges rendelet nem vonatkozott a fellebbezők behozatalaira, és ez utóbbiak így nem hibáztak a behozataluk osztályozása során, az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy ebben az esetben a Közösség szerződésen kívüli felelőssége nem állapítható meg, mivel az állítólagos sérelmek kizárólag a német vám‑ és büntetőhatóságoknak tudhatók be, és nem a Tanács és a Bizottság állítólagos vétkes magatartásának (a megtámadott ítélet 108–115. pontja).
18. Másrészt azon feltevést vizsgálva, amely szerint a fellebbezők behozatalai a végleges rendelet hatálya alá tartoznának, és hogy ez utóbbiak ebből következően nem osztályozták megfelelően a behozatalaikat, az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy ebben az esetben meg kellene állapítani, hogy az állítólagos sérelmek meghatározó oka a fellebbezők saját magatartása volt (a megtámadott ítélet 116–121. pontja). Mindazonáltal, még ha feltételezzük is, hogy a Tanács és a Bizottság vétkes magatartása hozzájárulhatott az állítólagos károk bekövetkezéséhez, az Elsőfokú Bíróság szerint az okozati összefüggést megszakította a fellebbezőknek az állítólagos kár elkerülése érdekében elvárható gondosságának hiánya, mivel a fellebbezők nem kérelmezték a vámkódex 12. cikkében előírt kötelező érvényű tarifális felvilágosítást (a megtámadott ítélet 122–133. pontja).
19. Az Elsőfokú Bíróság tehát lényegében elutasította a kártérítési keresetet részben mint elfogadhatatlant, részben mint megalapozatlant.
20. E körülmények között nyújtották be a fellebbezők 2008. szeptember 23‑án a Bíróság Hivatalához a jelen fellebbezést, amelyben azt kérik, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet, adjon helyt az első fokon előterjesztett kártérítési kérelmeknek, vagy másodlagosan utalja vissza az ügyet az Elsőfokú Bírósághoz, és kötelezze a Tanácsot és a Bizottságot a jelen eljárás költségeinek viselésére.
21. A Tanács és a Bizottság válaszbeadványukban azt kérik, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést és kötelezze a fellebbezőket a költségek viselésére.
22. A fellebbezők, a Tanács és a Bizottság szóbeli előterjesztéseit a 2009. szeptember 16‑i tárgyaláson hallgatta meg a Bíróság.
II – Jogi elemzés
A – Bevezető megjegyzések
23. Fellebbezésük alátámasztására a fellebbezők két jogalapra hivatkoznak. Az első jogalap az Elsőfokú Bíróság általi téves jogalkalmazáson alapul a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapítása feltételeinek értelmezésére és alkalmazására vonatkozóan. A második jogalap az Elsőfokú Bíróság azon téves jogalkalmazásán alapul, hogy kimondta hatáskörének hiányát a fellebbezők által megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kérelmek és a járulékos kérelmek tekintetében.
24. A Tanácshoz és a Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem, hogy a fellebbezés hivatkozott jogalapjait fordított sorrendben kell vizsgálni. Amennyiben ugyanis arra vonatkozik, hogy egyes kártérítési kérelmekről való határozathozatal az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartozik‑e, a fellebbezés második jogalapját szükségszerűen az első előtt kell vizsgálni, amely az Elsőfokú Bíróság megállapításait kifogásolja. Továbbá az Elsőfokú Bíróság csak az általa elfogadhatónak ítélt kérelmek vonatkozásában vizsgálta a felrótt jogellenesség és a fellebbezőket állítólagosan ért kár közötti közvetlen okozati összefüggésre vonatkozó feltételt. Márpedig ha a második jogalapot el kell utasítani, amint azt a későbbiekben javaslom, az első jogalap vizsgálata csak azon kérelmekre korlátozódik, amelyeket az Elsőfokú Bíróság maga elfogadhatónak tekintett.
B – A fellebbezés második jogalapjáról, amely az Elsőfokú Bíróságnak a fellebbezők által megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítésének elbírálására vonatkozó hatásköre hiányával kapcsolatos téves jogalkalmazáson alapul
1. A felek érvei
25. Elsőként a fellebbezők azt állítják, hogy az Elsőfokú Bíróság téves jogalkalmazás folytán állapította meg a német adóhatósággal fennálló egyezséget követően keletkezett károk megtérítése iránt benyújtott keresete elbírálására vonatkozó hatáskörének hiányát. Az Elsőfokú Bíróság megközelítése azzal járt, hogy megfosztotta a fellebbezőket egy olyan egyezséggel kapcsolatos kártérítéstől, amelynek lehetőségét a nemzeti jog előírja. Márpedig a fellebbezők véleménye szerint, hasonlóan azon helyzethez, amelyben ha a nemzeti jog alapján nincs jogorvoslatra lehetőség, a közösségi bíróság előtt kártérítési keresetet lehet benyújtani, ha a nemzeti jog jogorvoslati lehetőségeit kimerítették, e bíróság hatáskörrel rendelkezik a Közösség felelősségét megállapítása iránti kártérítési keresetek elbírálására. A fellebbezőket az egyezség kötésére vonatkozó jog gyakorlása nem büntetheti, és nem foszthatja meg a hatékony bírósági védelemtől. A fellebbezők – a Krohn Import‑Export kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre(6) hivatkozva – úgy vélik, hogy a közösségi bíróságok előtti keresetek, még a dömpingellenes vámok puszta visszatérítését illetően is, elfogadhatók, ha a nemzeti jogi jogorvoslatokat igénybe vették, és a vétkes magatartás a közösségi intézményeknek tudható be.
26. Másodszor a fellebbezők azt kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette a tényeket és bizonyítékokat, amikor a megtámadott ítélet 68. pontjában kimondta, hogy a fellebbezők egyáltalán nem szolgáltattak bizonyítékokat azon állításuk alátámasztására, amely szerint egyrészt a Közösség és az orosz hatóságok, másrészt a V. Makarov ellen folytatott büntetőeljárás jelentős szerepet játszott a német vámhatóságokkal való egyezség megkötésében.
27. A Tanács és a Bizottság a fellebbezés e jogalapjának elutasítását javasolja. Először is úgy vélik, hogy – amint azt az Elsőfokú Bíróság helyesen kimondta – mivel a dömpingellenes vámokat a nemzeti vámhatóság vetette ki, kizárólag a nemzeti bíróság rendelkezik hatáskörrel a közösségi rendelkezések alapján jogalap nélkül kivetett vám visszatérítésének elrendelésére. A közösségi bíróságok hatásköre csak a jogellenesen kivetett vám egyszerű visszatérítésén túl felmerülő esetleges kárra terjed ki. Mindent egybevetve a Bizottság szerint a fellebbezők érvei nincsenek ellentmondásban az Elsőfokú Bíróság megállapításaival.
28. A Tanács hozzáteszi, hogy a német vámhatósággal kötött egyezség nem hozhatja létre a közösségi bíróság hatáskörét azzal az ürüggyel, hogy ezen egyezség nem szüntette meg a dömpingellenes vám és az ügyvédi költségek megfizetéséből eredő állítólagos kárt. Az egyezség ugyanis nem változtatott semmit a fellebbezők helyzetén azon lehetőséget illetően, hogy a megfizetett dömpingellenes vám és a felmerült ügyvédi költségek megtérítését kérjék az EK 288. cikkben említett kártérítés címén. A fellebbezők ezt nem kérhették az egyezséget megelőzően, és azt követően sem kérhetik. A Tanács szerint a megkötött egyezségnek egyedül az volt a (szokásos) hatása, hogy a fellebbezők számára rendelkezésre álló, a megfizetett vám visszatérítése iránti nemzeti jogorvoslati lehetőségeket megszüntette.
29. Ezt követően a Tanács és a Bizottság elutasítja a fent hivatkozott Krohn Import‑Export kontra Bizottság ügyben hozott ítélet fellebbezők általi értelmezését. A Tanács szerint ugyanis ezen ítélet egyrészt nem válaszol azon kérdésre, hogy mit lehet az EK 288. cikk alapján indított kereset alapján kártérítés címén kapni, és másrészt a Bizottság véleménye szerint az ítéletből nem vezethető le, hogy a közösségi bíróság hatáskörének fennállásához elegendő a nemzeti jog jogorvoslatait gyakorolni.
30. Végül a tények és bizonyítékok Elsőfokú Bíróság általi elferdítésére vonatkozóan, ezen elferdítés vagy elfogadhatatlan, mivel a fellebbezés nem jelöli meg ezen elferdítés jogi hatályát, vagy hatástalan, mivel az Elsőfokú Bíróságnak nincs hatásköre a megfizetett dömpingellenes vámokra vonatkozó kérelmek elbírálására. A Tanács és a Bizottság úgy véli, hogy az állítólagos elferdítés megalapozatlan, mivel a fellebbezők által az Elsőfokú Bírósághoz benyújtott iratok nem bizonyítják, hogy az előbbiek nyomásnak voltak kitéve a német vámhatóságokkal való egyezség kötésében, vagy nem volt más választásuk mint az említett egyezség megkötése.
2. Értékelés
31. Bevezetésképp meg kell jegyezni, hogy a fellebbezők nem vitatják a megtámadott ítélet 47. és 80. pontjában foglalt minősítést, amely szerint az Elsőfokú Bíróság által elfogadhatatlannak ítélt kártérítés iránti kérelmük egyrészt a német vámhatóságoknak megfizetett dömpingellenes vám visszatérítése iránti kérelemnek, és másrészt az említett kérelmekhez járulékosan kapcsolódó, nemzeti szinten felmerült ügyvédi költség visszatérítése iránti kérelemnek tekintendő.
32. E tekintetben a fellebbezők nem adnak elő semmilyen érvet a dömpingellenes vámok visszatérítésére vonatkozó nemzeti jogvita keretében felmerülő ügyvédi költségek járulékos jellegének gyengítésére, a fellebbezés második jogalapjának vizsgálata tehát az Elsőfokú Bíróság azon megállapításaira korlátozódhat, amely a dömpingellenes vámok visszatérítéséről való határozathozatallal kapcsolatos hatáskör hiányára, és ennélfogva az erre vonatkozó kérelem megtámadott ítélet szerinti elfogadhatatlanságára vonatkozik.
33. Ezt követően a fellebbezők nem vitatják a vámkódex rendelkezéseinek alkalmazandóságát, különösen a „vám visszafizetésére és elengedésére” vonatkozó, valamint a megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kérelmekkel kapcsolatos „jogorvoslatokat”, amint azt a megtámadott ítélet 42. pontja megállapítja. Megjegyzendő továbbá, hogy a vámkódex e rendelkezéseinek, nevezetesen a 236. és 243. cikkének az importáló által megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kérelmekre történő alkalmazandósága már az Ikea Wholesale ügyben hozott ítéletből következik.(7)
34. Márpedig, amint azt az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 43. pontjában helyesen megállapította, a másodlagos közösségi jog, jelen esetben a vámkódex kifejezetten biztosítja a jogorvoslati lehetőséget a behozatali vámokkal tartozó olyan adós számára, aki úgy véli, hogy a vámhatóságok jogalap nélkül vetettek ki vele szemben ilyen vámokat. E jogorvoslatra nemzeti szinten kerül sor az érintett tagállam által a vámkódex 243–246. cikkében foglalt elvekkel összhangban bevezetett jogorvoslati eljárásban.
35. Ennélfogva, és amint az az ítélkezési gyakorlatból is következik, ha valamely kártérítési kérelem egybemosódik egy, a nemzeti hatóságoknak a közösségi jog végrehajtása keretében vagy a Közösség javára jogalap nélkül megfizetett összeg visszatérítése iránti keresettel, az érintett személy jogosult a hatáskörrel rendelkező nemzeti bírósághoz fordulni az ilyen kereset megalapozottságáról való határozathozatal érdekében.(8)
36. Ebben az összefüggésben valamely magánszemély – amennyiben úgy véli, hogy valamely, szerinte jogellenes normatív közösségi jogi aktus alkalmazása sérti őt – a jogi aktus végrehajtásakor a nemzeti bíróság előtt a nemzeti hatóság ellen indított kereset során vitathatja a jogi aktus érvényességét, ha annak végrehajtása a nemzeti hatóságok feladata. A nemzeti bíróság jogosult, illetve köteles az EK 234. cikk értelmében a kérdéses közösségi jogi aktus érvényessége tekintetében kérdést terjeszteni a Bíróság elé.(9)
37. Ezen ítélkezési gyakorlat megalapozottságának megkérdőjelezése nélkül, amint arra az Elsőfokú Bíróság is emlékeztetett a megtámadott ítélet 43., 44. és 57. pontjában, a fellebbezők azt kifogásolják az Elsőfokú Bírósággal szemben, miszerint az úgy ítélte meg, hogy nincs hatásköre a dömpingellenes vámok megfizetésére vonatkozó kártérítési keresetük elbírálására, holott a nemzeti jogi jogorvoslatokat igénybe vették (és kimerítették), anélkül azonban, hogy megkapták volna a Közösség jogellenes magatartása következtében őket ért kár teljes megtérítését.
38. Más szavakkal, a fellebbezők látszólag azt állítják, hogy amennyiben a német vámhatóságokkal kötött egyezség azzal járt, hogy kimerítette a belső jogorvoslati lehetőségeket, azonban a dömpingellenes vám jogalap nélküli megfizetése következtében állítólagosan bekövetkezett kár egy részét (körülbelül 460 000 eurót) nekik kellett viselniük, jogosultak ezen összeg visszatérítését igényelni a közösségi bíróságok előtt a közösségi intézmények vétkes magatartása miatt, mivel e bíróságoknak gyakorolniuk kell ilyen esetben a járulékos hatáskörüket.
39. Igaz, hogy a Kampffmeyer és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben(10) a Bíróság valamely olyan kártérítési kereset vizsgálatát, amely látszólag egybemosódik a közösségi jogszabály végrehajtásáért felelős nemzeti hatóságoknak jogalap nélkül megfizetett összegek visszatérítése iránti kérelemmel, alárendelte a belső jogi jogorvoslatok kimerítésének oly módon, hogy vizsgálni kell, az állítólagos kárt nem tudta‑e első helyen orvosolni ezen visszatérítés.(11)
40. A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság nem annyira a közösségi bírósághoz fordulást megelőzően a belső jogi jogorvoslatok fellebbezők általi kimerítésére alapozta érvelését, hanem inkább a nemzeti bíróságoknak a jogalap nélkül megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kereset elbírálására vonatkozó kizárólagos hatáskörére, amint arról a megtámadott ítélet 48. és 71. pontja is tanúskodik.
41. E megközelítést a Bíróság ítélkezési gyakorlata is megerősíti, különösen a Roquette frères kontra Bizottság ügyben hozott ítélet(12) és a Vreugdenhil kontra Bizottság ügyben hozott ítélet,(13) ez utóbbit egyébként sokszor idézi a megtámadott ítélet.
42. Míg a nemzeti jogi jogorvoslatok kimerítése a közösségi bíróság előtti kártérítési kereset elfogadhatósága feltételének minősül, a megtámadott ítélet határozottabban, részben elutasította a fellebbezők kártérítési keresetét azon érvelésre hivatkozva, hogy az Elsőfokú Bíróságnak nincs hatásköre olyan kártérítési kereset elbírálására, amely egybemosódik a jogalap nélkül megfizetett dömpingellenes vámok visszafizetésére irányuló keresettel. Mint az kiemelésre került, az Elsőfokú Bíróság mindazonáltal ezen, a hatásköre hiányán alapuló érvelést azzal zárta le, hogy a megtámadott ítélet 73., 74. és 82. pontjában a kereset „elfogadhatatlanságát” mondta ki, mivel az a jogalap nélkül megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítésére irányult.
43. Általános jelleggel e megközelítés túlságosan merevnek tűnhet, mivel – amint azt a megtámadott ítélet 71. pontja mutatja – magában foglalja, hogy az Elsőfokú Bíróság hajlik annak kimondására, hogy nincs hatásköre olyan kártérítési kereset elbírálására, amely egybemosódik a jogalap nélkül megfizetett dömpingellenes vámok visszafizetésére irányuló keresettel, „még akkor is, ha az állítólagos hiba a Közösségnek tudható be”.
44. E megközelítés látszólag azt is magában foglalja, hogy az Elsőfokú Bíróság abban az esetben sem ismeri el a hatáskörét, amikor a belső jogi jogorvoslati lehetőségeket kimerítették, és a felperes a nemzeti bíróságok előtt – függetlenül az okoktól – nem kapta meg a vámok megfizetése miatt őt ért teljes kár megtérítését, még akkor sem, ha e kár a közösségi intézmények állítólagos vétkes magatartása miatt következett be. A fellebbezők egyébként ezt a kifogást hozzák fel, amely bizonyos mértékig helytálló, ha felidézzük, hogy a fent hivatkozott Vreugdenhil kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben a Bíróság vizsgálta, hogy ebben az ügyben a kérdéses vállalkozásnak a nemzeti bíróságok ténylegesen megítélték‑e a nemzeti hatóságok által jogalap nélkül kivetett összeg teljes visszatérítését,(14) így azt sugallta, hogy a Bíróság el is ismerhette hatáskörét az olyan visszatérítés iránti kereset elbírálására, amely esetben Vreugdenhil a nemzeti bíróságok előtt nem kapott teljes kártérítést.
45. Még ha a megtámadott ítélet néhány szakasza kétséget is hagy azon következtetések felől, amelyeket az Elsőfokú Bíróság levonna az előző pontban leírthoz hasonló esetben, mindazonáltal a jelen ügyben a fellebbezők érvelése nem tűnik számomra meggyőzőnek, mivel az Elsőfokú Bíróság nem tehetett mást, mint hogy megállapítja a jogalap nélkül megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kereset elfogadhatatlanságát.
46. Először is a fellebbezők érvelése a fellebbezés szakaszában elfogadhatatlan, az Elsőfokú Bíróság tényállás‑értékelésére vonatkozó kifogáson nyugszik, amely szerint a fellebbezők és a német vámhatóság közötti egyezség megkötése megszüntette a nemzeti szinten elérhető jogorvoslatokat, anélkül továbbá, hogy a fellebbezők hivatkoztak volna a bizonyítékok Elsőfokú Bíróság általi elferdítésére e tekintetben.(15)
47. Másodszor véleményem szerint nem róható fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy elmulasztotta megállapítani, hogy a szóban forgó egyezséggel a fellebbezők kimerítették a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében vett belső jogi jogorvoslatokat.
48. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanis a belső jogi jogorvoslatok kimerítése „az alkalmazandó nemzeti jog mind közigazgatási, mind bírósági eszközeinek”(16) kimerítését jelenti a jogalap nélkül megfizetett összegek visszatérítése érdekében. Márpedig, mivel az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 56. pontjában helyesen megállapította, hogy a szóban forgó egyezséggel a fellebbezők lemondtak arról, hogy a nemzeti bíróságok bírálják el a megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítése iránti kérelmüket, ennélfogva a fellebbezők nem állíthatják megalapozottan, hogy – a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében – eleget tettek az alkalmazandó nemzeti jog szerinti közigazgatási és bírósági jogorvoslatok kimerítése feltételének.
49. Harmadszor, a fellebbezők által előadottakkal ellentétben a német vámhatóságokkal történő egyezségkötés egyáltalán nem hasonlítható azon helyzethez, amelyben a nemzeti jog nem ír elő semmilyen nemzeti jogorvoslatot, mivel pontosan az említett egyezség szüntette meg a vámkódex által a jogalap nélkül megfizetett dömpingellenes vámok visszatérítésére vonatkozóan előírt nemzeti jogi jogorvoslatokat.
50. E tekintetben a fellebbezők nem hivatkozhatnak alappal a fent hivatkozott Krohn Import‑Export kontra Bizottság ügyben hozott ítéletre, mivel figyelemmel ezen ügy alapjául szolgáló tényekre, a Bíróság mellőzte a nemzeti jogi jogorvoslatoknak a közösségi bíróságok előtti kártérítési kereset elfogadhatóságát megelőző kimerítése feltételének alkalmazását, arra hivatkozással, hogy az ilyen jogorvoslatok nem alkalmasak a hivatkozott kár megtérítésének biztosítására.(17) Márpedig a jelen esetben az Elsőfokú Bíróság nem vétett jogi hibát, amikor a megtámadott ítélet 64–67. pontjában kimondta, hogy a vámkódex által előírt nemzeti jogorvoslatok hatékonyan biztosítják a fellebbezők által kért dömpingellenes vámok visszatérítését.
51. Negyedszer, véleményem szerint a megtámadott ítélet 68. pontjában vizsgált tények és bizonyítékok állítólagos elferdítését szintén el kell utasítani.
52. Emlékeztetek arra, hogy a megtámadott ítélet 68. pontjában az Elsőfokú Bíróság az alábbi megfogalmazással utasította el a fellebbezők azon érvét, amely szerint a német vámhatóságokkal való egyezség megkötésével nem önszántukból szüntették meg a nemzeti jogorvoslati lehetőségeiket, hanem a közösségi vagy orosz hatóságok által gyakorolt nyomás kényszerítette erre őket:
„[...] E tekintetben először meg kell állapítani, hogy a fellebbezők nem szolgáltatnak semmilyen bizonyítékot azon állításuk alátámasztására, amely szerint a közösségi vagy orosz intézmények nyomásának voltak kitéve az egyezség megkötése érdekében, vagy hogy az őket érő nyomás miatt kénytelenek voltak az egyezséget megkötni. A fellebbezők ugyanis állításuk alátámasztására csak az orosz, a közösségi és a német hatóságokkal folytatott levelezést nyújtották be, amely lényegében a csövek behozatalának osztályozására vonatkozik, anélkül azonban, hogy abból kiderülne, hogy a fellebbezőket e hatóságok bármilyen módon kényszerítették volna a megindított nemzeti eljárások megszüntetésére. Ezt követően meg kell jegyezni, hogy mindenesetre a fellebbezők e tekintetben önellentmondásba keveredni látszanak, mivel úgy tűnik, hogy arra a tényre hivatkoznak, hogy ők maguk akarták az egyezséget megkötni a károk lehető legkisebbre csökkentése érdekében. A fellebbezők e tekintetben ugyanis azt állítják, hogy a »[Trubowestnek] végül az egyezséggel sikerült csökkentenie a veszteségét, mivel a vámok meg nem fizetése miatti adófelszólításból eredő teljes összeg megfizetése helyett elfogadta egy kisebb, bár még mindig jelentős összeg megfizetését«. Végül meg kell állapítani, hogy a fellebbezők nem nyújtanak semmiféle bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a V. Makarovval szemben folytatott büntetőeljárás nem hagyott számukra más választást, mint az egyezség megkötését, vagy arra vonatkozóan, hogy e büntetőeljárás nyilvánvalóan eltúlzott volt.”
53. Míg az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az első fokon eljáró bírósághoz benyújtott bizonyítékok elferdítését a Bíróság vizsgálja felül a fellebbezés elbírálása során, emlékeztetni kell arra, hogy az elferdítésnek nyilvánvalóan ki kell tűnnie az ügy irataiból, anélkül hogy szükséges lenne a tényállás és a bizonyítékok újbóli értékelése,(18) és azt annak kell bizonyítania, aki az elferdítésre hivatkozik.(19) Az EK 225. cikk, a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdése, valamint a Bíróság eljárási szabályzata 112. cikke 1. §‑ának c) pontja értelmében a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni azokat a jogi érveket, amelyek a kérelmet konkrétan alátámasztják.(20)
54. Véleményem szerint a fellebbezők fellebbezése nem tesz eleget e feltételeknek. A fellebbezés nevezetesen semmilyen módon nem jelöli meg, hogy pontosan melyek azok a fellebbezők által az Elsőfokú Bírósághoz benyújtott bizonyítékok, amelyeket ez utóbbi elferdített, és amelyek alátámasztanák az állításukat. Egyébiránt a fellebbezők azáltal, hogy további magyarázat nélkül csupán az Elsőfokú Bírósághoz benyújtott válaszuk mellékletére hivatkoznak, valójában azt kérik a Bíróságtól, hogy e mellékletek tartalmát újból értékelje, ami a fellebbezés keretében nem tartozik a hatáskörébe.
55. Mindenesetre az a tény, hogy az említett mellékletekből kiderül, miszerint a közösségi és orosz hatóságokat tájékoztatták a fellebbezők és a német vámhatóságok közötti, a csövek behozatalának osztályozására vonatkozó jogvitáról, egyáltalán nem bizonyítja, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette a bizonyítékokat annak kimondásával, hogy e dokumentumok nem bizonyítják, hogy a fellebbezőket bármilyen módon kényszerítették volna arra, hogy az egyezség megkötése révén elérjék a megindított nemzeti eljárások megszüntetését.
56. Továbbá, mint arra a Tanács is helyesen utalt a fellebbezési válaszbeadványában, a fellebbezőknek a bizonyítékok állítólagos elferdítésével kapcsolatos azon állítását is el kell utasítani, amely a V. Makarov elleni büntetőeljárásnak a német vámhatóságokkal történő egyezség kötésére gyakorolt befolyására vonatkozik. A fellebbezés 7. melléklete ugyanis, amely a Landgericht Kleve 2002. novemberi – vagyis a szóban forgó egyezségnél két évvel korábbi –, a büntetőeljárást felfüggesztő határozatát tartalmazza, nem bizonyítja, hogy az Elsőfokú Bíróság elferdítette a bizonyítékokat, amikor kimondta, hogy a fellebbezők nem szolgáltattak elegendő bizonyítékot arra nézve, hogy V. Makarov számára a büntetőeljárás nem hagyott az egyezség megkötésén kívül más választást.
57. E megfontolások összességére tekintettel javaslom a fellebbezés második jogalapjának elutasítását.
C – A fellebbezésnek a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapítása feltételeinek értelmezésére és alkalmazására vonatkozó téves jogalkalmazásról szóló első jogalapjáról
58. E jogalap két részre oszlik. Az első rész a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapítása feltételeinek téves értelmezésére vonatkozik. A második a végleges rendelet állítólagos jogellenessége és a hivatkozott kár közötti közvetlen okozati összefüggés fennállására vonatkozó feltétel téves alkalmazására.
1. A fellebbezés első jogalapjának a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapítása feltételeinek téves értelmezésére vonatkozó első részéről
a) A felek érvei
59. A fellebbezők fellebbezésükben azt állítják, hogy a megtámadott ítélet jogban való tévedést tartalmaz abban az értelemben, hogy az Elsőfokú Bíróság az okozati összefüggés vizsgálata előtt nem értékelte a felrótt jogellenes magatartást. A tárgyaláson a fellebbezők kissé eltérően fogalmazták meg e kifogást, azt állítva, hogy amikor a közösségi bíróság az okozati összefüggés fennállását, hiányát vagy megszakadását vizsgálja, nem mentesül annak vizsgálata alól, hogy milyen jogi összefüggésben jelenik meg e kapcsolat, különösen a vétkes magatartást kell vizsgálnia, amelyhez az kapcsolódik.
60. A Tanács és a Bizottság az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság nem volt köteles határozni a Közösség szerződésen kívüli felelősségének valamennyi feltételéről, ha azok egyike hiányzik. Nem kötelezi semmilyen elv az Elsőfokú Bíróságot a felrótt jogellenesség elbírálására ezen jogellenesség és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés fennállásának vizsgálatát megelőzően.
b) Értékelés
61. A Bíróság ítélkezési gyakorlatára tekintettel a fellebbezők első jogalap első részének alátámasztására felhozott érveit nem lehet elfogadni.
62. Emlékeztetni kell arra, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megállapítása három feltétel együttes fennállását feltételezi, nevezetesen az intézményeknek felrótt magatartás jogellenességét, a kár bekövetkezését és a magatartás, illetve a kár közötti okozati összefüggés fennállását.(21)
63. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e három feltételnek együttesen kell fennállnia, ami igazolja, hogy ha az egyik feltétel nem teljesül, a kártérítési kereset elutasítható anélkül, hogy szükség volna a további feltételek vizsgálatára.(22)
64. Egyébiránt, amint azt a fellebbezők fellebbezésük 5. pontjában elismerik, a közösségi bíróságokat semmi nem kötelezi arra, hogy valamely intézmény felelőssége megállapításának feltételeit meghatározott sorrendben vizsgálják.(23)
65. E megállapítás természetesen alkalmazandó az állítólagos jogellenes magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés feltételének vizsgálatára.
66. E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bíróság már megerősítette az Elsőfokú Bíróság azon megközelítését, amely szerint a bíróságnak nem szükséges valamely intézmény részéről felmerült hiba fennállását vizsgálni először, ha az első fokon eljáró bíróság úgy ítéli meg, hogy az előtte fekvő ügyben a két másik feltétel valamelyike hiányzik.(24)
67. A jelen ügyben, mivel az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a hivatkozott vétkes magatartás és az állítólagosan bekövetkezett kár közötti okozati összefüggésre vonatkozó feltétel nem teljesült, nem kellett határoznia a végleges rendelet elfogadása során az intézmény részéről felmerült hiba fennállásáról vagy a fellebbezőket ért állítólagos kár valóságáról. Helyesen szorítkozhatott tehát az okozati összefüggésre vonatkozó feltétel értékelésére, feltételezve – egyedül ezen értékelés céljából –, hogy a másik két feltétel teljesült, mint arra a fellebbezők hivatkoztak, amint az a megtámadott ítélet 98., 107. és 121. pontjából kiderül.
68. Hozzáteszem, hogy a fellebbezők nem magyarázták meg, hogy a kifogásolt vétkes magatartás Elsőfokú Bíróság általi vizsgálata miként hatott volna akár az okozati összefüggésre vonatkozó feltétel megtámadott ítéletben található értékelésére, akár a megtámadott ítélet rendelkező részére.
69. Természetesen csak akkor lehet kimondani, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen mulasztotta el a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának másik két feltételéről történő határozathozatalt, ha a Bíróságnak meg kell állapítania, hogy a megtámadott ítéletet meg kell semmisíteni, mivel a jogellenes magatartás és a fellebbezők által hivatkozott kár közötti okozati összefüggés hiánya mellett határozott az Elsőfokú Bíróság. Mindazonáltal a fellebbezés jelen jogalapja második részének vizsgálata keretében kifejtett okok miatt nem gondolom, hogy a Bíróság ilyen következtetésre juthatna.
70. Ebből következően véleményem szerint a fellebbezés első jogalapjának első részét el kell utasítani.
2. A fellebbezés első jogalapjának második részéről, amely a végleges rendelet és a hivatkozott kár közötti közvetlen okozati összefüggés fennállására vonatkozó feltétel téves alkalmazásán alapul
a) A felek érvei
71. A fellebbezők először is hangsúlyozzák, hogy annak meghatározására, hogy az okozati összefüggésre vonatkozó feltétel teljesül‑e, a megfelelő szempont az ok és az okozat közvetlen kapcsolata a sérelmezett jogellenesség és a megtéríteni kért kár között. E tekintetben úgy vélik, hogy az Elsőfokú Bíróság helytelenül állapította meg a megtámadott ítélet 112. pontjában, hogy ők a közösségi jogban uralkodó okozati összefüggés fogalomtól eltérő fogalomra hivatkoztak. Ellenkezőleg, a fellebbezők az Elsőfokú Bíróság előtt azzal érveltek, hogy a jogellenes végleges rendelet elfogadása nélkül nem érte volna őket kár, mivel a jogellenes dömpingellenes vámot nem fizették volna meg. A fellebbezők mindazonáltal úgy vélik, hogy az Elsőfokú Bíróság túlságosan szigorú, kizárólagos és közvetlen káron alapuló okozati szempontokat alkalmazott, ami ellentétes a saját ítélkezési gyakorlatával, jelen esetben az Elsőfokú Bíróság FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 81. pontjával.(25)
72. Ezt követően az Elsőfokú Bíróságnak a kellően közvetlen okozati összefüggés jelen ügybeli hiányára vonatkozó megállapítását illetően a fellebbezők kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság két, nem megalapozott és nem releváns feltevésből indult ki – nevezetesen hogy a végleges rendelet vonatkozott‑e a fellebbezők által behozott termékekre, vagy sem, és hogy ők hibáztak‑e, vagy sem, a behozataluk osztályozásánál –, ahelyett hogy azt ellenőrizte volna, hogy a Közösség jogellenes magatartása nélkül érte volna‑e kár őket. E tekintetben a fellebbezők megismételték azon állításukat, amely szerint az Elsőfokú Bíróságnak határoznia kellett volna a közösségi intézmények vétkes magatartásának fennállásáról.
73. Az Elsőfokú Bíróság által vizsgált feltevést illetően, nevezetesen amely szerint a végleges rendelet nem vonatkozott a behozatalokra, és a fellebbezők nem hibáztak a behozataluk osztályozásánál, a fellebbezők azt állítják, hogy az Elsőfokú Bíróság lényegében azon tény miatt mondta ki hatáskörének hiányát, hogy a bekövetkezett kárt a német vámhatóságok okozták, ami ellentmond az Elsőfokú Bíróság Sinara Handel kontra Tanács és Bizottság ügyben – ugyanezen hivatkozott vétkes magatartás kapcsán – hozott ítéletének.(26) Továbbá a fellebbezők megjegyzik, hogy nem azon kár megtérítését kérték, amely amiatt érte őket, hogy a német vámhatóságok állítólagos hibát vétettek a behozataluk osztályozásánál, hanem azon kár megtérítését kérték, amelyet a végleges rendelet által előírt jogellenes dömpingellenes vám okozott. Továbbá az Elsőfokú Bíróság elferdítette a fellebbezők érvelését a német hatóságok mérlegelési jogkörét illetően, mielőtt a megtámadott ítélet 114. és 115. pontjában arra a megállapításra jutott, hogy lényegében nincs hatásköre a nemzeti intézkedések által okozott kárról történő határozathozatalra.
74. Az Elsőfokú Bíróság által figyelembe vett második feltevést illetően a fellebbezők úgy vélik, hogy az Elsőfokú Bíróság, anélkül hogy előzetesen megállapította volna az okozati összefüggés fennállását, tévesen ítélte úgy, hogy az okozati összefüggést a nem kellően gondos magatartásuk megszakította, mivel nem kértek kötelező érvényű tarifális felvilágosítást. Azt is állítják, hogy abban az esetben, ha a végleges rendelet vonatkozott a behozatalaikra, a fellebbezőknek továbbra is meg kellett volna fizetni a jogellenesen előírt dömpingellenes vámokat, és kár érte volna őket, legalábbis a Trubowest bevételkiesése, V. Makarov fizetésének elmaradása és a német vámhatóságoknak a végleges rendelet alapján fizetendő vámok beszedése iránti végrehajtási intézkedései következtében, mivel az említett hatóságok kötelesek voltak beszedni a vámokat. A fellebbezők azt állítják, hogy még ha kértek volna is kötelező tarifális felvilágosítást, mindezek ellenére kár érte volna őket, mert a vámokat továbbra is meg kellett volna fizetni.
75. Végül a fellebbezők kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság önmagának ellentmondott, amikor a megtámadott ítélet 121. pontjában kimondta, hogy bizonyították gondosságukat, míg az említett ítélet 133. pontjában az elvárható gondosság hiányát rótta fel nekik.
76. Míg bevezetésképp a Tanács felveti a kérdést – tekintettel a fellebbezők érvelésének rendezetlenségére –, hogy a jelen rész kellően világosan azonosít‑e, az Elsőfokú Bíróság érvelését lerontó jogi hibát, a Bizottság úgy véli, hogy a fellebbezők által megfogalmazott kifogások lényege abban áll, hogy vitatják a tényeket, ahogy azokat az első fokú eljárásban értékelték, kivéve azon állítást, amely szerint az Elsőfokú Bíróság túlságosan szigorú okozati szempontot alkalmazott.
77. Egyébiránt a Bizottság hozzáteszi, hogy ha az Elsőfokú Bíróság érvelésében tévesen alkalmazta a jogot azon feltevésre vonatkozóan, amely szerint a fellebbezők behozatalai a végleges rendelet hatálya alá tartoztak, e hibát a fellebbezők javára követte el. A Bizottság szerint ugyanis teljesen szükségtelen volt, hogy az Elsőfokú Bíróság számításba vegye e feltevést, amellyel elismerte volna, hogy az EK 288. cikk szerinti felelősség megállapításának egyik feltétele teljesülhetett, míg a fellebbezők nem tettek semmilyen erőfeszítést – sőt, épp ellenkezőleg –, hogy az első fokú eljárásban megállapítsák, hogy a behozatalaik a végleges rendelet hatálya alá tartoztak. Márpedig a Bizottság véleménye szerint csak e feltevés esetén lehetne esetlegesen megállapítani a Közösség felelősségét az EK 288. cikk alapján, ha a fellebbezők bizonyították volna, hogy a végleges rendelet német vámhatóságok által történő helyes alkalmazása hatásaként kár érte őket.
78. A Tanács és a Bizottság mindazonáltal úgy véli, hogy a fellebbezők érvei megalapozatlanok.
79. Először is a Bizottság emlékeztet arra, hogy a fellebbezők felvetésével ellentétben az Elsőfokú Bíróság soha nem mondta ki hatáskörének hiányát a dömpingellenes vámok megfizetésével kapcsolatos károktól eltérő károk vonatkozásában. E tekintetben mind a Tanács, mind a Bizottság azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróságnak a fent hivatkozott Sinara Handel kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott végzésére való hivatkozás nem helyénvaló, mivel ebben az ügyben a hivatkozott károk pontosan a dömpingellenes vámok megfizetésére vonatkoztak, és nem más, olyan jellegű károkra, amelyeket a megtámadott ítélet érdemi része vizsgált.
80. Ezt követően a Tanács cáfolja a fellebbezők azon elméletét, amely szerint bizonyított a kellő okozati összefüggés, ha a kifogásolt jogellenes aktus hiányában a fellebbezőket nem érte volna kár. Az okozati összefüggés ilyen felfogása ellentétes lenne a megtámadott ítéletben idézett ítélkezési gyakorlattal. A Bizottság szerint egyébként az Elsőfokú Bíróság egyáltalán nem alkalmazott túlzottan szigorú szempontot az okozati összefüggést illetően, és a megközelítése teljesen megegyezik a fent hivatkozott FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletben elfogadott megközelítéssel.
81. Végül a Tanács és a Bizottság úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság – az okozati összefüggés értékelése érdekében – helyesen elemezte a korábban említett két ténybeli feltevést, tekintettel a maguk a fellebbezők által e tekintetben fenntartott bizonytalanságra. A Tanács és a Bizottság szerint a fellebbezők kifogásai e tekintetben a tények értékelésének vitatására korlátozódnak, és nem bizonyítják, hogy az okozati összefüggés Elsőfokú Bíróság általi elemzése jogilag hibás.
82. A fellebbezőknek az első feltevés Elsőfokú Bíróság általi vizsgálatára vonatkozó kifogását illetően a Tanács és a Bizottság úgy véli, hogy a fellebbezők egyáltalán nem támasztották alá állításukat.
83. Az Elsőfokú Bíróságnak a második feltevés keretében végzett elemzésével szemben felhozott kifogásokat illetően a Tanács és a Bizottság emlékeztet arra, hogy a fellebbezők sugalmazásával ellentétben az Elsőfokú Bíróság vizsgálata a dömpingellenes vámok megfizetésére vonatkozó károktól eltérő károkra korlátozódott. A Tanács szerint továbbá a fellebbezők nem bizonyítják, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy azon tény, hogy a fellebbezők nem jártak el gondosan, megszakította az (esetleges) összefüggést a végleges rendelet és a dömpingellenes károk megfizetésétől eltérő károk között. E tekintetben a Tanács hozzáteszi, hogy nem áll fenn semmilyen ellentmondás a megtámadott ítélet 121. és 133. pontjában található indokolás között, mivel az előbbi egyszerűen nem állapította meg, hogy a fellebbezők különös gondosságot bizonyítottak volna. Továbbá a Bizottság szerint világos, hogy ha az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy az okozati összefüggést megszakította a fellebbezők gondosságának hiánya, ezt azért tette, mert előzetesen feltételezte, hogy a szóban forgó magatartás hozzájárult a hivatkozott kárhoz. Végső soron a Bizottság szerint a fellebbezők helyzete egyedül azért alakult a történtek szerint, és azért érte őket kár, mert nem szereztek rögtön kötelező tarifális felvilágosítást, e helyzet és a kár tehát nem közvetlenül a végleges rendelet elfogadásából ered, amint azt helyesen mondta ki az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 116. pontjában.
b) Értékelés
i) Az elfogadhatóságról
84. A Tanács és a Bizottság állításával ellentétben nem gondolom, hogy a fellebbezés első jogalapjának jelen része teljes egészében (vagy jelentős részében) elfogadhatatlan.
85. A Közösség szerződésen kívüli felelősségének terén a kárt kiváltó tény és a kár közötti okozati összefüggés fennállásának kérdése – e felelősség megállapításának feltétele – jogi kérdésnek, vagyis a tényállásnak az első fokon eljáró bíróság által végzett jogi értékelésére vonatkozó kérdésnek minősül, és következésképpen a Bíróság felülvizsgálata alá tartozik a fellebbezés keretében.(27)
86. Márpedig nem látom, hogy ez a megoldás hogyan ne lenne alkalmazandó a fordított esetben, tehát amelyben a fellebbezők kifogásolják az Elsőfokú Bírósággal szemben, hogy kizárta az okozati összefüggést a vétkes magatartás és a hivatkozott kár között az előtte felhozott tények tekintetében. E művelet ugyanis továbbra is a tényállás minősítése marad, amelynek ebből következően a Bíróság felülvizsgálata alá kell tartoznia, amikor az a fellebbezésről határoz.
87. Azonban tekintettel a fellebbezés e kérdést illető zavarosságára, azaz arra, hogy a fellebbezők több ízben hivatkoznak arra a kárra, amelyet az állítólagosan jogellenes dömpingellenes vámok megfizetése nekik okozott, meg kell állapítani, hogy a fellebbezés második jogalapjára adott válasz fényében a fellebbezés első jogalapja jelen részének vizsgálata nem terjedhet ki az Elsőfokú Bíróság által – véleményem szerint helyesen – elfogadhatatlannak minősített két kárra.
88. Ebből következően véleményem szerint az első jogalap második része elfogadható, amennyiben azt kifogásolja az Elsőfokú Bírósággal szemben, hogy az kizárta az okozati összefüggést a közösségi intézményeknek felrótt vétkes magatartás és egyrészt a Trubowest bevételkiesésében és V. Makarov fizetésének elmaradásában megjelenő anyagi kár, valamint másrészt az ez utóbbit ért nem vagyoni kár között.
ii) Az ügy érdeméről
89. Az ítélkezési gyakorlat szerint a Közösség EK 288. cikk második albekezdése szerinti szerződésen kívüli felelősségének megállapításához megkövetelt okozati összefüggés akkor valósul meg, ha a kár közvetlen következménye a szóban forgó hibás aktusnak.(28)
90. Az Elsőfokú Bíróság feladata tehát – mint azt a megtámadott ítéletben tette is, anélkül hogy azt a fellebbezők vitatták volna – a Közösségnek felrótt magatartás és a hivatkozott kár közötti közvetlen okozati összefüggés fennállásának megállapítása érdekében annak vizsgálata, hogy közvetlenül a jelen ügyben hivatkozott jogellenes aktus állt‑e a hivatkozott kár hátterében.(29)
91. Az Elsőfokú Bíróság helyesen mutatott rá a megtámadott ítélet 100. és 101. pontjában, hogy a Közösségnek felrótt magatartás és a károsult személy által hivatkozott kár között szükséges okozati összefüggés vizsgálata során vizsgálni kell, hogy ez utóbbi – a kárviselés terhének kockázata mellett – elvárható gondossággal járt‑e el a kár elhárítása vagy enyhítése érdekében,(30) ami magában foglalja, hogy még ha a kifogásolt magatartás hozzájárult is a hivatkozott kár bekövetkeztéhez, az okozati összefüggést megszakíthatja a károsult személy gondatlan magatartása, amely tehát az említett kár meghatározó okának minősülhet.
92. Ezen előfeltevések megkérdőjelezése nélkül a fellebbezők először is azt kifogásolják, hogy az Elsőfokú Bíróság két irreleváns feltevésből indult ki a felrótt magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés kellő közvetlenségének vizsgálata érdekében.
93. E tekintetben igaz, hogy az Elsőfokú Bíróság – a kellően közvetlen okozati összefüggés fennállásának felülvizsgálata érdekében – vizsgálta egyrészt, hogy egy ilyen összefüggés levezethető‑e abban az esetben, ha a végleges rendelet nem vonatkozik a fellebbezők behozatalaira, tehát ha nem követtek el hibát a behozataluk osztályozása során. Ebben az esetben a megtámadott ítélet 108–115. pontjában azt a következtetést vonta le, hogy a hivatkozott károk kizárólag a német vámhatóságoknak tudhatók be, mivel ők e behozatalokat a dömpingellenes vámok hatálya alá vonták, holott azok nem estek a végleges rendelet hatálya alá. Az Elsőfokú Bíróság tehát kimondta, hogy ilyen esetben a Közösség felelősségét nem lehet megállapítani.
94. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 116–133. pontjában megvizsgálta az ellenkező esetet, vagyis azt, amelyben a fellebbezők behozatalai a végleges rendelet hatálya alá tartoztak, de az előbbiek nem osztályozták helyesen azokat. E vizsgálat alapján az Elsőfokú Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Közösség felelősségét ebben az esetben szintén nem lehet megállapítani, mivel a hivatkozott kár meghatározó oka a fellebbezők saját magatartásából ered.
95. Általánosságban az Elsőfokú Bíróság megközelítése, amely abban áll, hogy két ténybeli feltevést vizsgál ahelyett, hogy meghatározná, hogy a kettő közül melyik bizonyul helyesnek, nem tűnik számomra hibásnak, különösen figyelemmel a jelen ügy körülményeire.
96. Természetesen kívánatosabb, hogy az Elsőfokú Bíróság mint az ügy érdemében eljáró bíróság megtehesse az előtte fekvő ügy elbírálását lehetővé tevő ténymegállapításokat. Az is igaz, hogy amennyiben – mint a jelen ügyben – két, szöges ellentétben lévő feltevésre alapozza érvelését, az egyik szükségszerűen hibás.
97. Mindazonáltal nem róható fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy ilyen ténybeli feltevésekre alapozta érvelését, különösen, amikor e feltevések a szóba jöhető esetek összességét lefedik egy adott esetben, és alternatív vizsgálatuk ugyanarra a megoldásra vezet. Egyébiránt az ügy érdemében eljáró bíróság azon megközelítése, amely abban áll, hogy inkább feltevésekre alapoz ahelyett, hogy megállapítaná a tényállást, szintén az egyetlen lehetséges megoldásnak tűnik olyankor, amikor – mint a jelen esetben – a szóban forgó tényállás, vagyis az a kérdés, hogy a fellebbezők behozatalainak tarifális osztályozása helyes volt‑e, vitatott, amint azt a megtámadott ítélet 105. és 106. pontja tanúsítja – anélkül egyébként, hogy e vitákat a tárgyaláson eloszlatták volna a Bíróság előtt –, és amikor e kérdés elsőként a nemzeti vámhatóságok értékelésébe tartozik a vámkódex rendelkezéseinek megfelelően, amint arra a megtámadott ítélet 124. pontja emlékeztetett. Továbbá véleményem szerint a megtámadott ítéletben elfogadott megközelítés az igazságszolgáltatás megfelelő működéséhez járul hozzá, mivel a lehető legkimerítőbb módon válaszol a fellebbezők által az első fokú eljárásban kifejtett érvekre.
98. Így a fellebbezők által hivatkozott relevancia hiánya azon ténybeli feltevésekre vonatkozóan, amelyekre az Elsőfokú Bíróság az érvelését alapozta, számomra nem tűnik elfogadhatónak. E két feltevés elemzése ugyanis éppen lehetővé tette annak értékelését, hogy a hivatkozott kár közvetlenül felróható volt‑e a közösségi intézményeknek a végleges rendelet állítólagosan jogellenes elfogadása révén.
99. E feltevések relevanciája véleményem szerint világosan látszik, tekintettel arra, hogy a fellebbezők által hivatkozott anyagi kár egyike a Trubowest bevételkiesésében áll, amely abból ered, hogy úgy döntött, 1999. október 27‑től megszünteti a szóban forgó áruk Közösségbe történő behozatalát a dömpingellenes vámok kivetése miatt. Annak ellenőrzése érdekében ugyanis, hogy a dömpingellenes vámoknak a végleges rendelet általi előírása volt‑e a Trubowest bevételkiesésének közvetlen oka, az Elsőfokú Bíróság – az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – teljesen megfelelően vette számításba a tényállás saját maga által történő megállapítása és értékelése hiányában mind azon ténybeli feltevést, amely szerint a fellebbezők behozatalai – tekintettel a tarifális osztályozásukra – a végleges rendelet hatálya alá tartoztak, mind az ellenkező esetet.
100. Így először is, ha a fellebbezők behozatalaira nem vonatkozna a végleges rendelet, jogilag helyes lenne annak megállapítása – amint azt az Elsőfokú Bíróság egyébként ki is mondta a megtámadott ítélet 108–110. pontjában –, hogy a fellebbezők a hivatkozott bevételkiesést nem róhatták fel a végleges rendelet közösségi intézmények általi állítólag jogellenes elfogadásának, mivel e rendeletnek nem lehetett semmilyen befolyása e behozatalokra.
101. E tekintetben, mivel pontosan az Elsőfokú Bíróság által vizsgált feltevésről van szó, a fellebbezők megalapozatlanul kifogásolják azt is, hogy az Elsőfokú Bíróság „túlzottan szigorú, kizárólagos és közvetlen káron alapuló okozati szempontra alapozta érvelését”. Éppen ellenkezőleg, az Elsőfokú Bíróság helyesen mutatott rá a megtámadott ítélet 113. pontjában, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata kizárja a Közösség felelősségének megállapítását olyan károkért, amelyek közvetlen oka harmadik felek – vagyis a jelen esetben a német vámhatóságok – állítólagos vétkes magatartása.
102. Véleményem szerint a fellebbezők által kifejtett további érvek egyértelműen hatástalanok, mivel teljes mértékben másodlagos megállapítások kifogásolására korlátozódnak, az Elsőfokú Bíróság által számításba vett első feltevés elemzéséből levont fő következtetéshez képest, amely szerint a fellebbezők nem tudhatják be a hivatkozott károkat a Közösség valamely vétkes magatartásának. Hozzáteszem, hogy e megállapítás kiterjed különösen a fellebbezési eljárásban részt vevő feleknek az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott Sinara Handel kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott végzésére mint a megtámadott ítélet rendelkező része érvényességének vizsgálati szempontjára történő ismételt hivatkozásaira, mivel a Bírósághoz csak az említett ítélet elleni fellebbezés miatt fordultak, és az utóbbit nem kötötte az említett végzés.
103. Másodszor, ha a szóban forgó behozataloknak – a megtámadott ítélet 116–133. pontjában vizsgált feltevés szerint – a végleges rendelet hatálya alá kelltartozniuk, az Elsőfokú Bíróságnak vizsgálnia kellett, hogy a Trubowest bevételkiesését – valamint a két másik kárt –, amely eredhetett a végleges rendelet állítólagosan jogellenes elfogadásából, nem lehetett‑e elsődlegesen más oknak betudni.
104. Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően – amint arra a megtámadott ítélet 100. és 101. pontja rámutat –, pontosan ez az Elsőfokú Bíróság által a vizsgált második feltevés keretében végzett felülvizsgálat, amelyet az Elsőfokú Bíróság azzal a megállapítással zárt, hogy a hivatkozott két anyagi kár és a nem vagyoni kár elsősorban a fellebbezők gondatlan vagy nem kellően gondos magatartásárból ered.
105. E tekintetben úgy vélem, hogy a fellebbezők helytelenül kifogásolják azt, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 122. pontjában megállapította az okozati összefüggés megszakadását, anélkül hogy előzetesen kimondta volna ezen összefüggés fennállását. A megtámadott ítélet említett pontjából ugyanis világosan kiderül, hogy az Elsőfokú Bíróság az okozati összefüggés fennállásának értékelése céljából vizsgálta a Tanács és a Bizottság állítólagosan vétkes magatartásának esetét, amely hozzájárulhatott a hivatkozott károk bekövetkezéséhez, és abból azt a következtetést vonta le a jelen ügyben, hogy a fellebbezők nem jártak el kellő gondossággal a károk elkerülése vagy enyhítése érdekében, amely körülmény az ítélkezési gyakorlat szerint lehetővé teszi a kár és a Közösség állítólagos vétkes magatartása közötti kellően közvetlen okozati összefüggés fennállásának kizárását.
106. Ebből következően az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 122–132. pontjában elvégzett részletes vizsgálat, amely az okozati összefüggésnek a fellebbezők nem kellően gondos magatartása miatti megszakadására vonatkozik, amennyiben ez utóbbiak nem követték a vámkódexben előírt konkrét eljárást oly módon, hogy az biztosítsa számukra a jogbiztonságot behozataluk tarifális osztályozásának pontosságát illetően, helyesen alapozta érvelését arra az előzetes feltevésre, hogy a szóban forgó vétkes magatartás hozzájárult a hivatkozott károkhoz.
107. Egyébiránt a fellebbezők tévesen hivatkoznak az Elsőfokú Bíróság értékelését érdemben bíráló kifogásukban a dömpingellenes vámok állítólagosan jogellenes megfizetésére, mivel az említett megállapítások nem vonatkoznak e kárra.
108. Végül a megtámadott ítélet 121. és 133. pontja közötti ellentmondásra utalva a fellebbezők véleményem szerint tévesen értelmezik e pontokat. A megtámadott ítélet 121. pontjának egyetlen szakasza sem tűnik úgy, hogy elismerné a fellebbezők különös gondosságát. E pontban arra utalva, hogy feltételezve akár a közösségi intézmények vétkes magatartását, e magatartás nem lehet a meghatározó oka a fellebbezők állítólagos kárának, „figyelemmel a fellebbezők által bizonyított gondosságra”, az Elsőfokú Bíróság – számomra úgy tűnik – anélkül utalt a fellebbezők gondosságának szintjére, hogy konkrétan értékelte volna, hogy pontosan milyen gondosságot is tanúsítottak, míg ez utóbbit a megtámadott ítélet 122. pontja értékelte, amelynek megfogalmazását az ítélet 133. pontja közbenső következtetésként megismételte.
109. Ezen okok összessége alapján úgy vélem, hogy a fellebbezés első jogalapjának második részét, valamint ebből következően az említett jogalapot el kell utasítani.
110. Véleményem szerint ebből következik, hogy a fellebbezést el kell utasítani.
III – A költségekről
111. Az eljárási szabályzat 122. cikkének 1. §‑a alapján, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Az említett eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A fellebbezőket, mivel véleményem szerint jogalapjaik tekintetében pervesztesek lettek, a Tanács és a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a fellebbezési eljárás költségeinek viselésére.
IV – Végkövetkeztetések
112. A fenti megfontolások fényében azt javasom a Bíróságnak, hogy a következőképpen határozzon:
„1) A fellebbezést elutasítja.
2) A Trubowest Handel GmbH‑t és Victor Makarovot kötelezi a költségek viselésére.”
1 – Eredeti nyelv: francia.
2 – A T‑429/04. sz. ügyben 2008. július 9‑én hozott ítélet (a továbbiakban: megtámadott ítélet)
3 – HL L 322., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 26. kötet, 329. o.
4 – A végleges rendeletet módosító, 2004. július 16‑i rendelet (HL L 246., 10. o.).
5 – HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.
6 A 175/84. sz. ügyben 1986. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 753. o.)
7 – A C‑351/04. sz. ügyben 2007. szeptember 27‑én hozott ítélet (EBHT 2007., I‑7723. o.) 66. és 67. pontja.
8 – Lásd e tekintetben a 26/74. sz., Roquette frères kontra Bizottság ügyben 1976. május 21‑én hozott ítélet (EBHT 1976., 677. o.) 11. pontját; a 20/88. sz., Roquette frères kontra Bizottság ügyben 1989. május 30‑án hozott ítélet (EBHT 1989., 1553. o.) 14. pontját; a C‑282/90. sz., Vreugdenhil kontra Bizottság ügyben 1992. március 13‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑1937. o.) 12. pontját, valamint a fent hivatkozott Ikea Wholesale ügyben hozott ítélet 68. pontját. Lásd a valamely kártérítési keresetnek adóvisszatérítés iránti kérelemmel történő összekeveredését illetően a 96/71. sz., Haegeman kontra Bizottság ügyben 1972. október 25‑én hozott ítélet (EBHT 1972., 1005. o.) 9–11. pontját is.
9 – Lásd a 116/77. sz. és 124/77. sz., Amylum és Tunnel Refineries kontra Tanács és Bizottság ügyben 1979. december 5‑én hozott ítélet (EBHT 1979., 3497. o.) 14. pontját, valamint a 281/82. sz., Unifrex kontra Tanács és Bizottság ügyben 1984. április 12‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 1969. o.) 11. pontját. Lásd a 99/74. sz., Société des grands moulins des Antilles kontra Bizottság ügyben 1975. november 26‑án hozott ítélet (EBHT 1975., 1531. o.) 23. pontját is, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑167/94. sz., Nölle kontra Tanács és Bizottság ügyben 1995. szeptember 18‑án hozott ítéletének (EBHT 1995., II‑2589. o.) 35. pontját.
10 – Az 5/66., 7/66. és 13/66–24/66. sz. egyesített ügyekben 1967. július 14‑én hozott ítélet (EBHT 1967., 317. o.).
11 – A fent hivatkozott Kampffmeyer és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (341. o.).
12 – A fent hivatkozott 1989. május 30‑án hozott ítélet 14. pontja.
13 – A fent hivatkozott ítélet 14. pontja.
14 – Ua., 14. pont.
15 – Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a fellebbezés szakaszában a tények értékelése – amennyiben az eléje terjesztett bizonyítékokat az Elsőfokú Bíróság nem ferdítette el – nem minősül jogkérdésnek, amelyet mint ilyet, a Bíróságnak kellene felülvizsgálnia. Lásd e tekintetben különösen a C‑425/07. P. sz., AEPI kontra Bizottság ügyben 2009. április 23‑án hozott ítélet (az.EBHT‑ban még nem tették közzé) 44. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
16 – A fent hivatkozott Kampffmeyer és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet (341. o.).
17 – A fent hivatkozott Krohn Import‑Export kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 28. és 29. pontja.
18 – Lásd különösen a C‑167/04. P. sz., JCB Service kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑8935. o.) 108. pontját, valamint a C‑535/06. P. sz., Moser Baer India kontra Tanács ügyben 2009. szeptember 3‑án hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 33. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
19 – Lásd különösen a C‑125/07. P., C‑133/07. P., C‑135/07. P. és C‑137/07. P. sz., Erste Group Bank és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 24‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 200. pontját, valamint a C‑488/01. sz., Martinez kontra Parlament ügyben 2003. november 11‑én hozott végzés (EBHT 2003., I‑13355. o.) 54. pontját.
20 – Lásd különösen a C‑41/00. P. sz., Interporc kontra Bizottság ügyben 2003. március 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2125. o.) 15. pontját; a C‑68/05. P. sz. Koninklijke Coöperatie Cosun kontra Bizottság ügyben 2006. október 26‑án hozott ítélet (EBHT 2006., I‑10367. o.) 54. pontját és a C‑348/06. P. sz., Bizottság kontra Girardot ügyben 2008. február 21‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑833. o.) 88. pontját.
21 – Lásd ebben az értelemben különösen a C‑136/92. P. sz., Bizottság kontra Brazzelli Lualdi és társai ügyben 1994. június 1‑jén hozott ítélet (EBHT 1994., I‑1981. o.) 42. pontját; a C‑257/98. P. sz., Lucaccioni kontra Bizottság ügyben 1999. szeptember 9‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5251. o.) 11. pontját; a C‑120/06. P. és C‑121/06. P. sz., FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben 2008. szeptember 9‑én hozott ítélet (EBHT 2008., I‑6513. o.) 106. pontját, valamint a C‑497/06. P. sz., CAS Succhi di Frutta kontra Bizottság ügyben 2009. április 30‑án hozott ítélet 39. pontját.
22 – Lásd különösen C‑146/91. sz., KYDEP kontra Tanács és Bizottság ügyben 1994. szeptember 15‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑4199. o.) 81. pontját, valamint a fent hivatkozott Lucaccioni kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 14. pontját, a fent hivatkozott FIAMM és FIAMM Technologies kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítélet 166. pontját és a fent hivatkozott CAS Succhi di Frutta kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 40. pontját.
23 – A fent hivatkozott Lucaccioni kontra Bizottág ügyben hozott ítélet 13. pontja.
24 – Lásd a fent hivatkozott Lucaccioni kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 12., 15. és 16. pontját, valamint a C‑80/04. P. sz., DLD Trading Company Import‑Export kontra Tanács ügyben 2005. április 12‑én hozott végzés 50. pontját, amely megerősítette, hogy az Elsőfokú Bíróság helyesen ítélte úgy, hogy az intézmény vitatott magatartása és a fellebbező által hivatkozott kár közötti közvetlen okozati összefüggés nem állt fenn, anélkül, hogy előzetesen határozott volna e magatartás állítólagos jogellenességéről vagy a hivatkozott kár valódiságáról.
25 – A T‑69/00. sz. ügyben 2005. december 14‑én hozott ítélet (EBHT 2005., II‑5393. o.).
26 – A T‑91/05. sz. ügyben 2007. február 5‑én hozott végzés (EBHT 2007., II‑245. o.).
27 – A C‑440/07. P. sz., Bizottság kontra Schneider Electric ügyben 2009. július 16‑án hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 192. és 193. pontja.
28 – Lásd különösen a 64/76., 113/76., 167/78., 239/78., 27/79., 28/79. és 45/79. sz., Dumortier és társai egyesített ügyekben 1979. október 4‑én hozott ítélet (EBHT 1979., 3091. o.) 21. pontját, a C‑331/05. P. sz, Internationaler Hilfsfonds kontra Bizottság ügyben 2007. június 28‑án hozott ítélet (EBHT 2007., I‑5475. o.) 23. pontját, valamint a fent hivatkozott CAS Succhi di Frutta kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontját.
29 – Lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott CAS Succhi di Frutta kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
30 – Lásd ebben az értelemben a C‑104/89. és C‑37/90. sz., Mulder és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1992. május 19‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑3061. o.) 33. pontját, a C‑46/93. és C‑48/93. sz. Brasserie du pêcheur és Factortame ügyben 1996. március 5‑én hozott ítélet (EBHT 1996., I‑1029. o.) 84. és 85. pontját, valamint a C‑284/98. P. sz., Parlament kontra Bieber ügyben 2000. március 16‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1527. o.) 57. pontját.