1

Fellebbezésében Rafael de Bustamante Tello az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága T-368/03. sz., Bustamante Tello kontra Tanács ügyben 2005. október 25-én hozott ítéletének (EBHT-KSZ 2005., I-A-321. és II-1439. o., a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri, amelyben az Elsőfokú Bíróság elutasította a fellebbezőnek az Európai Unió Tanácsa 2003. július 28-án hozott, az Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) VII. mellékletének 4. cikkében foglalt külföldi munkavégzési támogatásra, valamint az ahhoz kapcsolódó juttatásokra való jogosultságát megtagadó határozatának (a továbbiakban: vitatott határozat) a megsemmisítése iránti keresetét.

2

Az Európai Közösségek tisztviselői személyzeti szabályzata 69. cikkének a vitatott határozat meghozatalának időpontjában alkalmazandó változata akként rendelkezik, hogy a külföldi munkavégzési támogatás azon alapilletmény, háztartási támogatás és eltartott gyermek után nyújtott támogatás összegének 16%-ával egyenlő, amelyre a tisztviselő jogosult.

3

A személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy külföldi munkavégzési támogatást kell folyósítani:

[…]”.

4

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 3–9. pontjában foglalta össze a jogvita előzményeit:

5

Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. november 4-én benyújtott keresetlevelével a fellebbező a vitatott határozat megsemmisítése iránti keresetet terjesztett elő.

6

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélettel elutasította a fellebbező keresetét. Az Elsőfokú Bíróság elutasította a felperesnek mind a három jogalapját; e jogalapok a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának megsértésére, a tényállás mérlegelésének hibájára, valamint az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkoztak.

7

Az első jogalapra vonatkozóan a megtámadott ítélet 27. pontjában az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a felmerült kérdés annak meghatározására vonatkozott, vajon a fellebbező által Brüsszelben az ORM számára végzett munkát a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontja második francia bekezdésének értelmében vett, másik állam részére végzett tevékenységnek kell-e tekinteni.

8

E jogalap elutasításakor az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 30. pontjában elsősorban emlékeztetett arra, hogy a Bíróság szerint a szerződés általános rendszeréből kitűnik, hogy az intézményi rendelkezések területén a tagállam fogalma csak a tagállamok kormányzati hatóságaira vonatkozik, és nem terjeszthető ki a régiók vagy az autonóm közösségek kormányaira, akármekkora is a részükre elismert hatáskörök terjedelme.

9

Ezután a megtámadott ítélet 31. pontjában az Elsőfokú Bíróság lényegében kimondta, hogy a személyzeti szabályzat rendelkezései pontos szakkifejezéseket tartalmaznak, amelyeknek az analógia útján, kifejezetten nem szabályozott esetekre való kiterjesztése kizárt. Végezetül az említett ítélet 32. pontjában megállapította, hogy a jogalkotó az „állam” kifejezést használta, holott már a személyzeti szabályzat megalkotása időszakában léteztek szövetségi vagy regionális felépítésű tagállamok is (amilyen például a Németországi Szövetségi Köztársaság), és nemcsak központosított, belső felépítésű államok. Ebből az Elsőfokú Bíróság arra következtet, hogy amennyiben a közösségi jogalkotó fel akarta volna venni az említett cikkbe az állam közigazgatási alegységeit vagy a helyi önkormányzatokat, akkor azt kifejezetten megtette volna.

10

Mindezekből a megtámadott ítélet 33. pontjában az Elsőfokú Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikkében foglalt „állam” fogalma csak az államra mint jogi személyre és a nemzetközi jog egységes alanyára, valamint kormányzati szerveire vonatkozik.

11

Ezek alapján az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 34. pontjában kimondta, hogy a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikkében szereplő „egy másik állam részére végzett tevékenység” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az nem vonatkozik az állam közigazgatási alegységeinek kormányzata részére végzett tevékenységre.

12

Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 36–43. pontjában a fellebbező több jogalapját is elutasította.

13

A 36. pontban elutasította a fellebbező önálló, decentralizált szerveket is magában foglaló közösségi jogi államfogalom létére vonatkozó érvelését. A 37. és 38. pontban elvetette azon érveket is, amelyek autonóm közösségek számára a spanyol jogrendben biztosított önálló hatáskörökre, valamint a Tribunal Constitucional 1994. május 26-i határozatára vonatkoztak. A 39–41. pontban az Elsőfokú Bíróság elutasította azt az érvelést, amely szerint a fellebbező ugyanahhoz a betegbiztosítási rendszerhez és ugyanahhoz a pénzügyi rendszerhez tartozott, mint a Spanyol Királyság brüsszeli állandó képviseletén dolgozó személyi állomány tagjai. Végezetül a 42. és 43. pontban elvetette a fellebbezőnek az autonóm közösségeknek a Bizottság tanácsadói testületeiben való részvételére vonatkozó érvelését.

14

A második, vagyis a tényállás Tanács általi mérlegelésének hibájára vonatkozó jogalap elutasításakor az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 63. pontjában megállapította, hogy a fellebbező a tárgyidőszakban és szokásosan Brüsszelben lakott, és ott folytatta fő szakmai tevékenységét.

15

Végezetül az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 71–74. pontjában úgy ítélte meg, hogy a fellebbező keresetének alátámasztására felhozott harmadik, az egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó jogalapot elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, mivel a korábban benyújtott panaszban nem szerepelt.

16

A külföldi munkavégzési támogatáshoz kapcsolódó juttatások iránti kérelemre vonatkozóan az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 76. pontjában megállapította, hogy mivel a fellebbező nem jogosult külföldi munkavégzési támogatásra, ezt a kérelmet is el kell utasítani.

17

Fellebbezésében a fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság:

18

A Tanács azt kéri, hogy a Bíróság:

19

Egyetlen jogalapjával a fellebbező azt rója fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy tévesen alkalmazta a jogot, hibás értelmezést adva a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontja második francia bekezdésének értelmében vett „egy másik állam részére végzett tevékenységből származó körülmények” fogalmának. Ez a jogalap két különböző részből áll.

20

Egyrészt a fellebbező arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság megszorítóan értelmezte a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának második francia bekezdését. Ezáltal az Elsőfokú Bíróság eltért korábbi ítélkezési gyakorlatától, közelebbről a T-4/92. sz., Vardakas kontra Bizottság ügyben 1993. március 30-án hozott ítéletétének (EBHT 1993., II-357. o.) 34. pontjától, amelyben úgy ítélte meg, hogy e rendelkezést – mint a kivétel alóli kivételt – tágan kell értelmezni.

21

Másrészt a fellebbező arra hivatkozik, hogy az említett kivételnek az a tény ad létjogosultságot, hogy az illető államba szóló kiküldetésük időleges volta miatt az általa érintett személyekre nem lehet úgy tekinteni, mint ha tartós köteléket alakítottak volna ki az alkalmazási helyük szerinti állammal.

22

A megtámadott ítélet azzal, hogy kizárja e kivétel alkalmazási köréből az érintett tagállam számára autonóm közösségek közvetítésével végzett feladatokat, figyelmen kívül hagyja az említett rendelkezés létjogosultságát, ezenkívül hátrányos megkülönböztetést teremt az illető állam számára a központi közigazgatás közvetítésével vagy az állandó képviselet keretében feladatot teljesítő, külföldi munkavégzési támogatásra jogosult tisztviselők (az Elsőfokú Bíróság T-72/04. sz., Chevalier kontra Bizottság ügyben 2005. szeptember 13-án hozott ítéletének [EBHT 2005., II-3265. o.] 40. pontja), és azon tisztviselők között, akik e feladatokat autonóm közösség közvetítésével látják el. Ugyanis e két helyzetben a tisztviselő a Közösségeknél való szolgálatba lépését megelőzően az illető államba szóló kiküldetése időleges volta miatt nem alakított ki tartós köteléket az alkalmazási helye szerinti állammal. Végső soron az a fontos, hogy a tisztviselő által az alkalmazási helye szerinti állammal kialakított kötelék tartós-e, vagy sem.

23

Végezetül, azzal ellentétben, amit az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 33. pontjában megállapított, e kiterjesztő értelmezés nem vezetne oda, hogy minden önálló jogi személyiséggel felruházott közjogi jogalanyt „államnak” kellene tekinteni. Ezen értelmezés a közösségekkel összefüggő hatáskörrel rendelkező jogalanyokra korlátozódnék, mint amilyenek az autonóm közösségek, és azzal az előnnyel járna, hogy az EK-Szerződés más – például az állami támogatásokra és a közbeszerzésekre vonatkozó – rendelkezéseivel is összhangban állna.

24

Ellenkérelmében a Tanács elsősorban a fellebbezés elfogadhatatlanságára hivatkozik, azt állítva, hogy a fellebbező nem jelölte meg pontosan a megtámadott ítélet azon részeit, melyek megsemmisítését kéri, sem az e kérelmének alátámasztására felhozott egyedi jogi érveket. A fellebbező csupán az Elsőfokú Bíróság előtt megfogalmazott érveket ismétli, így kívánva elérni az első fokon benyújtott kereset újbóli megvizsgálását.

25

Az ügy érdemére vonatkozóan a Tanács azzal érvel, hogy ami a fellebbezőnek a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának második francia bekezdésében szereplő kivétel Elsőfokú Bíróság általi megszorító értelmezésére, valamint a fent hivatkozott Vardakas kontra Bizottság ügyben elfoglalt álláspontjának figyelmen kívül hagyására vonatkozó kifogását illeti, azt a fellebbező az ügy összefüggéséből kiragadva, és a pénzbeli juttatásokra való jogosultságot megalapozó közösségi jog megszorító értelmezését előíró állandó ítélkezési gyakorlat (az Elsőfokú Bíróság T-498/93. sz., Dornonville de la Cour kontra Bizottság ügyben 1994. november 30-án hozott ítéletének [EBHT-KSZ 1994., I-A-257. és II-813. o.] 38. pontja) ellenében hozta fel.

26

A másik állam részére végzett tevékenység fogalmának a fellebbező által védett értelmezése egyébként ellentétes a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatával, mely szerint az intézményi rendelkezések területén a tagállam fogalma csak a tagállamok kormányzati hatóságaira vonatkozik, és az nem terjeszthető ki a régiók vagy az autonóm közösségek kormányaira, akármekkora a részükre elismert hatáskörök terjedelme. A Tanács ebből arra következtet, hogy ha ennek ellenkezőjét elfogadnánk, az a szerződésekben előírt intézményi egyensúly megbontásához vezetne.

27

Másrészt a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontja második francia bekezdése léte céljának (ratio legis) és összefüggéseinek állítólagos figyelmen kívül hagyására vonatkozóan a Tanács fenntartja, hogy az Elsőfokú Bíróság álláspontja tökéletesen összhangban van a szerződésekben előírt intézményi egyensúllyal. Ezzel szemben a fellebbező álláspontjának elfogadása esetén az állam fogalma nem csupán az autonóm közösségekre vagy más hasonló regionális hatóságokra terjedne ki, hanem a községi vagy helyi hatóságokra és közvállalkozásokra is, melyek nehezen behatárolhatók.

28

A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében elfogadhatatlan az a fellebbezés, amely anélkül hogy akár egyetlen olyan érvet is tartalmazna, mely a megtámadott határozatban kifejezetten a téves jogalkalmazást azonosítaná, azoknak a jogalapoknak és érveknek az ismétlésére vagy szó szerinti átvételére szorítkozik, amelyeket már az Elsőfokú Bíróság elé terjesztettek. Ellenben amennyiben a fellebbező azt vitatja, hogy az Elsőfokú Bíróság miként értelmezi vagy alkalmazza a közösségi jogot, akkor az első fokon vizsgált jogi szempontokat a fellebbezési eljárás során újból meg lehet tárgyalni. Ha ugyanis a fellebbező ily módon nem tudná fellebbezését az Elsőfokú Bíróság előtt már felhasznált jogalapokra és érvekre alapítani, akkor a fellebbezési eljárás részben értelmét vesztené (lásd ebben az értelemben a C-229/05. P. sz., PKK és KNK kontra Tanács ügyben 2007. január 18-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-439. o.] 32. pontját, valamint a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

29

A jelen esetben a megtámadott ítélet 19–23. pontjából kitűnik, hogy a fellebbezés nem minősül az első fokon előadott jogalapok és érvek szó szerinti átvételének, és a fellebbező pontosan megjelöli a megtámadott ítélet vitatott pontjait, és tartalmazza azon érveket, melyek alapján az Elsőfokú Bíróság jogi mérlegelését hibásnak véli.

30

Egyetlen jogalapjának két részében ugyanis a fellebbező az Elsőfokú Bíróságnak a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának második francia bekezdésében szereplő kivételre vonatkozó értelmezését vitatja, amely kivételt szerinte az Elsőfokú Bíróság e szöveg léte céljának (ratio legis) és összefüggéseinek állítólagos figyelmen kívül hagyásával értelmezett.

31

Ilyen körülmények között a Tanács elfogadhatatlansági kifogását el kell utasítani, és a fellebbezést érdemben meg kell vizsgálni.

32

Ahhoz, hogy a fellebbező által felhozott jogalapra válaszolni lehessen, nyilatkozni kell arról, vajon tévesen alkalmazta-e a jogot az Elsőfokú Bíróság a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának második francia bekezdésében szereplő kivétel mérlegelése során.

33

Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a személyzeti szabályzat 69. cikkében előírt külföldi munkavégzési támogatás célja – a támogatás nyújtásának részletes szabályait a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének az „egy másik állam részére végzett tevékenység” fogalmát is tartalmazó (1) bekezdése határozza meg – az, hogy ellentételezze a Közösségeknél történő munkavállalás megkezdéséből eredő egyedi terheket és hátrányokat azon tisztviselők részére, akik ezen okból kötelesek lakóhelyüket a korábbi helyről az alkalmazási hely szerinti országra változtatni, és új helyre beilleszkedni. A külföldi munkavégzés fogalmába a tisztviselő szubjektív helyzete, nevezetesen az új környezetbe való beilleszkedés foka is beletartozik, például a szokásos lakóhely vagy a főfoglalkozásként végzett keresőtevékenység gyakorlása (lásd a C-452/93. P. sz., Magdalena Fernández kontra Bizottság ügyben 1994. szeptember 15-én hozott ítélet [EBHT 1994., I-4295. o.] 20. pontját és a C-424/05. P. sz., Bizottság kontra Hosman-Chevalier ügyben 2007. június 21-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-5027. o.] 35. pontját).

34

A külföldi munkavégzési támogatás nyújtásának célja tehát az alkalmazási hely szerinti ország társadalmába teljes mértékben beilleszkedett és az oda még nem teljesen beilleszkedett tisztviselők között felmerülő egyenlőtlenségek kiegyenlítése (a Bizottság kontra Hosman-Chevalier ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 36. pontja).

35

Ugyanilyen külföldi munkavégzésről van szó azon tisztviselő esetén is, aki – bár a szolgálatba lépése időpontját megelőző hat hónappal záródó ötéves időszakban rendelkezett lakóhellyel, illetve főfoglalkozásként folytatott tevékenységet az alkalmazási hely szerinti állam európai területén – egy másik állam vagy egy nemzetközi szervezet részére végzett tevékenységet (a Bizottság kontra Hosman-Chevalier ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 37. pontja).

36

„Egy másik állam, vagy egy nemzetközi szervezet részére” végzett tevékenység teljesítésének ugyanis az a következménye, hogy fennmarad az érintett személy e másik államhoz vagy nemzetközi szervezethez való konkrét kötődése, ami egyúttal az említett személy alkalmazási helye szerinti állammal való tartós kapcsolata kialakulásának, és így ez utóbbi állam társadalmába való megfelelő beilleszkedésének akadályát is jelenti (a Bizottság kontra Hosman-Chevalier ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 38. pontja).

37

E tekintetben a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdésének második francia bekezdése alapján semmi sem enged arra következtetni, hogy a „másik állam részére” végzett tevékenység alatt szükségszerűen az Európai Unió valamely tagállama részére végzett tevékenységet kell érteni. Ennek az a tény sem mond ellent, hogy a gyakorlatban az Unió leendő tisztviselőinek többsége valamely tagállam számára végzi tevékenységét, nem pedig harmadik állam számára.

38

Amennyiben harmadik államok szintén érintettek, úgy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontja második francia bekezdésének értelmezése során a tagállamok és a harmadik államok kapcsolatát rendező nemzetközi közjogot kell figyelembe venni.

39

Noha a hatáskörök megosztásának államon belüli rendszere az állam intézményrendszerének függvényében változik, nemzetközi közjogi szempontból az államot akkor is egységes jogalanynak kell tekinteni. Ez az elmélet megköveteli, hogy az államot más tagállamokkal és nemzetközi szervezetekkel szemben egységes diplomáciai szervezet képviselje, amely az érintett állam egységét nemzetközi téren tükrözi.

40

A Bíróság erre vonatkozóan már kimondta: ahhoz hogy az érintett tisztviselőt úgy lehessen tekinteni, mint aki tevékenységét „egy másik állam részére” végzi, nem fontos, hogy a tisztviselőt ezen állam központi közigazgatása foglalkoztassa, azonban az meghatározó szempont, hogy a tisztviselő az állam állandó képviseletének szervezetéhez tartozzék (lásd ebben az értelemben a Bizottság kontra Hosman-Chevalier ügyben hozott, fent hivatkozott ítélet 42. pontját).

41

A Bizottság kontra Hosman-Chevalier ügyben hozott ítélet 43. pontjában ugyanis a Bíróság megállapította, hogy az érdekeltnek – mint az állandó képviselet személyi állománya tagjának – az egyedi jogállása volt az érintett tagállammal fennálló konkrét kapcsolatának alapja. Ez a kiváltságos helyzet, amely az 1961. április 18-i bécsi egyezmény alapján lehetővé tette különböző kedvezmények és mentességek igénybevételét, azonban maga is megakadályozta, hogy az érintett az alkalmazási hely szerinti állammal tartós kapcsolatot alakítson ki, és hogy kellően beilleszkedhessék ezen állam társadalmába.

42

A fentieket támasztja alá az egyik iratban szereplő, a fentiekkel egybecsengő érv. Az Elsőfokú Bíróság pervezető intézkedésekre vonatkozóan feltett kérdésére válaszolva a Spanyol Királyság pontosította – anélkül, hogy neki e ponton ellentmondtak volna –, hogy a tisztviselők az e tagállam állandó képviseletére való kinevezésük és a belga hatóságok előtti megerősítésük után megtartják törvényes lakóhelyüket a származási tagállamukban, és mivel nem jelentkeznek be a Belga Királyság önkormányzatainál, az illetékes hatóságok nem tekintik őket a Belga Királyságban lakóhellyel rendelkezőnek.

43

E körülmények szintén gátolják az említett tisztviselőknek az alkalmazási helyük szerinti tagállamban való megfelelő beilleszkedését, ennélfogva alkalmasak arra, hogy erősítsék a tisztviselőkben a külföldiség érzetét.

44

E tekintetben a fellebbező azt rója fel az Elsőfokú Bíróságnak – amint az a jelen ítélet 22. pontjában szerepel –, hogy hátrányos megkülönböztetést teremt az illető állam számára a központi közigazgatás közvetítésével vagy az állandó képviselet keretében feladatot teljesítő, külföldi munkavégzési támogatásra jogosult tisztviselők és azon tisztviselők között, akik e feladatokat autonóm közösség közvetítésével látják le.

45

Azonban az a kérdés, hogy az állam részére végzett tevékenységet a központi közigazgatás vagy valamely autonóm közösség közvetítésével végezték – a fellebbező állításával ellentétben –, nem minősül releváns szempontnak a külföldi munkavégzési támogatás nyújtása során.

46

Ugyanis mind az állam részére a központi közigazgatás közvetítésével tevékenységet végző, mind az autonóm közösségeknek az ezek közigazgatásán keresztül szolgálatot teljesítő alkalmazottakat külföldön munkát végzőnek kell tekinteni a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikkének (1) bekezdése értelmében, feltéve hogy formálisan az említett állam állandó képviseletéhez tartoznak.

47

A jelen esetben vitathatatlan, hogy a tárgyidőszakban a fellebbező nem állt a spanyol központi közigazgatás szolgálatában, és nem tartozott formálisan a Spanyol Királyság Európai Unió melletti állandó képviseletéhez.

48

Ilyen körülmények között a fellebbezőnek az egyenlő bánásmód megsértésére vonatkozó érvelését csak elutasítani lehet.

49

Ezenkívül példaként meg kell említeni, hogy Spanyolországban a spanyol kormány által 2004. december 9-én a Conferencia para Asuntos con las Comunidades Europeas keretében elfogadott megállapodás értelmében – amely a Spanyol Királyságnak az Európai Unió melletti állandó képviseletének az autonóm közösségekkel kapcsolatos ügyekkel foglalkozó osztályáról és az autonóm közösségeknek az Európai Unió Tanácsa munkacsoportjaiban való részvételéről szól, és amely a jelen jogvita tényállásának megvalósulása időpontjában még nem létezett, így arra nem alkalmazható – a Spanyol Királyságnak az Európai Unió melletti állandó képviseletén az önálló ügyekkel kapcsolatos legalább két tanácsadói állást az autonóm közösségeknek az államon belüli szinten hatáskörrel rendelkező, de az állandó képviseletbe betagozott tisztviselői töltik be.

50

Így ha a személyzeti szabályzat VII. melléklete 4. cikke (1) bekezdése a) pontjának második francia bekezdésében szereplő „másik állam részére végzett tevékenység” kifejezés értelmezése során egyedüli releváns tényként azt kell figyelembe venni, hogy a tevékenységet az állandó képviselet keretében végezték-e, akkor az Elsőfokú Bíróság nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 46. pontjában az említett kifejezést úgy értelmezte, hogy nem vonatkozik az állam közigazgatási alegységeinek kormányzatai számára végzett tevékenységre.

51

A fenti megfontolásokból következik, hogy a fellebbezést el kell utasítani.

52

Az eljárási szabályzat 69. cikke 2. §-ának első bekezdése értelmében – amely ugyanezen szabályzat 118. cikke alapján a fellebbezési eljárásban is irányadó – a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Azonban az eljárási szabályzat 70. cikke értelmében – amely ugyanezen szabályzat 122. cikkének második bekezdése alapján az intézmények által előterjesztett fellebbezési eljárásban is irányadó – a Közösségek és azok alkalmazottai közötti jogvitákban az intézmények maguk viselik saját költségeiket. Ugyanakkor az említett szabályzat 122. cikkének első bekezdése értelmében e szabályzat 70. cikke nem alkalmazható, ha valamely intézmény tisztviselője vagy alkalmazottja terjeszt elő fellebbezést az intézmény ellen. A fellebbezőt, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján, a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: