1. 

A jelen előzetes döntéshozatalra utalással a Bíróságot arra kérik fel, hogy foglaljon állást a legalább hároméves szakoktatást és szakképzést lezáró felsőfokú oklevelek elismerésének általános rendszeréről szóló, 1988. december 21-i 89/48/EGK tanácsi irányelv ( 2 ) értelmezésével kapcsolatban. Pontosabban, a kérdéseket előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy az irányelv célkitűzéseire tekintettel megengedett-e, hogy egy közösségi állampolgárt, aki felsőfokú tanulmányait teljes egészében a származási országában, Olaszországban folytatta, és aki a képesítés megszerzéséről szóló olasz tanúsítványa Spanyolországban történő honosítása útján olyan oklevelet szerzett, amely lehetővé tette számára a gépészmérnöki szakma megkezdését, illetve gyakorlását ebben az országban, megillesse a spanyol oklevelének Olaszországban való kölcsönös elismerése abból a célból, hogy ezt a szakmát a származási államában gyakorolhassa, jóllehet Spanyolországban sem felsőfokú tanulmányokat nem folytatott, sem pedig szakmai tapasztalatra nem tett szert.

2.

Az olasz állampolgár Cavallera úr 1999. március 9-én hároméves képzést követően gépészmérnöki oklevelet (laurea in ingegneria meccanica) szerzett a Torinói Egyetemen (Olaszország). Ezt követően felsőfokú oklevelének honosítását kérte a Ministerio de Educación y Cienciától (spanyol oktatás és tudományok minisztériuma). Oklevele 2001. október 17-én történt honosítását követően Cavallera úr ennek megfelelően be is lépett a katalán mérnöki kamarába, ami feljogosította arra, hogy a mérnöki foglalkozást Spanyolországban gyakorolja.

3.

A 285/2004. számú spanyol királyi rendelet ( 3 ) 2004 szeptemberében történt hatálybalépéséig ugyanis a külföldi egyetemi oklevelek honosítási eljárását Spanyolországban a 86/1987. számú királyi rendelet szabályozta. A 86/1987. számú rendelet ( 4 ) 1. cikke értelmében a honosítás a külföldön megszerzett felsőfokú oklevelek hivatalos érvényességének felsőfokú tanulmányok igazolása céljából Spanyolországban történő elismerését jelenti. Ez a szóban forgó rendelet 2. cikke értelmében kiegészítő vizsgák letételétől tehető függővé, amennyiben az oklevéllel tanúsított képzés a spanyol oklevél által tanúsítottal nem egyenértékű.

4.

Ez az eljárás nem azonos a 89/48 irányelvet a spanyol jogrendbe átültető 1665/1991. számú királyi rendelet szerinti, a szakmai képesítések elismerésére vonatkozó eljárással. Mivel Cavallera úr Olaszországban nem rendelkezik a gépészmérnöki foglalkozás gyakorlását számára ebben a tagállamban lehetővé tevő oklevéllel, hanem csupán egy hároméves egyetemi képzést igazoló, képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvánnyal, így rá nézve csakis a honosítási eljárást lehetett alkalmazni. Ily módon a 86/1987. számú királyi rendelet alapján szerezte meg a felsőfokú képesítésének honosításáról szóló határozatot, amely az olasz egyetemi képzés és a spanyol egyetemi képzés egyenértékűségét igazolja.

5.

Ugyanis az irányelv alapján való elismerésről szóló tanúsítvány megszerzéséhez először le kellett volna tennie az olasz államvizsgát, amely Olaszországban a 2537. számú, 1925. október 25-i királyi rendelet ( 5 ) és a 328. számú 2001. június 5-i köztársasági elnöki rendelet (DPR) ( 6 ) értelmében a gépészmérnöki foglalkozás megkezdésének feltétele.

6.

Ugyanakkor a Spanyolországban kibocsátott honosításról szóló határozat elegendő ebben az államban a szóban forgó foglalkozás gyakorlásához. Olaszországgal ellentétben Spanyolország nem követeli meg az államvizsga sikeres letételét. Spanyolországban a gépészmérnöki foglalkozás megkezdésének egyetlen feltétele a hivatalos egyetemi oklevél megszerzése, illetve a mérnöki kamarába való belépés. Olaszországhoz hasonlóan a szakmai kamara névjegyzékébe való bejegyzés egyszerű adminisztratív intézkedést jelent. Mivel a honosítás a spanyol jog értelmében azzal a hatással jár, hogy a külföldi oklevél a megszerzés pillanatától kezdve és a megfelelő igazolás kiállításától kezdve Spanyolország teljes területén ugyanazon joghatásokkal rendelkezik, mint azon spanyol felsőfokú oklevél vagy fokozat, amellyel a hatályos jognak megfelelően egyenértékűnek ismerték el, Cavallera úr felvételt nyert a katalán mérnöki kamarába, amely feljogosította a gépészmérnöki foglalkozás gyakorlására Spanyolországban.

7.

Mivel ettől kezdve spanyol gépészmérnöki oklevéllel rendelkezett, Cavallera úr 2002. március 6-án kérelmezte az illetékes olasz hatóságoknál ezen oklevél Olaszországban való elismerését annak érdekében, hogy Olaszországban a gépészmérnöki foglalkozást első alkalommal gyakorolhassa.

8.

Az olasz igazságügyi miniszter 2002. október 23-i határozatával Cavallera úr spanyol oklevelét érvényesnek ismerte el az alessandriai mérnöki kamara névjegyzékébe történő felvétel tekintetében.

9.

A Consiglio nazionale degli Ingegneri (országos mérnöki tanács), az alapeljárás felperese, megtámadta a spanyol oklevelet elismerő miniszteri határozatot a Tribunale amministrativo regionale del Lazio (TAR Lazio, Lazio tartomány közigazgatási bírósága) előtt. Azt állítja, hogy az olasz hatóságok az irányelv alapján nem adhatták volna ki ezt az oklevelet Cavallera úrnak, mivel a nemzeti jog értelmében a mérnöki foglalkozás gyakorlásához a felsőfokú oklevelen kívül, amellyel Cavallera úr rendelkezik, az államvizsga sikeres letétele szükséges.

10.

A TAR Lazio a keresetet elutasította, mivel úgy ítélte meg, hogy az igazságügyi minisztérium jogszerűen járt el. Az ezen ítélet elleni fellebbezéssel megkeresett Consiglio di Stato (államtanács) véleménye szerint azonban az irányelv nem alkalmazható Cavallera úr helyzetére, mivel nem szerzett az irányelv 1. cikkének a) pontja értelmében vett oklevelet Spanyolországban.

11.

Az irányelv 1. cikke kimondja, hogy:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]”

12.

A 89/48 irányelv 2. cikkének első albekezdése kimondja, hogy:

„Ezt az irányelvet a tagállamok minden olyan állampolgárára alkalmazni kell, aki önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként egy másik tagállamban kíván egy szabályozott szakmát gyakorolni.”

13.

Az irányelv 3. cikkének első albekezdése úgy rendelkezik, hogy:

„Ha egy szabályozott szakma megkezdését vagy gyakorlását a fogadó ország törvényei valamilyen oklevél megszerzésétől teszik függővé, akkor az illetékes hatóság a hiányos képesítésre való hivatkozással nem tagadhatja meg egy tagállam állampolgárától az adott foglalkozásnak a saját állampolgárával azonos feltételek szerinti megkezdésének vagy gyakorlásának jogát […]”.

14.

A Consiglio di Stato, mivel kétségei merültek fel a közösségi jog, pontosabban a 89/48 irányelv értelmezésével kapcsolatban, az EK 234. cikk alapján felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

15.

Az ebben az ügyben felmerülő fő kérdés tehát annak meghatározásában áll, hogy egy közösségi állampolgár mennyiben hivatkozhat a származása szerinti tagállamban az irányelv rendelkezéseire egy olyan oklevél elismerése érdekében, amely a származása szerinti tagállamban folytatott hároméves felsőfokú képzés egyszerű honosításán nyugszik, anélkül hogy a bevándorló az oklevelet kiállító tagállamban kiegészítő felsőfokú vagy szakmai képzést végzett volna el.

16.

Ez az ügy arra ösztönöz, hogy egymást követően megvizsgáljam az irányelv hatályát, és annak lehetőségét, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések alapjául szolgáló helyzethez hasonló helyzetben lévő közösségi állampolgár hivatkozhat-e az irányelvre.

17.

A 89/48 irányelv az oklevelek és pontosabban a szakképesítések tagállamok közötti elismerésének a kölcsönös elismerés elvén nyugvó általános rendszerét állapítja meg. Az irányelv 2. cikke értelmében ezt „a tagállamok minden olyan állampolgárára alkalmazni kell, aki […] egy másik tagállamban kíván egy szabályozott szakmát gyakorolni”. A fogadó tagállamot az irányelv 1. cikkének b) pontja akként határozza meg, mint „az a tagállam, amelyben egy másik tagállam állampolgára egy szabályozott szakma gyakorlását kérvényezi, ha nem abban a tagállamban szerezte meg azt az oklevelet, amelyre hivatkozik, vagy nem ott gyakorolta először az érintett foglalkozást”. A jelen ügyben ezek a feltételek teljesülnek, mivel Cavallera úr valóban közösségi állampolgár, aki Spanyolországban kiállított oklevéllel rendelkezik, amely őt feljogosítja arra, hogy ebben az államban a mérnöki foglalkozást gyakorolja, és amelynek elismerését kérelmezi Olaszországban, a fogadó tagállamban, amely egyidejűleg a származás szerinti tagállama is.

18.

Több tagállam hivatkozott arra, hogy ezek a feltételek az irányelv bizonyos nyelvi változatai értelmében nem teljesültek, mivel e változatok a fent említett rendelkezésekben, valamint a 3. cikk első albekezdésében és a 3. cikk első albekezdésének a) pontjában a fogadó tagállamon kívüli más tagállam állampolgárára utalnak ( 8 ). Ezen nyelvi változatok szó szerinti értelmezése azonban az irányelv célkitűzéseire tekintettel elvetendő. A Bíróság igen korán megállapította, hogy a munkavállalók szabad mozgása és a letelepedés szabadsága alapvető szabadságokat képeznek, amelyek nem valósulhatnának meg teljes mértékben, ha a tagállamok megtagadhatnák a közösségi jog rendelkezései által biztosított kedvezményeket azon állampolgáraiktól, akik éltek a mozgás és letelepedés szabadsága területén meglévő könnyítésekkel, és akik ezen könnyítéseknek köszönhetően a megjelölt szakmai képesítést az állampolgárságuk szerinti államtól eltérő más tagállamban szerezték meg ( 9 ). Az irányelvre tehát hivatkozhat az állampolgár a saját tagállamában. A nyelvi változatok közötti ezen különbségeket valójában úgy kell érteni, hogy ezek arra emlékeztetnek, hogy a közösségi jog alkalmazása érdekében egy határokon átnyúló elem szükséges. Mivel Cavallera úr spanyol oklevéllel rendelkezik, amelynek Olaszországban való elismerését kérelmezi, úgy tekinthető, hogy a helyzete nyilvánvaló összefüggésben áll a közösségi joggal, oly módon, hogy a fent hivatkozott cikkek önmagukban véleményem szerint nem teszik lehetővé a jelen tényállásnak az irányelv hatálya alól történő kivételét.

19.

Ezen pontosításon túl az is szükséges a 89/48 irányelv alkalmazhatóságához, hogy az a tanúsítvány, amelyre Cavallera úr hivatkozik, a 89/48 irányelv által meghatározott „oklevél” fogalmának megfeleljen. Az irányelv 1. cikkének a) pontja értelmében három kumulatív feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy az elismerni kért képesítés megszerzéséről szóló tanúsítvány, illetve szakmai tapasztalat oklevélnek minősüljön.

20.

Az oklevelet először is valamely tagállam illetékes hatóságának kell kiállítania. A jelen ügyben ez a feltétel teljesül, mivel az oklevelet a spanyol oktatás és tudományok minisztériuma állította ki, amely a spanyol jogszabályok értelmében jogosult az ipartechnikus-mérnöki oklevelek kiállítására. Az oklevélnek másodsorban azt kell igazolnia, hogy a tulajdonosa „legalább három évig tartó felsőfokú képzést vagy ennek megfelelő időtartamú részképzést végzett el egyetemen, felsőoktatási intézményben vagy más hasonló szintű intézményben, és adott esetben a felsőfokú képzésen felül szükséges szakmai gyakorlatot is megszerezte” ( 10 ). Az oklevélnek harmadsorban a kiállító országban a szakma megkezdésére kell jogosítania. Vagyis az oklevélnek az adott szakma tényleges gyakorlását kell lehetővé tennie abban az államban, amely azt kiállította. A második feltétel teljesítésének fenntartása mellett ez utóbbi követelmény is teljesítettnek tekinthető. Az alperes által hivatkozott spanyol oklevél ugyanis ez utóbbit az oklevél kiállítása szerinti államban, a jelen ügyben Spanyolországban, a gépészmérnöki foglalkozás gyakorlására jogosítja.

21.

Ily módon az irányelv 1. cikke a) pontjának értelmezése közötti fő eltérések lényegében azon második feltétel kapcsán kristályosodnak ki, amely megköveteli, hogy az oklevél legalább hároméves felsőfokú képzés elvégzését igazolja.

22.

A jelen ügyben az irányelv alkalmazhatóságát ellenzők lényegében erre a pontra hivatkoznak annak érdekében, hogy az alperes által Spanyolországban megszerzett tanúsítvány oklevélnek minősülését tagadják. Az érvelésük alátámasztása érdekében lényegében arra hivatkoznak, hogy Cavallera úr által az olasz hatóságokhoz intézett elismerés iránti kérelem nem egy spanyol felsőfokú képzés vagy szakképzés keretében megszerzett oklevélen alapul, hanem csupán a Spanyolország által kibocsátott honosításról szóló határozaton, amely az olasz felsőfokú tanúsítványnak a spanyol felsőfokú tanúsítvánnyal való egyenértékűségét igazolja. A honosításnak magának tehát az a következménye, hogy az alperes számára Spanyolországban lehetővé teszi a mérnöki foglalkozás gyakorlását.

23.

Az ugyanis egyértelműen megállapítható, hogy az alperes Spanyolországban nem tanult, és nem is dolgozott, ily módon – pontosabban kifejezve – ebben az államban semmiféle szakmai vagy felsőfokú képzést nem végzett. A Spanyolországban megszerzett gépészmérnöki oklevél tehát az olasz egyetemi/felsőfokú oklevélnek az d’Ingeniero Tecnico Industrial, Especialidad en Mécanica oklevélnek megfelelő „egyszerű” honosításából ered. Más szavakkal, a spanyol oklevél az olasz felsőfokú oklevelének – a honosítás közigazgatási eljárása útján – a spanyol szakképesítéssé történő átalakításából ered.

24.

Tehát minden az irányelv által meghatározott „oklevél” fogalmának értelmezésétől függ. Szigorú értelmezés szerint a honosításról szóló határozat az irányelv értelmében nem hasonlítható oklevélhez, ily módon ez a határozat az irányelv által felállított általános rendszer alapján nem vezethet a kölcsönös elismeréshez. Ezzel szemben tág értelmezés szerint ez a határozat a szóban forgó irányelv értelmében oklevélnek tekinthető. Amennyiben ezen utóbbi eset bizonyul követendőnek, úgy a visszaélésszerű gyakorlatok tilalmára vonatkozó közösségi elvre tekintettel azonban szükségszerűen felmerül a kérdés, hogy Cavallera úr hivatkozhat-e az irányelv által biztosított jogokra.

25.

El kell ismerni ezen a ponton, hogy az irányelv megszorító vagy tág értelmezése közötti választás a Bíróság számára két azonos értékű lehetőséget nyújt, mivel a tág értelmezés a visszaélésszerű gyakorlatok tilalmának alkalmazásához kapcsolódik. E megközelítések két olyan utat jelentenek – amint azt majd kifejtem –, amelyek közül a közösségi bíróság bármelyiket is választja, azonos eredményt érhet el. Én azonban ezen szöveg, és pontosabban az „oklevél” fogalmának tág értelmezését részesítem előnyben. Ennek választása nem csupán azzal az előnnyel jár, hogy a tagállamok az ezen irányelv által szabályozott szakmákhoz és azok gyakorlásához szükséges feltételekre vonatkozó mérlegelési jogköreiket megőrzik, hanem ezenfelül – amint azt a következőkben kifejtem – elkerüli, hogy az olyan helyzetek, amelyek tökéletesen beleillenek a szabad mozgás célkitűzésébe, kikerüljenek az irányelv hatálya alól.

26.

Az oklevél fogalmának megszorító értelmezését alátámasztandó, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a fent leírthoz hasonló honosításról szóló határozat oklevélhez legyen hasonlítható, az Európai Közösségek Bizottsága a 89/48 irányelv helyébe lépett 2005/36/EK irányelv ( 11 ) (12) preambulumbekezdésére hivatkozik. Az említett preambulumbekezdés az irányelv hatálya alól kiveszi „[…] a más tagállamok által ezen irányelvre hivatkozással meghozott elismerési határozatok tagállamok általi elismerésé[t] […] a saját tagállamában olyan jogok igénybevétele céljából, amelyek nem az ebben a tagállamban megszerzett szakmai képesítésből vezethetők le, kivéve ha [e személy] bizonyítékot szolgáltat arra nézve, hogy a fogadó tagállamban további képesítést szerzett”.

27.

Ez az érv nem meggyőző. Először is, az a határozat, amelyre Cavallera úr hivatkozik, nem az irányelv alapján meghozott „elismerési határozat”, hanem a nemzeti jog értelmében kiállított honosításról szóló határozat. Az olasz oklevél ugyanis az irányelv 1. cikkének a) pontja értelmében nem „oklevél”. Pontosan ebben áll a jelen ügy nehézsége, hiszen a Cavallera úr által Olaszországban megszerzett oklevél, noha egy hároméves képzést zár le, önmagában nem teszi lehetővé Olaszországban a mérnöki foglalkozás megkezdését. Ezen feltételek mellett a harmadik követelmény, azaz hogy a tanúsítvány az irányelv értelmében „oklevélnek” minősüljön, nem teljesül. Így a honosítás, majd pedig Spanyolországban a mérnöki kamarába való felvétel is kizárólag a nemzeti jog alapján történt, és nem pedig a 89/48 irányelv alapján.

28.

Továbbá, bizonyos mértékig ellentmondásos a 2005/36 irányelv (12) preambulumbekezdésére hivatkozni értelmezési célból annak meghatározása érdekében, hogy a szóban forgó határozat megfelel-e a 89/48 irányelv értelmében vett „oklevél” fogalmának. Ez az álláspont ugyanis csakis akkor lehet releváns, ha és amennyiben feltételezzük, hogy a honosításról határozat a 89/48 irányelv értelmében nem minősül oklevélnek, azaz ha eleve az oklevél megszorító értelmezését választjuk. Ilyen körülmények között ez azt jelenti, hogy az oklevél fogalmának értelmezéséből indulunk ki a szóban forgó fogalom tekintetében elfogadandó értelmezés meghatározása érdekében. Ez a bizonyítás számomra hiányosnak tűnik.

29.

Ezzel szemben az ilyen megszorító értelmezés továbbá az irányelv azon első és ötödik preambulumbekezdésére tekintettel is igazolható, amelyekből lényegében az következik, hogy a szakképesítés csakis akkor fogadható el oklevélként, ha a képesítést részben vagy egészben az oklevelet kiállító tagállamban szerezték meg.

30.

Ezt az álláspontot ugyanakkor megerősíti a Bíróság ítélkezési gyakorlata. Többek között a fent hivatkozott Kraus-ügyben hozott ítéletben a Bíróság úgy vélte, hogy valamely tagállam állampolgára ebben az államban akkor és csakis akkor hivatkozhat egy másik tagállamban megszerzett oklevélre, ha ez az oklevél „igazolja egy [a származás szerinti tagállamban folytatott képzéshez képest] kiegészítő szakképesítés meglétét, és ezáltal tanúsítja jogosultjának alkalmasságát egy meghatározott munkakör betöltésére […]” ( 12 ).

31.

Ebből a jelen ügyben arra lehet következtetni, hogy a felsőfokú képzés legalább egy részét Spanyolországban kellett volna végezni, vagy valamiféle szakképesítést kellett volna ebben az államban szerezni ahhoz, hogy az irányelv alkalmazható legyen. Azonban amint már kifejtettem, és amint a Bizottság hangsúlyozta, Cavallera úr ebben az államban semmiféle szakképzettséget nem szerzett, sem különös képesítésre nem tett szert, kivéve ha azt feltételezzük, hogy a szakképesítésről szóló tanúsítvány honosítása önmagában egyenértékű az ilyen szakképesítés megszerzésével.

32.

Ez az értelmezési út azonban azzal a veszéllyel jár, hogy az irányelv hatálya alól kivonja azokat a helyzeteket, amelyek valójában tökéletesen megfelelnek a szabad mozgás célkitűzéseinek. Az oklevelek elismerése általános rendszerének ugyanis alkalmazhatónak kell lennie valamely honosításról szóló határozatra nézve, amennyiben azt azon tagállam állította ki, amelyben a szakképesítést, különösen a foglalkozásnak az ezen tagállamban való gyakorlása következtében, megszerezték. Ezen körülmények között ugyanis a honosítás, amely az állampolgár felsőfokú képesítését és az ezen tagállamban megszerzett szakmai tapasztalatát igazolja, lehetővé kell, hogy tegye ezen személy számára azt, hogy egy másik tagállamban gyakorolja foglalkozását a szakképesítéseinek az irányelv alapján való kölcsönös elismerése értelmében ( 13 ). Más szavakkal, a honosításról szóló határozat véleményem szerint bizonyos feltételek mellett oklevélnek kell, hogy minősülhessen, különben az irányelv által kitűzött célok megvalósítása ütközne akadályokba. Ugyanakkor a megszorító értelmezés ezen helyzeteknek az irányelv hatálya alól való módszeres kivonásával fenyeget.

33.

Továbbá, mivel az oklevelek kölcsönös elismerése a kölcsönös bizalom elvén nyugszik, az irányelv túlságosan megszorító értelmezése ezen elvek sérelméhez vezethet. Ezzel kapcsolatban a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata kimondja, hogy „a 89/48 irányelvnek a különös szakmákra vonatkozó ágazati irányelvektől eltérően nem célja a hatálya alá tartozó foglalkozások gyakorlása feltételeinek közelítése. E feltételek meghatározása a közösségi jogban előírt korlátok között a tagállamok hatásköre” ( 14 ).

34.

Ebből a szempontból abból kell kiindulni, hogy Spanyolország szabadon dönthet a mérnöki foglalkozás Spanyolországban való gyakorlásáról egy másik tagállamban végzett képzést honosító határozat alapján, csakúgy mint a saját képzésének elvégzését igazoló oklevél alapján, mivel az irányelv által támasztott egyetlen követelmény abban áll, hogy a tanúsítvány azt igazolja, „hogy az oklevél tulajdonosa legalább három évig tartó felsőfokú képzést […] végzett el […], amely azt igazolja, hogy az oklevél tulajdonosa rendelkezik olyan képesítéssel, amely egy szabályozott szakma megkezdéséhez vagy gyakorlásához az adott tagállamban szükséges” ( 15 ).

35.

Ezen cikk olvasata szempontjából lényegtelen, hogy az oklevelet milyen módon vagy eljárások szerint adták ki, és a képzéseket mely területen végezték, mindaddig, amíg túlnyomó részben azokra a Közösség területén belül került sor ( 16 ). Az irányelv tág értelmezése ily módon a tagállamok számára az „oklevélnek” minősítés terén fenntartott mérlegelési jogkör tiszteletben tartását biztosítja. Mivel Spanyolország úgy tekinti, hogy Cavallera úr elegendő és szükséges szakképesítéssel rendelkezik ahhoz, hogy a területén e foglalkozást gyakorolja, tagadhatatlan, hogy a Spanyolország által Cavallera úr számára kiállított tanúsítvány „oklevélnek” minősül ( 17 ).

36.

Hogy erről meggyőződjünk, elegendő arra utalni, hogy a 89/48 irányelv 3. cikke első albekezdésének a) pontja megtiltja a tagállamok számára, hogy valamely állampolgár számára megtagadják egy foglalkozás megkezdésének vagy gyakorlásának jogát, „amennyiben a kérelmező olyan oklevéllel rendelkezik, amely más tagállamban ahhoz szükséges, hogy annak területén az illető a foglalkozást megkezdhesse”.

37.

Mindezen okokra tekintettel az a véleményem, hogy az irányelvet a jelen ügyben alkalmazhatónak kell tekinteni. Az irányelv alkalmazhatósága azonban nem tévesztendő össze az arra való hivatkozás lehetőségével. Ezen ügy tényállásának sajátossága ugyanis, amely – amint azt már hangsúlyoztam – különösen a származás szerinti tagállam és a fogadó tagállam egybeesésében mutatkozik meg, az irányelvre való hivatkozás lehetőségének terén, és pontosabban a joggal való visszaélés terén történő vizsgálat elmélyítésére ösztönöz.

38.

Az okleveleknek a Közösség területén való kölcsönös elismeréséhez való jog az EK-Szerződés által a személyek számára biztosított szabad mozgás velejárója. A fogadó államban egy másik tagállamban megszerzett oklevél elismerésének kérelmezése a foglalkozás gyakorlása céljából önmagában nem minősül a közösségi jog visszaélésszerű alkalmazásának. Ugyanakkor „a Szerződés által tett könnyítések nem járhatnak azzal a következménnyel, hogy az azokat élvező személyek önkényesen kivonhassák magukat a nemzeti jogszabályok hatálya alól, és nem akadályozhatják meg a tagállamokat, hogy az ilyen visszaélések megakadályozása érdekében megtegyék a szükséges intézkedéseket” ( 18 ).

39.

Amikor a kérdéseket előterjesztő bíróság azon belső jogszabálynak (az 1992. évi 115. számú törvényerejű rendelet 1. cikke) a közösségi joggal való összeegyeztethetőségéről kérdez, amely egy tagállam által kiállított, önmagában azonban kizárólag a korábban Olaszországban megszerzett oklevél honosításából eredő tanúsítványnak az Olaszországban való elismerését megtagadja, pontosan ezt a problémát érinti.

40.

Ugyanakkor, amennyiben egy tagállam egy ilyen elvre kíván hivatkozni egy megszorító nemzeti szabályozás alátámasztása érdekében – amennyiben az nyomós közérdekkel nem igazolható –, azt is biztosítania kell, hogy a szóban forgó helyzet körülményei kielégítik a visszaélésszerű gyakorlat megállapításának az ítélkezési gyakorlat által meghatározott feltételeit. Ez minden egyes helyzet konkrét vizsgálatát feltételezi, annak megállapítása érdekében, hogy a visszaélésszerű gyakorlat megállapításának feltételei teljesülnek-e.

41.

A nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy egy visszaélésszerű gyakorlat tényállási elemei az alapügyben megvalósultak-e, a Bíróság azonban az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálása során szükség esetén pontosításokat adhat, amelyek célja, hogy iránymutatást adjanak a nemzeti bíróságnak az értelmezés során ( 19 ). Mivel a Bíróságnak még nem volt alkalma arra, hogy az oklevelek elismerésének általános rendszerében ezzel a kérdéssel kapcsolatban állást foglaljon, fontosnak tartom, hogy ezen a sajátos területen a visszaélésszerű gyakorlatot jellemző általános kritériumok végrehajtására vonatkozó támpontokat adjon.

42.

Ezen pontosítások alapján könnyebb lesz a nemzeti bíróság elé tárni azon bizonyítékokat, amelyek lehetővé teszik számára a megszorító nemzeti szabályozás közösségi joggal való összeegyeztethetőségének megállapítását.

43.

A közösségi jogban létezik egy, a visszaélésszerű gyakorlatok tilalmát előíró elv, amely értelmében „a jogalanyok nem alkalmazhatják visszaélésszerűen vagy csalárd módon a közösségi jogi normákat” ( 20 ). Ez az elv jelenleg a Bíróság ítélkezési gyakorlatának köszönhetően viszonylag jól meghatározott tartalommal bír ( 21 ).

44.

A visszaélés két, egymással összefüggő és objektív körülményeken alapuló feltétel teljesülését feltételezi ( 22 ). Ahhoz, hogy a visszaélésszerű gyakorlat esetlegesen megállapítható legyen, egyrészt az szükséges, hogy az objektív körülmények összességéből kitűnjön, hogy a közösségi szabályozás által meghatározott feltételek formális betartása ellenére az e szabályozás által kitűzött célok nem valósultak meg, másrészt pedig, hogy ezen körülményekből következzen, hogy a megvalósított cselekmény lényegi célja a közösségi szabályozásból eredő előny megszerzése azáltal, hogy mesterséges módon teremtik meg az előny megszerzéséhez szükséges feltételeket ( 23 ).

45.

Először is, az elért eredmény és a közösségi rendelkezés által kitűzött cél közötti ellentéttel kapcsolatos első kritériumot illetően meg kell vizsgálni, hogy a spanyol oklevélnek az Olaszországban való elismerése az oklevelek elismerésének általános rendszere által kitűzött céllal ellentétes előny megszerzéséhez vezet-e.

46.

A visszaélésszerű gyakorlat megállapításának ezen első szakasza az irányelv által kitűzött célok pontos meghatározását feltételezi. A kölcsönös elismerés mindenekelőtt a személyek szabad mozgásának a Közösség területén való megkönnyítésére irányul azáltal, hogy támogatja a letelepedés szabadságát, a szolgáltatásnyújtás szabadságát és a munkavállalók szabad mozgását.

47.

Ezt a célkitűzést valójában három dimenzió alkotja. Feltételezi, hogy egy képesítéssel rendelkező állampolgár egy másik tagállamban gyakorolhassa a foglalkozását, a származás szerinti tagállam és a fogadó tagállam szabályozása közötti különbségek ellenére ( 24 ). Azt is feltételezi, hogy egy állampolgár megválaszthatja azt az államot, amelyben a szakképesítéseit meg kívánja szerezni ( 25 ). Végül, arra irányul, hogy a tagállamok oktatási intézményei számára lehetővé tegye, hogy a szolgáltatásaikat más tagállamok állampolgárai számára is nyújthassák, illetve hogy ilyen szolgáltatásokat más tagállamok területén is nyújthassanak ( 26 ). Másképpen fogalmazva, az oklevelek elismerésének rendszere azon állampolgárra alkalmazandó, aki „önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként egy, a szakképesítés[ek] megszerzésének helyétől eltérő másik tagállamban kíván egy szakmát gyakorolni” ( 27 ), aki „az állampolgársága szerinti államtól eltérő más tagállamban [kíván] szakmai képesítést [szerezni]” ( 28 ), vagy aki „valamely másik tagállamban […] egy, az alapképesítését kiegészítő egyetemi képesítést [szerezni]” ( 29 ).

48.

A 89/48 irányelv és az ezt kísérő ágazati irányelvek ily módon kifejezetten a személyek szabad mozgása tényleges gyakorlásának megkönnyítésére irányulnak. Az oklevelek elismerése tehát szoros kapcsolatban áll a Szerződés által elismert szabadságok tényleges gyakorlásával annak érdekében, hogy e téren „elősegítsék a Közösségen belüli gazdasági és társadalmi összefonódást” ( 30 ). Éppen ezért valamely tagállam állampolgára, aki a származás szerinti tagállamon kívüli más tagállamban nem dolgozott, nem tanult, illetve ott valamely képzés elvégeztével nem szerzett oklevelet, nem hivatkozhat a 89/48 irányelv által biztosított jogokra ( 31 ).

49.

Következésképpen, az oklevelek elismerésének rendszere útján elérni kívánt gazdasági és társadalmi összefonódás legalábbis azt feltételezi, hogy az oklevelet kiállító tagállam területén képzésben vagy részképzésben, illetve az általa nyújtott képzésben vett részt, valamint általánosabban, hogy olyan felsőfokú vagy szakmai tapasztalatra tett szert, amely területileg vagy tárgyilag azon oklevelet kiállító tagállammal mutat összefüggést, amelynek elismerését egy másik tagállamban kérvényezték.

50.

Ily módon nem tekinthető a személyek szabad mozgása által követett célokkal ellentétesnek az, hogy az elismerési kérelem tárgyát képező oklevél megszerzését lehetővé tevő képzést abban a tagállamban végezték, ahol ezen oklevéllel élni kívánnak, amennyiben a szóban forgó képzés egy másik tagállamhoz köthető különösen azért, mert azt ezen állam oktatási rendszerében nyújtották. Ezen körülmények között a szabad mozgáshoz való jog gyakorlása akkor tekinthető ténylegesnek, ha a közösségi állampolgár a származása szerinti tagállamtól eltérő másik tagállam oktatási rendszerében nyújtott felsőfokú, illetve szakmai képzésben részesülhetett ( 32 ). Ugyanígy, az ilyen körülmény tökéletesen megfelel a szolgáltatásnyújtás szabadsága célkitűzésének, mivel nem szab gátat valamely tagállam intézményei által egy másik tagállam területén nyújtott oktatási szolgáltatás nyújtásának. A 89/48 irányelv ugyanis végeredményben olyan európai munkaerőpiac felállítására irányul, amely az európai szintű képzési piac megjelenése nélkül nem valósítható meg.

51.

Ugyanígy az, hogy valamely közösségi állampolgár magának előnyt akart kovácsolni abból, hogy egy másik tagállamban valamely szakma megkezdése és gyakorlása kedvezőbb, mint abban a tagállamban, ahol a tanulmányait végezte, önmagában tökéletesen megfelel a közösségi célkitűzéseknek.

52.

Ezzel szemben, amennyiben egy állampolgár azon A tagállamban, ahol a felsőfokú képzés egészét végezte, amely azonban nem teszi lehetővé számára, hogy a szóban forgó államban a kívánt foglalkozást megkezdje vagy gyakorolja, vagy egy másik C tagállamban élni kíván a B tagállamban megszerzett oklevelével, amely ebben az államban lehetővé teszi e foglalkozás megkezdését vagy gyakorlását, anélkül azonban, hogy az említett oklevelet kiállító tagállamhoz köthető szakmai vagy felsőfokú tapasztalatot szerzett volna, vagyis anélkül, hogy a szóban forgó B állam által nyújtott képzésben részt vett volna, vagy ebben az államban dolgozott volna, akkor ésszerűen kétségbe vonható a szabad mozgás tényleges gyakorlásnak fennállása, mivel a fogadó tagállamban semmiféle tevékenységre nem került sor. Összegezve, a munkavállalók szabad mozgásán alapuló gazdasági és társadalmi összefonódás nem áll fenn.

53.

Az eredmény, amelyhez az állampolgár az irányelv alapján jut, mindamellett, hogy betartja az alkalmazásához szükséges formális feltételeket, nem felel meg sem valamely szakma önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként a szakképesítéseinek megszerzése szerinti tagállamtól eltérő más tagállamban való gyakorlásának, sem szakképesítéseknek az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamban való megszerzésének, sem pedig az alapképesítését kiegészítő egyetemi képesítésnek más tagállamban vagy annak felügyelete alatt történő megszerzésének. Ezen körülmények között a kölcsönös elismerés azzal az előnnyel járna, hogy lehetővé tenné e személy számára a származása szerinti államban egy olyan szakma megkezdését vagy gyakorlását, amelyhez az alkalmazandó nemzeti jog értelmében nem rendelkezik szükséges szakképesítéssel. Ugyanakkor az irányelv tizedik preambulumbekezdése kifejezetten kimondja, hogy az elismerés bevezetett általános rendszere „nem irányul sem a szakma gyakorlására, beleértve a szakmai etikára vonatkozó olyan rendelkezések megváltoztatásá[ra], amelyek minden, egy tagállam területén azonos foglalkozást gyakoroló személyekre érvényesek, sem arra, hogy a migráns munkavállalót mentesítsék e rendelkezések alkalmazása alól”. Ezen feltétel mellett, és a közösségi jog alkalmazási feltételeinek formális betartása ellenére az elért eredmény tehát nyilvánvalóan ellentétben állna az irányelv által kitűzött célokkal.

54.

Az elért eredmény és az oklevelek elismerésének általános rendszere által követett célkitűzések közötti szembeötlő ellentét azonban önmagában nem valósítja meg a visszaélésszerű gyakorlatot. Az is szükséges ugyanis, hogy a közösségi jogi rendelkezéseken keresztül megszerzett előnyök ne legyenek objektíve igazolhatóak semmiféle más megfontolással, mint a nemzeti szabályozás azzal a céllal való megkerülésével, hogy valamely tagállamban egy szakma megkezdése vagy gyakorlása lehetővé váljon anélkül, hogy az ahhoz szükséges feltételek teljesülnének.

55.

Ezen feltétel mérlegelése érdekében „figyelembe vehet[ő] ezen ügyletek tisztán mesterséges jelleg[e]” ( 33 ) – a jelen ügyben honosítási és az elismerési eljárás tisztán mesterséges jellege – annak magállapítása érdekében, hogy azok az ismertetett különböző célkitűzésekre tekintettel másképpen is igazolhatók-e, mint az alkalmazandó nemzeti szabályozások megkerüléséhez fűződő érdekkel.

56.

A jelen ügyben, mivel a szabad mozgáshoz való jogot ténylegesen nem gyakorolták, az eljárási mód valószínűleg mesterségesnek minősül. Távol a gazdasági és társadalmi összefonódás elősegítésétől, az elért eredmény egy közösségi állampolgár számára lehetővé teszi azt, hogy a származása szerinti tagállamban valamely szakmát megkezdjen vagy gyakoroljon anélkül, hogy megszerezte volna az e tagállam jogi előírásai alapján szükséges képesítéseket, és anélkül, hogy szükséges lenne szakképesítést vagy felsőfokú képesítést szereznie egy másik tagállam által nyújtott rendszerben. Ez egy valójában tisztán belső ténybeli helyzetben, amelyet mesterségesen utaltak a közösségi jog hatálya alá, közösségi előnyök megszerzéséhez vezet.

57.

Ezért tehát az irányelv rendelkezéseit sértő előnynek kell tekinteni valamely tagállamban egy szabályozott szakmának az alkalmazandó nemzeti szabályozás által meghatározott feltételek teljesítése nélkül való megkezdését vagy gyakorlását, olyan oklevélre hivatkozva, amelyhez egy másik tagállamban akár ezen tagállam oktatási rendszerében kiegészítő felsőfokú képzés elvégzése, akár pedig ezen tagállamhoz köthető szakmai tapasztalat megszerzése útján szerzett szakképesítés nélkül jutottak hozzá, ha a szabad mozgás célkitűzésével összefüggő semmiféle más igazolás nem hozható fel.

58.

Amennyiben a nemzeti bíróság arra a megállapításra jut, hogy Cavallera úr a közösségi jogot visszaélésszerűen alkalmazta, akkor azt is meg kell állapítania, hogy ez utóbbi nem hivatkozhat az irányelv rendelkezéseire, jóllehet a tanúsítványa megfelel azon alaki feltételeknek, amelyek alapján az irányelv értelmében vett oklevélnek minősülhet. Ez a megállapítás azonban önmagában nem elegendő annak kinyilvánításához, hogy azon belső szabályozás, amely nem teszi lehetővé az oklevelek elismerését a szóban forgó esetben, összeegyeztethető a közösségi joggal.

59.

Az indokolás ezen második szakasza szorosan kapcsolódik az elsőhöz. A nemzeti bíróság feladata annak mérlegelése, hogy az olasz szabályozás által az oklevelek kölcsönös elismerése tekintetében meghatározott megszorítás „igazolhat[ó]-e […] a teljesen mesterséges ügyletekkel szembeni küzdelem indok[ával], és az adott esetben arányosnak bizonyul-e e cél tekintetében” ( 34 ).

60.

A fent ismertetett célkitűzésekre tekintettel ahhoz, hogy az oklevelek elismerésének korlátozása „igazolható [legyen] a visszaélésszerű gyakorlatokkal szembeni küzdelem indokával, […] e korlátozás sajátos célja szükségképpen az [kell, hogy legyen], hogy megakadályozza a teljesen mesterséges, valós gazdasági tartalmat nélkülöző ügyletekre irányuló magatartásokat” ( 35 ), vagyis az olyan ügyleteket, amelyek azt bizonyítják, hogy egyetlen pillanatban sem gyakorolták ténylegesen az alapvető szabadságokat. Ezek az ügyletek tehát azt mutatják, hogy az események kizárólagos célja a szakma gyakorlására vonatkozó nemzeti szabályozás alkalmazásának kijátszása volt.

61.

A jelen ügyben az olasz szabályozás, mivel megtagadja az olyan „tagállami oklevél [elismerését], amely kizárólag egy korábbi olasz oklevél elismerésének eredménye”, minden valószínűség szerint ezt a célt szolgálja.

62.

Ugyanakkor, a szóban forgó nemzeti szabályozás a kitűzött céllal arányban kell, hogy álljon, nem lépheti túl az annak eléréséhez szükséges mértéket. A jelen ügyben minden a „kizárólagos eredménye” kifejezés értelmezésén múlhat. Amint már megjegyeztem, amennyiben az állampolgár igazolni tudja a szakképesítésnek az oklevelet kiállító tagállam területén való megszerzését, akkor hivatkozhat arra a származása szerinti államban az oklevelek kölcsönös elismerése útján.

63.

A nemzeti bíróság faladata tehát annak vizsgálata, hogy „kizárólagos eredményként” az olasz jogalkotó nem zár-e ki ilyen helyzeteket, és nem elégszik-e meg azzal, hogy olyan helyzeteket szabályozzon, amelyekben valamely tagállam állampolgára nem tudja igazolni az oklevelet kiállító tagállamban az Olaszországban már eredetileg megszerzetthez képest kiegészítő szakmai tapasztalat vagy felsőfokú képzés megszerzését. Ezzel szemben ezen szabályozás nem alkalmazható akkor, ha az elismerésre irányuló kérelem a szabad mozgás a jelen főtanácsnoki indítvány 47. pontjában kifejtett célkitűzései valamelyikével igazolható.

64.

Ily módon a nemzeti szabályozás akkor és csakis akkor korlátozhatja az oklevelek kölcsönös elismerését az elismerés formális feltételeinek teljesülése esetén, ha ez a – különösen mesterséges ügyletekben megnyilvánuló – visszaélésszerű gyakorlatok elleni küzdelem indokával igazolható, és feltéve, hogy ennek sajátos céljával arányban áll.

65.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt indítványozom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg: