T‑163/05. sz. ügy
Bundesverband deutscher Banken eV
kontra
Európai Bizottság
„Állami támogatások – Állami vagyontárgyak átruházása a Landesbank Hessen‑Thüringen Girozentrale részére – A támogatást a közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító és a visszatéríttetését elrendelő határozat – A magánbefektető fogalmának kritériuma – Indokolási kötelezettség”
Az ítélet összefoglalása
1. Államok által nyújtott támogatások – Fogalom – A magánbefektető kritériuma
(EK 87. cikk, (1) bekezdés)
2. Államok által nyújtott támogatások – Fogalom – A magánbefektető kritériuma szerinti értékelés
(EK 87. cikk, (1) bekezdés)
3. Államok által nyújtott támogatások – Fogalom – A magánbefektető kritériumának alkalmazása – A Bizottság mérlegelési jogköre
(EK 87. cikk, (1) bekezdés)
4. Államok által nyújtott támogatások – Fogalom – A magánbefektető kritériuma szerinti értékelés
(EK 87. cikk, (1) bekezdés)
5. Államok által nyújtott támogatások – Fogalom – A magánbefektető kritériuma szerinti értékelés
(EK 87. cikk, (1) bekezdés)
1. Annak megállapítása érdekében, hogy valamely állami intézkedés támogatásnak minősül‑e, azt kell meghatározni, hogy a kedvezményezett vállalkozás részesül‑e olyan gazdasági előnyökben, amelyeket szokásos piaci körülmények között nem kapott volna meg. Ezzel kapcsolatban nem feltételezhető, hogy azt a szellemi tevékenységet, amely annak ellenőrzéséből áll, hogy valamely műveletre a piacgazdaság rendes feltételei mellett került‑e sor, szükségképpen egyetlen beruházóra, illetve a beruházás egyetlen kedvezményezett vállalkozására hivatkozással kellene végezni, mivel a piacgazdaságot épp a különböző gazdasági szereplők közötti kapcsolat jellemzi. Másfelől e tevékenység azt sem követeli meg, hogy teljes mértékben el kelljen vonatkoztatni az átruházott vagyon jellegéhez kapcsolódó kötöttségektől, mivel olyan magánbefektető magatartását kell hivatkozási alapul venni, aki a lehető legteljesebb mértékben ugyanolyan helyzetben van, mint az állami beruházó.
E körülmények között annak mérlegelése érdekében, hogy a vállalkozás részesült‑e olyan előnyben, amelyhez piaci feltételek mellett nem juthatott volna hozzá, a Bizottság köteles a vitatott művelet és annak összefüggései valamennyi releváns elemére vonatkozó teljes körű vizsgálatot lefolytatni, beleértve a kedvezményezett vállalkozás és az érintett piac helyzetét. Ezzel kapcsolatban a Bizottság különösen azt vizsgálhatja, hogy a vállalkozás más beruházóktól hozzájuthatott volna‑e olyan forrásokhoz, amelyek ugyanezeket az előnyöket biztosítják, és ha igen, milyen feltételekkel, mivel valamely intézkedés nem képezhet állami támogatást, ha a vállalkozást nem hozza előnyösebb helyzetbe ahhoz képest, amelyben az állami szerv beavatkozása nélkül lenne.
(vö. 35–37., 175. pont)
2. Az az állami szerv, amely olyan tőke‑hozzájárulásban részesít valamely bankot, amelyért fokozatosságon alapuló rendszer keretében kell díjat fizetni, vagyis az említett hozzájárulás bevonását követő első években a kereskedelmi tevékenységek kiterjesztésére irányuló rendeltetésért megállapított díj nem a hozzájárulás teljes összege után fizetendő, hanem előzetesen megállapított részletek után, nem feltétlenül részesíti a bankot olyan előnyben, amelyhez az más módon nem juthatott volna.
A Bizottság olyan érvek hiányában, amelyek alátámaszthatnák, hogy nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, juthat arra a megállapításra, hogy olyan helyzetben, amelyet egyrészt az a tény jellemez, hogy valamely állami szerv be akart fektetni egy azonnali fizetőképességet nem eredményező olyan vagyont, amelyet nem akart felosztani, másrészt pedig, hogy az említett banknak sem rövid, sem hosszú távon nem volt szüksége a különleges alapnak megfelelő nagyságrendű tőkére, valamely magánbefektető nem tudta volna elérni, hogy a bank azonnal olyan mértékű díjat fizessen az egész vitatott hozzájárulásért, amely megfelel a bank kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére irányuló rendeltetésért megállapított mértéknek. Mindazonáltal nem tűnik nyilvánvalóan tévesnek az a megfontolás, mely szerint egy bank nem fogadná el, hogy a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére irányuló rendeltetés díjának megfelelő mértékben kelljen fizetnie olyan forrásokért, amelyekről előre tudja, hogy azokat nem lesz képes erre a célra használni. Jóllehet ugyanis e források lehetővé tehetik a bank számára, hogy megerősítse a fizetőképességét, vagy elkerülje annak romlását, következésképpen pedig csökkentse vagy szinten tartsa a finanszírozási költségeit, nem biztosítanak újabb műveletekből származó további jövedelmet.
Ezért az állami szerv helyzetében lévő magánbefektetőnek figyelembe kellett volna vennie azt a tényt, hogy mivel a banknak nem volt lehetősége arra, hogy a prudenciális szempontból rendelkezésre álló egész hozzájárulást azonnal felhasználja a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére, a hozzájárulás azon részének, amelyet nem használhatott fel, nem ugyanaz volt a gazdasági rendeltetése a bank számára, mint annak a résznek, amelyet felhasználhatott.
(vö. 51., 58., 66–68. pont)
3. Azon kérdés Bizottság általi mérlegelése, hogy valamely beruházás olyan előnyt biztosít‑e, amelyhez a vállalkozás nem tudott volna a piacon hozzájutni, összetett gazdasági mérlegelést foglal magában. Márpedig a Bizottság az ilyen mérlegeléssel járó aktus elfogadása során széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, az említett aktus bírósági felülvizsgálata pedig – még akkor is, ha azt a kérdést, hogy az intézkedés az EK 87. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozik‑e, alapvetően átfogóan kell vizsgálnia – az eljárás és az indokolás szabályai betartásának vizsgálatára korlátozódik, valamint arra, hogy a vitatott választást megalapozó tények a valóságnak megfelelnek‑e, és hogy nem áll‑e fenn e tényállás nyilvánvalóan téves értékelése vagy hatáskörrel való visszaélés. Különösen, a Törvényszék a határozat kibocsátójának gazdasági értékelését nem helyettesítheti a saját értékelésével.
Így a vitatott tőke‑hozzájárulásnak az egyéb hibrid eszközökkel történő összehasonlítása gazdaságilag bizonyos mértékig összetett kérdést képez, amelynek kapcsán a Bizottság széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Ezenkívül az a kérdés, hogy a vitatott hozzájárulást határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásként vagy a részvénytőkébe történő befektetésként kell minősíteni, csupán olyan elemzési módszert képez, amelyet a Bizottság az EK 87. cikk (1) bekezdésének alkalmazása keretében használ.
A Bizottság által ezzel kapcsolatban végzett elemzés tehát nem teszi lehetővé az állami támogatás fennállásának és mértékének automatikus meghatározását, hanem kizárólag azt biztosítja a Bizottság számára, hogy a mérlegelésének kialakítása céljából olyan kiindulóponttal rendelkezzék, amely figyelembe veszi azon feltételeket, amelyek mellett a magánbefektetők a lehető leginkább hasonló műveleteket végrehajtották. A Bizottság által e kérdéssel kapcsolatban levont következtetés ezért nem mentesíti a Bizottságot azon kötelezettsége alól, hogy a vitatott művelet és annak összefüggései – ideértve a kedvezményezett vállalkozás és az érintett piac helyzetét – valamennyi releváns körülményére kiterjedő, teljes körű elemzést végezzen annak ellenőrzése érdekében, hogy a kedvezményezett vállalkozás olyan gazdasági előnyben részesül‑e, amelyhez rendes piaci körülmények között nem jutott volna hozzá.
(vö. 38., 96–98. pont)
4. Még ha a kibocsátó bank saját tőkéje 40%‑át képező hozzájárulás teljes egészének jegyzése magas kockázattal is jár a beruházó számára, a díj növelése csak akkor lenne indokolt, ha e körülmény olyan előnnyel járna a kibocsátó bank számára, amelyért az hajlandó fizetni, vagy ha e banknak szüksége van a beruházó által kínált forrásokra, és nem áll módjában más személyektől beszerezni azokat. Ezzel szemben, ha a beruházó kockázatának növekedése olyan döntésből ered, amelyet ő maga hozott meg előtte ismert okokból, anélkül hogy azt a bank kívánalmai vagy szükségletei befolyásolták volna, a bank nem lesz hajlandó felárat fizetni a díj után, és más beruházóktól fogja beszerezni a forrásokat.
(vö. 229., 234. pont)
5. A vállalkozásba történő beruházás állami támogatáskénti minősítését illetően az a meghatározó, hogy előny keletkezik‑e a vállalkozás számára. Ebből következik, hogy egy állami szerv sajátos jellegű vagyontárgyat szándékozik beruházni, valamely műveletet nem lehet állami támogatásnak minősíteni, amennyiben az említett állami szerv és a vállalkozás közötti tárgyalást követően azok a feltételek, amelyeket a vállalkozás az átruházott tőke jellegéből számára következő hátrányok folytán hajlandó elfogadni, olyan díjazást foglalnak magukban, amely alacsonyabb az azonnali fizetőképességet eredményező beruházásokért a piacon megállapított díjnál. Amennyiben ugyanis e feltételek a vállalkozás számára nem előnyösebbek azoknál, amelyek akkor vonatkoznának rá, ha – mint ahogy általában így van – a művelet tárgya azonnali fizetőképességet biztosító tőke lenne, a vállalkozás nem részesül olyan előnyben, amelyhez a piacon ne tudott volna hozzájutni. Ezzel szemben nem állapítható meg, hogy ahhoz, hogy az ilyen típusú műveletet ne lehessen állami támogatásnak minősíteni, az állami szervnek a beruházásáért minden esetben ugyanazt a díjat kelljen kapnia, mint az azonnali fizetőképességet biztosító tőkét átruházni hajlandó beruházónak.
(vö. 277. pont)
A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (negyedik tanács)
2009. március 3.(*)
„Állami támogatások – Állami vagyontárgyak átruházása a Landesbank Hessen‑Thüringen Girozentrale részére – A támogatást a közös piaccal összeegyeztethetetlennek nyilvánító és a visszatéríttetését elrendelő határozat – A magánbefektető fogalmának kritériuma – Indokolási kötelezettség”
A T‑163/05. sz. ügyben,
a Bundesverband deutscher Banken eV (székhelye: Berlin [Németország], képviselik: H.‑J. Niemeyer, K.‑S. Scholz és J.‑O. Lenschow ügyvédek)
felperesnek
az Európai Bizottság (képviselik: N. Khan és T. Scharf, meghatalmazotti minőségben)
alperes ellen,
támogatják:
a Németországi Szövetségi Köztársaság (képviselik: M. Lumma és C. Schulze‑Bahr, meghatalmazotti minőségben, segítőjük: J. Witting ügyvéd),
a Land Hessen (Németország, képviselik kezdetben: H.‑J. Freund és M. Holzhäuser, később: H.‑J. Freund és S. Lehr ügyvédek)
és
a Landesbank Hessen-Thüringen Girozentrale (székhelye: Frankfurt am Main [Németország], képviseli: H.‑J. Freund ügyvéd)
beavatkozók
a Landesbank Hessen‑Thüringen – Girozentralénak Németország részéről nyújtott állami támogatásról szóló, 2004. október 20‑i 2006/742/EK bizottsági határozat (HL 2006. L 307., 159. o.) megsemmisítése iránt benyújtott kérelme tárgyában,
A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács),
tagjai: Czúcz O. elnök (előadó), V. Vadapalas és I. Labucka bírák,
hivatalvezető: C. Kristensen tanácsos,
tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2008. szeptember 9‑i tárgyalásra,
meghozta a következő
Ítéletet
A jogvita előzményei
A – A vitatott hozzájárulás
1 A Landesbank Hessen‑Thüringen Girozentrale (a továbbiakban: Helaba) Németország egyik legnagyobb bankja. E banknak „Körperschaft öffentlichen Rechts” (köztestület) jogállása van. A Helaba tulajdonosai 2001. január 1‑je óta a Sparkassen- und Giroverband Hessen‑Thüringen 85%‑os részesedéssel, Land Hessen (Hessen tartomány, a továbbiakban: Land) 10%‑os részesedéssel, valamint Land Thüringen (Türingia tartomány) 5%‑os részesedéssel. A Helaba a Land és Türingia tartomány hivatalos házibankjaként, valamint Hessen és Türingia takarékpénztárainak központi bankjaként működik. Emellett kereskedelmi banki tevékenységet is végez, mind a belföldi piacon, mind pedig a nemzetközi piacokon.
2 Az 1998. december 17‑i törvénnyel a Land különleges alapot hozott létre Wohnungswesen und Zukunftsinvestition (Lakásügy és Jövőbeni Beuházás) néven (a továbbiakban: különleges alap). E különleges alap felöleli a Land azon követeléseit, amelyek az 1948 és 1998 között a szociális lakásépítés támogatására nyújtott, alacsony kamatozású hitelekből származnak. Az 1998. december 31‑i állapot szerint a hitelállomány 7,829 milliárd német márkát (DEM) (hozzávetőleg 4 milliárd euró) tett ki. Az alap időszerűvé tett értékét két független szakértő 2,473 milliárd DEM‑ben (1,264 milliárd euró) állapította meg.
3 A különleges alapot a Helaba és a Land által kötött szerződés (a továbbiakban: szerződés) értelmében, belső társaság formájában, „csendestársi tőkehozzájárulásként”, 1998. december 31‑i hatállyal bevonták a Helaba tőkéjébe (a továbbiakban: vitatott hozzájárulás). A szerződés 1. cikkének (2) bekezdése szerint a hozzájárulásnak állandó jelleggel a Helaba szavatolótőkéjeként kellett szolgálnia, mégpedig saját tőke formájában. A Bundesaufsichtsamt für das Kreditwesen (Pénzügyi Szervezetek Szövetségi Felügyelete, a továbbiakban: BAKred) a hozzájárulást teljes egészében ténylegesen elismerte saját tőkeként. Így többek között megállapítást nyert, hogy a hozzájárulás megfelelt a Sydney Nyilatkozatnak, vagyis a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság 1998. október 27‑i sajtóközleményének, amely kimondja, hogy a hitelintézetek saját tőkéjében a hibrid sajáttőke‑eszközök (olyan eszközök, amelyek egyszerre rendelkeznek a részesedést és a követelést megtestesítő értékpapírok egyes tulajdonságaival) aránya nem haladhatja meg a 15%‑ot, kivéve az olyan eszközök esetét, amelyek tekintetében a rájuk vonatkozó szerződés előírja, hogy a tőke rendelkezésre bocsátása állandó jelleggel történik, és a kibocsátó általi előtörlesztés egyszerű lehetőségén kívül nem rendelkeznek más olyan kifejezett tulajdonsággal, amely az eszköz visszafizetéséhez vezethet.
4 A szerződésben részes felek megállapodtak, hogy ezen csendestársi hozzájárulás ellentételezéseként a Helaba évente a hozzájárulás összegének – amelyből le kell vonni a szociális lakásépítés támogatására szolgáló tevékenység biztosításához szükséges részt – 1,4%‑ában megállapított díjat fizet a Landnak. E díj a biztosítéki rendeltetésért fizetett 1,2%‑os díjból, valamint a hozzájárulás állandó jellegéért és a Helabát megillető egyoldalú elállási jogért fizetendő 0,2%‑os felárból tevődik össze. Ezzel összefüggésben a felek egy fokozatosságon alapuló rendszer keretében megállapodtak, hogy az első négy év során (1998‑tól 2002‑ig) az átruházott vagyonnak nem a teljes értéke után kell fizetni a díjat, hanem évenként növekvő részletek után (a továbbiakban: fokozatosságon alapuló rendszer). E részleteket 700 millió, 1,2 milliárd, 1,6 milliárd és 2 milliárd DEM‑ben (hozzávetőleg 380 millió, 610 millió, 820 millió és 1,02 milliárd euró) állapították meg.
B – A német Landesbankenre vonatkozó ügyek
5 A felperes, vagyis a Bundesverband deutscher Banken eV (a magánbankok német szövetsége) 1994. május 31‑én és december 21‑én kelt leveleiben az Európai Közösségek Bizottságának tudomására hozta, hogy bizonyos számú tartomány, köztük a Land Nordrhein‑Westfalen (Észak‑Rajna–Vesztfália tartomány) a lakásépítésre szolgáló kölcsönöket bevonta egyes Landesbanken (tartományi bankok) – mint például a Westdeutsche Landesbank Girozentrale (a továbbiakban: WestLB) – szavatolótőkéjébe, illetve ha ez még nem történt meg, szándékukban áll ezt tenni. A felperes szerint ezen hozzájárulások ellentételezéseként semmilyen, a piacgazdasági feltételek mellett tevékenykedő magánbefektető kritériumának (a továbbiakban: magánbefektető kritériuma) megfelelő díjat nem kötöttek ki, vagyis az érintett Landesbanken saját tőkéjének ezen műveletekből eredő növekedése a kedvezményezett bankok javára torzította a versenyt.
6 A felperes 1997. augusztus 6‑i és 1998. július 30‑i két levelében két további vagyonátruházásról, köztük a vitatott hozzájárulásról tájékoztatta a Bizottságot.
7 A Bizottság először a WestLB javára történő vagyonátruházást (a továbbiakban: WestLB‑ügy) vizsgálta, kinyilvánítva azon szándékát, hogy a többi bank javára történő átruházásokat ezen ügy eredményei alapján fogja megvizsgálni. A Bizottság 1999. július 8‑án elfogadta a Németország által a WestLB javára végrehajtott intézkedésről szóló 2000/392/EK határozatot (HL 2000. L 150., 1. o.; a továbbiakban: 1999. évi WestLB‑határozat), amelyben megállapította, hogy a szóban forgó művelet a közös piaccal összeegyeztethetetlen állami támogatást tartalmazott, és elrendelte e támogatás visszatéríttetését. E határozatot az Elsőfokú Bíróság a T‑228/99. és T‑233/99. sz., Westdeutsche Landesbank Girozentrale és Land Nordrhein‑Westfalen kontra Bizottság egyesített ügyekben 2003. március 6‑án hozott ítéletében (EBHT 2003., II‑435. o.; a továbbiakban: WestLB‑ügyben hozott ítélet) az indokolás hiánya miatt megsemmisítette.
8 A Bizottság a 2002. november 13‑i levelében tájékoztatta a Németországi Szövetségi Köztársaságot azon határozatáról, hogy hivatalos vizsgálati eljárást indít többek között a vitatott hozzájárulás tárgyában. A vitatott hozzájárulásra vonatkozó hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatot közzétették az Európai Unió Hivatalos Lapjában (HL 2003. C 72., 3. o.).
C – A megtámadott határozat
9 A Bizottság 2004. október 20‑án elfogadta a Landesbank Hessen‑Thüringen – Girozentralénak Németország részéről nyújtott állami támogatásról szóló, 2004. október 20‑i 2006/742/EK bizottsági határozat (HL 2006. L 307., 159. o.; a továbbiakban: megtámadott határozat).
10 A Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy mivel a BAKred a Helaba saját tőkéjeként ismerte el különleges alapot, annak vizsgálata érdekében, hogy a Land magatartása megfelelt‑e a magánbefektető magatartásának, a vitatott hozzájárulást azokkal a sajáttőke‑eszközökkel kellett összehasonlítani, amelyeket a hozzájárulás évében Németországban saját tőkeként ismertek el, és amelyek az átruházás időpontjában ilyen nagyságrendű – vagyis a Helaba saját tőkéjének 15%‑át lényegesen meghaladó – beruházás céljából ténylegesen a Helaba rendelkezésére álltak. Ezzel kapcsolatban a Bizottság elutasította a felperes azon érvét, mely szerint a vitatott hozzájárulásnak a Land és a Helaba által megkötött szerződésből eredő jellegzetességei az említett hozzájárulást hasonlóbbá tették a részvénytőkéhez történő hozzájáruláshoz, mint a „rendes”, azaz határozott időre szóló csendestársi hozzájáruláshoz (a megtámadott határozat (128)–(139) preambulumbekezdése).
11 Ami azon díj számítását illeti, amelyet valamely magánbefektető kért volna a vitatott hozzájáruláshoz hasonló hozzájárulásért, a Bizottság különbséget tett a Helaba kereskedelmi tevékenységeinek biztosítása érdekében a Helaba rendelkezésére álló összeg, valamint azon összeg között, amelyet a Bizottság szerint a Helaba különböző okok miatt nem használhatott erre a célra (a megtámadott határozat (141) és (142) preambulumbekezdése).
12 A Helaba kereskedelmi tevékenységeinek biztosítása érdekében a Helaba rendelkezésére álló összeget illetően a Bizottság először is úgy ítélte meg, hogy figyelembe kellett venni azt a tényt, hogy a Helaba köteles volt megfizetni az ipari és kereskedelmi tevékenységekre kivetett adót (a továbbiakban: iparűzési adó), amelynek a tevékenységüket Németországban gyakorló ipari és kereskedelmi befektetők a kötelezettjei, amelyet azonban a jelen esetben azért a Helabának kellett megfizetnie, mert a Land nem volt köteles erre (a megtámadott határozat (157)–(159) preambulumbekezdése).
13 A Bizottság másodszor kifejti, hogy a piacon a díj számításához használt referenciaérték vagy rögzített, amely általában a tízéves maradványértékű államkötvények hozamának felel meg, vagy pedig változó, amely a bankközi pénzpiacon alkalmazott olyan mértékeknek felel meg, mint a Libor vagy az Euribor. A Bizottság megjegyzi, hogy a díjhoz az alkalmazott referenciaértéktől függetlenül hozzá kell adni egy felárat, amelynek az összetétele attól függően változik, hogy változó vagy rögzített díjról van szó. A Bizottság kifejti, hogy ha a díj változó, a felár azon biztosítéki rendeltetésért fizetett díjnak felel meg, amelyet a szóban forgó csendestársi hozzájárulás tölt be (a továbbiakban: garanciadíj). Ezzel szemben ha a díj rögzített, a felárat két összetevő alkotja: a refinanszírozási felár, vagyis az államkötvények hozamáért járó azon felár, amelyet a banknak a piacon kell fizetnie azért, hogy azonnali fizetőképességhez jusson, valamint a szóban forgó csendestársi hozzájárulás kockázati profiljának megfelelő garanciadíj (a megtámadott határozat (162) preambulumbekezdése).
14 Figyelembe véve, hogy a vitatott hozzájárulás nem eredményezi azonnali fizetőképesség biztosítását és többlet refinanszírozási költségeket jelent a Helabának, a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a Helaba csak garanciadíjat köteles fizetni a Landnak (a megtámadott határozat (162), valamint (184)–(187) preambulumbekezdése).
15 A felek által megállapított, az iparűzési adó terhével növelt díj piaci feltételekkel való összhangját illetően tehát a Bizottság úgy ítélte meg, hogy mivel az említett díj a garanciadíj piaci ársávjának felső hányadában helyezkedett el, semmi nem tette lehetővé azon következtetés levonását, hogy Helaba másokhoz képest előnyben részesült, ennek következtében állami támogatás kedvezményezettje lett volna (a megtámadott határozat (172)–(183) preambulumbekezdése).
16 Ami azt az összeget illeti, amely a Bizottság szerint a fokozatosságon alapuló rendszer folytán, vagy pedig azért nem állt a Helaba rendelkezésére a kereskedelmi tevékenységeinek biztosításához, mert ez az összeg a különleges alap szociális lakásépítés támogatására irányuló tevékenységeinek biztosítását szolgálta, a Bizottság úgy ítélte meg, hogy az a körülmény, hogy ezt az összeget a hozzájárulás időpontjától kezdve feltüntették a Helaba mérlegében, előnyt biztosított a Helabának, mivel a hozzájárulás olyan garanciaként működött, amelyért – ellentétben a felek rendelkezésével – ellenszolgáltatás járt, mégpedig 0,3%‑os, adózás előtti éves mértékben. Ezért a Bizottság megállapította, hogy a Helaba 6,09 millió euró összegű állami támogatásban részesült (a megtámadott határozat (155) és (190) preambulumbekezdése).
Az eljárás és a felek kérelmei
17 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. április 18‑án benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.
18 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. július 29‑én, augusztus 4‑én és augusztus 8‑án benyújtott külön beadványaikban a Helaba, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Land kérték, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatása végett a jelen eljárásba beavatkozhassanak. Az Elsőfokú Bíróság harmadik tanácsának elnöke 2005. szeptember 30‑i végzésével megengedte e beavatkozásokat.
19 A felperes 2005. augusztus 9‑i és augusztus 23‑i leveleiben kérte, hogy a keresetlevélben és a válaszban foglalt egyes bizalmas információkat ne közöljenek a beavatkozókkal. A felperes benyújtotta e beadványok nem bizalmas változatait. Az említett beadványok beavatkozókkal történő közlése e nem bizalmas változatokra korlátozódott. A beavatkozók ezzel kapcsolatban nem emeltek kifogást.
20 A felperes 2005. december 20‑i levelében jelezte az Elsőfokú Bíróságnak, hogy azért nem jelölte meg név szerint azokat a bankokat, amelyek a válaszban szereplő bizonyos információkat szolgáltatták neki, mert az említett bankok a Helabával fennálló kereskedelmi kapcsolataikat érő súlyos hátrányoktól tartottak arra az esetre, ha a Helaba tudomást szerezne a nevükről. A felperes akként nyilatkozott, hogy ezeket az információkat kizárólag az Elsőfokú Bíróság felhívása esetén bocsátja az Elsőfokú Bíróság rendelkezésére.
21 A beavatkozók a megszabott határidőn belül benyújtották beadványaikat. A megszabott határidőn belül a felperes is benyújtotta a beavatkozási beadványokra vonatkozó észrevételeit. A Bizottság nem élt azzal a lehetőséggel, hogy az említett beadványokra észrevételt tegyen.
22 A Bizottság 2006. március 28‑i levelében azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság a válasz egyes mellékleteit távolítsa el az ügyiratból. Mivel a felperes a válasz C.3. sz. mellékletét illetően nem ellenezte a kérelem teljesítését, e mellékletet a harmadik tanács elnökének 2006. június 28‑i határozata értelmében eltávolították az ügyiratból. Az Elsőfokú Bíróság a felperes által eltávolítani kért többi mellékletet illetően úgy döntött, hogy e mellékletekről később határoz.
23 Mivel módosult az Elsőfokú Bíróság tanácsainak összetétele, az előadó bírót a negyedik tanácsba osztották be, következésképpen a jelen ügyet e tanács elé utalták.
24 Tekintettel arra, hogy az eljáró tanács egyik tagjának hivatali ideje lejárt, az Elsőfokú Bíróság elnöke a tanács létszámának kiegészítése érdekében az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 32. cikkének 3. §‑a alapján másik bírót jelölt ki.
25 Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (negyedik tanács) úgy határozott, hogy megnyitja a szóbeli szakaszt, és az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzatának 64. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében felhívta a Bizottságot egyes iratok benyújtására, valamint írásban kérdéseket intézett a felekhez, amelyekre azok határidőben válaszoltak.
26 Az Elsőfokú Bíróság a 2008. szeptember 9‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és a kérdéseire adott válaszait. E tárgyalás végén az Elsőfokú Bíróság megengedte a Bizottságnak, hogy az Elsőfokú Bíróság által feltett egyik kérdésre írásban válaszoljon. A Bizottság 2008. szeptember 19‑i levelében válaszolt, 2008. október 2‑án pedig a felperes észrevételeket nyújtott be e válaszra. Az Elsőfokú Bíróság a szóbeli szakaszt 2008. október 8‑án berekesztette.
27 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:
– semmisítse meg a megtámadott határozatot;
– a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.
28 A beavatkozók által támogatott Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:
– nyilvánítsa a keresetet elfogadhatatlannak, másodlagosan pedig megalapozatlanként utasítsa el azt;
– a felperest kötelezze a költségek viselésére.
A jogkérdésről
A – Az elfogadhatóságról
29 A Bizottság azt állítja, hogy a kereset valószínűleg elfogadhatatlan, mivel a megtámadott határozat nem érinti személyében a felperest.
30 Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkező bíróság jogosult mérlegelni az egyes ügyek körülményei alapján, hogy a gondos igazságszolgáltatás indokolja‑e a kereset anélkül történő érdemi elutasítását, hogy az Elsőfokú Bíróság határozna az alperes által előterjesztett elfogadhatatlansági kifogásról (a Bíróság C‑23/00. P. sz., Tanács kontra Boehringer ügyben 2002. február 26‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑1873. o.] 51. és 52. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróság T‑217/99., T‑321/00. és T‑222/01. sz., Sinaga kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. szeptember 13‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 68. pontja).
31 A jelen esetben meg kell jegyezni, hogy jóllehet a jelen ügy és a Törvényszék T‑36/06. sz., Bundesverband deutscher Banken kontra Bizottság ügyben a mai napon hozott ítélete (az EBHT‑ban még nem tették közzé) alapjául szolgáló jogvita az egyes megtámadott határozatok jogi alapja folytán részben eltérő elfogadhatósági kérdéseket vet fel, ezen ügyek tárgyát lényegében hasonló érdemi kérdések képezik, amennyiben a felek az utóbbi ügy alapjául szolgáló jogvitában jelentős számú olyan érvet ismételtek meg, amelyeket a jelen eljárás keretében is előadtak. Ezért a Törvényszék úgy véli, hogy mindjárt a felperes által hivatkozott jogalapokat kell vizsgálni, anélkül hogy ezt megelőzően határozni kellene a Bizottság által emelt elfogadhatatlansági kifogásról, mivel a megsemmisítés iránti kereset az alábbiakban kifejtett indokok alapján mindenképp megalapozatlan.
B – Az ügy érdeméről
32 A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat ellentétes az EK 87. cikk (1) bekezdésével, amennyiben a Land és a Helaba által a hozzájárulás azon részéért megállapított díj, amelyet a Helaba a kereskedelmi tevékenységeinek biztosítására használhatott, nem felel meg annak a díjnak, amelyet egy magánbefektető kért volna e művelet időpontjában, továbbá a Land megfelelő díjazásról történő lemondása állami támogatást képez. A felperes ezenkívül azt állítja, hogy a megtámadott határozatban foglalt bizonyos mérlegelések indokolása hiányos.
33 Közelebbről, a felperes mindenekelőtt azt állítja, hogy a Bizottság nem a vitatott hozzájárulás nyújtásának időpontjában fennálló piaci helyzetből indult ki. Ezt követően minden egyes lépésre nézve kifogásolja azt az értékelést, melynek nyomán a Bizottság eljutott arra a következtetésre, hogy nem képez állami támogatást a vitatott hozzájárulás azon részéért megállapított díj, amelyet a Helaba a kereskedelmi tevékenységeinek biztosítására használhatott. A felperes először is azt a tényt kifogásolja, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulásért megállapított díjnak a piacon végzett egyéb műveletekért járó díjjal történő összehasonlítása kapcsán az említett hozzájárulás közelebb áll a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokhoz, mint a részvénytőkébe történő beruházásokhoz. Másodszor azt a tényt sérelmezi, hogy a Bizottság elfogadta azt a megoldást, amely a fokozatosságon alapuló rendszer értelmében fokozatosan növekvő díjat állapít meg a vitatott hozzájárulás azon részéért, amelyet a Helaba a kereskedelmi tevékenységeinek biztosítására használhatott. A felperes harmadszor a Bizottság által azokra az esetleges felárakra és csökkentésekre vonatkozó értékelést kifogásolja, amelyeket a piaci feltételekből eredő garanciadíj ársávjára lehetne alkalmazni annak érdekében, hogy figyelembe lehessen venni a vitatott hozzájárulás sajátosságait. Negyedszer azt a tényt sérelmezi, hogy a Bizottság a piaci feltételek mellett követelhető díjból levonta azokat a refinanszírozási költségeket, amelyek a Helaba számára a hozzájárulás azonnali fizetőképességet biztosító jellegének állítólagos hiányából fakadóan merülnek fel.
34 Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az EK 87. cikk (1) bekezdésének célja elkerülni, hogy a tagállamok közötti kereskedelmet érintsék azok az állami szervek által nyújtott előnyök, amelyek bizonyos vállalkozásoknak vagy bizonyos áruk termelésének előnyben részesítése által különböző módokon torzítják a versenyt, vagy azzal fenyegetnek.
35 Annak megállapítása érdekében, hogy valamely állami intézkedés támogatásnak minősül‑e, azt kell meghatározni, hogy a kedvezményezett vállalkozás részesül‑e olyan gazdasági előnyökből, amelyeket szokásos piaci körülmények között nem kapott volna meg (a Bíróság C‑39/94. sz., SFEI és társai ügyben 1996. július 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑3547. o.] 60. pontja; a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 207. és 243. pontja).
36 Ezzel kapcsolatban nem lehet úgy vélni, hogy azt a szellemi tevékenységet, amely annak ellenőrzéséből áll, hogy valamely műveletre a piacgazdaság rendes feltételei mellett került‑e sor, szükségképpen egyetlen beruházóra, illetve a beruházás egyetlen kedvezményezett vállalkozására hivatkozással kellene végezni, mivel a piacgazdaságot épp a különböző gazdasági szereplők közötti kapcsolat jellemzi (a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 327. pontja). Másfelől e tevékenység azt sem követeli meg, hogy teljes mértékben el kelljen vonatkoztatni az átruházott vagyon jellegéhez kapcsolódó kötöttségektől, mivel olyan magánbefektető magatartását kell hivatkozási alapul venni, aki a lehető legteljesebb mértékben ugyanolyan helyzetben van, mint az állami beruházó (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑482/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. május 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑4397. o.] 70. pontját, a C‑334/99. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 2003. január 28‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑1139. o.] 133. pontját, valamint a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 270. pontját).
37 E körülmények között annak mérlegelése érdekében, hogy a vállalkozás részesült‑e olyan előnyben, amelyhez piaci feltételek mellett nem juthatott volna hozzá, a Bizottság köteles a vitatott művelet és annak összefüggései valamennyi releváns elemére vonatkozó teljes körű vizsgálatot lefolytatni, beleértve a kedvezményezett vállalkozás és az érintett piac helyzetét (a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 251. pontja). Ezzel kapcsolatban a Bizottság különösen azt vizsgálhatja, hogy a vállalkozás a jelenlegihez hasonló esetben más beruházóktól hozzájuthatott volna‑e olyan forrásokhoz, amelyek ugyanezeket az előnyöket biztosítják, és ha igen, milyen feltételekkel, mivel valamely intézkedés nem képezhet állami támogatást, ha a vállalkozást nem hozza előnyösebb helyzetbe ahhoz képest, amelyben az állami szerv beavatkozása nélkül lenne.
38 Végül emlékeztetni kell arra, hogy azon kérdés Bizottság általi mérlegelése, hogy valamely beruházás olyan előnyt biztosít‑e, amelyhez a vállalkozás nem tudott volna a piacon hozzájutni, összetett gazdasági mérlegelést foglal magában. Márpedig a Bizottság az ilyen mérlegeléssel járó aktus elfogadása során széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik, az említett aktus bírósági felülvizsgálata pedig – még akkor is, ha azt a kérdést, hogy az intézkedés az EK 87. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozik‑e, alapvetően átfogóan kell vizsgálnia – az eljárás és az indokolás szabályai betartásának vizsgálatára korlátozódik, valamint arra, hogy a vitatott választást megalapozó tények a valóságnak megfelelnek‑e, és hogy nem áll‑e fenn e tényállás nyilvánvalóan téves értékelése vagy hatáskörrel való visszaélés. Különösen, az Elsőfokú Bíróság a határozat kibocsátójának gazdasági értékelését nem helyettesítheti a saját értékelésével (az Elsőfokú Bíróság T‑126/96. és T‑127/96. sz., BFM és EFIM kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. szeptember 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑3437. o.] 81. pontja, a T‑296/97. sz., Alitalia kontra Bizottság ügyben 2000. december 12‑én hozott ítélet [EBHT 2000., II‑3871. o.] 105. pontja, valamint a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 282. pontja).
39 A felperes által a megtámadott határozattal szemben előterjesztett különböző kifogások vizsgálata előtt elemezni kell a felek azon érveit, amelyeket a vitatott hozzájárulás alapjául szolgáló tárgyalások összefüggéseit illetően terjesztettek elő.
1. A vitatott hozzájárulás alapjául szolgáló tárgyalások összefüggései
40 A felperes azt állítja, hogy téves az az álláspont, mely szerint a Helabának nem volt szüksége sajáttőke‑hozzájárulásra, valamint hogy a hozzájárulás lényegében a Németországi Szövetségi Köztársaság, különösen pedig a Land érdekében történt.
41 A Land és a Helaba által támogatott Bizottság vitatja az ügy összefüggéseinek ezen értelmezését.
42 A Helaba helyzetét illetően meg kell állapítani, hogy a vitatott hozzájárulás bevonását megelőzően a Helabánál az alaptőke hányada 5,4%, a saját tőke hányada pedig 9,6% volt, vagyis mindkét érték a törvényben előírt minimumhányad, mégpedig 4% és 8% felett volt (a megtámadott határozat (28) és (32) preambulumbekezdése). A felperes által többször hivatkozott WestLB‑ügytől eltérően az alkalmazandó szabályozás semmilyen módosítása nem tette elengedhetetlenné 1998‑ban, hogy az európai bankok sajáttőke‑hányadait emeljék. Az a tény, hogy a Helaba esetében fennálló hányadok kedvezőtlenebbek voltak, mint a németországi két nagy magánbank ilyen hányadai, nem foglalhatja magában, hogy a vitatott hozzájárulás elengedhetetlen lett volna a Helaba fennmaradásához vagy a tevékenysége terjedelmének fenntartásához, mivel nem állapítható meg, hogy minden olyan német bank, amely nem rendelkezik a nagy magánbankok hányadaival, tőkeinjekcióra szorulna. Mindazonáltal a felperes az 1998. évre vonatkozóan nem közölte a nagy magánbankok hányadait, hanem kizárólag az 1984‑től 1994‑ig terjedő időszakra vonatkozóan jelentette be azt.
43 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Helabának csak az ahhoz szükséges mértékben volt szüksége újabb forrásokra, hogy megvalósítsa az üzleti tervében meghatározott növekedési célokat. Azonkívül, hogy az ehhez szükséges források megszerzésének esetleges elmaradása nem járt volna azzal a következménnyel, hogy megakadályozza a Helaba növekedését, továbbá nem veszélyeztette volna sem a fennmaradását, sem a tevékenységeinek ekkor fennálló terjedelmét, a Helaba üzleti tervében meghatározott növekedési célok – a Németországi Szövetségi Köztársaság által előterjesztett, a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdésében kifejtett észrevételeknek megfelelően – az alaptőkének csak olyan összeggel történő növelését követelték meg, amely a vitatott hozzájárulásnál, sőt a fokozatosságon alapuló rendszerben előirányzott részletek összegénél is lényegesen alacsonyabb.
44 A Helaba igazgatótanácsának elnöke által tett, a német sajtóban 1998‑ban nyilvánosságra hozott és a felperes által hivatkozott nyilatkozatok nem vonják kétségbe e megállapítást. A Helabának a vitatott hozzájárulástól való függése ugyanis semmiképp nem vezethető le az elnök állításából, mely szerint „[h]a a nemzetközi helyzet alakulása lehetővé teszi, [a Helaba] [a különleges alapot] saját tőkeként szeret[né] megszerezni, a piaci feltételeknek megfelelő díj ellenében”. Hasonlóképp, a saját tőke iránti sürgős szükség nem vezethető le az elnök azon állításából sem, mely szerint „legalábbis hosszú távon fel kell[ett] merülnie a Helaba sajáttőke‑állományának növelésével kapcsolatos kérdésnek”.
45 Ezekből az állításokból kétségkívül az következik, hogy a Helaba érdekelt volt a vitatott hozzájárulásban, e hozzájárulásnak pedig lehetővé kellett tennie számára, hogy több éven át kielégítse a sajáttőke‑szükségleteit, valamint növelje a kockázatokkal járó tevékenységeit. A Helaba ténylegesen csak azért indítványozta, hogy a különleges alapot csendestársi hozzájárulásként veszi át, mert azt várta, hogy abból nyereséghez jut. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Helaba függött volna a vitatott hozzájárulástól, vagy a saját tőkéjét ne tudta volna oly módon növelni, hogy magánbefektetőkhöz fordul.
46 Ami a Land helyzetét illeti, a megtámadott határozatból és az ügyiratból következik, hogy a Land a szociális lakásépítésre szánt támogatásállomány egyéb célokra történő felhasználásával többletbevételhez kívánt jutni, továbbá hogy értékesíteni azonban nem akarta azt, mert meg akarta őrizni a támogatási tevékenységekre irányuló rendeltetését, valamint hogy azt nem akarta több szervezet között felosztani – egyrészt azon tény miatt, hogy a különleges alap mint megújuló alap refinanszírozását a nyújtott kölcsönök hozamaiból kellett biztosítani, másrészt pedig az e felosztásból eredő költségek és a támogatáskezelés rugalmasságának csökkenése miatt –, végül pedig, hogy az alap kezelését a lehető leghatékonyabb és leggazdaságosabb módon kívánta megszervezni (a megtámadott határozat (20) preambulumbekezdése).
47 A Helaba azt nyilatkozta, hogy a különleges alap egész támogatásállományát hajlandó átvenni és kezelni. Az a tény, hogy a Helaba már eleve kezelt egyes alapokat és támogatási programokat, valamint hogy a Land egy közjogi jogállású bank esetében felügyeletet gyakorol, és alkalmasabb eszközökkel rendelkezik a bank fizetőképességének és fejlődésének figyelemmel kísérésére, arról győzte meg a Landot, hogy a Helaba megfelelő szerződő félnek bizonyul. A szövetkezeti jogállású bankok kétségkívül önként kifejezésre juttatták érdeklődésüket a különleges alap iránt, viszont azt akarták, hogy a Land értékesítse is ezt az alapot. Ezenkívül – a vitatott hozzájárulásért megállapított díj állítólag nagyon alacsony mértéke, valamint azon tény ellenére, hogy a Landnak az alap átruházására irányuló szándéka nyilvános volt, mivel a felperes arról legkésőbb 1998 nyarán tudomást szerzett – a nagy magánbankok a szövetkezeti jogállású bankoktól eltérően nem nyújtottak be versengő ajánlatokat.
48 Erre az összefüggésre tekintettel kell tehát vizsgálni a felek érveit, és ennek alapján kell eldönteni, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett‑e el, amikor lényegében úgy ítélte meg, hogy a Helaba számára a különleges alap azon részéből származó pénzügyi teher, amelyet a kereskedelmi tevékenységeinek biztosítására használhatott, nem volt kisebb mértékű annál, amelyet ugyanezen előnyök megszerzéséért rendes piaci körülmények között viselnie kellett volna, következésképpen pedig a vitatott hozzájárulás nem tartalmazott állami támogatást.
49 Tekintettel arra, hogy a felperes által a vitatott hozzájárulás csendestársi hozzájárulásként minősítésének állítólag téves jellegére, valamint a díj állítólag alacsony mértékére vonatkozóan előadott egyik érv a hozzájárulás nagyon magas összegén alapul, valamint hogy a Bizottság a fokozatosságon alapuló rendszerből kiindulva vitatja ezt az érvet, először ezt a kérdést kell megvizsgálni.
2. A fokozatosságon alapuló rendszer figyelembevételéről
a) A megtámadott határozat
50 Mint azt a fenti 11. pont felidézi, a Bizottság úgy ítélte meg, hogy különbséget kell tenni a vitatott hozzájárulás azon részéért járó díj, amely a kereskedelmi tevékenységek biztosítása érdekében állt a Helaba rendelkezésére, valamint a hozzájárulás azon részéért járó díj között, amely különböző okokból nem minősült ilyennek.
51 Ami a vitatott hozzájárulás azon részének meghatározását illeti, amely a kereskedelmi tevékenységek biztosítása érdekében állt a Helaba rendelkezésére, a Bizottság hajlandó volt figyelembe venni a felek által megállapított, fokozatosságon alapuló rendszert, melynek értelmében a vitatott hozzájárulás bevonását követő első négy éven át a szerződésben meghatározott 1,4% mértékű díjat a hozzájárulásnak – a szociális lakásépítés támogatására szolgáló tevékenység biztosításához szükséges rész kivételével – nem a teljes összege után kell fizetni, hanem előzetesen megállapított részletek után. A Bizottság a fokozatosságon alapuló rendszer elfogadását egyrészt azzal indokolta, hogy jóllehet a Helaba kezdettől fogva ténylegesen felhasználhatta az alapot, korábban azt jelezte, hogy csak fokozatosan van szüksége a kereskedelmi tevékenységeinek biztosítása céljából bevitt vagyonra, másrészt pedig, hogy a megállapított részleteken belül a felhasználás lehetősége, és nem a tényleges felhasználás volt az, amit figyelembe vettek. A Bizottság úgy vélte, hogy a különleges alapot felosztani nem szándékozó Landdal azonos helyzetben lévő magánbefektetőnek nem állt volna módjában megkövetelni azon tőkealap gyorsabb növelését, amelyért a megállapított 1,4%‑os mértékű díjat kellett fizetni (a megtámadott határozat (143)–(146) preambulumbekezdése). A Bizottság ugyanakkor megállapította, hogy a vitatott hozzájárulásnak a megállapított részleteket meghaladó részéért 0,3% mértékű díj járt (a megtámadott határozat (142), (191) és (192) preambulumbekezdése).
b) A felek érvei
52 A felperes azt állítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy a fokozatosságon alapuló rendszer megfelel a magánbefektető kritériumának. Előadja, hogy – mint azt a Bizottság maga is elismeri – annak a kérdésnek, hogy a kibocsátó az egész összeget ténylegesen arra használja‑e, hogy a kereskedelmi tevékenységeit biztosítsa, a beruházó számára nincs jelentősége, mivel a beruházónak az számít, hogy a bank rendelkezésére bocsátotta a vagyonát, lemondva annak élvezetéről és kockáztatva annak elvesztését.
53 A felperes úgy véli, hogy tévesek a Bizottság által annak alátámasztása érdekében előadott indokok, hogy mindezek ellenére elfogadta a fokozatosságon alapuló rendszert.
54 Azzal kapcsolatban, hogy a Helaba tájékoztatta a Landot arról a tényről, hogy nem fogja kezdettől fogva teljes egészében felhasználni a vitatott hozzájárulást, a felperes azt állítja, hogy ha a Helaba gazdasági szempontból talán ésszerűen is járt el, amikor a fokozatosságon alapuló rendszer alkalmazását kérte, ez nem állapítható meg a Land esetében, mivel a vele azonos helyzetben lévő magánbefektető nem mondott volna le a díj egy részéről, hanem olyan más beruházási lehetőségeket keresett volna, amelyek lehetővé teszik számára a nyereségének maximalizálását, vagy legalábbis a Helaba szükségleteinek megfelelő mértékben fokozatosan ruházta volna át a különleges alapot. A tárgyaláson ugyanakkor az Elsőfokú Bíróság által feltett kérdésre válaszolva a felperes azt állította, hogy a jelen esetben nem az volt a kérdés, hogy a Landnak fokozatosan kellett volna‑e átruháznia a különleges alapot, vagy máshol kellett volna‑e megpróbálnia beruházni, hanem az, hogy nem kellett volna‑e az egész átruházott alap után követelnie a díjat.
55 A felperes azt állítja, hogy – ellentétben a Bizottság állításával – a Bizottság eltért a többi Landesbankent érintő ügyekben követett gyakorlatától. Így a felperes előadja, hogy a Bizottság a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló eljárásban benyújtott ellenkérelmében azt állította, hogy egyetlen magánbefektető sem bocsátana tőkét valamely vállalkozás rendelkezésére annak elfogadásával, hogy csak részleges díjban részesül azon az alapon, hogy a rendelkezésre bocsátott összeg ténylegesen magasabb a vállalkozás valós szükségleteinél.
56 Ami azt a kérdést illeti, hogy a díjat a felek által megállapított részleteknek megfelelően attól függetlenül fizetni kellett, hogy a Helaba teljes egészében felhasználta‑e ezeket az összegeket, vagy sem, a felperes azt állítja, hogy a szerződés nem tartalmazott olyan záradékot, amely megtiltotta volna a Helabának, hogy a vitatott hozzájárulást a tevékenységeinek a referenciaösszegeken túli kiterjesztésére használja fel. A felperes következésképpen úgy véli, hogy az említett referenciaösszegek megállapítása nem volt előnyös a Land számára, mivel elképzelhető volt, hogy a Helaba magasabb összeget használ biztosítéki célokra. A felperes másfelől úgy véli, hogy a magánbefektető díjat követelt volna a besorolásban megnyilvánuló azon előnyért, amelyben a Helaba az alaptőkéjének növekedése folytán részesült.
57 A Land és a Helaba által támogatott Bizottság vitatja ezeket az érveket.
c) A Törvényszék álláspontja
58 Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy – mint azt a felperes a tárgyaláson maga is elismerte – a jelen esetben nem releváns az a kérdés, hogy milyen alternatív beruházási lehetőségek bizonyulhattak volna érdekesnek a Land számára. Ugyanis nem annak eldöntéséről van szó, hogy a Land a különleges alap után magasabb hozamhoz juthatott volna‑e, ha más módon vagy másik vállalkozásba ruház be, hanem arról, hogy a Land azáltal, hogy az említett különleges alapot a megállapított feltételek mellett ruházta be a Helabába, olyan előnyt biztosított‑e neki, amelyhez az más módon nem juthatott volna.
59 Továbbá hangsúlyozni kell, hogy a felek egyetértenek abban, hogy az olyan magánbefektető, aki a tőkéjét valamely bank rendelkezésére bocsátja ezen bank alaptőkéje formájában, ennélfogva pedig lemond annak élvezetéről, és kiteszi magát azon kockázatnak, hogy elveszíti azt, az átruházott tőke teljes egésze vonatkozásában díjat fog követelni. Így a Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás egészéért díjat kell fizetni, mégpedig a Helabába történő bevonásának első napjától kezdve, mivel a Land ettől az időponttól kezdve viselte a hozzájárulás elvesztésének kockázatát, a Helaba pedig ettől kezdve részesülhetett a hozzájárulás előnyeiből (a megtámadott határozat (142), (155), (191) és (192) preambulumbekezdése).
60 A Bizottság ugyanakkor megállapította, hogy a magánbefektetőnek a vitatott hozzájárulás egyes részeinek rendeltetése alapján két különböző mértékű díj járt volna (a megtámadott határozat (142), (143) és (191)–(193) preambulumbekezdése). Így a Bizottság kifejtette, hogy a magánbefektetőnek egyrészt a Land és a Helaba által megállapított díj járt volna a vitatott hozzájárulás azon részéért, amelyet a Helaba a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére használhatott, másrészt pedig 0,3% mértékű díjat kért volna a vitatott hozzájárulás fennmaradó részéért, többek között a besorolásban megnyilvánuló azon előny miatt, amely abból származott a Helaba számára, hogy a hozzájárulást az első naptól kezdve alaptőkeként vette nyilvántartásba. Mivel a Land nem kért díjat a vitatott hozzájárulás azon részéért, amelyet nem lehetett a Helaba kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére felhasználni, a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az 1998. december 31‑től 2003. december 31‑ig terjedő időszakban 6,09 millió euró összegű állami támogatás állt fenn, és elrendelte e támogatásnak a Németországi Szövetségi Köztársaság általi visszatéríttetését.
61 A felperes a Bizottság által kialakított azon mérlegelést kifogásolja, mely szerint a jelen ügy körülményei között a magánbefektető elfogadta volna a fokozatosságon alapuló rendszert, ennek következtében pedig azt, hogy az első évek során az alap azon részéért, amelyet prudenciális szempontból a Helaba kereskedelmi tevékenységeinek biztosítására lehetett használni – vagyis a vitatott hozzájárulás azon részéért, amely meghaladja a fokozatosságon alapuló rendszer keretében megállapított részleteket, és nem szükséges a különleges alap szociális lakásépítés támogatására irányuló tevékenységeinek biztosításához – nem jár ugyanolyan mértékű díj, mint az említett alap fennmaradó részéért.
62 A felperes először is azt állítja, hogy – mint azt a Bizottság a megtámadott határozatban maga is elismeri, és mint azt a WestLB‑ügy keretében kifejtette – a magánbefektető nem fogadta volna el, hogy az általa elért hozam a ténylegesen felhasznált saját tőke összegétől függjön.
63 Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a felek között megállapított díj alapja még a vitatott hozzájárulást követő első években sem az említett hozzájárulásból ténylegesen felhasznált összegtől függött. A megtámadott határozatból következik ugyanis, hogy a Helabának a megállapított teljes részletekért díjat kellett fizetnie a Land részére, függetlenül attól, hogy e részleteket ténylegesen felhasználta‑e a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére. A fokozatosságon alapuló rendszer alkalmazási időszakának végén, vagyis 2003‑tól a felek által megállapított díjat a vitatott hozzájárulás teljes egészéért – kivéve a szociális lakásépítés támogatására irányuló tevékenységek biztosítására szolgáló részt – fizetni kellett, függetlenül a Helaba által a kereskedelmi tevékenységeinek biztosításához ténylegesen felhasznált összegtől. A megtámadott határozat ezért megfelel a felperes által hivatkozott azon elvnek, mely szerint a magánbefektető nem fogadná el, hogy az általa elért hozam a ténylegesen felhasznált saját tőke összegétől függjön.
64 A felperes másodszor azt állítja, hogy a Bizottság által tett megkülönböztetés – melynek keretében különbséget tett azon esetek között, amikor egyrészt a tőkét feltehetően nem fogják a tevékenységek kiterjesztésére használni, mert a bank előre bejelentette, hogy erre nincs szüksége, és azt nem fogja felhasználni, másrészt pedig, amikor a tőke szabadon felhasználható – a beruházó számára nem releváns, mivel e két esetben már nem rendelkezik a tőkével. A felperes előadja, hogy a Land és a Helaba által kötött megállapodás mindenesetre nem védi a Landot, mivel a Helaba részéről nem tartalmaz olyan kötelezettségvállalást, mely szerint a Helaba az átruházott forrásokat kizárólag a megállapított részletek erejéig fogja felhasználni.
65 A felperes azon állítását illetően, mely szerint a beruházó számára nem releváns, hogy a Helaba bejelentette, hogy nem volt azonnal szüksége az egész alapra, emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint (lásd a fenti 36. pontot) valamely műveletnek a piaci feltételekkel való összeegyeztethetőségét nem lehet egyetlen beruházó szempontjából értékelni, hanem a különböző gazdasági szereplők közötti kapcsolatokat, és azokat az összefüggéseket figyelembe véve kell vizsgálni, amelyek mellett a műveletre sor került.
66 Márpedig a felperes nem terjeszt elő olyan érveket, amelyek alátámaszthatják, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy a jelenlegihez hasonló helyzetben – amelyet egyrészt az a tény jellemez, hogy a Land be akart fektetni egy azonnali fizetőképességet nem eredményező olyan vagyont, amelyet nem akart felosztani, másrészt pedig, hogy a Helabának sem rövid, sem hosszú távon nem volt szüksége a különleges alapnak megfelelő nagyságrendű tőkére – valamely magánbefektető nem tudta volna elérni, hogy a bank azonnal olyan mértékű díjat fizessen az egész vitatott hozzájárulásért, amely megfelel a bank kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére irányuló rendeltetésért megállapított mértéknek. Épp ellenkezőleg, a felperes maga is azt állítja, hogy a Helaba bizonyára ésszerűen járt el, amikor a fokozatosságon alapuló rendszer alkalmazását kérte.
67 Mindazonáltal nem tűnik nyilvánvalóan tévesnek az a megfontolás, mely szerint egy bank nem fogadná el, hogy a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére irányuló rendeltetés díjának megfelelő mértékben kelljen fizetnie olyan forrásokért, amelyekről előre tudja, hogy azokat nem lesz képes erre a célra használni. Jóllehet ugyanis e források lehetővé tehetik a bank számára, hogy – mint azt a Bizottság kifejti – megerősítse a fizetőképességét, vagy elkerülje annak romlását, következésképpen pedig csökkentse vagy szinten tartsa a finanszírozási költségeit, nem biztosítanak újabb műveletekből származó további jövedelmet.
68 Ezért a jelen ügy körülményei között a Land helyzetében lévő magánbefektetőnek figyelembe kellett volna vennie azt a tényt, hogy mivel a Helabának nem volt lehetősége arra, hogy a prudenciális szempontból rendelkezésre álló egész hozzájárulást azonnal felhasználja a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére, a hozzájárulás azon részének, amelyet nem használhatott fel, nem ugyanaz volt a gazdasági rendeltetése a Helaba számára, mint annak a résznek, amelyet felhasználhatott.
69 Kétségtelen, hogy e körülmény nem indokolta, hogy a Land lemondjon az olyan forrásokért járó minden díj beszedéséről, amelyeket a Helaba nem tudott felhasználni, és amelyeket ugyanakkor a különleges alap felosztásának elkerülése érdekében átruháztak. Mivel ezek a források az első naptól kezdve arra szolgáltak, hogy a Helaba adósságait biztosítsák, már ettől az időponttól kezdve vonatkozott rájuk a veszteség bizonyos mértékű kockázata, a Helaba számára pedig már ettől kezdve biztosították a besorolásban és jóhírnévben megnyilvánuló előnyt. A Bizottság éppen azért írta elő a vitatott hozzájárulás ezen részéért járó, évenként 0,3% mértékű díj megfizetését, hogy biztosítsa a Land által vállalt kockázatért és a Helaba javára keletkezett előnyért járó díjat.
70 Ami azt a tényt illeti, hogy a szerződés nem tartalmaz olyan záradékot, melynek értelmében a Helaba kötelezettséget vállalna arra, hogy a megállapított részleteket meghaladó összegeket nem fogja a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére felhasználni, meg kell állapítani, hogy ez a körülmény nem teheti nyilvánvalóan tévessé a Bizottság azon mérlegelését, mely szerint a vitatott hozzájárulásnak az egyes részleteket meghaladó része nem a kereskedelmi tevékenységek kiterjesztésére irányult. Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a Land elérte, hogy a részleteket lényegesen magasabb összegben határozzák meg, mint ami a Helabának az üzleti tervéből eredő tőkeszükségletére tekintettel szükséges volt, ezzel pedig biztosította, hogy a részleteket ne lépjék túl. A Németországi Szövetségi Köztársaság által tett, a megtámadott határozat (54) preambulumbekezdésében ismertetett és a felperes, valamint a Helaba által az írásbeli beadványaikban megerősített észrevételekből következik, hogy a részleteket hozzávetőleg 384 millió (1999), 614 millió (2000), 818 millió (2001) és 1,02 milliárd (2002) euróban határozták meg, miközben a tervezett éves növekedés alapján a banknak évente hozzávetőleg 150 millió euróra volt szüksége.
71 Végül meg kell jegyezni, hogy a felperes, aki a Land mint beruházó helyzetére összpontosít, nem magyarázza meg, hogy a Bizottság által alkalmazott megoldás – amely a fokozatosságon alapuló rendszer elfogadásában, valamint a hozzájárulásnak a megállapított részleteket meghaladó részéért 0,3% mértékű díj előírásában áll – mennyiben jelentett olyan versenyelőnyt a Helabának, amelyhez piaci feltételek mellett nem juthatott volna hozzá.
72 Ezért a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor megállapította, hogy a jelen ügy körülményei között az a tény, hogy 1999 és 2002 között a Helaba nem fizetett a kereskedelmi tevékenységek kiterjesztésére irányuló rendeltetésnek megfelelő mértékű díjat a tőke azon részéért, amelyet nem használt fel a kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére, jóllehet prudenciális szempontból az felhasználható erre a célra, nem biztosított olyan előnyt, amelyhez a Helaba piaci feltételek mellett ne tudott volna hozzájutni.
73 E következtetést nem vonhatja kétségbe a felperes azon érve, mely szerint az a tény, hogy a Bizottság a jelen esetben elfogadta a fokozatosságon alapuló rendszert, eltér a korábbi gyakorlatától, különösen pedig attól az állásponttól, amelyet az 1999. évi WestLB‑határozatra vonatkozó bírósági eljárás keretében kialakított. Ezzel kapcsolatban ugyanis meg kell állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság e határozatot a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletében megsemmisítette, a Bizottság által e megsemmisítést követően elfogadott határozat – vagyis a Németország által a Westdeutsche Landesbank – Girozentrale, jelenleg WestLB AG részére nyújtott állami támogatásról szóló 2004. október 20‑i 2006/737/EK határozat (HL 2006. L 307., 22. o.; a továbbiakban: 2004. évi WestLB‑határozat) – pedig már nem írja elő a díj mértékének azon növelését, amelyet a Bizottság korábban a felperes érvével indokolt. Mindazonáltal nem állapítható meg, hogy a Bizottság elfogadta volna, hogy a Land csak részleges díjat kapjon a vitatott hozzájárulás azon részéért, amelyet prudenciális szempontból fel lehetett használni a Helaba kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztésére. A Bizottság ugyanis lényegében úgy ítélte meg, hogy azon kompromisszumot követően, amelyből a fokozatosságon alapuló rendszer ered, a Land nem bízta a Helaba kereskedelmi mérlegelésére az átruházott források felhasználását, valamint hogy a vitatott hozzájárulásnak a megállapított részleteket meghaladó részéért járó 0,3% mértékű díj előírásával a Land nem részleges díjat, hanem olyan díjat kapott, amely megfelelt a hozzájárulás minden egyes részének azon rendeltetés szerint, amelyet az adott rész a Helaba vonatkozásában betöltött.
74 Az eddigiekből következik, hogy a jelen kifogást el kell utasítani.
3. Azon kifogásról, mely szerint a Bizottság tévesen minősítette a vitatott hozzájárulást „rendes” csendestársi hozzájárulásnak, nem pedig a részvénytőkébe történő beruházásnak
a) A megtámadott határozat
75 A Bizottság az előtte kifejtett érvek összefoglalása során utal arra, hogy a felperes szerint „a Helaba rendelkezésére […] jogi formaként csupán a [társasági] tőke állhatott”, következésképpen pedig a vitatott hozzájárulás „a csendestársi hozzájárulás »rendes« formájával való visszaélést” képezett. A Bizottság azt is kifejti, hogy a felperes szerint a vitatott hozzájárulás gazdasági szempontból olyan hasonlóságokat mutatott a részvénytőkével, hogy egy beruházó a részvénytőkéért járó díjnak megfelelő kamatokat kért volna. A Németországi Szövetségi Köztársaság szerint ugyanakkor „másik jogi forma is lehetséges volt, mégpedig a határozatlan időre szóló csendestársi hozzájárulás” (a továbbiakban: perpetual) (a megtámadott határozat (127) és (128) preambulumbekezdése).
76 Először is, a Bizottság tudomásul veszi azt a tényt, hogy a csendestársi hozzájárulást a Land és a Helaba kifejezetten ekként határozta meg, valamint hogy azt a hatáskörrel rendelkező német hatóságok is ekként ismerték el (a megtámadott határozat (129) preambulumbekezdése).
77 Másodszor, a Bizottság azt állítja, hogy a kockázatelemzést illetően a vitatott hozzájárulás közelebb áll a „rendes”, vagyis határozatlan időre szóló csendestársi hozzájáruláshoz, mint a részvénytőkébe történő beruházáshoz. A Bizottság ezzel kapcsolatban lényegesnek ítéli azt a tényt, hogy – mint azt a Németországi Szövetségi Köztársaság egy szakvélemény alapján kifejtette – fizetésképtelenség esetén a vitatott hozzájárulást a „rendes” csendestársi hozzájárulásokhoz hasonlóan a részvénytőkét megelőzően kellene visszafizetni. A Bizottság hozzáteszi, hogy mind a Land, mind pedig a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulást nyújtó beruházó mindaddig, amíg a vállalkozást nem érik veszteségek, teljes egészében megkapja a megállapított díjat, miközben a részvénytőkébe beruházónak csak a nyereséggel arányos részesedés kifizetéséhez van joga (a megtámadott határozat (130)–(132) preambulumbekezdése).
78 Harmadszor, a Bizottság kifejti, miért véli úgy, hogy a felperes által a közigazgatási eljárás során előadott érvek nem elegendők e következtetés cáfolatához.
79 Ezen belül egyrészt a Bizottság elutasítja a felperes azon érvét, mely szerint a vitatott hozzájárulást – ugyanúgy, mint a WestLB‑ügyben – a részvénytőkébe történő beruházáshoz kellene hasonlítani az összegének nagysága folytán, amely hosszú távon a Helaba alaptőkéjének majdnem 50%‑os mértékű növeléséhez vezet. Ezzel kapcsolatban a Bizottság megjegyzi, hogy a Helaba az 1998‑tól 2002‑g terjedő időszakra vonatkozóan felbecsült tőkeszükségletét könnyedén fedezhette volna úgy, hogy különböző intézményi beruházóktól szerez be több, kisebb összegű csendestársi hozzájárulást, különböző határidőkre elosztva (a megtámadott határozat (133) preambulumbekezdése).
80 Másrészt, a Bizottság elutasítja a felperes azon érvét, mely szerint a vitatott hozzájárulás tényénél fogva a részvénytőkének a Helaba saját tőkéje teljes összegében fennálló aránya (a továbbiakban: a részvénytőke aránya) nem volt magasabb 50%‑nál, miközben a magántulajdonú hitelintézetek esetében ez az arány több mint 80%. A Bizottság úgy ítélte meg, hogy e körülmény nem vezethetett annak megállapításához, hogy a magánbefektető nem nyújtotta volna a vitatott hozzájárulást, mivel Németországi Szövetségi Köztársaság bizonyította, hogy a tartományi bankok gyakrabban vesznek igénybe csendestársi hozzájárulásokat a 15%‑os felső határon túl, ezeknek egy részét pedig magánbefektetőktől szerzik be (a megtámadott határozat (134) preambulumbekezdése).
81 Harmadrészt, a vitatott hozzájárulás állandó jellegéből eredő kockázati következményeket illetően a Bizottság elutasítja a felperes azon érveit, melyek szerint az intézményi beruházók kizárólag határozott időre szóló hibrid sajáttőke‑eszközöket, vagy olyan eszközöket lennének hajlandók megszerezni, amelyekről feltételezhető, hogy visszaszerezhetők, mivel a jövedelemkulcs fokozatosan növekszik. A Bizottság úgy véli, hogy a hozzájárulás állandó jellege elsősorban azzal a kockázattal jár a beruházó számára, hogy nem részesülhet a piacon bekövetkezett kamatemelésekben, viszont nem befolyásolja a veszteség kockázatát. A Bizottság ebből azt vezeti le, hogy a vitatott hozzájárulás állandó jellege a jelen esetben nem indokolja, hogy a megállapított díj megfelelő szintjének ellenőrzése érdekében az említett hozzájárulást a részvénytőkéért járó díjhoz kelljen hasonlítani, ahelyett hogy a csendestársi hozzájárulásokért járó díjhoz hasonlítanák (a megtámadott határozat (136) és (138) preambulumbekezdése).
82 A Bizottság a fentiek alapján arra a következtetésre jut, hogy Land tulajdonában álló különleges alap bevonása „kétségtelenül a csendestársi tőkebefektetés olyan jogi formájában történt, amely más csendestársi tőkebefektetésekkel jóval több hasonlóságot mutat, mint a [részvénytőkébe történő] befektetésekkel”. A Bizottság ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy „[a] rendelkezésére álló adatok sem elegendőek annak megállapításához, hogy a tőke‑hozzájárulást, amely valójában a részvénytőkébe történő befektetést jelentett, visszaélésszerűen minősítették csendestársi hozzájárulásnak”. A Bizottság úgy ítéli meg, hogy „[a] [vitatott hozzájárulásért] járó díjnak következésképpen a »rendes«, vagyis határozott időre szóló olyan csendestársi hozzájárulásokért járó díjon kell alapulnia, amelyeknek az összege megfelel a piacon alkalmazott összegeknek, és amelyeknek a díja tekintetében adott esetben felárat lehet alkalmazni” (a megtámadott határozat (139) preambulumbekezdése).
b) A felek érvei
83 A felperes azt állítja, hogy a vitatott hozzájárulást nem „rendes” csendestársi hozzájárulásnak kellett volna minősíteni, következésképpen pedig az e hozzájárulásért fizetett díjat nem a piaci feltételek mellett kibocsátott, határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért járó díjhoz kellett volna hasonlítani.
84 A felperes hangsúlyozza, hogy a Bizottság azt vizsgálta, hogy a felek visszaélésszerűen minősítették‑e a vitatott hozzájárulást a részvénytőkébe történő beruházás helyett csendestársi hozzájárulásnak, a vitatott hozzájárulás gazdasági jellemzőit pedig csak másodlagosan vizsgálta. A felperes előadja, hogy ez az okfejtés téves, mivel jelen esetben nem az a kérdés, hogy visszaélés történt‑e, hanem azt kell megvizsgálni, hogy a vitatott hozzájárulás gazdasági szempontból a piacon létező egyéb csendestársi hozzájárulásokhoz vagy a részvénytőkébe történő beruházáshoz állt‑e közelebb.
85 A felperes úgy véli, hogy – ellentétben a Bizottság következtetésével – a vitatott hozzájárulás gazdaságilag és jogilag is különbözik a társasági jogban ismert csendestársi hozzájárulás modelljétől vagy a pici feltételek mellett kibocsátott, határozott időre szóló és alaptőkeként elismert csendestársi hozzájárulásoktól, és olyan sajátos szerkezete van, amelynek alapján nem hasonlítható a Bizottság által e célból kiválasztott csendestársi hozzájárulásokhoz. A felperes ezenkívül úgy véli, hogy a Bizottság a vitatott hozzájárulás mérlegelése során nem azt az időpontot vette alapul, amikor e hozzájárulást nyújtották, másfelől pedig tévesen értékelte az ezen időpontban fennálló piaci helyzetet.
86 Először is, a vitatott hozzájárulás jogi sajátosságait illetően a felperes azt állítja, hogy az említett hozzájárulás formális szempontból nem minősül a német társasági jog értelmében vett „rendes” csendestársi hozzájárulásnak, többek között azért nem, mert azt úgy alakították ki, hogy megfeleljen a törvényben és a Sydney Nyilatkozatban ahhoz előírt feltételeknek, hogy e hozzájárulást a Helaba alaptőkéje részének lehessen tekinteni, mégpedig a 15%‑os felső határt meghaladó mértékben.
87 Másodszor, a vitatott hozzájárulás gazdasági sajátosságait illetően a felperes öt olyan tényezőt említ, amelyek alapján a vitatott hozzájárulás kockázati profilja közelebb áll a részvénytőkébe történő beruházás kockázati profiljához, mint a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások kockázati profiljához: e hozzájárulás összege, biztosítéki minősége, jövedelmező profilja, a befektetett tőke védelme, valamint e hozzájárulás időtartama és az átruházás lehetőségének hiánya.
88 Harmadszor, a hozzájárulás nyújtásának időpontjában fennálló piaci helyzetet illetően a felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette a magánbefektető fogalmának kritériumát, amennyiben téves referencia‑időszakot választott. Így a felperes előadja, hogy a Bizottság azt a következtetését, mely szerint a vitatott hozzájárulást a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokhoz kellett hasonlítani, a magánbankok által a vitatott hozzájárulás utáni időszakban követett gyakorlatra vonatkozó információkra alapította.
89 A felperes ezenkívül vitatja a Bizottság azon állításait, melyek szerint egyrészt a vitatott hozzájárulás nyújtásának időpontjában Németországban a hibrid sajáttőke‑eszközöknek fejlett piaca létezett, másrészt pedig a Helaba úgy is fedezhette volna tőkeszükségletét, hogy több, kisebb összegű részletben bocsát ki csendestársi hozzájárulást. A felperes többek között azt állítja, hogy a kérdés nem az, hogy a Helaba mit tehetett volna a források beszerzése érdekében, hanem hogy egy magánbefektető ugyanilyen feltételek mellett nyújtott volna‑e neki a vitatott hozzájárulással azonos jellegű hozzájárulást.
90 A Bizottság és a beavatkozók vitatják ezeket az érveket.
c) A Törvényszék álláspontja
91 Elöljáróban tisztázni kell a felek azzal kapcsolatos álláspontját, hogy a jelen jogvita elbírálása szempontjából milyen jelentősége van a Helaba és a Land által a vitatott hozzájárulás tekintetében választott jogi formának.
92 A megtámadott határozatból, nevezetesen annak (127), (128) és (139) preambulumbekezdéséből következik (lásd a fenti 75. és 82. pontot), hogy a Bizottság a felperes által a közigazgatási eljárás során előadott érveket akként értelmezte, hogy azok annak megállapítására irányulnak, hogy a csendestársi hozzájárulás jogi formájának megválasztása visszaélésszerű volt.
93 A felperes a keresetében vitatja ezt az értelmezést, és előadja, hogy ő soha nem állította, hogy a vitatott hozzájárulás jogi szempontból részvénytőkének minősülne. A felperes kifejti, hogy a közigazgatási eljárás során azt az álláspontot képviselte, hogy a vitatott hozzájárulás a konkrét lebonyolítása folytán gazdaságilag lényegesen különbözött a csendestársi hozzájárulásoktól, és a részvénytőkéhez állt nagyon közel, vagyis a magánbefektető a részvénytőke kockázati profiljának megfelelő díjat kért volna az említett hozzájárulásért. Másfelől a felperes megvizsgálja a vitatott hozzájárulás jogi jellemzőit, és azt állítja, hogy a Bizottság azon állítása, mely szerint a vitatott hozzájárulás a „rendes” csendestársi hozzájárulásokhoz lenne hasonló, nem állja ki az említett hozzájárulás jogi szerkezetének alapos elemzését, valamint hogy e hozzájárulás jelentős eltéréseket mutat az olyan „rendes” csendestársi hozzájáruláshoz képest, amely a társasági jogi rendelkezésekből következő modellnek felel meg.
94 A felek beadványainak összességéből ugyanakkor az következik, hogy az a kérdés, hogy a Bizottság a felperes által a közigazgatási eljárás során előterjesztett érveket helyesen értelmezte‑e, vagy sem, nem képezi a jelen jogvita valódi tárgyát. A felek érveiből ugyanis kiderül, hogy a felek egyetértenek abban, hogy a vitatott hozzájárulást a Land és a Helaba jogszerűen minősítette csendestársi hozzájárulásnak, továbbá a német hatóságok jogszerűen ismerték el annak. A felek abban is egyetértenek, hogy a vitatott hozzájárulás sajátosságai nem zárták ki, hogy a Land és a Helaba a csendestársi hozzájárulás jogi formáját válassza.
95 Így a felek a viszonyítási pontként szolgáló műveletek meghatározása céljából a vitatott hozzájárulás minősítésével kapcsolatos érveiket arra a kérdésre összpontosítják, hogy e hozzájárulás a kockázati profilt illetően olyan hasonlóságokat mutat‑e a részvénytőkével, hogy a magánbefektető a részvénytőkéért járó díjnak megfelelő díjat kért volna, vagy pedig e hozzájárulás közelebb áll a határozott időre szóló és saját tőkeként elismert csendestársi hozzájárulásokhoz, vagyis az érte fizetendő díjat az említett csendestársi hozzájárulásokért fizetendő díjhoz lehetett hasonlítani.
96 Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a vitatott hozzájárulásnak az egyéb hibrid eszközökkel történő összehasonlítása gazdaságilag bizonyos mértékig összetett kérdést képez, amelynek kapcsán a Bizottság széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik (a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 351. pontja).
97 Ezenkívül az a kérdés, hogy a vitatott hozzájárulást határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásként vagy a részvénytőkébe történő befektetésként kell minősíteni, csupán olyan elemzési módszert képez, amelyet a Bizottság az EK 87. cikk (1) bekezdésének alkalmazása keretében használ (lásd ebben az értelemben a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 250. pontját).
98 A Bizottság által ezzel kapcsolatban végzett elemzés tehát nem teszi lehetővé az állami támogatás fennállásának és mértékének automatikus meghatározását, hanem kizárólag azt biztosítja a Bizottság számára, hogy a mérlegelésének kialakítása céljából olyan kiindulóponttal rendelkezzék, amely figyelembe veszi azon feltételeket, amelyek mellett a magánbefektetők a lehető leginkább hasonló műveleteket végrehajtották. A Bizottság által e kérdéssel kapcsolatban levont következtetés ezért nem mentesíti a Bizottságot azon kötelezettsége alól, hogy a vitatott művelet és annak összefüggései – ideértve a kedvezményezett vállalkozás és az érintett piac helyzetét – valamennyi releváns körülményére kiterjedő, teljes körű elemzést végezzen annak ellenőrzése érdekében, hogy a kedvezményezett vállalkozás olyan gazdasági előnyben részesül‑e, amelyhez rendes piaci körülmények között nem jutott volna hozzá (lásd ebben az értelemben a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 251. és 257. pontját).
99 A felek által a vitatott hozzájárulás különböző jellemzőire vonatkozóan előadott érveket úgy kell megvizsgálni, hogy először azokat kell elemezni, amelyek a leginkább alapját képezték a Bizottság azon megállapításának, mely szerint a vitatott hozzájárulásért fizetendő díjat a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért fizetendő díjhoz kellett hasonlítani; ezt követően a vitatott hozzájárulás azon jellemzőire vonatkozó érveket kell elemezni, amelyekkel kapcsolatban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy azok nem zárják ki az említett összehasonlítást; végül pedig a vitatott hozzájárulás azon jellemzőire vonatkozó érveket kell vizsgálni, amelyekre a közigazgatási eljárás során nem hivatkoztak, és amelyeket a megtámadott határozat nem vizsgált. Meg vizsgálni a felperes azon kifogásait is, amelyeket a Bizottság által a magánbefektető kritériumának alkalmazása érdekében figyelembe vett referencia‑időszakra vonatkozóan terjesztett elő.
Azokról a jellemzőkről, amelyek a Bizottság azon megállapításának alapját képezik, mely szerint a vitatott hozzájárulásért fizetendő díjat a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért fizetendő díjhoz kellett hasonlítani
– A veszteség kockázata fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén
100 A Bizottság úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás fizetésképtelenség vagy felszámolás esetére ugyanazt a kockázatot jelentette, mint a piacon alkalmazott, határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások, mivel az említett esetekben e hozzájárulást a részvénytőkét megelőzően kellett visszafizetni. A Bizottság ezzel kapcsolatban a szerződésben foglalt rendelkezésekre, valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság által benyújtott szakvéleményre támaszkodott (a megtámadott határozat (131) preambulumbekezdése).
101 A szerződés releváns rendelkezéseit a 3. és a 9. pont képezi. A „Veszteségek viselése” című 3. cikk (2) bekezdése így rendelkezik:
„[A] hozzájárulást nyújtó követelései és a [Kreditwesengesetz] 10. §‑a szerinti, a saját tőkébe beruházást teljesítő egyéb beruházók követelései közötti viszonyokra a bank rendelkezésére bocsátott tőke‑hozzájárulások időrendi sorrendje irányadó, vagyis az előbb rendelkezésre bocsátott saját tőkéből eredő követelések elsőbbséget élveznek. Egyidejűleg nyújtott tőke‑hozzájárulások esetén a követelések kielégítése aszerint történik, hogy e követelések a [Kreditwesengesetz] 10. §‑ának (4) és (5) bekezdése értelmében mekkora részt képviselnek a szavatolótőkében. A [Kreditwesengesetz] 10. §‑ának (4) bekezdése alapján nyújtott hozzájárulások esetében a hozzájárulás teljesítésének időpontja, míg a használati jogok esetében az az időpont képezi a releváns időpontot, amelyben e jogok érvényességének időtartama kezdetét veszi.”
102 A „Kielégítési sorrendben elfoglalt alacsonyabb hely” című 9. cikk így rendelkezik:
„A bank fizetésképtelensége vagy felszámolása esetén a visszatérítés iránti követelés kielégítése – a […] 3. cikk (2) bekezdésében foglaltak sérelme nélkül – csak a bank valamennyi hitelezője követeléseinek kielégítését követően lehetséges, kivéve a kielégítési sorrendben alacsonyabb helyen álló magánbefektetőket, a [Kreditwesengesetz] 10. §‑ának megfelelően.”
103 A Németországi Szövetségi Köztársaság által benyújtott szakvéleményben a következő megállapítás szerepel:
„A szerződés 3. cikkének (2) bekezdése semmiben nem változtatja meg a törvényben előírt azon szabályt, mely szerint a bank fizetésképtelensége vagy felszámolása esetén a csendestársi hozzájárulást az esetleges maradványösszeget megelőzően kell visszafizetni. Ez következik először is a rendelkezés szerkezetéből, amely rendelkezés második mondata csak a [Kreditwesengesetz] 10. §‑ának (4) és (5) bekezdése értelmében vett saját tőkét említi, és amelynek harmadik mondata csak a csendestársi hozzájárulás és a használati jogok vonatkozásában jelöli meg az e rendelkezés tekintetében irányadó időrendi sorrendet meghatározó időpontot.”
104 A felperes először is azt állítja, hogy jóllehet a csendestársi hozzájárulást főszabály szerint a részvénytőkét megelőzően kell visszafizetni, a szerződés szövege alapján nyitott marad az a kérdés, hogy ez a vitatott hozzájárulásra is érvényes‑e. A felperes ezenkívül előadja, hogy nem tudja, hogy a Bizottság által idézett szakvélemény szerzője mely körülményekre alapozza a szerződés szövegével ellentétes azon következtetését, mely szerint a vitatott hozzájárulást a részvénytőkét megelőzően kell visszafizetni. A felperes a válaszában azt állítja, hogy mivel a saját tőkét rendelkezésre bocsátó hitelezők követeléseinek kielégítése a szerződés 3. cikkének (2) bekezdése és 9. cikke alapján a hozzájárulásaik időrendi sorrendje alapján történik, a Landnak abból az elvből kellett volna kiindulnia, hogy az ő követeléseit elégítenék ki utoljára a Helaba fizetésképtelensége vagy felszámolása esetén, azaz nem csupán valamennyi „rendes” hitelező, hanem az alaptőkébe beruházást teljesítő valamennyi beruházó, következésképpen pedig a részvénytőkébe beruházók is megelőznék őt.
105 Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy egyrészt, a szerződés nem írja elő kifejezetten, hogy a vitatott hozzájárulást a részvénytőkét követően kell visszafizetni, másrészt pedig, hogy a szerződés 3. cikkének (2) bekezdésében szereplő, a „[Kreditwesengesetz] 10. §‑a szerinti, a saját tőkébe beruházást teljesítő egyéb beruházókra” történő utalás értelmezési nehézséget keletkeztet azon kérdést illetően, hogy a korábban nyújtott tőke‑hozzájárulásokhoz kapcsolódó követelések elsőbbsége a részvénytőkéhez történő hozzájárulásokra is vonatkozik‑e.
106 Márpedig egyrészt meg kell jegyezni, hogy még ha a felperes a beadványainak egyes szövegrészeiben azt is állítja, hogy a szerződés akként rendelkezik, hogy a vitatott hozzájárulást a részvénytőkét követően kell visszafizetni, a keresetlevelében olyan állítást is megfogalmaz, mely szerint nyitott marad az a kérdés, hogy a kisegítő jelleggel alkalmazandó jogi rendelkezés – melynek értelmében a csendestársi hozzájárulásokat a részvénytőkét megelőzően kell visszafizetni – alkalmazandó‑e a vitatott hozzájárulásra. Másrészt azon tény ellenére, hogy a Bizottság által említett szakvéleményt a Törvényszék felhívása alapján megküldték a felperesnek, a felperes nem terjesztett elő olyan érveket, amelyek a szakvélemény szerzője által kialakított azon értelmezés vitatására irányultak volna, mely szerint a szerződés 3. cikkének (2) bekezdésében szereplő, a „[Kreditwesengesetz] 10. §‑a szerinti, a saját tőkébe beruházást teljesítő egyéb beruházókra” történő utalást e rendelkezés második és harmadik mondatának fényében kellett értelmezni, amelyek a csendestársi hozzájárulásokra és a részvételi jogokra, nem pedig a részvénytőkére vonatkoznak.
107 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes által előterjesztett érvek alapján nem vonható le az a következtetés, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor a Németországi Szövetségi Köztársaság által benyújtott szakvélemény alapján úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulást fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén a részvénytőkét megelőzően kell visszafizetni. Önmagában az a tény, hogy a felperes másként értelmezi a szerződést, mint a szakvélemény, a Bizottság és a vitatott hozzájárulásban részes felek, nem elegendő ugyanis a nyilvánvaló mérlegelési hiba fennállásának bizonyításához.
108 A felperes másodszor azt állítja, hogy még ha a vitatott hozzájárulást a részvénytőkét megelőzően kell is visszafizetni, a veszteség kockázata a részvénytőkéhez kapcsolódó kockázathoz hasonló, vagyis fizetésképtelenség esetén az alacsonyabb kielégítési sorrendbeli helyen álló hitelezők és a részvénytőkébe beruházók gyakorlatilag semmit sem kapnak.
109 Ezzel kapcsolatban elegendő megállapítani, hogy még ha fel is tételezzük, hogy a banki ágazatban előforduló valamennyi fizetésképtelenség mind a tulajdonosok, mind pedig a kielégítési sorrendben alacsonyabb helyen álló hitelezők számára a tőkéjük teljes elvesztését eredményezi, amit a Bizottság és a beavatkozók vitatnak, ez a jellemző az alaptőkeként elismert valamennyi csendestársi hozzájárulás esetében fennáll, mivel ezek mindegyike szükségképpen alacsonyabb kielégítési sorrendbeli helyen álló követelésnek minősül. Következésképpen a vitatott hozzájárulás e jellemzője, még ha az a részvénytőke vonatkozásában is fennáll, nem különbözteti meg a vitatott hozzájárulást az alaptőkeként elismert csendestársi hozzájárulásoktól.
110 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes által előadott érvek alapján nem lehet úgy megítélni, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott hozzájárulás felszámolás vagy fizetésképtelenség esetén ugyanolyan kockázattal járt, mint a csendestársi hozzájárulások.
– Jövedelmezőségi profil
111 A Bizottság úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás rendes csendestársi hozzájárulást képezett, amennyiben a Land – a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulást nyújtó beruházóval azonos módon – mindaddig, amíg a vállalkozást nem érik veszteségek, teljes egészében megkapja a megállapított díjat, miközben a részvénytőkébe beruházónak csak a nyereséggel arányos részesedés kifizetéséhez van joga (a megtámadott határozat (132) preambulumbekezdése).
112 A felperes kifogásolja ezt a mérlegelést, és azt állítja, hogy mind a rögzített, mind pedig a változó díj alkalmazható a részvénytőkére és a csendestársi hozzájárulásokra, mivel úgy az előbbi, mint az utóbbi előnyösebbnek bizonyulhat a bank eredményei alapján. Ezzel kapcsolatban a felperes megjegyzi, hogy a WestLB‑ügyben a Bizottság a szóban forgó műveletet a részvénytőkébe történő beruházással hasonlította össze, annak ellenére, hogy a szóban forgó díj rögzített volt. Hozzáteszi, hogy mindazonáltal a beruházó szempontjából a legfontosabb kérdés az, hogy a díj megfizetése függ‑e a nyereség elérésétől. A felperes úgy véli, hogy a jelen esetben éppen ez a helyzet, mivel a Land csak akkor kapja meg teljes egészében a neki járó díjat, ha a Helaba nyeresége legalább akkora, mint a díj, továbbá ha e nyereség nem szükséges a saját tőke helyreállításához.
113 Először is, a díj rögzített vagy változó jellegét illetően mindjárt az elején meg kell állapítani, hogy a jelen esetben nem arról van szó, hogy konkrét helyzetben ezek közül melyik az előnyösebb, hanem annak meghatározásáról, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett‑e el, amikor úgy ítélte meg, hogy az a tény, hogy a felek által megállapított díj olyan rögzített díj, amelyet főszabály szerint akkortól kell fizetni, amikor a Helabát nem érik veszteségek, a vitatott hozzájárulást hasonlóbbá teszi a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokhoz, mint a részvénytőkéhez, mivel e díjazási mód a csendestársi hozzájárulásokra jellemző.
114 Ezzel kapcsolatban relevánsnak bizonyul a Helaba azon állítása, mely szerint még abban az esetben is, ha a részvénytőkéért rögzített díjat állapítanak meg, a bank tulajdonosai által a beruházás révén elért nyereség minden esetben változó. Amint ugyanis a rögzített összegű folyósított díjat meghaladó nyereség gyarapítani fogja a bank tartalékait, amelyeket felszámolás esetén fel kell osztani, illetve kedvező hatással vannak a részvények értékére, a részvénytőkébe beruházó nyeresége meghaladja majd azt a díjat, amelyben részesült. E körülmények között a végleges összeget nem lehet előre megállapítani, ez pedig a beruházásért járó végleges díjat változóvá teszi.
115 A Helaba azt is hangsúlyozza – anélkül, hogy ezt a felperes vitatná –, hogy a hibrid sajáttőke‑eszközökről szóló azon tanulmányban, amelyet maga a felperes csatolt, az áll, hogy a legjobb sajáttőke‑eszközöknek a részvénytőke formájában meglévő eszközök bizonyulnak, mivel egyedül ezek azok, amelyekből nem származnak többek között rögzített összegű fizetési kötelezettségek.
116 A fentiekből így az következik, hogy – még ha talán ez nem is mindig van így – ténylegesen megszokott, hogy a csendestársi hozzájárulásokért rögzített összegű díj, a tőkéért pedig változó részesedések járnak. Mindenesetre, mivel a csendestársi hozzájárulásokért járó díjat kötelezően meg kell fizetni, amint a szerződésben előírt feltételek teljesülnek, a nyereségnek a tulajdonosok általi felhasználása különböző formákat ölthet, mint például a tartalékképzés vagy az osztalékfizetés, és főszabály szerint a többségi akaratuktól függ.
117 E következtetést nem vonhatja kétségbe a felperes által előadott, az 1999. évi WestLB‑határozatra alapított érv. Egyrészt emlékeztetni kell arra, hogy e határozatot az Elsőfokú Bíróság a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletében megsemmisítette. Másrészt, amennyiben a felperes érve akként értelmezhető, hogy az a 2004. évi WestLB‑határozatra irányul, meg kell jegyezni, hogy az a tény, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó művelet keretében átruházott tőkéért járó díjat a részvénytőkéért járó díjhoz kellett hasonlítani, nem azt foglalja magában, hogy az említett művelet jövedelmezőségi profilja a részvénytőkére lenne jellemző, hanem kizárólag azt, hogy a művelet átfogó vizsgálata keretében egyéb körülmények erőteljesen ezen azonosítás mellett szóltak. A Bizottság ezzel kapcsolatban többek között megemlítette, hogy az átruházott tőkét saját alaptőkének minősítették, miközben a Németországi Szövetségi Köztársaság által az összehasonlítás céljára javasolt eszközöket Németországban csak kiegészítő saját tőkeként lehetett felhasználni.
118 Másodszor, a felperes azon érvét illetően, mely szerint mind a vitatott hozzájárulás, mind pedig a részvénytőke esetében a díj attól függ, hogy van‑e nyereség, meg kell állapítani, hogy az a tény, hogy a díj folyósítása, még ha e díj rögzített is, annak függvénye, hogy a bank éves szinten ne számoljon el hiányt, valamint hogy a díj folyósítása ne keletkeztessen ilyen hiányt, az alaptőkeként elismert valamennyi csendestársi hozzájárulásra jellemző, mivel a Kreditwesengesetz (a hitelezésről szóló német törvény) 10. §‑ának (4) bekezdése megköveteli ezt. Következésképpen e körülmény nem bizonyíthatja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás a piacon alkalmazott, alaptőkeként elismert csendestársi hozzájárulásokkal mutatott hasonlóságokat.
119 Másfelől meg kell állapítani, hogy azon nyereség összege, amely ahhoz szükséges, hogy a vitatott hozzájárulásért vagy az egyéb csendestársi hozzájárulásokért járó díjat folyósítani lehessen, alacsonyabb annál, amelyet ahhoz kell elérni, hogy a bank tulajdonosai osztalékban részesüljenek. A csendestársi hozzájárulásokért járó díj ugyanis a német jogszabályok alapján működési kiadást képez, amelyet ennek következtében még az adók megfizetése és a nyereség felosztása előtt kell folyósítani. Ebből következik, hogy ahhoz, hogy a beruházó teljes egészében megkapja a neki járó díjat, elegendő, ha a bank az adózás előtt olyan éves többletet ér el, amely megegyezik a hozzájárulásokért fizetendő díjjal. Ezzel szemben ahhoz, hogy a tulajdonosok ugyanezt az összeget osztalék formájában megkapják, főszabály szerint az kell, hogy a bank az adózás előtt olyan éves többletet érjen el, amely megegyezik a csendestársi hozzájárulásokért fizetendő díjjal, az adó összegével, valamint az említett osztalék összegével.
120 A felperes azon érve, amelyet a Törvényszék által a tárgyaláson feltett egyik kérdésre adott válaszként terjesztett elő, és amely szerint e sajátosság nem igazán különbözteti meg a vitatott hozzájárulást és a piaci feltételek mellett megtárgyalt csendestársi hozzájárulásokat a részvénytőkétől, mivel a tulajdonosok – többek között a tartalékok csökkentésével – még éves veszteségek esetén is kimutathatnak felosztható nyereséget, ellentmond azon érvének, mely szerint a vitatott hozzájárulásért járó díj folyósításának feltételei e hozzájárulást hasonlóbbá teszik a részvénytőkébe történő beruházáshoz, mint a piaci feltételek mellett kibocsátott csendestársi hozzájárulásokhoz. Ugyanis, miközben a csendestársi hozzájárulásokért járó díj folyósítása éves többlet fennállását követeli meg, az osztalék fizetése a felosztható nyereség kimutatásával még éves veszteségek esetében is lehetséges.
121 Ezenkívül, miközben a csendestársi hozzájárulásokért járó díj megfizetése kötelező, amint a szerződésben előírt feltételek teljesülnek, az éves veszteséggel záruló év végén történő osztalékfizetés nem automatikus, hanem a részvényesek többségének jóváhagyásától függ. Ráadásul, mint azt a felperes a tárgyaláson a Törvényszék egyik kérdésére adott válaszként elismerte, az a tény, hogy egy olyan bank, amelyet éves szinten veszteségek értek, és amely a csendestársi hozzájárulásokért nem fizetett díjat, osztalékot fizet, hátrányosan érintené a jóhírnevét és a jövőbeli kibocsátásainak sikerét.
122 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás jövedelmezőségi profilja a csendestársi hozzájárulásokra volt jellemző.
A vitatott hozzájárulás azon jellemzőiről, amelyekkel kapcsolatban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy azok nem zárják ki a vitatott hozzájárulásért járó díjnak a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért járó díjjal történő összehasonlítását
123 A Bizottság elutasította a felperes azon érveit, amelyek a vitatott hozzájárulás összegére, a vitatott hozzájárulás által a Helaba saját tőkéjében képviselt részre, valamint e hozzájárulás állandó jellegére vonatkoznak.
– Összeg
124 A Bizottság úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás abszolút összege nem szükségképpen járt azzal, hogy e hozzájárulást részvénytőkének kellett minősíteni. A Bizottság ezzel kapcsolatban arra a tényre utalt, hogy a Helaba a fokozatosságon alapuló rendszer következtében 1999 és 2002 között az átruházott forrásoknak csak egy részét tudta a kereskedelmi műveleteinek biztosítására használni. A Bizottság ezenkívül elutasította a WestLB‑üggyel történő összehasonlítást azon az alapon, hogy ebben az ügyben a tőkeinjekció összege csupán egyikét képezte azon tényezőknek, amelyek lehetővé tették a részvénytőkével történő azonosítást. Ezzel kapcsolatban a Bizottság azt állítja, hogy figyelembe vette többek között azt a tényt is, hogy a források teljes mértékben ki voltak téve a fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén bekövetkező veszteség kockázatának, valamint azt a tényt, hogy a hibrid sajáttőke‑eszközök piaca Németországban még nem alakult ki (a megtámadott határozat (133) preambulumbekezdése).
125 A felperes azt állítja, hogy a beruházó szempontjából különbséget kell tenni két vonatkozás között, mégpedig a kibocsátás teljes összege és a kibocsátás azon részének nagysága között, amely az egyes beruházóknak tulajdonítható. A felperes kifogásolja, hogy a Bizottság nem végzi el ezt az elhatárolást.
126 Egyrészt, ami a kibocsátás teljes összegét illeti, a felperes először is vitatja a Bizottság azon megállapításának alapjaként előterjesztett indokokat, hogy még ha a WestLB‑ügyben a kibocsátás összegének nagyságát a részvénytőkével való hasonlóság bizonyítékaként vette is figyelembe, a vitatott hozzájárulás összegének nagysága a jelen esetben nem eredményez ilyen minősítést. Így a felperes emlékeztet arra, hogy álláspontja szerint a vitatott hozzájárulás gazdasági értelemben teljes mértékben ki van téve a fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén bekövetkező veszteség kockázatának, valamint azt állítja, hogy sem 1998‑ban, sem pedig azt követően soha nem létezett olyan tőkepiac, amelyen valamely magánbefektető a vitatott hozzájáruláshoz hasonló beruházást eszközölt volna a Helabában. A felperes azt állítja, hogy mind a Bizottság az 1999. évi WestLB‑határozatban, mind pedig az Elsőfokú Bíróság a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletében a művelet minősítése során nagy jelentőséget tulajdonított a hozzájárulás magas összegének. A felperes úgy véli, hogy azt a tényt, hogy a vitatott hozzájárulás összege különösen magas, következésképpen pedig a jelen ügyben kiemelt jelentősége van, megerősíti a Bizottság által a megtámadott határozat (164) preambulumbekezdésében említett műveletekkel történő összehasonlítás, emellett pedig az a tény is, hogy a vitatott hozzájárulás az 1998‑ban meglévő hibrid sajáttőke‑eszközök teljes európai összegének 25%‑át képezi.
127 Másrészt a felperes úgy véli, hogy a Bizottság által a fokozatosságon alapuló rendszerre alapított indokolás nem fogadható el, mivel egy magánbefektető nem fogadta volna el e rendszert, valamint téves az a megállapítás, mely szerint e rendszer öt kisebb összegű hozzájárulásból állt, mivel egyrészt a vitatott hozzájárulást azonnal teljes egészében elismerték a Helaba alaptőkéjeként, másrészt pedig a különböző időpontokban nyújtott hozzájárulások esetében az egyes hozzájárulások feltételei különböznek egymástól, miközben a jelen esetben az egész hozzájárulásra egységes feltételek vonatkoznak.
128 Először is a WestLB‑üggyel való összehasonlítással kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy az 1999. évi WestLB‑határozatot, amelyre a felperes az álláspontját alapítja, az Elsőfokú Bíróság megsemmisítette. Ezenkívül igaz, hogy a Bizottság a 2004. évi WestLB‑határozatban – amelyet e megsemmisítést követően fogadott el, és amelyet a megtámadott határozat (133) preambulumbekezdésében említ – az átruházott tőke összegének nagyságát vette figyelembe, amikor az ezen ügy tárgyát képző átruházást a részvénytőkével azonosította, viszont nem a művelet abszolút összegéből indult ki, hanem a WestLB alaptőkéjének azon részéből, amelyet a szóban forgó tőke képviselt, valamint – meghatározó jelleggel – azon tényből, hogy e művelet végrehajtásának időpontjában a hibrid sajáttőke‑eszközök nem haladták meg a saját tőke 20%‑át, továbbá azokat Németországban nem tekintették alaptőkének, valamint nem mindegyiket bocsátották ki időbeli korlátozás nélkül (a 2004. évi WestLB‑határozat (204), (206), (208) és (209) preambulumbekezdése).
129 Ezzel szemben ami a vitatott hozzájárulást illeti, annak összege (1,264 milliárd euró), még ha magasabb is a Bizottság által összehasonlítási alapként használt műveletek összegénél, még mindig igen távol áll a WestLB‑ügy tárgyát képező művelet összegétől (a mérlegben feltüntetett 3,02 milliárd euró, amelyből 2,05 milliárd eurót ismertek el alaptőkeként) (a 2004. évi WestLB‑határozat határozat (54) és (71) preambulumbekezdése). Másfelől, mint azt a Bizottság hangsúlyozza, a vitatott hozzájárulást az 1998. év végén nyújtották, míg a WestLB‑ügy tárgyát képező hozzájárulásra 1991‑ben került sor. Márpedig nem vitatott, hogy az 1998. év végén a német jogszabályok értelmében már lehetséges volt, hogy a hibrid sajáttőke‑eszközöket saját alaptőkének, nem pedig csupán kiegészítő saját tőkének tekintsék, továbbá hogy azokat határozatlan időre bocsássák ki, valamint hogy azok – megfelelve a Sydney Nyilatkozatban előírt feltételeknek – valamely bank saját alaptőkéjének jelentős részét képezzék.
130 El kell utasítani a felperes azon érvét is, mely szerint az Elsőfokú Bíróság a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletében kiemelt jelentőséget tulajdonított a beruházás összegével kapcsolatos kritériumnak. Az említett ítéletben ugyanis az Elsőfokú Bíróság azt állapította meg, hogy a Bizottság megmagyarázta, hogy miért jutott arra a következtetésre, hogy a hibrid sajáttőke‑eszközök és a vitatott művelet oly mértékben különböztek egymástól, hogy e művelet ezen eszközökkel történő összehasonlítása csak korlátozott eredménnyel járna, és különösen azt mondta ki, hogy a Bizottság felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a felperesek által ezen ügyben hivatkozott hibrid sajáttőke‑eszközök általában véve csak kis részét képezték valamely bank saját tőkéjének, ellentétben a WestLB részére átruházott forrásokkal. Így az Elsőfokú Bíróság annak ellenőrzésére szorítkozott, hogy a Bizottság által ebben az ügyben kialakított okfejtésben nem volt‑e nyilvánvaló mérlegelési hiba, anélkül hogy megállapította volna, hogy az átruházott források összegének nagyságára vonatkozó kritérium mindig meghatározó. Másfelől az Elsőfokú Bíróság emlékeztetett arra, hogy a Bizottság ennek meghatározása során széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezett (a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 350. és 351. pontja).
131 Ezt követően azon indokolást illetően, amelyet a Bizottság terjesztett elő, és amely szerint a Helaba a fokozatosságon alapuló rendszer következtében 1999 és 2002 között az átruházott forrásoknak csak egy részét tudta a kereskedelmi műveleteinek biztosítására használni, emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 58–73. pontban megállapítást nyert, hogy a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor elfogadta a fokozatosságon alapuló említett rendszert. Másfelől, jóllehet igaz, hogy – mint azt a felperes megjegyzi – a hozzájárulás teljes összegét annak nyújtása napjától kezdve feltüntették a Helaba mérlegében, ez nem változtat azon, hogy a fokozatosságon alapuló rendszer keretében előírt éves részleteket meghaladó rész kapcsán – a lakásépítés támogatására szolgáló tevékenység biztosításához szükséges résszel azonos módon – a Bizottság úgy ítélte meg, hogy annak rendeltetése kizárólag biztosítékra, nem pedig a kereskedelmi tevékenységek kiterjesztésére irányul, következésképpen pedig az érte járó díjat azon díjnak megfelelően állapították meg, amelyet egy magánbefektető a biztosítékért kérne, nem pedig azon díjnak megfelelően, amelyet az ilyen befektető a bank kereskedelmi tevékenységeinek kiterjesztését lehetővé tevő csendestársi hozzájárulásért kérne. Mivel a csendestársi hozzájárulások a kereskedelmi tevékenységek azonnali kiterjesztését teszik lehetővé, a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát annak megállapításával, hogy a vitatott hozzájárulás a fokozatosságon alapuló rendszert figyelembe véve nem egy 1,2 milliárd euró összegű csendestársi hozzájárulással volt egyenértékű, amely lehetővé tette volna a Helaba tevékenységeinek azonnali kiterjesztését, hanem öt olyan csendestársi hozzájárulás sorozatának, amelyek összege 180‑tól 380 millió euróig terjedt.
132 A felperes azon érve, mely szerint a különböző összegekben folyósított hozzájárulások esetében az egyes hozzájárulások feltételei különböznek egymástól, míg a vitatott hozzájárulásra egységes feltételek vonatkoznak, nem vonhatja kétségbe a fenti következtetést. Meg kell állapítani ugyanis, hogy a felperes nem fejti ki, hogy az egymást követően folyósított öt hozzájárulásra vonatkozó feltételeknek miért kellene szükségképpen különbözőnek lenniük.
133 Másodszor, a kibocsátás egyes beruházóknak tulajdonítható részét illetően a felperes azt állítja, hogy szokatlan az a tény is, hogy a kibocsátás nem bizonyos számú beruházó között oszlik meg, hanem egyetlen beruházó jegyezte azt. A felperes ezzel kapcsolatban előadja, hogy a beruházó által vállalt kockázat a rendelkezésre bocsátott tőke nagyságának megfelelően fokozatosan növekszik, mind abszolút mértékben, mind pedig a kisebb összegű beruházásokat megvalósító más gazdasági szereplők által vállalt kockázattal összehasonlítva. A felperes úgy véli, hogy e feltételek mellett az egy és ugyanazon beruházó által megvalósított vitatott hozzájárulás a részvénytőkébe történő beruházáshoz áll közel.
134 Ezzel kapcsolatban elegendő megállapítani, hogy a felperes semmilyen bizonyítékot nem terjeszt elő, amelynek alapján szokásosnak lehetne minősíteni azt, hogy a csendestársi hozzájárulás egy részét jegyző valamely beruházónak járó díj aszerint változik, hogy e rész a kibocsátás egészének mekkora hányadát képviseli, mégpedig oly módon, hogy azok a beruházók, akik nagyobb összeget jegyeztek, a többieknél magasabb díjban részesülnek. Ezenkívül a Bizottság által a megtámadott határozatban összehasonlítási alapként használt műveletek csak a díjazás mértékéről tartalmaznak említést, vagyis semmilyen alapon nem feltételezhető, hogy azok a beruházók, akik többet fektettek be, magasabb díjat kaptak. Másfelől a felperes nem magyarázza meg, hogy a Land által vállalt kockázat azon tény folytán történő növekedése, hogy nem akarta felosztani a különleges alapot, a beruházását mennyiben teszi hasonlóvá a valamely bank részvénytőkéjébe történő beruházáshoz, mivel ez utóbbi beruházásra nem szükségképpen annak nagysága a jellemző, továbbá a részvénytőke tulajdonosának lehetősége van arra, hogy mind abszolút mértékben, mind pedig a tőke egészéhez viszonyítva kisebb összeget jegyezzen.
135 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes által előterjesztett érvek alapján nem vonható le az a következtetés, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás összege nem zárta ki annak megállapítását, hogy e hozzájárulás közelebb állt a piaci feltételek mellett kibocsátott csendestársi hozzájárulásokhoz, mint a részvénytőkéhez.
– A részvénytőke‑különbözet
136 A Bizottság úgy ítélte meg, hogy a részvénytőke‑különbözet alacsony mértéke ellenére nem volt kizárható, hogy egy magánbefektető a vitatott hozzájáruláshoz hasonló beruházást eszközölt volna csendestársi hozzájárulás formájában. Ezzel kapcsolatos álláspontját arra a tényre alapította, hogy mivel a Landesbanken mint közjogi szervezetek nem juthatnak részvénytőkéhez a pénzpiacokon, a magánbankoknál nagyobb mértékben vesznek igénybe csendestársi hozzájárulásokat. A Bizottság kifejtette, hogy a beruházók – köztük egyes magánberuházók is – a Landesbanken esetében inkább hajlandók elfogadni az alacsonyabb mértékű részvénytőke‑különbözetet, mivel a kockázati szerkezetük kevésbé jelentős (a megtámadott határozat (134) preambulumbekezdése).
137 A felperes azt állítja, hogy még ha a Bizottság hivatkozik is arra a tényre, hogy a részvénytőke‑különbözet a jelen esetben alacsonyabb mértékű, mint a magánbankok esetében, figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a vitatott hozzájárulás négy olyan jellemzővel rendelkezik, amelyek különleges biztosítéki minőséget tulajdonítanak neki, és amelyek következtében e hozzájárulás – a részvénytőkéhez közel álló – olyan eszközként jelenik meg, amely a Helaba alaptőkéjének állandó biztosítására szolgál. Ezenkívül kifogásolja a Bizottság által végzett azon mérlegelést, mely szerint a részvénytőke‑különbözet alacsony mértéke nem zárhatta ki, hogy egy magánbefektető a vitatott hozzájáruláshoz hasonló beruházást eszközölt volna csendestársi hozzájárulás formájában.
138 Egyrészt a vitatott hozzájárulás azon négy jellemzőjét illetően, amelyek különleges biztosítéki minőséget tulajdonítanak neki, a felperes először is azt a tényt említi, hogy e hozzájárulás a Helaba alaptőkéjén belül rendellenesen magas hányadot, vagyis 40%‑ot tesz ki. Másodszor azt állítja, hogy a Helaba alaptőkéjének ezen magas hányadát egyetlen beruházó jegyezte, miközben a Bizottság által összehasonlítási alapként használt csendestársi hozzájárulások esetében egyetlen egyéni beruházónak sem volt 1%‑ot meghaladó részesedése. Ezért a beruházó vonatkozásában a részvénytőke‑különbözet az összehasonlítási alapként használt csendestársi hozzájárulások esetében 99%, a vitatott hozzájárulás esetében pedig 60%. Harmadszor, a felperes hangsúlyozza, hogy e hozzájárulás teljes egészét úgy tekintették, hogy saját alaptőkét, nem pedig csupán saját tőkét képez. Negyedszer, a felperes előadja, hogy a hozzájárulás teljes egészét úgy tekintették, hogy az a Helaba saját alaptőkéjét, vagyis nem csupán annak a csoportnak a saját alaptőkéjét képezi, amelyhez a Helaba tartozik, ezzel pedig nagyobb rugalmasságot biztosítottak a Helabának a hozzájárulás felhasználását illetően, vagyis egy magánbefektető a neki járó díj vonatkozásában felárat követelt volna.
139 Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a vitatott hozzájárulás önmagában ténylegesen igen jelentős részét képviseli a Helaba saját tőkéjének, miközben a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások a Sydney Nyilatkozat értelmében az alaptőkének csak 15%‑át képezhetik. Egyértelműen különbség áll fenn a vitatott hozzájárulás és a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások között.
140 Ezt követően azon tényt illetően, hogy a vitatott hozzájárulást egyetlen beruházó jegyezte, aki e ténynél fogva a Helaba saját tőkéjének 40%‑ával rendelkezik, meg kell állapítani, hogy e körülmény a csendestársi hozzájárulást gazdasági szempontból nem alakíthatja részvénytőkévé, ugyanúgy, mint ahogy az a tény, hogy valamely beruházó a részvénytőke jelentéktelen hányadával rendelkezik, a beruházást nem fosztja meg a részvénytőkébe történő beruházás jellegétől.
141 Kétségtelen, hogy az a körülmény, hogy a saját tőkének mekkora része van a beruházó tulajdonában, meghatározza a tőke kockázatoknak való kitettségét, ugyanakkor nem érinti e kockázat jellegét, sem pedig az elvégzett beruházások gazdasági minősítését. Így a csendestársi hozzájárulást a részvénytőkétől megkülönböztető alapvető jellemzők – vagyis a fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén a kielégítési sorrendben elfoglalt hely, a díj folyósításának feltételei, valamint az egyik vagy másik módszer alkalmazásából a bank részére származó előnyök vagy hátrányok – ugyanazok maradnak, bármekkora is legyen az egyedi beruházás összege.
142 Azon ténnyel kapcsolatban, hogy a vitatott hozzájárulást úgy tekintették, hogy az a Helaba, nem pedig a mögötte álló cégcsoport alaptőkéjét képezte, meg kell állapítani, hogy a Bizottság és a beavatkozók nem vitatták, hogy ez valóban a vitatott hozzájárulás egyik sajátosságát képezi. Ugyanakkor a felperes által hivatkozott azon tény alapján, hogy e minősítés nagyobb rugalmasságot biztosít a Helaba számára a források felhasználását illetően, nem mutatható ki olyan körülmény, amely a csendestársi hozzájárulásokhoz képest növelné a vitatott hozzájárulás kockázati profilját, és azt a részvénytőkéhez tenné hasonlóvá.
143 Végül azon tény kapcsán, hogy a vitatott hozzájárulást teljes egészében alaptőkének tekintették, meg kell jegyezni, hogy a felperes csupán e jellemző megemlítésére szorítkozik, anélkül hogy kifejtené az érveit. Mivel e jellemző azon tényből ered, hogy a vitatott hozzájárulást kamatnövelési záradék (a továbbiakban: step‑up záradék) nélküli „perpetualként” alakították ki, a Törvényszék által a vitatott hozzájárulás állandó jellegére vonatkozóan levezetett mérlegelésre kell utalni (lásd az alábbi 150–154. pontot).
144 Egyrészt, a Bizottság azon mérlegelését illetően, mely szerint a részvénytőke‑különbözet alacsony mértéke ellenére nem volt kizárható, hogy egy intézményi magánbefektető a vitatott hozzájáruláshoz hasonló beruházást eszközölt volna csendestársi hozzájárulás formájában, a felperes azt állítja, hogy az a tény, hogy a Landesbanken gyakrabban vesznek igénybe csendestársi hozzájárulásokat, nem jelenti azt, hogy a beruházók lemondanának a megfelelő díjról. A felperes hozzáteszi, hogy az említett csendestársi hozzájárulásokat mindazonáltal a tulajdonosaik, azaz közjogi jogállású beruházók jegyezték, nem pedig magánbefektetők, vagyis a Bizottság ezeket nem vehette volna alapul az összehasonlítás céljára. A Bizottság azon állítása kapcsán, mely szerint a beruházók a Landesbanken esetében inkább hajlandók elfogadni az alacsonyabb mértékű részvénytőke‑különbözetet, mivel a kockázati szerkezetük kevésbé jelentős, a felperes azt állítja, hogy a Landesbanken értékelésének és a magánbankok értékelésének összehasonlítása bizonyítja, hogy az előbbiek kockázati szerkezete nem kevésbé jelentős.
145 Meg kell állapítani, hogy – mint azt a felperes megjegyzi – a kérdés nem az, hogy a vitatott hozzájárulást piaci feltételek mellett ki lehetett volna‑e bocsátani annak ellenére, hogy a részvénytőke‑különbözet mértéke mindössze 60% volt, hanem az, hogy e körülmény a vitatott hozzájárulást a kockázati profilját illetően a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokhoz vagy a részvénytőkéhez teszi‑e hasonlóbbá, és magasabb díjat követel‑e.
146 Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az ügyiratból következik, hogy a Sydney Nyilatkozatot megelőzően a csendestársi hozzájárulások a bankok saját alaptőkéjének csak kis részét képezték. Csak e nyilatkozatot követően, 1998 októberében vált egyértelművé, hogy a hibrid sajáttőke‑eszközöket a 15%‑os korlátot meghaladóan is saját alaptőkének lehet tekinteni, továbbá pontosították az ekként történő elismerés feltételeit. Feltételezhető tehát, hogy a hibrid sajáttőke‑eszközök útján megszerzett saját alaptőke‑hányad, következésképpen pedig a részvénytőke‑különbözet vonatkozásában a Sydney Nyilatkozatból eredő következmények abban az időpontban, amikor a felek véglegesen megállapodtak a vitatott hozzájárulásról, vagyis 1998 decemberében még nem érvényesültek a piacon.
147 Márpedig a megtámadott határozatból (annak (129) és (134) preambulumbekezdéséből) következik, hogy a fentieket követően mind a magánbankok, mind pedig a Landesbanken növelték a hibrid sajáttőke‑eszközök arányát a saját alaptőkéjükben, e növekedés pedig a Landesbanken esetében kiemelten jelentős volt. A megtámadott határozatból (annak (179) és (180) preambulumbekezdéséből) az is kiderül, hogy azon hibrid sajáttőke‑eszközökért, amelyeket a bankok a Sydney Nyilatkozatot követően bocsátottak ki, és amelyek megfeleltek a Sydney Nyilatkozatban ahhoz előírt feltételeknek, hogy a 15%‑os felső határt meghaladóan is saját alaptőkeként lehessen őket elismerni, nem fizettek sokkal magasabb díjat, mint a korábban kibocsátott csendestársi hozzájárulásokért. Végül a megtámadott határozatból (annak (134) preambulumbekezdéséből), valamint a Bizottság által a Törvényszék írásban feltett kérdésére adott válaszból következik, hogy a Landesbanken által kibocsátott csendestársi hozzájárulásokat jegyzett beruházók között voltak olyan magánbefektetők, akik nem kértek magasabb díjat a hozzájárulásokért azon az alapon, hogy figyelembe vegyék az említett bankok részvénytőke‑különbözetének alacsony mértékét.
148 E körülmények között a felperes érvei alapján nem állapítható meg, hogy a részvénytőke‑különbözet alacsony mértékére tekintettel a vitatott hozzájárulás kockázati profilja gazdasági szempontból a részvénytőkéhez állna közel.
149 Az előző megfontolásokra tekintettel nem kell megvizsgálni a felperes által a Bizottság azon állításával kapcsolatban megfogalmazott kifogásokat, mely szerint a beruházók a Landesbanken esetében inkább hajlandók elfogadni az alacsonyabb mértékű részvénytőke‑különbözetet, mivel a kockázati szerkezetük kevésbé jelentős. A jelen esetben ugyanis nincs jelentősége azoknak az okoknak, amelyek miatt a beruházók a Landesbanken esetében inkább hajlandók elfogadni az alacsonyabb mértékű részvénytőke‑különbözetet, mivel megállapítást nyert, hogy az alacsony mértékű részvénytőke‑különbözet fennállása nem zárja ki, hogy a magánbefektetők a Landesbanken csendestársi hozzájárulásait jegyezzék, és azt sem eredményezi, hogy a magánbefektetők magasabb díjat kérjenek annál, ami a magasabb részvénytőke‑különbözettel rendelkező bankok által kibocsátott csendestársi hozzájárulásokért jár.
– A hozzájárulás állandó jellege és az átruházás lehetőségének hiánya
150 A Bizottság a megtámadott határozatban lényegében úgy ítélte meg, hogy a hozzájárulás állandó jellege és az átruházás lehetőségének hiánya nem indokolta, hogy a vitatott hozzájárulásért fizetett díjat a részvénytőkéért járó díjhoz, nem pedig a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért fizetett díjhoz hasonlítsák, valamint hogy e jellemző fennállását a megfelelő díj számításának keretében kellett vizsgálni. A Bizottság e mérlegelést annak kifejtésével indokolta, hogy a vitatott hozzájárulás állandó jellege elsősorban azzal a kockázattal járt a beruházó számára, hogy nem követheti a piacon bekövetkező kamatnövekedéseket, ugyanakkor nem befolyásolta a fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén fennálló kockázat mértékét (a megtámadott határozat (138) preambulumbekezdése).
151 A felperes azt állítja, hogy az a tényező, amely a vitatott hozzájárulás kockázati profilját a piaci feltételek mellett kibocsátott csendestársi hozzájárulásokhoz képest növeli, nem a hozzájárulás határozatlan időtartama, hanem az a tény, hogy a Land nem állhat el a beruházástól, mivel az említett hozzájárulás nem helyettesíthető, továbbá hogy a Land a Helaba hozzájárulása nélkül nem ruházhatja át a jogait harmadik személyre. Ezzel szemben a piaci feltételek mellett kibocsátott „perpetualokat” a tőzsdén jegyzik, vagyis a beruházó bármikor elállhat a beruházástól, és nem kötelezi el magát határozatlan időre a bankkal szemben. A felperes a válaszában kifogásolja azt a tényt, hogy álláspontja szerint a Bizottság az állandó jelleget és a helyettesíthetőséget úgy tekinti, mintha e két jellemző semmilyen kapcsolatban nem állna egymással, miközben a vitatott hozzájárulás kockázati profilja a két jellemző közötti összefüggésből ered, ami azzal a következménnyel jár, hogy a Land számára lehetetlenné teszi a beruházástól való elállást. A felperes ezenkívül vitatja a Bizottság azon érveit, melyek szerint a helyettesíthetőség nem kizárt, hanem csupán korlátozott.
152 Meg kell állapítani, hogy a felek a tárgyaláson a Törvényszék kérdésére adott válaszként megerősítették, hogy léteznek olyan csendestársi hozzájárulások, amelyek megállapítása – mint a jelen esetben – a kibocsátó bank és a beruházók közötti közös megegyezés alapján történik, és amelyeket a tőzsdén nem jegyeznek. Ebből következik, hogy valamely hozzájárulásnak a tőzsdei jegyzéséből eredő helyettesíthetősége nem jellemző a magánbefektetők által jegyzett valamennyi csendestársi hozzájárulásra. Az ügyiratból ugyanakkor nem következik, hogy a közös megegyezéssel megállapított hozzájárulásokért magasabb díjat fizetnének, mint a tőzsdén jegyzett hozzájárulásokért.
153 Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a vitatott hozzájárulás ezzel kapcsolatban a részvénytőkébe történő beruházásoktól is különbözik, mivel – mint azt a felperes a megtámadott határozat elfogadását megelőző közigazgatási eljárás során állította (a megtámadott határozat (68) preambulumbekezdése) – a társasági tag, legalábbis az olyan részvénytársaságok részvényese, mint a Bizottság által összehasonlítási alapként használt hozzájárulásokat kibocsátó német bankok, bármikor szabadon értékesítheti a beruházását.
154 Ebből következik, hogy még ha fel is tételezzük, hogy a Land beruházása nem helyettesíthető, ez pedig a csendestársi hozzájárulásokhoz képest növeli a fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén bekövetkező veszteség kockázatát, e körülmény a Bizottság által összehasonlítási alapként használt hozzájárulásokat kibocsátó bankok részvénytőkéjébe történő beruházástól is megkülönbözteti a vitatott hozzájárulást, és nem jelenti azt, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulást a piaci feltételek mellett kibocsátott egyéb csendestársi hozzájárulásokhoz, nem pedig a részvénytőkéhez kell hasonlítani, figyelembe véve annak sajátosságait a szükséges növelések, így többek között az állandó jelleg miatt alkalmazott növelések révén.
A vitatott hozzájárulásnak a közigazgatási eljárás során nem hivatkozott és a megtámadott határozatban nem vizsgált jellemzői
155 A felperes azt állítja, hogy a vitatott hozzájárulás mind a díj, mind pedig a rendelkezésre bocsátott források tekintetében jelentős veszteségi kockázattal jár, ez pedig még a fentiekben vizsgált felszámolás vagy fizetésképtelenség esetein kívül is fennáll. A felperes ezzel kapcsolatban arra a tényre hivatkozik, hogy a vitatott hozzájárulás részt vesz a Helaba éves veszteségeinek viselésében, valamint a Land által vállalt azon kockázatokban, hogy a Helaba éves vesztesége esetén nem kapja meg a díjat, illetve visszafizetés útján nem szerezheti vissza a rendelkezésre bocsátott forrásokat.
156 A Helaba éves veszteségeinek viselésében való részvétellel kapcsolatban a felperes azt állítja, hogy a vitatott hozzájárulás gazdasági szempontból ugyanúgy vesz részt az említett veszteségek viselésében, mint a részvénytőke, mivel a szerződés 3. cikkének (1) bekezdése és 8. cikkének (1) bekezdése értelmében a hozzájárulás teljes egészében részt vesz a Helaba esetleges éves veszteségének viselésében, továbbá az esetleges veszteségek elállás esetén korlátozzák a Land visszafizetéshez való jogát. A felperes hozzáteszi, hogy nincs jelentősége annak a ténynek, hogy a veszteségek viselésében való részvétel valamennyi csendestársi hozzájárulás tipikus jellemzője, mivel e körülményt a vitatott hozzájárulás összes gazdasági jellemzője keretében kell mérlegelni. Ezenkívül a felperes úgy véli, hogy az a tény, hogy a szerződés 4. cikke (utófizetési jogról szóló záradék) szerint veszteségek esetében az esetleges jövőbeli nyereségeket a hozzájárulás helyreállítására kell fordítani, a Landot nem hozza előnyösebb helyzetbe valamely részvényeshez képest, mivel ez utóbbitól eltérően a Land nem részesül a vállalkozás értékének növekedéséből származó előnyökben.
157 Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy jóllehet igaz, hogy a veszteségekben történő részvétel a részvénytőkéhez teszi hasonlóvá a vitatott hozzájárulást, a BAKred pedig ezen okból ismerte el azt a Helaba alaptőkéjeként, mindez nem változtat azon, hogy a vitatott hozzájárulás ezen ok alapján nem különbözik az alaptőkeként szintén elismert egyéb csendestársi hozzájárulásoktól.
158 Kétségkívül igaz, hogy a jelen esetben a hozzájárulás értékének a Helabát ért veszteségek folytán bekövetkező csökkenése magasabb mértékű, mint a Bizottság által összehasonlítási alapként használt hozzájárulások esetében. Mivel azonban e körülmény azon tény következménye, hogy a vitatott hozzájárulás a Helaba alaptőkéjén belül nagyobb részt képvisel, mint az egyéb hozzájárulások a kibocsátó bankok saját tőkéjén belül, e körülmény nem képezi a vitatott hozzájárulás olyan sajátosságát, amely eltérne azon sajátosságától, hogy a Helaba teljes alaptőkéjéhez képest milyen összeget képvisel (lásd a fenti 136–149. pontot).
159 A szerződés 4. cikkében foglalt, utófizetési jogról szóló záradékkal (lásd a fenti 156. pontot) kapcsolatban elegendő megállapítani, hogy jóllehet lehetséges, hogy – mint azt a felperes állítja – e záradék nem feltétlenül részesíti előnyben a Landot a részvénytőkébe beruházóhoz képest, mivel az a kérdés, hogy melyik beruházás előnyösebb, az egyes gazdasági években fennálló körülményektől függ, mindazonáltal meg kell állapítani, hogy e záradék megkülönbözteti egymástól e beruházásokat, következésképpen pedig a vitatott hozzájárulást hasonlóbbá teszi a csendestársi hozzájárulásokhoz, amelyek tartalmazhatnak ilyen záradékot, mint a részvénytőkéhez.
160 E körülmények között a vitatott hozzájárulásnak a veszteségekben való részvétele nem bizonyíthatja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor a vitatott hozzájárulásért fizetett díjat a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért fizetett díjjal hasonlította össze.
161 A Land által vállalt azon kockázatot illetően, hogy a Helaba éves vesztesége esetén nem kapja meg a díjat, a felperes azt állítja, hogy a Land részére fizetendő díj a Helaba nyereségének jelentős részét képezi, következésképpen pedig jelentős annak kockázata, hogy a Land nem kapja meg azt. Ezzel kapcsolatban a felperes azt állítja, hogy a Land részére fizetendő díj a Helaba által a vitatott hozzájárulás évében elért nyereség jóval nagyobb részét képezte, mint az a rész, amelyet a magánbankok által kibocsátott, a megtámadott határozatban összehasonlítási alapként használt hozzájárulásokért fizetendő díj képezett e bankok nyereségében.
162 A Land által vállalt azon kockázatot illetően, hogy visszafizetés útján nem szerezheti vissza a rendelkezésre bocsátott forrásokat, a felperes azt állítja, hogy figyelembe véve, hogy a vitatott hozzájárulás mennyiségileg milyen jelentős részt képvisel a Helaba alaptőkéjében, a Helabának nem lesz módja visszafizetni a hozzájárulást a Land részére, mivel a nyeresége nem teszi számára azon alaptőke pótlását, amelyet ez alkalommal elveszítene.
163 Meg kell jegyezni, hogy a vitatott hozzájárulás e két jellemzője lényegében azon tény következménye, hogy e hozzájárulás a Helaba alaptőkéjében nagyobb részt képvisel, mint az összehasonlítási alapként használt műveletek a bankok alaptőkéjében. Ezért hasonlóan ahhoz, ami a veszteségekben való részvétel kapcsán megállapítást nyert (lásd a fenti 158. pontot), e két jellemzőt nem kell egymástól függetlenül vizsgálni. Ezenkívül a Helaba 1998‑ban elért nyereségének azon részét illetően, amelyet a Landnak fizetendő díj képezett, meg kell állapítani egyrészt, hogy a felperes nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy a fokozatosságon alapuló rendszer értelmében a Helabának csak 2003‑tól kezdve kellett a vitatott hozzájárulás egésze vonatkozásában megfizetnie az 1,4% mértékű díjat – kivéve a szociális lakásépítés támogatására szolgáló tevékenység biztosításához szükséges részt –, másrészt pedig, hogy a felperes összehasonlítási alapként a Helaba 1998‑ban elért adózás utáni nyereségét használja fel, nem pedig az adózás előtti éves többletét, miközben nem vitatott, hogy mivel a vitatott hozzájárulás csendestársi hozzájárulásnak minősül, az érte fizetendő díj a német jogszabályok értelmében olyan működési kiadást képez, amelyet az adók előtt kell megfizetni.
164 Ebből következik, hogy a felperes azon érvei alapján, amelyeket a Land által vállalt azon kockázatokkal kapcsolatban terjesztett elő, hogy a Helabát ért éves vesztség esetén nem kapja meg a díjat, illetve visszafizetés útján nem szerezheti vissza a rendelkezésre bocsátott forrásokat, nem állapítható meg, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor a vitatott hozzájárulásért fizetett díjat a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért fizetett díjhoz hasonlította.
A vitatott hozzájárulás bevonásának időpontjában fennálló piaci helyzetről
165 Egyrészt a felperes azt állítja, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a magánbefektető fogalmának kritériumát, amikor a vitatott hozzájárulás gazdasági minősítése során nem e hozzájárulás nyújtásának időpontját, vagyis 1998. december 31‑ét vette alapul.
166 Ezzel kapcsolatban a felperes megjegyzi, hogy a Bizottság a megtámadott határozat (129) preambulumbekezdésében a magánbankoknak a Németországi Szövetségi Köztársaság által ismertetett azon gyakorlatára utal, amelyet az említett határozat (96)–(99) preambulumbekezdése foglal össze. A Bizottság e preambulumbekezdésekben a felperes szerint arra utal, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság kifejtette, hogy először is, a Deutsche Bank csupán néhány hónappal a Helabát követően „perpetualt” szerzett be a tőkepiacon, másodszor, hogy a piac 1999‑től nem tulajdonított meghatározó jelentőséget a határozott időre és határozatlan időre szóló pénzügyi eszközök közötti elhatárolásnak, harmadszor pedig, hogy a felperes azon állításának, mely szerint nagy összegek esetében csak részvénytőkét lehet igénybe venni, ellentmond azoknak a csendestársi hozzájárulásoknak a nagyságrendje, amelyeket a magán hitelintézetek mind az 1998. és 1999. év során, mind pedig ezt követően beszereztek a tőkepiacon. Ezenkívül a felperes megjegyzi, hogy a megtámadott határozat (101) preambulumbekezdésében foglalt táblázat három magánbank alaptőkéje hibrid sajáttőke‑eszközökből álló részének 1998 és 2003 közötti alakulását tartalmazza. A felperes azt állítja, hogy amikor a Bizottság a német bankok által követett, a Németországi Szövetségi Köztársaság által ekként bemutatott gyakorlatra hivatkozik, olyan információkra támaszkodik, amelyek csak a vitatott hozzájárulást követő években voltak hozzáférhetők.
167 A felperes hozzáteszi, hogy a Land 1998 végén nem láthatta előre azokat a későbbi fejleményeket, amelyek a csendestársi hozzájárulásokkal és a „perpetualokkal” kapcsolatban a tőkepiacon bekövetkeztek. A felperes azt állítja, hogy ennek következtében a Bizottságnak a vitatott hozzájárulás gazdasági minősítése során kizárólag az 1998‑ban fennállt piaci helyzetet kellett volna figyelembe vennie, nem pedig azokat a jövőbeli tőkepiaci fejleményeket, amelyek a vitatott hozzájárulás nyújtásának időpontjában ismeretlenek voltak.
168 Emlékeztetni kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében az állami befektető és a magánbefektető magatartásának összehasonlítását arra tekintettel kell elvégezni, hogy a szóban forgó gazdasági művelet során az adott időpontban rendelkezésre álló információk és előrelátható fejlődési irányok alapján a magánbefektető hogyan viselkedett volna (az Elsőfokú Bíróság T‑16/96. sz., Cityflyer Express kontra Bizottság ügyben 1998. április 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑757. o.] 76. pontja, valamint a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletének 246. pontja).
169 A jelen esetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy amikor a Bizottság a megtámadott határozat (129) preambulumbekezdésében a német bankok gyakorlatára hivatkozik, csak a Sydney Nyilatkozat általa kialakított azon értelmezését kívánja alátámasztani, mely szerint e nyilatkozat alapján nem vonható le az a következtetés, hogy az állandó innovatív pénzügyi eszközöket semmilyen esetben ne lehetne alaptőkeként elismerni, illetve azokra is vonatkozna az alaptőke 15%‑ában kifejezett felső határ. A Bizottság így azon megállapítással hivatkozik e gyakorlatra, mely szerint e gyakorlat azon lehetőség mellett szól, hogy az állandó innovatív pénzügyi eszközöket a 15%‑os felső határon túl is lehet saját tőkeként használni. Következésképpen nem arról van szó, hogy a Bizottság a vitatott hozzájárulást követő ezen műveletekre alapítaná a mérlegelését, hanem csupán arra használja e műveleteket, hogy a Sydney Nyilatkozat általa kialakított értelmezését alátámassza.
170 Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a felperes nem fejti ki, hogy a Land és a Helaba abban az időpontban, amikor a vitatott hozzájárulásról megállapodtak, miért ne láthatták volna előre a piacnak a Sydney Nyilatkozatot követő fejlődését. Ennek kifejtése annál is inkább szükséges lenne, hogy a megtámadott határozatból kiderül, hogy a piac említett fejlődése megerősítette a vitatott hozzájárulásban részes felek azon mérlegelését, mely szerint egyrészt a „perpetualokért” nem a részvénytőkéhez viszonyítva kell díjat fizetni, másrészt pedig, hogy a részvénytőke‑különbözet nagysága nem befolyásolja a díj mértékét.
171 Másrészt, a felperes vitatja, hogy Németországban a vitatott hozzájárulás időpontjában a hibrid sajáttőke‑eszközöknek olyan fejlett piaca létezett volna, amelyen a Helaba a vitatott hozzájáruláshoz hasonló hozzájárulást bocsáthatott volna ki. Így azt állítja, hogy a vitatott hozzájáruláshoz hasonló, step‑up záradék nélküli „perpetualt” 1998‑ban nem lehetett volna olyan intézményi beruházók részére kibocsátani, mint a Land. Az intézményi beruházók csak 2004‑től lettek volna hajlandók ilyen „perpetualokat” jegyezni. Ezenkívül e „perpetualok” kevésbé jelentős összegűek lettek volna, és azokat a tőzsdén jegyezték volna. Másfelől a vitatott hozzájárulást az összege folytán ezután sem lehetett volna kibocsátani azon tény miatt, hogy azt egyetlen beruházó jegyezte, továbbá a teljes összegének megfelelő mértékben saját alaptőkeként ismerték el, méghozzá a Helaba szintjén, nem pedig azon csoport szintjén, amelyhez a Helaba tartozik.
172 A felperes azt állítja, hogy a Bizottság elfedi ezt a körülményt, amikor azt állítja, hogy a Helaba úgy is tőkéhez juthatott volna, hogy több, kisebb összegű részletet bocsát ki. Ezzel kapcsolatban többek között előadja, hogy ez az állítás megsérti a magánbefektető fogalmának kritériumát, mivel a Landtól eltérő helyzetben lévő beruházó magatartásának figyelembevételével, valamint a prioritások olyan értelemben vett felcserélésével jár, hogy azokból a lehetőségekből indul ki, amelyek a jövőben álltak volna a Helaba rendelkezésére, nem pedig abból a kérdésből, hogy egy magánbefektető ugyanilyen feltételek mellett nyújtott volna‑e a Helabának ugyanilyen jellegű hozzájárulást. Következésképpen a felperes úgy véli, hogy azon tény alapján, hogy Németországban nem fejlődött ki a hibrid saját alaptőke‑eszközök piaca, a Bizottságnak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy a Helaba a piacon csak részvénytőke formájában juthatott volna hasonló összegű saját alaptőkéhez.
173 Meg kell állapítani, hogy a felperes nem vitatja közvetlenül azt az utalást, amelyet a Bizottság a megtámadott határozat (137) preambulumbekezdésében tett az 1987‑ben kibocsátott, step‑up záradék nélküli és intézményi beruházók által jegyzett „perpetual” létezésére, és nem terjeszt elő érveket annak bizonyítására, hogy a Bizottság nem alapíthatta volna a mérlegelését erre a körülményre. Így, jóllehet azt állítja, hogy step‑up záradék nélküli és német intézményi beruházók által jegyzett „perpetual” kibocsátására először 2004‑ben, német bank által végrehajtott ilyen típusú kibocsátásra pedig először 2005‑ben került sor, ezek az állítások nem elegendők annak bizonyításához, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor a megtámadott határozat (137) preambulumbekezdésében említett műveletre támaszkodott azon érv elutasítása során, mely szerint az intézményi beruházók nem voltak hajlandók step‑up záradék nélküli „perpetualokat” jegyezni, vagyis a vitatott hozzájárulást a határozatlan időtartama folytán csak a részvénytőkéhez lehetett hasonlítani.
174 A vitatott hozzájárulás és a piaci feltételek mellett kibocsátott csendestársi hozzájárulások között fennálló, a felperes által hivatkozott különbségeket illetően meg kell állapítani, hogy e különbségek azoknak az érveknek felelnek meg, amelyeket a Törvényszék már megvizsgált és elutasított.
175 A felperes azon érvét illetően, mely szerint a Bizottság megsérti a magánbefektető fogalmának kritériumát, amikor azt állítja, hogy a Helaba úgy is tőkéhez juthatott volna, hogy több, kisebb összegű részletet bocsát ki, emlékeztetni kell arra, hogy jóllehet kétségkívül igaz, hogy a magánbefektető fogalmának kritériuma megköveteli annak mérlegelését, hogy az ilyen befektető azonos feltételek mellett végrehajtotta volna‑e a szóban forgó műveletet, ez nem változtat azon, hogy a fenti 35. és 36. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében az állami támogatások ellenőrzésének célja annak meghatározása, hogy a kedvezményezett vállalkozás olyan gazdasági előnyben részesül‑e, amelyhez rendes piaci feltételek mellett nem jutott volna hozzá, valamint hogy nem állapítható meg, hogy ebből a célból egyedül a beruházó szempontját kellene figyelembe venni. Ezért a felperes nem állíthatja, hogy nincs jelentősége annak a kérdésnek, hogy a Helaba piaci feltételek mellett ugyanezen az áron hozzájuthatott volna‑e ugyanezen előnyökhöz, mivel e kérdés alapvető jelentőségű annak meghatározása szempontjából, hogy milyen eredménnyel zárult volna a Helaba, és azon feltételezett magánbefektető közötti tárgyalás, amely a Landdal azonos helyzetben van.
176 E körülmények között el kell utasítani a felperes azon kifogásait, amelyeket a téves referencia‑időszak alkalmazására és a vitatott hozzájárulás bevonásának időpontjában fennálló piaci helyzet téves értékelésére alapított.
A vitatott hozzájárulás csendestársi hozzájárulásként minősítésével kapcsolatos következtetés
177 Nem kétséges, hogy a vitatott hozzájárulás olyan különleges eszközt képez, amely nem feleltethető meg pontosan sem a piaci feltételek mellett kibocsátott – akár határozott, akár határozatlan időre szóló – csendestársi hozzájárulásoknak, sem pedig a részvénytőkének.
178 A fenti vizsgálatból ugyanakkor az következik, hogy a vitatott hozzájárulás a határozott időre szóló, alaptőkeként elismert csendestársi hozzájárulásokhoz áll közelebb az alábbi jellemzők miatt: az a tény, hogy a szerződésben rögzített összegű éves díjfizetési kötelezettség áll fenn; az a tény, hogy a díjfizetés éves veszteség esetén felfüggesztésre kerül, továbbá hogy e díj képezi a beruházó számára a hozzájárulásából származó egyetlen előnyt, mivel a vállalkozás értékének növekedésében nem részesül, és hogy a Helaba köteles az elmaradt díjakat azon évet vagy éveket követően megfizetni, amelyek során díjfizetés nem történt; az a tény, hogy e hozzájárulás részt vesz a bank éves veszteségeiben, valamint az a tény, hogy utófizetési jogról szóló záradékot kötöttek ki arra az esetre, ha a veszteségek csökkentenék a hozzájárulás értékét.
179 Ezzel szemben e hozzájárulás különbözik a határozott időre szóló, alaptőkeként elismert csendestársi hozzájárulásoktól és a részvénytőkéhez áll közelebb, amennyiben határozatlan időre szól, e ténynél fogva pedig a 15%‑os korlátot meghaladóan is saját alaptőkeként lehetett elismerni, továbbá amennyiben a saját alaptőke igen jelentős részét képviselte, valamint amennyiben a Helaba szintjén, nem pedig azon csoport szintjén ismerték el saját alaptőkeként, amelyhez a Helaba tartozik.
180 Végül e hozzájárulás mind a határozott időre szóló, alaptőkeként elismert csendestársi hozzájárulások legtöbbjétől, mind pedig a Bizottság által összehasonlítási alapként használt hozzájárulásokat kibocsátó magánbankok részvénytőkéjétől különbözik annyiban, hogy a Land beruházása egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben helyettesíthető. Másfelől e hozzájárulás a Bizottság által hivatkozási alapként használt csendestársi hozzájárulásoktól, valamint a részvénytőkébe történő nagyszámú beruházástól különbözik annyiban, hogy a Land a bank saját tőkéjének igen jelentős részével rendelkezik.
181 Ebből következik, hogy a vitatott hozzájárulás egyedüli olyan tulajdonságait, amelyek egyszerre különböztetik meg azt a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásoktól, illetve közelítik azt a részvénytőkéhez, egyrészt a határozatlan időtartama, másrészt pedig az a tény képezik, hogy e hozzájárulás a Helaba alaptőkéjének több mint 15%‑át teszi ki. Márpedig a fenti vizsgálatból következik egyrészt, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a „perpetualokra” jellemző e tulajdonságok a piacon olyan díjat eredményeznek, amely közelebb áll a részvénytőkéért járó díjhoz, mint a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért járó díjhoz, másrészt pedig, hogy nincs ok feltételezni, hogy a Land és a Helaba nem láthatták előre e fejleményt.
182 Az eddigiekre tekintettel a felperes érvei alapján nem állapítható meg, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor a vitatott hozzájárulás jellemzőinek átfogó vizsgálata után úgy ítélte meg, hogy e hozzájárulás több hasonlóságot mutatott a csendestársi hozzájárulásokkal, mint a részvénytőkével, ennek következtében pedig az érte járó díjat a piacon rendszerint tapasztalható összegű, határozott időre szóló azon csendestársi hozzájárulásokért fizetett díjhoz kellett hasonlítani, amelyek díját adott esetben növelni kellett.
4. A vitatott hozzájárulásért fizetett díjnak a piacon követelt garanciadíjjal történő összehasonlításáról
183 A vitatott hozzájárulásért fizetett díjnak a piacon követelt garanciadíjjal történő összehasonlítása kapcsán a felperes a következőket vitatja: a Bizottság által azon többletteher figyelembevételével kapcsolatban végzett mérlegelés, amely a Helaba által a vitatott hozzájárulás folytán fizetendő iparűzési adóból ered; a Land és a Helaba által megállapított alapdíjnak a piacon követelt alap garanciadíjjal történő összehasonlítása, valamint a hozzájárulás állandó jellegéért jelen esetben kikötött felárnak a piacon követelt állandósági felárral történő összehasonlítása.
a) Az iparűzési adó figyelembevételéről
A megtámadott határozat
184 A Bizottság úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulásért megállapított díj és a piacon megállapított díj összehasonlítása során figyelembe kellett venni a vitatott hozzájárulást terhelő iparűzési adót, amelynek mértéke a jelen esetben évente 0,26%. A Bizottság ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy mivel ezt az adót a tevékenységüket Németországban gyakorló intézményi beruházóknak kellett megfizetniük, akik ennélfogva magasabb díjat kérnének, a jelen esetben a Helabának kellett ezt az adót megfizetnie, mivel a Land nem minősül adóalanynak. A Bizottság így arra a következtetésre jutott, hogy a Helaba által viselendő teljes teher, amelyet a piaci ársávhoz kellett hasonlítani, nem a felek által megállapított 1,4% mértékű, hanem 1,66% mértékű díj volt (a megtámadott határozat (156)–(159) preambulumbekezdése).
A felek érvei
185 A felperes kifogásolja a fenti mérlegelést, és azt állítja, hogy a beruházók a hozammal kapcsolatos várakozásaik során nem veszik figyelembe a beruházás kedvezményezettjének adójogi jogállását, továbbá a Bizottság nem bizonyította, hogy a piacon a kedvezményezettnek módjában állna a rá vonatkozó valamennyi adóterhet a beruházóra hárítani. A felperes azt állítja, hogy a különböző beruházóknak ugyanazon hozzájárulásért fizetett díjak összegei között nincs semmilyen különbség, és ez annak ellenére így van, hogy azokra a nemzeti beruházókra, amelyek nem gyakorolnak semmilyen ipari vagy kereskedelmi tevékenységet, valamint a külföldi beruházókra nem vonatkozik az iparűzési adó, amikor csendestársi hozzájárulásokat nyújtanak, vagyis ugyanolyan helyzetben vannak, mint a Land.
186 A felperes hozzáteszi, hogy mindazonáltal a Helaba által viselendő többletteher nem egyenlő az iparűzési adó mértékével, hanem sokkal kisebb annál, mivel az említett adó működési kiadást képez a Helaba számára, tehát csökkenti az adóalapját. Így a többletteher a társasági adó (melynek mértéke Németországban ekkor 40% volt) megfizetése és a szolidaritási pótlék (5,5%) után a felperes szerint csak 0,15%.
187 A Bizottság és a beavatkozók vitatják ezeket az érveket.
A Törvényszék álláspontja
188 Először is azzal kapcsolatban, hogy figyelembe kell-e venni az iparűzési adónak a Helaba által a vitatott hozzájárulás folytán viselt terhekre gyakorolt hatását, meg kell állapítani, hogy a felperes nem vitatja, hogy a Helaba köteles megfizetni ezt az adót amiatt, hogy a Land nem minősül adóalanynak. Jóllehet kétségkívül azt állítja, hogy ez az adó nem vonatkozik bizonyos más beruházókra sem, ez pedig nem módosítja a folyósított díj összegét, meg kell jegyezni, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Helaba akként nyilatkoztak a tárgyaláson, hogy jóllehet a bankoknak főszabály szerint meg kell fizetniük az iparűzési adót azon díjak után, amelyeket a Németországban le nem telepedett, illetve semmilyen ipari vagy kereskedelmi tevékenységet nem gyakorló beruházóknak folyósítanak, ez nem változtat azon, hogy sem a bankok, sem a német hatóságok nem ismerik azon beruházók személyazonosságát, akik csendestársi hozzájárulásokból eredő jogosultságokkal rendelkeznek, következésképpen pedig a bankok nem fizetik meg a folyósított díjak után esedékes iparűzési adót, annak ellenére, hogy e díjak egy részét adóalanynak nem minősülő beruházóknak fizetik ki.
189 Meg kell jegyezni, hogy mivel a Bizottság okfejtése nem azon alapul, hogy a Landnak nem kell megfizetnie az adót, hanem azon, hogy a Helabának meg kell fizetnie azt, olyan terhet viselve ezáltal, amelyet nem kellene viselnie, ha a hozzájárulást piaci magánbefektető nyújtotta volna, a felperes érvét megfosztja jelentőségétől az a tény, a bankok a gyakorlatban nem fizetik meg azt az iparűzési adót, amely a Németországban le nem telepedett, illetve semmilyen ipari vagy kereskedelmi tevékenységet nem gyakorló beruházóknak folyósított díjaknak felel meg. A jelen esetben ugyanis eltérően attól, ami a piaci feltételek mellett nyújtott egyéb csendestársi hozzájárulások esetében áll fenn, a Helabának az iparűzési adó megfizetésénél fogva többletterhet kell viselnie. Ezt a terhet, még ha nem is jelent magasabb díjat a Land számára, figyelembe kell venni annak vizsgálata során, hogy a Helaba a vitatott hozzájárulás folytán legalább ugyanolyan mértékű díjat visel‑e, mint amilyet a piacon csendestársi hozzájárulásokat kibocsátó bankok viselnek, következésképpen pedig részesül‑e előnyben.
190 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor figyelembe vette az iparűzési adónak a Helaba által a vitatott hozzájárulás tényénél fogva viselt teljes teherre gyakorolt hatását.
191 Ezt követően, ami a Helaba által ténylegesen viselt teher számítását illeti, meg kell jegyezni, hogy a jelen esetben nem az a kérdés, hogy az adózás után mi az a végleges teher, amely a vitatott hozzájárulásból a Helaba részére származik, hanem ennek a tehernek azon teherrel történő összehasonlítása, amely a határozott időre szóló, magánbefektető által jegyzett hozzájárulásból származna. Ennek érdekében az egyik vagy másik hozzájárulásból eredő terhek összehasonlítását el lehet végezni az adózás előtt vagy után is, feltéve hogy az említett terheket ugyanazon időpontban értékelik. Márpedig, mivel a Bizottság a megtámadott határozatban az összehasonlítás céljára használt csendestársi hozzájárulásokból származó adózás előtti terhet veszi figyelembe, az iparűzési adóból eredő terhet is az adózás előtt kell figyelembe venni (lásd ebben az értelemben a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 384. pontját).
192 Ebből következik, hogy a felperes nem bizonyítja azt sem, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy az iparűzési adóból származó tehernek – amelyet figyelembe kell venni a vitatott hozzájárulásért fizetendő díjnak a piacon létező hozzájárulásokért járó díjjal történő összehasonlítása során – az adózás előtti teher minősül.
b) Az alapdíjnak a piacon követelt alap garanciadíjjal történő összehasonlításáról
A megtámadott határozat
193 A Bizottság kifejti, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által hivatkozott, a megtámadott határozat (164) preambulumbekezdésében említett műveletek évente 0,75%‑tól 1,6%‑ig terjedő garanciadíj‑ársávot jelenítenek meg (a megtámadott határozat (162), (163) és (165)–(167) preambulumbekezdése).
194 A Bizottság ezt követően a vitatott hozzájárulás azon különböző sajátosságait vizsgálja, amelyek befolyásolhatják a díj összegét. Ezzel kapcsolatban úgy véli, hogy sem a művelet összege miatti felárat, sem pedig a Helaba értékelése miatti díjcsökkentést nem kell alkalmazni. Ugyanakkor úgy ítéli meg, hogy az alacsony mértékű részvénytőke-különbözet folytán meg kell állapítani, hogy egy magánbefektető nem fogadott volna el olyan alap garanciadíjat, amely az ársáv alsó hányadában helyezkedik el (a megtámadott határozat (168), (169), (171) és (172) preambulumbekezdése).
195 A Bizottság a fentiek alapján arra a következtetésre jut, hogy mivel a Helaba által a vitatott hozzájárulás folytán viselt teher a piaci ársáv átlagosnak megfelelő, sőt felső hányadában helyezkedett el, nem lehetett megállapítani, hogy a Helaba vonatkozásában előny állt volna fenn, következésképpen pedig azt sem, hogy állami támogatásban részesült volna (a megtámadott határozat (172) preambulumbekezdése).
A felek érvei
196 A felperes először is emlékeztet arra, hogy a vitatott hozzájárulást a kockázati profiljánál fogva a részvénytőkébe történő beruházáshoz, nem pedig a határozott időre szóló csendestársi hozzájáruláshoz kellett hasonlítani, és azt állítja, hogy ennek következtében téves a Bizottság által elvégzett azon számítás, amely a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások tekintetében rögzített garanciadíjakból kiindulva megállapított piaci ársávon alapul. Ezenkívül, amikor a Bizottság a vitatott hozzájárulást tévesen a csendestársi hozzájárulásokhoz hasonlította, elmulasztotta figyelembe venni azt a tényt, hogy a vitatott hozzájárulás állandó jellegének figyelembevétele érdekében alkalmazandó feláron kívül további felárak is szükségesek annak érdekében, hogy figyelembe lehessen venni a Helaba pénzügyi helyzetét, a nyilvánosság hiányát és az alacsonyabb tranzakciós költségeket.
197 Másodszor, a felperes kifogásolja azt a módot, ahogyan a Bizottság az alap garanciadíjat számította.
198 Egyrészt azt állítja, hogy a Bizottság nem az 1998 végén fennálló piaci helyzetre és környezetre, hanem ennél későbbi műveletekre tekintettel értékelte az alap garanciadíj összegét.
199 Másrészt azt állítja, hogy a vitatott hozzájárulás és a referenciaműveletek között fennálló különbségek folytán a vitatott hozzájárulásért fizetett díjnak a referenciaműveletekből kiindulva megállapított alap garanciadíjra vonatkozó piaci ársáv felett kellett volna elhelyezkednie. A felperes úgy véli, hogy a Bizottság nem csupán a vitatott hozzájárulás és az általa vizsgált referenciaműveletek közötti különbségeket mulasztotta el helyesen értékelni, hanem egyéb lényeges különbségeket sem vizsgált meg.
200 A Bizottság által vizsgált különbségeket – nevezetesen a vitatott hozzájárulás összegét, a részvénytőke‑különbözet nagyságát és a Helaba értékelését – illetően a felperes azt állítja, hogy mindezen tényezőknek az alap garanciadíj növelését kellett volna eredményezniük a referenciaműveletekhez képest. A vitatott hozzájárulás és a Bizottság által nem vizsgált azon referenciaműveletek közötti különbségekkel kapcsolatban, amelyeknek az alap garanciadíj növelését kellett volna eredményezniük, a felperes egyrészt azt a tényt említi, hogy a vitatott hozzájárulást teljes egészében egyetlen beruházó jegyezte, másrészt pedig azt a tényt, hogy a vitatott hozzájárulás nem helyettesíthető, vagyis a Land nem állhat el a Helabába történő beruházástól.
201 A felperes végül azt állítja, hogy a Dresdner Bank 1 milliárd USD összegű, a megtámadott határozatban a referenciaműveletek között említett hozzájárulása bizonyítja, hogy a vitatott hozzájárulásért fizetett díjnak a referencia‑ársáv felett kellett volna elhelyezkednie, mivel a Dresdner Bank hozzájárulásáért annak ellenére, hogy a felperes szerint mérsékeltebb kockázati profilja volt, magasabb díjat fizettek, mint a vitatott hozzájárulásért.
202 A Bizottság és a beavatkozók vitatják ezeket az érveket.
A Törvényszék álláspontja
203 Először is a felperes azon érvét illetően, mely szerint a Bizottság által használt ársáv téves, mivel a vitatott hozzájárulással össze nem hasonlítható műveleteken alapul, elegendő megállapítani, hogy a vitatott hozzájárulás minősítésével kapcsolatos kérdés vizsgálatából következik, hogy a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor úgy ítélte meg, hogy e hozzájárulás több hasonlóságot mutatott a csendestársi hozzájárulásokkal, mint a részvénytőkével (lásd a fenti 181. pontot).
204 Másodszor, a vitatott hozzájárulásért fizetett alapdíj piaci feltételekkel való összeegyeztethetőségével kapcsolatban a Bizottság által elvégzett vizsgálatot illetően eleve el kell utasítani a felperes azon érvét, mely szerint a Bizottság nem a vitatott hozzájárulás időpontjában fennálló piaci környezetből indult ki. Meg kell állapítani ugyanis, hogy még ha figyelmen kívül is hagyjuk az 1999‑re eső azon öt műveletet, amelyekre a Bizottság hivatkozott, a fennmaradó műveletek vizsgálatából következik, hogy a Bizottság által meghatározott, vagyis a 75 és 160 alappont közé tehető piaci ársáv nem módosul, mivel azokat a műveleteket, amelyek az említett ársáv felső határát (a Bayerische Hypo- und Vereinsbank 1,2 milliárd DEM összegű hozzájárulása), illetve alsó határát (a hozzájárulásnak Deutsche Bank által kibocsátott második, 700 millió USD összegű részlete) kijelölik, az 1998‑as műveletek közül is ugyanez a kettő képezi. A felperes azon állítását illetően, mely szerint e hozzájárulások semmiképp nem hasonlíthatók össze a vitatott hozzájárulással, mivel határozott időre szóltak, emlékeztetni kell arra, hogy e jellemző nem zárhat ki semmilyen összehasonlítást.
205 Ezt követően meg kell vizsgálni mind a nyolc tényezőt, amelyekről a felperes úgy véli, hogy az alap garanciadíj piaci ársávjának növelését eredményezhetik, és amelyeket a Bizottság a felperes szerint vagy tévesen vizsgált, vagy elmulasztott megvizsgálni.
206 Először is, a Helaba pénzügyi helyzetével kapcsolatban a felperes azt állítja, hogy a Helaba 1998‑ban elért nyereségei a Landnak fizetendő díjra tekintettel viszonylag alacsonyak voltak, vagyis fennállt annak veszélye, hogy a nyereség nem lesz elegendő a megállapított díj kifizetéséhez. A felperes hozzáteszi, hogy a Helaba egyéb pénzügyi mutatói (a saját tőke hozama, osztalékfizetés, a saját alaptőke aránya) 1984 és 1994 között folyamatosan jóval alatta maradtak a magánbankok hasonló mutatóinak.
207 Ezzel kapcsolatban elegendő megállapítani, hogy a felperes azzal az érvével, amelyet a Helabának a díj összegéhez képest állítólag alacsony nyereségére alapít, a díj elvesztésének kockázatával kapcsolatos azon érvet ismétli meg, amelynek kifejtését a fenti 161. pont tartalmazza. Márpedig, mint az a fenti 163. pontban megállapítást nyert, a Helaba által 2003‑tól fizetendő díjra és az 1998‑ban elért nyereségére vonatkozó, a felperes által elvégzett összehasonlítás alapján nem állapítható meg, hogy a díj elvesztésének különös kockázata állna fenn. Azon érvet illetően, mely szerint a Helaba egyéb eredményei alatta maradtak a nagy magánbankok eredményeinek, elegendő kiemelni, hogy miközben a vitatott hozzájárulást 1998 végén tárgyalták meg, és vonták be a Helabába, a felperes az 1984‑től 1994‑ig terjedő időszakra vonatkozó adatokra hivatkozik. E körülmények között elegendő megállapítani, hogy a felperes érvei alapján nem állapítható meg, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy a díjnak Helaba pénzügyi helyzete folytán a megállapítottnál magasabbnak kellett volna lennie.
208 Másodszor, a nyilvánosság azon tény miatt történő nagyfokú mellőzését illetően, hogy a Helaba egyetlen beruházótól szerezte be a vitatott hozzájárulást, a felperes azt állítja, hogy a hozzájárulást érintő nehézségek vagy módosítások esetén a nyilvánossággal járó káros hatások a jelen esetben elkerülhetők, vagy legalábbis ellenőrizhetők. A felperes előadja, hogy egy magánbefektető az alap garanciadíj tekintetében felárat követelt volna ezen előny ellentételezése érdekében.
209 Meg kell állapítani, hogy a felperes ezen felületes állítása nem elegendő annak bizonyításához, hogy a hivatkozott körülmény a piacon ténylegesen az alap garanciadíj növelésével járna, következésképpen pedig a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor a jelen esetben nem fogadta el az ilyen felár szükségességét. Másfelől, miközben többek között a feleknek egy biztosítótársaság által jegyzett csendestársi hozzájárulásra tett utalásaiból következik, hogy a magánbefektetők a csendestársi hozzájárulás teljes egészét is jegyezhetik, a felperes nem terjeszt elő olyan érveket, amelyek lehetővé tennék annak megállapítását, hogy a piacon ténylegesen ilyen felárat követelnének.
210 Ezenkívül, mint a felperes maga is elismeri, az a tény, hogy a vitatott hozzájárulás egyetlen beruházótól származik, nem teszi lehetővé a Helaba számára a nyilvánosság teljes mellőzését. A Helaba ugyanis nem akadályozhatja meg a Landot abban, hogy a hozzájárulást érintő esetleges nehézségekre vagy módosításokra hivatkozzék, annál is inkább, hogy e kérdéseket ugyanúgy nyilvánosan megvitathatják a Hessischer Landtagban (a Land parlamentje), mint ahogy a vitatott hozzájárulás eredeti jegyzését is megvitatták.
211 Harmadszor, a Helaba által viselendő állítólag alacsonyabb tranzakciós költségeket illetően a felperes azt állítja, hogy azon tény folytán, hogy a Helaba egyetlen beruházótól szerezte be a hozzájárulást, a kibocsátás elindításából, valamint kezeléséből és lebonyolításából eredő jelentős költségeket takarít meg. A felperes előadja, hogy egy magánbefektető ezen előny ellentételezése érdekében is felárat számított volna fel az alap garanciadíj vonatkozásában.
212 Meg kell állapítani, hogy a felperes ezen alá nem támasztott állítása nem bizonyítja, hogy az általa hivatkozott körülmény a piacon az alap garanciadíj növelésével járt volna. Ezenkívül a Land megjegyzi, hogy ő is jelentős költségeket takarított meg azáltal, hogy a különleges alapot teljes egészében a Helaba rendelkezésére bocsátotta, ahelyett hogy a vitatott hozzájárulást különböző bankok között osztotta volna fel, következésképpen pedig a felár alkalmazása nem indokolt. E körülmények között ezen érv alapján sem állapítható meg, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor ezen az alapon nem alkalmazott a díj tekintetében felárat.
213 Negyedszer, a művelet összegét illetően a felperes a Bizottság azon mérlegelését kifogásolja, mely szerint az a tény, hogy a vitatott hozzájárulás összege lényegesen magasabb az összehasonlítás céljára használt hozzájárulások összegénél, nem eredményezheti felár alkalmazását, mivel a vitatott hozzájárulás a fokozatosságon alapuló rendszernek köszönhetően öt egymást követő, kisebb összegű hozzájárulásnak felel meg. A felperes hozzáteszi, hogy a Bizottság ellentmond annak az érvelésének, amelyet a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélethez vezető perben fejtett ki, amikor is azt állította, hogy a piacgazdasági feltételek mellett tevékenykedő beruházó, „amennyiben kirívóan magas összegekkel szembesül[t volna], a hozam növelését követel[te volna]”.
214 A felperes ezzel kapcsolatban azokat az érveket ismétli meg, amelyeket a fokozatosságon alapuló rendszer elfogadása ellen terjeszt elő. Márpedig a fenti 131. pontból következik, hogy a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulást – a kereskedelmi tevékenységek kiterjesztésére irányuló rendeltetésért járó megfelelő díj számítását illetően – öt kisebb összegű csendestársi hozzájárulás sorozatához hasonlította.
215 Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy még ha nem is vesszük figyelembe a fokozatosságon alapuló rendszert, a Bizottság által a megtámadott határozat (164) preambulumbekezdésben figyelembe vett műveletek vizsgálatából nem következik, hogy az összeg nagysága szükségképpen a garanciadíj növelésével járna. Így az SGZ‑Bank mindössze 50 millió DEM (hozzávetőleg 25 millió euró) összegű, 1998 októberében nyújtott hozzájárulásáért 1,20% mértékű garanciadíjat állapítottak meg, miközben a Deutsche Bank a hozzájárulásának egyenként 700 millió USD összegű két részletéért 1998 januárjában csak 0,75%, illetve 0,8% mértékű garanciadíjat fizetett.
216 A fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélethez vezető perben a Bizottság által előterjesztett érvet illetően elegendő emlékeztetni arra, hogy az ezen ügy tárgyát képező határozatot az Elsőfokú Bíróság megsemmisítette, a 2004. évi WestLB‑határozatban pedig a Bizottság már nem írta elő a művelet jelentős összege miatt alkalmazott azon felárat, amelynek a megalapozottságát korábban bizonyítani próbálta.
217 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor nem úgy ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulás abszolút összege folytán a díjnak a megállapítottnál magasabbnak kellett volna lennie.
218 Ötödször, a részvénytőke‑különbözetet illetően a felperes úgy véli, hogy még ha a Bizottság a megtámadott határozat (169) preambulumbekezdésében úgy is ítélte meg, hogy a vitatott hozzájárulásnak a részvénytőkéhez képest fennálló nagysága megkövetelte, hogy az e hozzájárulásért fizetendő díj az alap garanciadíj piaci ársávjának felső hányadában helyezkedjék el, azt a tényt is figyelembe kellett volna vennie, hogy a teljes hozzájárulást a Sydney Nyilatkozatban a hibrid sajáttőke‑eszközök vonatkozásában előírt 15%‑os korláton felül saját alaptőkének tekintették, mégpedig a Helaba szintjén, vagyis nem annak a csoportnak a szintjén, amelyhez a Helaba tartozik.
219 Meg kell állapítani, hogy mivel a teljes hozzájárulásnak a Helaba saját alaptőkéjeként történő elismerését annak állandó jellege tette lehetővé, nincs ok azt feltételezni, hogy a felperes által állított körülmény olyan felárral járna, amely különbözik a hozzájárulás határozatlan időtartamából eredő felártól. Azon tényt illetően, hogy a vitatott hozzájárulást a Helaba szintjén, nem pedig azon csoport szintjén ismerték el alaptőkeként, amelyhez a Helaba tartozik, emlékeztetni kell arra, hogy a felperes annak állítására szorítkozik, hogy ez az elismerés a források felhasználása kapcsán nagyobb rugalmasságot biztosít a Helabának. Tekintettel arra a széles körű mérlegelési jogkörre, amellyel a Bizottság a piaci feltételeknek megfelelő díj meghatározása során rendelkezik, meg kell állapítani, hogy ez az állítás semmilyen módon nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a Bizottság részéről nyilvánvaló mérlegelési hiba állt volna fenn.
220 Következésképpen ki kell mondani, hogy a felperes által előterjesztett érvek alapján nem állapítható meg, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor nem arra a következtetésre jutott, hogy a részvénytőke‑különbözet alacsony mértéke folytán a díjnak a megállapítottnál magasabbnak kellett volna lennie.
221 Hatodszor, a Helaba hosszú távú besorolását illetően a felperes a Bizottság által a megtámadott határozat (171) preambulumbekezdésében kifejtett azon mérlegelést kifogásolja, mely szerint egy magánbefektető úgy ítélné meg, hogy a veszteségeknek a Helabával összefüggésben vállalt kockázata az említett határozatban említett nagy magánbankok valamelyikébe történő beruházással járó kockázathoz hasonlítható. Ezzel kapcsolatban a felperes azt állítja, hogy amennyiben elvonatkoztatunk az állami garanciáktól, elképzelhetetlen, hogy az említett besorolás és a megtámadott határozatban említett nagy magánbankok besorolása hasonló lenne, következésképpen pedig, hogy a referenciaműveleteket bármilyen kiigazítás nélkül fel lehetne használni összehasonlítási alapként. Ezenkívül előadja, hogy a Bizottság ezzel kapcsolatban nem indokolta a mérlegelését.
222 Meg kell állapítani, hogy a felperes azon állításának alátámasztása érdekében, mely szerint elképzelhetetlen, hogy állami garanciák nélkül a Helaba hosszú távú besorolása és a megtámadott határozatban említett nagy magánbankok besorolása hasonló lenne, csupán annak előadására szorítkozik, hogy ha a Helaba arányszámait a nagy magánbankok arányszámaihoz hasonlították volna, a Helaba „valószínűleg” kevésbé kedvező besorolást kapott volna.
223 Másfelől a felperes nem kérdőjelezi meg a Németországi Szövetségi Köztársaság azon állítását, amelyre a Bizottság a megtámadott határozat (171) preambulumbekezdésében hivatkozik, és amely szerint legkorábban 2001‑et megelőzően nem létezett semmilyen számítási módszer a tartományi bankok hosszú távú besorolására, eltekintve a tevékenység fenntartására és a biztosítékra irányuló kötelezettségtől, amely akkoriban az állami szervekre hárult. Kétségtelen, hogy a felperes a válaszában azt állítja, hogy ha nem vesszük figyelembe az említett állami garanciákat, a Helaba 1998. és 1999. évi besorolása alatta maradt a nagy magánbankok besorolásának, ezzel kapcsolatban pedig a belső besorolásra és a Helaba pénzügyi stabilitására vonatkozó besorolásra hivatkozik, összehasonlítva azokat az említett magánbankok ezen évekre vonatkozó besorolásaival. Márpedig, mivel az ezen állítás alátámasztása érdekében csatolt dokumentumból kiderül, hogy a belső besorolás és a pénzügyi stabilitásra vonatkozó besorolás különbözik a hosszú távú besorolástól, a Helaba ezen alacsonyabb besorolási értékeire történő egyszerű hivatkozás egyéb pontosítások nélkül nem elegendő annak bizonyításához, hogy a Helaba hosszú távú besorolása is szükségképpen alatta maradt volna a nagy magánbankok besorolásainak, amennyiben azt az állami garanciáktól eltekintve határozták volna meg, sem pedig annak bizonyításához, hogy 1998 végén létezett módszer a Helaba ilyen besorolásának meghatározásához.
224 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor azt feltételezte, hogy mivel 1998 végén nem létezett megfelelő módszer a tartományi bankok hosszú távú besorolásának számítására, az állami garanciáktól elvonatkoztatva egy magánbefektető úgy ítélte volna meg, hogy a veszteségeknek a Helabával összefüggésben vállalt kockázata az említett határozatban említett nagy magánbankok valamelyikébe történő beruházás kockázatához hasonlítható.
225 Ezenkívül a megtámadott határozat ezzel összefüggésben megfelelő indokolást tartalmaz. Meg kell állapítani ugyanis, hogy a Bizottságnak a felperes által kifogásolt mérlegelése nem a díj esetleges növelése relevanciájának tagadására irányult, hanem a Németországi Szövetségi Köztársaság által amiatt kért csökkentésre vonatkozott, hogy a Helabába történő beruházás az állami garanciák folytán állítólag kisebb kockázattal járt. E körülménnyel magyarázható, hogy a Bizottság csupán azon indokok megjelölésére szorítkozik, amelyek miatt a díj számítását nem a Helaba 1998 végén fennálló hosszú távú besorolására kellett alapítani, és nem foglalkozik azzal a pontos besorolással, amely az állami garanciák hiányában illette volna meg a Helabát.
226 Hetedszer, azon tényt illetően, hogy az egész hozzájárulást egyetlen beruházó jegyezte, a felperes azt állítja, hogy a referenciaműveletekben a csendestársi hozzájárulásokat számos beruházó jegyezte, mindegyikük általában 5 és 10 millió euró közötti összeget beruházva, de csak kivételesen érték el a beruházásaik 100 millió euró összeget. A felperes azt állítja, hogy miközben a Land a Helaba saját tőkéjének 40%‑át szerezte meg, a referenciaműveletekben az egyéni beruházóknak az érintett bankok saját tőkéjében megszerzett részesedése kevesebb volt, mint 1%.
227 A felperes vitatja a Bizottság ellenkérelmében foglalt azon állítást, mely szerint az olyan alapon történő különbségtétel, hogy az egyes beruházók milyen részesedéssel rendelkeznek a kibocsátásban, az 1998 végén alkalmazott piaci gyakorlathoz képest megalapozatlannak bizonyulna. A felperes ezzel kapcsolatban előadja, hogy ez az állítás ellentétben áll az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlatával, amely a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletének 255. pontjában megállapította, hogy a magánbefektető „a lehető legnagyobb nyereséget akarja elérni, anélkül azonban, hogy a piacon működő többi gazdasági szereplőhöz képest túl nagy kockázatot vállalna”. A felperes azt állítja, hogy ha a beruházó egyedüli beruházóként fektet be valamely kibocsátásba, különösen, ha e kibocsátás teljes összege jelentős, a többi piaci szereplőhöz képest sokkal nagyobb kockázatot vállal, mint abban az esetben, ha – mint a német magánbankoknak a Bizottság által összehasonlítási alapként hivatkozott műveletei esetében – más piaci szereplőkkel együtt sokkal kisebb részletet jegyez olyan kibocsátásból, amelynek teljes összege egyébként is alacsonyabb.
228 A felperes hozzáteszi, hogy a vitatott hozzájárulás jelentősen növeli a Land portfoliójának kockázati profilját amiatt, hogy a kockázatai egyetlen adósnál összpontosulnak. Ezzel kapcsolatban a felperes megjegyzi, hogy a kockázat szétterítésének alapelvi jelentősége van a vállalati kockázatkezelésben, a „nagy kockázatokra” vonatkozó prudenciális szabályok pedig abból az elvből indulnak ki, hogy a kockázatok egyetlen adósnál összpontosulása különösen veszélyes.
229 Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy még ha a kibocsátó bank saját tőkéje 40%‑át képező hozzájárulás teljes egészének jegyzése magasabb kockázattal is jár a beruházó számára, mint az említett tőke 1%‑ánál is kevesebbet képező rész jegyzése, a díj növelése csak akkor lenne indokolt, ha e körülmény olyan előnnyel járna a kibocsátó bank számára, amelyért az hajlandó fizetni, vagy ha e banknak szüksége van a beruházó által kínált forrásokra, és nem áll módjában más személyektől beszerezni azokat. Ezzel szemben, ha a beruházó kockázatának növekedése olyan döntésből ered, amelyet ő maga hozott meg előtte ismert okokból, anélkül hogy azt a bank kívánalmai vagy szükségletei befolyásolták volna, a bank nem lesz hajlandó felárat fizetni a díj után, és más beruházóktól fogja beszerezni a forrásokat (lásd ebben az értelemben a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 320. pontját).
230 A jelen esetben a Land számára azon tényből eredő kockázat növekedése, hogy a Helaba saját tőkéjének jelentős részével rendelkezik, a Land azon döntésének eredménye, hogy nem osztja fel a különleges alapot azon hátrányok miatt, amelyek ebből következnének, nem pedig a Helaba érdekének következménye, akinek – mint az fenti 39–42. pontban megállapítást nyert – nem volt sürgősen szüksége a forrásai jelentős növelésére, ami a díj növelésének elfogadására ösztönözhette volna őt.
231 Másfelől nincs ok feltételezni, hogy a Helaba a piacon, adott esetben több beruházótól ne tudott volna a vitatott hozzájárulásnak megfelelő mértékű forrásokhoz jutni, a fokozatosságon alapuló rendszert figyelembe véve olyan feltételek mellett, amelyek lehetővé tették volna e források saját alaptőkeként történő elismerését is, mindezt pedig olyan díj ellenében, amely megegyezik a Land és a Helaba által megállapított díjjal.
232 Következésképpen, még ha a Landnak a Helaba saját alaptőkéjében fennálló részesedésének mértéke a Land által vállalt kockázat növekedését is eredményezi, nem nyilvánvaló, hogy e körülmény olyan előnyt képezett volna, amelyért a Helabának felárat kellett volna fizetnie. E körülmények között meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor nem arra a következtetésre jutott, hogy a hozzájárulásnak a megállapítottnál magasabbnak kellett volna lennie azon tény folytán, hogy a vitatott hozzájárulást egyetlen beruházó jegyezte.
233 Nyolcadszor, a vitatott hozzájárulás helyettesíthetőségének hiányát vagy korlátozott helyettesíthetőségét illetően a felperes azt állítja, hogy ez a körülmény megkülönbözteti a vitatott hozzájárulást a Bizottság által összehasonlítási alapként használt műveletektől, amennyiben kizárja, hogy a Land elálljon a beruházástól.
234 Ezzel kapcsolatban a fenti 229. pontban foglaltakkal azonos módon meg kell állapítani, hogy az a tény, hogy a művelet valamelyik jellemzője a beruházó által vállalt kockázat növekedésével jár, csak akkor igazolja a díj növelését, ha e jellemző valamilyen előnyt biztosít a banknak, vagy ha a bank nincs abban a helyzetben, hogy a felajánlott forrásokat visszautasítsa.
235 Márpedig a jelen esetben a vitatott hozzájárulás helyettesíthetőségének hiánya vagy korlátozott helyettesíthetősége nem jár előnnyel a Helaba számára.
236 Az ügyiratból ugyanis kiderül, hogy a piaci feltételek mellett kibocsátott csendestársi hozzájárulásokat olyan társaság közvetítésével bocsátják ki, amely csendestársként jegyzi a hozzájárulást, és a piacon összegyűjti a szükséges tőkét. A beruházók így nem közvetlenül a kibocsátó banknál jegyzik a csendestársi hozzájárulást, hanem a közvetítő társaságnál. Ezzel szemben e társaság – mint csendestárs – csak a kibocsátó bank hozzájárulásával ruházhatja át a csendestársi hozzájárulásban fennálló jogait.
237 A jelen esetben a Land, amely már rendelkezett beruházandó tőkével, közvetítő társaság helyett csendestársi minőségben vesz részt a műveletben. Ebből következik, hogy a Helaba vonatkozásában a művelet úgy zajlik le, mint a piaci feltételek mellett kibocsátott hozzájárulások esetében, a Helaba pedig nem jut semmilyen további előnyhöz azon tényből, hogy a vitatott hozzájárulást nem jegyzik a tőzsdén, hiszen számára egyedül azok a jellemzők relevánsak, amelyek lehetővé teszik, hogy a hozzájárulást a Sydney Nyilatkozatban a hibrid sajáttőke‑eszközök vonatkozásában előírt 15%‑os korláton felül saját alaptőkének tekintsék, vagyis a határozatlan időtartam, a csendestárs hozzájárulástól való elállási lehetőségének hiánya és a step‑up záradék. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy amikor a Törvényszék a tárgyalás során arról kérdezte a felperest, hogy milyen előnyök származnak a Helaba számára abból a tényből, hogy a vitatott hozzájárulást nem jegyzik a tőzsdén, a felperes akként nyilatkozott, hogy nem tudhatja, hogy e körülmény ténylegesen előnyt biztosít‑e a Helabának.
Az alap garanciadíjnak a piacon követelt alap garanciadíjjal való összehasonlításával kapcsolatos következtetés
238 Az eddigiekből következik, hogy a jelen ügy körülményei között a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hiba elkövetése nélkül juthatott arra a következtetésre, hogy a Land helyzetéhez hasonló helyzetben lévő magánbefektető nem tudta volna elérni, hogy a Helabától a felek által megállapítottnál magasabb díjat kapjon, mivel a Land számára kockázatnövekedést eredményező tényezők a Land különleges alapjának természetéből, valamint a Land által hozott döntésekből származnak, a Helaba számára pedig nem biztosítanak előnyt ahhoz képest, amihez a piacon juthatott volna. E körülmények között a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor azt állapította meg, hogy a vitatott hozzájárulásért fizetendő alap garanciadíjból a Helaba számára származó, az iparűzési adó hatását figyelembe véve 1,43% mértékű összes teher nem biztosított a Helaba részére olyan előnyt, amelyhez piaci feltételek mellett ne tudott volna hozzájutni.
c) Az állandósági felárnak a piacon követelt alap garanciadíj tekintetében alkalmazott felárral történő összehasonlításáról
A megtámadott határozat
239 A Bizottság a megtámadott határozatban azt állapította meg, hogy a vitatott hozzájárulás abban különbözik a Németországi Szövetségi Köztársaság által hivatkozott legtöbb művelettől, hogy „perpetualt” képez, és úgy ítélte meg, hogy e körülmény szükségessé teszi a díj növelését, mivel a Land számára annak megnövekedett kockázatával jár, hogy nem tudja követni a kamatlábak változásait, a Helaba számára pedig nagyobb gazdasági értéket eredményez, mivel lehetővé teszi a Sydney Nyilatkozatban meghatározott 15%‑os felső határ túllépését (a megtámadott határozat (173) és (174) preambulumbekezdése).
240 A Bizottság kifejti, hogy annak eldöntése érdekében, hogy a felek által megállapított állandósági felárnak megfelelő 0,23%‑os mérték, amelyet növelni kell az iparűzési adó megfelelő részével, összhangban van‑e a piaci feltételekkel, a Bizottság egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben támaszkodhat a művelet időpontjából származó piaci adatokra, mivel a felek úgyszólván úttörőknek bizonyultak a piacon. Ugyanakkor a Bizottság azt állítja, hogy nem lehet megtiltani valamely állami beruházónak vagy állami banknak, hogy úttörőként járjon el a piacon, ezért pedig kizárólag azt kell vizsgálni, hogy az állandósági felár meghatározása során gazdasági téren nem követtek‑e el nyilvánvaló hibát, vagyis a felár adott esetben nem alapul‑e téves mérlegelési szempontokon (a megtámadott határozat (176) és (177) preambulumbekezdése).
241 A Bizottság előadja, hogy tekintettel a vitatott hozzájárulás évét, valamint a közvetlenül azt követő évet illetően hozzáférhető kevés adatra, hihetőnek bizonyult a Németországi Szövetségi Köztársaság által javasolt azon számítás, amely a Deutsche Bank által nyújtott „perpetualért” és a Dresdner Bank által nyújtott csendestársi hozzájárulásért fizetendő díj összehasonlításából eredt, és hozzávetőleg 0,29%‑os felárat eredményezett. A Bizottság ennek alapján arra a következtetésre jut, hogy nincs oka azt feltételezni, hogy az állandósági felár tekintetében alkalmazott hasonló, évente 0,23%‑os releváns mérték alatta maradna a piaci ársávnak, következésképpen pedig, hogy a Helaba előnyben részesült volna, vagyis állami támogatást kapott volna (a megtámadott határozat (182) és (183) preambulumbekezdése).
A felek érvei
242 A felperes azt állítja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor azt állapította meg, hogy nem kellett módosítani a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások alapján számított referencia‑ársávot annak érdekében, hogy figyelembe vegye a vitatott hozzájárulás határozatlan időtartamát.
243 A felperes először is arra hivatkozik, hogy a Bizottság tévedett, amikor úgy ítélte meg, hogy a Land és a Helaba úttörőkként jártak el, ennek következtében pedig szélesebb körű mérlegelési mozgásteret kellett nekik biztosítani. Ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy a Helaba és a Land nem úttörőkként jártak el, mivel ezután a vitatott hozzájárulás jellemzőivel rendelkező egyetlen további műveletet sem hajtottak végre, különösen pedig, mivel a Hessischer Landtagban a vitatott hozzájárulás nyújtását megelőzően lezajlott vitákból kiderül, hogy a felek arra törekedtek, hogy pontosan kövessék a más Länder és más Landesbanken között végrehajtott műveleteket, amelyek díjazásával kapcsolatban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy állami támogatási elemeket tartalmaz.
244 Másodszor, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság a vizsgálata során nem vehette volna figyelembe az 1999 májusától 2003 decemberéig nyújtott „perpetualokat”. Ezzel kapcsolatban előadja, hogy ha semmilyen piaci adat nem áll rendelkezésre, a Bizottság nem feltételezheti, hogy azok a körülmények, amelyeket valamely magánbefektető az 1999 májusától júliusáig terjedő időszakban, illetve 2003 decemberében figyelembe vett, ebben a formájukban már 1998 végén fennálltak, mivel az európai tőkepiac tényleges fejlődése az ellenkezőjét bizonyítja. A felperes úgy véli, hogy ennek következtében nyilvánvaló hibának minősül, ha az 1999. évben fennálló versenyhelyzetet minden indokolás nélkül az 1998. évre vonatkoztatják.
245 Harmadszor, a felperes azt állítja, hogy mindazonáltal a Bizottság által az állandósági felár számításához összehasonlítási alapként használt négy művelet – amelyek közül hármat a Deutsche Bank, egyet pedig a Dresdner Bank hajtott végre – a következőket illetően nem hasonlítható a vitatott hozzájáruláshoz: a teljes összeg és az egyes beruházók által befektetett összegek, a különböző hozzájárulások által a kibocsátó bankok saját alaptőkéjén belül képviselt hányad, e hozzájárulásoknak a bank vagy a csoport saját alaptőkéjeként történő elismerése, valamint a beruházástól történő elállás lehetősége.
246 Negyedszer, a felperes azt állítja, hogy a Bizottság állításával ellentétben a Deutsche Bank által nyújtott „perpetualért” fizetendő díj esetében alkalmazott, a Dresdner Bank csendestársi hozzájárulásához képest magasabb felár nem igazolható a „perpetual” kedvezőbb besorolásával. A felperes a Törvényszék által a tárgyaláson feltett kérdésre adott válaszként megmagyarázta, hogy ezzel az érvvel azt kívánta kifejteni, hogy a Deutsche Bank által nyújtott „perpetualnak” a Dresdner Bank határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásához képest kedvezőtlenebb besorolása alapján nem lehetett megállapítani, hogy a piacon alkalmazott állandósági felár alacsonyabb lenne az e három művelet összehasonlításával számított 0,29%‑os mértéknél, mivel a besorolásokat nagyszámú tényező befolyásolja.
247 A Bizottság és a beavatkozók vitatják ezeket az érveket.
A Törvényszék álláspontja
248 Először is, a felperes azon érvét illetően, mely szerint a Land és a Helaba nem úttörőkként jártak el, mivel csupán a Landesbanken korábbi műveleteinek utánzására törekedtek, egyrészt meg kell állapítani, hogy – mint azt a Helaba hangsúlyozza – a Hessischer Landestag gazdasági bizottságának 1998. december 2‑i üléséről készült jegyzőkönyv, amelyre a felperes hivatkozik, nem támasztja alá ezt az érvet. Kétségtelen, hogy e dokumentumból kiderül, hogy az említett műveleteket figyelembe vették, viszont az is kiderül belőle, hogy a Land és a Helaba azt a tényt is figyelembe vette, hogy a Bizottság ezen műveletek vonatkozásában korábban eljárásokat indított, és tárgyalásokra került sor a vitatott hozzájárulás feltételeinek megállapítása érdekében. Másrészt azon érvvel kapcsolatban, mely szerint ezt követően a vitatott hozzájáruláshoz hasonló egyetlen műveletet sem hajtottak végre, elegendő utalni a vitatott hozzájárulás minősítésével kapcsolatos korábbi elemzésre, valamint arra, hogy a piaci feltételeknek megfelelő díj meghatározása céljából figyelembe vették a vitatott hozzájárulás eltéréseit.
249 Másodszor, a felperes azon érvével kapcsolatban, mely szerint a Bizottság nem vehette volna figyelembe az 1999 májusától 2003 decemberéig nyújtott „perpetualokat”, meg kell jegyezni, hogy a Bizottság nem kifogásolhatta a Land és a Helaba által megállapított állandósági felárat anélkül, hogy legalább minimális adatokkal rendelkezett volna azon megállapítás alátámasztása érdekében, hogy e felár alacsonyabb volt annál, amelyet a piacon állapítottak volna meg. A Bizottság azért vizsgálta a piac ezt követő fejlődését, hogy ilyen adatokat találjon, ezáltal pedig behatárolja a vitatott hozzájárulásban részes feleket megillető mozgásteret. E körülmények között a felperes azon kifogása, amely annak megakadályozására irányul, hogy a Bizottság a vitatott hozzájárulást követő időszakra vonatkozó adatokat használjon fel, nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor azt állapította meg, hogy nem volt oka azt feltételezni, hogy a Land és a Helaba által megállapított állandósági felár nem felelt meg a piaci feltételeknek.
250 Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a felperes azon érve, mely szerint a hibrid sajáttőke‑eszközök piacának mérete 1999‑ben igen jelentősen növekedett, nem elegendő annak bizonyítására, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor megállapította, hogy álláspontját alapíthatta a vitatott hozzájárulást követő műveletekre, mivel nem volt oka feltételezni, hogy a díj tekintetében a csendestársi hozzájárulás állandósága címén alkalmazott felár az idő múlásával jelentősen változott volna (a megtámadott határozat (177) és (178) preambulumbekezdése). Azon egyszerű tény ugyanis, hogy a hibrid sajáttőke-eszközök piacának mérete 1999‑ben igen jelentősen növekedett, a Bizottság által a megtámadott határozatban megfogalmazott állítással ellentétben nem jelenti azt, hogy az állandóság felár ebben az évben alacsonyabb lett volna, vagyis az ezen időszakra vonatkozó adatoknak a Bizottság általi felhasználása torzíthatná a következtetését. Végeredményben a felperes nem magyarázza meg, hogy a piac méretének növekedése mennyiben befolyásolná az állandósági felár mértékét. Másfelől a felperes nem terjeszt elő olyan érveket, amelyek alapján megállapítható lenne, hogy a Land és a Helaba 1998 decemberében ne tudta volna érvényesen kiszámítani a felár azon összegét, amelyet ezt követően a többi bank meghatároz.
251 Harmadszor, azon kifogást illetően, mely szerint a vitatott hozzájárulás nem hasonlítható a Bizottság által említett négy hozzájáruláshoz, a felperes olyan érvekre hivatkozik, amelyeket már többször előterjesztett azon állításának alátámasztása érdekében, hogy a vitatott hozzájárulás olyan kockázati profillal rendelkezett, amely kizárta más csendestársi hozzájárulásokkal történő összehasonlítását, és amelyeket a Törvényszék elutasított.
252 A felperes azt is előadja, hogy az a tény, hogy a Bizottság által összehasonlítási alapként használt hozzájárulásokat a tőzsdén jegyzik, magában foglalja, hogy e hozzájárulások a beruházó szempontjából nem határozatlan időre szólnak, következésképpen pedig, hogy a tőke eltűnésével kapcsolatos kockázatnak a határozott időre szóló pénzügyi eszközökhöz képest bekövetkező növekedése, amennyiben egyáltalán fennáll, elhanyagolható. Ezzel szemben a vitatott hozzájárulás esetében a Land nem állhat el a beruházástól, következésképpen pedig az állandósági felárnak magasabbnak kell lennie, mint a tőzsdén jegyzett csendestársi hozzájárulások esetében.
253 Ezzel kapcsolatban ugyanakkor meg kell állapítani, hogy a Bizottság által összehasonlítási alapként használt hozzájárulások és a vitatott hozzájárulás között a helyettesíthetőség mértéke, következésképpen pedig a beruházástól való elállás lehetősége szempontjából fennálló különbség csak annak a ténynek a következménye, hogy a Land – a tőzsdén jegyzett csendestársi hozzájárulások beruházóitól eltérően – nem azonnali fizetőképességet eredményező, vagyis helyettesíthető vagyont fektetett be, hanem olyan különleges alapot, amelyet nem kívánt értékesíteni, és amelyet csak természetben akart visszafizettetni. Másfelől a Land beruházástól való elállásának lehetetlensége, illetve ennek csak igen korlátozott lehetősége nem biztosít olyan további előnyt a Helabának, amelyért fizetnie kellene.
254 Ezért meg kell állapítani, hogy jelen esetben a Landdal azonos helyzetben lévő magánbefektető rendes piaci feltételek mellett lefolytatott tárgyalások keretében nem tudott volna elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a beruházástól való elállás lehetőségének hiánya, illetve annak korlátozott jellege a különleges alap kezelésére vonatkozó saját döntéseinek, nem pedig a Helaba szükségleteinek volt a következménye. Így az ilyen befektetőnek figyelembe kellett volna vennie a Helaba álláspontját, valamint azt a tényt, hogy a Helaba nem hajlandó magasabb díjat fizetni azért a hátrányért, amely a Landot a saját döntéseinek következtében éri, és amellyel egyidejűleg a Helaba számára nem keletkezik megfelelő előny.
255 Negyedszer, a felperes azon érvét illetően, mely szerint a Deutsche Bank által nyújtott „perpetualnak” a Dresdner Bank határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásához képest kedvezőtlenebb besorolása nem teszi lehetővé az e műveletek összehasonlítása útján kiszámított állandósági felár csökkentését, meg kell állapítani, hogy a Bizottság nem találta pontosnak a Németországi Szövetségi Köztársaság által ezzel összefüggésben javasolt számítást, és csak annak megállapítására szorítkozott, hogy e számítás hihető. Másfelől a felperes érve arra irányul, hogy a Bizottságot megakadályozza abban, hogy a jelen esetben a piaci feltételekkel való bármilyen összehasonlítást végezzen, mivel – mint azt a tárgyaláson maga is elismerte – a piacon végzett valamennyi művelet díja számos olyan tényezőtől függ, amelyeknek a végleges díjra gyakorolt befolyását nehéz pontosan számszerűsíteni.
256 Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy mivel a Bizottságnak a jelen esetben megállapított állandósági felárra vonatkozóan levont következtetése nem ezen egyetlen számításon alapul, a fenti érv még ha megalapozott lenne, akkor sem bizonyíthatná, hogy az említett következtetés nyilvánvalóan téves. Mint ugyanis az a fenti 240. és 241. pontban megállapítást nyert, a Bizottság figyelembe vette többek között azt a tényt, hogy a Land és a Helaba úttörőkként jártak el a piacon, másodlagosan pedig azt a tényt, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság által említett „perpetualokért” fizetendő díj összehasonlítása alapján nem lehetett megállapítani, hogy a „perpetualok” díjazásának ársávja a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulások ársávja felett helyezkedett volna el.
257 Az eddigiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor azt állapította meg, hogy semmilyen körülmény alapján nem juthatott arra a következtetésre, hogy az állandósági felár tekintetében alkalmazott hasonló, évente 0,23%‑os releváns mérték alatta maradna a piaci ársávnak, következésképpen pedig hogy a Helaba előnyben részesült volna, vagyis állami támogatást kapott volna.
A garanciadíj piaci feltételekkel való összeegyeztethetőségének vizsgálatával kapcsolatos következtetés
258 Az eddigiekből következik, hogy a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor azt állapította meg, hogy a Helaba által a vitatott hozzájárulás tényénél fogva viselt teher megfelelt a hasonló műveletek vonatkozásában a piacon megállapított garanciadíjnak, következésképpen pedig nem biztosított a Helaba számára olyan előnyt, amelyhez a Helaba piaci feltételek mellett ne jutott volna hozzá.
5. Arról a tényről, hogy a Bizottság levonta a díjból azokat a refinanszírozási költségeket, amelyek a Helaba számára a hozzájárulás azonnali fizetőképességet eredményező jellegének hiányából keletkeznek
a) A megtámadott határozat
259 A Bizottság kifejti, hogy mivel a vitatott hozzájárulás nem biztosított azonnali fizetőképességet a Helabának, a Helaba többlet refinanszírozási költségeket viselt azon költségekhez képest, amelyeket a fizetőképességet eredményező hozzájárulásban részesült bankoknak kell viselniük, mivel a Helabának még be kellett szereznie a piacon a fizetőképességet biztosító eszközöket annak érdekében, hogy az említett bankokkal azonos módon kiterjeszthesse tevékenységeit (a megtámadott határozat (184) preambulumbekezdése). Következésképpen a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a Helabának csak azért a kockázatért kellett fizetnie, amelynek a Land kiteszi a forrásait, vagyis csak a bankközi piacon alkalmazandó refinanszírozási kamatlábat meghaladó garanciadíjat kellett átutalnia a Land részére (a megtámadott határozat (162) és (187) preambulumbekezdése).
260 A Bizottság ezzel kapcsolatban elutasítja a felperes azon érvét, mely szerint csak az adózás utáni refinanszírozási költségeket kellett levonni a díjból, kifejtve, hogy a felperes által hivatkozott WestLB‑ügytől eltérően a vitatott hozzájárulás nem biztosít a Helaba számára további adócsökkentést ahhoz képest, amelyet az azonnali fizetőképességet eredményező hozzájárulás biztosít, ami a igazolná díjcsökkentés mérséklését (a megtámadott határozat (185) és (186) preambulumbekezdése).
b) A felek érvei
261 A felperes egyrészt azt állítja, hogy a megtámadott határozat nincs megindokolva, másrészt pedig, hogy ellentétes a magánbefektető fogalmának kritériumával.
262 Az indokolás hiányával kapcsolatban a felperes előadja, hogy a refinanszírozási kamatláb teljes levonása teljes mértékben ellentétes azzal az állásponttal, amelyet a Bizottság a hivatalos vizsgálati eljárás megindításáról szóló határozatban kialakított, valamint a Törvényszék ítélkezési gyakorlatával is, és azt állítja, hogy e körülmények között a Bizottságnak különös gondossággal kellett volna megindokolnia a határozatát. A felperes azt állítja, hogy a megtámadott határozat alapján nem érthető, hogy melyek azok a kritériumok, amelyekből kiindulva a Bizottság megállapította, hogy a Helaba ténylegesen a bruttó refinanszírozási kamatláb mértékének megfelelő többlet refinanszírozási költségeket viselt, továbbá hogy a Helabának miért csak a referencia‑kamatlábat meghaladó garanciadíjat kell fizetnie, hogy a garanciadíjnak a bruttó refinanszírozási kamatlábon, vagy pedig a Libor vagy Euribor értékeken kell alapulnia, illetve hogy a referenciaérték és a Libor érték egy és ugyanazon érték‑e.
263 A magánbefektető fogalma kritériumának alkalmazását illetően a felperes azt állítja, hogy amikor a Bizottság úgy ítélte meg, hogy a Helabának csak azért a kockázatért kell fizetnie, amelynek a Land azáltal teszi ki a különleges alapját, hogy csendestársi hozzájárulás formájában fekteti be azt, tévesen alkalmazta e kritériumot, mégpedig először is azért, mert az azonnali fizetőképesség hiányát már ellentételezte a különleges alap csökkentett bevonási értéke, másodszor azért, mert a magánbefektető nem fogadná el, hogy a neki járó díjat a beruházása azonnali fizetőképességet eredményező jellegének hiánya miatt csökkentsék, harmadszor pedig azért, mert a Törvényszéknek mindamellett már volt alkalma megállapítani, hogy a magánbefektető kizárólag olyan mértékű csökkentést fogad el, amely nem haladja meg a bank által az azonnali fizetőképesség hiánya folytán viselt tényleges költségeket.
264 A Bizottság és a beavatkozók vitatják ezeket az érveket.
c) Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
265 Az indokolás állítólagos hiányát illetően meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (184)–(187) preambulumbekezdéséből kiderül, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy az a tény, hogy a saját alaptőkébe történő beruházás nem eredményez azonnali fizetőképességet, az azonnali fizetőképességet eredményező beruházáshoz kapcsolódó költségekhez képest magasabb költségeket jelent a bank számára, mivel a banknak a piacon kell beszereznie a beruházás értékével megegyező, azonnali fizetőképességet eredményező összeget. A bank tehát csak akkor fogadja el e beruházást, ha a megállapított díj figyelembe veszi azokat a többletköltségeket, amelyek a beruházás azonnali fizetőképességet eredményező jellegének hiányából származnak, következésképpen pedig lehetővé teszi, hogy az ilyen beruházás költségei megegyezzenek az azonnali fizetőképességet biztosító eszközök átruházásával járó beruházás költségeivel.
266 Amennyiben – mint ez a vitatott hozzájáruláshoz hasonló csendestársi hozzájárulások esetében is így van – a mind a hozzájárulásért járó díjat, mind pedig a további költségeket az adókat megelőzően fizetik ki, a Bizottság úgy ítéli meg, hogy az azonnali fizetőképességet eredményező és az azonnali fizetőképességet nem eredményező hozzájárulás költségei csak akkor lehetnek azonosak, ha a hozzájárulásért fizetendő díjat úgy számítják ki, hogy nem veszik figyelembe azt a kamatlábat, amely az azonnali fizetőképességet eredményező csendestársi hozzájárulások esetében az azonnali fizetőképességet biztosító eszközök rendelkezésre bocsátásának ellentételezésére irányul. Ugyanakkor, amennyiben a beruházásért járó díjat a WestLB‑ügyhöz hasonlóan az adózás után fizetik ki, mert a beruházás nem csendestársi hozzájárulás formájában történik, miközben a refinanszírozási költségeket mindig működési kiadásoknak tekintik, és az adókat megelőzően fizetik ki, csak a nettó refinanszírozási költségeket lehet figyelembe venni, mivel ellenkező esetben az azonnali fizetőképességet nem eredményező beruházás kevesebb terhet jelentene a bank számára, mint az azonnali fizetőképességet eredményező beruházás. Ez utóbbi esetben a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a beruházó megkövetelné, hogy a díjazása magasabb legyen a bank számára biztosított ezen előny ellentételezése végett.
267 Meg kell állapítani, hogy a Bizottság megfelelően kifejtette – többek között a WestLB‑ügyre tekintettel is – azokat az indokokat, amelyek miatt véleménye szerint a Helaba a jelen ügyben ténylegesen a bruttó refinanszírozási kamatláb mértékének megfelelő többlet refinanszírozási költségeket visel az azonnali fizetőképességet eredményező csendestársi hozzájáruláshoz képest, következésképpen pedig azokat az indokokat, amelyek miatt a Helabának csak a referencia kamatlábat meghaladó garanciadíjat kell fizetnie. Másfelől ezen indokolásra tekintettel nem volt szükséges, hogy a Bizottság megjelölje, hogy a garanciadíjnak a bruttó refinanszírozási kamatlábon, illetve a Libor vagy az Euribor értékeken kellett volna alapulnia, sem pedig azt, hogy mennyi lett volna a referencia‑kamatláb.
268 Ami a felperes által a finanszírozási költségek levonásának megalapozottságára vonatkozóan előadott érveket illeti, azokat külön‑külön kell megvizsgálni.
Azon érvről, mely szerint az azonnali fizetőképesség hiányát a különleges alap csökkentett bevonási értéke révén már figyelembe vették
269 A felperes ezzel összefüggésben azt állítja, hogy miközben a különleges alap hitelportfóliója 1998. december 31‑én hozzávetőleg 4 milliárd euró volt, a Helaba mérlegében feltüntetett csendestársi hozzájárulás mindössze 1,264 milliárd euró volt. A felperes előadja, hogy az aktualizált érték meghatározása az azonos összegű aktívákkal – ideértve az azonnali fizetőképességet eredményező eszközöket – egyenértékűvé tette a vitatott hozzájárulást, többek között amennyiben feltehető róla, hogy a rendes piaci szintnek megfelelő kamatokat termel. A felperes ebből azt vezeti le, hogy egy magánbefektető figyelembe vette volna a Helaba által a különleges alap értékének növekedése folytán elért jövedelmeket, és azokat párhuzamba állította volna a bank által viselt esetleges refinanszírozási költségekkel.
270 Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy – mint azt a Bizottság állítja – a különleges alap Helaba részére történő átruházása napján fennálló értékének felmérése semmilyen módon nem köthető azokhoz a többletköltségekhez, amelyeket a vitatott hozzájárulás az azonnali fizetőképességet biztosító csendestársi hozzájáruláshoz képest jelent a Helaba számára. Az ugyanis, hogy a különleges alap értékének felmérése során nem vették figyelembe azokat a hátrányokat, amelyek az azonnali fizetőképesség hiányából, és azokból a refinanszírozási költségekből származnak a Helaba számára, amelyeket a tevékenységeinek lehető legnagyobb mértékű kiterjesztése érdekében vállalnia kell, egyértelműen következik abból a tényből, hogy az érték e felmérését nem csupán a vitatott hozzájárulásban részes felek végezték el, hanem a BAKred is, mégpedig annak megállapítása érdekében, hogy a Helaba mérlegében milyen értéket lehet saját alaptőkeként feltüntetni. A kívülálló hitelezők védelme érdekében kiszámított ezen érték így ugyanaz marad, akár ténylegesen úgy dönt a Helaba, hogy a lehető legnagyobb mértékben kiterjeszti a tevékenységeit, akár nem. Ez tehát olyan objektív érték, amely nem függ a különleges alap felhasználásától. Ez az érték ugyanennyi lenne, ha a különleges alapot magánvállalkozás, vagy olyan állami szerv részére értékesítették volna, amely egyszerűen folytatni kívánja a különleges alap tevékenységét, és amelynek ennélfogva nem lenne szüksége arra, hogy a különleges alap értékének megfelelően azonnali fizetőképességet biztosító eszközöket szerezzen be.
271 Másfelől a Bizottság által a WestLB‑ügyben folytatott közigazgatási eljárás során kért szakvélemény is megerősíti e következtetést. Az e szakvéleményben hivatkozott példa – amely azon alapul, hogy Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának hatóságai a katonák részére a piaci bérleti díjnál alacsonyabb bérleti díj ellenében bérbe adott házakat értékesítettek, melynek során a vevő által fizetett ár az aktualizált értékkel volt egyenlő – ugyanis megerősíti, hogy az említett érték az objektív eladási árnak felel meg, függetlenül attól, hogy a vevő hogyan szándékozik felhasználni az átruházott forrásokat.
272 Az e szakvéleményben megállapított és a felperes által a jelen ügyben a refinanszírozási költségek levonásának ellenzése érdekében hivatkozott azon tény, hogy az átruházott források, amint kiszámították azok aktualizált értékét, várhatóan a piaci szintnek megfelelő kamatokat fognak termelni, ugyanakkor nem zárhatja ki az említett levonást. Egyrészt ugyanis az említett szakvéleményben szereplő „várhatóan” kifejezésből kiderül, hogy becslésről, nem pedig teljes bizonyosságú tényről van szó, amelyet a refinanszírozási költségek ellentételezése érdekében figyelembe lehetne venni. Így nem zárható ki, hogy a források aktualizált értéke néhány évvel az első felmérése után nem lesz azonos a lejárt kamatokkal növelt ezen első értéknél, hanem alacsonyabb lesz annál, például azért, mert a nyújtott kölcsönök egy részét nem fizették vissza. Másrészt meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozatból, különösen annak (18) és (30) preambulumbekezdéséből következik, hogy a különleges alapnak a mérlegben feltüntetett értéke 1999 és 2003 között stabil maradt, valamint hogy a különleges alapnak a Helabába történő bevonása nem jelenti az azonnali fizetőképességet biztosító eszközök vagy jövedelmek áramlását a bank számára, mivel a különleges alapból a szociális lakásépítés támogatására nyújtott hitelekhez kapcsolódó utalások történnek, és azokat támogatásra kell felhasználni. Ebből következik, hogy az a tény, hogy a különleges alap aktualizált értéke alacsonyabb a nominális értékénél, nem eredményez éves nyereséget a Helaba számára.
273 Következésképpen meg kell állapítani, hogy – mint azt a Bizottság és a beavatkozók állítják – az a tény, hogy a különleges alapnak a bevonása napján fennálló, a felek és a BAKred által elismert aktualizált értéke alacsonyabb a nominális értéknél, nem ellentételezi, és nem is célja ellentételezni a Helaba által annak érdekében viselt finanszírozási költségeket, hogy a vitatott hozzájárulás összegének megfelelően azonnali fizetőképességet biztosító eszközöket szerezzen be a piacon. A jelen érvet tehát el kell utasítani, anélkül hogy szükséges lenne felhívni a Bizottságot, hogy a felperes indítványának megfelelően nyújtsa be a megtámadott határozat (16) preambulumbekezdésében említett, a vitatott hozzájárulás aktualizált értékét megállapító két szakvéleményt.
Azon tényre alapított érvről, hogy egy magánbefektető nem fogadta volna el a refinanszírozási költségek levonását
274 A felperes azt állítja, hogy amikor a Bizottság úgy ítélte meg, hogy egy magánbefektető elfogadta volna, hogy a neki járó díjat a hozzájárulásának azonnali fizetőképességet nem eredményező jellege miatt csökkentsék, két hibát követett el, amelyek közül az egyik számviteli, a másik pedig makrogazdasági jellegű.
275 A számviteli hiba a felperes szerint abban nyilvánul meg, hogy a Bizottság a Landnak a különleges alap rendelkezésre bocsátására irányuló döntését kapcsolatba hozta a Helaba azon döntésével, hogy azt elfogadja. A felperes azt állítja, hogy e döntések mindegyike alapjául olyan szempontok – a hozam kilátásai, a kockázat, a refinanszírozási költségek – szolgálnak, amelyeket nem a felek, hanem a tőkepiac határoz meg, valamely beruházó pedig nem fogja teljesíteni a hozzájárulását, ha nem számíthat a vállalt kockázatnak megfelelő hozamra. A Bizottság azon kifogásaival kapcsolatban, melyek szerint a felperes okfejtése az „elválasztás tételén” alapul, amely azonkívül, hogy nem az egyetlen, amelyet megfogalmaztak, ellentétes a magánbefektető fogalmának kritériumával, a felperes azt állítja, hogy csak egyetlen „elválasztási tétel” létezik, a magánbefektető fogalmának kritériuma pedig nemhogy nem ellentétes azzal, hanem azon alapul.
276 A makrogazdasági hiba a felperes szerint abban nyilvánul meg, hogy a Bizottság úgy vélte, hogy egy magánbefektető a vagyonának egy részét 1,4%‑os kamatláb ellenében bocsátotta volna határozatlan időre a Helaba hitelezőinek rendelkezésére, amely nem csupán sokkal alacsonyabb a kockázat nélküli kölcsönök esetében ekkor alkalmazott kamatlábnál – vagyis 4%‑nál –, hanem ezenkívül még a hosszú távú inflációs mértéket sem éri el. A felperes ezenkívül vitatja a Bizottság azon állítását, mely szerint a díj mértéke azért marad alatta az azonnali fizetőképességet biztosító hozzájárulásért járó díj mértékének, mert nem szokásos hozzájárulásról van szó. Ezzel összefüggésben a felperes azt állítja, hogy a vitatott hozzájárulásban nincs semmi szokatlan, mivel gyakran kerül sor természetbeni hozzájárulások, mint épületek, telkek vagy termelési egységek rendelkezésre bocsátására.
277 Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítéletből következik, hogy a valamely vállalkozásba történő beruházás állami támogatásnak minősítését illetően nem lehet azt állítani, hogy a megfelelő díj kiszámítása során csak a beruházó szempontja lenne releváns. Az Elsőfokú Bíróság így megállapította, hogy a piacgazdaság rendes körülményei között lefolytatott tárgyalások keretében az Észak‑Rajna–Vesztfália tartománnyal azonos helyzetben lévő magánbefektető számára lehetetlen lett volna elvonatkoztatni a rendelkezésre bocsátott tőke azonnali fizetőképességet biztosító jellegének hiányától, valamint attól a ténytől, hogy a WestLB számára e tőke csak korlátozott haszonnal járt. Ezért az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy Észak‑Rajna–Vesztfália tartomány e tőkéért nem követelhetett volna az azonnali fizetőképességet biztosító tőkéért járó díjhoz hasonló díjat (a fenti 7. pontban hivatkozott WestLB‑ügyben hozott ítélet 326. és 328. pontja). Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy az állami támogatásokra vonatkozó rendelkezések alkalmazása keretében az a meghatározó, hogy előny keletkezik‑e a vállalkozás számára. Ebből következik, hogy a jelenlegihez hasonló esetben, amikor a Land sajátos jellegű vagyontárgyat szándékozik beruházni, valamely műveletet nem lehet állami támogatásnak minősíteni, amennyiben a beruházni szándékozó állami szerv és a vállalkozás közötti tárgyalást követően azok a feltételek, amelyeket a vállalkozás az átruházott tőke jellegéből számára következő hátrányok folytán hajlandó elfogadni, olyan díjazást foglalnak magukban, amely alacsonyabb az azonnali fizetőképességet eredményező beruházásokért a piacon megállapított díjnál. Amennyiben ugyanis e feltételek a vállalkozás számára nem előnyösebbek azoknál, amelyek akkor vonatkoznának rá, ha – mint ahogy általában így van – a művelet tárgya azonnali fizetőképességet biztosító tőke lenne, a vállalkozás nem részesül olyan előnyben, amelyhez a piacon ne tudott volna hozzájutni. Ezzel szemben nem állapítható meg, hogy ahhoz, hogy az ilyen típusú műveletet ne lehessen állami támogatásnak minősíteni, az állami szervnek a beruházásáért minden esetben ugyanazt a díjat kelljen kapnia, mint az azonnali fizetőképességet biztosító tőkét átruházni hajlandó beruházónak.
278 E körülmények között a felperes által az inflációra és a kockázat nélküli kölcsönökre vonatkozóan előadott érveket el kell utasítani, mivel azok azon a feltételezésen alapulnak, hogy csak a beruházó szempontja számít, valamint csak a Land által kapott díj, és azon díj közötti összehasonlítás releváns, amelyet az ugyanilyen kockázatokat vállaló beruházó kért volna, függetlenül azoktól az előnyöktől és hátrányoktól, amelyek a vitatott hozzájárulásból a referenciaműveletekhez képest származnak a Helaba számára.
279 E következtetést nem vonhatja kétségbe a felperes azon érve sem, mely szerint a vitatott hozzájárulásban nem volt semmi szokatlan, mivel gyakran kerül sor természetbeni hozzájárulások, mint épületek, telkek vagy termelési egységek rendelkezésre bocsátására. Ezzel kapcsolatban egyrészt meg kell állapítani, hogy a felperes nem állítja, hogy a vitatott hozzájáruláshoz hasonló hibrid sajáttőke‑eszközöket a piacon olyan javak ellenében jegyzik, mint az épületek vagy telkek. Másrészt ez az összehasonlítás elvonatkoztat attól a ténytől, hogy a vitatott hozzájárulásnak még az ilyen javakhoz képest is sajátos jellege van. A vitatott hozzájárulás ugyanis nemcsak hogy nem biztosít azonnali fizetőképességet, hanem a Helaba azáltal sem juthat azonnali fizetőképességet biztosító eszközökhöz, hogy a vitatott hozzájárulást értékesíti, sem pedig a saját hasznára nem működtetheti azt.
280 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes azon tényre alapított érve, hogy a vitatott hozzájárulásban részes felek által megállapított kamatláb alatta marad a kockázat nélküli kölcsönök kamatának és az inflációnak, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy mivel a vitatott hozzájárulás nem nyújt azonnali fizetőképességet biztosító eszközöket a Helabának, a Helaba pedig kénytelen azokat a piacon beszerezni, csak azért a kockázatért köteles díjat fizetni a Landnak, amelynek a Land kitette a vagyonát (garanciafelár).
Azon tényről, hogy a beruházó legfeljebb azoknak a refinanszírozási költségeknek a levonását fogadta volna el, amelyek a Helaba által viselt tényleges költségeknek felelnek meg
281 A felperes emlékeztet arra, hogy a vitatott hozzájárulásnak köszönhetően a Helaba jelentős mértékben kiterjesztheti a tevékenységeit, és azt állítja, hogy ennek következtében a refinanszírozási költségeket nem valamely „tevékenységi egység” vonatkozásában, hanem a hozzájárulás által életre hívott valamennyi tevékenység vonatkozásában kellene beszámítani. A felperes azt állítja, hogy a Bizottságnak össze kellett volna hasonlítania egyrészt az azonnali fizetőképességet biztosító formában nyújtott hozzájáruláshoz, másrészt pedig a vitatott hozzájáruláshoz kapcsolódó gazdasági előnyöket és hátrányokat, és úgy véli, hogy a vitatott hozzájárulás azonnali fizetőképességet nem biztosító jellege legfeljebb a hozam csökkentését, nem pedig a refinanszírozási költségek átalányjellegű levonását igazolhatná. Ezenkívül úgy véli, hogy a Bizottság nem vette figyelembe azt a tényt, hogy bizonyos műveletekhez nem szükségesek azonnali fizetőképességet biztosító eszközök, viszont jövedelmet keletkeztetnek a bank számára.
282 Másfelől a felperes azt állítja, hogy még ha a teljes refinanszírozási költséget figyelembe is kellett venni, a refinanszírozási költség olyan működési kiadást képez, amely csökkenti a Helaba adóalapját, vagyis a Helaba által adózás után viselt tényleges teher alacsonyabb a refinanszírozási költségnél.
283 A felperes azon érvét illetően, mely szerint a Bizottságnak aszerint kellett volna összehasonlítania a hozzájáruláshoz kapcsolódó gazdasági előnyöket és hátrányokat, hogy a hozzájárulást azonnali fizetőképességet biztosító formában nyújtják‑e, vagy sem, meg kell állapítani, hogy az azonnali fizetőképességet biztosító hozzájárulás nem jelent további előnyöket a bank számára az azonnali fizetőképességet nem biztosító hozzájáruláshoz képest. Így a tevékenységek kiterjesztésének a saját tőke növekedéséből eredő lehetősége – akár olyan tevékenységekről van szó, amelyekhez azonnali fizetőképességet biztosító eszközök szükségesek, akár pedig olyanokról, amelyekhez kizárólag szavatolótőke kell – ugyanaz, bármilyen jellegű is legyen a bank rendelkezésére bocsátott vagyon. Ezzel szemben az azonnali fizetőképességet nem biztosító hozzájárulás további költségeket jelent a banknak, hacsak nem kizárólag olyan műveleteket végez, amelyekhez nem szükségesek azonnali fizetőképességet biztosító eszközök. Márpedig a felperes nem állítja, hogy a Helaba vagy a piaci feltételek mellett csendestársi hozzájárulást kibocsátó bankok esetében ez lenne a helyzet. Végeredményben azokban a számításokban, amelyeket a felperes a beadványaiban annak bizonyítása érdekében vezet le, hogy a Helaba elmaradt haszna lényegesen alacsonyabb a költségeinek abszolút összegénél, maga is abból az elvből indul ki, hogy a bank arra fog törekedni, hogy az átruházott összegnek megfelelő mértékben azonnali fizetőképességet eredményező eszközöket szerezzen be.
284 Ezenkívül a felperes számításait illetően meg kell jegyezni, hogy e számításokat olyan példából kiindulva végezte, amelyben a hozzájárulás összege 100 euró, a tevékenységek kiterjesztésére vonatkozó együttható 12,5, a refinanszírozási kamatláb 4%, a Helaba ügyfeleinek nyújtott kölcsönök esetében irányadó kamatláb pedig 6,6% volt. A felperes kifejti, hogy e körülmények között a Helaba a díj megfizetése előtt azonnali fizetőképességet biztosító hozzájárulás esetében 36,50 euró, azonnali fizetőképességet nem biztosító hozzájárulás esetében 32,50 euró nyereséget érne el, következésképpen pedig abban az esetben, ha azonnali fizetőképességet nem biztosító hozzájárulásban részesül, az elmaradt haszna 4 euró, vagyis 10,96%. Ennek következtében a felperes azt javasolja, hogy 10,96%‑kal csökkentsék az azonnali fizetőképességet biztosító hozzájárulásért fizetendő, vagyis 5,4% mértékű díjat, amelynek mértéke a kockázat nélküli kölcsönökért fizetendő, a Land és a Helaba által megállapított 1,4% mértékű garanciafelárral növelt 4%‑os kamatlábnak felel meg. A felperes tehát úgy véli, hogy a Landnak fizetendő díj mértéke 4,81%.
285 Ezzel kapcsolatban mindjárt az elején meg kell állapítani, hogy e számítások nagymértékben spekulatívak. Jóllehet a felperes a kockázat nélküli kölcsönöknek azt a refinanszírozási kamatlábát használja, amely Németországban a vitatott hozzájárulás időpontjában a tízéves lejáratú államkötvények esetében volt irányadó, ez nem változtat azon, hogy a Helabának a piacon történő refinanszírozásához az államkötvények kamatánál magasabb kamatot kell fizetnie (lásd a fenti 13. pontot). Ami a 6,6%‑os kamatlábat illeti, azonkívül, hogy a felperes a beadványaiban nem magyarázza meg, hogy e kamatlábnak mi az alapja, magától értetődőnek tűnik, hogy a bankok nem alkalmaznak az összes műveletükre, mindig és minden ügyfelük esetében egyetlen kamatlábat.
286 Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy a refinanszírozási költségeknek a felperes által javasolt részleges levonása csak részben teszi lehetővé azon magasabb költségek ellentételezését, amelyekkel a vitatott hozzájárulás az azonnali fizetőképességet biztosító hozzájáruláshoz képest jár a Helaba számára. Miközben ugyanis a felperes által javasolt számításból következik, hogy a Helaba által az azonnali fizetőképességet biztosító eszközök piacon történő beszerzése érdekében viselt refinanszírozási költségek 100 euró összegű kölcsön esetében 4 eurót tettek ki, a Helaba által a Landnak fizetett díj csak 0,59 euróval csökkent. Ezért a felperes által javasolt módszer alkalmazása esetén a Helaba által a vitatott hozzájárulás tényénél fogva viselt teher magasabb lenne, mint az azonnali fizetőképességet biztosító hozzájárulásból eredő teher.
287 E körülmények között a felperes által előterjesztett érv nem bizonyíthatja, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor úgy ítélte meg, hogy a jelen esetben a bruttó refinanszírozási költségek voltak levonhatók annak érdekében, hogy a vitatott hozzájárulást ne tegyék a Helaba számára az azonnali fizetőképességet eredményező hozzájárulásnál költségesebbé, amit egy magánbefektetőnek a jelen ügy körülményei között nem sikerült volna elérnie.
288 A felperes azon érvét illetően, mely szerint a refinanszírozási költségek folytán a Helabát ért hátrányt enyhíti a Helaba számára azon tényből származó előny, hogy az említett költségek olyan kiadásokat képeznek, amelyek csökkentik az adóalapot, ennek következtében pedig az adó összegét, elegendő megállapítani, hogy még ha ténylegesen ez is a helyzet, a Helaba által adózás után elért nyereség is alacsonyabb annál, amelyet akkor ért volna el, ha a hozzájárulás azonnali fizetőképességet biztosított volna. E körülmények között a vitatott hozzájárulás azonnali fizetőképességet nem biztosító jellege semmilyen előnnyel nem jár a Helaba számára.
289 Így a jelen ügyet el kell határolni a WestLB‑ügytől, amelyben a Bizottság – anélkül, hogy eljárását az Elsőfokú Bíróság kétségbe vonta volna – kizárólag a nettó refinanszírozási költségek levonásához járult hozzá, nem pedig a bruttó költségek levonásához, mint ahogy azt a Németországi Szövetségi Köztársaság és a műveletben részes felek kérték, mindezt pedig azon ténynél fogva, hogy mivel a WestLB – ellentétben a Helabával – adózás után volt köteles díjat fizetni a beruházónak, az azonnali fizetőképességet nem biztosító vagyontárgy átruházása révén magasabb nyereséghez jutott, mint amelyhez az azonnali fizetőképességet biztosító tőke révén jutott volna.
290 Ugyanis, mivel a refinanszírozási költségeknek a bank nyereségére gyakorolt hatását mérsékelte az a tény, hogy e költségek az adóalap csökkentésével a fizetendő adó csökkenését eredményezték, az említett költségeknek a díjra gyakorolt hatását is csökkenteni kellett, hogy ne részesítsék a bankot egyszerre adócsökkentésben és a díj túlzott mértékű csökkentésében megnyilvánuló kedvezményben. Így a Bizottság, azáltal hogy a díjból levonta a nettó refinanszírozási költségeket, ellentételezte a WestLB említett költségekből eredő kiadásainak növekedését, valamint a fizetendő díj mérsékléséből származó csökkenését, a műveletet az azonnali fizetőképességet biztosító eszközök átruházásával járó műveletekhez téve hasonlóvá.
291 Az eddigiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el a Helaba által azon ténynél fogva viselt refinanszírozási költségek figyelembevételét illetően, hogy a különleges alap azonnali fizetőképességet nem biztosító jellegű volt.
292 E körülmények között meg kell állapítani, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett volna el, amikor lényegében úgy ítélte meg, hogy a megállapított díjból, az iparűzési adóból és a refinanszírozási költségekből, valamint a vitatott hozzájárulás fennmaradó részére vonatkozó 0,3%‑os teherből származó, a Helaba által a hozzájárulás azon része vonatkozásában viselt teher, amelyet a kereskedelmi tevékenységeinek biztosítására használhatott fel, megfelelt annak a tehernek, amelyet a Helaba akkor viselt volna, ha a piacon szerezte volna be a számára ugyanezen előnyöket biztosító forrásokat. Különösen, a Bizottság nem követett el nyilvánvaló mérlegelési hibát, amikor a művelet hátterét képező összefüggéseket figyelembe véve úgy ítélte meg, hogy az a tény, hogy a Helaba saját alaptőkéjének jelentős részét a Land bocsátotta rendelkezésre, továbbá a Landnak nincs lehetősége elállni a beruházástól, még ha kétségkívül növeli is a Land által vállalt kockázatot, nem biztosít további előnyt a Helabának, a magánbefektető számára pedig nem tette volna lehetővé, hogy a díj vonatkozásában felárat kérhessen.
293 Következésképpen el kell utasítani a felperes arra alapított jogalapjait, hogy a Bizottság megsértette az EK 87. cikket, valamint a megtámadott határozat vonatkozásában megsértette az indokolási kötelezettséget.
294 Ezért a Törvényszék a keresetet elutasítja.
A felek egyéb kérelmeiről
295 A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék az eljárási szabályzat 64. cikkének 3. §‑a alapján hívja fel a Bizottságot, hogy csatolja először is a Németországi Szövetségi Köztársaság által a közigazgatási eljárás során benyújtott, a megtámadott határozat (131) preambulumbekezdésében említett szakvéleményt, amely arra vonatkozik, hogy a vitatott hozzájárulás a Helaba fizetésképtelensége esetén milyen helyet foglalna el a kielégítési sorrendben, másodszor a megtámadott határozat (16) preambulumbekezdésében említett, a vitatott hozzájárulás aktualizált értékét megállapító két szakvéleményt, harmadszor pedig a Helaba résztulajdonosai között létrejött azon megállapodást vagy megállapodásokat, amelyből vagy amelyekből a Landot megillető „ellenőrző befolyás” származik, amelyre a Bizottság a Hessischer Investitionsfondnak a Landesbank Hessen‑Thüringen Girozentrale részére csendestársi hozzájárulásként történő átruházásáról szóló, 2005. szeptember 6‑i C (2005) 3232 végleges határozatában utal, amelyet a fenti 31. pontban hivatkozott T‑36/06. sz., Bundesverband deutscher Banken kontra Bizottság ügyben a mai napon hozott ítélet alapjául szolgáló jogvita keretében támadtak meg.
296 A felperes azt is kéri, hogy a Törvényszék az eljárás szóbeli szakasza keretében tanúként hallgassa ki H. és F. szakértőket.
297 A felperes ezenkívül javasolja, hogy a Törvényszék hívja fel a Helabát az 1998‑tól 2004‑ig terjedő évek során Hessenben, Türingiában és Németországban fennálló piaci részesedéseinek számszerűsítésére.
298 A felperes végül több tanú kihallgatását indítványozza arra az esetre, ha a Bizottság vitatná a kereset elfogadhatóságára vonatkozó egyes állításait.
299 A Törvényszék felhívása alapján (lásd a fenti 25. pontot) a Bizottság csatolta a Németországi Szövetségi Köztársaság által a közigazgatási eljárás során benyújtott, a vitatott hozzájárulásnak a Helaba fizetésképtelensége esetén a kielégítési sorrendben elfoglalt helyére vonatkozó szakvéleményt. A Törvényszék ugyanakkor úgy ítéli meg, hogy a felek által az eljárás során kifejtett magyarázatokra tekintettel nem szükséges kérni a vitatott hozzájárulás aktualizált értékét megállapító két szakértői vélemény benyújtását. A Helaba résztulajdonosai között létrejött azon megállapodást vagy megállapodásokat illetően, amelyekre a Bizottság a C (2005) 3232 végleges határozatában utal, meg kell állapítani, hogy mivel a Bizottság által a megtámadott határozatban levezetett egyik mérlegelés sem alapul a Landnak a Helaba felett gyakorolt befolyásán, e dokumentum benyújtása nem bizonyul szükségesnek.
300 A Törvényszék megítélése szerint H. és F. szakértő tanúként történő kihallgatása sem szükséges, mivel a jelentéseiket már tartalmazza az ügyirat.
301 Ezenkívül, mivel a jelen kereset elfogadhatósága tárgyában nem született határozat, nem szükséges sem a felperes azon kérelmének helyt adni, hogy a Törvényszék hívja fel a Helabát az 1998‑tól 2004‑ig terjedő évek során Hessenben, Türingiában és Németországban fennálló piaci részesedéseinek számszerűsítésére, sem pedig azon személyek tanúként történő idézésére, akiknek kihallgatását a felperes arra az esetre indítványozta, ha a Bizottság vitatná a kereset elfogadhatóságára vonatkozó egyes állításait.
302 A felperes által a válasz bizalmas kezelésére vonatkozóan megfogalmazott kérelmet (lásd a fenti 20. pontot) illetően elegendő megállapítani, hogy mivel a felperes által bizalmasnak vélt információk a válasz benyújtott változatában nem szerepelnek, e kérelem tárgytalan.
303 Végül helyt kell adni a válaszhoz mellékelt egyes dokumentumok ügyiratból eltávolítása iránti kérelemnek (lásd a fenti 22. pontot), mivel a Bizottság belső dokumentumairól van szó.
A költségekről
304 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, őt a Bizottság, a Land és a Helaba kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.
305 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 4. §‑a értelmében a Németországi Szövetségi Köztársaság maga viseli saját költségeit.
A fenti indokok alapján
A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)
a következőképpen határozott:
1) A Törvényszék a Bundesverband deutscher Banken eV által a válasz 9. és 10. mellékleteként benyújtott dokumentumokat eltávolítja az ügyiratból.
2) A Törvényszék a keresetet elutasítja.
3) A Bundesverband deutscher Banken maga viseli a saját költségeit, valamint köteles viselni az Európai Bizottság, a Land Hessen és a Landesbank Hessen‑Thüringen Girozentrale részéről felmerült költségeket.
4) A Németországi Szövetségi Köztársaság maga viseli a saját költségeit.
|
Czúcz |
Vadapalas |
Labucka |
Kihirdetve Luxembourgban, a 2009. március 3‑i nyilvános ülésen.
Aláírások
Tartalomjegyzék
A jogvita előzményei
A – A vitatott hozzájárulás
B – A német Landesbankenre vonatkozó ügyek
C – A megtámadott határozat
Az eljárás és a felek kérelmei
A jogkérdésről
A – Az elfogadhatóságról
B – Az ügy érdeméről
1. A vitatott hozzájárulás alapjául szolgáló tárgyalások összefüggései
2. A fokozatosságon alapuló rendszer figyelembevételéről
a) A megtámadott határozat
b) A felek érvei
c) A Törvényszék álláspontja
3. Azon kifogásról, mely szerint a Bizottság tévesen minősítette a vitatott hozzájárulást „rendes” csendestársi hozzájárulásnak, nem pedig a részvénytőkébe történő beruházásnak
a) A megtámadott határozat
b) A felek érvei
c) A Törvényszék álláspontja
Azokról a jellemzőkről, amelyek a Bizottság azon megállapításának alapját képezik, mely szerint a vitatott hozzájárulásért fizetendő díjat a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért fizetendő díjhoz kellett hasonlítani
– A veszteség kockázata fizetésképtelenség vagy felszámolás esetén
– Jövedelmezőségi profil
A vitatott hozzájárulás azon jellemzőiről, amelyekkel kapcsolatban a Bizottság úgy ítélte meg, hogy azok nem zárják ki a vitatott hozzájárulásért járó díjnak a határozott időre szóló csendestársi hozzájárulásokért járó díjjal történő összehasonlítását
– Összeg
– A részvénytőke‑különbözet
– A hozzájárulás állandó jellege és az átruházás lehetőségének hiánya
A vitatott hozzájárulásnak a közigazgatási eljárás során nem hivatkozott és a megtámadott határozatban nem vizsgált jellemzői
A vitatott hozzájárulás bevonásának időpontjában fennálló piaci helyzetről
A vitatott hozzájárulás csendestársi hozzájárulásként minősítésével kapcsolatos következtetés
4. A vitatott hozzájárulásért fizetett díjnak a piacon követelt garanciadíjjal történő összehasonlításáról
a) Az iparűzési adó figyelembevételéről
A megtámadott határozat
A felek érvei
A Törvényszék álláspontja
b) Az alapdíjnak a piacon követelt alap garanciadíjjal történő összehasonlításáról
A megtámadott határozat
A felek érvei
A Törvényszék álláspontja
Az alap garanciadíjnak a piacon követelt alap garanciadíjjal való összehasonlításával kapcsolatos következtetés
c) Az állandósági felárnak a piacon követelt alap garanciadíj tekintetében alkalmazott felárral történő összehasonlításáról
A megtámadott határozat
A felek érvei
A Törvényszék álláspontja
A garanciadíj piaci feltételekkel való összeegyeztethetőségének vizsgálatával kapcsolatos következtetés
5. Arról a tényről, hogy a Bizottság levonta a díjból azokat a refinanszírozási költségeket, amelyek a Helaba számára a hozzájárulás azonnali fizetőképességet eredményező jellegének hiányából keletkeznek
a) A megtámadott határozat
b) A felek érvei
c) Az Elsőfokú Bíróság álláspontja
Azon érvről, mely szerint az azonnali fizetőképesség hiányát a különleges alap csökkentett bevonási értéke révén már figyelembe vették
Azon tényre alapított érvről, hogy egy magánbefektető nem fogadta volna el a refinanszírozási költségek levonását
Azon tényről, hogy a beruházó legfeljebb azoknak a refinanszírozási költségeknek a levonását fogadta volna el, amelyek a Helaba által viselt tényleges költségeknek felelnek meg
A felek egyéb kérelmeiről
A költségekről
* Az eljárás nyelve: német.