1. Személyek szabad mozgása – Munkavállalók – A Szerződés rendelkezései – Személyi hatály
(EK 39. cikk)
2. Személyek szabad mozgása – Munkavállalók – Egyenlő bánásmód – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Korlátozások
(EK 39., EK 49. és EK 50. cikk)
3. Közösségi jog – Közvetlen hatály – A Szerződés közvetlenül alkalmazandó rendelkezése – A nemzeti bíróságok kötelezettségei
1. Nem lehet kizárni, hogy valamely magán munkaközvetítő ügynökség bizonyos körülmények között hivatkozhassék az EK 39. cikkben a közösségi munkavállalók számára közvetlenül biztosított jogokra, amennyiben ez az ügynökség az igények és az állásajánlatok közötti közvetítéssel foglalkozik, és az álláskeresővel kötött közvetítési szerződés annyiban ruház közvetítői jogot erre az ügynökségre, amennyiben az ügynökség az említett álláskeresőt képviseli, és arra törekszik, hogy számára állást szerezzen.
Ugyanis a munkavállalónak a fizetett munkához és annak egy másik tagállam területén való hátrányos megkülönböztetéstől mentes végzéséhez való jogának – a hatékonyság és hasznosság érdekében – magában kell foglalnia a közvetítőknek, így például a magán munkaközvetítő ügynökségnek, arra vonatkozó jogát, hogy segítsenek állást szerezni a munkavállalóknak, az utóbbiak szabad mozgására vonatkozó szabályok betartásával.
(vö. 24–26. pont)
2. Az EK 39., az EK 49. és az EK 50. cikkel ellentétes, hogy valamely nemzeti jogszabály előírja, hogy az álláskereső által egy magán munkaközvetítő ügynökség számára a munkaközvetítésért fizetendő díjazás valamely tagállam által az ügynökség részére történő megfizetésének az a feltétele, hogy a közvetítő által közvetített állás az említett állam területén legyen társadalombiztosításijárulék-köteles.
Az az álláskereső ugyanis, aki számára ezen ügynökség egy másik tagállamban szerzett társadalombiztosításijárulék-köteles állást, kedvezőtlenebb helyzetben van annál, mint ha ezt az állást ebben a tagállamban szerezte volna, mivel utóbbi esetben jogosult volna arra, hogy a közvetítő ügynökségnek a közvetítés alapján járó díjat tőle a tagállam átvállalja. Az ilyen szabályozás így a munkavállalók szabad mozgásának akadályát jelenti, amely visszatarthatja az álláskeresőket – különösen azokat, akiknek korlátozottak az anyagi eszközei – és ebből következően a magán munkaközvetítő ügynökségeket attól, hogy egy másik tagállamban keressenek állást, mivel a közvetítési díjat nem fizeti ki az említett álláskereső származási tagállama.
Egyébiránt az ilyen szabályozás a szolgáltatásnyújtás szabadságának a szolgáltatás nyújtásának helyén alapuló korlátozását valósítja meg, mert befolyásolhatja a szolgáltatások címzettjét, azaz az álláskeresőt, akinek – amennyiben a magán munkaközvetítő ügynökség által szerzett állás egy másik tagállamban található – saját magának kell kifizetnie az említett ügynökségnek járó díjat. Ami a szolgáltatást nyújtó magán munkaközvetítő ügynökséget illeti, annak lehetősége, hogy ezt a tevékenységét más tagállamokra is kiterjessze, korlátozott lesz, mivel elsősorban a szóban forgó rendszer létezésének köszönhetően veheti igénybe számos álláskereső ezen ügynökség szolgáltatásait, és szintén e rendszer miatt lesz képes az ügynökség kiközvetíteni az álláskeresőt egy másik tagállamba, anélkül hogy kitenné magát a fizetés elmaradása kockázatának.
Azzal, hogy az ilyen rendszer a munkavállalók közvetítésének javítására, valamint a munkanélküliség csökkentésére, a nemzeti társadalombiztosítás védelmére vagy a nemzeti munkaerőpiacnak a szakképzett munkaerő elvesztésével szembeni védelmére irányul, nem igazolható ez a korlátozás. Azzal ugyanis, hogy rendszeresen megtagadják e rendszernek a más tagállamokban elhelyezett álláskeresők általi igénybevételét, a szóban forgó nemzeti szabályozás túllép azon, ami a célok eléréséhez szükséges.
(vö. 35–36,. 38., 42., 44–45., 57–59., 61–62. pont és a rendelkező rész 1. pontja)
3. A nemzeti bíróság feladata, hogy – minden olyan intézkedés során ahol a nemzeti jog mérlegelési mozgásteret biztosít számára – a belső jog rendelkezését a közösségi jog követelményeivel összhangban értelmezze és alkalmazza, valamint hogy – amennyiben az ilyen összhangban álló értelmezésre nincs lehetőség az EK‑Szerződés olyan rendelkezései esetében, amelyek olyan jogokat ruháznak a magánszemélyekre, amelyekre azok a bíróság előtt hivatkozhatnak, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védeniük kell – ne alkalmazza a belső jog olyan rendelkezéseit, amelyek ellentétesek az említett rendelkezésekkel.
(vö. 70. pont és a rendelkező rész 2. pontja)