JULIANE KOKOTT

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2006. március 30.¹(1)

C‑192/05. sz. ügy

K. Tas‑Hagen

R. A. Tas

(A Centrale Raad van Beroep [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az uniós polgárok szabad mozgása (EK 18. cikk) – A szabad mozgás jogának korlátozása – A háború polgári áldozatainak kártalanítása – A kártalanítás iránti kérelem benyújtásának időpontjában e tagállam területén meglévő lakóhelyre vonatkozó követelmény”

I –    Bevezetés

1.        A jelen ügy lehetőséget ad az EK 18. cikk (1) bekezdése hatályának további pontosítására: hivatkozhat‑e egy uniós polgár e rendelkezésre minden esetben, amikor élt a szabad mozgás jogával, vagy szükséges‑e ezen túlmenően további összefüggés a közösségi joggal? Mekkora mozgásteret enged az uniós polgárok szabad mozgáshoz való joga a tagállamoknak a közösségi jog által nem szabályozott szociális juttatások megállapítása során? E kérdések állnak a jogvita középpontjában, amelyekre a Bíróságnak a holland Centrale Raad van Beroep (a továbbiakban: előterjesztő bíróság) előzetes döntéshozatal iránti kérelme alapján választ kell adnia.

2.        Két holland állampolgár, akiket hivatalosan a háború polgári áldozatainak minősítettek, a hatáskörrel rendelkező holland hatóságoktól az ilyen esetekre meghatározott kártalanítást igényeltek. A juttatást azon okból tagadták meg tőlük, hogy a kérelem benyújtásakor lakóhelyük nem Hollandiában, hanem Spanyolországban volt.

II – Jogi háttér

A –    A közösségi jog

3.        Az EK 17. cikk a következőképpen szól:

„(1)      Létrejön az uniós polgárság. Uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára. Az uniós polgárság kiegészíti, és nem helyettesíti a nemzeti állampolgárságot.

(2)      Az uniós polgárokat megilletik az e szerződés által rájuk ruházott jogok, és terhelik az e szerződésben előírt kötelezettségek.”

4.        Az uniós polgárok szabad mozgáshoz való jogát az EK 18. cikk (1) bekezdése a következőképpen szabályozza:

„Az e szerződésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz.”

5.        Az EK 12. cikkben ezen túlmenően a következő megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezés található:

„E szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.”

B –    A nemzeti jog

6.        Az alkalmazandó holland jog tekintetében az előterjesztő bíróság többek között a következő tájékoztatást adta:

7.        Az 1940­1945 közötti háború polgári áldozatainak nyújtott juttatásokról szóló, 1984. március 10‑i törvény(2) (a továbbiakban: WUBO) alapján a háború polgári áldozatai(3), illetve ezek túlélő hozzátartozói többek között rendszeres járadékot (a WUBO 7. és azt követő cikkei), valamint a háború polgári áldozatai életkörülményeinek javítását szolgáló kiegészítő juttatást (a WUBO 19. cikke) igényelhetnek. A rendszeres járadék célja azon jövedelem-kiesés lehetőség szerinti ellentételezése, amely a háborúban elszenvedett sérülések okozta rokkantság következménye.

8.        A WUBO 3. cikke értelmében a törvény csak a háború azon polgári áldozataira alkalmazandó, akik holland állampolgársággal, és a kérelem benyújtásának időpontjában Hollandiában lakóhellyel rendelkeznek (WUBO 3. cikk). Ez az állampolgárságra és lakóhelyre vonatkozó feltétel azon a megfontoláson nyugszik, hogy a holland népnek a háború polgári áldozataival szembeni különleges szolidaritási kötelezettsége az érintett személy állampolgársága és a lakóhelye szerinti ország függvényében korlátozott.

9.        Amennyiben a járadékot vagy a kiegészítő juttatást már odaítélték, az érintett alapvetően akkor is megőrzi jogosultságát, ha külföldön lakik. Annak elkerülése érdekében, hogy külföldi lakosok a WUBO szerinti juttatás kérelmezése céljából rövid időre Hollandiába költözhessenek, a törvény értelmében elveszíti jogosultságát az, aki csak a WUBO hatálybalépését követően költözött Hollandiába, és az odaköltözését követő öt éven belül újra külföldre költözik (WUBO 3. cikk).

10.      A WUBO végrehajtásáért a Raadskamer WUBO van de Pensioen-en Uitkeringsraad (a továbbiakban: PUR) felelős.

11.      A törvényhozó felhatalmazta a PUR‑t, hogy a WUBO alkalmazását azon polgári áldozatokra is kiterjessze, akik nem teljesítik az állampolgárságra vagy a lakóhelyre vonatkozó feltételeket (WUBO 3. cikk (6) bekezdés), amennyiben e törvény alkalmazásának elmaradása nyilvánvaló méltánytalanságot eredményezne. E méltányossági klauzula alkalmazására a hatóság diszkrecionális jogkörrel rendelkezik.

12.      A méltányossági klauzula alkalmazására vonatkozóan a PUR gyakorlatában azon alapelv alakult ki, hogy arra akkor kerülhet sor, ha az érintettet mind a háborús események, mind a kérelem benyújtásának időpontjában kötelék fűzte a holland közösséghez.(4) Amennyiben ez a feltétel teljesül, egyedileg kerül elbírálásra, hogy fennállna‑e nyilvánvaló méltánytalanság. E tekintetben általános szabály, hogy a Hollandián kívüli letelepedés okai olyan, az érdekelt közvetlen érdekkörén objektíven kívülálló körülmények lehetnek, amelyek miatt ez utóbbitól nem várható el, hogy Hollandiában telepedjen le. Ilyen körülmény lehet a határkiigazítás vagy valamilyen egészségügyi ok. Amennyiben azonban a külföldi letelepedés oka házasság vagy gazdasági jellegű megfontolás, úgy a PUR álláspontja szerint nem alkalmazandó a méltányossági klauzula. Ugyanakkor a PUR alkalmazhatónak tartja a méltányossági klauzulát akkor, ha az érintett a háborús események idején, és azóta a kérelem benyújtásáig megszakítás nélkül Hollandiában élt, de sohasem volt holland állampolgár.

13.      2004. július 1‑jei hatállyal a PUR változtatott a méltányossági klauzula alkalmazására vonatkozó gyakorlatán. Ettől fogva azon holland állampolgárok is kérelmezhetik a WUBO szerinti juttatást, akik külföldön élnek, amennyiben a kérelem benyújtásakor rendelkeznek a holland állampolgársággal, valamennyi ideig éltek Hollandiában és bruttó jövedelmük (partnerük jövedelmével együtt) kevesebb bruttó 1 741,56 eurónál.

III – A tényállás és az alapeljárás

14.      K. Tas‑Hagen 1943‑ban született az akkori Holland-Indiában, és 1954‑ben érkezett Hollandiába. 1961‑ban megkapta a holland állampolgárságot. 1986‑ig dolgozott mint igazgatósági asszisztens a hágai Dienst Verpleging en Verzorging (önkormányzati ápolási és gondozási szolgálat) állományában, amikor is keresőképtelenség miatt otthagyta munkáját.

15.      K. Tas‑Hagen 1986‑ban – amikor még Hollandiában lakott – terjesztette elő első kérelmét, amelyben a WUBO szerinti rendszeres juttatást és kártalanítást igényelt. E kérelmet azon az alapon utasították el, hogy a kérelmező nem tudott tartós rokkantságot okozó sérülést bizonyítani, ezért nem tekinthető a háború WUBO értelmében vett polgári áldozatának.

16.      1987‑ben K. Tas‑Hagen Spanyolországba költözött. 1999‑ben újra előterjesztette kérelmét, amelyben a háború polgári áldozataként való elismerést, rendszeres járadék és az életkörülményei javítását szolgáló kiegészítő juttatás megítélését kérte a WUBO alapján. A 2000. december 29‑i határozattal ezt a kérelmet is elutasították. A PUR elismerte, hogy K. Tas‑Hagen a háború polgári áldozata. Mivel azonban a kérelem benyújtásakor K. Tas‑Hagen Spanyolországban lakott, nem teljesült a WUBO által a lakóhelyre vonatkozóan előírt feltétel. Úgy ítélték meg, hogy esetében a méltányossági klauzula alkalmazásának feltétele sem állt fenn. A 2001. december 28‑i határozattal a PUR a K. Tas‑Hagen által a 2000. december 29‑i határozattal szemben benyújtott panaszt, mint megalapozatlant elutasította.

17.      R. A. Tas 1931‑ben született Holland-Indiában, 1947‑ben telepedett le Hollandiában. 1951‑től 1971‑ig indonéz állampolgár volt. 1971‑ben visszaszerezte holland állampolgárságát. 1983‑ban abbahagyta a hágai önkormányzat köztisztviselőjeként végzett tevékenységét, mivel pszichikai okok miatt 100%‑ban rokkantnak nyilvánították. 1987‑ben Spanyolországban telepedett le.

18.      1999 áprilisában R. A. Tas a WUBO alapján többek között rendszeres járadékot és az életkörülményei javítását szolgáló kiegészítő juttatást kért. A PUR 2000. december 28‑i határozatával elutasította e kérelmet. A határozatban elismerték ugyan, hogy R. A. Tas a háború polgári áldozata, de nem teljesült a WUBO által megkövetelt lakóhelyre vonatkozó feltétel, mivel a kérelem előterjesztésének időpontjában Spanyolországban lakott. A PUR emellett úgy vélte, hogy a körülmények sajátosságai nem indokolták a méltányossági klauzula alkalmazását. A 2001. december 28‑i határozattal a PUR a 2000. december 28‑i határozattal szemben benyújtott panaszt mint megalapozatlant elutasította.

19.      Az elutasító határozatok ellen K. Tas‑Hagen és R. A. Tas jogi lépéseket tett. A bíróság előtt többek között azt állítják, hogy a WUBO 3. cikkében található lakóhelyre vonatkozó feltétel ellentétes az uniós polgárságra vonatkozó rendelkezésekkel.

IV – Az előzetes döntéshozatali kérelem és a Bíróság előtti eljárás

20.      2005. április 22‑i határozatával a Centrale Raad van Beroep felfüggesztette eljárását, és a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:

„Ellentétes‑e a közösségi joggal, így különösen az EK 18. cikkel az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján az alapügybeliekhez hasonló körülmények között a háború polgári áldozatainak járó juttatás nyújtását kizárólag azért tagadják meg, mert a kérdéses tagállam állampolgárságával rendelkező érintett a kérelem benyújtásakor nem e tagállam, hanem más tagállam területén lakott?”

21.      A Bíróság elé a holland kormány, az Egyesült Királyság kormánya, a litván kormány, valamint az Európai Közösségek Bizottsága terjesztett írásbeli észrevételeket. A PUR mint az alapeljárás alperese a holland kormány által benyújtott írásbeli észrevételekre utalt. A 2006. február 16‑i tárgyaláson a holland kormány, az Egyesült Királyság kormánya és a Bizottság vett részt.

V –    Értékelés

22.      Előzetes döntéshozatal iránti kérelmével az előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy nem ellentétes‑e az EK 18. cikk (1) bekezdésével az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján a tagállam kizárólag azért tagadja meg állampolgárától a háború polgári áldozatainak járó juttatás nyújtását, mert az érintett a kérelem benyújtásakor nem e tagállam, hanem más tagállam területén lakott.

A –    Az uniós polgárok szabad mozgáshoz való jogának hatálya

1.      Az EK 18. cikk (1) bekezdésének többi alapszabadsághoz való viszonya

23.      Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az EK 18. cikk (1) bekezdésében foglalt szabad mozgás joga csak akkor alkalmazható, amennyiben nincs olyan különös jog, mint amilyen az EK 39., EK 43. és az EK 49. cikkből ered.(5)

24.      A jelen ügyben a helyzet a következő: az alapeljárás tényállásából nem derül ki az, hogy K. Tas‑Hagen és R. A. Tas Spanyolországban gazdasági tevékenységet végzett volna, és ezért alkalmazandó volna esetükben a személyek szabad mozgásával kapcsolatos valamely különös szabadság. K. Tas‑Hagen és R. A. Tas Spanyolországban ugyancsak nem vesz igénybe szolgáltatást az EK 49. cikke értelmében, mivel nem csak átmenetileg tartózkodnak, hanem tartós jelleggel telepedtek le e tagállamban.(6)

2.      Személyi és tárgyi hatály

25.      Az EK 17. cikk (1) bekezdése értelmében a holland állampolgárok, K. Tas‑Hagenhez és R. A. Tashoz hasonlóan, uniós polgárok, következésképpen megilletik őket az EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott szabad mozgás joga.

26.      E szabad mozgás jogára K. Tas‑Hagen és R. A. Tas a Holland Királysággal szemben is hivatkozhat, amely állam állampolgárságával rendelkeznek. Igaz, az uniós polgárságnak nem célja, hogy a Szerződés tárgyi hatályát kiterjessze tisztán belső helyzetekre, amelyek semmilyen összefüggésben nem állnak a közösségi joggal.(7) A jelen ügyben ugyanakkor a tényállás tartalmaz határokon átnyúló elemet, hiszen K. Tas‑Hagen és R. A. Tas élt az EK 18. cikk (1) bekezdése szerinti szabad mozgás jogával, és a háború polgári áldozatainak járó juttatásra irányuló kérelem benyújtásakor Spanyolországban éltek. Így fennáll a közösségi joggal való összefüggés.

27.      Vitatott ugyanakkor, hogy egy uniós polgár minden esetben hivatkozhat‑e az EK 18. cikk (1) bekezdésére, ha élt a szabad mozgás jogával, vagy ezen túlmenően olyan tárgykörnek kell érintettnek lennie, amelyre vonatkozóan maga a közösségi jog rendelkezést tartalmaz, még ha csak célkitűzések formájában is.

28.      Van olyan álláspont – ezt különösen az Egyesült Királyság kormánya képviselte –, amely szerint az EK 18. cikk (1) bekezdésére csak akkor lehet hivatkozni, ha az alaptényállás a mozgásszabadság egyszerű gyakorlásán túl a közösségi jog által szabályozott kérdésre vonatkozik, úgy, hogy a közösségi jog ratione materiae alkalmazandó az említett jogvitára. Ezen értelmezés szerint K. Tas‑Hagen és R. A. Tas a jelen esetben egyáltalán nem hivatkozhat az EK 18. cikk (1) bekezdésének megsértésére, ugyanis a jelen ügyben igényelt szociális ellátásra sem a Közösség elsődleges joga, sem másodlagos joga nem terjed ki.(8) Az 1408/71 rendelet(9) (lásd 4. cikkének (2) bekezdését) és a 883/2004 rendelet(10) (lásd 4. cikkének (5) bekezdését) hatálya alól a háború polgári áldozatainak járó juttatások kifejezetten ki vannak zárva.

29.      Való igaz, hogy a Bíróság egy sor, az uniós polgárok szabad mozgásával kapcsolatos ügyben érvelését az EK 18. cikkre (az EK‑Szerződés korábbi 8a. cikkére) és más közösségi jogi rendelkezésekre együttesen alapozta. Ezekben az ügyekben megállapította, hogy a szóban forgó szociális juttatások maguk a közösségi jog hatálya alá tartoznak.(11)

30.      Ettől függetlenül azonban a Bíróság minden alkalommal azt feltételezi, hogy amikor valamely uniós polgár az EK 18. cikk (1) bekezdése által biztosított szabad mozgás jogával él, akkor „olyan helyzet áll fenn, amely a közösségi jog tárgyi hatálya alá tartozik”:

„Az ilyen helyzetek közé tartoznak különösen a Szerződés által biztosított alapvető szabadságjogok gyakorlásához tartozó, és az EK 18. cikkben biztosított, a tagállamok területén történő szabad mozgás és tartózkodás gyakorlásához kapcsolódó helyzetek.”(12)

31.      Így jár el a Bíróság még azokban az esetekben is, amikor a szabad mozgás jogának gyakorlása vagy az érintett uniós polgár jogállása jelenti az egyetlen kapcsolatot a közösségi joggal.(13)

32.      Éppen ezért legfeljebb kiegészítő szempont lehet az adott ügy megítélése során az, hogy az érintett tárgykör vagy az igényelt szociális juttatás maga a közösségi jog hatálya alá tartozik.(14) Ilyen megfontolások különösen a diákok szabad mozgásával kapcsolatos ítéletekben jelennek meg.(15) Ezen ügyekben ugyanakkor a Bíróságnak meg kellett haladnia korábbi ítélkezési gyakorlatát, amely azon időszakból származott, amikor még sem az uniós polgárságra vonatkozó, sem a Szerződésben található új, az oktatáspolitikára vonatkozó rendelkezések(16) nem jelenthettek olyan kapcsolatot, amely megalapozta volna a közösségi jog alkalmazását az érintett kérdésekre.

33.      Ilyen további megfontolások azonban nem kötelező feltételei az EK 18. cikk (1) bekezdése alkalmazásának.(17) Az uniós polgárok akkor is hivatkozhatnak a szabad mozgás jogára, ha az érintett tárgykör vagy az igényelt szociális juttatás maga nem tartozik a közösségi jog hatálya alá.(18)

34.      Mindebben az uniós polgár szabad mozgáshoz való joga mint alapvető szabadság jelenik meg.(19) Mint alapvető szabadság az EK 18. cikk (1) bekezdése közvetlenül alkalmazandó(20) és kiterjesztően értelmezendő.(21) A belső piac klasszikus alapszabadságaihoz(22) hasonlóan e rendelkezés hatálya sem korlátozódik egyetlen tárgykörre.

35.      Így a klasszikus alapszabadságok azon tárgykörökre is kiterjednek, amelyek tekintetében a Szerződés nem ír elő kizárólagos hatáskört a Közösség számára, vagy egyébként nem tartalmaz szabályokat. Ha ugyanis az ilyen, közösségi jog által nem szabályozott tárgykörök nem tartoznának az alapszabadságok hatálya alá, ez lehetetlenné tenné a Közösség egyik alapvető céljának elérését, nevezetesen az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgását gátló akadályoktól mentes belső piac megvalósítását (EK 3. cikk (1) bekezdésének c) pontja). A belső piac ebben az esetben nem közelíthetne egy belső határok nélküli térség felé (EK 14. cikk (2) bekezdés), csak töredékes lehetne, mivel csak azon egyedi termékekre és tevékenységekre terjedne ki, amelyekre vonatkozóan létezik konkrét közösségi jogi rendelkezés.

36.      Még kevésbé korlátozódhat az alapszabadságok hatálya kizárólag azon tárgykörökre, amelyek esetében a Közösség már élt hatáskörével, különösen harmonizációs intézkedések elfogadása útján.(23) Ellenkezőleg, az alapszabadságok értelmének és céljának sokkal inkább az felel meg, és éppenséggel az jeleníti meg közvetlen alkalmazandóságukat, hogy hatásukat mindenekelőtt a nem, vagy még nem harmonizált tárgykörökben is kifejthetik. Egy alapszabadság alkalmazásának azon feltételhez kötése, hogy létezzen harmonizációs intézkedés, végeredményben közvetlen hatályától fosztaná meg azt.

37.      Ennek megfelelően a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében az alapszabadságokat azon tárgykörökben is tiszteletben kell tartani, ahol (még) nem létezik közösségi jogi szabályozás, és a tagállamok megtartották vonatkozó hatáskörüket. Ez a helyzet például a közvetlen adók,(24) a büntetőjog és büntetőeljárási jog,(25) valamint a szociális biztonsági rendszerek megszervezése(26) terén. Hasonló érvelést alkalmazott a Bíróság egy olyan ügyben is, amely a névviselésre vonatkozó szabályozással volt kapcsolatos.(27)

38.      Ugyanígy ellentmondana az uniós polgárság koncepciójának – amely nem más, mint valamennyi uniós polgár alapvető jogállása,(28) amely bármilyen gazdasági tevékenységtől függetlenül megilleti(29) –, ha a tagállamoknak az uniós polgárok EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott szabad mozgáshoz való jogát nem kellene valamennyi tárgykörben tiszteletben tartaniuk, hanem csak azon ügyekben, amelyekre vonatkozóan a Szerződés a Közösség számára saját hatásköröket állapít meg, vagy amelyek tekintetében egyébként létezik közösségi jogi szabályozás.

39.      Ennek nem mond ellent az, hogy az uniós polgárokat az EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott szabad mozgás joga az „e szerződésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel” illeti meg. Ebből a rendelkezésből ugyanis nem ezen alapszabadság tárgyi hatályának bizonyos tárgykörökre történő korlátozása következik. Az EK 39. cikk (4) bekezdésével és az EK 45. cikkel ellentétben e rendelkezés nem tartalmaz bizonyos tárgykörökre vonatkozóan kifejezett kivételt. Sokkal inkább olyan általános korlátozásról van szó, amely a többi alapszabadságnál – így az EK 30. cikkben, az EK 39. cikk (3) bekezdésében, az EK 46. cikk (1) bekezdésében és az EK 58. cikkben – is megtalálható ilyen vagy hasonló formában.

40.      Mindezek alapján a Bíróság például a közvetlen adók(30) és a szociális biztonsági rendszerek megszervezése(31) tekintetében megállapította, hogy az EK 18. cikk (1) bekezdése ugyanúgy alkalmazandó, mint a többi alapszabadság.(32) Ugyanez érvényes a névviseléssel kapcsolatos szabályozásra: még ha e jogterület szabályozása a közösségi jog jelenlegi állapotában a tagállamok hatáskörébe tartozik is, és a közösségi jog által nem szabályozott, a tagállamoknak hatáskörük gyakorlása során ugyanúgy tiszteletben kell tartaniuk a közösségi jogot, és különösen az EK 18. cikk (1) bekezdését.(33) Ugyanezen okból e rendelkezésre akkor is figyelemmel kell lenni, ha a nemzeti jog szerinti végrehajtási intézkedéssel összefüggésben meg kell határozni az uniós polgár zárolható jövedelmét.(34)

41.      Ilyen körülmények között az EK 18. cikk (1) bekezdése olyan ügyben is alkalmazható, amikor a lakóhelyét az állampolgársága szerinti tagállamtól különböző másik tagállamba áthelyező uniós polgár az állampolgársága szerinti tagállam hatáskörrel rendelkező hatóságaitól a háború polgári áldozatainak járó juttatást igényel. Az, hogy az ilyen szociális juttatásokat a közösségi jog nem szabályozza, azzal a következménnyel jár, hogy a tagállamok e juttatások szabályozása terén nagyobb mozgástérrel rendelkeznek.(35)

42.      Nem szól az EK 18. cikk (1) bekezdésének alkalmazása ellen a Baldinger-ítélet(36) sem, amelyben a Bíróság nemrég a háború áldozatainak kártalanítását célzó osztrák szabályozással foglalkozott. Ebben az ítéletben ugyanis a Bíróság kizárólag annyit állapított meg, hogy a háború áldozatainak járó juttatás nem tartozik a 1408/71 rendelet hatálya alá, hogy az nem minősül az EK 39. cikk (2) bekezdése értelmében a migráns munkavállalók munka- vagy foglalkoztatási feltételének, és hogy nem minősülnek olyan szociális juttatásnak sem, amely a migráns munkavállalókat a 1612/68 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján megilleti.

43.      A Baldinger-ügyben a Bíróság az EK 18. cikk (1) bekezdésének alkalmazhatóságát illetően nem foglalt állást. Erre nem is volt szükség, mivel az előterjesztő bíróság nem kérte e rendelkezés értelmezését.(37) Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok azonban a Baldinger-ügyben előterjesztett indítványában kifejezetten foglalkozott az EK 18. cikk (1) bekezdése alkalmazhatóságának kérdésével, és erre igenlő választ adott.(38) A Bíróság a Baldinger-ügyben nem hozott ezzel ellentétes döntést. Az uniós polgárok szabad mozgásával kapcsolatos egyéb ítéletekre(39) tekintettel nincs ok arra, hogy a Baldinger-ítélet hallgatását e kérdésben az EK 18. cikk (1) bekezdésének alkalmazhatósága ellen szóló jelként értékeljük.

3.      Időbeli hatály

44.      Kizárólag a teljesség igénye miatt jelzem, hogy az EK 18. cikk (1) bekezdését az időbeliség szempontjából sem zárja ki semmi. Igaz, K. Tas‑Hagen és R. A. Tas már 1986‑ban áthelyezte lakóhelyét Spanyolországba, vagyis még azt megelőzően, hogy a Maastrichti Szerződés által az uniós polgárságra vonatkozóan bevezetett rendelkezések hatályba léptek.(40) Ezek a rendelkezések ugyanakkor a korábban bekövetkezett helyzetek jelenbeli hatásaira is alkalmazandóak.(41) Következésképpen alkalmazandóak azon hatás megítélése során is, amelyet K. Tas‑Hagen és R. A. Tas korábbi költözése gyakorol jelenlegi igényükre, amelyet a WUBO alapján a háború polgári áldozatainak járó juttatás iránt terjesztettek elő.

B –    A szabad mozgás korlátozása

45.      Mindezek alapján az olyan, lakóhelyre vonatkozó követelményt, mint amilyet K. Tas‑Hagen és R. A. Tas tekintetében érvényesítettek, az uniós polgárok EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott szabad mozgáshoz való jogának fényében kell értékelni.

46.      Amint már megállapítottam,(42) az állandó ítélkezési gyakorlat szerint „az uniós polgárság célja, hogy a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása legyen, lehetővé téve az azonos helyzetben lévők számára, hogy állampolgárságuktól függetlenül, és az e tekintetben kifejezetten előírt kivételek sérelme nélkül ugyanabban a jogi bánásmódban részesüljenek”.(43)

47.      Az olyan uniós polgár, aki él az EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott szabad mozgás jogával, a Szerződés hatálya alá tartozik, és ezért hivatkozhat a hátrányos megkülönböztetés EK 12. cikk (1) bekezdésében foglalt általános tilalmára, amely szerint tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.(44)

48.      Az olyan uniós polgárokat, mint K. Tas‑Hagen és R. A. Tas, nem állampolgárságuk miatt éri hátrányos megkülönböztetés. Közvetlen megkülönböztetésről már csak azért sem lehet beszélni, mivel a szóban forgó, a háború polgári áldozatainak járó juttatást csak holland állampolgárok kaphatják meg, és a két kérelmező rendelkezik holland állampolgársággal. Következésképpen a jelen ügyben közvetett megkülönböztetésről sem lehet beszélni. Igaz, gyakran valósít meg állampolgárságon alapuló közvetett megkülönböztetést az olyan szabályozás, amely lakóhelyre vonatkozó feltételt ír elő. A WUBO 3. cikkében előírt, a lakóhelyre vonatkozó feltétel azonban csak holland állampolgárok között tesz különbséget. Ezért a vizsgálthoz hasonló ügyben ez a szabályozás sem közvetlen, sem közvetett megkülönböztetést nem valósít meg az EK 12. cikk (1) bekezdése értelmében.

49.      Ugyanakkor azt az uniós polgárt, aki élt az EK 18. cikk (1) bekezdése szerinti szabad mozgás jogával, nem csak az EK 12. cikk (1) bekezdése szerinti állampolgárságon alapuló megkülönböztetés tilalma védi. Az EK 18. cikk (1) bekezdésének fényében az olyan szabályozást is meg kell vizsgálni, amelynek eredményeképpen a szabad mozgás jogával élő uniós állampolgárt hátrány éri ahhoz képest, mintha e jogával nem élt volna. Ez azokra az esetekre is vonatkozik, amikor a megkülönböztetés az uniós polgár állampolgársága szerinti államtól származik.(45)

50.      A klasszikus alapszabadságok esetében a Bíróság általában korlátozásnak minősítette a határon átnyúló, és a tisztán belső tényállások közötti hasonló megkülönböztetést.(46) Amint fentebb szó volt róla, az uniós polgárok szabad mozgáshoz való joga ugyancsak alapszabadság.(47) Sok minden szól ezért amellett, hogy a határon átnyúló helyzetek hátrányos kezelése, amikor nem valósul meg párhuzamosan állampolgárságon alapuló megkülönböztetés, akkor is korlátozásnak minősüljön, ha e helyzetek az EK 18. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak.(48) Ennek megfelelően valamennyi olyan intézkedést meg kell vizsgálni az EK 18. cikk (1) bekezdésének fényében, amely korlátozza az uniós polgárok azon jogát, hogy szabadon mozogjanak vagy tartózkodjanak valamely másik tagállamban,(49) vagy amely egyébként olyan akadályt jelent, ami visszatarthatja az uniós polgárt attól, hogy éljen ezen általános szabad mozgáshoz való jogával.(50)

51.      Mindenesetre világos, hogy a tagállamok nem akadályozhatják saját állampolgáraikat az EK 18. cikk (1) bekezdésében biztosított szabad mozgás gyakorlásában azzal, hogy ahhoz olyan hátrányos következményeket fűznek, amelyek nem merülnek fel akkor, ha az érdekelt az adott tagállamban marad.(51)

52.      A WUBO 3. cikkében szereplőhöz hasonló lakóhelyre vonatkozó feltétel kevésbé vonzóvá teszi a K. Tas‑Hagenhez és R. A. Tashoz hasonló uniós polgárok számára, hogy éljenek szabad mozgáshoz való jogukkal, és hogy hollandiai lakóhelyüket másik tagállamba helyezzék át.(52) Ekkor ugyanis nem kérelmezhetik sikerrel a WUBO szerinti háború polgári áldozatainak járó juttatást. Hasonlóképpen kevésbé vonzó az érintettek számára az, hogy a már külföldön lévő lakóhelyüket meghagyják ott, hiszen csak hollandiai lakóhely biztosítja, hogy a WUBO szerinti juttatásokat kérelmezhessék.(53)

53.      Következésképpen az ilyen, a lakóhelyre vonatkozó feltétel az EK 18. cikk (1) bekezdésében meghatározott általános szabad mozgáshoz való jog korlátozását jelenti.

C –    A korlátozások igazolása

54.      Meg kell még vizsgálni, hogy az uniós polgárok szabad mozgáshoz való jogának e korlátozása igazolható‑e.

55.      A jelen ügyben nem állnak fenn olyan tényezők, amelyek lehetővé tennék az igazolást azon az alapon, hogy a szabad mozgás való jog (EK 18. cikk (1) bekezdése) „[az EK‑Szerződésben] és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel” gyakorolható.

56.      Ezen túlmenően azonban az uniós polgár szabad mozgáshoz való jogának korlátozása igazolható lehet, ha objektív megfontolásokon alapul, és az elérni kívánt jogszerű célhoz mérten arányos.(54)

57.      A WUBO 3. cikkében meghatározott, hollandiai lakóhelyre vonatkozó követelmény – mint egyébként a holland állampolgárságra vonatkozó követelmény is – azon a megfontoláson nyugszik, hogy a holland nép szolidaritási kötelezettsége a háború polgári áldozataival szemben az érintettnek a holland közösségbe való beilleszkedése mértékétől függően eltérő. Amint az előterjesztő bíróság és a holland kormány megjegyezte, az olyan szociális juttatás, mint amilyen a WUBO alapján a háború polgári áldozatainak jár, a holland nép különleges szolidaritásának kifejeződése azon személyi körrel szemben, amelyet a holland közösséggel fennálló különlegesen szoros kapcsolat jellemez.

58.      A holland jogalkotó jogszerű célt követ, amikor a WUBO szerinti, a háború polgári áldozatainak járó juttatást azon személyi körre kívánja korlátozni, amelyet a holland közösséggel fennálló különlegesen szoros kapcsolat jellemez.

59.      Ezzel összefüggésben először is arra kell emlékeztetni, hogy a hosszabb fogva tartást bizonyítani tudó egykori hadifoglyoknak juttatott kártalanítás nyilvánvalóan az általuk elszenvedett próbatétel nemzeti elismerésének bizonyítéka, és így a háború idején az adott ország érdekében végzett szolgálat ellenértékének tekinthető.(55) Igaz, ez a megfontolás nem alkalmazható közvetlenül a háború polgári áldozataira, hiszen az ő szenvedésük nem áll összefüggésben valamely, az országuk érdekében teljesített háborús vagy katonai szolgálattal. Ugyanakkor jogosnak tűnik az, hogy valamely tagállam a nemzeti szolidaritás kifejezéseképpen szociális ellátást nyújtson a háború során elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk ellentételezéseképpen azon civil személyeknek, akiket akár a háborús események idején vagy akár később is különleges kötelékek fűztek e tagállamhoz.

60.      Másrészt a Bíróság jogosnak ismeri el, ha a tagállamok egyes szociális ellátásokat – például a megélhetési költségeinek fedezésére szolgáló hallgatói támogatást – csak azon személyeknek nyújtanak, akik igazolták ezen állam társadalmába való beilleszkedésük bizonyos fokát.(56) Ez a megfontolás alkalmazható a jelen ügyre is, mivel a WUBO szerinti, a háború polgári áldozatainak járó juttatás a megélhetési költségek fedezésére szolgáló (járulékfizetéstől független) támogatás jegyeit viseli magán: a háború polgári áldozatainak életkörülményeit hivatott javítani, és a háború miatt bekövetkezett rokkantságból eredő jövedelem-kiesést hivatott pótolni.

61.      Ahogyan az általában a tagállamok jogában áll, hogy meghatározzák valamely adott, a közösségi jog által nem szabályozott szociális ellátás nyújtásának a feltételeit, további mérlegelési lehetőség áll rendelkezésükre a beilleszkedés azon fokának meghatározására, amelyet az érintettnek igazolnia kell.

62.      A juttatást nyújtó tagállam társadalmával fennálló kapcsolat egyik ismérve lehet alapvetően az érintett személy lakóhelye. Az adott társadalomba való beilleszkedés bizonyos fokát feltételezhetjük annak megállapításával, hogy a szóban forgó személynek valamely meghatározott időszakban a fogadó tagállam területén volt szokásos tartózkodási helye.(57)

63.      Ekképpen az érintett tagállam végeredményben megállapíthatja, hogy milyen hosszú ideig kellett az érintettnek területén laknia ahhoz, hogy valamely adott szociális ellátást igényelhessen. Amennyiben harmonizációs vagy koordinációs célú közösségi jogi intézkedés nem rendelkezik eltérően,(58) e tagállam még azt is előírhatja, hogy az érintettnek a társadalomba való beilleszkedése mind az ellátás folyósításának kezdetén, mind annak folyamán végig fennálljon, és hogy ezt folyamatosan bizonyítsa egy, a tagállam területén fenntartott lakóhely. Az ilyen folyamatosan meglévő lakóhelyre vonatkozó feltétel a szociális ellátások más országba való kivitelét („exportját”) tehát általában kizárhatja.(59)

64.      Bár az adott tagállam széles mérlegelési lehetőséggel rendelkezik a beilleszkedés megkívánt fokának meghatározása során, a lakóhelyre vonatkozó feltételt úgy kell meghatároznia, hogy az megfelelően tükrözze a beilleszkedés kívánt fokát. A lakóhelyre vonatkozó feltétel konkrét meghatározásának tehát alkalmasnak kell lennie a követett jogszerű cél – ami nem más, mint szociális ellátás biztosítása a beilleszkedés kívánt fokával rendelkező személyi kör részére – elérésére, és szükségesnek is kell lennie ahhoz(60). A lakóhelyre vonatkozó feltétel nem lehet tehát „túlzottan általános és kizárólagos jellegű”.(61)

65.      A jelen ügyben a holland jogalkotó a WUBO 3. cikkével nem írja kifejezetten elő, hogy az érintettnek a háború polgári áldozatainak járó juttatás folyósításának teljes időtartama alatt fenn kell tartania lakóhelyét Hollandiában. Amint azt a holland kormány a tárgyaláson kifejezetten megerősítette, a juttatás kivitelét („exportját”) már odaítélt juttatás esetén nem zárja ki a lakóhely későbbi áthelyezése.(62) Az érintettől csak azt kívánják meg, hogy a juttatás igénylésének időpontjában Hollandiában lakjon. Mivel kizárólag a kérelem benyújtásának időpontja számít, a WUBO 3. cikkében foglalt, a lakóhelyre vonatkozó feltétel leginkább a referencia-időpont meghatározásához hasonló.

66.      Két körülmény is az ellen szól, hogy az ilyen, a lakóhelyre vonatkozó feltétel teljesülése képes bizonyítani az érintett beilleszkedését az adott társadalomba.

67.      Egyrészt az ilyen feltétel csak részlegesen képes átfogni azon személyeket, akik a múltban hosszabb ideig éltek és dolgoztak az adott tagállamban, és csak nyugdíjas éveiket szeretnék egy másik tagállamban leélni. Amennyiben a kérelem benyújtásának időpontja csak kevéssel előzi meg a külföldre költözést, akkor fennmarad jogosultságuk a WUBO szerinti juttatásra, és a megítélt juttatást „exportálhatják”. Ha azonban a kérelem benyújtására nem sokkal a külföldre költözést követően kerül sor, úgy semmilyen ellátásra nem lesznek jogosultak. A kérelem benyújtásának időpontjában meglévő lakóhelyre vonatkozó feltétel ezért viszonylag véletlenszerű eredményekhez vezet azon személyek esetében, akik a holland társadalomba való beilleszkedés hasonló fokát tudják a múltra vonatkozóan bizonyítani, de a külföldre költözés mellett döntenek.

68.      Másrészt fennáll annak veszélye, hogy az ilyen feltétel olyan személyek számára is lehetővé teszi az ellátás igénylését, akik nem sokkal a kérelem benyújtását megelőzően tették át lakóhelyüket az érintett tagállamba, és ezért az adott tagállam társadalmába való beilleszkedésük foka feltehetőleg jóval alacsonyabb, mint a fentebb jelzett csoporté. Igaz, a WUBO 3. cikkének (3) bekezdése értelmében jogosultságuk megszűnik, amennyiben nem tartják fenn lakóhelyüket Hollandiában legalább öt évig. Ám az ilyen szabályozás legfeljebb az érintettnek a holland társadalomba való jövőbeli integrációját értékeli. Nem mond azonban semmit beilleszkedésüknek az irányadó időpontban, azaz a kérelem benyújtásának időpontjában fennálló fokáról.

69.      A holland kormány a Bíróság felhívására sem tudta közelebbről megjelölni, hogy az érintettnek a kérelem benyújtásakor meglévő lakóhelye mennyiben bír jelentőséggel a holland társadalomba való beilleszkedés fokának meghatározása szempontjából.

70.      Igaz, az érintett belföldi lakóhelye megkönnyítheti a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak, hogy ellenőrizzék a kérelem jogszerűségét, különösen az olyan esetekben, mint a jelenlegi is, amikor háború okozta rokkantság bizonyítása szükséges. A kérelem benyújtásának időpontjában meglévő lakóhely azonban még így sem alkalmas a kívánt cél elérésére. A háború okozta rokkantságot ugyanis vagy már korábban megállapították – mint esetünkben is –, vagy ha nem, semmiképpen sem a kérelem benyújtásának napján fogják megállapítani, hanem azt követően.

71.      Még a tagállamokat a beilleszkedés megkívánt fokának meghatározása során megillető mérlegelési lehetőség mellett sem igazolható objektív módon a WUBO 3. cikkében találhatóhoz hasonló, a lakóhelyre vonatkozó feltétel és az uniós polgárok szabad mozgásának abból eredő korlátozása. A területiségi feltétel csak akkor volna alkalmas és szükséges eszköz, ha az érintett számára lehetséges volna, hogy a holland társadalommal fennálló kapcsolatát szükség esetén a kérelem benyújtásának időpontjában meglévő lakóhelyétől függetlenül is bizonyíthassa.

VI – Végkövetkeztetések

72.      A fenti megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a Centrale Raad van Beroep előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésére a következőképpen válaszoljon:

„Az EK 18. cikkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján valamely tagállam saját állampolgáraitól a háború polgári áldozatainak járó –másik tagállamba főszabály szerint átvihető – juttatás nyújtását kizárólag azért tagadja meg, mert az érintett a kérelem benyújtásakor nem e tagállam, hanem más tagállam területén lakott.”

1 – Eredeti nyelv: német.

2 – Wet uitkeringen burger-oorlogsschlachtoffers 1940­1945 (Staatsblad 94).

3 – A WUBO 2. cikke értelmében ezek olyan civil személyek, akik a német vagy a japán megszállas miatt, vagy azzal összefüggésben, vagy a háborút követő és az akkori Holland-Indiában 1949. december 27‑ig elhúzódó zavargások során a teljes rokkantsághoz vagy halálhoz vezető pszichikai vagy testi sérülést szenvedtek.

4 – A háborús események idején fennálló kötelékről akkor beszélhetünk, ha az érintett holland állampolgár, vagy az 1910. február 10‑i törvény (Staatsblad 55) értelmében vett holland alattvaló volt, illetve ha az érintett lakóhelye Hollandiában vagy Holland-Indiában volt. A kérelem benyújtásának időpontjában fennálló kötelékről akkor beszélhetünk, ha az érintett holland állampolgár, vagy Hollandiában van lakóhelye.

5 – A C‑193/94. sz. Skanavi és Chryssanthakopoulos ügyben 1996. február 29‑én hozott ítélet (EBHT 1996., I‑929. o.) 22. pontja, a C‑100/01. sz. Oteiza Olazabal ügyben 2002. november 26‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10981. o.) 26. pontja, a C‑92/01. sz. Stylianakis-ügyben 2003. február 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑1291. o.) 18. pontja, a C‑293/03. sz. My-ügyben 2004. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑12013. o.) 33. pontja és a C‑258/04. sz. Ioannidis-ügyben 2005. szeptember 15‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑8275. o.) 37. pontja.

6 – A C‑200/02. sz. Zhu és Chen ügyben 2004. október 19‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑9925. o.) 22. pontja; lásd még a 196/87. sz. Steymann-ügyben 1988. október 5‑én hozott ítélet (EBHT 1988., 6159. o.) 15­17. pontját, valamint – az aktív szolgáltatásnyújtás szabadsága tekintetében – a C‑55/94. sz. Gebhard-ügyben 1995. november 30‑án hozott ítéletet (EBHT 1995., I‑4165. o.), különösen annak 25­26. pontját és a C‑456/02. sz. Trojani-ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑7573. o.) 28. pontját.

7 – A C‑64/96. és C‑65/96. sz. Uecker és Jacquet egyesített ügyekben 1997. június 5‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑3171. o.) 23. pontját, a C‑148/02. sz. García Avello ügyben 2003. október 2‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑11613. o.) 26. pontja és a C‑403/03. sz. Schempp-ügyben 2005. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑6421. o.) 20. pontja; hasonlóképpen a C‑224/02. sz. Pusa-ügyben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑5763. o.) 18. és 19. pontja és a C‑224/98. sz. D’Hoop-ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6191. o.) 30. és 31. pontja.

8 – Lásd ilyen értelemben a 9/78. sz. Gillard-ügyben 1978. július 6‑án hozott ítélet (EBHT 1978., 1661. o.) 13­15. pontját, a 207/78. sz. Even-ügyben 1979. május 31‑én hozott ítélet (EBHT 1979., 2019. o.) 12­14. pontját és a C‑386/02. sz. Baldinger-ügyben 2004. szeptember 16‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8411. o.) 16­18. pontját.

9 – A legutóbb a 631/2004/EK rendelettel (HL L 100., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 10. o.) módosított, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, az önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL L 149., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o., a továbbiakban: a 1408/71 rendelet).

10 – A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o, a továbbiakban: a 883/2004 rendelet). Ez a rendelet váltja fel a jövőben a 1408/71 rendeletet.

11 – A C‑85/96. sz. Martínez Sala ügyben 1998. május 12‑én hozott ítélet (EBHT 1998. o., I‑2691. o.) 28., 45., 57. és 61­63. pontja, a C‑184/99. sz. Grzelczyk-ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6193. o.) 27. pontja, a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 17. és 32. pontja és a C‑209/03. sz. Bidar-ügyben 2005. március 15‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2119. o.) 38­43. pontja. A szociális ellátások területén kívül lásd például a C‑147/03. sz. Bizottság kontra Ausztria ügyben 2005. július 7‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑5969. o.) 44. pontját.

12 –      A 7. lábjegyzetben hivatkozott Schempp-ítélet 17. és 18. pontja és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 32. és 33. pontja. Lásd még a 11. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk-ítélet 32. és 33. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 28. és 29. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 23. és 24. pontját és a 7. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ítélet 16. és 17. pontját.

13 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 23. és 24. pontja, a Pusa-ítélet 16. és 17. pontja és a Schempp-ítélet 13. és azt követő pontjai.

14 – Lásd például a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 32. pontját: „Ez különösen érvényes a képzés terén…”; hasonló megfogalmazás található a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ítélet 44. pontjában.

15 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk-ítélet 34­36. pontja és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 38. és 43. pontja. Hasonlóképpen a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 32. és 33. pontja és a C‑138/02. sz. Collins-ügyben 2004. március 23‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2703. o.) 62. és 63. pontja.

16 – A Maastrichti Szerződés (az Európai Unióról szóló szerződés) az EK‑Szerződés VIII. címét (amely azóta a XI. cím) egy új, 3. fejezettel egészítette ki, amelynek tárgya az „oktatás, szakképzés és ifjúság”.

17 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk-ítélet 30­37. pontjában és Bidar-ítélet 30­37. pontjában a Bíróság azt állapította meg, hogy az EK 12. cikk az EK 18. cikkel együtt olvasva már csak azért is alkalmazandó, mivel az érintett mint uniós polgár élt a szabad mozgás jogával. Az a tény, hogy e két ügyben az érintettek képzésben vettek részt, nem jelentette további feltételét a megkülönböztetés tilalma alkalmazhatóságának, mindössze olyan körülménynek minősült, amely „nem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy hivatkozzanak az [EK 12. cikkben foglalt] állampolgárság alapján történő bármilyen megkülönböztetés tilalmára” (a Grzelczyk-ítélet 36. pontja, lásd még a Bidar-ítélet 34. és 46. pontját.

A 6. lábjegyzetben hivatkozott Trojani-ítéletből szintén nem következik további feltétel az EK 12. és az EK 18. cikk alkalmazására vonatkozóan. Az ítélet 42. pontja mindössze visszautal a Grzelczyk-ítéletre, amely – mint említettem – szintén nem tartalmaz semmilyen további feltételt.

18 – Lásd ilyen értelemben a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 24­25. pontját, a Pusa-ítélet 17. és 23. pontját és a Schempp-ítélet 18­19. pontját.

19 – Az uniós polgárok szabad mozgáshoz való jogát kifejezetten alapszabadságnak nevezi a D’Hoop-ítélet 29. pontja, a García Avello ítélet 24. pontja és a Pusa-ítélet 17. pontja; hasonlóképpen a 6. lábjegyzetben hivatkozott Zhu és Chen ítélet 31. pontja és a C‑408/03. sz. Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet (EBHT 2006., I‑2647. o.) 40. pontja értelmében az EK 18. cikk egy alapelv, nevezetesen a személyek szabad mozgásának kifejeződése.

20 – A C‑413/99. sz. Baumbast és R ügyben 2002. szeptember 17‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑7091. o.) 84­86. és 94. pontja és a 6. lábjegyzetben hivatkozott Zhu és Chen ítélet 26. pontja.

21 – A 6. lábjegyzetben hivatkozott Zhu és Chen ítélet 31. pontja.

22 – Az áruk szabad mozgása (EK 23. cikk és az azt követő cikkek), a munkavállalók szabad mozgása (EK 39. cikk), a letelepedés szabadsága (EK 43. és 48. cikk), a szolgáltatásnyújtás szabadsága (EK 49. és EK 50. cikk), valamint a tőke és fizetési műveletek szabadsága (EK 56. cikk).

23 – Lásd a bőséges ítélkezési gyakorlatból a 120/78. sz. Rewe-ügyben 1979. február 20‑án hozott ítéletet (az ún. „Cassis de Dijon” ítélet, EBHT 1979., 649. o.) 6., 8. és 15. pontját, a C‑262/02. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 2004. július 13‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑6569. o.) 23. és 25. pontját, a C‑429/02. sz. Bacardi France ügyben ugyancsak 2004. július 13‑án hozott ítélet (EBHT 1994., I‑6613. o.) 32. és 34. pontját, valamint a C‑411/03. sz. Sevic Systems ügyben 2005. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑10805. o.) 26. pontját.

24 – A C‑279/93. sz. Schumacker-ügyben 1995. február 14‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑225. o.) 21. pontja, C‑80/94. sz. Wielockx-ügyben 1995. augusztus 11‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑2493. o.) 16. pontja, a C‑9/02. sz. De Lasteyrie du Saillant ügyben 2004. március 11‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2409. o.) 44. pontja, a C‑319/02. sz. Manninen-ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑7477. o.) 19. pontja, a C‑446/03. sz. Marks & Spencer ügyben 2005. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 2005., I‑10837. o.) 29. pontja és a C‑265/04. sz. Bouanich-ügyben 2006. január 19‑én hozott ítélet (EBHT 2006., I‑923. o.) 28. pontja.

25 – A 186/87. sz. Cowan-ügyben 1989. február 2‑án hozott ítélet (EBHT 1989., I‑195. o.) 19. pontja és a C‑274/96. sz. Bickel és Franz ügyben 1998. november 24‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑7637. o.) 17. pontja.

26 – A C‑120/95. sz. Decker-ügyben 1998. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1831. o.) 21. és 23. pontja, a C‑158/96. sz. Kohll-ügyben ugyancsak 1998. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1931. o.) 17. és 19. pontja, a C‑135/99. sz. Elsen-ügyben 2000. november 23‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑10409. o.) 33. pontja és C‑227/03. sz. Van Pommeren-Bourgondiën ügyben 2005. július 7‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑6101. o.) 39. pontja.

27 – A C‑168/91. sz. Konstantinidis-ügyben 1993. március 30‑án hozott ítélet (EBHT 1993., I‑1191. o.).

28 – A 20. lábjegyzetben hivatkozott Baumbast és R ítélet 82. pontja, a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 22. pontja, a 6. lábjegyzetben hivatkozott Zhu és Chen ítélet 25. pontja; lásd még a 11. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk-ítélet 31. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 28. pontját, a 15. lábjegyzetben hivatkozott Collins-ítélet 61. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ítélet 16. pontját, a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 31. pontját, a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ítélet 45. pontját és a 7. lábjegyzetben hivatkozott Schempp-ítélet 15. pontját.

29 – Lásd hasonló értelemben a 6. lábjegyzetben hivatkozott Trojani-ítélet 40. pontját és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 37. pontját.

30 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott Schempp-ítélet 19. pontja.

31 – A 26. lábjegyzetben hivatkozott Elsen-ítélet 33. pontja.

32 – Lásd fent, ezen indítvány 38. pontját.

33 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ügyben hozott ítélet 25. pontja; lásd e tekintetben a C‑96/04. sz. Standesamt Stadt Niebüll ügyben Jacobs főtanácsnok által 2005. június 30‑án előterjesztett indítvány (EBHT 2006., I‑3561. o.) 50. pontját.

34 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ügyben hozott ítélet 22. és 23. pontja.

35 – Lásd alább, ezen indítvány 62­65. pontját.

36 – A 8. lábjegyzetben hivatkozott ítélet, különösen annak 16­21. pontja.

37 – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a 8. lábjegyzetben hivatkozott Baldinger-ügyben hozott ítélet 13. pontja tartalmazza.

38 – A C‑386/02. sz. Baldinger-ügyben Ruiz-Jarabo Colomer főtanácsnok által 2003. december 11‑én előterjesztett indítvány (EBHT 2004., I‑8411. o.) 24­47. pontja, különösen a 31. pont.

39 – Lásd e tekintetben ezen indítvány 41. pontját, valamint különösen a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítéletet, amelyet a Bíróság teljes ülésen hozott meg.

40 – A Maastrichti Szerződés (az Európai Unióról szóló szerződés) 1993. november 1‑jén lépett hatályba.

41 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ügyben hozott ítélet 25. pontja.

42 – Lásd fent, ezen indítvány 38. pontját.

43 – Lásd a 28. lábjegyzetben hivatkozott Collins-ítélet 61. pontját, a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ítélet 45. pontját és a 7. lábjegyzetben hivatkozott Schempp-ítélet 15. pontját; hasonló értelemben a 11. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk-ítélet 31. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 28. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 22. és 23. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ítélet 16. pontját és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 31. pontját.

44 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk-ítélet 31. pontja, a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 22., 23., 27., 29. és 30. pontja, a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 31­33. pontja, a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Ausztria ítélet 45. pontja és a 7. lábjegyzetben hivatkozott Schempp-ítélet 15. és azt követő pontjai. Hasonló értelemben – ugyanakkor konkrét hivatkozással az EK 12. cikkre – lásd a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 28. pontját és Pusa-ítélet 16. pontját.

45 – Lásd ilyen értelemben a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop ítélet 30. és 31. pontját, a Pusa-ítélet 18. és 19. pontját és a Schempp-ítélet 16. és 26. pontját.

46 – Lásd különösen a 24. lábjegyzetben hivatkozott De Lasteyrie du Saillant ítélet 45. pontját, a Manninen-ítélet 20. és azt követő pontjait, és a Marks & Spencer ítélet 34. pontját.

47 – Lásd fent, ezen indítvány 35. pontját és a 19. lábjegyzetben hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

48 – Lásd ilyen értelemben a Jacobs főtanácsnok által a C‑224/02. sz. Pusa-ügyben 2003. november 20‑án előterjesztett indítvány (EBHT 2004., I‑5763. o.) 18­20. és 22. pontját és a 33. lábjegyzetben hivatkozott Standesamt Stadt Niebüll ügyben 2005. június 30‑án előterjesztett indítvány 52. és azt követő pontjait, valamint a C‑406/04. sz. De Cuyper ügyben Geelhoed főtanácsnok által 2006. február 2‑án előterjesztett indítvány (EBHT 2006., I‑6947. o.) 104­108. pontját. Lásd még az általam a mai napon a C‑470/04. sz. N. ügyben előterjesztett indítvány (EBHT 2006., I‑7409. o.) 65. pontját.

49 – Lásd ilyen értelemben a 7. lábjegyzetben hivatkozott Schempp-ítélet 43. pontját, amelyben a Bíróság a „korlátoz” („entrave”) kifejezés használatával első ízben jut erre az értelmezésre.

50 – Lásd ilyen értelemben a 7. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ítélet 19. pontját.

51 – Lásd ilyen értelemben a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 30. és 31. pontját és a Pusa-ítélet 18. és 19. pontját. Lásd még 48. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ügyben a Jacobs főtanácsnok által előterjesztett indítvány 22. pontját és az N. ügyben általam előterjesztett indítvány 66. pontját.

52 – Hasonlóképpen a Geelhoed főtanácsnok által a 48. lábjegyzetben hivatkozott De Cuyper ügyben előterjesztett indítvány 110. pontja.

53 – Az ilyen hátrányokat az olyan méltányossági klauzula sem képes teljes mértékben kizárni, mint amilyet a WUBO 3. cikkének (6) bekezdése tartalmaz. Ez utóbbi alkalmazása ugyanis a PUR megítélésétől függ, és ez utóbbi gyakorlata értelmében olyan esetekben éppen hogy nem alkalmazzák, amikor a külföldre költözés saját elhatározásból történt. Még a PUR 2004. július 1‑je óta alkalmazott, nagyvonalúbb gyakorlata értelmében sem tartozik ide valamennyi olyan eset, amikor a külföldre költözés saját elhatározásból történt, mivel érvényesül egy jövedelemkorlát. Lásd e tekintetben ezen indítvány 11­13. pontját.

54 – Lásd ilyen értelemben a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 26. és 36. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott García Avello ítélet 39. és azt követő pontjait, a 28. lábjegyzetben hivatkozott Collins-ítélet 66. pontját, a 7. lábjegyzetben hivatkozott Pusa-ítélet 33. pontját és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 54. pontját.

55 – Lásd a 8. lábjegyzetben hivatkozott Baldinger-ítélet 17. pontját, a Gillard-ítélet 13. pontját és az Even-ítélet 12. pontját.

56 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 57. pontja; lásd még a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 38. pontját és az 5. lábjegyzetben hivatkozott Ioannidis-ítélet 30. pontját.

57 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 59. pontja.

58 – Lásd például a lakóhellyel kapcsolatos kikötések eltörlését az 1408/71 rendelet 10. cikkének (1) bekezdésében és a 883/2004 rendelet 7. és 63­65. cikkében. Egyes szociális ellátások „exportálhatóságával” kapcsolatban a 1408/71 rendelet 19. cikkével összefüggésben lásd a közelmúltból a C‑286/03. sz. Hosse-ügyben 2006. február 21‑én hozott ítéletet (EBHT 2006., I‑1771. o.). A munkavállalók Közösségen belüli szabad mozgásáról szóló, 1968. október 15‑i 1612/68/EGK tanácsi rendelet (HL L 257., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 15. o.) 7. cikkének (2) bekezdéséből és 12. cikkéből ugyancsak következhet egyes ellátások „exportálhatósága”, lásd a C‑308/89. sz. Di Leo ügyben 1990. november 13‑án hozott ítélet (EBTH 1990., I‑4185. o.) 10­17. pontját, a C3/90. sz. Bernini-ügyben 1992. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑1071. o.) 20. és 29. pontját és a C‑337/97. sz. Meeusen-ügyben 1999. június 8‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑3298. o.) 23­25. és 30. pontját.

59 – Lásd e tekintetben a Geelhoed főtanácsnok által a 48. lábjegyzetben hivatkozott De Cuyper ügyben előterjesztett indítványt.

60 – A szükségesség vizsgálata megtalálható a 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 39. pontjában, különösen annak utolsó mondatában, az 5. lábjegyzetben hivatkozott Ioannidis-ítélet 31. pontjában, különösen annak utolsó mondatában, és a 11. lábjegyzetben hivatkozott Bidar-ítélet 58. és 61. pontjában.

61 – A 7. lábjegyzetben hivatkozott D’Hoop-ítélet 39. pontjában a középfokú tanulmányok befejezését tanúsító oklevél megszerzésének helye volt ilyen; hasonló értelemben az 5. lábjegyzetben hivatkozott Ioannidis-ítélet 31. és 33. pontjában a középfokú tanulmányok befejezését tanúsító oklevél megszerzésének helye és az érintett szüleinek lakóhelye volt ilyen.

62 – Lásd részletesen ezen indítvány 9. pontját.