CHRISTINE STIX‑HACKL
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2006. október 5.1(1)
C‑292/04. sz. ügy
Wienand Meilicke
Heidi Christa Weyde
Marina Stöffler
kontra
Finanzamt Bonn-Innenstadt
(A Finanzgericht Köln [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„A tőke szabad mozgásának korlátozása – Jövedelemadó – Belföldi társaságok által fizetett osztalékra vonatkozó adójóváírás – A Bíróság ítéletének időbeli hatálya – A korlátozás feltételei”
I – Bevezetés
1. A Finanzgericht Köln 2004. július 9‑én benyújtott végzésével kérdést terjesztett a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából, amellyel lényegében azt szeretné megtudni, hogy összeegyeztethető‑e az EK 56. és EK 58. cikkel az a nemzeti szabályozás, amely szerint az adózók csak a német társaságok által fizetett osztalék tekintetében jogosultak adójóváírásra.
2. A Bíróság első tanácsa a feleket a 2005. szeptember 8‑i tárgyaláson hallgatta meg.
3. Tizzano főtanácsnok 2005. november 10‑én ismertette indítványát, és azt javasolta a Bíróságnak, hogy az EK 56. és EK 58. cikket értelmezze úgy, hogy azokkal ellentétes az alapeljárásban vitatott szabályozás. Az ítélet időbeli hatályának korlátozását is javasolta, oly módon, hogy a vitatott nemzeti szabályozás közösségi joggal való összeegyeztethetetlensége csak a C‑35/98. sz. Verkooijen‑ügyben hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4071. o.) kihirdetésének napján, 2000. június 6‑án hatályosul. Nem lehet hivatkozni ezen összeegyeztethetetlenségre a Verkooijen‑ügyben hozott ítélet előtt kapott osztalékra vonatkozó adójóváírás igénybevétele érdekében. Nem érinti ez azok igényét, akik e határozat előtt 2004. szeptember 11‑ig, a jelen eljárás alapját képező előzetes döntéshozatalra utaló végzésről szóló közleménynek az Európai Unió Hivatalos Lapjában történő közzétételéig benyújtották az adójóváírás igénybevételére irányuló kérelmüket, vagy megtámadták az azt elutasító határozatot, feltéve hogy igényük a nemzeti jog szerint nem évült el.
4. Tekintettel az ítélet időbeli hatálya esetleges korlátozásának jelentőségére, az első tanács a Bíróság eljárási szabályzata 44. cikkének 3. és 4. §‑a értelmében 2006. január 19‑én úgy határozott, hogy visszautalja az ügyet a Bírósághoz, amely az ügyet a nagytanácsnak osztotta ki.
5. Április 7‑én a nagytanács elrendelte a szóbeli eljárás ismételt megnyitását. A szóbeli eljárás ismételt megnyitásáról szóló végzésében 2006. május 30‑ra tűzte ki a tárgyalást, és arra hívta fel a résztvevőket, hogy foglaljanak állást a következő kérdésekről:
a) Melyek lennének a következményei a meghozandó ítélet időbeli hatálya esetleges korlátozására annak a körülménynek, hogy a Bíróság korábbi ítéletekben – olyan nemzeti jogi rendelkezésekre tekintettel, mint amilyen a jelen ügyben szerepel – már értelmezte a jelen ügyben vitatott közösségi rendelkezéseket, és azon ítéletek időbeli hatályát nem korlátozta?
b) Milyen gazdasági következményei lehetnek a közösségi jog olyan értelmezésének, amelynek időbeli hatálya korlátozását kérték.
6. A 2006. május 30‑án tartott második tárgyaláson tíz tagállam, a Bizottság és Wienand Meilicke terjesztett elő szóbeli észrevételeket. W. Meilicke, valamint a cseh, francia és holland kormány meghatalmazottai mindkét kérdésről állást foglaltak. A Bizottság és a többi kormány, vagyis a dán, görög, spanyol, magyar, osztrák és svéd kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormánya lényegében az első kérdésről nyilatkozott. E tagállamok és a Bizottság különösen úgy érvelt, hogy tekintettel a nemzeti adórendszerek gyakran összetett jellegére, csak az egyes tagállamok konkrét helyzetére alapozva lehet az ítélet időbeli hatályának korlátozásáról határozni. Ezért késedelmes benyújtás esetén az ítélet időbeli hatályának korlátozására irányuló kérelem esetleges elutasítását kivételes esetekre kell korlátozni.
7. A német kormány álláspontja szerint, ha a meghozandó ítélet visszaható hatályú, súlyos gazdasági következmények veszélye áll fenn az adóbevétel valószínűsíthető kiesése miatt(2). A francia, görög és magyar kormány lényegében egyetért ezen elemzéssel.
II – Jogi háttér
8. A jövedelemadóról szóló német törvény (Einkommensteuergesetz, a továbbiakban: EStG)(3) a 20. §‑ával összefüggésben értelmezett 36. §‑a (2) bekezdésének 3. pontja értelmében az adózók a német adóhatóságokkal szemben fennálló jövedelemadó‑tartozásukból levonhatják a belföldi társaságok által fizetett osztalék 3/7 részét. E szabályozás célja annak elkerülése, hogy a részvényesek között osztalék formájában szétosztott nyereséget kétszer adóztassák meg. Ellenben nem jár adójóváírás a más tagállamokban letelepedett társaságok által fizetett osztalék után.
9. A Németországi Szövetségi Köztársaság a 2001‑es adóévtől alkalmazandó törvénnyel 2000‑ben megszüntette e rendszert(4), és a bevételek kettéosztásának eljárásával (Halbeinkünfteverfahren) helyettesítette azt, aminek köszönhetően a részvényes által kapott osztaléknak csak a felét terheli jövedelemadó. E reform lehetővé teszi az osztalékok kettős adóztatásának adójóváírás igénybevétele nélküli elkerülését, vagy legalábbis a kettős adóztatás jelentős csökkentését(5).
III – Az ítélet időbeli hatályának kérdése
A – A Bíróság ítéletei visszaható hatályának elve az EK 234. cikkének megfelelően
10. A Bíróság 2006. április 7‑i végzésében megfogalmazott első kérdésére történő válaszadást megelőzően emlékeztetni kell a Bíróságnak az ítélet időbeli hatálya korlátozása problémájára vonatkozó ítélkezési gyakorlatára(6).
11. A Bíróság EK 234. cikkére vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően „a Bíróság közösségi jogi rendelkezéssel kapcsolatban adott értelmezése […] e rendelkezés jelentésének és terjedelmének tisztázására és pontosítására szorítkozik, ahogyan azt érteni és alkalmazni kellett volna hatálybalépésétől fogva(7). Ebből következően az így értelmezett rendelkezést magának a bírónak is lehet és kell is alkalmaznia az értelmezés iránti kérelem tárgyában hozott ítéletet megelőzően létrejött és létrehozott jogviszonyok tekintetében. A Bíróság ezen ítéletei tehát elvben visszaható hatályúak(8).
12. A Bíróság először a Defrenne II‑ügyben hozott ítéletben(9) engedett kivételeket ezen elv alól. A Bíróság úgy vélte, hogy a bírósági határozatok gyakorlati hatásait gondosan kell mérlegelni, ugyanakkor egyértelműsítette, hogy figyelembevételük nem terjedhet odáig, hogy a jog objektivitása csökkenjen, és jövőbeli alkalmazását gátolja csak azért, mert valamely bírósági határozat bizonyos hatásokkal járhat a múltra nézve.
13. A Bíróság későbbi határozataiban kiemelte, hogy csak kivételes esetben mehet el odáig, hogy – a jogbiztonság elvének alkalmazásával – valamennyi érdekelt tekintetében korlátozza annak lehetőségét, hogy az így értelmezett rendelkezésre a jóhiszeműen létrehozott jogviszonyok megkérdőjelezése érdekében hivatkozzanak(10). Az Edis‑(11) és a Bautiaa és Société française maritime(12) ügyekben a Bíróság ismét kimondta, hogy az ítélet időbeli hatálya kizárólag kivételes esetben korlátozható.
14. Amikor a Bíróság elrendeli valamely ítélet időbeli hatályának korlátozását, e korlátozás kizárólag arra a tagállamra vonatkozik, amelynek azt engedélyezték. Az ítélet visszaható hatályának elve alóli minden kivétel tehát területi korlátozás alá esik(13).
15. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell az alapvető szabadságok gazdasági okból történő korlátozásának esetleges igazolására vonatkozó ítélkezési gyakorlatra, mivel ha az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgya az alapvető szabadságok értelmezése, az alapvető szabadságok korlátozásának igazolása tárgyában fennálló ítélkezési gyakorlatot nem lehet gyengíteni az ítélet időbeli hatályának korlátozásával.
16. A Bíróság valamely ítélet időbeli hatályának korlátozásáról mindig az alapvető szabadságok korlátozásának igazolására vonatkozó ítélkezési gyakorlatával összhangban határozott. Ennek megfelelően a pusztán gazdasági jellegű célok soha nem minősülnek az alapvető szabadságok korlátozását igazoló közérdekű kényszerítő indoknak. Ugyanez érvényes a nemzeti költségvetési bevétel biztosítására is.(14) Ezért a Bíróság az ítélkezési gyakorlattal teljesen összhangban mondta ki az ítélet időbeli hatályának korlátozásával kapcsolatban, hogy egy tagállam számára egy előzetes döntéshozatal tárgyában hozott ítéletből esetlegesen származó pénzügyi következmények önmagukban nem igazolják az adott ítélet időbeli hatályának korlátozását(15). Ha ez másképp lenne, a legsúlyosabb jogsértéseket enyhébben bírálnák el, mivel ezek azok, amelyek a tagállamok számára a legfontosabb pénzügyi következményekkel járhatnak. Továbbá egy ítélet időbeli hatályának a kizárólag e jellegű megfontolásokra hivatkozással történő korlátozása lényegesen csökkentené a bírósági védelmet(16).
17. Végül még egyszer emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítéletei visszaható hatályától csak nagyon kivételes esetekben lehet eltérni, és a közösségi jog egy meghatározott értelmezésének esetleges pénzügyi következményei önmagukban nem igazolják az alapvető szabadságok korlátozását, és nem alapozzák meg az értelmezésről szóló ítélet időbeli hatályának korlátozását sem. Amikor a Bíróság kivételesen úgy véli, hogy figyelembe veheti azon következményeket, amelyeket a közösségi jog értelmezése a nemzeti költségvetési forrásokra gyakorolhat, ezt csak akkor teszi, amikor az érintett tagállam adóbevételeit garantáló intézkedésnek köszönhetően a súlyos gazdasági következmények veszélye elhárítható(17).
B – Az ítélet időbeli hatályának korlátozására irányuló kérelem elutasítása késedelmes benyújtás miatt
18. Az időbeli hatály korlátozása azért is kizárható, mivel a Bíróság korábbi ítéleteiben már értelmezte a jelen ügyben felmerülő közösségi jogi rendelkezéseket, anélkül hogy ítéletének időbeli hatályát korlátozta volna(18).
19. A Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően e korlátozás csak a kért értelmezésről határozó ítéletben fogadható el(19). Abban az esetben, ha a jelen ügyben értelmezés céljából előterjesztett kérdés megegyezik a Verkooijen‑ügyben(20) vagy a Manninen‑ügyben(21) előterjesztett kérdéssel, a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot úgy lehetne értelmezni, hogy az ítélet időbeli hatályának korlátozására irányuló kérelmet ezen eljárások mindegyikében elő kellett volna terjeszteni. A Németországi Szövetségi Köztársaság jelen ügyben előterjesztett kérelmét tehát már ezen okra tekintettel el kell utasítani.
20. Ennél fogva felmerül a kérdés, hogy ezen ítélkezési gyakorlat akadályozza‑e a jelen ügyben hozandó ítélet időbeli hatályának korlátozását.
21. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság szigorú feltételeket támaszt az elé terjesztett kérdések hasonlóságának megállapításához, és ezen analógia miatt el kell utasítania az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. A Bíróság a Gravier‑ügyben(22) és a Blaizot és társai ügyben(23) kellő különbséget tudott kimutatni a kérdések közötti különbségtételhez, annak ellenére, hogy ugyanaz a nemzeti rendelkezés állt a két előzetes döntéshozatal iránti kérelem hátterében, és az értelmezésre irányuló kérdések nagyon hasonlók voltak.
22. Figyelemmel a nemzeti adójogok közötti kapcsolat összetettségére – amelyre a 2006. május 30‑i második tárgyalás során több alkalommal is felhívták a figyelmet –, az összes kérdés látszólagos egyezése ellenére különbséget lehet tenni a különböző tagállamokban alkalmazandó rendelkezések között. E megközelítés azonban a túl részletes elemzés veszélyével járhat.
23. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az a nemzeti bíróság, amelyhez már címeztek előzetes döntéshozatalról szóló ítéletet, szükségesnek találhatja, hogy ismét a Bírósághoz forduljon az alapeljárás eldöntése előtt(24). Az ilyen – új – eljárás akkor lehet indokolt, ha a nemzeti bíróság új jogkérdést, vagy olyan új mérlegelési szempontokat terjeszt a Bíróság elé, amelyek arra ösztönözhetik, hogy a korábban előterjesztett kérdésre adott választól eltérő választ adjon(25).
24. E körülmények között lehetőséget kell adni a német szövetségi kormánynak is, hogy olyan kérdéseket terjesszen a Bíróság elé, amelyek a Verkooijen‑ügyben vagy a Manninen‑ügyben nem érintett jogi szempontokra vonatkoznak az ítélet időbeli hatályának korlátozásával kapcsolatban.
25. E vonatkozásban különös jelentőséget kell tulajdonítani azon ténynek, hogy valamely új jogkérdésre vonatkozó előzetes döntéshozatali eljárás bizonytalan, illetve nyitott kimenetele nehezen teszi lehetővé a tagállamoknak, hogy kellően pontosan és időben értékeljék az eljárásnak a jogrendjükre gyakorolt hatását.
26. Ez alkalmazandó különösen azon, még pontosítandó feltételekre, amelyek esetén a Bíróság elrendelheti az ítélete időbeli hatályának korlátozását. Így a jelen esetben a német szövetségi kormánynak a Verkooijen‑ügyben vagy a Manninen‑ügyben folyó eljárás alkalmával tisztáznia kellett volna, hogy a közösségi jog értelmezése jelentős gazdasági következményekkel járt volna‑e számára. Tekintettel arra a tényre, hogy a Verkooijen‑ügyben hozott ítéletet megelőzően a Bíróság nem foglalkozott kimerítően a nemzeti adóeljárásokra vonatkozó közösségi jog értelmezésével, az adó‑jóváírási rendszerek tekintetében pedig a Manninen‑ügyben adta csak a legkimerítőbb választ, úgy tűnik, hogy nem lehetséges ilyen előzetes értékelést adni.
27. Másrészt, és nem ok nélkül, amint azt a tagállamok a 2006. május 30‑i tárgyaláson megjegyezték, nem lenne kívánatos, különösen eljárásgazdaságossági szempontból, hogy a tagállamok rendszeresen azt kérjék a Bíróságtól – végső soron elővigyázatosságból –, hogy korlátozza ítéletének időbeli hatályát. A Bíróságnak ugyanis ekkor elemeznie kellene az ilyen kérelmet előterjesztő összes tagállamnak a meghozandó ítélet következményeire vonatkozó nyilvánvalóan elvont észrevételeit.
28. A fenti megfontolásokból következően úgy gondolom tehát, hogy a német szövetségi kormánynak az ítélet időbeli hatályának korlátozására irányuló kérelmét nem lehet elkésettnek tekinteni.
C – Az időbeli hatály korlátozása feltételeinek fennállására vonatkozó bizonyítási teher
29. Az ítélet időbeli hatálya esetleges korlátozásának feltételeivel való foglalkozást megelőzően meg kell határozni, hogy kit terhel e feltételek teljesülésének bizonyítása.
30. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az eltérés feltételeinek fennállását annak kell bizonyítani, aki az általános elvtől való – számára kedvező – eltérésre hivatkozik(26).
31. Ami az ítélet időbeli hatályának korlátozását illeti, a Bíróság a Grzelczyk‑ügyben(27), a Bautiaa és Société française maritime ügyben(28) és a Dansk Denkavit és Poulsen Trading ügyben(29) hozott ítéletekben emlékeztetett erre az elvre.
32. Így a Bíróság a Grzelczyk‑ügyben hozott ítéletben kimondta, hogy az adott ügyben a belga kormány az ítélet hatályának időbeli korlátozása iránti kérelmét nem támasztotta alá olyan bizonyítékkal, amely arra utalna, hogy az EK‑Szerződés rendelkezéseinek hatálya tekintetében fennálló objektív és jelentős bizonytalanság ösztönözte nemzeti hatóságait a rendelkezéseknek nem megfelelő magatartásra(30).
33. A Bautiaa és Société française maritime ügyben a Bíróság elutasította az ítélet időbeli hatályának korlátozását azzal az indokolással, hogy az eljárásban félként szereplő francia kormány nem bizonyította, hogy a vitatott nyilvántartási illeték beszedésének időszakában a közösségi jogot okkal lehetett úgy értelmezni, mint amely lehetővé teszi ezen adó fenntartását(31).
34. A Dansk Denkavit és Poulsen Trading ügyben a Bíróság megállapította, hogy a dán kormány nem bizonyította, hogy a vitatott hozzájárulás bevezetésének időszakában a közösségi jogot okkal lehetett úgy értelmezni, mint amely lehetővé teszi ilyen adó alkalmazását, és ellenkezőleg, a szóban forgó rendelkezés, amelynek terjedelmét a Bíróság egy másik ítéletben – a szóban forgó eset jelentős vonatkozásaira nézve – már meghatározta, a rendelkezés szövegezéséből egyértelműen kitűnt a vitatott adó tilalma(32), ami egyébiránt a contrario azt is bizonyítja, hogy noha a Bíróság korábban már határozott ebben a kérdésben, nem utasította el előzetesen a tagállam kérelmét mint elfogadhatatlant.
35. Geelhoed főtanácsnok a Test Claimants in the FII Group Litigation(33) ügyben ismertetett indítványában maga is hivatkozott a tagállamok azon kötelezettségére, hogy az ítélet időbeli hatályának korlátozását lehetővé tevő összes elemet bizonyítaniuk kell. Kiemelte azt is, hogy a Bíróság előtti eljárás során jogalapra vagy kivételre hivatkozó félnek biztosítania kell, hogy az érveit kellően alátámasztotta, és hogy a Bíróság elegendő információval rendelkezik a döntéshozatalhoz. Nélkülözhetetlen az eljárás ezen alapelvének betartása annak elkerülése érdekében, hogy a Bíróság tisztán hipotetikus kérdésekről vagy egyszerű feltételezésekről – amelyek pontatlannak bizonyulhatnak – határozzon,(34) Erre alapozva Geelhoed főtanácsnok pusztán azért javasolta az érintett tagállam ítélet időbeli hatálya korlátozására irányuló kérelmének elutasítását, mert a szóban forgó tagállam nem bizonyította kellőképpen, hogy teljesülnek az eltérés feltételei(35).
36. A jelen esetben tehát a Németországi Szövetségi Köztársaságnak kell érvekkel megmagyarázni, sőt bizonyítani, hogy az ítélet időbeli hatálya korlátozásának alábbiakban bemutatott feltételei teljesülnek.
D – Az ítélet időbeli hatálya korlátozása feltételeinek részletes bemutatása
37. A Bíróság a Defrenne II‑ügyben(36) hozott ítéletében megfogalmazott jogbiztonság elvére alapozva későbbi ítélkezési gyakorlatában két feltételt határozott meg ahhoz, hogy egy ítélet időbeli hatályát korlátozni lehessen.
38. Ilyen korlátozásra csak akkor kerülhet sor, amikor az érvényesnek és hatályosnak ítélt szabályozáson alapuló, jóhiszeműen létrehozott jogviszonyok nagy számának következtében súlyos gazdasági következmények veszélye áll fenn(37). Szükséges továbbá, hogy a közösségi rendelkezések hatókörére vonatkozó objektív és jelentős bizonytalanság miatt a magánszemélyeket és a nemzeti hatóságokat a közösségi jogszabályoknak nem megfelelő magatartásra ösztönözzék, és ehhez a bizonytalansághoz esetleg más tagállamok és a Bizottság magatartása is hozzájáruljon(38).
39. E két feltételt kell tehát megvizsgálni.
1. Az objektív és jelentős jogbizonytalanságról
40. Ami az objektív és jelentős bizonytalanságot illeti a közösségi rendelkezések hatályával kapcsolatban, a Bíróság az Ampafrance és Sanofi egyesített ügyekben(39) kimondta – noha eltérő összefüggésben, mivel az eljárás közösségi aktus érvényességére vonatkozott –, hogy e szempontot nem lehet úgy értelmezni, mint amely védelmet ad a tagállamok jogos elvárásainak.
41. Ezért a Bíróság több alkalommal felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a hivatkozott jogbizonytalanságnak objektívnek kell lennie. Ezért a tagállam által szubjektív módon érzett jogbizonytalanság nem elegendő. A Bíróságnak tehát a tagállamok közötti egyenlő bánásmód és a közösségi jog egységes alkalmazásának biztosítása érdekében azt kell vizsgálnia, hogy a szóban forgó időszakban fennállt‑e objektív jogbizonytalanság, vagy sem.
42. Így a Bíróság elutasította azon tagállami érveiket, amelyek szerint a megoldandó előzetes döntéshozatalra irányuló kérdés új, mivel volt már olyan ítélkezési gyakorlat, amely lehetővé tette az érintett tagállamnak, hogy ellenőrizze a vitatott nemzeti szabályozásnak a közösségi jogi szabályokkal való összeegyeztethetőségét(40)(41).
43. Ellenben a Fisscher‑ügyben hozott ítéletben(42) a Bíróság úgy határozott, hogy korlátozza ítéletének időbeli hatályát, mert a szóban forgó, az egyenlő bánásmód elvének időbeli alkalmazására vonatkozó közösségi jogi rendelkezés lehetővé tette, hogy a tagállamok és az érintett felek okkal feltételezzék, hogy még mindig jogszerűen térhettek el a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elvétől az ügyben felmerülő területen.
44. A Bíróság más ítéletekben is hasonló megfontolásokat követett. Így a Bosman‑ügyben hozott ítéletben(43) korlátozta ítéletének időbeli hatályát, mivel úgy ítélte, hogy az egymást részben átfedő számos különböző szabályozás(44) jogbizonytalanságot okozott.
45. A jelen ügyben a következőket kell megállapítani: amint már emlékeztettem(45), először a Verkooijen‑ügyben értelmezte a Bíróság a személyi jövedelemadó címén fizetett osztalékok adójogi kezelése területén alkalmazandó közösségi jogi rendelkezéseket, és a Manninen‑ügyben elemzett, szintén először a jelen ügyben szóban forgó német EStG rendelkezéseihez hasonló nemzeti – az adott esetben finn – adó‑jóváírási rendszert. Ennél fogva lehetséges, hogy objektív és jelentős jogbizonytalanság állt fenn addig, amíg a Bíróság a Verkooijen‑ügyben hozott ítéletében tisztázta a helyzetet.
46. Fel kell tenni a kérdést, hogy e tekintetben kell‑e, és milyen mértékben, jelentőséget tulajdonítani a Bizottság magatartásának. Tizzano főtanácsnok is felvetette ezt a kérdést a jelen ügyben ismertetett indítványában(46).
47. A Bizottság az 1995. október 31‑i levelében már felhívta a szövetségi kormány figyelmét arra, hogy szerinte a német adó‑jóváírási rendszer korlátozza a Szerződés által biztosított alapvető szabadságokat. E figyelmeztetést követően mégsem indított kötelezettségszegési eljárást. A 2006. május 30‑i második tárgyaláson kérdésre előadta, hogy azért tekintett el a keresetindítástól, mert a német kormány bejelentette a kérdéses törvényi rendelkezések módosítására irányuló szándékát, és a Bizottság inkább támogatta ezen erőfeszítéseket.
48. Tizzano főtanácsnok a 2005. december 10‑i indítványában abból indul ki, hogy az a tény, miszerint a Bizottság nem indított kötelezettségszegési eljárást, objektív jogbizonytalanságot eredményezhetett volna(47). Annak érdekében, hogy a Bizottság jelen ügyben kifejtett magatartását teljes egészében értékelni lehessen – tekintettel különösen a második tárgyaláson előterjesztett magyarázataira –, mégis úgy tűnik számomra, hogy hasznos megvizsgálni a Bíróság ítélkezési gyakorlatát a kötelezettségszegési eljárás Bizottság általi indításának jogi jelentőségével kapcsolatban(48).
49. Az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a Bizottság nem határozhatja meg véglegesen az EK 226. cikk szerint megfogalmazott véleményekkel vagy az ezen eljárás keretében hozott más állásfoglalásokkal egy tagállam jogait és kötelességeit, és nem adhat neki valamely meghatározott magatartásnak a Szerződéssel való összeegyeztethetőségére vonatkozó biztosítékokat(49). Az EK 227. és EK 228. cikk által létesített rendszerből éppen az következik, hogy csak a Bíróság ítélete határozhatja meg a tagállamok jogait és kötelezettségeit, valamint magatartásuk megítélését(50).
50. Indokolással ellátott vélemény kibocsátása az előzetes eljárás részét képezi. A pert megelőző eljárás lehetővé teszi, hogy a tagállam „önként tegyen eleget a Szerződés követelményeinek, vagy adott esetben igazolja álláspontját”(51). Ez ugyanúgy igaz arra is, amikor a Bizottság nem hivatalosan keresi meg a tagállamot.
51. A Bíróság kiemelte továbbá, hogy a Bizottság bírósági felülvizsgálatnak tárgyát nem képező mérlegelési jogkörébe tartozik, hogy indít‑e kötelezettségszegési eljárást.(52). Következésképpen a Bizottság nem köteles igazolni, hogy különleges érdeke fűződne a keresetindításhoz ilyen eljárás indításakor. A Bizottság feladata, hogy általános közösségi érdekből hivatalból gondoskodjon arról, hogy a tagállamok betartsák az EK‑Szerződést és az intézmények által ez alapján elfogadott rendelkezéseket, és hogy megállapítást nyerjen, amennyiben nem teljesítik az abból fakadó kötelezettségeiket – azok megszüntetése érdekében(53). Következésképpen egyedül a Bizottság jogosult eldönteni, hogy kell‑e kötelezettségszegési eljárást indítani(54).
52. Az a tény, hogy a pert megelőző nem hivatalos eljárást nem követi kötelezettségszegési eljárás, nem csupán jogi indokokon alapulhat, hanem számos más okon, különösen célszerűségi megfontolásokon. A jelen ügyben ez az eset állhatott fenn: úgy vélem, hogy legalábbis a második tárgyalás folyamán a Bizottság tökéletesen hihetően adta elő, hogy nem maradt tétlen, hanem célszerűségi okokból inkább megvárta a nemzeti rendszernek a pert megelőző eljárást követően bejelentett módosítását. Így tekintve a helyzetet, mégis nehezen tudom elkülönülten elemezni a Bizottságnak a Bíróság előtt idáig előadott magyarázatait, amelyek szerint azért nem indított kötelezettségszegési eljárást, mert a német adó‑jóváírási rendszert később megszüntették(55). A második tárgyalás során említett, a Bizottság szolgálatai és a német hatóságok közötti kapcsolattartás – amelyet a szövetségi kormány nem vitatott – egyébiránt erősítik ezt a nézetet.
53. A Bizottság eljárása, különösen a Németországi Szövetségi Köztársaság elleni hivatalos kötelezettségszegési eljárás megindításának a hiánya – a Defrenne II‑ügyben(56) fennállott helyzettel ellentétben – az EStG‑nek a közösségi joggal való összeegyeztethetőségét illetően nem tűnik olyan jellegűnek, amely fokozza az esetleges jogbizonytalanságot.
54. Még ha hosszú idő telik is el az érintkezések között, ez aligha alapozza meg a kötelezettségszegési eljárás esetleges megindításáról való lemondásra irányuló jogos elvárást. Ehelyütt emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a Bizottság puszta hallgatása nem értelmezhető egy tagállam meghatározott magatartásának jóváhagyásaként(57).
55. Végül a német szövetségi kormány hozzáállása nem oszlatja el a gyanút, hogy legalábbis tudomása volt arról, hogy az EStG által létrehozott adó‑jóváírási rendszer közösségi jogi problémákat vetett fel. Egyébiránt a 2006. május 30‑i tárgyaláson nem vitatta, hogy a vitatott adó‑jóváírási rendszer hatályon kívül helyezése néhány hónappal azelőtt kezdődött, hogy a Bíróság a Verkooijen‑ügyben határozott(58). A kifogás, amely szerint ezen tény ugyanúgy nem bírt jelentőséggel, mint a törvény előkészítő munkálatainak gyűjteményében megjelenő indokolás, amelynek megfelelően a szóban forgó új rendelkezéseket a közösségi joggal összhangba kellett hozni, mivel az indokolásban ilyen jellegű megfogalmazások használatosak, és gyakran nem szerepel a közösségi jogra való konkrét hivatkozás(59), kevéssé tűnik meggyőzőnek, ugyanis a német kormány egyáltalán nem cáfolta a Bizottság azon magyarázatát, amely szerint folyamatos kapcsolatban volt a német hatóságokkal.
56. Az objektív és jelentős jogbizonytalanság fennállásának végleges meghatározásától eltekinthettünk volna azonban, ha a szövetségi kormány nem terjesztett volna elő érveket a súlyos gazdasági következmények fennállásának bizonyítására.
2. A súlyos gazdasági következmények veszélyéről
57. A szóbeli szakasz ismételt megnyitását elrendelő, 2006. április 7‑én kihirdetett végzésben a Bíróság kifejezetten felhívta a tárgyaláson részt vevő feleket, hogy nyilatkozzanak a közösségi jogot értelmező ítélet – amelynek időbeli hatálya korlátozását kérték – gazdasági következményeiről.
58. Először is emlékeztetni kell arra, hogy az irányadó Defrenne II‑ügyben(60) hozott ítéletben a Bíróság nem határozott a visszaható hatályú ítélet pénzügyi következményeinek mértékéről. Nem hagyható figyelmen kívül az állandó ítélkezési gyakorlat, amely szerint a valamely tagállam számára előzetes döntéshozatal tárgyában hozott határozatból esetlegesen származó pénzügyi következmények önmagukban soha nem igazolhatják az adott ítélet időbeli hatályának korlátozását(61).
59. Meg kell jegyezni továbbá, hogy valamely ítélet visszaható hatályát nem befolyásolja, hogy kedvezően vagy kedvezőtlenül hat‑e az érintettekre. Nincs jelentősége annak a kérdésnek, hogy olyan összegekről van‑e szó, amelyeket valamely tagállam a közösségi jog megsértésével szedett be(62).
60. A fentiekből következik, hogy valamely ítélet pénzügyi következményeinek mértéke önmagában nem meghatározó az időbeli hatály korlátozása tekintetében. Az ítélet időbeli hatályának korlátozását kérő tagállam kérelmét nem alapozhatja kizárólag mennyiségi megfontolásokra, mivel a Bíróságnak a tagállam által előadott tényállásra alapozva értékelnie kell a súlyos gazdasági hatások veszélyét. Véleményem szerint a Bíróságnak tartózkodnia kell attól, hogy az esetleges pénzügyi következmények mértékére vagy az érintett összegekre alapozva határozza meg a gazdasági következmények súlyosságának a fokát. Úgy vélem ugyanis, hogy tekintettel különösen az egyes tagállamokat jellemző gazdasági eltérésekre, hosszú távon veszélyes lenne abból kiindulni, hogy bizonyos összegek (még ha jelentősek is) kezdettől fogva súlyos gazdasági következmények veszélyét hordozzák(63). Ezen előfeltevés elfogadása a legrosszabb esetben a küszöbértékre vonatkozó vitához vezetne(64).
61. Véleményem szerint meg kell tehát vizsgálni, hogy a német kormány kellően bizonyította‑e a súlyos gazdasági következmények veszélyét. A hivatkozott adóbevétel‑csökkenés, amelynek – az első tárgyalás során csökkentett – összege ötmilliárd eurót tett ki, nem elegendő, amennyiben – még ha súlyos gazdasági következményeket is vonhat maga után, amitől tartanak –, nem bizonyított a veszély valódisága. Ilyen nagyságrendű összegek esetében, amelyek kiszámítása – a 2006. május 30‑i tárgyaláson a német kormány által nyújtott ismertetést követően – hihetőnek tűnik(65), a költségvetési következmény ábrázolásáról van szó, amely az állandó ítélkezési gyakorlat(66) szerint önmagában nem elegendő a súlyos gazdasági következmények fennállásának megfelelő bizonyításához.
62. Ugyanezen okból nem lehetséges megállapítani a súlyos gazdasági következmények veszélyét az ötmilliárd eurónak a német – a befektetésekhez rendelkezésre álló tőke, a társaságiadó‑bevétel és egyéb hivatkozási értékek csökkenése melletti – költségvetési hiányhoz való matematikai viszonyításával(67), mivel ezen adatok a meghozandó ítéletnek még mindig „tisztán” a pénzügyi következményeit illusztrálják.
63. Ehhez adódik a tény, hogy a német kormány által hivatkozott összeg négyéves időszakra (1998–2001) vonatkozik, míg a referenciaszámok minden alkalommal egy költségvetési évre. Amint azt a szövetségi kormány kifejezetten megerősítette a második tárgyalás során, az általa hivatkozott ötmilliárd euró azt a lehetséges összeget jelöli, amelyet a pénzügyi kockázatok elérnének, ha az adó‑jóváírási rendszerrel érintett összes adózó keresetet indítana. Noha a vonatkozó költségvetési kockázatok már nem hatályos szabályozásból erednek, a vonatkozó felülvizsgálati időszak tekintetében még hozzávetőlegesen sem sikerült megállapítani, hogy hány adózó indított ténylegesen keresetet. A jelen ügy e tekintetben is különbözik a Banca popolare di Cremona ügytől(68), amelyben a szóban forgó nemzeti rendszer még mindig hatályban van, és az olasz kormány nem vitatott érvelését követően a területi önkormányzatok finanszírozásának jelentős részét biztosítja.
64. Véleményem szerint alapos okkal lehet azt gondolni, hogy a német kormány nem bizonyította kellően a súlyos gazdasági következmények veszélyének fennállását.
65. Nem tudom elfogadni a szövetségi kormány által emelt azon kifogást sem, amely szerint aránytalan a meghozandó ítélet visszaható hatállyal történő felruházása, mivel az a közösségi jogalkotó által nem célzott büntető jelleget kölcsönöz az előzetes döntéshozatali eljárásnak.
66. Igaz, hogy a közösségi jogrend és az előzetes döntéshozatali eljárás célja kizárólag a jog biztosítása és védelme, és jellegüktől teljesen idegen a tagállamok büntetése. Amint azt Tizzano főtanácsnok kiemelte, a tagállamok helyzetét nem szabad jobban megnehezíteni a feltétlenül indokoltnál(69). Ez semmit nem változtat azon a tényen, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a hivatkozott következmények az értelmezésről határozó ítélet alapvető visszaható hatályának járulékos hatásai.
67. A teljesség érdekében szót kell ejteni a tagállamok alkalmazási lehetőségeiről. A Bíróság az Edis‑ügyben(70) hozott ítéletben kimondta, hogy visszaható hatályú ítéletét akkor alkalmazhatja a tagállami bíróság az ítélet előtti tényállásra, ha a nemzeti eljárási szabályokat mind formailag, mind tartalmilag betartották(71).
Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a jogosulatlanul beszedett nemzeti adók visszatérítésére vonatkozó közösségi szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendszerének feladata, hogy meghatározza az illetékes bíróságokat, valamint hogy a közösségi jogból eredően a polgárokat megillető jogvédelem biztosítására irányuló keresetekre nézve az eljárási rendelkezéseket szabályozza; ennek során ezek a rendelkezések természetesen nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló, belső joggal kapcsolatos keresetekre vonatkozóak, és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását sem(72).
A közösségi jogban elvileg semmi nem akadályozza, hogy ésszerű keresetindítási határidőket határozzanak meg a jogbiztonság érdekében, amely egyszerre védi az adózót és a közigazgatást(73).
IV – Végkövetkeztetések
68. Az előbbiekben kifejtett összes megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy ne korlátozza a jelen ügyben hozandó ítélet időbeli hatályát.
1 – Eredeti nyelv: német.
2 – Lásd ezzel kapcsolatban a 475/03. sz., a Bíróság előtt még folyamatban lévő Banca Popolare di Cremona ügyben 2006. március 17‑én ismertetett indítványom 137. pontját.
3 – A BGB1. 1990 I. 1898. oldalon közzétett változatban. A tényállás idején az EStG hatályos változata a Gesetz zur Verbesserung der steuerlichen Bedingungen zur Sicherung des Wirtschaftsstandorts Deutschland im Europäischen Binnenmarkt (Standortsicherungsgesetz – StandOG) (BGBl. 1993 I., 1569. o.) 1. §‑ával és a Jahressteuergesetz 1996 (JStG 1996) (BGBl. 1995. 1250. o.) 1. §‑ával módosított változat volt.
4 – Az adókulcsok csökkentéséről és a vállalkozások adóreformjáról szóló 2000. október 23‑i törvény [Gesetz zur Senkung der Steuersätze und zur Reform der Unternehmensbesteuerung (Steuersenkungsgesetz – StSenkG)] (BGBI. 2000 I., 1433. o.).
5 – Lásd a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak címzett 2003. december 19‑i bizottsági közleményt – A természetes személyek osztalékadója a belső piacon – (COM (2003) 810 végleges) is.
6 – Ezzel kapcsolatban részletesebben lásd a 2. lábjegyzetben már hivatkozott Banca Popolare di Cremona ügyben ismertetett indítványom 130. és azt követő pontjait.
7 Lásd többek között a C‑209/03. sz. Bidar‑ügyben 2005. március 15‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑2119. o.) 66. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
8 Lásd például a 61/79. sz. Denkavit italiana ügyben 1980. március 27‑én hozott ítélet (EBHT 1980., 1205. o.) 15. és azt követő pontjait is.
9 A 43/75. sz. Defrenne‑ügyben 1976. április 8‑án hozott ítélet (EBHT 1976., 455. o.) 69. és azt követő pontjai.
10 – A 8. lábjegyzetben már hivatkozott Denkavit italiana ügyben hozott ítélet 15. és azt követő pontjai; lásd a 7. lábjegyzetben már hivatkozott Bidar‑ügyben hozott ítélet 67. pontját.
11 – A C‑231/96. sz. ügyben 1998. szeptember 15‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑4951. o.) 16. pontja.
12 – A C‑197/94. és C‑252/94. sz. egyesített ügyekben 1996. február 13‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑505. o.) 47. pontja.
13 – Ezzel kapcsolatban részletes ismertetésért lásd a 2. lábjegyzetben már hivatkozott Banca Popolare di Cremona ügyben ismertetett indítványom 178. és azt követő pontjait. Lásd ebben az értelemben Jacobs főtanácsnok ugyanebben az ügyben 2005. március 17‑én ismertetett indítványának 75. és azt követő pontjait.
14 Lásd különösen a C‑158/96. sz. Kohll‑ügyben 1998. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1931. o.) 41. pontját, valamint a C‑120/95. sz. Decker‑ügyben 1998. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1831. o.) 39. pontját; lásd a 66/79., 127/79. és 128/79. sz., Salumi és társai egyesített ügyekben 1980. március 27‑én hozott ítélet (EBHT 1980., 1237. o.) 12. pontját, és a C‑398/95. sz. SETTG‑ügyben 1997. június 5‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑3091. o.) 23. pontját is.
15 Lásd különösen a C‑137/94. sz. Richardson‑ügyben 1995. október 19‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑3407. o.) 37. pontját, valamint a C‑367/93–377/93.‑sz., Roders és társai egyesített ügyekben 1995. augusztus 11‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑2229. o.) 48. pontját.
16 A 7. lábjegyzetben már hivatkozott Bidar‑ügyben hozott ítélet 68. pontja; a C‑104/98. sz., Buchner és társai ügyben 2000. május 23‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑3625. o.) 41. pontja, a C‑184/99. sz. Grzelczyk‑ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6193. o.) 52. pontja, valamint a 12. lábjegyzetben már hivatkozott Bautiaa és Société française maritime ügyben hozott ítélet 55. pontja, és a 15. lábjegyzetben már hivatkozott Roders és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 48. pontja.
17 – Lásd különösen a C‑437/97. sz., EKW és Wein & Co. ügyben 2000. március 9‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1157. o.) 59. pontját: „a jogbiztonság kényszerítő oka kizárja azon jogviszonyok kétségbe vonását, amelyek a múltban kifejtették hatásukat, ugyanakkor e kétségbe vonás visszamenőleg felborítaná az osztrák önkormányzatok finanszírozási rendszerét”.
18 – A szóban forgó nemzeti szabályok és a más ügyekben felmerülő nemzeti szabályok összehasonlíthatóságának lehetőségéről lásd Tizzano főtanácsnok ugyanebben az ügyben 2005. november 10‑én ismertetett indítványának 15. és azt követő pontjait.
19 – A C‑262/96. sz. Sürül‑ügyben 1999. május 4‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2685. o.) 108. pontja. Lásd a C‑35/97. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1998. szeptember 24‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5325. o.) 49. pontját is, amely ítéletet azonban a Bíróság kötelezettségszegési eljárásban hozott.
20 – A C‑35/98. sz. ügyben 2000. június 6‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4071. o.).
21 – A C‑319/02. sz. ügyben 2004. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑7477. o.).
22 – A 293/83. sz. ügyben 1985. február 13‑án hozott ítélet (EBHT 1985., 593. o.).
23 – A 24/86. sz. ügyben 1988. február 2‑án hozott ítélet (EBHT 1988., 379. o.) 25. és azt követő pontjai.
24 – Lásd például a 466/03. sz., a Bíróság előtt még folyamatban lévő Reiss‑ügyet.
25 – Lásd a 69/85. sz. Wünsche‑ügyben 1986. március 5‑én hozott végzés (EBHT 1986., 947. o.) 15. pontját.
26 – Lásd különösen az áruk szabad mozgását illetően a C‑128/89. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1990. május 12‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3239. o.) 23. pontját és az EK 88. cikk (2) bekezdését illetően a C‑157/94. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 1997. október 23‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑5699. o.) 51. pontját. Lásd a C‑318/94. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1996. március 28‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑1949. o.) 13. pontját, és a C‑20/01. és C‑28/01. sz., Bizottság kontra Németország egyesített ügyekben 2003. április 10‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑3609. o.) 58. pontját is.
27 – A 16. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet.
28 – A 12. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet.
29 – A C‑200/90. sz. ügyben 1992. március 31‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑2217. o.).
30 – 54. pont.
31 – 50. pont.
32 – 21. és azt követő pontok.
33 – A Bíróság előtt még folyamatban lévő C‑446/04. sz. ügyben 2006. április 6‑án ismertetett indítvány.
34 – Az indítványának 140. és azt követő pontjai, különösen a 143. pont.
35 – Az indítványának 144. és azt követő pontjai.
36 – A 9. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet 74. pontja.
37 – Lásd Tizzano főtanácsnok a 3. pontban és a 17. lábjegyzetben már hivatkozott, a jelen ügyben ismertetett indítványának 34. pontját.
38 – Ugyanott.
39 – A C‑177/99. és C‑181/99. sz., Ampafrance és Sanofi egyesített ügyekben 2000. szeptember 19‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑7013. o.) 65. és azt követő pontjai: „[...] egy kormány nem hivatkozhat a jogos elvárások elvére, annak érdekében hogy elkerülje a valamely közösségi jogi aktus érvénytelenségére vonatkozó bírósági döntés következményeit, mivel ez megkérdőjelezné a magánszemélyek azon lehetőségét, hogy védelmet kapjanak az állami hivatalok olyan magatartása ellen, amely jogszerűtlen szabályokon alapul”.
40 – Lásd a 16. lábjegyzetben már hivatkozott Buchner és társai ügyben hozott ítélet 38. és azt követő pontjait. Lásd a C‑347/00. sz. Barreira Pérez ügyben 2002. október 3‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑8191. o.) 46. pontját és a 15. lábjegyzetben már hivatkozott Roders és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 45. pontját, valamint C‑453/02. és C‑462/02. sz., Linneweber és Akritidis egyesített ügyekben 2005. február 17‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑1131. o.) 43. pontját is, csakúgy mint ezen utóbbi ügyben 2004. július 8‑án ismertetett indítványom 60. pontját.
41 – Lásd a 29. lábjegyzetben már hivatkozott Dansk Denkavit és Poulsen Trading ügyben hozott ítélet 21. és 22. pontját is.
42 – A C‑128/93. sz. ügyben 1994. szeptember 28‑án hozott ítélet (EBHT 1994., I‑4583. o.) 40. és azt követő pontjai. Lásd a 19. lábjegyzetben már hivatkozott Sürül‑ügyben hozott ítélet 109. és azt követő pontjait is.
43 – A C‑415/93. sz. ügyben 1995. december 5‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4921. o.) 143. és azt követő pontjai.
44 – Lásd a C‑163/90. sz., Legros és társai ügyben 1992. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4625. o.) 31. és azt követő pontjait, és a 41/84. sz. Pinna‑ügyben 1986. január 15‑én hozott ítélet (EBHT 1986., 1. o.) 26. és azt követő pontjait is.
45 – Lásd fentebb a 26. pontot.
46 – Lásd az indítványának 36. és azt követő pontjait. Lásd a 2. lábjegyzetben már hivatkozott Banca Populare di Cremona ügyben hasonló kérdés kapcsán ismertetett indítványom 156. pontját.
47 – Lásd a 36. és azt követő pontokat.
48 – Lásd a 40. lábjegyzetben már hivatkozott Linneweber és Akritidis egyesített ügyekben ismertetett indítványom 60. pontját.
49 – A C‑135/01. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2003. március 20‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑2837. o.) 24. pontja. Lásd ebben az értelemben a 142/80. és 143/80. sz., Esservi és Salengo ügyekben 1981. május 27‑én hozott ítélet (EBHT 1981., 1413. o.) 16. pontját is.
50 – A C‑393/98. sz. Gomes Valente ügyben 2001. február 22‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1327. o.) 18. pontja.
51 – A C‑191/95., Bizottság kontra Németország ügyben 1998. szeptember 29‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5449. o.) 18. pontja.
52 – Lásd a C‑477/03. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2004. október 21‑én hozott ítélet 11. pontját (az EBHT‑ban nem tették közzé, HL C 300., 23. o.), amely a 247/87. sz., Star Fruit kontra Bizottság ügyben 1989. február 14‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 291. o.) 11. pontjára utal.
53 – Lásd különösen a C‑431/92. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1995. augusztus 11‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑2189. o.) 21. pontját.
54 – Lásd ebben az értelemben a C‑476/98. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2002. november 5‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑9855. o.) 38. pontját, amely az 53. lábjegyzetben már hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 1995. augusztus 11‑én hozott ítélet 22. pontjára utal. Lásd ezenkívül az 52. lábjegyzetben már hivatkozott Star Fruit kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet, amelyben a Bíróság elfogadhatatlannak nyilvánította az intézményi mulasztás megállapítása iránti keresetet, amelyben egy természetes vagy jogi személy annak megállapítását kérte a Bíróságtól, hogy a Bizottság valamely tagállam elleni kötelezettségszegési eljárás megindításának elmulasztásával megsértette a Szerződést.
55 – Lásd Tizzano főtanácsnok első tárgyalást követően 2005. november 10‑én ismertetett indítványának 37. pontját.
56 – A 9. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet. Lásd Tizzano főtanácsnok jelen ügyben ismertetett indítványának 38. pontját.
57 – A 15. lábjegyzetben már hivatkozott Richardson‑ügyben hozott ítélet 35. pontja, a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a szociális biztonság területén történő fokozatos megvalósításáról szóló, 1978. december 19‑i 79/7/EGK tanácsi irányelv (HL 1979. L 6., 24. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 215. o.) kapcsán. Lásd a 44. lábjegyzetben már hivatkozott Legros és társai ügyben hozott ítélet 31. és azt követő pontjait, a 17. lábjegyzetben már hivatkozott EKW Wein & Co. ügyben hozott ítélet 56. és 58. pontját és a 23. lábjegyzetben már hivatkozott Blaizot és társai ügyben hozott ítélet 32. és azt követő pontjait.
58 – Nevezetesen 2000. február 15‑én, az SPD és a BÜNDNIS 90/DIE GRÜNEN frakciók által benyújtott, az adókulcsok csökkentéséről és a vállalkozások adóreformjáról szóló törvénytervezettel (Steuersenkungsgesetz). A szövetségi kormány tervezete 2000. március 30‑i keltezésű.
Így Tizzano főtanácsnok nyilvánvalóan tévesen mondta ki indítványának 40. pontjában, hogy „az ítélet meghozatalát követően a szövetségi kormány haladéktalanul összhangba hozta ezzel a korábbi jogszabályt”.
59 – Az adókulcsok csökkentéséről szóló 2000. február 15‑i törvénytervezet (Deutscher Bundestag – 14. választási ciklus 14/2683 nyomtatvány) 95. o., ee) pont, indokolásában a jobb oldali oszlopban azonban megjelenik a következő mondat is:
„A teljes adó‑jóváírási rendszer csak belföldi vonatkozásban alkalmazandó, és ezért belső irányultságú. A kettős adóztatást németországi részvényes és társasága esetében kerüli el. Német társaságban részesedéssel rendelkező külföldi részvényes nem részesül e kedvezményben, mint ahogy egy külföldi társaság német részvényese sem. A német és a külföldi osztalékokat terhelő adók összehasonlítása arra indította az Európai Bizottságot, hogy rámutasson a tőke szabad mozgásának és a letelepedési szabadságnak a teljes német adójóváírási rendszerből eredő, korlátozására” (kiemelés tőlem).
60 – A 9. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet.
61 – Lásd a 16. és azt követő pontokban nyújtott magyarázatokat és a vonatkozó hivatkozásokat.
62 – A 14. lábjegyzetben már hivatkozott Salumi és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 12. pontja.
63 – Lásd e tárgyban Tizzano főtanácsnok jelen ügyben ismertetett indítványa 35. pontjának végét.
64 – Ehhez adódik a tény, hogy a súlyos gazdasági következményeket nem lehet mindig számszerűsíteni, amint azt például a C‑147/03. sz., Bizottság kontra Ausztria ügyben 2005. július 7‑én hozott ítélet (EBHT 2005., I‑5969. o.) mutatja.
65 – A német kormány azonban nem magyarázta meg, hogy a Finanzamt Hamburg által szolgáltatott adatokon alapuló adóbevételcsökkenés‑becsléseket hogyan lehet általánosítani.
66 – Lásd a fenti 16. és azt követő pontokban megjelenő hivatkozásokat.
67 – A dpa által közzétett adatok alapján a szövetségi költségvetés 2006‑ra 23,2 milliárd euró összegű befektetéseket irányoz elő, 38,2 milliárd euró összegű adóssággal és 261,6 milliárd euró összegű összkiadással.
68 – A 2. lábjegyzetben már hivatkozott ügy.
69 – A jelen ügyben 2005. november 10‑én ismertetett indítvány 42. pontja.
70 – A 11. lábjegyzetben már hivatkozott ítélet.
71 – Ugyanott, 17. pont.
72 – A fent hivatkozott Edis‑ügyben hozott ítélet 19. pontja. Lásd a 33/76. sz. Rewe‑ügyben 1976. december 16‑án hozott ítélet (EBHT 1976., 1989. o.) 5. pontját, és a 45/76. sz. Comet‑ügyben hozott ítélet 13. és 16. pontját is.
73 – A fent hivatkozott Rewe‑ügyben hozott ítélet 5. pontja; a Comet‑ügyben hozott ítélet 17. és 18. pontja és a fent hivatkozott Denkavit italiana ügyben hozott ítélet 23. pontja.