STIX‑HACKL FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2005. április 12.(1)
C‑495/03. sz. ügy
Intermodal Transports BV
kontra
Staatssecretaris van Financiën
(a Hoge Raad der Nederlanden [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Olyan kötelező érvényű tarifális felvilágosításra való hivatkozás nemzeti bíróság előtt, amelyet valamely másik tagállam vámhatósága harmadik személy részére adott ki hasonló jellegű árucikkről – A nemzeti bíróság ettől eltérő besorolása a Kombinált Nómenklatúrába – A közösségi jog egységes értelmezése és alkalmazása – EK 234. cikk – Nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettsége – Feltételek – Nem végső fokon és végső fokon eljáró bíróságok – A Foto‑Frost ügyben hozott ítélet és a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet – Közös Vámtarifa – Kombinált Nómenklatúra – Tarifális besorolás – 8709 vámtarifaszám”
Tartalomjegyzék
I – Bevezetés
II – Jogi háttér
A – A Kombinált Nómenklatúrába történő besorolásról
B – A kötelező érvényű tarifális felvilágosításról
1. A Vámkódex
2. A végrehajtási rendelet
III – A tényállás és az eljárás
IV – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolása
A – Az első kérdésről
1. Az eljárásban részt vevő felek lényeges előterjesztései
2. Jogi álláspont
a) Bevezető megjegyzések
i) A nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségének áttekintése
ii) A problematika rendszerezése az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés fényében
b) Előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet alapján?
c) A végső fokon eljáró bíróság előzetes döntéshozatalra utalási kötelelezettsége a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján?
i) Alapvető észrevételek a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletről
ii) Post‑Cilfit és társai?
iii) A jelen ügy sajátosságairól – előzetes döntéshozatalra utalás automatikus kötelezettsége?
iv) Előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség az egyenlőség elve alapján?
v) A jelen ügyre vonatkozó végkövetkeztetések a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján
B – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről
1. Az eljárásban részt vevő felek lényeges előterjesztései
2. Értékelés
V – Végkövetkeztetések
I – Bevezetés
1. A Hoge Raad der Nederlanden 2003. november 21‑i határozatával előterjesztett, a Bíróság Hivatalához 2003. november 24‑én érkezett előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján megválaszolandó központi kérdés az, hogy köteles‑e a nemzeti bíróság arra, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesszen a Bíróság elé olyan esetben, amelyben az érintett személy másik tagállam vámhatósága által hasonló áruról harmadik személynek adott kötelező érvényű tarifális felvilágosításban szereplő olyan besorolásra hivatkozik, amely a nemzeti bíróság álláspontja szerint nincs összhangban a Kombinált Nómenklatúrával (a továbbiakban: KN), és amelytől a nemzeti bíróság ennélfogva el kíván térni.
2. Továbbá arra vár választ a kérdést előterjesztő bíróság, hogy az alapügyben érintetthez hasonló járművek az 1998. október 26‑i 2261/98/EK tanácsi rendelettel(2) módosított, a vám‑ és statisztikai nómenklatúráról, valamint a Közös Vámtarifáról szóló, 1987. július 23‑i 2658/87/EGK rendelet(3) I. mellékletében található KN 8709 vámtarifaszám alá sorolandók‑e.
3. E kérdések a Hoge Raad der Nederlanden előtt folyamatban lévő felülvizsgálati eljárásban vetődnek fel, ahol a holland jog szerint alapított társaság, az Intermodal Transports BV, Amsterdam (a továbbiakban: Intermodal) olyan ítéletet támad meg, amelyben a Gerechtshof te Amsterdam jóváhagyta a holland vámhatóságok részéről elvégzett, az Intermodal által vitatott, bizonyos „Magnum ET‑120 Terminal Tractors” megnevezésű gépjárműveknek a KN 8701 20 10 vámtarifaalszám alá történő tarifális besorolását.
II – Jogi háttér
A – A Kombinált Nómenklatúrába történő besorolásról
4. Az árucikkek a Közösségen belül vámtarifális és statisztikai célból a 2658/87 rendelettel bevezetett KN szerinti tarifális besorolás alá tartoznak, amely nómenklatúra viszont a nemzetközi harmonizált áruleíró és kódrendszeren(4) alapul (a továbbiakban: HR).
5. A KN I. mellékletének jelen ügyben irányadó 87. árucsoportja „[j]árművekre és ezek alkatrészeire” vonatkozik „a vasúti vagy villamosvasúti sínhez kötött járművek kivételével”.
6. Az ezen árucsoport 2. megjegyzése szerint „a »vontató« elsősorban más jármű, szerelvény, teher vontatására vagy tolatására alkalmas járművet jelent, amely rendeltetésszerű használatával összefüggésben felszerelhető szerszám, vetőmag, műtrágya vagy más áru szállítására alkalmas szállítótérrel is”.
7. A KN 8701 vámtarifaszám megjelölése „[v]ontató (a 8709 vtsz. alá tartozó vontató kivételével)”, amely többek között az alábbi alszámokat tartalmazza:
8701 20 – Közúti vontató félpótkocsi vontatásra:
– 8701 20 10 – Új
– 8701 20 90 – Használt
8. A KN 8709 vámtarifaszám többek között „önjáró üzemi targoncára” vonatkozik „rakodó‑ vagy emelőszerkezettel nem felszerelve, gyárban, áruházban, kikötő területén vagy repülőtéren áru rövid távolságra történő szállítására; […]”.
9. A KN alapjául szolgáló harmonizált áruleíró és kódrendszerhez fűzött magyarázó megjegyzések (a továbbiakban: HR magyarázó megjegyzések) a 8709 vámtarifaszámra többek között az alábbi magyarázatot adják:
„[…] [e]z alá a vtsz. alá tartozó targoncák közös fő jellegzetességei, amelyek alapján megkülönböztethetők a 87.01, 87.03 vagy 87.04 vtsz. alá tartozó járművektől, a következőkben foglalhatók össze.
1) Felépítésük és rendeltetésüknek megfelelő különleges megjelenési formájuk miatt nem alkalmasak személyek vagy áruk országúton vagy egyéb közúton történő szállítására.
2) Legnagyobb sebességük terhelten általában nem több 30–35 km/óránál.
3) Fordulási ívük sugara megközelítően azonos a jármű hosszával.
Az üzemi targoncáknak rendszerint nincs zárt vezetőfülkéje, a vezető elhelyezésére gyakran nincs több hely, mint egy plató, amelyen állva irányítja a járművet. Bizonyos típusok el vannak látva a vezető helyét védő kerettel vagy fém védőráccsal, stb.
A gyalogosan irányítható egytengelyes targoncákat is ez alá a vtsz. alá kell osztályozni. […]
A vasúti pályaudvarokon használatos vontatókat elsősorban más járművek (pl. kis pótkocsik) vontatására vagy tolatására tervezik. Maguk nem szállítanak árukat és általában könnyebbek és kisebb teljesítményűek, mint a 87.01 vtsz. alá tartozó vontatók. Az ilyen típusú vontatókat rakpartokon, raktárakban, stb. is használhatják. […]”
B – A kötelező érvényű tarifális felvilágosításról
10. Az úgynevezett kötelező érvényű tarifális felvilágosítás nemzeti vámhatóságok által történő kibocsátását az 1996. december 19‑i 82/97/EK európai parlamenti és tanácsi rendelettel(5) módosított, a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendelet(6) (a továbbiakban: Vámkódex), valamint a 1996. december 18‑i 12/97/EK bizottsági rendelettel(7) módosított, a Vámkódex végrehajtási rendelkezéseiről szóló, 1993. július 2‑i 2454/93/EGK bizottsági rendelet(8) (a továbbiakban: végrehajtási rendelet) tartalmazza.
1. A Vámkódex
11. A Vámkódex 4. cikke többek között a következőképpen rendelkezik:
„E Kódex alkalmazásában […]:
5. »Határozat« a vámhatóságoknak a vámjogszabályokkal kapcsolatos bármely olyan hivatalos aktusa, amellyel valamely konkrét esetben döntést hoznak, és amely egy vagy több meghatározott, illetve azonosítható személyre joghatással van; ez a kifejezés, többek között, magában foglalja a 12. cikk értelmében vett kötelező érvényű felvilágosítást is; […]”
12. A Vámkódex 12. cikkének (1)–(5) bekezdése többek között a következőképpen rendelkezik:
„(1) A vámhatóságok a bizottsági eljárásnak megfelelően eljárva, írásbeli kérelemre kötelező érvényű tarifális felvilágosítást vagy kötelező érvényű származási felvilágosítást adnak.
(2) A kötelező érvényű tarifális felvilágosítás vagy kötelező érvényű származási felvilágosítás a vámhatóságokat a felvilágosítás jogosultjával szemben csak a tarifális besorolás vagy az áru származásának meghatározása tekintetében köti.
[…]
(4) A kötelező érvényű felvilágosítás a kiadása napját követően vámtarifa esetén hat, származás esetén pedig három évig érvényes. A 8. cikktől eltérve, a felvilágosítást meg kell semmisíteni, ha az a kérelmezőtől származó pontatlan vagy hiányos adatokon alapul.
(5) A kötelező érvényű felvilágosítás érvénytelenné válik:
a) a tarifális felvilágosítás esetében:
i. ha valamely rendelet elfogadása esetén a felvilágosítás már nem felel meg az abban foglalt rendelkezéseknek;
ii. ha az már nem egyeztethető össze a 20. cikk (6) bekezdésében említett nómenklatúrák magyarázatával:
– közösségi szinten a Kombinált Nómenklatúrához fűzött magyarázó megjegyzések módosításai miatt vagy az Európai Közösségek Bíróságának valamely ítélete következtében, […]
iii. ha azt a 9. cikknek megfelelően visszavonják vagy módosítják, feltéve, hogy a visszavonásról vagy a módosításról a jogosultat értesítik.
Az i. és ii. alpontban említett esetekben a kötelező érvényű felvilágosítás érvénytelenné válásának időpontja a fent említett intézkedések kihirdetésének napja […]
[…]”
2. A végrehajtási rendelet
13. A végrehajtási rendelet II. Címében számos részletes szabályt tartalmaz a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás jogi hatályáról és az arra alkalmazandó eljárásról.
14. Így a 9. cikk (1) bekezdése a különböző kötelező érvényű felvilágosítások esetére előírja:
„Ha ugyanazokra az árukra vonatkozóan különböző kötelező érvényű felvilágosítások léteznek
– a Bizottság saját kezdeményezésére, vagy egy tagállam képviselőjének kérésére az ügyet megvitatásra a bizottság következő hónapban tartandó vagy az ezt követő ülésének napirendjére tűzi,
– a bizottsági eljárási szabályzattal összhangban, a Bizottság a lehető leghamarabb, de mindenképpen az első francia bekezdésben megadott ülést követően hat hónapon belül intézkedést hoz a tarifális vagy származási szabályok egységes alkalmazásának biztosítása érdekében.”
15. A végrehajtási rendelet 10. cikkének (1) bekezdése szerint a kötelező érvényű tarifális felvilágosítást kizárólag a felvilágosítás jogosultja használhatja fel. E cikk (3) bekezdésének a) pontja szerint a kötelező érvényű felvilágosítást annak jogosultja bizonyos áruk tekintetében csak akkor használhatja fel, amennyiben tarifális kérdésekben a vámhatóságok megelégedésére megállapították, hogy a szóban forgó áruk minden szempontból megegyeznek azokkal, amelyeket a benyújtott felvilágosításban leírnak.
16. Végül a végrehajtási rendelet 11. cikke rögzíti, hogy valamely tagállam vámhatóságai által 1991. január 1‑je után kiadott kötelező tarifális felvilágosítások azonos feltételek mellett kötelező érvényűek a többi tagállam illetékes hatóságaira nézve.
III – A tényállás és az eljárás
17. Az Intermodal 1999. március 1‑jén Amszterdamban a KN 8709 11 90 vámtarifaalszámra hivatkozva 8 darab „Magnum ET‑120 Terminal Tractors” megnevezésű gépjármű tekintetében tett vámáru-nyilatkozatot.
18. A kérdést előterjesztő Bíróság tájékoztatása szerint e járműtípusnál olyan négykerekű gépjárműről van szó, amely 2 500 percenkénti fordulatszámon 132 kW‑os teljesítményű dízelmotorral, valamint négy előremeneti és egy hátrameneti fokozatú automata sebességváltóval rendelkezik. Légrugós felfüggesztésű zárt vezetőfülkéje és légrugós vezetőülése van. Az alváz egy úgynevezett emelőplatóval is rendelkezik, amelynek emelő magassága 60 cm, és maximális teherbírása 32 000 kg. Az emelőplató egytengelyű pótkocsi (utánfutó) csatlakoztatására szolgál.
19. Az Intermodal által benyújtott tájékoztató kiadványban a szóban forgó járművet a következőképpen jellemzik: „A hátsókerék‑meghajtású Magnum ET‑120 vontatót különösen arra tervezték, hogy értékesítési központokban és nagy áruházakban egytengelyű pótkocsit vontasson. A különösen alacsony alváz lehetővé teszi az úgynevezett mega vagy jumbo típusú egytengelyű pótkocsik használatát is. Fordulási ívének kis sugara miatt, amely a legkedvezőbb a piacon, könnyedén vontathatók a legnagyobb tengelytávú egytengelyű pótkocsik is.”
20. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a szóban forgó jármű sajátos rendeltetésű abban az értelemben, hogy azt arra tervezték, és az arra szolgál, hogy kis távolságon belül – ipari területen, illetve épületekben – hatékonyan mozgathasson utánfutót. Magát a járművet nem áruszállításra tervezték, és nem is ez a rendeletetése.
21. A járművekre vonatkozó vámáru-nyilatkozat vizsgálatát végző vámhatóságok arra az eredményre jutottak, hogy azok nem az Intermodal által megjelölt KN 8709 11 90 vámtarifaalszám alá sorolandók, hanem a KN 8701 20 10 vámtarifaalszám alá, és az Intermodalt az e besorolásnak megfelelő magasabb összegű vám megfizetésére szólították fel.
22. E határozattal szemben az Intermodal keresetet nyújtott be a Gerechtshof te Amsterdamhoz (a továbbiakban: Gerechtshof).
23. Az Intermodal a Gerechtshof előtti eljárásban olyan kötelező érvényű tarifális felvilágosításra hivatkozott, amelyet a finn vámhatóságok 1996. május 14‑én egy harmadik személy, a Sisu Terminal Systems Oy, Tampere (Finnország) részére adtak ki, és amely a „Sisu‑Terminaaltraktori” megnevezésű járműveket, a KN 8709 vámtarifaszám alá sorolta, amely járművek az Intermodal megítélése szerint az általa bejelentett járművekre legalábbis hasonlítottak. Az nem vitatott, hogy e tarifális felvilágosítás még érvényes volt abban az időpontban, amikor a járművek tekintetében az Intermodal vámáru-nyilatkozatot tett.
24. A Gerechtshof azonban – a Bíróságnak az áruk KN alá történő vámtarifális besorolása általános szempontjaira vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatára hivatkozva – jóváhagyta a szóban forgó járművek holland vámhatósági besorolását a KN 8701 20 10 vámtarifaalszám alá. A Gerechtshof ezen álláspontját arra a megfontolásra alapította, hogy nem lehetséges a KN 8709 vámtarifaszám alá történő besorolás, mivel a járműveket nem arra tervezték, és nem is az a rendeltetésük, hogy maguk szállítsanak árut, valamint ugyancsak alkalmatlanok csomagszállító targoncák vontatására.
25. A Gerechtshof megállapította, hogy a szóban forgó járműveknek a KN 8701 20 10 vámtarifaalszám alá történő besorolása olyan egyértelmű, hogy nem látja indokoltnak az előzetes döntéshozatalra utalást, valamint ezt nem befolyásolja az a körülmény sem, hogy a finn vámhatóságok egy harmadik személy részére hasonló árura vonatkozóan e besorolástól eltérő kötelező érvényű tarifális felvilágosítást adtak.
26. Az Intermodal ezen ítélet ellen a kérdést előterjesztő bíróságnál három semmisségi jogalapra hivatkozva felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
27. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben ezzel kapcsolatban kifejti, hogy minden ésszerű kétséget kizáróan a közösségi rendelkezések szerint csak a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás jogosultja támaszthat igényt a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás alapján azon áruk besorolására, amelyekre tekintettel a felvilágosítást nyújtották, ezért az ettől eltérő álláspontra támaszkodó második és harmadik semmisségi jogalap nem fogadható el.
28. Mindenestre a kérdést előterjesztő bíróság szerint sem teljesen nyilvánvaló az, hogy mit is kell tennie a nemzeti bíróságnak abban az esetben, ha az érintett személy a KN besorolással kapcsolatos jogvitában egy harmadik személy részére adott kötelező érvényű tarifális felvilágosításra hivatkozik, és e bíróság úgy ítéli meg, hogy a tarifális felvilágosítás nincs összhangban a KN‑nel. Az Európai Közösségek Bírósága elé kell‑e terjesztenie a bíróságnak a KN értelmezése iránti kérdéseket abban az esetben is, ha megítélése szerint e kötelező érvényű tarifális felvilágosítás téves mivolta ésszerűen nem vonható kétségbe? Az e kérdésre adott igenlő válasz mellett szól az, hogy a KN mind helyes, mind pedig egységes értelmezése a Közösségen belül azáltal biztosított, hogy a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvénytelenné válik, ha a Bíróság valamely ítélete következtében (a Vámkódex 12. cikke (5) bekezdése a) pontja ii. alpontjának első franciabekezdése) az már nem egyeztethető össze a KN magyarázatával.
29. Ezenkívül arra vár választ a kérdést előterjesztő bíróság, hogy helyes‑e a 8709 vámtarifaszám megszorító értelmezése, miszerint a vitatott járművek azért nem sorolhatók e vámtarifaszám alá, mivel nem olyan járművekről van szó, amelyek maguk is árut szállítanak, és ezek nem is csomagszállító targoncák vontatására szolgáló vontatók vagy ehhez hasonló járművek, illetve vajon lehetséges‑e a besorolás e vámtarifaszám alá, mivel – a kérdést előterjesztő bíróság megítélése szerint – a HR magyarázó megjegyzések annyiban megengedik a kiterjesztő értelmezést, amennyiben ott kifejtik, hogy olyan vontatókról van szó, amelyek maguk ugyan nem szállítanak árut, de azokat más járművek vontatására vagy tolatására használják, és a pályaudvarokon kívül kikötői rakpartokon, raktárakban stb. is alkalmazzák.
30. E megfontolások alapján a Hoge Raad der Nederlanden előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1. Ha a nemzeti bíróság által eldöntendő, meghatározott áru KN‑be történő besorolására vonatkozó jogvitában a megfizetésért felelős személy valamely vámhatóság harmadik személy részére hasonló áru vonatkozásában kiadott kötelező érvényű tarifális felvilágosításban megnyilvánuló értékelésére hivatkozik, miközben e bíróság szerint a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás nem áll összhangban a KN‑nel, köteles‑e ez a bíróság a KN értelmezésére irányuló kérdést terjeszteni az Európai Közösségek Bírósága elé?
2. Úgy kell‑e értelmezni a KN 8709 vámtarifaszámát, hogy a vitatott járművek e vámtarifaszám alá tartoznak?”
IV – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolása
A – Az első kérdésről
31. Az első kérdésével azt kívánja megtudni a kérdést előterjesztő bíróság, hogy köteles‑e a nemzeti bíróság előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjeszteni a Bíróság elé a KN értelmezése tárgyában abban az esetben, ha az érintett személy egy másik tagállam vámhatósága által harmadik személy részére adott hasonló vagy hasonló jellegű (a holland eredetiben: „soortgelijk”) árucikkre vonatkozó kötelező érvényű tarifális felvilágosításban foglalt besorolásra hivatkozik, amely a bíróság megítélése szerint nincs összhangban a KN‑nel, és amely bíróság emiatt attól el kíván térni.
1. Az eljárásban részt vevő felek lényeges előterjesztései
32. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéshez a Bizottság, a holland kormány, az osztrák kormány és az Intermodal nyújtott be észrevételt. Az általuk képviselt álláspontok az alábbiak szerint foglalhatók össze.
33. A Bizottság és a holland kormány a nem végső fokon és a végső fokon eljáró bíróságok közötti, az EK 234. cikk alapján történő különbségtételre hivatkozik, miszerint előbbiek főszabály szerint jogosultak az előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére, utóbbiak pedig főszabály szerint kötelesek az előzetes döntéshozatalra utalásra.
34. A Bizottság a végrehajtási rendelet alapján vizsgálja a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás jogi természetét, és azt az álláspontot képviseli, hogy ennél a jogi aktusnál nem olyan közösségi jogi aktusról van szó, amely a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet(9) alapján előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettséget eredményezne a nem végső fokon eljáró bíróságok számára is.
35. A végső fokon eljáró bíróságok tekintetében a Bizottság és a holland kormány a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletre(10) hivatkozik, miszerint az ilyen bíróság eltekinthet a Bíróság elé történő előzetes döntéshozatalra utalástól, ha a közösségi jog helyes alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy a felmerült kérdés eldöntése tekintetében minden ésszerű kétséget kizár. A holland kormány álláspontja szerint e feltétel azért nem teljesül automatikusan, mert hasonló jellegű árucikkre adtak eltérő tarifális felvilágosítást. Olyan körülmények között, mint amelyekre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozik, a nemzeti bíróság abból indul ki, hogy a tarifális felvilágosítás kétség kívül nem egyeztethető össze a KN‑nel, így ebben az esetben nem áll fenn az előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettsége.
36. Az osztrák kormány is amellett érvel, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre nemleges a válasz. Ezt mindenekelőtt a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztásával indokolja, miszerint a bíróságot nem kötheti a vámhatóság határozata ugyanazon ügy megítélésében. A KN egységes értelmezése ezenkívül a Vámkódexben szabályozott visszavonási és más lehetőségeken keresztül is biztosított.
37. Ezzel szemben a Bizottság úgy érvel, hogy szigorú mérce szerint ítélendő meg a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet szerint az a kérdés, hogy vajon „acte clair”‑ről [egyértelmű jogi aktusról] van‑e szó. Úgy vélekedik, hogy a különböző tarifális felvilágosításnak a nemzeti bíróságban kételyt kell támasztania, ebből következően igenlő választ kell adni a végső fokon eljáró bíróság előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségének kérdésére.
38. Az Intermodal végül az előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettségét a Vámkódex 12. cikke (5) bekezdése a) pontja ii. alpontjának első franciabekezdésével indokolja, miszerint a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvénytelenné válik, ha az a Bíróság valamely ítélete következtében már nem egyeztethető össze a KN magyarázatával. Együttértelmezve az egyenlőség elvével e rendelkezés az ellen szól, hogy alkalmazhatók lennének a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben meghatározott előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség alóli kivételek.
2. Jogi álláspont
a) Bevezető megjegyzések
i) A nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségének áttekintése
39. Minden állami hatóság feladata, beleértve a nemzeti bíróságokat is, hogy az őket megillető hatáskör keretein belül biztosítsák a közösségi jog tiszteletben tartását és végrehajtását(11). A nemzeti bíróságoknak különösen azokat a jogokat kell védelemben részesíteniük, amelyeket a közösségi jog közvetlenül biztosít a magánszemélyek számára(12).
40. Az EK 234. cikkben szabályozott, valamely közösségi jogi rendelkezés értelmezésére és érvényességére vonatkozó kérdések előterjesztésére irányuló előzetes döntéshozatali eljárással az EK‑Szerződés a nemzeti bíróságok – mint a közösségi jog alkalmazásáért felelős bíróságok – és a Bíróság között az együttműködés olyan rendszerét hozta létre, amelynek célja, hogy a közösségi jog helyes alkalmazását és egységes értelmezését valamennyi tagállamban biztosítsa(13).
41. Még ha a közösségi jog alkalmazása és értelmezése egységességének fenntartására irányuló bírósági együttműködés e rendszere valamely decentrálisan felépített jogvédelmi rendszerben magában is foglal minden nemzeti bíróságot a bíróság sajátos közösségi jogi fogalma értelmében, e rendszer, mint ismeretes, különbséget tesz egyrészről e cikk második bekezdése szerint a „tagállam bírósága” (a továbbiakban: nem végső fokon eljáró bíróság), másrészről e cikk harmadik bekezdése szerint a „tagállam olyan bírósága” között, „amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség” (a továbbiakban: végső fokon eljáró bíróság).
42. Az EK 234. cikk harmadik bekezdése szerint alapvetően csak a végső fokon eljáró bíróságok kötelesek előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz fordulni, ha előttük a közösségi jogi aktus érvényességére és alkalmazására vonatkozó kérdés merül fel. Azon nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségével, amelyek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, különösen azt kívánják megakadályozni, hogy a közösségi jog érvényességére és alkalmazására vonatkozó kérdések úgynevezett nemzeti zsákutcába kerüljenek, vagy – amint ezt a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában is kifejezte – „hogy bármely tagállamban a közösségi jog szabályaival összhangban nem álló nemzeti joggyakorlat alakuljon ki”(14).
43. A végső fokon eljáró nemzeti bíróságok ezen előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségüket mindazonáltal az ítélkezési gyakorlatban megállapított feltételek mellett kivételes esetben nem kötelesek teljesíteni, mégpedig akkor, ha a felmerült kérdés azonos vagy hasonló ügyben már előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tárgyát képezte, vagy a szóban forgó jogkérdést a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában már megválaszolta(15), vagy amint a Bíróság a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletében megállapította, a közösségi jog helyes alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy minden ésszerű kétséget kizár(16).
44. A nem végső fokon eljáró bíróságok ezzel szemben az EK 234. cikk második bekezdése alapján jogosultak, de főszabály szerint nem kötelesek előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjeszteni a Bíróság elé. A Foto‑Frost ügyben hozott ítéletből mindenesetre egy kivétel következik, miszerint a nemzeti bíróságok nem rendelkeznek hatáskörrel a közösségi intézmények jogi aktusai érvénytelenségének megállapítására(17). Egyedül a Bíróság rendelkezik hatáskörrel a közösségi intézmények jogi aktusainak érvénytelenné nyilvánítására. Ez mindenekelőtt a közösségi jog egységes alkalmazásának a követelményéből ered, amely különösen akkor kényszerítő erejű, ha a közösségi jogi aktus érvényessége vitatott(18).
45. A nemzeti bíróságok mindamellett vizsgálhatják a közösségi jogi aktus érvényességét, és esetleg meg is állapíthatják, hogy a jogi aktus teljes mértékben érvényes(19). Az érvényesség ilyen megállapítása ugyanis nem sérti magának a közösségi jogrendnek az egységes érvényesülését és a jogbiztonság alapvető követelményét.
46. A Foto‑Frost ügyben hozott ítéletet viszont nem lehet úgy értelmezni, mintha az kizárólag a „formális érvénytelenné nyilvánításra” vonatkozna, hanem az magában foglalja azt az esetet is, amikor valamely nemzeti bíróság – formális érvénytelenné nyilvánítás nélkül – el kíván térni valamely közösségi jogi aktustól, mivel azt érvénytelennek tartja. A nemzeti bíróság nem térhet el a közösségi jogi aktustól, illetve azt nem hagyhatja figyelmen kívül még azt megelőzően, hogy a Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretében adott esetben megállapította e közösségi jogi aktus érvénytelenségét.
47. Ez mindenekelőtt az EK 10. és 249. cikkből, valamint általában a nemzeti bíróságok már említett kötelezettségéből ered, miszerint a közösségi jogot alkalmazniuk és annak tiszteletben tartását teljes körűen biztosítaniuk kell(20). A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróságok csak meghatározott feltételek esetén jogosultak arra, hogy a közösségi jogi aktus érvényességét illetően fennálló komoly kétségek esetén az ennek végrehajtására meghozott nemzeti jogi aktust átmenetileg felfüggesszék, vagy olyan ideiglenes intézkedést hozzanak, amely alapján e közösségi jogi aktus alkalmazását végeredményben átmenetileg mellőzik. Ennek az a feltétele, hogy az érintett közösségi jogi aktus érvényességére vonatkozó kérdést a Bíróság elé terjesztik(21). A felfüggesztés elrendelését „kizárólag az érvénytelenség megállapításának lehetősége igazolhatja […], amely megállapítás a Bíróság számára van fenntartva”(22).
48. Rögzíteni kell tehát, hogy – a végső fokon eljáró bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettsége mellett – azok a bíróságok is, amelyek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében van jogorvoslati lehetőség, amennyiben valamely közösségi jogi aktust érvénytelennek tekintenek, attól nem szabad eltérniük, illetve annak alkalmazásának mellőzéséről nem hozhatnak határozatot anélkül, hogy az e rendelkezés érvényességére vonatkozó kérdést előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjesztenék(23).
ii) A problematika rendszerezése az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés fényében
49. Nos, ami az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést illeti, az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből közvetlenül nem derül ki, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a Gerechtshof te Amsterdam előtti eljárást, amely alacsonyabb fokon eljáró fórum, vagy inkább a végső fokon eljáró bíróság, a Hoge Raad előtt folyamatban lévő felülvizsgálati eljárást tartja‑e szem előtt, azaz a nemzeti bíróságok mely típusára kívánja a kérdést vonatkoztatni.
50. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben a kérdést előterjesztő bíróság különbségtétel nélkül hivatkozik „a nemzeti bíróságra”. Azonban a felülvizsgálati eljárásban az Intermodal által a Gerechtshof ítéletével szemben felhozott azon semmisségi jogalapról kell határozatot hoznia, amely szerint e bíróságnak – a Bíróság elé történő előzetes döntéshozatalra utalás nélkül – nem szabadott volna eltérnie a kérdéses tarifális felvilágosítástól, ami inkább abba az irányba mutat, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a nem végső fokon eljáró bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségének tisztázását igényli. Másrészt az Advocaat‑Generaal az előzetes döntéshozatalra utaló végzéshez csatolt indítványában gondolatokat fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy milyen jogorvoslati eszközök és lehetőségek állnak fenn összességében a tarifális felvilágosítási rendszerben a különböző tarifális felvilágosításokból adódó egyenlőtlen bánásmód megakadályozására, amely ismételten az esetleges előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség tisztázásának szükségessége mellett szól a bíróságok minden szintjén.
51. Végül az előzetes döntéshozatalra utaló végzés és az ahhoz mellékelt iratok is hivatkoznak mind a Foto‑Frost, mind a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletre, és itt nyilvánvalóan nem világos az ezen ítéletekben megfogalmazott feltételek eljárásjogi besorolása. Amint az előzetes döntéshozatalra utaló végzés is hivatkozik rá, a KN kétséget kizáró értelmezésére hivatkozással – tehát a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján – tekintett el a Gerechtshof az előzetes döntéshozatal iránti kérelemtől (hangsúlyozottan nem végső fokon eljáró bíróságként).
52. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzései a KN helyes és egységes értelmezésének biztosításáról, valamint az értelmezési kérdésekre való hivatkozás az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben újfent inkább a Cilfit és társai tényállás – és így tekintve – amellett szól, hogy a kérdést előterjesztő bíróság e kérdést önmagára vonatkoztatja, és amint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés is vélhetően utal rá, úgy tűnik, hogy nem feltétlenül fogadja el a Gerechtshof bizonyosságát a KN értelmezése tekintetében.
53. Az Intermodal érveléséből kiindulva a kérdéses tarifális felvilágosítástól való eltérés alapkérdését összességében némileg ellentmondásosan kezelik az eljárási iratokban részben az „érvénytelenné nyilvánítás”, illetve a tarifális felvilágosítás alkalmazásának mellőzése szemszögéből, ami a Foto‑Frost tényállásra emlékeztet, részben a KN eltérő értelmezésének a szemszögéből, ami a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletre emlékeztet.
54. Ahhoz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára mindenképpen hasznos választ lehessen adni, a fentiek alapján az tűnik célszerűnek, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést mind a nem végső fokon eljáró bíróságok, mind pedig a végső fokon eljáró bíróságok tekintetében megvizsgáljuk.
55. Tekintettel a nemzeti bíróságok fentiekben felvázolt előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségére, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés megválaszolásához egyrészt tehát meg kell vizsgálni, hogy a nemzeti bíróság – anélkül, hogy a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztene – hozhat‑e olyan döntést, amely eltér valamely másik tagállam vámhatósága által harmadik személy részére hasonló jellegű árucikkről kiadott tarifális felvilágosítástól, vagy a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet értelmében köteles‑e az előzetes döntéshozatalra utalásra, még abban az esetben is, ha nem végső fokon eljáró bíróságról van szó.
56. Másrészt meg kell vizsgálni, hogy a jelen esethez hasonló körülmények között, miszerint létezik egy, a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett tarifális felvilágosítás, és a nemzeti bíróság nem ért egyet a KN ott kifejtett értelmezésével, köteles‑e vagy sem a végső fokon eljáró bíróság az előzetes döntéshozatalra utalásra a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján.
57. A kérdés tehát az, hogy e végső fokon eljáró bíróság ilyen körülmények között kiindulhat‑e abból, hogy a közösségi jog alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy a felmerült kérdés eldöntése szempontjából minden ésszerű kétséget kizár(24).
58. Végül az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség indokaként, „tertiumként” hivatkozott az Intermodal az egyenlőség elvére, legalábbis annak a Vámkódex 12. cikke (5) bekezdése a) pontjának ii. alpontjával való együttértelmezésére.
b) Előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet alapján?
59. A kötelező érvényű tarifális felvilágosítás valamely tagállam nemzeti vámhatóságainak olyan egyedi jogi aktusa, amelyben a gazdasági szereplővel kérelmére közlik azt a KN vámtarifaszámot, amely alá sorolandó az utóbbi által behozni vagy kivinni kívánt árucikk(25). A Bíróság az e jogintézmény létrehozásával követett célok tekintetében rámutatott, hogy szükségesnek mutatkozott olyan „szabályozás bevezetése, amely a vámhatóságokat olyan felvilágosításnyújtásra kötelezi, amely a közigazgatást egyes pontosan meghatározott feltételek mellett köti annak érdekében, hogy a gazdasági szereplőknek tevékenységük folytatása során bizonyos mértékben jogbiztonságot nyújtsanak, hogy a vámszervek munkáját megkönnyítsék, és a közösségi vámjog alkalmazása során az egységesség magasabb szintjét érjék el”(26).
60. Nos, ami a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet alkalmazhatóságának kérdését illeti, először is meg kell állapítani, hogy a jelen esetben már a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás hatályát figyelembe véve sem olyan a helyzet, ahol a nemzeti bíróság ezen ítélet alapján köteles lenne előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz fordulni. Még ha ugyanis a kérdést előterjesztő bírósághoz hasonlóan abból is indulunk ki, hogy a kérdéses tarifális felvilágosítás legalább az alapeljárásban besorolni kívántakhoz hasonló árucikkekre vonatkozik, akkor a kérdéses tarifális felvilágosítás – legalábbis a személyi hatályt illetően – nem alkalmazható.
61. A Vámkódex 12. cikke (2) bekezdésének és a végrehajtási rendelet 10. cikke (1) bekezdésének együttes olvasatából ugyanis egyértelműen az következik, hogy kizárólag a jogosult hivatkozhat e tarifális felvilágosításra, tehát az a személy, akinek a vámhatóságok a tarifális felvilágosítást kiadták. Amennyiben tehát, mint jelen esetben is, a nemzeti bíróság valamely harmadik személy részére adott tarifális felvilágosításban szereplőtől eltérő besorolás mellett hoz döntést, nem e tarifális felvilágosítás „eltéréséről”, „hatályon kívül helyezéséről”, illetve „érvénytelenségének megállapításáról” van szó, mivel az már eredetileg sem volt érvényes arra a harmadik személyre, aki erre a nemzeti bíróság előtt hivatkozik.
62. Másodszor hangsúlyozni kell, hogy a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet szerinti kötelezettség, miszerint az érvényességet érintő kérdést a Bíróság elé kell terjeszteni, a közösségi intézmények jogi aktusaira vonatkozik.
63. Mind az EK 234. cikk első bekezdésének b) pontjából, mind az EK 230. cikk első bekezdéséből az következik, hogy a Bíróságnak az e cikkeken alapuló jogszerűségre vonatkozó felülvizsgálati hatásköre a jogi aktus megalkotójához, és nem az e jogi aktus alapjául szolgáló jogalaphoz igazodik. Amint a Bíróság megállapította, az érvényesség megállapítása céljából benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem így az EK 230. cikk szerinti megsemmisítés iránti keresettel és az EK 241. cikk szerinti alkalmazhatatlansági kifogással együtt a jogorvoslatok és eljárások olyan teljes rendszerébe illeszkedik, amelynek célja, hogy biztosítsa a közösségi intézmények jogi aktusainak a közösségi bíróságra ruházott felülvizsgálatát. E rendszerben azoknak a természetes és jogi személyeknek, akik az EK 230. cikk negyedik bekezdésében foglalt elfogadhatósági feltételek miatt közvetlenül nem támadhatják meg az általános érvényű közösségi jogi aktusokat, lehetőségük van arra, hogy az eset körülményeitől függően vagy járulékosan az EK 241. cikk alapján a közösségi bíróság előtt vagy akár a nemzeti bíróságok előtt hivatkozzanak a közösségi jogi aktusok érvénytelenségére, és arra ösztönözzék e nemzeti bíróságokat, amelyek maguk nem állapíthatják meg az említett jogi aktusok érvénytelenségét, hogy e tekintetben előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesszenek a Bíróság elé(27).
64. E szerint kizárólag a Bíróságnak van hatásköre a közösségi intézmények jogi aktusai érvényességének a megítélésére, míg a valamely nemzeti hatóságnak betudható intézkedések felülvizsgálata a nemzeti bíróságok részére van fenntartva még abban az esetben is, ha ezen intézkedéseket a közösségi jog végrehajtására fogadták el(28).
65. Egyébiránt a Dzodzi‑ügyben hozott ítéletből(29) sem lehet más következtetést levonni. Ezen ítélet szerint jóllehet elfogadhatók előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések olyan esetekben, ahol a nemzeti jogban – közvetlenül vagy közvetve – hivatkoznak a közösségi jog rendelkezéseire, illetve a nemzeti jog utóbbit belső tényállásokra is alkalmazhatónak nyilvánította(30). A Bíróság azonban itt is a közösségi jog hivatkozott rendelkezéseinek vizsgálatára szorítkozik(31).
66. A kötelező érvényű tarifális felvilágosítás azonban nemzeti vámhatósági intézkedésnek minősül, és így, amint a Bizottság is találóan kifejtette, nem közösségi jogi aktus, amelynek jogszerűségi felülvizsgálatára a Bíróság hivatott. Az a körülmény, hogy e jogi aktus a közösségi jogon alapul – alaki szempontból a Vámkódexen és a végrehajtási rendeleten, anyagi szempontból pedig a KN‑en –, azt jelzi, hogy ezen aktus végrehajtási intézkedés, ez azonban nem változtat annak tagállami jogi aktusi minősítésén.
67. Az, hogy a közösségi jog jogi alapjai a kötelező érvényű tarifális felvilágosítást annak érvényességi feltételeit illetően több szempontból is meghatározzák, e jogi aktust még nem teszi valamely közösségi intézmény olyan jogi aktusává, amelynek érvényességét egyedül a Bíróságnak kellene megítélnie, és amelytől a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet szerint így csak e jogi aktus érvényességéről szóló előzetes döntéshozatal alapján lehetne eltérni. Emellett szól az is, hogy a Vámkódex 10. cikke szerint a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvényességét – a közösségi jogban meghatározott érvényességi követelményektől eltekintve – a nemzeti rendelkezések, tehát például az érintett tagállamban érvényes közigazgatási eljárási jogszabályok alapján kell megítélni.
68. A kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvényességéről szóló közösségi jogi rendelkezésekhez tartozik a Vámkódexnek – az Intermodal és a kérdést előterjesztő bíróság által külön is hivatkozott – 12. cikke (5) bekezdése a) pontja ii. alpontjának első franciabekezdése, miszerint a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvénytelenné válik, ha az már nem egyeztethető a KN magyarázatával a Bíróság valamely ítélete következtében.
69. Amint a Bíróság a C‑133/02. és C‑134/02. sz., Timmermans egyesített ügyekben is megállapította, hogy noha a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás a benne szereplő alkalmazandó tarifális rendelkezések, nemzeti vámhatóságok általi értelmezésének helyessége tekintetében fenntartással kezelendő, ami a Vámkódex 12. cikke (5) bekezdésének a) pontjában szereplő azon három eset megfogalmazásában jut kifejezésre, amikor is a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvénytelenné válik(32), abból azonban, hogy a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvényessége többek között a Bíróság ítélkezési gyakorlatával való összhang szempontjából fenntartással kezelendő, nem lehet arra következtetni, hogy maga a Bíróság rendelkezne hatáskörrel a nemzeti vámhatóság kötelező érvényű tarifális felvilágosítás érvényességének megítélésére.
70. Hozzá kell tenni, hogy a nemzeti bíróság előtt minden esetben vitatható azon közösségi aktusok érvényessége, amelyeken a vitatott kötelező érvényű tarifális felvilágosítás alapul. Ilyen esetben azután a nemzeti bíróságnak az e közösségi aktus érvényessége iránti kérdéssel a Bírósághoz kell fordulnia, ha érvénytelennek tartja a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás alapját képező közösségi aktust(33).
71. Jelen ügyben azonban sem a KN, sem a Vámkódex, sem a végrehajtási rendelet érvényessége nem vitatott.
72. A fentiek alapján megállapítható, hogy a Foto‑Frost ügyben hozott ítélet alapján a nemzeti bíróság – anélkül, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesztene a Bíróság elé – hozhat olyan határozatot, amely eltér a valamely másik tagállam vámhatósága által hasonló jellegű áruról harmadik személy részére kiadott kötelező érvényű tarifális felvilágosítástól. Ha az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés a nem végső fokon eljáró bíróságra vonatkozik, a válasz abban az esetben is nemleges.
c) A végső fokon eljáró bíróság előzetes döntéshozatalra utalási kötelelezettsége a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján?
73. Most már azt kell megvizsgálni, hogy a végső fokon eljáró bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés alapjául szolgáló körülmények mellett köteles‑e a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján arra, hogy a Bírósághoz forduljon.
74. A Cilfit és társai ügyben hozott ítéletében a Bíróság – a Da Costa és társai ügyben hozott ítéletére alapozva – az EK 234. cikk harmadik bekezdése szerinti végső fokon eljáró bíróságokat – kiegészítve azt az esetet, ahol az eljárásban felmerült közösségi jogi kérdés megválaszolásának az ügy eldöntése szempontjából nincs jelentősége – azokban az esetekben is felmentette az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségük alól, ahol a Bíróság – bármilyen jellegű eljárásban – már értelmezte az érintett közösségi jogi rendelkezést (úgynevezett „acte éclairé” [értelmezett jogi aktus]), vagy a közösségi jog helyes alkalmazása olyan nyilvánvaló, hogy minden ésszerű kétséget kizár (úgynevezett „acte clair” [egyértelmű, világos jogi aktus]).
75. Azon kérdés megválaszolásához, amely bennünket itt érdekel, miszerint a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet szerinti „acte clair”‑ről van‑e szó a jelen eljárás alapjául szolgálóhoz hasonló esetben, amely leginkább azzal jellemezhető, hogy eltérés van a nemzeti bíróság és a külföldi nemzeti hatóság értelmezése között, először is célszerű néhány észrevételt tenni az ítélet hátteréhez és az abban megfogalmazott értékelési feltételekhez.
i) Alapvető észrevételek a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletről
76. Az ezen ítélet alapjául szolgáló eljárásban a végső fokon eljáró Corte suprema di cassazione (Olaszország) előtt az olasz egészségügyi minisztérium előadta, hogy egy közösségi jogi rendelet értelmezésére vonatkozóan ott felmerült kérdésre a válasz olyan nyilvánvaló, hogy kizárja értelmezési kétségek felmerülésének lehetőségét, ezért nem áll fenn előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség. A Corte suprema di cassazione a fentiek alapján tette fel azt a kérdést, hogy vajon függ‑e, és adott esetben mennyiben függ attól az EK 234. cikk harmadik bekezdése szerinti előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség, hogy fennáll‑e „ésszerű mértékű értelmezési kétség”(34).
77. A Bíróság ítéletében az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség ezen kivételét főszabály szerint jóváhagyta, de – amint a Bizottság is találóan megjegyzi – megszorító feltételek mellett.
78. A kivétel ugyanis kizárólag arra az esetre vonatkozik, ha „a közösségi jog helyes alkalmazása […] olyan nyilvánvaló, hogy minden ésszerű kétséget kizár a felvetett kérdés megoldásának módjával kapcsolatban”(35).
79. A „kétségmentességből”, vagy másképp kifejezve a közösségi jog helyes alkalmazásáról való „meggyőződésből”, történő kiindulás előtt a végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak „meg kell győződnie arról, hogy a helyes alkalmazás ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is”(36).
80. Azt, hogy vajon az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség alóli felmentés e feltételei adottak‑e, ezenfelül „a közösségi jog sajátosságainak és az értelmezése során felmerült különleges nehézségek függvényében kell megítélni”(37).
81. A Bíróság ebből a szempontból a közösségi jog és annak értelmezésének három olyan sajátosságát hangsúlyozta ki, amelyet figyelembe kell venni(38).
82. Egyrészt a közösségi jogi rendelkezés értelmezése megköveteli annak különböző, azonos módon kötelező erejű nyelvi változatainak összehasonlítását. Még ha e nyelvi változatok pontosan meg is egyeznek, akkor is figyelembe kell venni másfelől azt, hogy a közösségi jog sajátos, különleges terminológiát alkalmaz, és a jogi fogalmak tartalma nem szükségképpen azonos a közösségi jogban és a különböző nemzeti jogokban. Harmadrészt minden közösségi jogi rendelkezést szövegkörnyezetén belül kell vizsgálni, és a közösségi jog egészének, céljainak és annak a szóban forgó rendelkezés alkalmazási időpontjában meglévő fejlettségi szintje tükrében kell értelmezni.
83. A Cilfit és társai ügyben hozott ítélet és az abban megfogalmazott feltételek pontos jelentését már kezdettől fogva eltérően közelítették meg; az ítélet olvasatai attól a felfogástól, hogy a Bíróság ebben az ítéletben különösen a francia jogban ismert „acte clair” tanával azonosult, addig a felfogásig terjednek, hogy a Bíróság ezt elvetette, és valójában egy „taktikai lépéssel” a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok mérlegelési mozgásterét gyakorlatilag a nullára csökkentette(39).
84. Az igazság bizonyára itt is – és ez magyarázza az ítélet homályos jellegét is – a középúton rejlik abban az értelemben, hogy az ítélet egy különösen óvatos kompromisszumot határoz meg(40).
85. Először is az „értelmezés” fogalmának mellőzése, és ehelyett a közösségi jog „helyes alkalmazására” való hivatkozás az ítélet rendelkező részében(41) az acte clair tana elismerésének tűnik, legalábbis annyiban, amennyiben az azon a megfontoláson alapul, hogy a pontos rendelkezés nem igényel értelmezést („in claris non fit interpretatio”), és ennélfogva lehetséges az értelmezés nélküli alkalmazás(42).
86. Vajon a Bíróság ezen elv alapján a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti hagyományos feladatmegosztás értelmében(43) csak a közösségi jogi rendelkezések alkalmazását tartotta‑e szem előtt, vagy ezzel szemben– még ha csak korlátozott mértékben is – döntési hatáskört ítélt meg a nemzeti bíróságok részére értelmezési kérdésekben(44)?
87. Amint azt Capotorti főtanácsnok a Cilfit és társai ügyre vonatkozó indítványában kifejtette, viszont minden egyes, akár „egyértelműnek” és „világosnak” tűnő norma elvileg előzetes értelmezést feltételez. Az ugyanis, hogy a norma világos, már egy értelmezés eredménye, ezért a már idézett „in claris non fit interpretatio” latin elv alapja a petitio principii(45). Ettől mindenesetre megkülönböztetendő az a kérdés, hogy valamely rendelkezés értelmezése nagyobb érvelési és szellemi ráfordítást igényel‑e, azaz „nehéz” és „problematikus”‑e, vagy abból jelentése közvetlenül következik, és úgymond kézenfekvő, azaz az értelmezés „könnyűnek” és „problémamentesnek” mutatkozik.
88. Tehát a norma alkalmazása végül is közvetlenül annak értelmezéséhez kapcsolódik, és ha a Bíróság a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben a „helyes alkalmazásról” rendelkezik, akkor ebben az összefüggésben mindig oda kell érteni a „helyes értelmezést” is, amelyből a helyes alkalmazás következik. Végeredményben a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben éppen az EK 234. cikk harmadik bekezdése szerinti előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség terjedelméről van szó a közösségi jog értelmezése iránti kérdések vonatkozásában(46).
89. A Bíróság a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben tehát nem határozta meg az értelmezést igénylő és az értelmezést nem igénylő közösségi jogi aktusok közötti választóvonalat, hanem inkább a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok számára engedte meg bizonyos mértékben a közösségi jog „saját felelősségükre”(47) történő értelmezését.
90. Azonban a Bíróság egyidejűleg arra is törekedett, hogy a nemzeti bíróságok mérlegelési mozgásterét korlátozza tekintettel az EK 234. cikk harmadik bekezdésében foglalt előzetes döntéshozatalra utalás kötelezettségével követett célra, a közösségi jog egységes értelmezése és alkalmazása biztosítására, továbbá arra törekedett, hogy a nemzeti bíróságok e lehetőséggel való esetleges visszaélését szigorú feltételek előírásával a legmesszebbmenőkig korlátozza(48).
91. A Bíróság ehhez egyrészt az értelmezési kétséget szűkre szabta („olyan nyilvánvaló, hogy a felmerült kérdés megoldását illetően minden ésszerű kétséget kizár”).
92. A végső fokon eljáró nemzeti bíróságok mérlegelési jogkörének határait kívánták bizonyos mértékben objektíve meghatározni azzal a követelménnyel, hogy a nemzeti bíróság csak akkor lehet bizonyos az előtte felmerülő kérdésre adott válaszban, ha meg van győződve arról, hogy az értelmezés ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is, továbbá azzal a követelménnyel, hogy figyelembe kell venni a közösségi jog sajátosságait és az annak értelmezése során felmerült különleges nehézségeket. A nemzeti bíróságnak tehát egyrészt nem csak a saját szempontjából kell a közösségi jogi rendelkezés jelentését kétségmentesnek tartania, másrészt nem csak a rendelkezésére álló normaszöveg alapján kell megállapítania azt, hogy vajon valamely rendelkezés értelmezése saját maga és a többi tagállam bíróságai, valamint a Bíróság számára is minden kétséget kizár‑e(49).
93. De valójában sikerült‑e az objektív meghatározás? Közelebbről megvizsgálva, a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok mérlegelési jogkörének e követelményekkel ugyanis csak látszólag, illetve korlátozott mértékben szabnak objektív határokat(50).
94. A nemzeti bíróságnak ugyanis végül mégiscsak saját ítélőképességére van bízva a döntés, mivel maga – nyilvánvalóan – nem győződhet meg ténylegesen arról, „hogy a helyes alkalmazás ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is” az előtte felmerült értelmezési kérdés megoldását illetően.
95. Egyebekben felmerül még az a kérdés is, hogy a nemzeti bíróságnak milyen bíróságokat kell figyelembe vennie – valamennyi tagállam összes bíróságát, kizárólag a végső fokon eljáró bíróságokat, megfelelő különbíróságokat stb. –, és amint a jelen ügyben is meg kell majd vizsgálni, hogy ez mennyiben foglal magában esetleg nemzeti közigazgatási hatóságokat is(51).
96. Mivel azonban a nemzeti bíróságnak végül semmilyen más mérce nem áll a rendelkezésére a sajátján kívül, célszerű feltenni azt a kérdést is, hogy ha maga már meggyőződésre jutott, mennyiben tulajdoníthat egy sajátjától eltérő másik véleményt a felmerülő értelmezési kérdés tekintetében valamely más bíróságnak vagy a Bíróságnak(52).
97. Ellenben a nemzeti bíróság a közösségi jognak a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján figyelembe veendő nyelvi sajátosságai és az annak értelmezése során felmerült különleges nehézségek alapján köteles arra, hogy más bíróságok vagy a Bíróság meggyőződésében kételkedjen. Azt kell itt különösen megfontolni, hogy más nyelvi változatok alapján más lehet‑e az értelmezés, és még ha e nyelvi változatok meg is egyeznek a saját nyelvi változattal, a nemzeti jogrend alapján általa jól ismert jogi fogalmak tartalma nem szükségképpen azonos, illetve összehasonlítható a különböző nemzeti jogokban, valamint a közösségi jogban.
98. Mindazonáltal a közösségi jog Bíróság által megnevezett (nyelvi) sajátosságait, és az annak értelmezése során felmerült különleges nehézségeket csupán annyiban kell tekintetbe venni, mint egy figyelmeztetést, és azokat nem összességében kell a nemzeti bíróságnak „követnie”.
99. Így az az álláspontom, hogy a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletet nem lehet úgy értelmezni, hogy például a nemzeti bíróság köteles valamely közösségi jogi rendelkezést a Közösség minden hivatalos nyelvén megvizsgálni(53). Ez gyakorlatilag elviselhetetlen terhet róna a nemzeti bíróságokra, és a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak a közösségi jog „kétséget kizáróan” megválaszolható kérdéseire vonatkozó – igaz csak korlátozott – felhatalmazását a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletnek megfelelően de facto üres szólammá vagy „taktikai lépéssé”(54) tenné.
100. Ezért meg kell állapítani, hogy a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben megfogalmazott követelményeket nem lehet egyfajta sematikusan alkalmazandó, a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak szóló döntési útmutatásként értelmezni, amely alapján objektív és világos választóvonalat lehet húzni olyan értelmezési kérdések között, amelyeket kivételesen ilyen bíróságok válaszolhatnak meg, és olyan értelmezési kérdések között, amelyeket a Bíróság elé kell terjeszteni. E követelmények nem szolgálhatnak olyan mértékül sem, amely alapján „objektíve” megállapítható lenne, hogy a közösségi rendelkezés mikor olyan nyilvánvaló, hogy a felmerült kérdés eldöntése szempontjából minden ésszerű kétséget kizár(55).
101. Ez azzal függ össze, hogy valamely jogi rendelkezés nem lehet „önmagában” egyértelmű, világos, illetve kétséget kizáró jelentésű(56). A normaértelmezés ugyanis, amint azt már fent is megállapítottam, mindig magában foglal egy megértési folyamatot is, amely önmagában nem helyezhető „matematikai alapokra”(57) – ez különösen érvényes a közösségi jogra annak sokszínű értelmezési változataival együtt, amelyek magukba foglalják annak dinamikus továbbfejlődését(58). És éppen amiatt, mert végeredményben nem vagy csak korlátozottan határozható meg objektíve, hogy a norma mikor olyan nyilvánvaló, hogy a felmerült kérdés eldöntése szempontjából minden ésszerű kétséget kizár(59), ennek megállapítását végül annak a nemzeti bíróságnak a megítélésére kell bízni, amely előtt e kérdés felmerült(60).
102. A Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben meghatározott követelmények attól akarják visszatartani a nemzeti bíróságot, hogy könnyelműen – csak a saját szemszögéből és a rendelkezésére álló normaszöveg alapján – induljon ki a közösségi rendelkezés „kétséget kizáró” értelmezéséből. E követelményeknek kell a nemzeti bíróságban tudatosítaniuk a közösségi jog jellemvonásait, és ezáltal azokat megóvniuk az elhamarkodott, illetve egyoldalú következtetések levonásától, és így azokat „átgondolt meggyőződésre” juttatni(61). E „meggyőződésnek” olyan szakértő meggyőződésének kell lennie, aki mint a közösségi jog alapvető sajátosságainak ismerője lát hozzá a közösségi jogi kérdés vizsgálatához(62).
ii) Post‑Cilfit és társai?
103. Nos a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletet akár teljesen meg is kérdőjelezhetnénk. Az ezen ítélet alkalmazása során felmerülő nehézségek alapján mindenestre célszerűnek látszik néhány rövid megjegyzést tenni még akkor is, ha a jelen eljárást az eljárásban részt vevő felek nem használták fel arra, hogy a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletet alapvetően megkérdőjelezzék.
104. Amilyen homályosnak tűnnek a fent kifejtett Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben megfogalmazott követelmények konkrét jelentésükben, olyan nehéz a Szerződés alapján gyakorlatiasabb és objektívebb „szűrőrendszert” meghatározni azokra az értelmezési kérdésekre, amelyeket a Bíróság elé kellene terjeszteni, vagy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság számára kellene meghagyni. Például a Jacobs főtanácsnok által a Wiener‑ügyben kidolgozott javaslat, miszerint a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben megfogalmazott feltételeket csak akkor kellene alkalmazni, ha általános jelentőségű kérdés merül fel, és ténylegesen szükséges az egységes értelmezés(63), bizonyosan olyan jellegű kérdésekre irányul, amelyek leginkább a Bíróság általi tisztázást igénylik, nekem mindenesetre úgy tűnik, hogy valamely kérdés jelentőségének és a közösségi jog szempontjából történő egységes értelmezés szükségességének megítélése a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok szemszögéből további nehézségekkel jár, és e bíróságok mérlegelési jogkörének még homályosabb körvonalakat kölcsönöz.
105. Ellenben még ha sikerülne is a Bíróságnak a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben foglaltaknál világosabb feltételeket megfogalmaznia a végső fokon eljáró bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségére vonatkozóan, azzal, hogy az értelmezési kérdésekről való önálló döntés lehetőségét biztosítják a végső fokon eljáró nemzeti bíróság számára, továbbra is elkerülhetetlenül megmaradna egy bizonyos fokú mérlegelési jogkör, azaz egy szubjektív elem. A nemzeti bíróságok bármelyike által „kétséget kizáróként” képviselt értelmezésnek a „helyessége” végül bizonyára csak a Bíróság valamelyik ítéleté(vel való egyezés)ből következik. E körülmény inkább bizonytalan, mivel a Köbler‑ügyben hozott ítélet óta világos, hogy az előzetes döntéshozatalra utalás – az EK‑Szerződés 234. cikkének harmadik bekezdése szerint – kötelezettségének megsértése azokhoz a szempontokhoz tartozik, amelyeket az olyan károkért való állami felelősség – illetékes nemzeti bíróság által megítélendő – kérdése tekintetében kell figyelembe venni, amelyeket valamely végső fokon eljáró nemzeti bíróság a közösségi jogot sértő határozatával okozott(64).
106. Ezért ha következetesen végiggondoljuk a minden esetben megmaradó mérlegelési jogkört, egyrészről még arra az álláspontra is juthatunk, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróságokat a fentiek alapján végül mentesíteni kell a felelősség alól, másrészről a Cilfit‑rendszer alternatívájaként a jelenlegi vagy módosított formában elképzelhető lenne a visszatérés ahhoz, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok feltétlenül kötelesek az előzetes döntéshozatalra utalásra(65). E visszatérés nem utolsósorban az alapján lenne elképzelhető, hogy a Bíróság eljárási szabályzata 104. cikkének 3. §‑a szerinti lehetőséggel, miszerint a Bíróság egyszerűsített eljárásban indokolt végzéssel hozhatja meg határozatát valamely előzetes döntéshozatalra eléterjesztett kérdésről, immár a Bíróság szintjén áll rendelkezésre a lényegében a Da Costa és társai, valamint a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletekben megfogalmazott feltételeket visszatükröző „szűrőrendszer”.
107. Ellenben gyakorlati szempontból megfontolandó – még akkor is, ha ez nem döntő jelentőségű –, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés egyszerűsített kezelése a Bíróságnak a nemzeti bíróságokkal folytatott párbeszéde miatt eljárási időt emészt fel. Minden megfontolás és a „Cilfit‑rendszer” elvi megtámadhatósága ellenére ezen kívül fel kell tenni azt a kérdést, hogy vajon a Bíróság teljesíteni tudja‑e azt a feladatát, hogy a 25 tagállam uniójában és az állandóan gyarapodó acquis communautaire alapján a Szerződés értelmezése és alkalmazása során a jog tiszteletben tartását biztosítsa anélkül, hogy legalább bizonyos határokon belül — a szó legszorosabb értelmében – a nemzeti bíróságok ítélőképességében bízna, még ha e feladatmegosztás a gyakorlatban nehézségekkel is járhat.
108. Ezért az alábbiakban azt vizsgálom, hogy hogyan válaszolandók meg az alapügyben felmerülő kérdések a meglévő Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján.
iii) A jelen ügy sajátosságairól – előzetes döntéshozatalra utalás automatikus kötelezettsége?
109. Az előbbi fejtegetéseket szem előtt kell tartanunk, ha meg kívánjuk válaszolni a jelen ügyben felmerülő azon kérdést, hogy vajon a végső fokon eljáró nemzeti bíróság a kétséget kizáró értelmezés Cilfit és társai jellegű tényállásával szembesül‑e akkor, amikor a saját álláspontjával ellentétes kötelező érvényű tarifális felvilágosításban egy másik tagállam nemzeti vámhatóságának értelmezése kerül elé. A Bizottság álláspontja szerint az e kérdésre adandó válasz nemleges, míg az eljárásban résztvevő többi fél – az egyes érvelésekben mást‑mást hangsúlyozva – abból indul ki, hogy az ilyen tarifális felvilágosítás nem alapozza meg automatikusan a nemzeti bíróság értelmezési kételyét.
110. Először is rögzíteni kell, hogy a helyes értelmezés „nyilvánvalóságának” általában nem az mond ellent, hogy a rendelkezésnek szemmel láthatóan „két” jelentése van, mivel – amint már fent is kifejtettem – az soha nem lehet „önmagában” egyértelmű és világos, hanem az, hogy az értelmezéshez mindig tartozik egy többé‑kevésbé széles döntési és megítélési elem, tehát egy szubjektív momentum.
111. Lehetséges, hogy valamely nemzeti vámhatóság értelmezése az érveléstől függően alkalmas arra, hogy a nemzeti bíróság elé új látásmódot tárjon, és ezzel kétségbe vonja az általa képviselt értelmezést. Másrészt azonban, amint a holland kormány kifejtette, a végső fokon eljáró nemzeti bíróság szempontjából is világos lehet, hogy a nemzeti vámhatóság által képviselt értelmezés nem megfelelő, illetve hogy a nemzeti vámhatóság tévedett.
112. Ez természetesen nemcsak arra az esetre vonatkozik, ha valamely nemzeti hatóság eltérő értelmezése kerül a nemzeti bíróság elé, hanem elvileg az adott tagállami bíróságok egymástól eltérő értelmezései esetére is. Mindenesetre a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet szerint az a követelmény érvényes a végső fokon eljáró nemzeti bíróságokra, hogy meg kell győződnie arról, hogy a helyes alkalmazás ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is.
113. Amint fent kifejtettem, itt egy figyelmeztetésről, a végső fokon eljáró bíróság szempontjából egy „gondolati igazolásról” van szó, és nem olyan tényezőről, amit e bíróság tényleges tapasztalati úton megállapíthatna; másrészt azonban nekem úgy tűnik, hogy „a többi tagállam bíróságának” „ugyanennyire nyilvánvaló” meggyőződésével legalábbis elvileg ellentétes az, ha a végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak valamely ugyanilyen bíróság által képviselt olyan értelmezés áll ténylegesen rendelkezésére, amely ellentmond az általa képviselt értelmezésnek.
114. Jelen ügyben azonban nem szükséges kitérni a kérdésre. Ugyanígy nem szükséges megválaszolni azt a kérdést sem, hogy vajon ez más tagállamok minden típusú vagy csak meghatározott típusú bíróságaira, vagy akár bizonyos körülmények között ugyanezen tagállam bíróságaira is érvényes, mivel jelen esetben legalábbis az egyik tagállam vámhatóságáról van szó.
115. Megítélésem szerint azon körülménynek, hogy olyan hatóságnak a KN értelmezését magában foglaló kötelező érvényű tarifális felvilágosításáról van szó, amellyel nem ért egyet a végső fokon eljáró nemzeti bíróság, nem kell ipso facto e bíróság azon meggyőződését megingatnia, hogy ugyanez a meggyőződése a többi tagállam bíróságainak is a KN helyes értelmezéséről.
116. Ebben az összefüggésben arra is utalni kell, hogy a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet rendelkező része nem ismétli meg a többi tagállam bíróságainak bizonyosságáról való meggyőződés követelményét, hanem ehelyett a „Közösségen belüli eltérő ítélkezési gyakorlat veszélyére” utal. E veszélyhelyzet nyilvánvalóan akkor áll elő, ha a végső fokon eljáró nemzeti bíróság eltér, illetve el kíván térni a más tagállam nemzeti bíróságának ismert döntésétől. Ezzel szemben a tagállami nemzeti vámhatóság tarifális felvilágosítása esetén nem lehet például azt állítani, hogy e tagállam nemzeti bírósága szükségképpen egyet fog érteni a vámhatóság értelmezésével, és ily módon ha egy másik tagállam nemzeti bírósága eltér ezen értelmezéstől, akkor fennáll az eltérő ítélkezési gyakorlat veszélye. Úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a közösségi jog értelmezéséről folytatott párbeszédben az EK 234. cikk által teremtett együttműködési rendszer keretei között nem a nemzeti közigazgatási hatóságok, hanem a Bíróság és a nemzeti bíróságok vesznek részt.
117. Következésképpen ha valaki valamely végső fokon eljáró nemzeti bíróság előtt, mint jelen esetben, egy másik tagállam nemzeti vámhatóságának olyan kötelező érvényű tarifális felvilágosítására hivatkozik, amely nincs összhangban a KN‑nek a végső fokon eljáró nemzeti bíróság által helyesnek tekintett értelmezésével, akkor e bíróság semmiképpen nem automatikusan köteles arra, hogy a KN értelmezésére vonatkozó kérdéssel a Bírósághoz forduljon. Inkább saját magának kell megítélnie azt, hogy „bizonyos” lehet‑e a KN helyes értelmezésében. A kötelező érvényű tarifális felvilágosításban lévő értelmezés, és az adott esetben annak alapjául szolgáló érvek megerősíthetik vagy gyengíthetik a bíróság meggyőződését, mint egyébiránt minden más az érintett értelmezési kérdéshez kapcsolódó releváns információ.
118. Az államhatalmi ágak szétválasztásának elmélete, amelyet az osztrák kormány vetett fel, szigorúan véve nem játszik szerepet a jelen összefüggésben, mivel nem arról van szó, hogy a nemzeti bíróságot köti valamely nemzeti hatóság jogi álláspontja, hanem csupán arról, hogy mennyiben vonja maga után e – más – jogi álláspont azt a kötelezettséget, hogy a felvetődő értelmezési kérdést – független – döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjesszék.
119. A teljesség kedvéért még ki kell térni a közösségi jog egységes értelmezésének és alkalmazásának – az EK 234. cikkben szabályozott előzetes döntéshozatali eljárással, és különösen az e rendelkezés harmadik bekezdésében meghatározott előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettséggel – követett céljára, amire joggal hivatkozott az eljárásban részt vevő néhány fél.
120. Ehhez általánosságban meg kell jegyezni, hogy teljes körű egységességet csak akkor lehetne biztosítani, ha minden olyan (lényeges) értelmezési kérdést ténylegesen a Bíróság elé terjesztenének, amely a végső fokon eljáró nemzeti bíróság előtt felmerül. Még ekkor sem lenne azonban tökéletes a rendszer, amennyiben –az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – a nemzeti bíróság maga ítélheti meg a közösségi jogra vonatkozó kérdés jelentőségét a nemzeti alapeljárás szempontjából(66), mivel e megítélés ismételten bizonyos elképzelést feltételez azon közösségi jogi rendelkezés alkalmazási köréről és tartalmáról, amelyre adott esetben valamelyik fél hivatkozott(67).
121. A közösségi jogvédelem keretei között a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti minden munkamegosztás tehát bizonyos mértékben kihatással van a közösségi jog értelmezésének egységességi szintjére és a közösségi jog alkalmazására, a kérdés csak az, hogy hol és hogyan húzzuk meg a határokat a Szerződés rendelkezései és a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján.
122. A fent kifejtett okokból jelen ügyben az az álláspontom, hogy egy másik tagállam nemzeti vámhatóságának kötelező érvényű tarifális felvilágosítása nem fosztja meg a végső fokon eljáró nemzeti bíróságot attól a lehetőségtől, hogy a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet értelmében az előtte felmerülő értelmezési kérdésben saját felelősségére döntsön.
iv) Előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség az egyenlőség elve alapján?
123. Végül az Intermodal előadta, hogy az egyenlőség elve alapján a KN‑t azonos ügyekre azonos módon kell alkalmazni, és ezért a nemzeti bíróság semmi esetre sem térhet el a kötelező érvényű tarifális felvilágosítástól anélkül, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdést ne terjesztene a Bíróság elé, ezzel biztosítva a KN azonos és egységes alkalmazását.
124. Először is az olyan egyedi jogi aktus – mint például a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás – természetében rejlik, hogy arra főszabály szerint csak e jogi aktus címzettje hivatkozhat. Ezzel természetesen nem zárható ki, hogy valamely harmadik személlyel szemben e jogi aktustól eltérően hozzanak döntést, és így tekintve fennáll annak a veszélye, hogy valamely harmadik személyt egy meghatározott kötelező érvényű tarifális felvilágosítás címzettjével szemben előbbi árucikkeinek besorolása során „nem azonos módon” kezelnek. Másodlagosan a közösségi jogalkotó megbízhatta volna a nemzeti vámhatóságokat általánosan kötelező érvényű tarifális felvilágosítás kibocsátására, amelyre tehát minden olyan személy hivatkozhatna, aki a tagállamban megfelelő árucikkeket vámkezelésre bejelent. Az ilyen általános érvényű tarifális felvilágosítás mindazonáltal a Bizottság részére fenntartott besorolási rendeletre hasonlítana, amelynek kibocsátását értelemszerűen nem lenne célszerű decentralizálni, illetve átruházni egyes nemzeti vámhatóságokra.
125. A kötelező érvényű tarifális felvilágosítások legalábbis a jelenlegi formájukban növelik a jogbiztonságot, és a Bizottság által hozandó olyan intézkedéseken – mint például a besorolási rendelet kibocsátásán – keresztül hozzájárulnak a közösségi vámjog alkalmazásának magasabb szintű egységességéhez, még akkor is, ha az nem teljes körűen biztosított.
126. Ezért először is nem abból indulok ki, mindamellett a kérdés nem is így merült fel, hogy a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás fennálló rendszere önmagában sérti az egyenlőség elvét.
127. Még ha e rendszer – legalábbis átmenetileg – egyenlőtlenségeket is tesz lehetővé – például valamely nemzeti vámhatóság és valamely nemzeti bíróság eltérő értelmezése alapján –, akkor sem gondolom, hogy ez indokolhatja a végső fokon eljáró nemzeti bíróság előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségének az EK 234. cikk harmadik bekezdésében szabályozott, és a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben értelmezett terjedelme módosítását(68).
v) A jelen ügyre vonatkozó végkövetkeztetések a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapján
128. A fentiek alapján a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet fényében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés tekintetében az alábbiakat lehet megállapítani:
1. Ha valamely érintett személy a nemzeti bíróság elé terjesztett, egy árucikk KN alá történő besorolását érintő jogvitában valamely nemzeti vámhatóság álláspontjára hivatkozik, amelyet utóbbi egy harmadik személy részére adott kötelező érvényű tarifális felvilágosításban valamely hasonló, illetve hasonló jellegű árucikkel kapcsolatban fejtett ki, úgy e bíróság, amennyiben a KN e kötelező érvényű tarifális felvilágosításban foglalt értelmezésétől eltérő értelmezést tart helyesnek, nem köteles automatikusan arra, hogy a KN értelmezésére vonatkozó kérdést terjesszen a Bíróság elé.
2. Az érintett végső fokon eljáró nemzeti bíróság a KN értelmezésére vonatkozó előtte felmerülő kérdést saját felelősségére eldöntheti, amennyiben a nemzeti vámhatóság eltérő álláspontja ellenére az általa képviselt értelmezés helyességében bizonyos.
3. Ennek során azonban szem előtt kell tartania a közösségi jog sajátosságait, illetve az értelmezés különleges nehézségeit, és – éppen a kötelező érvényű tarifális felvilágosításban meglévő értelmezés és az annak alapjául szolgáló érvek figyelembevétele mellett – arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy ez alapján a többi tagállam bíróságainak és a Bíróságnak is ugyanaz a meggyőződése a KN értelmezése tekintetében.
4. Az egyenlőség elve nem befolyásolja a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségének ekként megállapított terjedelmét.
B – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről
129. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés arra irányul, hogy úgy kell‑e értelmezni a KN 8709 vámtarifaszámát, hogy ez alá tartoznak az olyan tulajdonságokkal és ismertetőjegyekkel rendelkező járművek, mint a jelen ügyben vitatott járművek.
1. Az eljárásban részt vevő felek lényeges előterjesztései
130. A tarifális besorolás kérdésében a Bizottság, a holland kormány és az Intermodal tett előterjesztést.
131. A Bizottság a jelen esetben mindenekelőtt a HR magyarázó megjegyzések 8709 vámtarifaszámra vonatkozó részét tartja döntőnek, miszerint „ilyen típusú vontatókat rakpartokon, raktárakban, stb.” használnak; a rendeltetési cél az állandó ítélkezési gyakorlat szerint objektív besorolási szempont lehet. Továbbá arra hivatkozik, hogy a jelen esetben vitatott járműveket értékesítési központokban és nagy áruházakban történő egytengelyű pótkocsivontatásra fejlesztették ki. A holland kormány lényegében a Gerechtshof álláspontjához és az Advocaat‑Generaalnak az alapügyben kifejtett véleményéhez csatlakozik, miszerint az olyan járműveket, mint a szóban forgó járművek, nem a KN 8709 vámtarifaszám alá kell besorolni. Az Advocaat‑Generaal véleménye szerint e vámtarifaszám egyrészt olyan sajátos járművekre vonatkozik, amelyek maguk is árut szállítanak, másrészt sajátos vontatókra vonatkozik. Mivel a jelen esetben vitatott járművek emelőplatója csupán utánfutók csatlakoztatására szolgál, nem áruszállításra szolgáló járművekről van szó a 8709 vámtarifaszámra vonatkozó HR magyarázó megjegyzések értelmében. E vámtarifaszám szerinti önjáró üzemi targoncákról sem lehet szó, mivel azokat kivétel nélkül kis utánfutók, illetve csomagszállító targoncák vontatására használják, amire a jelen esetben vitatott járművek nem alkalmasak. Az Intermodal álláspontja szerint a KN 8709 vámtarifaszám alá történő besorolás ellen csak az a körülmény szól, hogy a kérdéses járművek nem kevésbé erősek, mint azok a vontatók, amelyekre a 8701 vámtarifaszám vonatkozik. Mivel ez az eltérés a HR magyarázó megjegyzések szövege szerint csak általában áll fenn, e körülmény összességében nem szól a KN 8709 vámtarifaszám alá történő besorolás ellen.
2. Értékelés
132. Először is emlékeztetni kell a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatára, miszerint a jogbiztonság biztosítása és az ellenőrzések megkönnyítése érdekében az áruk tarifális besorolásának meghatározó szempontját általában azok objektív, a KN vámtarifaszám és az áruosztályok, illetve árucsoportok megjegyzéseinek szövegében meghatározott jellemzőiben és tulajdonságaiban kell keresni(69).
133. A KN‑hez a Bizottság által és a HR‑hez a Tanács által a vámegyüttműködés céljából kidolgozott magyarázó megjegyzések fontos eligazítást nyújtanak az egyes vámtarifaszámok tartalmának értelmezéséhez, mindazonáltal nem rendelkeznek kötelező hatállyal(70).
134. Először is meg kell állapítani, hogy a KN 8701 vámtarifaszám „vontatókra” vonatkozik, s amint a megfelelő HR magyarázó megjegyzésekből is kitűnik, amely alatt például mezőgazdasági vontatókat, de más, például ipari vontatókat is érteni kell, amelyek különféle terhek vontatására szolgálnak, és legfeljebb jelentéktelen rakodófelülettel rendelkeznek; továbbá ezek vezetőüléssel és munkaeszközök, illetve terhek csatlakoztatására szóló emelőszerkezettel is rendelkezhetnek.
135. Ezektől meg kell különböztetni az úgynevezett „önjáró üzemi targoncákat”, amelyek a KN 8701 vámtarifaszám címe alapján egy önálló, a vontatók általános kategóriája alól kivett kategóriát képez a KN 8709 vámtarifaszám alatt, amely kategória szintén különféle típusú „vontatókat” fog át.
136. A KN 8709 vámtarifaszámra vonatkozó HR magyarázó megjegyzések alapján megállapítható, hogy az e vámtarifaszám alá tartozó önjáró üzemi targoncák esetében általánosan szólva olyan „kis” vontatókról van szó, mint amilyeneket a gyárakban, raktárakban, kikötők vagy pályaudvarok területén használnak. Más vontatóktól többek között alacsony sebességük különbözteti meg őket, ami rendszerint nem haladja meg az óránkénti 30–35 km‑t, és fordulási ívük sugara rövid. Az ilyen üzemi targoncáknak továbbá általában nincs vezetőfülkéje, és olyan vontatót foglalnak magukban, amelyet gyalogos kezelőszemély irányít.
137. Amint a holland kormány megjegyezte, a 8709 vámtarifaszámra vonatkozó HR magyarázó megjegyzések egyrészt olyan önjáró üzemi targoncákra vonatkoznak, amelyeknek van rakodófelülete, és amelyekre, illetve amelyekbe árut lehet rakodni, másrészt olyan típusú önjáró üzemi targoncákra, mint amilyeneket pályaudvarokon, és esetleg kikötőkben és raktárakban is kisebb utánfutók vontatására használnak. Mivel a jelen ügyben vitatott járművek a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint csupán utánfutó csatlakoztatására szolgáló emelőplatóval rendelkeznek, nem az üzemi targonca, amelyen magán is árut szállítanak, hanem az utóbb említett típusú önjáró üzemi targonca tűnik alkalmasnak arra, hogy referenciatípus legyen.
138. Jelen esetben mindenesetre annak van jelentősége, hogy az ilyen önjáró üzemi targoncákkal összefüggésben a HR magyarázó megjegyzésekben „kis pótkocsikat” és „csomagszállító targoncákat” említenek. Ezenkívül arra is történik utalás, hogy a KN 8709 vámtarifaszám szerinti önjáró üzemi targoncák általában könnyebbek és kevésbé erősek, mint a KN 8701 vámtarifaszám szerinti vontatók.
139. Az olyan járművek, mint a jelen ügyben érintettek, többek között az alábbi ismertetőjegyekkel rendelkeznek: amint az Intermodal is kifejtette, olyan erősek, mint a KN 8701 vámtarifaszám szerinti vontatók, zárt vezetőfülkével rendelkeznek, és nem csomagszállító kocsi típusú kis utánfutók vontatására szolgálnak, mint az önjáró üzemi targoncák, hanem egytengelyű pótkocsik és utánfutók, sőt akár úgynevezett mega vagy jumbo típusú egytengelyű pótkocsik vontatására szolgálnak.
140. Az ilyen ismertetőjegyekkel rendelkező jármű nem felel meg a KN 8709 vámtarifaszám szerinti „kisebb” üzemi targoncák, illetve önjáró üzemi targoncák típusjellegének, amint ezt már a HR magyarázó megjegyzések alapján előzetesen felvázoltam.
141. Ezért az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést úgy kell megválaszolni, hogy úgy kell értelmezni a KN 8709 vámtarifaszámát, hogy az nem vonatkozik az olyan sajátosságokkal és ismertetőjegyekkel rendelkező járművekre, mint a szóban forgó járművek.
V – Végkövetkeztetések
142. A fentiek alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket az alábbiak szerint válaszolja meg:
1. A nemzeti bíróság előtti olyan eljárásban, amelyben az érintett személy egy – harmadik személy részére valamely másik tagállam vámhatósága által hasonló árucikk tekintetében kiadott kötelező érvényű tarifális felvilágosításban szereplő – besorolásra hivatkozik, amely a nemzeti bíróság álláspontja szerint nincs összhangban a KN‑nel,
– az a nemzeti bíróság, amelynek határozatai ellen van jogorvoslati lehetőség a nemzeti jog értelmében, nem köteles arra, hogy értelmezési kérdést vagy – amennyiben nem közösségi intézmények jogi aktusáról van szó, mint a kötelező érvényű tarifális felvilágosítás esetében is –, érvényességre vonatkozó kérdést terjesszen előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé,
– az a nemzeti bíróság, amelynek határozatai ellen nincs jogorvoslati lehetőség a nemzeti jog értelmében, nem köteles automatikusan arra, hogy előzetes döntéshozatal céljából a KN értelmezésére vonatkozóan kérdést terjesszen a Bíróság elé, ha a KN e kötelező érvényű tarifális felvilágosításban kinyilvánított értelmezésétől eltérő értelmezést tart helyesnek. A végső fokon eljáró nemzeti bíróság a KN értelmezésére vonatkozóan előtte felmerülő kérdést saját felelősségére eldöntheti, amennyiben a nemzeti vámhatóság eltérő álláspontja ellenére az általa képviselt értelmezésében bizonyos. Ehhez azonban szem előtt kell tartania a közösségi jog sajátosságait és az értelmezése során felmerült különleges nehézségeket, és – adott esetben a kötelező érvényű tarifális felvilágosításban található értelmezés és az alapjául szolgáló érvek figyelembevétele mellett – arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy ezek alapján a KN értelmezése ugyanilyen nyilvánvaló a többi tagállam bíróságai és a Bíróság számára is.
2. A KN 8709 vámtarifaszámát úgy kell értelmezni, hogy az nem vonatkozik az olyan sajátosságokkal és ismertetőjegyekkel rendelkező járművekre, mint a szóban forgó járművek.
1 – Eredeti nyelv: német.
2 – HL L 256., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 2. kötet, 382. o.
3 – A vám‑ és statisztikai nómenklatúráról, valamint a közös vámtarifáról szóló 2658/87/EGK tanácsi rendelet I. mellékletének módosításáról szóló rendelet (HL L 292., 1. o.).
4 – A harmonizált áruleíró és kódrendszert létrehozó, Brüsszelben 1983. június 14‑én kelt nemzetközi egyezmény, amelyet a Közösség az összehangolt áruleíró és kódrendszerről szóló nemzetközi egyezmény és az azt módosító jegyzőkönyv megkötéséről szóló, 1987. április 7‑i 87/369/EGK tanácsi határozattal (HL L 198., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 2. kötet, 288. o.) hagyott jóvá.
5 – A Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK tanácsi rendelet módosításáról szóló rendelet (HL 1997. L 17., 1. o. ; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 8. kötet, 179. o.).
6 – HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.
7 – A Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK tanácsi rendelet végrehajtására vonatkozó rendelkezések megállapításáról szóló 2454/93/EGK rendelet módosításáról szóló bizottsági rendelet (HL 1997. L 9., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 8. kötet, 3. o.).
8 – A Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK tanácsi rendelet végrehajtására vonatkozó rendelkezések megállapításáról szóló rendelet (HL L 253., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 16. kötet, 133. o.).
9 – A 314/85. sz., Foto‑Frost ügyben 1987. október 22‑én hozott ítélet (EBHT 1987., 4199. o.).
10 – A 283/81. sz., Cilfit és társai ügyben 1982. október 6‑án hozott ítélet (EBHT 1982., 3415. o.).
11 – Lásd többek között a 14/83. sz., Von Colson és Kamann ügyben 1984. április 10‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 1891. o.) 26. pontját, a C‑8/88. sz., Németország kontra Bizottság ügyben 1990. június 12‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑2321. o.) 13. pontját és a C‑453/00. sz., Kühne & Heitz ügyben 2004. január 13‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑837. o.) 20. pontját.
12 – Lásd mindenekelőtt a 26/62. sz., Van Gend & Loos ügyben 1963. február 5‑én hozott ítélet (EBHT 1963., 1. o.) 16. pontját.
13 – Lásd többek között a 107/76. sz., Hoffmann‑La Roche ügyben 1977. május 24‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 957. o.) 5. pontját, a C‑343/90. sz., Lourenço Dias ügyben 1992. július 16‑án hozott ítélet (EBHT 1992., I‑4673. o.) 14. pontját, a 35/82. és 36/82. sz. Elestina egyesített ügyekben 1982. október 27‑én hozott ítélet (EBHT 1982., 3723. o.) 8. pontját, a C‑314/01. sz., Siemens és ARGE Telekom ügyben 2004. március 18‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2549. o.) 33. pontját és a C‑247/02. sz. Sintesi‑ügyben 2004. október 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004.,I‑9215. o.) 21. pontját.
14 – Lásd többek között a C‑337/95. sz., Parfums Christian Dior ügyben 1997. november 4‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑6013. o.) 25. pontját, a C‑99/00. sz. Lyckeskog-ügyben 2002. június 4‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑4839. o.) 14. pontját és a 13. lábjegyzetben hivatkozott Hoffmann‑La Roche ügyben hozott ítélet 5. pontját.
15 – Lásd a 28/62–30/62. sz., Da Costa en Schaake és társai egyesített ügyekben 1963. március 27‑én hozott ítéletet (EBHT 1963., 60. o.), a 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 14. pontját és a 14. lábjegyzetben hivatkozott Parfums Christian Dior ügyben hozott ítélet 29. pontját.
16 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 16. és 21. pontja.
17 – A 9. lábjegyzetben hivatkozott Foto‑Frost ügyben hozott ítélet 20. pontja.
18 – Lásd a 9. lábjegyzetben hivatkozott Foto‑Frost ügyben hozott ítélet 15. és 17. pontját.
19 – Lásd a 9. lábjegyzetben hivatkozott Foto‑Frost ügyben hozott ítélet 14. pontját.
20 – Lásd a fenti 39. pontot.
21 – A C‑143/88. és C‑92/89. sz., Zuckerfabrik Süderdithmarschen és Zuckerfabrik Soest egyesített ügyekben 1991. február 21‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑415. o.) 33. pontja, a C‑465/93. sz., Atlanta Fruchthandelsgesellschaft és társai ügyben 1995. november 9‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑3761. o.) 30. pontja, valamint a C‑334/95.sz. Krüger‑ügyben 1997. július 17‑én hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4517. o.) 44. pontja.
22 – A 21. lábjegyzetben hivatkozott Zuckerfabrik Süderdithmarschen és Zuckerfabrik Soest egyesített ügyekben hozott ítélet 23. pontja.
23 – A jelenleg a Bíróság előtt folyamatban lévő C‑461/03. sz., Gaston Schul Douane-expéditeur ügy (HL 2004.C 7., 23. o.) tárgyát az a Bíróság által még nem tisztázott kérdés képezi, hogy mennyiben alkalmazható a fent hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítéleten alapuló ítélkezési gyakorlat érvényességre vonatkozó kérdésekre is. Ezen előzetes döntéshozatali eljárásban ugyanis a College van Beroep voor het bedrijfsleven azt a kérdést veti fel, hogy mennyiben van arra lehetősége a végső fokon eljáró bíróságnak, hogy ne alkalmazza a (közösségi jogi) rendelkezéseket anélkül, hogy e rendelkezések érvényességéről felmerülő kérdést előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjesztené, ha a Bíróság már érvénytelenné nyilvánított valamely összehasonlítható rendeletet.
24 – Jelen esetben nem áll rendelkezésre a Bíróságnak olyan ítélete, amelyet a Da Costa‑ügyben hozott ítélethez hasonló vámtarifális besorolás tárgyában hozott, és amely kivételesen a végső fokon eljáró bíróság azon kötelezettségét teszi „okafogyottá”, hogy a KN értelmezésére vonatkozó előtte felmerülő kérdést előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjessze. Lásd a fenti 44. pontot, valamint a 15. lábjegyzetben hivatkozott Da Costa egyesített ügyekben hozott ítéletet és a 14. lábjegyzetben hivatkozott Parfums Christian Dior ügyben hozott ítélet 29. pontját.
25 – Lásd a Vámkódex 4. cikkének 5. pontját és 12. cikkének (1) bekezdését.
26 – A C‑315/96. sz. Lopex‑ügyben 1998. január 29‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑317. o.) 19. pontja.
27 – Lásd a 9. lábjegyzetben hivatkozott Foto‑Frost ügyben hozott ítélet 16. pontját, valamint a 294/83. sz., Les Verts kontra Parlament ügyben 1986. április 23‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 1339. o.) 23. pontját, a C‑50/00. P. sz., Les Unión de Pequeños Agricultures ügyben 2002. július 25‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6677. o.) 40. pontját, valamint a C‑263/02. sz., Jégo‑Quéré ügyben 2004. április 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2004., I‑3425. o.) 30. pontját.
28 – Lásd többek között a 96/71. sz., Hägeman kontra Bizottság ügyben 1972. október 25‑én hozott ítélet (EBHT 1972., 1005. o.) 9–13. pontját és a C‑6/99. sz., Greenpeace France és társai ügyben 2000. március 21‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1651. o.) 53. pontját.
29 – A 297/88. sz. és C‑197/89. sz., Dzodzi egyesített ügyekben 1990. október 18‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3763. o.).
30 – Lásd például a C‑130/95. sz. Giloy‑ügyben 1997. július 17‑én hozott ítéletet (EBHT 1997., I‑4291. o.) és a C‑306/99. sz. BIAO‑ügyben 2003. január 7‑én hozott ítéletet (EBHT 2003., I‑1. o.), különösen a 87. és az azt követő pontokat.
31 – Lásd ehhez kifejezetten a 29. lábjegyzetben hivatkozott Dzodzi egyesített ügyekben hozott ítélet 42. pontját.
32 – Lásd a C‑133/02. sz. és C‑134/02. sz., Timmermans egyesített ügyekben 2004. január 22‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑1125. o.) 21‑24. pontját.
33 – Lásd például a C‑119/99. sz., Hewlett Packard ügyben 2001. május 17‑én (EBHT 2001., I‑3981. o.) hozott ítéletet; lásd a 28. lábjegyzetben hivatkozott Greenpeace France és társai ügyben hozott ítélet 55. pontját is.
34 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 2‑4. pontja.
35 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 16. és 21. pontja.
36 – Ugyanott.
37 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 17. pontja.
38 – Lásd a 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 18‑20. pontját.
39 – Lásd ehhez Bebr, „The Rambling Ghost of ‚Cohn‑Bendit‘: Acte Clair and the Court of Justice”, Common Market Law Review 20/1983, 439 (466. és azt követő oldalak és 471. o.); Rasmussen, „The European Court’s Acte Clair Strategy in C.I.L.F.I.T. (Or: Acte Clair, of Course! But What does it Mean?)”, EL Rev 342/1984, 342 (256. és azt követő o.); Mancini/Keeling, „From CILFIT to ERT: the Constitutional Challenge facing the European Court ”, Y.E.L. 11/1991, 1 (4).
40 – Lásd Lenaerts/Arts, Europees Procesrecht, 2003., 88. o.
41 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 16. pontja.
42 – Lásd Capotorti főtanácsnok 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyre vonatkozó 1982. július 13‑i indítványának 4. pontját (a fenti 10. lábjegyzetben hivatkozott ítélet); e tan jelentésének vitájához lásd a 39. lábjegyzetben hivatkozott Bebr‑tanulmányt, 440. és azt követő oldalak.
43 – Az állandó ítélkezési gyakorlat e feladatmegosztást úgy határozza meg, hogy a Bíróság a releváns közösségi jogi rendelkezések értelmezésére szorítkozik, míg a nemzeti bíróságok az így értelmezett normák konkrét esetre való alkalmazására kötelesek: lásd többek között a 15. lábjegyzetben hivatkozott Da Costa egyesített ügyekben hozott ítéletet, 81. o., és a C‑366/96. sz., Louisette Cordelle ügyben 1998. február 12‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑583. o.) 8. pontját, a C‑223/99. és C‑260/99. sz., Agorà és Excelsior egyesített ügyekben 2001. május 10‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑3605. o.) 23‑24. pontját, valamint a C‑260/00–C‑263/00. sz., Lohmann és társai egyesített ügyekben 2002. november 7‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10045. o.) 26‑28. pontját.
44 – Nyilvánvalóan e kétértelműséget fejezték ki már az eljárásban részt vevő felek előterjesztései is a Cilfit és társai ügyben. Részben előadták, hogy a teljesen egyértelmű és kétségmentes rendelkezések nem igényelnek értelmezést, illetve nem vetik fel „értelmezés kérdését”, ezért nem vonatkozik rájuk az EK 234. cikk harmadik bekezdésének előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettsége, részben pedig elismerték, hogy egyértelmű rendelkezések is igényelnek bizonyos értelmezést, az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség ellenben csak olyan rendelkezésekre vonatkozik, amelyek értelmezése kétséges, illetve „tényleges és valós problémákat” vet fel: lásd a fenti 78. pontot is, valamint az eljárásban részt vevő felek nyilatkozatait a 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben, 3420. és azt követő oldalak.
45 – Capotorti főtanácsnok 42. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyre vonatkozó indítványának 4. pontja (az ítéletre a 10. lábjegyzetben történt hivatkozás); lásd még Pescatore, „Interpretation of Community Law and the Doctrine of ‚Acte Clair‘”, in: Legal Problems of an Enlarged European Community , 1972., 27 (41. és 43. és azt követő oldal).
46 – Lásd a fenti 78. pontot és a 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 2‑3. pontját.
47 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 16. pontja.
48 – A Cilfit és társai ügyben hozott ítélet hátteréhez lásd továbbá például Tizzano főtanácsnok C‑99/00. sz. ügyre vonatkozó 2002. február 21‑i indítványának (az ítéletre a 14. lábjegyzetben történt hivatkozás) 56. és azt követő pontjait.
49 – Lásd a 39. lábjegyzetben hivatkozott Bebr‑tanulmány 469. oldalát.
50 – Lásd ehhez Capotorti főtanácsnok 42. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyre vonatkozó indítványának 9. pontját (az ítéletre a 10. lábjegyzetben történt hivatkozás), ugyanígy a 45. lábjegyzetben hivatkozott Pescatore-tanulmány 42. oldalát.
51 – Lásd ehhez az alábbi 116. és azt követő pontokat.
52 – E feltételt bírálja, és számos példát hoz fel Wattel, „Köbler, Cilfit and Welthgrove: We Can’t Go On Meeting Like This”, CML Rev. 2004 , 177 (179).
53 – Lásd Jacobs főtanácsnok C‑338/95. sz. Wiener‑ügyre (1997. november 20‑i ítélet, EBHT 1997., I‑6495. o.) vonatkozó 1997. július 10‑i indítványának 65. pontját, valamint Tizzano főtanácsnok C‑99/00. sz. Lyckeskog-ügyre vonatkozó indítványának 75. pontját (az ítéletre a 14. lábjegyzetben történt hivatkozás).
54 – Rasmussen megítélése szerint, a fenti 39. lábjegyzetben hivatkozott tanulmányának 242. oldala.
55 – Természetesen minden jogalkalmazó tapasztalta már, hogy vannak olyan rendelkezések, amelyek jelentése közvetlenül érthetőnek tűnik, vagy legalábbis egy értelmezési folyamat után világossá válik, vagy akár e jelentés ésszerűen csak az egyetlen lehetséges jelentésnek tűnik. Viszont a probléma az, és éppen e probléma képezi a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet alapját, hogy az értelmezési folyamat, amely a bírót e következtetésre juttatja, nem önthető tárgyi formába, és így eleve nem határozható meg.
56 – Pierre Pescatore úgy fejezte ezt ki, „hogy a normatív világban, amelyben élünk, semmi sem világos teljesen, mivel minden jogi fogalmat egy olyan rendszer többértelműsége fog át, amely állandó mozgásban van” [nem hivatalos fordítás], in: „Das Vorabentscheidungsersuchen – Die Entwicklung des Systems” című tanulmányában, in: 1952 – 2002: Fünfzigjähriges Bestehen des Gerichtshofes der Europäischen Gemeinschaften (Kolloquium über die Zusammenarbeit zwischen dem Gerichtshof und den nationalen Gerichten), 2002. december 3., 17 (27).
57 – Ezt maga a jog természete alapozza meg, amely jellegéből adódóan a nyelvi kifejezés lehetőségeihez kötött, és így hasonlóképpen homályos és tökéletlen, mint maga a nyelv. A jogi felismerés ugyanis nem „objektív felismerés” természettudományos értelemben (ahol e fogalom természettudományos összefüggésben is csak óvatosan használható). Az ítélkezés ezért soha sem tiszta felismerési vagy szubszumciós folyamat, hanem döntési elemet is tartalmaz, amelyet a „hat für Recht erkannt”/„dit pour droit” [a következőképpen határozott] bírósági szófordulat is nagyon szépen kifejez. Lásd ehhez Larenz és Canaris, Methodenlehre der Rechtswissenschaft; 3. kiadás 1995, 28. és azt követő oldalak; Schübel‑Pfister, Sprache und Gemeinschaftsrecht: die Auslegung der mehrsprachig verbindlichen Rechtstexte durch den Europäischen Gerichtshof, 2004, 112. és azt követő oldal.
58 – A 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 20. pontja.
59 – Bár vannak megbízható értelmezési módszerek, amint ezeket a Bíróság a Cilfit és társai ügyben hozott ítéletben a közösségi jog számára felsorolta, e módszerek alkalmazása sem vezet szigorúan véve egyetlen helyes válaszhoz. Még ha el is fogadjuk a különféle értelmezési módszerek rangsorát, egy bizonyos mérlegelési mozgástér elkerülhetetlen. Az értelmezés kiindulópontja és – ebben viszont nem értenek egyet a jogi módszertanok – végpontja általában az a nyelvi szöveg lesz, amelyben a jog kifejezést nyer, de e között húzódik egy széles terület különböző járható utakkal. Aki e megállapításokat akár módszertani illetve (jog)ismeretelméleti okokból nem kívánja elismerni, azt legalább be kell látnia, hogy az értelmezés – különösen a közösségi jogban – többváltozós folyamat, amely lehetővé teszi, hogy két bíróság a közösségi jog sajátosságainak és a megfelelő értelmezési módszerek legalaposabb figyelembevétele mellett is különböző értelmezési eredményre juthasson.
60 – Ezzel párhuzamosan például Pescatore az „acte clair” tanával összefüggésben találóan arra hivatkozott, hogy a jogi rendelkezés egyértelműségének bírói megállapítása tulajdonképpen az értelmezési vita lezárásának és eldöntésének eszköze, ahol is a bíró tulajdonképpen csak a jogi rendelkezésre vonatkozó saját értelmezését használja fel, lásd Pescatore fenti 45. lábjegyzetben hivatkozott tanulmányának 41. oldalát.
61 – Lásd Tizzano főtanácsnok C‑99/00. sz. Lyckeskog-ügyre vonatkozó indítványának 75. pontját (az ítéletre a 14. lábjegyzetben történt hivatkozás).
62 – Lásd Timmermans, „Over de prejudiciële procedure en ‚acte clair‘”, in: Mok‑aria: opstellen aangeboden aan prof. mr. M. R. Mok ter gelegenheid van zijn 70e verjaardag , 2002., 349. o. (354); Dauses, Vorabentscheidungsverfahren , 2. kiadás 1995, 113. o.; Holoubek, „Vorlageberechtigung und Vorlageverpflichtung” in: Das EuGH‑Verfahren in Steuersachen , 2000, 45. o. (61).
63 – Jacobs főtanácsnok 53. lábjegyzetben hivatkozott Wiener‑ügyre vonatkozó indítványának 64. pontja.
64 – A C‑224/01. sz. Köbler‑ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑10239. o.) 55. pontja; lásd erről bírálóan Wattel 52. lábjegyzetben hivatkozott tanulmányát, 177. o. (178. és azt követő oldalak).
65 – És ezáltal az értelmezési kérdések „kiszűrésének” teljes egészében a Bíróságra való telepítése.
66 – Lásd a 10. lábjegyzetben hivatkozott Cilfit és társai ügyben hozott ítélet 10. pontját, és többek között a 180/83. sz. Moser‑ügyben 1984. június 28‑án hozott ítélet (EBHT 1984., 2539. o.) 6. pontját, a 247/86. sz. Alsatel‑ügyben 1988. október 5‑én hozott ítélet (EBHT 1988., 5987. o.) 8. pontját, a C‑127/92. sz. Enderby‑ügyben 1993. október 27‑én hozott ítélet (EBHT 1993., I‑5535. o.) 10. pontját, a C‑30/93.sz., AC‑ATEL Electronics Vertriebs ügyben 1994. június 2‑án hozott ítélet (EBHT 1994., I‑2305. o.) 19. pontját és a C‑415/93. sz. Bosman‑ügyben 1995. december 15‑én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4921. o.) 59. pontját.
67 – Hasonlóképpen nem szabad átsiklani afelett, amint éppen a Cilfit és társai ügyben hozott ítélet is mutatja, hogy az ítéleteket értelmezni kell – az ítélet alkalmazhatósága, illetve jelentése gyakran a közösségi jogi kérdések megoldásának döntő pontja – és ezért az „acte éclairé” esetében is gyakran jelentős mérlegelési mozgástere marad a nemzeti bíróságnak. Lásd ehhez Kanninen, „La marge de manoeuvre de la juridiction suprême nationale pour procéder à un renvoi préjudiciel à la Cour de justice des Communautés européennes”, in: Colneric és társai (kiadó), Une communauté de droit: Festschrift für Gil Carlos Rodríguez Iglesias, 2003, 611. o. (616).
68 – Egyébként ugyanez megfelelően érvényes – mondhatni még inkább – a nem végső fokon eljáró nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségére.
69 – Lásd többek között a C‑276/00. sz., Turbon International ügyben 2002. február 7‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑1389. o.) 21. pontját és a 43. lábjegyzetben hivatkozott Lohmann és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 30. pontját.
70 – Lásd a C‑405/97. sz., Mövenpick Deutschland ügyben 1999. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2397. o.) 18. pontját.