F. G. JACOBS
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2005. január 20.(1)
C‑147/03. sz. ügy
Az Európai Közösségek Bizottsága
kontra
Osztrák Köztársaság
1. Az EK 226. cikk alapján benyújtott keresetben az Európai Közösségek Bizottsága lényegében azt állítja, hogy a felsőoktatásba való bejutásra vonatkozó osztrák szabályozás hátrányos megkülönböztetéshez vezet, mivel a más tagállamban szerzett középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezőknek az osztrák bizonyítvánnyal rendelkezőkhöz képest eltérő feltételeket határoz meg. Az Osztrák Köztársaság tehát megsértette az EK 12. cikknek az EK 149. és EK 150. cikkel együttesen olvasott rendelkezéseit.
2. A jelen kereset által felvetett legfőbb kérdés az ezen eltérő bánásmód esetleges indokaira vonatkozik.
A közösségi szabályozás
3. A Bizottság keresete az EK‑Szerződés alábbi rendelkezésein alapul:
EK 12. cikk:
„E szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.
A Tanács a 251. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően az ilyen megkülönböztetés tilalmára vonatkozó szabályokat fogadhat el.”
EK 149. cikk:
„(1) A Közösség a tagállamok közötti együttműködés ösztönzésével és szükség esetén tevékenységük támogatásával és kiegészítésével hozzájárul a minőségi oktatás fejlesztéséhez, ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak az oktatás tartalmára és szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét, valamint kulturális és nyelvi sokszínűségüket.
(2) A Közösség fellépésének célja:
[…]
– a diákok és a tanárok mobilitásának ösztönzése, többek között az oklevelek és résztanulmányok tanulmányi célú elismerésének ösztönzésével;
[…]
(3) A Közösség és a tagállamok erősítik az együttműködést harmadik országokkal és az oktatás területén hatáskörrel rendelkező nemzetközi szervezetekkel, különösen az Európa Tanáccsal.”
EK 150. cikk:
„(1) A Közösség olyan szakképzési politikát folytat, amely támogatja és kiegészíti a tagállamok ez irányú tevékenységét, ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak a szakképzés tartalmára és szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét.
(2) A Közösség fellépésének célja:
[…]
– a szakképzésbe történő bejutás megkönnyítése, továbbá az oktatók és a szakképzésben részt vevők, különösen a fiatalok mobilitásának ösztönzése;
[…]
(3) A Közösség és a tagállamok erősítik az együttműködést harmadik országokkal és a szakképzés területén hatáskörrel rendelkező nemzetközi szervezetekkel.”
A nemzeti szabályozás
4. A Bizottság által megtámadott rendelkezés az egyetemi tanulmányokról szóló törvény (Universitäts‑Studiengesetz) 36. §‑a, mely az „egyetemi tanulmányok folytatására jogosító különleges képesítés” (Besondere Universitätreife) címet viseli, a következőképpen rendelkezik:
„(1) Az egyetemi tanulmányok folytatására jogosító általános képesítés mellett igazolni kell az egyetemi tanulmányok folytatására jogosító képesítést igazoló oklevelet kiállító államban fennálló szakirányú különleges felvételi követelményeket, beleértve a felvételre való közvetlen jogosultságot.
(2) Az Ausztriában kiállított érettségi bizonyítványok esetén arról a felvételi vizsgához szükséges kiegészítő vizsgáról van szó, amelynek letételét az Universitätsberechtigungsverordnung [egyetemi felvételi szabályzat] a felvétel előtt előírja.
(3) Amennyiben az Ausztriában választott szak a képesítést kiállító államban nem indul, az adott államban létező és az Ausztriában választott szakhoz szakmailag a leginkább hasonló szak felvételi követelményeit kell teljesíteni.
(4) A szövetségi miniszter rendeletben kijelölheti azokat, akiknek az egyetemre való bejutáshoz szükséges képesítése az Ausztriával fennálló szoros személyi kötődése vagy az Osztrák Köztársaság megbízásából végzett tevékenysége alapján az egyetemi tanulmányok folytatására jogosító különleges képesítés meglétének megállapítása céljából Ausztriában kiállítottnak tekintendő.
(5) Az egyetemre való bejutáshoz szükséges általános képesítés meglétének bizonyítására benyújtott oklevél alapján a rektor, tekintettel a választott szakra, megvizsgálja az egyetemi tanulmányok folytatására jogosító különleges képesítés fennállását.
5. Egyértelműnek tűnik, hogy e rendelkezések eredményeként az osztrák érettségi bizonyítvánnyal rendelkező diákok közül rendkívül sokan juthatnak be az egyetemre, azonban a más tagállamban szerzett hasonló bizonyítvánnyal rendelkező diákoknak az ezekben a tagállamokban előírt, az osztráknál gyakran szigorúbb követelményeknek kell eleget tenniük.
6. A Bizottság tehát annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy az Osztrák Köztársaság – mivel nem tette meg a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a más tagállamban szerzett középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezők az osztrák középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezőkkel azonos feltételek mellett juthassanak be az osztrák főiskolai és egyetemi oktatásba – nem teljesítette az EK 12., EK 149. és EK 150. cikkből eredő kötelezettségeit. A Finn Köztársaság a Bizottság kérelmeinek támogatása végett avatkozott be az eljárásba.
Az elfogadhatóságról
7. Az Osztrák Köztársaság a Bizottság keresetének elfogadhatóságát két, egymáshoz szorosan kapcsolódó jogalap alapján ellenzi.
8. Elsőként arra hivatkozik, hogy a pert megelőző eljárás és a peres eljárás között a Bizottság megváltoztatta az eljárás tárgyát, amelynek következtében az Osztrák Köztársaság nem tudta ellenkérelmét megfelelően előkészíteni. Az Osztrák Köztársaság szerint a Bizottság az 1999. november 9‑i első felszólító levélben, a 2001. január 29‑i kiegészítő felszólító levélben, valamint a 2002. január 17‑i indokolással ellátott véleményben azt állította, hogy a jogsértés a más tagállamban szerzett középiskolai bizonyítványok elismerésére vonatkozott. A kereset értelmében azonban a megtámadott jogsértés az osztrák felsőoktatásba való bejutás hátrányosan megkülönböztető feltételeire vonatkozik, míg a középiskolai bizonyítványok elismerése nem szerepel a keresetben.
9. Az Osztrák Köztársaság másodsorban arra hivatkozik, hogy mivel a Bizottság először a Bírósághoz benyújtott keresetében kifogásolta a megtámadott nemzeti rendelkezés (4) bekezdésének hátrányosan megkülönböztető jellegét, kiterjesztette a tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti keresetét.
10. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint „a Bizottság részéről a[z EK 226. cikk] alapján a tagállami kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás keretében a tagállamnak címzett felszólító levél, ezt követően a Bizottság által kibocsátott indokolással ellátott vélemény behatárolja a jogvita tárgyát, amely ennélfogva nem terjeszthető ki”.(2) Az is az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy „a Bizottság indokolással ellátott véleményének és keresetének ugyanazokon a kifogásokon kell alapulnia, mint a pert megelőző eljárást megindító felszólító levélnek”,(3) valamint „a keresetet ugyanazokra az indokokra és jogalapokra kell alapítani, mint az indokolással ellátott véleményt”.(4) Ezek a követelmények mindazonáltal nem jelenthetik azt, hogy minden esetben tökéletesen egyeznie kell a kifogásoknak a felszólító levélben történő kifejtésének, az indokolással ellátott vélemény rendelkező részének és a keresetlevélben foglalt kérelemnek, amennyiben az eljárásnak az indokolással ellátott véleményben meghatározott tárgyát nem terjesztik ki vagy nem változtatják meg.(5)
11. Nem értek egyet azzal, hogy a Bizottság lényegesen megváltoztatta a jogvita tárgyát. Elegendő összehasonlítani a kereset, illetve a két felszólító levél és az indokolással ellátott vélemény szövegezését annak megállapításához, hogy a Bizottság keresetének alapjául szolgáló kifogások és jogalapok azonosak maradtak a pert megelőző eljárásban és a peres eljárásban is.
12. Mindezen felül az 1999. november 9‑én küldött első felszólító levélre adott osztrák válaszra 2001. január 29‑én a Bizottság egy kiegészítő felszólító levelet küldött, amelynek egyetlen célja az volt, hogy „tisztázza az Osztrák Köztársaság válaszából eredő félreértéseket és tévedéseket”. E kiegészítő levélben a Bizottság egyértelműen kifejtette kifogásait, valamint különösen azt, hogy a közösségi jog állítólagos megsértése nem a középiskolai bizonyítványok ausztriai elismerésének kérdésére, hanem a más tagállamban szerzett középiskolai bizonyítvánnyal rendelkező diákok osztrák felsőoktatásba való bejutásának feltételeire és különösen a megtámadott nemzeti rendelkezés közvetetten hátrányosan megkülönböztető jellegére vonatkozik. Ugyanez az érvelés szerepel az indokolással ellátott véleményben és a Bírósághoz benyújtott keresetben is. Az osztrák kormányt az állítólagos jogsértés jellegéről tehát megfelelően tájékoztatták, így ellenkérelmét elő tudta készíteni.
13. A megtámadott nemzeti rendelkezés (4) bekezdésére vonatkozó második kifogással kapcsolatban a Bizottság kifejtette, hogy válaszában azt csak annak bemutatására említette, hogy a (4) bekezdés egy hasonló – a Bizottság álláspontja szerint közvetlenül hátrányosan megkülönböztető jellegű – rendelkezés helyébe lépett. A Bizottságnak tehát nem állt szándékában a (4) bekezdéssel kapcsolatos új kifogást felhozni. Ez alapján a (4) bekezdést nem tekinteném külön kérdésnek. Ezt figyelembe véve az Osztrák Köztársaság e ponttal kapcsolatos jogalapja nem releváns.
14. A fentieket figyelembe véve úgy vélem, hogy a Bizottság keresetlevelében nem változtatta meg vagy terjesztette ki a jogvita tárgyát; a keresete ezért elfogadható.
Az ügy érdeméről
A Szerződés alkalmazási köre
15. Az első kérdés az, hogy – mint azt az Osztrák Köztársaság állítja – a megtámadott nemzeti rendelkezés a diplomák elismerésének hatálya alá tartozik‑e, vagy – mint azt a Bizottság és a Finn Köztársaság állítja – a felsőoktatásba való bejutással függ össze. Az első esetben – mivel az e területen meglévő közösségi szabályozás csak a szakképesítések kölcsönös elismerésére korlátozódik(6) – a kérdés tagállami hatáskörbe, míg a második esetben a Szerződés alkalmazási körébe tartozik.
16. A Bizottság kontra Belgium(7) ügyben a Bíróság azt követően hozott ítéletet, hogy jelen keresetet a Bizottság benyújtotta. Ebben az ügyben a Bizottság a belga jog azon rendelkezéseit kifogásolta, amely alapján a középiskola más tagállamban való sikeres elvégzésekor kiállított bizonyítvánnyal vagy oklevéllel rendelkező diákoknak, akik Belgium Francia Közösségében szerettek volna a felsőoktatásba bejutni, alkalmassági vizsgán kellett megfelelniük, amennyiben nem tudták igazolni, hogy a származási országukban felvételi vizsga vagy más bejutási feltétel teljesítése nélkül bejuthattak volna az egyetemi képzésbe. A Bizottság a jelen ügyhöz hasonlóan úgy vélte, hogy ez a további feltétel ellentétes az EK 12., EK 149. és EK 150. cikkel, mivel a feltétel kizárólag azokra vonatkozott, akik más tagállamban szereztek bizonyítványt, következésképpen valószínűleg inkább más tagállamok állampolgárait, mint a belga állampolgárokat érintette.
17. A Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítéletében a Bíróság – véleményem szerint helyesen – úgy vélte, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezések a felsőoktatásba való bejutás feltételeivel kapcsolatosak, és a Gravier‑ügyben hozott ítéletre, illetve az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatra utalva kimondta, hogy ezek a feltételek a Szerződés alkalmazási körébe tartoznak.(8) A Bíróság utalt az EK 149. cikk (2) bekezdésének második francia bekezdésére, amely kifejezetten azt tartalmazza, hogy a Közösség fellépésének célja a diákok és a tanárok mobilitásának ösztönzése, többek között az oklevelek és résztanulmányok tanulmányi célú elismerésének ösztönzésével, valamint utalt az EK 150. cikk (2) bekezdésének harmadik francia bekezdésére, amely megállapítja, hogy a Közösség fellépésének célja a szakképzésbe történő bejutás megkönnyítése, továbbá az oktatók és a szakképzésben résztvevők, különösen a fiatalok mobilitásának ösztönzése.(9)
18. A Bíróság ezen ítéletét figyelembe véve azt a következtetést kell levonni, hogy a jelen ügyben megtámadott nemzeti rendelkezés azokra a feltételekre vonatkozik, amelyek mellett a nem osztrák középiskolai bizonyítvánnyal rendelkező diákok bejuthatnak az osztrák felsőoktatási intézményekbe. A megtámadott nemzeti rendelkezés tehát a Szerződés alkalmazási körébe tartozik, és az elsősorban az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmának az EK 12. cikkben foglalt elve alapján vizsgálandó.
19. Kiemelném ugyanakkor, hogy a tagállamok még akkor is kötelesek saját hatáskörüket a közösségi joggal összhangban – így az egyenlő bánásmód elvének tiszteletben tartásával – gyakorolni, ha mint azt az Osztrák Köztársaság állítja, a megtámadott nemzeti rendelkezés a tagállami hatáskörbe tartozó oktatásügy körébe tartozna.(10)
A megtámadott nemzeti szabályozás összeegyeztethetősége az EK 149. és 150. cikkel együttesen olvasott EK 12. cikkel
20. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az egyenlő bánásmód elve – amelynek sajátos kifejeződése az állampolgárság alapján történő bármilyen megkülönböztetés tilalmáról szóló EK 12. cikk (1) bekezdése – nemcsak az állampolgárság alapján történő nyílt hátrányos megkülönböztetést tiltja, hanem a megkülönböztetés olyan rejtett formáit is, amelyek egyéb különbségtételt jelentő feltételek alkalmazása révén ténylegesen ugyanahhoz az eredményhez vezetnek.(11) Egy szabály akkor közvetetten hátrányosan megkülönböztető, ha alkalmazása valamely elsődlegesen más tagállamok állampolgáraiból álló csoportot különösen hátrányos helyzetbe hoz, és ha e szabály az érintett személyek állampolgárságától független objektív megfontolásokkal nem igazolható, vagy ha nem áll arányban a nemzeti jog által jogszerűen elérni kívánt céllal.(12)
21. A Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítéletben ezen ítélkezési gyakorlat alapján a Bíróság kimondta, hogy „az érintett jogszabály hátrányos helyzetbe hozza a Belgiumon kívüli, más tagállam középfokú oktatásában szerzett bizonyítvánnyal rendelkezőket, hiszen ők nem ugyanazon feltételekkel juthatnak be a Francia Közösség által szervezett felsőoktatásba, mint a [belga középiskolai bizonyítvánnyal] rendelkezők. Az alkalmazott megkülönböztető ismérv főként a más tagállamok állampolgárainak rovására érvényesül”.(13) A Bíróság tehát kifejezetten kiemelte a megtámadott nemzeti rendelkezés közvetetten hátrányosan megkülönböztető jellegét. Ugyanakkor nem vizsgálta annak lehetséges igazolását, mivel a Belga Királyság e tekintetben semmilyen érvet nem terjesztett elő.(14) A Bíróság tehát kimondta, hogy a Belga Királyság nem teljesítette az EK 149. és 150. cikkel együttesen olvasott EK 12. cikkből eredő kötelezettségeit.
22. Véleményem szerint egyértelmű, hogy – mint azt a Bizottság és a Finn Köztársaság is állítja – a jelen ügyben megtámadott nemzeti rendelkezés inkább a más tagállamok állampolgárait érinti, mint az osztrák állampolgárokat, következésképpen valószínű, hogy különösen az előbbieket hozza hátrányos helyzetbe. Következésképpen a megtámadott nemzeti rendelkezés közvetetten hátrányos megkülönböztetést idéz elő, hacsak az érintett személyek állampolgárságától független objektív megfontolásokkal nem igazolható, és nem áll arányban a nemzeti jog által jogszerűen elérni kívánt céllal.
Igazolás
23. A személyek szabad mozgásával kapcsolatban két jogalap‑kategóriára lehet hivatkozni az egyébként hátrányosan megkülönböztető intézkedések igazolásakor. Az első kategóriába a Szerződésben kifejezetten felsorolt kivételek – tehát a közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok – tartoznak.(15) A második példálózó felsorolásba azon jogos nemzeti érdekek védelmére vonatkozó igazolások tartoznak, amelyeket a Bíróság ítélkezési gyakorlata alakított ki. Általában az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a közvetlenül hátrányosan megkülönböztető intézkedések csak a Szerződésben kifejezetten felsorolt okokkal igazolhatók. Ugyanakkor a közvetetten hátrányosan megkülönböztető intézkedéseket mindkét kategóriába tartozó okkal igazolni lehet.(16) Mivel a szabad mozgás alapelve alól jelentenek kivételt, a lehetséges igazolások mindkét kategóriája megszorítóan értelmezendő, és az arányosság próbáját is ki kell állniuk.
24. Beadványaiban a Bizottság arra hivatkozik, hogy a megtámadott nemzeti szabályozást csak a Szerződésben kifejezetten megjelölt okok igazolhatják. A Bizottság tehát láthatóan úgy véli, hogy a jelen ügyben szereplőhöz hasonló intézkedések – amelyek formálisan az állampolgárságtól függetlenül alkalmazandók, de szinte kizárólag más tagállam állampolgárait érintik – nyilvánvalóan hátrányosan megkülönböztető intézkedéseknek minősíthetők, következésképpen az igazolásuk esetleges okai vonatkozásában megszorítóan értelmezendők. Ugyanakkor a Bizottság álláspontja alátámasztására egyetlen ítélkezési gyakorlatra sem hivatkozott, és ezt az érvet a tárgyaláson sem adta elő, ahol arra helyezte a hangsúlyt, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés nem tudja kiállni az arányosság próbáját.
25. Az Osztrák Köztársaság arra hivatkozik, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés két okkal is igazolható. Elsőként azzal, hogy ez a rendelkezés megőrzi az osztrák oktatási rendszer homogenitását, valamint segít elérni az osztrák felsőoktatásba való korlátlan bejutásra irányuló politikai célt. Másodsorban a rendelkezés megfelel annak megelőzése szükségességének, hogy a Szerződésből eredő szabad mozgáshoz való joggal rendelkezők e jog érvényesítése útján a közösségi joggal visszaéljenek.
26. Az elsőként felhozott igazolást illetően az Osztrák Köztársaság által a tárgyaláson előadott érvekből és nyilatkozatokból az következik, hogy az osztrák oktatáspolitikának az a központi célja, hogy a valamennyi tanulmányi szintre való korlátlan bejutást lehetővé tegye. Ennek a politikai döntésnek a célja, hogy növelje a felsőfokú képesítéssel rendelkező osztrák állampolgárok arányát, amely az EU és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) tagállamai közül az Osztrák Köztársaság szerint jelenleg az egyik legalacsonyabb. E célra tekintettel, ha a más tagállamokban a felsőoktatásba való bejutásra vonatkozó feltételeket figyelmen kívül hagynák, fennállna a veszélye annak, hogy a nyitottabb osztrák rendszert elárasztanák azon diákok jelentkezései, akiket a szigorúbb felvételi követelményeket támasztó tagállamokban nem vettek fel. Ez az áradat komoly pénzügyi, szervezeti és személyzeti problémákat okozna, és veszélyeztetné az osztrák oktatási rendszer pénzügyi egyensúlyát és következésképpen annak létét is.
27. Az Osztrák Köztársaság szerint a kockázatot leginkább azok a német jelentkezők jelentik, akik nem teljesítik a bizonyos németországi egyetemi tanulmányok megkezdéséhez előírt feltételeket. Az Osztrák Köztársaság csak a tárgyaláson ismertetett kifejezetten az orvosi tanulmányokra vonatkozó becsléseket. E becslések szerint a középiskolai bizonyítvánnyal rendelkező külföldi – főleg német – jelentkezők száma ötszöröse a rendelkezésre álló helyeknek. Az Osztrák Köztársaság képviselői arra a tényre is utaltak, hogy mivel az osztrák felsőoktatást a nemzeti költségvetésen keresztül az adófizetők finanszírozzák, valamilyen módon korlátozni kell a jelentkezők áradatát, ha a rendszernek meg kell őriznie a szabad bejutást biztosító jellegét.
28. Álláspontjának alátámasztására az Osztrák Köztársaság a Kohll és Vanbraekel és társai ügyekben hozott ítéletekre utal, amelyekben a Bíróság kimondta, hogy „nem zárható ki, hogy a szociális biztonsági rendszer pénzügyi egyensúlya súlyos megsértésének veszélye ilyen korlátozás igazolására alkalmas, közérdeken alapuló kényszerítő oknak minősüljön.”(17)
29. Az Osztrák Köztársaság érveit nem tartom meggyőzőnek.
30. Először is nem világos, hogy mit jelent az osztrák felsőoktatási rendszer „homogenitása” megőrzésének célja. Az Osztrák Köztársaság érveinek lényegére és az ügy tényállására tekintettel úgy tűnik, hogy a „homogenitás” egyenlő az „osztrák állampolgárok privilegizált bejutásával”. Nem kétséges, hogy az osztrák egyetemek főként a németajkú diákoknak jelentenek valós alternatívát. Ez a csoport feltehetőleg főleg német, illetve Olaszországnak az Osztrák Köztársasággal határos németajkú területeiről származó olasz diákokból áll. Mivel bizonyos – például az orvosi – egyetemekre való bejutáshoz Németországban és Olaszországban is szigorú feltételeket támasztanak, a megtámadott nemzeti rendelkezés gyakorlati hatása – bár a megfogalmazása általános jellegű, és valamennyi más tagállamból származó diákra vonatkozik – valójában az, hogy megakadályozza ezen diákoknak az osztrák oktatási rendszerbe való bejutását. Úgy tűnik, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés az e diákok által jelentett kockázatot igyekszik megelőzni. Vagyis a megtámadott nemzeti rendelkezés gyakorlati, vagy akár szándékolt hatása az, hogy az egyetemi oktatásba való korlátlan bejutást az osztrák középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezőknek tartsa fenn, miközben megnehezíti azoknak a külföldi diákoknak a bejutását, akiknek az osztrák rendszer természetes alternatíva volna. Ez a törekvés, amely alapjában véve hátrányosan megkülönböztető, a Szerződés céljaival nem egyeztethető össze.
31. Másodsorban, a közösségi jog jelenlegi fejlődési szakaszában a nemzeti szociális biztonsági rendszerek vonatkozásában a Bíróság által a Kohll és Vanbraekel és társai ügyben hozott ítéletekben végzett elemzésnek a felsőoktatás területére történő alkalmazásával kapcsolatban fenntartásaim vannak. Elsőként kiemelendő, hogy a Kohll és Vanbraekel és társai ügyekben hozott ítéletek – elismerve a tisztán gazdasági jellegű célkitűzések lehetséges igazoló jellegét – elmozdulást jelentenek a Bíróság azon hagyományos álláspontjától, miszerint ezek a célkitűzések nem igazolhatják a Szerződés által biztosított alapvető szabadságok korlátozását.(18) Ez ugyanis kétszeres kivételt jelent: egyrészt a szabad mozgás alapelve alól, másrészt az ezen kivétel igazolására elfogadott okok alól. Erre tekintettel valamennyi, ezekre az ítéletekre – különösen analógia útján – alapított bármely igazolást körültekintően kell vizsgálni.(19)
32. Igaz, hogy a Szerződésnek a népegészségügy (EK 152. cikk), az oktatás (EK 149. cikk) és a szakképzés (EK 150. cikk) terén való közösségi fellépést szabályozó rendelkezései nagyon hasonlóan vannak megfogalmazva, és mindegyik a közösségi fellépés kiegészítő jellegét tükrözi.(20) Az is igaz, hogy gazdasági szempontból az egészségügyi és oktatási rendszer – illetve a honvédelem – az EU‑n belüli közkiadások között az egyik legfontosabb tételt jelenti.(21)
33. A hasonlóságok ellenére számos olyan különbség van, amely nem hagyható figyelmen kívül. A közösségi jogban a legszembetűnőbb ezek közül az, hogy a Bíróság kimondta, a közegészségügyi szolgáltatások a Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezései hatálya alá tartoznak.(22) Ennek eredményeként a tagállam által saját állampolgárainak nyújtott szolgáltatásokat fő szabály szerint a többi tagállam – szolgáltatást igénybe vevő – állampolgáraira is ki kell terjeszteni. Figyelembe véve ezen ítélkezési gyakorlat gazdasági és pénzügyi következményeit, illetve a közegészségügyi ágazat és finanszírozásának kényes jellegét,(23) talán nem meglepő, hogy a Kohll és Vanbraekel és társai ügyben hozott ítéleteiben a Bíróság az állandó ítélkezési gyakorlatával ellentétesen úgy határozott, hogy gazdasági okból is el lehet térni a közegészségügyi rendszer keretében nyújtott szolgáltatásokra vonatkozó szabályozástól.
34. Ezzel ellentétben a leginkább állami forrásokból finanszírozott felsőoktatás az EK 49. cikk értelmében nem tekinthető szolgáltatásnak.(24) A szabad mozgás területén a diákok egyenlő bánásmódhoz való – a Szerződésben biztosított – jogát eddig mind az ítélkezési gyakorlat, mind a közösségi szabályozás csak korlátozott mértékben ismerte el. A szociális ösztöndíj a közösségi jog jelenlegi fejlődési szakaszában nem tartozik a Szerződés alkalmazási körébe.(25) A jogalkotás szintjén – azt előírva, hogy a más tagállamból származó diákok nem válhatnak „indokolatlan teherré” a fogadó tagállam költségvetése számára, bizonyítaniuk kell, hogy kielégítő anyagi fedezettel rendelkeznek ahhoz, hogy megélhetésüket biztosítsák, és nem igényelhetnek szociális ösztöndíjat – a diákok tartózkodási jogáról szóló 93/96/EGK irányelv(26) konkrét eszközöket nyújt a tagállamok részére a diákok szabad mozgása miatt az állami költségvetést esetlegesen terhelő kiadások csökkentésére.(27)
35. A közoktatás és a közegészségügy között további alapvető különbségek is felfedezhetőek. A betegek sokkal inkább kényszerből lépik át a határt, míg a diákok szabad döntésük eredményeként. Általánosságban a betegek konkrét egészségügyi ellátás igénybevétele miatt változtatnak helyet, amelyet követően visszatérnek származási országukba. A diákok ugyanakkor a teljes tanulmányi időszakra ott maradnak, részt vesznek a helyi társadalmi és kulturális életben, és sok esetben integrálódnak a fogadó tagállamba. Röviden tehát a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló diákok jellemzői nem azonosak az e jogukat gyakorló és egészségügyi ellátásban részesülő betegekkel.
36. A külföldi diákokra vonatkozó „free rider” (potyautas) érvelés nem új, és – mint arra a Gravier‑ügyre vonatkozó indítványában Slynn főtanácsnok is rámutatott – nem teljesen hatástalan.(28) Ezen érvelés szerint a külföldön letelepedő diákok anélkül aratják le a más tagállam által nyújtott közoktatás kínálta előnyöket, hogy annak finanszírozásához nemzeti adójukon keresztül ő maguk is hozzájárulnának, és azt azzal sem „fizetik vissza”, hogy szakmai tevékenységüket később a fogadó tagállamban folytatnák.(29)
37. A felsőoktatást is magában foglaló szakképzésbe való bejutás feltételeire vonatkozó ítélkezési gyakorlatában a Bíróság nemcsak azt vélte szükségtelennek, hogy ezzel az érvvel érdemben foglalkozzon, hanem attól is elzárkózott, hogy azt az eltérés lehetséges okának fogadja el.(30) Mint az korábban már kifejtésre került, a Bíróság hallgatólagosan érintette a diákok Szerződésben biztosított jogainak a nemzeti költségvetésre gyakorolt hatását, amikor nem ismerte el a diákok szociális ösztöndíjra való jogosultságát.
38. Ugyanakkor – mivel sok tagállamot érint – érdemes ezt a kérdést röviden végiggondolni. Tekintettel arra, hogy a választott szak csak annyiban tartozik a Szerződés alkalmazási körébe, amennyiben a diákokat a munkaerőpiacra készíti fel,(31) az EU‑ban kétfajta diákmobilitást különböztethetünk meg.
39. Az elsőbe azok a diákok tartoznak, akik nyelvi akadályoktól függetlenül a más tagállamban kínált tanulmányokat azok kiváló színvonala miatt, illetve amiatt veszik igénybe, mert az adott külföldi tanulmányok jobban illeszkednek szakmai céljaikhoz vagy érdeklődési körükhöz. Tanulmányaik befejeztével az EU‑n belüli mobilitási lehetőségeik jelentősen megnőnek, és sokkal valószínűbb, hogy egy ideig vagy akár véglegesen a származási országuktól eltérő országban fognak dolgozni, annak valamennyi gazdasági, társadalmi és kulturális következményével. Ők tehát – megszerzett tudásuknak az EU‑ban való terjesztésével – igen fontos szereplőkké válnak, hozzájárulva az európai foglalkoztatási piac integrációjához, végül pedig – a Szerződést ihlető célokat tekintve – az „egyre szorosabb egység” előmozdításához. Az EU‑nak nyújtott előnyök összességét tekintve az ezeknek a külföldi diákoknak a tanulmányaiba való befektetésből – a diákok munkaerő-piaci elhelyezkedését követően közvetlenül vagy az EU egészének általánosságban nyújtott előnyök formájában közvetve – a befogadó államnak mindenképpen előnye származik.
40. A második csoportba azok a diákok tartoznak, akik azért szeretnének bejutni a szomszédos nyitottabb oktatási rendszerbe, hogy származási országuk korlátozásait kikerüljék. Céljuk – legalábbis eredetileg –, hogy a tanulmányok befejezésével származási országukba visszatérve ott vállalnak munkát. Azok a diákok, akik az Osztrák Köztársaság szerint eláraszthatják oktatási rendszerét, ez utóbbi kategóriába tartoznak. A legtöbb ilyen esetben a nyelvi akadályok nem lényegesek, mivel az oktatás általában olyan nyelven folyik, amelyet a külföldi diákok vagy nagyon jól ismernek, vagy az megegyezik saját nyelvükkel. Az egyetemnek a külföldi diákok származási helyéhez való közelsége is alkalmas arra, hogy a diákok mobilitásának egyéb akadályait csökkentse. A második kategóriába tartozó diákok mobilitása az első csoportba tartozókhoz képest hasonló módon elősegíti az integrációt, de azt korlátozottabb mértékben teszi. A „potyautas” kifogás általában a második kategóriába tartozó diákokkal kapcsolatban a legmeggyőzőbb.
41. A kérdés az, hogy ezt a két helyzetet jogi szinten eltérően kellene‑e – vagy lehetne‑e – kezelni. Véleményem szerint a válasznak nemlegesnek kell lennie. A jelenlegi ítélkezési gyakorlat e különbségtételhez semmilyen jogalapot nem nyújt. A diákok mindkét csoportja – bár eltérő okból, de – a Szerződés által biztosított azonos személyi jogokat érvényesít, és nem vagyok arról meggyőződve, hogy az egyetem megválasztásához vezető okoknak kihatással kellene lenniük a Szerződés alapján őket megillető jogok terjedelmére,(32) feltéve természetesen, hogy nem történt visszaélés; erre bővebben az Osztrák Köztársaság által felhozott második igazolással kapcsolatban térek ki.
42. A fenti okokból tehát nem vagyok meggyőződve arról, hogy a közösségi jog jelenlegi állapotában automatikusan analógiát lehetne vonni a közegészségügy és az oktatás között. Így a Kohll és Vanbraekel és társai ügyekben hozott ítéletekben kifejtett igazolásnak az államilag finanszírozott felsőoktatásra való alkalmazása – mint azt Osztrák Köztársaság tette – véleményem szerint nem feltétlen helytálló.
43. Eltérő következtetésre lehetne azonban jutni, ha a Bíróság megállapítaná, hogy a diákok – uniós polgári jogállásukból eredő jogaik alapján – szociális ösztöndíjra jogosultak, függetlenül annak formájától. Ebben az esetben a közösségi szabályozás alapján meglévő jogaik és a tagállamok ennek megfelelő kötelezettségei gyakorlatilag megegyeznének a szolgáltatások címzettjeinek jogaival és az ahhoz kapcsolódó tagállami kötelezettségekkel. Ebben az esetben a diákok szabad mozgásának az állami forrásokat érintő pénzügyi terhe jelentőssé válna, ami véleményem szerint indokolttá tehetné az igazolási lehetőségként a gazdasági okokra történő hivatkozást.
44. A diákok juttatásokkal kapcsolatos igényeit érintő újabb ítélkezési gyakorlatában – a Grzelczyk(33)‑ és D'Hoop(34)‑ügyekben – ugyanis a Bíróság kimondta, hogy azok az uniós polgárok, akik diákként érvényesítették a Szerződésben biztosított szabad mozgáshoz való jogukat, az EK 17. és 18. cikknek megfelelően uniós polgárként igényt tarthatnak szociális juttatásokra. A Bíróság azt is kimondta, hogy „az uniós polgárság célja, hogy a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása legyen, lehetővé téve az azonos helyzetben lévők számára, hogy állampolgárságuktól függetlenül és az e tekintetben kifejezetten előírt kivételek sérelme nélkül a Szerződés ratione materiae alkalmazási körén belül ugyanabban a jogi bánásmódban részesüljenek”.(35) Bár a felperesek a közösségi jog értelmében nem minősültek munkavállalónak (sem hasonló kategóriába tartozónak, például családtagnak), mégis azzal, hogy diákként gyakorolták a tagállamok területén történő mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogukat, a Szerződés alkalmazási körébe tartoznak, és uniós polgár jogállásuk alapján a fogadó tagállam állampolgárait megillető valamennyi szociális juttatás tekintetében őket is azonos bánásmódban kell részesíteni.
45. A Grzelczyk‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság – miután utalt a fent hivatkozott Brown‑ügyben hozott ítéletben kifejtett azon megállapításaira, miszerint a diákoknak nyújtott szociális és képzési támogatás fő szabály szerint nem tartozik a Szerződés alkalmazási körébe – kimondta, hogy többek között tekintettel a Szerződésbe a Brown‑ügyben hozott ítéletet követően beillesztett, oktatással kapcsolatos rendelkezésekre, ez az ítélkezési gyakorlat nem akadályozta azt, hogy a felperes uniós polgári jogállása alapján minden olyan minimális megélhetési juttatást igényelhet, amely a fogadó tagállam azonos helyzetű állampolgárait is megilleti. A D'Hoop‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság összekötötte az uniós polgárság egyre fejlődő fogalmát az oktatással. Kimondta, hogy a Szerződésben a mozgással kapcsolatban biztosított lehetőségek csak részben fejthetik ki hatásukat, ha az azokkal élő személy hátrányos helyzetbe kerül, és hogy ez a megállapítás – tekintettel az EK 3. cikk (1) bekezdésének q) pontjára és az EK 149. cikk (2) bekezdésének második francia bekezdésére, azaz a diákok és a tanárok mobilitásának ösztönzésére – az oktatás területén különösen fontos.(36)
46. Igaz, hogy ezekben az ügyekben a Bíróság talán lehetőséget teremtett arra, hogy a diákoknak adható pénzügyi juttatások körét a tandíjon és a beiratkozási díjon kívül másra is kiterjesszék.(37) Amennyiben a Bíróság megerősíti ezt az álláspontot, a tagállamok rendelkezésére álló lehetséges igazolások körének véleményem szerint a népegészségügyi szolgáltatások jogosultjaira vonatkozó ítélkezési gyakorlat mintájára bővülnie kellene. Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy a Grzelczyk‑ügyben és a D'Hoop‑ügyben hozott ítéletében a Bíróság óvatosan fogalmaz, és a D'Hoop‑ügyben hozott ítéletben azt hangsúlyozta ki, hogy a szóban forgó társadalmi juttatásra való jogosultsághoz adott esetben a felperes köteles a közte és az érintett földrajzi munkaerőpiac közötti kapcsolat meglétét bizonyítani.(38)
Az arányosság próbája
47. Bárhogy legyen is, a megtámadott nemzeti rendelkezés véleményem szerint még akkor sem állja ki az arányosság próbáját, ha az Osztrák Köztársaság céljait a Szerződéssel összeegyeztethetőnek tekintjük. Tekintettel arra, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés tényleges vagy szándékolt hatása a más tagállamból származó németajkú diákok jelentkezésről való lebeszélése, illetve figyelemmel arra, hogy annak igazolása a fent hivatkozott Kohll és Valbraekel és társai ügyben hozott ítéletre hivatkozással történik, véleményünk szerint különös alapossággal kell elvégezni az arányosság próbáját.
48. A tárgyaláson az Osztrák Köztársaság a jelenlegi rendszer öt lehetséges alternatíváját ismertette, és arra a következtetésre jutott, hogy a kívánt cél eléréséhez a megtámadott nemzeti rendelkezés jelenti a legkevésbé korlátozó eszközt. Elsőként, az osztrák felsőoktatás külföldi középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezőknek történő korlátlan megnyitását nem tekintették lehetséges megoldásnak, tekintettel az ezzel járó pénzügyi és szerkezeti nehézségekre. Második lehetőségként a külföldi diákokra vonatkozó kvóta bevezetése sokkal megszorítóbb volna, mint a megtámadott nemzeti rendelkezéssel bevezetett rendszer. Harmadszor, a nem osztrák képesítéssel rendelkező jelentkezők esetenkénti ellenőrzése még az egyenértékűség esetleges vizsgálatának bevezetésével is túl sok gyakorlati nehézségbe ütközne, és a szabad mozgás további gátját jelentené. Negyedszer, az osztrák és nem osztrák bizonyítvánnyal rendelkezőknek egyaránt kötelező felvételi vizsga bevezetése ellentétes volna az osztrák felsőoktatásba való szabad bejutást célzó jogos politikai céllal. Mindezen felül a nem osztrák jelentkezők várhatóan magas száma miatt a felsőfokú végzettségű osztrák állampolgárok számának növelésére vonatkozó törekvés is veszélybe kerülne. Ugyanez vonatkozik az ötödik alternatívára is, nevezetesen arra, hogy az egyetemi tanulmányok megkezdésének feltétele a középiskolai érdemjegyek minimumátlaga volna.
49. Mint azt a Bíróság is kimondta, minden esetben a szabad mozgás alapelve alóli kivételre hivatkozó nemzeti hatóságok feladata annak bizonyítása, hogy szabályaik valóban szükségesek, és arányban vannak az elérendő céllal.(39) Az EK 30. cikkben foglalt közegészségügyre vonatkozó kivétellel kapcsolatban a Bíróság a kivételre hivatkozó tagállam által megjelölt kockázat részletes elemzését írta elő.(40) Ezek általános érvényű elvek, amelyek a fenti 47. pontban megjelölt okokból a jelen ügyben különösen fontosak.
50. Véleményem szerint az Osztrák Köztársaság nem tudta megfelelően bebizonyítani, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés megsemmisítése valóban megingatná oktatási rendszerének pénzügyi egyensúlyát. A Bírósággal a tárgyaláson ismertetett adatok csak az orvosi tanulmányokra és e szak tekintetében a németajkú jelentkezők esetleges áradatára vonatkoztak. Egyéb egyetemi tanulmányokra vonatkozó becslések viszont nem kerültek benyújtásra. Nem vagyok arról meggyőződve, hogy ebből a részleges bizonyítékból a teljes osztrák felsőoktatási rendszer túlélését komolyan fenyegető veszélyre lehetne következtetni.
51. Mindezen felül az osztrák képviselők a Bíróság kérdésére válaszolva kifejtették, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés célja alapvetően megelőző jellegű volt. Abban az esetben, ha a megtámadott nemzeti rendelkezés alapvetően megelőző céllal általánosan hátrányosan megkülönböztető bánásmódot alkalmaz, és ha annak igazolása nem került megfelelő módon bizonyításra, az arányosság próbája véleményem szerint nem járhat pozitív eredménnyel.
52. Függetlenül attól, hogy az Osztrák Köztársaság milyen eszközzel próbálja a felsőoktatási rendszerének pénzügyi egyensúlyát fenyegető kockázatot kezelni, mindenesetre ezeknek az eszközöknek teljesíteniük kell a Szerződés által támasztott követelményeket, és meg kell felelniük különösen az egyenlő bánásmód elvének. Az egyes szakokra való túljelentkezést olyan konkrét, és nem hátrányosan megkülönböztető eszközökkel lehetne kezelni, mint amilyen a felvételi vizsga bevezetése vagy minimum tanulmányi átlag meghatározása, tiszteletben tartva egyúttal az EK 12. cikket is. A közösségi jog betartásának szempontjából a homogenitás elérésének – tehát az osztrák egyetemekbe bejutó diákok képesítése egyenértékűsége biztosításának – megfelelőbb eszköze véleményem szerint a külföldi képesítések és az osztrák bizonyítványok megegyezőségének ellenőrzése. Az, hogy ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtása gyakorlati vagy akár pénzügyi nehézségekbe ütközne, nem elfogadható kifogás.(41)
53. Az ilyen kevésbé hátrányosan megkülönböztető intézkedések meghozatalához egyben a diákok számára az egyetemi képzésbe való korlátlan bejutást biztosító jelenlegi rendszer megváltoztatására is szükség van. A határt átlépő diákok áradatára vonatkozó közösségi jogi rendelkezések hiányában az ilyen módosítások eleget tennének a szerződésbeli egyenlő bánásmód elvéből fakadó követelményeknek való megfelelés szükségességének. Az Osztrák Köztársaság által hivatkozott kockázatok nemcsak az osztrák rendszer sajátjai, hanem azok más olyan tagállamokat is – hasonló mértékben, ha nem még jobban – érintettek vagy érintenek, amelyek felsőoktatási rendszere jelentősebb számú diákot vonz.(42) Ebbe a csoportba tartozik a Belga Királyság, amelynek hasonló korlátozásait a Bíróság jogellenesnek ítélte. Más tagállamok azért vezették be a szükséges módosításokat nemzeti oktatási rendszerükbe, hogy ezzel az igénnyel úgy tudjanak szembenézni, hogy egyúttal a közösségi jog alapján fennálló kötelezettségeiket is teljesítsék. Az Osztrák Köztársaság által hivatkozott igazolás elfogadása annak lehetővé tételéhez vezetne, hogy a tagállamok széttagolhassák felsőoktatási rendszerüket. Ezzel kapcsolatban utalni kell a Grzelczyk‑ügyben hozott ítéletre, amelyben a Bíróság kimondta, hogy a diákok tartózkodási jogáról szóló 93/96 irányelv „elismer tehát egy bizonyos pénzügyi szolidaritást a fogadó állam állampolgárai és a másik tagállam állampolgárai között”, amelynek terheit az Osztrák Köztársaság is köteles viselni.(43)
54. A közösségi joggal való visszaélés tárgyában az Osztrák Köztársaság által felhozott második igazolás vonatkozásában viszont igaz, hogy a Knoors(44) és Bouchoucha(45) ügyben hozott ítéletekben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy valamely tagállamnak jogosan állhat érdekében annak megakadályozása, hogy egyes állampolgárai a Szerződés alapján létrehozott könnyítések címén jogellenesen megpróbálják kivonni magukat a szakmai képesítésre vonatkozó nemzeti jogszabályok alkalmazása alól. Azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek az ítélkezési gyakorlatok bármiféle támogatást jelentenének az Osztrák Köztársaságnak.
55. Először is mindkét ügy azon saját állampolgárok által elkövetett visszaélések ellen hozott tagállami intézkedésekkel kapcsolatos, amelyek során az állampolgárok a Szerződés letelepedési jogra vonatkozó rendelkezései alapján a szakképesítés szigorúbb nemzeti szabályozását próbálták meg kikerülni. Mint arra a Bizottság is rámutatott, nehezen fogadható el, hogy a más tagállamból származó állampolgárok esetében – amikor ugyanolyan feltételekkel próbálnak meg bejutni az osztrák felsőoktatási rendszerbe, mint az egyenértékű osztrák képesítéssel rendelkezők – felmerülhet a Szerződésnek a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseivel történő visszaélés gyanúja. Éppen ellenkezőleg, ezeknek a rendelkezéseknek pontosan ez a célja.(46)
56. Mindezen felül az állandó ítélkezési gyakorlatból az is következik, hogy a közösségi joggal való visszaélés kérdését minden esetben külön meg kell vizsgálni, megfelelően mérlegelve az eset körülményeit és a bizonyítékokat.(47) Aligha felel meg e követelményeknek a megtámadott nemzeti rendelkezéssel létrehozotthoz hasonló olyan általános és nem konkretizált rendszer, amely automatikusan és különbségtétel nélkül valamennyi középiskolai bizonyítvánnyal rendelkező diákra kiterjed, és ugyanezen okokból az aránytalanság miatt ki van zárva.
A nemzetközi egyezményekre alapított jogalapok
57. Az Osztrák Köztársaság végül arra hivatkozva vitatja a Bizottság keresetét, hogy a megtámadott nemzeti rendelkezés összhangban van az Európa Tanács két egyezményével, nevezetesen az egyetemi felvételre jogosító diplomák egyenértékűségéről szóló 1953. december 11‑i, illetve a felsőoktatással összefüggő képesítéseknek az európai régióban történő elismeréséről szóló 1997. április 11‑i egyezménnyel. Ezt a jogalapot igen röviden meg lehet vizsgálni.
58. Az Európa Tanács két egyezményével kapcsolatban elegendő megjegyezni, hogy – mint arra a Bizottság is rámutat – az állandó ítélkezési gyakorlat szerint „bár a Szerződés [307.] cikkének első bekezdése lehetővé teszi a tagállamoknak, hogy a harmadik államokkal a csatlakozást megelőzően kötött megállapodásokból eredő kötelezettségeknek eleget tegyenek, a Közösségen belüli kapcsolatok során az azokból eredő jogaikat nem érvényesíthetik”.(48) Az Osztrák Köztársaság az 1953‑as egyezmény rendelkezéseire való hivatkozással nem mentesülhet a közösségi jog alapján fennálló kötelezettségei alól.
59. Az 1997‑es egyezményt illetően az Osztrák Köztársaság az EK 10. cikk alapján nem vállalhat semmilyen olyan nemzetközi kötelezettséget, amely alkalmas arra, hogy a Közösséget akadályozza a rá háruló feladata gyakorlásában.(49) Az EK 10. cikk szerinti kötelezettség valamennyi, az 1997‑es egyezményt végrehajtó, ilyen hatással járó nemzeti intézkedésre vonatkozik.
Végkövetkeztetések
60. A fenti megállapítások alapján azt indítványozom, hogy a Bíróság:
(1) állapítsa meg, hogy az Osztrák Köztársaság – mivel nem tette meg a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a más tagállamban szerzett középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezők az osztrák középiskolai bizonyítvánnyal rendelkezőkkel azonos feltételek mellett juthassanak be az osztrák főiskolai és egyetemi oktatásba – nem teljesítette az EK 12., EK 149. és EK 150. cikkből eredő kötelezettségeit.
(2) kötelezze az Osztrák Köztársaságot a költségek viselésére, kivéve a Finn Köztársaság költségeit, mivel azokat a Finn Köztársaság – mint beavatkozó – saját maga köteles viselni.
1 – Eredeti nyelv: angol
2 – Lásd többek között a 124/81. sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben hozott ítélet (EBHT 1983., 203. o.) 6. pontját.
3 – Lásd többek között a C‑195/02. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2004. szeptember 9‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑7857. o.) 36. pontját.
4 – Lásd többek között a C‑287/00. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2002. június 20‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑5811. o.) 18. pontját.
5 – Lásd többek között a C‑279/94. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1997. szeptember 16‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑4743. o.) 25. pontját.
6 – A 89/48/EGK irányelvet kiegészítve, a szakoktatás és szakképzés elismerésének második általános rendszeréről szóló, 1992. június 18‑i 92/51/EGK tanácsi irányelv (HL 1992. L 209., 25. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 47. o.) és a legalább hároméves szakoktatást és szakképzést lezáró felsőfokú oklevelek elismerésének általános rendszeréről szóló, 1988. december 21‑i 89/48/EGK tanácsi irányelv (HL 1989. L 19., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 337. o.)
7 – A C‑65/03. sz. ügyben 2004. július 1‑jén hozott ítélet (EBHT 2004., I‑6427. o.)
8 – A 293/83. sz. Gravier‑ügy (EBHT 1985., 593. o.).
9 – Az ítélet 25. pontja.
10 – Lásd a C‑55/00. sz., Elide Gottardo kontra INPS ügyben hozott ítélet (EBHT 2002., I‑413. o.) 31–33. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
11 – A 7. lábjegyzetben fent hivatkozott Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet 28. pontja.
12 – Lásd többek között a C‑224/98. sz. D'Hoop‑ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6191. o.) 36. pontját.
13 – A 7. lábjegyzetben fent hivatkozott Bizottság kontra Belgium ügyben hozott ítélet 29. pontja.
14 – Lásd fent, az ítélet 29. és 30. pontja.
15 – Az EK 39. cikk (3) bekezdése és az EK 46. cikk.
16 – Amint azt a C‑76/90. sz. Säger‑ügyre vonatkozó indítványomban (1991. július 25‑én hozott ítélet [EBHT 1991., I‑4221. o.]) a szolgáltatásnyújtás szabadságával kapcsolatban kifejtettem, az objektív igazolásra és az arányosságra vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazandó azon nemzeti intézkedések esetében, amelyek ténylegesen nem hátrányosan megkülönböztetőek, de a szabad mozgást korlátozhatják.
17 – A C‑158/96. sz. Kohll‑ügyben 1998. április 28‑án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1931. o.) 41. pontja és a C‑368/98. sz., Vanbraekel és társai ügyben 2001. július 12‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑5363. o.) 47. pontja. Az ítéletekről és következményeikről lásd V. Hatzopoulos „Killing national health and insurance systems but healing patients? The European market for health-care services after the judgments of the ECJ in Vanbraekel and Peerbooms” (2002) 39, CommonMarket Law Review, 683–729. o.
18 – Lásd többek között a C‑388/07. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2000. június 6‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑721. o.) 13. pontját, valamint a C‑35/98. sz. Verkooijen–ügyben 2003. január 16‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4071. o.) 48. pontját.
19 – Meg kell jegyezni, hogy a Bíróság – a tényállások alapján – egyik ítéletben sem ismerte el, hogy ez a kockázat ténylegesen fennállna.
20 – Az EK 149. és 150. cikk kimondja, hogy a Közösség teljes mértékben tiszteletben tartja a tagállamoknak mind az oktatás, mind a szakképzés tartalmára, illetve szervezeti felépítésére vonatkozó hatáskörét. Az egészségügyi ellátórendszerekkel kapcsolatban az EK 152. cikk (5) bekezdése is kimondja, hogy a közösségi fellépés során teljes mértékben tiszteletben kell tartani a tagállamoknak az egészségügyi szolgáltatások és az orvosi ellátás szervezésére és nyújtására vonatkozó hatáskörét.
21 – A 2001‑es adatokból kitűnik, hogy az EU‑ban oktatásra átlagosan a GDP 5,5%‑át fordítják. Ha csak a felsőoktatásra fordított százalékos arányt nézzük, ez átlagosan a GDP 1,4%‑át teszi ki. Az állam által az egészségügyre fordított összeget tekintve 2002‑ben az EU‑átlag a GDP 6,4%‑a volt. Az Osztrák Köztársaság mindkét területre az átlaghoz közelítő mértékű állami forrásokat fordított: az oktatásra a GDP 5,8%‑át, ebből a GDP 1,4%‑át a felsőoktatásra, az egészségügyre pedig a GDP 5,4%‑át. Forrás: OECD, 2004.
22 – Lásd a Kohll‑ügyben hozott ítéletet, amely miatt egyes szerzők szerint „valamennyi szociális biztonsági és egészségügyi rendszer hátán futkosott a hideg”, V. Hatzopoulos cikkének 688. oldala, hivatkozás a 17. lábjegyzetben.
23 – Lásd a C‑157/99. sz. Peerbooms‑ügyben 2001. július 12‑én hozott ítéletet (EBHT 2001., I‑5473. o.), amelyet a Vanbraekel és társai ügyben hozott ítélettel azonos napon született, és amelynek 79. pontjában a Bíróság is elismerte, hogy „általánosan elfogadott tény, hogy a kórházi ellátási ágazat jelentős kiadásokkal jár, és egyre növekvő igényeknek kell megfelelnie, míg az egészségügyi ellátásra fordítható pénzügyi források a finanszírozás módjától függetlenül végesek”.
24 – Lásd a 263/86. sz. Humbel–ügyben 1988. szeptember 27‑én hozott ítélet (EBHT 1988., 5365. o.) 17., 18. és 19. pontját, majd később a C‑109/92. sz. Wirth–ügyben 1993. december 7‑én hozott ítélet (EBHT 1993., 6447. o.) 15–19. pontját. Lásd ezenkívül Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnoknak a Smits és Peerbooms ügyre vonatkozó indítványát, hivatkozás a 23. lábjegyzetben, amelyben a főtanácsnok a Bíróságnak a Humbel‑ügyben hozott ítéletében a közoktatással kapcsolatban tett megállapításai alapján úgy érvelt, hogy az állam által ingyen nyújtott egészségügyi szolgáltatások a díjfizetés hiánya miatt nem minősülhetnek szolgáltatásnak. Ezt az érvelést azonban a Bíróság nem fogadta el.
25 – A 197/86. sz. Brown–ügyben 1988. június 21‑én hozott ítélet (EBHT 1988., 3205. o.) 18. pontja. Lásd még a C‑184/99. sz. Grzelczyk–ügyben 2001. szeptember 20‑án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑6193. o.), valamint a 12. lábjegyzetben hivatkozott D'Hoop‑ügyben hozott ítélet, később részletesen kifejtve a 44–46. pontban, valamint Geelhoed főtanácsnoknak a C‑209/03. sz. Bidar‑ügyben 2004. november 11‑én ismertetett indítványa (folyamatban lévő ügy).
26 – A diákok tartózkodási jogáról szóló, 1993. október 29‑i tanácsi irányelv (HL L 317., 59. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 2. kötet, 250. o.).
27 – Ezzel kapcsolatban az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint a 1612/68/EGK rendelet módosításáról szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.), amely az átültető intézkedések tagállami szinten 2006. áprilisig történő elfogadásakor többek között a 93/96 irányelvet is hatályon kívül fogja helyezni, 24. cikkének (2) bekezdésében azzal erősíti meg ezt a megközelítést, hogy nem nyújt szociális segítséget a tanulmányok folytatásához – amely segítség tanulmányi ösztöndíjat vagy diákhitelt biztosít – azoknak, akik nem tartózkodtak jogszerűen legalább öt évet folyamatosan a tagállam területén.
28 – Slynn főtanácsnoknak a Gravier‑ügyre vonatkozó indítványa, hivatkozás a 8. lábjegyzetben (EBHT 1985., 604. o.) Általánosságban lásd J.‑C. Scholsem, „A propos de la circulation des étudiants: vers un fédéralisme financier européen?”, Cahiers de Droit Européen (1989), No 3/4, 306‑324. o., valamint A. P. Van der Mei, Free Movement of Persons Within the EC – Cross‑border Access to Public Benefits, Hart, Oxford (2003), 422. és azt követő oldalak.
29 – Megjegyezném, hogy még ha a diákok közvetlenül nem is járulnak hozzá annak az államnak az adóbevételeihez, amelyben egyetemi tanulmányaikat folytatják, az egyetem helye körül működő gazdasági létesítményeknek, illetve korlátozott mértékben a közvetett adókon keresztül a nemzeti költségvetésnek is bevételi forrást jelentenek. Az állami költségvetésből finanszírozott juttatásokból való részesedés érdekében az adófizetők által nyújtott hozzájárulás jelentőségéről lásd Geelhoed főtanácsnoknak a 25. lábjegyzetben hivatkozott Bidar‑ügyre vonatkozó indítványa 65. pontjában tett megállapításait. A főtanácsnok úgy véli, hogy ha ezt az érvelést logikusan végigvezetjük, akkor minden olyan állampolgárt ki kellene zárni az állami juttatásokból, aki nem fizetett adót, vagy csak szerényebb mértékű hozzájárulást fizetett.
30 – Lásd a belga kormánynak a Gravier‑ügyben hozott ítélet 12. pontjában előadott érvelését. Lásd ezenkívül az Egyesült Királyság észrevételeit egyrészt a 39/86. sz. Lair–ügyben (1988. június 21‑én hozott ítélet [EBHT 1988., 3161. o., összefoglaló a 3169. és 3170. oldalon], valamint a 25. lábjegyzetben hivatkozott Bidar‑ügyben tett észrevételeit. Ezen észrevételeket Geelhoed főtanácsnok ez utóbbi ügyre vonatkozó indítványának 65. pontjában összegezte.
31 – A 8. lábjegyzetben hivatkozott Gravier‑ügyben hozott ítélet; valamint a 24/86. sz. Blaizot és társai ügyben 1988. február 2‑án hozott ítélet (EBHT 1988., 379. o.).
32 – A munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy irrelevánsak azok a szándékok, amelyek valamely tagállami munkavállalót arra késztettek, hogy valamely másik tagállamban keressen munkát az ez utóbbi tagállamba való belépéshez és az ott‑tartózkodáshoz való jog megítélésekor, feltéve hogy ő ott valós és tényleges tevékenységet folytat vagy kíván folytatni: az 53/81. sz. Levin–ügyben 1982. március 23‑án hozott ítélet (EBHT 1982., 1035. o.) 23. pontja, valamint a C‑109/01. sz. Akrich–ügyben 2003. szeptember 23‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑9607. o.) 55. pontja.
33 – Hivatkozás a 25. lábjegyzetben.
34 – Hivatkozás a 12. lábjegyzetben.
35 – A D’Hoop–ügyben hozott ítélet 28. pontja és a Grzelczyk‑ügyben hozott ítélet 31. pontja.
36 – A D’Hoop‑ügyben hozott ítélet 31. és 32. pontja.
37 – Lásd Geelhoed főtanácsnoknak a 25. lábjegyzetben hivatkozott Bidar‑ügyre vonatkozó indítványát, amelyben a Szerződésnek az uniós polgársággal kapcsolatos rendelkezéseire vonatkozó ítélkezési gyakorlat alapján úgy érvel, hogy az egyetemi képzésre járó diákok megélhetési költségeit fedező támogatás az EK 12. cikk alkalmazásában már a Szerződés alkalmazási körébe tartozik.
38 – A 12. lábjegyzetben hivatkozott D'Hoop‑ügyben hozott ítélet 38. pontja. Ez a megkötés a C‑138/02. sz. Collins–ügyben 2004. március 23‑án hozott ítéletben is megerősítésre került (EBHT 2004., I‑2733. o.), bár az az ügy nem a közoktatásra vonatkozott.
39 – Az EK 30. cikkben foglalt, a közegészségügyre vonatkozó kivétellel kapcsolatban lásd a C‑24/00. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2004. február 5‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban nem tették közzé) 53. pontját, valamint a C‑270/02. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 20–22. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
40 – A 39. lábjegyzetben hivatkozott Bizottság kontra Franciaország ügyben hozott ítélet 54. pontja, valamint a C‑192/01. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 2003. szeptember 23‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑9693. o.) 47. pontja.
41 – Lásd többek között a C‑42/89. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1990. július 5‑én hozott ítélet (EBHT 1990., I‑2821. o.) 24. pontját.
42 – A nettó számadatokat tekintve 2000‑ben az Egyesült Királyság vonzotta a legtöbb külföldi diákot. (Forrás: OECD 2002)
43 – A 25. lábjegyzetben hivatkozott Grzelczyk–ügyben hozott ítélet 44. pontja.
44 – A 115/78. sz. Knoors‑ügyben 1979. február 7‑én hozott ítélet (EBHT 1979., 399. o.)
45 – A C‑61/89. sz. Bouchoucha‑ügyben 1990. október 3‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑3551. o.)
46 – Ezzel kapcsolatban lásd La Pergola főtanácsnoknak a Centros ügyre vonatkozó indítványát (a C‑212/97. sz. ügyben 1989. március 9‑én hozott ítélet [EBHT 1999., 1459. o.]) és különösen annak 20. pontját.
47 – A C‑436/00. sz., X és Y ügyben 2002. november 21‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10829. o.) 42. pontja és a 46. lábjegzetben hivatkozott Centros‑ügyben hozott ítélet 25. pontja.
48 – A 473/93. sz., Bizottság kontra Luxembourg ügyben hozott ítélet (EBHT 1996., 3207. o.) 40. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.
49 – A 3/76., 4/76. és 6/76. sz. Kramer egyesített ügyek (EBHT 1976., 1279. o.).