A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1974. december 4. (*)

„Közrend”

A 41‑74. sz. ügyben,

a Bírósághoz az angliai High Court of Justice, Chancery Division által az EGK‑Szerződés 177. cikke értelmében benyújtott, az e bíróság előtt

Yvonne Van Duyn

és

a „Home Office”

között folyamatban lévő eljárásban, az EGK‑Szerződés 48. cikkének és a külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25‑i 64/221/EGK tanácsi irányelv (HL 1964. április 4., 850. o.) 3. cikkének értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: R. Lecourt elnök, C. Ó Dálaigh és A. J. Mackenzie Stuart tanácselnökök, A. M. Donner, R. Monaco, J. Mertens de Wilmars, P. Pescatore, H. Kutscher és M. Sørensen (előadó) bírák,

főtanácsnok: H. Mayras,

hivatalvezető: A. Van Houtte,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A Vice Chancellor 1974. március 1-jei határozatával, amely június 13-án érkezett a Bírósághoz, az angliai High Court of Justice, Chancery Division az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából három, a közösségi jog egyes, a munkavállalók szabad mozgásával kapcsolatos rendelkezéseinek értelmezésére vonatkozó kérdést terjesztett a Bíróság elé.

2        Ezeket a kérdéseket olyan holland állampolgár tette fel a Home Office ellen benyújtott keresetében, akinek megtagadták az Egyesült Királyságba történő belépését abból a célból, hogy a Szcientológiai Egyháznál titkári állást töltsön be.

3        Az elutasítás az Egyesült Királyság kormányának az említett szervezettel szemben alkalmazott politikája értelmében történt, amelynek tevékenységét a társadalomra veszélyesnek ítéli.

 Az első kérdésről

4        Az első kérdés alapján a Bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy az EGK-Szerződés 48. cikke közvetlenül alkalmazandó-e abban az értelemben, hogy a magánszemélyek számára olyan jogokat biztosít, amelyeket a tagállamokban a bíróságok előtt érvényesíthetnek.

5        A 48. cikk (1) és (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az átmeneti időszak végére biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását, és tartalmazza „az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében”.

6        Ezek a rendelkezések a tagállamokra pontosan meghatározott kötelezettséget rónak, amely nem igényel sem a Közösség intézményei, sem pedig a tagállamok részéről semmilyen jogi aktust, és amely számukra nem enged meg semmilyen mérlegelési lehetőséget a végrehajtás során.

7        A (3) bekezdés, amely a munkavállalók szabad mozgásának elvéből eredő jogokat határozza meg, a közrendi, közbiztonsági és közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokkal kapcsolatos fenntartást tartalmaz.

E fenntartás alkalmazása ugyanakkor bírósági úton felülvizsgálható, így valamely tagállam lehetősége arra, hogy a fenntartással éljen, nem gátolja azt, hogy a 48. cikknek a munkavállalók szabad mozgását biztosító rendelkezései a magánszemélyekre olyan jogokat ruházzanak, amelyeket bírósági úton érvényesíthetnek, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

8        A feltett kérdésre tehát igenlő választ kell adni.

 A második kérdésről

9        A második kérdés alapján a Bíróságnak az kell eldöntenie, hogy a külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25-i 64/221 tanácsi irányelv közvetlenül alkalmazandó-e abban az értelemben, hogy magánszemélyek számára olyan jogokat biztosít, amelyeket bármely tagállamban a tagállami bíróságok előtt érvényesíthetnek.

10      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból következik, hogy az irányelv egyetlen jelentőséggel bíró rendelkezése 3. cikkének (1) bekezdése, amely szerint „a közrendi, illetve közbiztonsági indokok alapján hozott intézkedések kizárólag az érintett személy viselkedésén alapulhatnak”.

11      Az Egyesült Királyság úgy érvelt, hogy a Szerződés 189. cikke különbséget tesz a rendelet, az irányelv és a határozat hatálya között, ezért tehát azt kell vélelmezni, hogy a Tanács, mivel irányelvet, és nem rendeletet fogadott el, azt akarta, hogy ez a jogi aktus hatályában különbözzön a rendelettől, s következésképpen ne legyen közvetlenül alkalmazandó.

12      Ugyanakkor, bár a 189. cikk rendelkezései alapján a rendeletek közvetlenül alkalmazandók, és természetükből adódóan közvetlen hatállyal bírnak, ebből nem következik az, hogy az e cikkben felsorolt egyéb jogi aktusok soha nem rendelkezhetnek hasonló hatállyal.

Az irányelv 189. cikk által elismert kötelező jellegével összeegyeztethetetlen lenne annak elvi kizárása, hogy az érintett személyek hivatkozhassanak az abban meghatározott kötelezettségre.

Különösképpen azokban az esetekben, amikor a Közösség hatóságai irányelvekben kötelezték a tagállamokat arra, hogy meghatározott magatartást kövessenek, egy ilyen jogi aktus hatékony érvényesülése sérülne, ha a jogalanyok nem hivatkozhatnának rá a bíróságok előtt, és a nemzeti bíróságok a közösségi jog elemeként nem vehetnék azt figyelembe.

A 177. cikk, amely lehetővé teszi a nemzeti bíróságoknak, hogy az intézmények kivétel nélkül valamennyi jogi aktusának értelmezését és érvényességét illetően a Bírósághoz forduljanak, magában foglalja azt is, hogy a jogalanyok hivatkozhatnak ezekre a jogi aktusokra e bíróságok előtt.

Minden egyes esetben meg kell vizsgálni, hogy a szóban forgó rendelkezés természete, rendszere és kifejezései alapján alkalmas-e közvetlen hatály kiváltására a tagállamok és a magánszemélyek közötti jogviszonyokban.

13      A 64/221 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése, amely kimondja, hogy a közrendi indokok alapján hozott intézkedések kizárólag az érintett személy viselkedésén alapulhatnak, korlátozni kívánja a nemzeti jogszabályok által a hatáskörrel rendelkező hatóságoknak a külföldiek belépése és kiutasítása tárgyában általában biztosított diszkrecionális jogkört.

Egyrészről a rendelkezés olyan kötelezettséget határoz meg, amely nem tartalmaz semmilyen fenntartást vagy feltételt, és amely természeténél fogva nem igényel sem a Közösség intézményei, sem a tagállamok részéről semmilyen jogi aktust.

Másrészről mivel a tagállamok számára előírt olyan kötelezettségről van szó, amely értelmében a Szerződésnek a magánszemélyek érdekét védő egyik alapvető elvéhez képest eltérést tartalmazó rendelkezés alkalmazásakor nem vehetik figyelembe a személyes viselkedéstől eltérő elemeket, ezért az érintettek jogbiztonsága megkívánja, hogy hivatkozhassanak erre a kötelezettségre, jóllehet azt olyan normatív aktus rögzítette, amely nem bír a jog erejénél fogva a maga teljességében közvetlen hatállyal.

14      Bár a rendelkezés értelmének és pontos hatályának megállapítása értelmezési kérdéseket vethet fel, ezek a kérdések bírósági úton rendezhetők, figyelemmel a Szerződés 177. cikkében megállapított eljárásra is.

15      A feltett kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 1964. február 25-i 64/221 tanácsi irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a magánszemélyek számára olyan jogokat keletkeztet, amelyeket a tagállami bíróság előtt érvényesíthetnek, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

 A harmadik kérdésről

16      A harmadik kérdés alapján a Bíróságnak azt kell eldöntenie, hogy a Szerződés 48. cikke és a 64/221 irányelv 3. cikke értelmezhető-e úgy, hogy

„amikor egy tagállam eleget tesz azon kötelezettségének, hogy a közrendi indokok alapján hozott intézkedését kizárólag az érintett személy viselkedésére alapozza, jogában áll-e a személy viselkedése szempontjából figyelembe venni

a)      azt a tényt, hogy ez a személy olyan csoporthoz vagy szervezethez tartozik vagy tartozott, amelynek tevékenységét az adott tagállam a közérdekkel ellentétesnek tartja, jóllehet a szóban forgó állam jogszabályai a tevékenységet nem tiltják;

b)      azt a tényt, hogy az érintett személy e tagállamban ilyen csoport vagy szervezet keretén belül kíván tevékenységet folytatni, miközben az adott tagállam azon állampolgáraira, akik ilyen csoportnál vagy szervezetnél hasonló tevékenységet kívánnak folytatni, semmilyen korlátozás nem vonatkozik”.

17      E tekintetben először azt kell megvizsgálni, hogy adott csoporthoz vagy szervezethez való tartozás önmagában értelmezhető-e a 64/221 irányelv 3. cikkének értelmében vett személyes viselkedésként.

Bár igaz az, hogy egy csoporthoz való tartozás, amely a múltban véget ért, általában nem lehet olyan jellegű, hogy igazolja az érintettől a Közösségen belüli szabad mozgás kedvezményének megtagadását, ugyanúgy igaz az is, hogy egy csoporthoz való jelenlegi tartozás, amely a csoport vagy a szervezet tevékenységében való részvételt, valamint annak céljaival és szándékaival való azonosulást tükröz, az érintett személy szándékos cselekményének tekinthető, vagyis az idézett rendelkezés értelmében a személy viselkedésének részét képezi.

18      A feltett kérdés felveti továbbá azon tény jelentőségének kérdését, hogy a szóban forgó szervezet tevékenységét, amelyet a tagállam a közérdekkel ellentétesnek tekint, a nemzeti jogszabályok nem tiltják.

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a közrend fogalmát közösségi összefüggésben – különösen a munkavállalók szabad mozgását biztosító alapelvtől való eltérés igazolásakor – szigorúan kell érteni, úgy, hogy annak tartalmát az egyes tagállamok a közösségi intézmények ellenőrzése nélkül egyoldalúan nem határozhatják meg.

Mindazonáltal azok a sajátos körülmények, amelyek igazolhatják a közrend fogalmára történő hivatkozást, országonként és koronként változhatnak, ezért e tekintetben a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok mérlegelési jogkörét – a Szerződésben rögzített korlátok között – el kell ismerni.

19      Ebből következik, hogy az a tagállam, amelynek hatáskörrel rendelkező hatóságai adott szervezet tevékenysége tekintetében, azt a társadalomra nézve veszélyesnek ítélve, egyértelműen állást foglaltak, és hatósági intézkedéseket foganatosítottak azért, hogy akadályozzák ezeket a tevékenységeket, nem köteles jogszabállyal megtiltani ezeket a tevékenységeket annak érdekében, hogy a közrendre hivatkozhasson, ha ilyen intézkedést a körülmények nem indokolnak.

20      A feltett kérdés felveti végül azt a kérdést, hogy egy tagállam a közrendre való hivatkozással megtilthatja-e saját területén egy másik tagállam állampolgárának, hogy adott csoportban vagy szervezetben munkát vállaljon, jóllehet saját állampolgárainak nem tiltja meg ugyanezt a tevékenységet.

21      E tárgyban a Szerződés, miközben elismeri a munkavállalók szabad, az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetéstől mentes mozgását, a 48. cikk (3) bekezdésében az ebből eredő jogokat közrendi, közbiztonsági és közegészségügyi okok alapján indokolt korlátozásokkal kapcsolatos fenntartással egészíti ki.

A fenti rendelkezés alapján az említett fenntartás hatálya alá eső jogok közé tartozik többek között az, ,hogy a munkavállaló tényleges állásajánlatokra jelentkezzen, e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon, és hogy munkavállalás céljából valamely tagállamban tartózkodjon.

Az említett fenntartás tehát azt eredményezi, hogy egy másik tagállam állampolgárának az adott tagállam területére való belépése és a területén való tartózkodása minden olyan esetben elutasítható, ha a fenntartás alkalmazható.

22      Másrészről viszont ellentétes a nemzetközi jog elvével – amelyet a tagállamok közötti kapcsolatokban az EGK-Szerződés sem hagyhat figyelmen kívül – az, hogy egy tagállam a saját állampolgáraitól megtagadja a területére való belépés és az ott tartózkodás jogát.

23      Ebből következik, hogy egy tagállam, a közrendre való hivatkozással adott esetben megtagadhatja egy másik tagállam állampolgárától a munkavállalók szabad mozgásának elvéből eredő kedvezményeket, és megtilthatja, hogy az adott személy munkavállalóként dolgozzon, akkor is, ha a saját állampolgárait nem veti alá hasonló korlátozásoknak.

24      A feltett kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy az EGK-Szerződés 48. cikkét és a 64/221 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a tagállam, amely a közrendre hivatkozva érvényesít korlátozó intézkedéseket, az egyén személyes viselkedésének elemeként figyelembe veheti azt a tényt, hogy az egyén olyan csoporthoz vagy szervezethez tartozik, amelynek tevékenységét az adott tagállam a társadalomra veszélyesnek tartja, anélkül, hogy a szóban forgó tevékenységet jogszabály tiltaná, és anélkül, hogy bármilyen korlátozást alkalmazna a saját állampolgáraival szemben, akik a másik tagállam állampolgára által végzett tevékenységhez hasonló tevékenységet kívánnak folytatni ugyanazon csoportban vagy szervezetben.

 A költségekről

25      A Bíróságnál észrevételt előterjesztő Egyesült Királyság és az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg.

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a High Court of Justice 1974. március 1-jei határozatával hozzá intézett kérdésre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      Az EGK-Szerződés 48. cikke közvetlen hatállyal bír a tagállamok jogrendjében, és olyan jogokat ruház a magánszemélyekre, amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

2)      A külföldiek mozgására és tartózkodására vonatkozó, a közérdek, közbiztonság vagy közegészség által indokolt különleges intézkedések összehangolásáról szóló, 1964. február 25-i 64/221 tanácsi irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a magánszemélyek számára olyan jogokat keletkeztet, amelyeket a tagállami bíróságok előtt érvényesíthetnek, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük.

3)      Az EGK-Szerződés 48. cikkét és a 64/221 irányelv 3 cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a tagállam, amely a közrendre hivatkozva érvényesít korlátozó intézkedéseket, az egyén személyes viselkedésének elemeként figyelembe veheti azt a tényt, hogy az egyén olyan csoporthoz vagy szervezethez tartozik, amelynek tevékenységét az adott tagállam a társadalomra veszélyesnek tartja, anélkül, hogy a szóban forgó tevékenységet jogszabály tiltaná, és anélkül, hogy bármilyen korlátozást alkalmazna a saját állampolgáraival szemben, akik a másik tagállam állampolgára által végzett tevékenységhez hasonló tevékenységet kívánnak folytatni ugyanazon csoportban vagy szervezetben.

Lecourt

Ó Dálaigh      Mackenzie Stuart

Donner

Monaco

Mertens de Wilmars

Pescatore

Kutscher

Sørensen

Kihirdetve Luxembourgban, az 1974. december 4‑i nyilvános ülésen.

A. Van Houtte

 

      R. Lecourt

hivatalvezető

 

      elnök


* Az eljárás nyelve: angol.