Bevezetés

A polgároknak az Európai Unión belüli fokozottabb mobilitása[1] következtében egyre több a nemzetközi vonatkozással bíró család, vagyis az olyan család, amelynek tagjai eltérő állampolgársággal rendelkeznek és különböző tagállamokban, vagy egy olyan tagállamban élnek, amelynek a család egy vagy több tagja nem állampolgára. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 81. cikke értelmében az Európai Unió a határokon átnyúló vonatkozású polgári ügyek tekintetében igazságügyi együttműködést alakít ki, és ennek keretében intézkedéseket fogad el. A családok felbomlása esetében ez az együttműködés különösen fontos ahhoz, hogy biztonságos jogi környezet jöjjön létre annak érdekében, hogy a gyermekek tarthassák a kapcsolatot a felettük szülői felügyeletet gyakorló és esetlegesen egy másik tagállamban élő személyekkel.

A családjogi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén az első elfogadott uniós jogi eszköz az 1347/2000/EK rendelet volt, amely a házasság felbontásával, a különválással és a házasság érvénytelenítésével, továbbá a házastársaknak a közös gyermekekkel kapcsolatos szülői felelősségére vonatkozó eljárásokban a joghatóságra, valamint a határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat határozta meg.[2] Ezt a rendeletet a Brüsszel IIa. rendelet néven ismert 2201/2003/EK rendelet (a továbbiakban: a rendelet) helyezte hatályon kívül[3]. A rendelet a házassági ügyekben és a szülői felelősséggel összefüggő ügyekben folytatott uniós igazságügyi együttműködés alapköve. A rendelet Dánia kivételével 2005. március 1-je óta valamennyi tagállamban alkalmazandó[4].

A rendelet egységes szabályokat fogalmaz meg a tagállamok közötti joghatósági összeütközések rendezésére vonatkozóan, továbbá a határozatoknak, közokiratoknak és megállapodásoknak egy másik tagállamban való elismerésére és végrehajtására vonatkozó rendelkezések előírásával megkönnyíti ezen iratoknak az Európai Unióban történő szabad mozgását. A rendelet kiegészíti a gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, 1980. október 25-i hágai egyezményt[5] (a továbbiakban: az 1980. évi hágai egyezmény), továbbá rögzíti a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló, 1996. október 19-én kelt hágai egyezményben[6] (a továbbiakban: az 1996. évi hágai egyezmény) lefektetett különböző rendelkezésekkel való összefüggésére vonatkozó különös szabályokat[7].

A rendelet nem tartalmaz szabályokat annak meghatározására, hogy az alkalmazási körébe tartozó területeken a határokon átnyúló jogvitákra mely jogot kell alkalmazni. Az alkalmazandó jog tekintetében az Európai Tanács már 2004 novemberében felkérte a Bizottságot, hogy terjesszen elő zöld könyvet a házasság felbontásával kapcsolatos ügyekben alkalmazandó kollíziós szabályokról[8]. A Bizottság 2006-ban javasolta a rendelet módosítását a joghatóság tekintetében, valamint azt, hogy vezessenek be a házassági ügyekre alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokat (a továbbiakban: a rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslat)[9]. Minthogy a Tanácson belül nem sikerült egyhangú megállapodást elérni az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályokat illetően, a Bizottság visszavonta a rendelet módosítására irányuló 2006. évi javaslatát[10]. Az új bizottsági javaslatok alapján[11] 14 tagállam megállapodott abban, hogy egymás között megerősített együttműködést alakít ki[12], és elfogadta a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló 1259/2010/EU tanácsi rendeletet[13] (a továbbiakban: a Róma III. rendelet). Az Európai Unióban ekkor került sor először megerősített együttműködés alkalmazására. A megerősített együttműködés jellegénél fogva nyitott bármely tagállam előtt, a végcél pedig az, hogy a Róma III. rendeletet minden tagállam elfogadja. A Róma III. rendelet elfogadása óta újabb két tagállam döntött úgy, hogy részt vesz a megerősített együttműködésben[14].

Ez a jelentés a rendelet 65. cikkével összhangban készült[15]. A jelentés követi a rendelet szerkezetét, amikor külön szakaszokban tárgyalja a joghatóságról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló rendelkezéseket, továbbá a tagállamok központi hatóságai közötti együttműködést. A jelentés fokozott hangsúlyt helyez egy sor olyan kérdésre, amelyek több területet is érintenek, nevezetesen a jogellenesen külföldre vitt gyermekek visszavitelére, a határozatok végrehajtására, valamint a gyermekeknek egy másik tagállamban történő elhelyezésére.

A jelentés a rendelet eddigi alkalmazására vonatkozó első értékelés, és a teljesség igénye nélkül készült. Az Európai Igazságügyi Hálózat (a továbbiakban: EIH) tagjai által a polgári és kereskedelmi ügyekben szolgáltatott adatokon[16], továbbá a rendelkezésre álló tanulmányokon[17], a házasság felbontásával kapcsolatos ügyekben alkalmazandó jogról és joghatóságról szóló bizottsági zöld könyvön[18], a rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslaton, valamint az 1980. és 1996. évi hágai egyezmények nyomán a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia keretében végzett munkán alapul. A jelentés a polgároknak a rendelettel összefüggő leveleit, panaszait, petícióit, valamint az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) a rendelettel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát is figyelembe veszi.

1.           Joghatóság

1.1.      Házassági ügyek

A nemzetközi párok növekvő számára és az Európai Unión belüli magas válási arányra tekintettel a házassági ügyekben a joghatóság kérdése minden évben jelentős számú polgárt érint[19]. A rendelet joghatóságra vonatkozó szabályai hozzájárultak a jogi keret egyszerűsítéséhez az érintett személyek számára amúgy is bonyolult helyzetben. Ugyanakkor e szabályok tekintetében bizonyos nehézségek merültek fel[20].

Az első ilyen probléma az, hogy az uniós szinten összehangolt kollíziós szabályok hiányával összefüggésben a rendeletben meghatározott, inkább alternatív mintsem hierarchikus jellegű joghatósági jogalapok az egyik házastársat arra késztethetik, hogy „a bíróságra rohanjon”, vagyis hogy a másik házas fél előtt adja be a házasság felbontására irányuló keresetet, annak érdekében, hogy a bontóperi eljárás során alkalmazandó jog a ő érdekeit védje[21]. A Róma III. rendelet csökkentette a házasfelek „bíróságra rohanásának” lehetőségét azáltal, hogy harmonizált szabályokat írt elő a rendeletben részt vevő tagállamokban felmerülő házassági ügyekben alkalmazandó jog meghatározása tekintetében. Minthogy azonban a rendelet még nem minden tagállamban van hatályban, egy adott házassági ügyben alkalmazandó jog az eljárás helye szerinti tagállamban alkalmazandó kollíziós szabályoktól (a Róma III. rendelettől vagy a nemzeti jogszabályoktól) függően eltérő lehet. A „bíróságra rohanás” ezért azzal a következménnyel járhat, hogy olyan jog kerül alkalmazásra, amelyhez az alperes megítélése szerint nem kötődik szorosan, vagy amely nem veszi figyelembe az alperes érdekeit. Ezen túlmenően tovább bonyolíthatja a békéltetésre irányuló erőfeszítéseket, és kevés időt hagy a közvetítésre.

A második probléma az, hogy a rendelet nem rögzíti azt a lehetőséget, hogy a házasfelek közös megegyezéssel jelöljék ki az ügyükben illetékes bíróságot. A polgári ügyekben újabban elfogadott uniós eszközök valamilyen mrétékben jellemzően teret engednek a feleknek az önállóságra (lásd például a 2008. évi tartásról szóló rendeletet[22] vagy a 2012. évi öröklésről szóló rendeletet[23]). A felek korlátozott mértékű önállóságának a rendeletbe történő bevezetése, amely lehetővé tenné a házasfelek számára, hogy megállapodjanak az illetékes bíróságról, különösen célravezető lenne a kölcsönös megegyezéssel történő házasságfelbontások esetén, annál is inkább mivel a házasfelek a Róma III. rendelet értelmében szabadon megállapodhatnak a házassági jogvitájukra alkalmazandó jogban.

A rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslattal összefüggésben kapott válaszok már rámutattak arra, hogy a felek korlátozott mértékű önállóságának bevezetésével és a „bíróságra rohanás” megelőzésével erősíteni kell a jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot[24]. A válaszokból az is kiderült, hogy a rendelet 3., 4. és 5. cikkében meghatározott joghatóság kizárólagos jellegét megerősítő 6. cikk zavart okozhat, és felesleges, mivel a 3., 4. és 5. cikk már előírja, hogy egy adott bíróság milyen feltételek fennállása esetén rendelkezik kizárólagos joghatósággal[25].

A házassági ügyekre jelenleg érvényes joghatósági szabályok jobbítása tekintetében lehetséges modellnek tekinthetők a rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslatban előirányzott joghatósági szabályok, a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekre irányuló 2011. évi bizottsági javaslat, valamint a nemrégiben elfogadott polgári ügyi rendeletekben előírt joghatósági rendelkezések[26].

1.2.      A szülői felelősségre vonatkozó ügyek

A rendelet a gyermekek egyenlőségének biztosítása érdekében a házassági eljárásokkal való bármely összefüggéstől függetlenül a szülői felelősséggel kapcsolatos minden döntést lefed. Ez tükrözi a házasságon kívül született gyermekek arányának az elmúlt két évtizedben csaknem minden tagállamban megfigyelhető számottevő növekedését, ami a hagyományos családmodell átalakulásáról árulkodik[27]. A szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekhez tartoznak a gyermek felügyeletével és a gyermek láthatási jogával összefüggő ügyek.

A rendelet a gyermek szokásos tartózkodási helyén alapuló általános joghatósági szabályt állít fel (8. cikk) annak biztosítása érdekében, hogy valós kapcsolat legyen a gyermek és a joghatóságot gyakoroló tagállam között[28]. Ezt az alapelvet a gyermekek jogellenes elvitelének határokon átnyúló eseteire alkalmazandó joghatósági rendelkezések erősítik (10. cikk). Ezekben az esetekben azon tagállam bíróságai, amelyben a gyermekelvitelét közvetlenül megelőzően szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett (a továbbiakban: a származási bíróság) mindaddig megtartják joghatóságukat, amíg a gyermek másik tagállamban szokásos tartózkodási helyet nem szerez, és amíg bizonyos további feltételek nem teljesülnek, és különösen addig, amíg a származási bíróság a gyermek visszaviteléről nem rendelkező, felügyeletről szóló határozatot nem hoz[29].

Miközben a szakértők célravezetőnek tartják a joghatóságról történő megállapodásra vonatkozó konszenzusos megoldásokat előnyben részesítő szabályokat, amelyek különösen annak az elkerülését teszik lehetővé, hogy a házasság felbontásával és a szülői felelősséggel kapcsolatos eljárásokban különböző tagállamok bíróságai járjanak el (12. cikk), ezen szabályok kérdéseket vetnek fel az érvényesülésükhöz szükséges feltételek értelmezését illetően[30]. Azok a rendelkezések pedig, amelyek a gyermek érdekében az ügynek az ügy tárgyalására alkalmasabb bíróság elé utalására vonatkoznak (15. cikk), egyes esetekben kétségeket támasztottak a működésüket illetően, különösen azért, mert a felkért bíróság sokszor elmulasztja időben értesíteni a felkérő bíróságot arról, hogy vállalja-e a joghatóságot.

Sürgős esetben szükség lehet arra, hogy egy tagállam bírósága ideiglenes intézkedéseket hozzon a területén tartózkodó gyermek vonatkozásában még akkor is, ha az adott bíróság az ügyben nem rendelkezik érdemi joghatósággal (20. cikk). Az EUB iránymutatást adott azzal kapcsolatosan, hogy a gyermek jogellenes elvitele esetén miként alkalmazandók az ideiglenes intézkedések. Az EUB ebben kifejtette, hogy annak a tagállamnak a bírósága, ahová a gyermeket jogellenesen elvitték, nem hozhat az e tagállam területén tartózkodó gyermekre vonatkozó felügyeleti jogot valamely szülőnek odaítélő ideiglenes intézkedést, amennyiben a jogellenes elvitelt megelőzően valamely más joghatósággal rendelkező bíróság már hozott a gyermekre vonatkozó felügyeleti jogot ideiglenesen a másik szülőre ruházó határozatot, és ezt a határozatot az első tagállam területén végrehajthatónak nyilvánították[31].

A perfüggőségi szabály, melynek értelmében a különböző tagállamokban folyó párhuzamos eljárások és az egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése céljából az elsőként megkeresett bíróság joghatósága megállapításáig a másodszorra megkeresett bíróságnak fel kell függesztenie az eljárást, értelmezési kérdéseket vetett fel[32]. Az EUB leszögezte, hogy ez a szabály nem alkalmazandó, amennyiben a szülői felelősség rendezése iránt az elsőként megkeresett tagállami bírósághoz csak ideiglenes intézkedés elrendelése céljából fordultak, míg ugyancsak a szülői felelősség rendezése iránti kérelemmel később megkeresett bíróság az ügy érdemét tekintve joghatósággal rendelkező másik tagállambeli bíróság[33].

Megvizsgálandó, hogy az EUB által kifejtett értelmezés milyen mértékben építhető be a rendeletbe, továbbá az is, hogy miként lehet javítani egyes rendelkezések gyakorlati alkalmazásán.

1.3.      A házassági és a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyek közös joghatósági kérdései

Házassági ügyekben annak a tagállamnak a bíróságai rendelkeznek joghatósággal, (i) amelyben legalább az egyik házastárs minimális ideig szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy (ii) amelynek mindkét házastárs az állampolgára függetlenül attól, hogy az Európai Unióban vagy egy harmadik országban élnek (3. cikk). A fennmaradó joghatóságról szóló rendeleti szabályozás értelmében (7. cikk) az olyan házastársaknak egy adott tagállami bírósághoz történő fordulása esetében, akik különböző uniós tagállamok állampolgárai és egy harmadik országban élnek, a joghatóságot minden tagállamban az adott állam joga határozza meg[34].

A gyermek feletti szülői felelősségre vonatkozó ügyekben egy tagállami bíróság főszabályként akkor rendelkezik joghatósággal, ha a bírósághoz fordulás időpontjában a gyermek az adott tagállamban rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel (8. cikk). Amennyiben a gyermek egy harmadik államban rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, a tagállami bíróságnak még mindig lehet joghatósága, feltéve, hogy a szülők kifejezetten elfogadták a joghatóságot, és ez szolgálja a gyermek érdekét (12. cikk). Amennyiben a szülők nem egyeznek meg, az Európai Unión kívüli szokásos tartózkodási hellyel rendelkező gyermek feletti szülői felelősséggel összefüggő tagállami bíróság előtti keresetindítás lehetőségét a fennmaradó joghatóságra vonatkozó rendelkezések értelmében minden tagállamban az adott állam joga határozza meg (14. cikk)[35].

Annak következtében, hogy sem a házassági, sem a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben nincs egységes és kimerítő szabályozás a fennmaradó joghatóság vonatkozásában, az uniós polgárok igazságszolgáltatáshoz való egyenlő hozzáférése csorbát szenved. A joghatóságra vonatkozó tagállami szabályozások ugyanis eltérő kritériumokon alapulnak, és a felperesnek vagy az alperesnek az adott tagállammal való szoros köteléke dacára nem mindig szavatolják a bírósághoz fordulás tényleges lehetőségét. Ez olyan helyzetekhez vezethet, amelyekben egy adott ügyben sem tagállami, sem harmadik országbeli bíróság nem rendelkezik joghatósággal[36], és a közös szabályok hiányából fakadó gyakorlati nehézségeket okozhat a harmadik országbeli határozatok uniós jogkövetkezményei tekintetében[37].

Az olyan újonnan elfogadott jogalkotási eszközöktől eltérően, mint például a tartásról vagy az öröklésről szóló rendelet, a rendelet nem tartalmaz forum necessitatis-t[38]. Az Európai Parlament a Róma III. rendeletjavaslatra vonatkozó 2010. december 15-i jogalkotási állásfoglalásában kérte egy ilyen joghatósági jogalap beépítését[39].

Végezetül azon rendelkezések hiánya, amelyek meghatároznák, hogy a tagállami bíróságok mely esetekben utasíthatják el joghatóságukat egy harmadik országbeli bíróság javára, számottevő bizonytalanság forrása[40]. A Brüsszel I. rendeletet[41] nemrég olyan értelemben módosította az átdolgozott Brüsszel I. rendelet[42], hogy egyéb módosítások mellett az e kérdéssel foglalkozó rendelkezés is belekerült.

A polgári jogi ügyekben előterjesztett bizottsági javaslatok és közelmúltbeli jogalkotási fejlemények[43] segíthetnek a rendeletnek a fent tárgyalt kérdések tekintetében történő felülvizsgálatában, nem tévesztve szem elől azt, hogy a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben az elsődleges vezérlő elvnek a gyermek érdekének kell lennie.

2.           Elismerés és végrehajthatóság

Az elismerésre és a végrehajthatóságra vonatkozó rendelkezésekkel összefüggésben a gyermek érdekének védelme az Unió fellépésének egyik fő célja, amely különösen egyértelműen fejeződik ki abban az alavető jogban, hogy összhangban az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: a „Charta”) 24. cikkével, a gyermek kapcsolatot tarthasson fel mindkét szülővel. Továbbá a rendelet törekszik arra, hogy megvalósítsa a határozatok szabad áramlását minden házassági és a szülői felelősségel kapcsolatos ügyben[44]. Az exequatur eljárás eltörlését a polgári jog területén, és a szülői felelősség terén hozott döntések elismerésére és végrehajthatóságára vonatkozó minimális követelmények lehetséges bevezetését a Stockholmi Programban[45] és a Stockholmi Program végrehajtására vonatkozó cselekvési tervben[46] a Bizottság polgári ügyek terén elvégzendő jövőbeli munkájának kulcselemeiként azonosították.

A rendelet az első uniós eszköz, amely eltörölte az exequatur-t a polgári ügyekben hozott bizonyos ítéletek tekintetében, így a láthatási jogokról szóló igazolt határozatok és a gyermek jogellenes elvitele esetén hozott igazolt, visszavitelt elrendelő határozatok esetében. A rendelet kiterjesztette a határozatok kölcsönös elismerésének elvét a szülői felelősséggel kapcsolatos valamennyi határozat tekintetében (védve a gyermeket függetlenül attól, hogy a szülők között létezik-e házassági kötelék), teljesítve ezáltal a Stockholmi Programmal összhangban a kölcsönös elismerési program első szakaszát, azzal a végső céllal, hogy valamennyi határozat tekintetében megszűnjön az exequatur.

Az a tény, hogy a határozatok bizonyos kategóriái nem részesülnek az exequatur eltörléséből származó előnyökben, összetett, hosszadalmas és költséges eljárásokhoz vezet, különösen a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben. Ez ellentmondásos helyzethez is vezethet olyan esetben, amikor egy tagállamnak el kell ismernie a láthatási jogot a rendelet értelmében (valamint a gyermektartási követelést a tartási rendelet áőrtelmében), miközben ezzel egy időben az azonos határozatban megítélt felügyeleti jogot visszautasíthatná. Ennek az az oka, hogy – eltekintve a láthatási jogtól és a gyermek visszavitelétől egyes jogellenes elvitellel kapcsolatos ügyekben – az elismerés továbbra is megtagadható a rendeletben meghatározott esetekben, és be kell szerezni a határozat végrehajthatóvá nyilvánítását mielőtt az egy másik tagállamban végrehajthatóvá válthatna[47].

Mind a házassági ügyekben mind pedig a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban hozott határozatok elismerése terén a „közrendi” hivatkozást ritkán használták az elismerés megtagadása jogalapjául. Azonban a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban jelentős különbözőségek mutatkoztak a tekintetben, hogy e jogalapot kiterjesztően vagy megszorítóan értelmezték-e[48]. Ezenfelül a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban az elismerés megtagadásának gyakran használt jogalapja volt az, hogy a határozatot a gyermek meghallgatása nélkül hozták[49]. Ezzel összefüggésben különös nehézségek származnak abból, hogy a tagállamok különbözőképpen szabályozzák a gyermek meghallgatását.

Bonyodalmak abból is erednek, hogy a tagállamok nem azonosan értelmezik a „végrehajtás” fogalmát, ami következetlen tagállami szabályozások kialakításához vezetett a tekintetben, hogy mely szülői felügyeleti jogot érintő ítéletek tekintetében van szükség a végrehajthatóvá nyilvánításra. Ez komoly következményekhez vezethet például akkor, amikor egy személyt a gyermek gyámjává jelöl ki az egyik tagállam bírósága, és a gyám az útlevél kiadását kéri egy másik tagállamban. Ilyen esetekben néhány tagállam csak a gyámkijelölő határozat elismerését követeli meg, miközben mások arra tekintettel, hogy az útlevél kiadása egy végrehajtási cselekmény, megköveteli a gyámkijelölő határozat végrehajthatóvá nyilvánítását az útlevél kiadását megelőzően.

Meg kell fontolni, hogy az exequatur eltörlése mennyire helyénvaló a határozatok egyéb kategóriái esetében, összhangban a legutóbbi uniós jogszabályokkal[50]. E tekintetben figyelembe kell venni az elismerés és a végrehajtás jelenlegi visszautasítási jogalapjainak működését a megfelelő biztosítékok megteremtése érdekében. Emellett a közös eljárási minimumkövetelmények bevezetése, különösen a gyermek meghallgatása tekintetében[51], előmozdítaná a tagállamok közötti kölcsönös bizalmat, és ezáltal az elismerésre és a végrehajthatóságra vonatkozó rendelkezések alkalmazását.

3.           Együttműködés a központi hatóságok között

A rendelet rögzíti a központi hatóságok közötti együttműködés szabályait a szülői felelősséggel kapcsolatos eljárások terén. Ez az együttműködés alapvető fontossággal bír a rendelet hatékony alkalmazása szempontjából. A központi hatóságoknak például információt kell gyűjteniük és cserélniük a gyermek helyzetéről (különösen a felügyelettel vagy a gyermek visszavitelével kapcsolatos eljárásokban), segíteniük kell a szülői felügyeleti jog jogosultjait abban, hogy a határozataikat elismertessék és végrehajtassák (különösen a láthatási jog és a gyermek visszavitele terén), és elő kell segíteniük a közvetítés útján történő megegyezést. A központi hatóságok emellett rendszeresen találkoznak az EIH keretén belül annak érdekében, hogy gyakorlataikról véleményt cseréljenek, valamint hogy a folyamatban lévő ügyeket kétoldalúan megvitassák[52].

A központi hatóságok közötti együttműködés, különösen a kétoldalú megbeszélések nagyon hasznosnak bizonyultak a gyermekek határon átnyúló jogellenes elvitelével kapcsolatos ügyekben. Ami ezeket az ügyeket illeti, a Stockholmi Program kifejezetten megemlíti, hogy az e területen létező jogszabályok hatékony végrehajtása mellett fel kell térképezni a nemzetközi szinten folytatott családi közvetítés lehetőségeit, figyelembe véve a tagállami bevált gyakorlatokat. Ennek megfelelően az EIH keretén belül egy munkacsoport kapott megbízást arra, hogy tegyen javaslatot hatékony eszközökre annak érdekében, hogy javuljon a családon belüli közvetítés a gyermekek jogellenes külföldre vitelével kapcsolatos ügyekben[53].

Általában véve megfelelő működésük ellenére az együttműködésre vonatkozó rendelkezések nem eléggé specifikusak. A szakértők különösen a gyermek helyzetére vonatkozó információszerzést és -cserét érintő kötelezettséggel kapcsolatban jeleztek nehézségeket[54]. A fő aggályok a rendelkezés értelmezésével, az információ iránti kérelmek késedelmes teljesítésével és a cserélt információ fordításával kapcsolatosak. Szintén jelentős különbségek léteznek a tagállamok között abban, hogy hogyan nyújtanak segítséget a központi hatóságok a szülői felügyelet azon jogosultjainak, akik a láthatási joggal kapcsolatos határozatok végrehajtásáért folyamodnak hozzájuk.

Az együttműködésre vonatkozó rendelkezések hatékonyságának javításához ihletet lehet meríteni más családjogi eszközökből (különösen a tartásról szóló rendeletből) vagy bevált módszerekre vonatkozó útmutatókat lehet kidogozni az EIH gyermekek jogellenes elvitelével kapcsolatos eseteire vonatkozó útmutatójával[55] összhangban. A Bizottság emellett továbbra is hozzá fog járulni a tagállamok közötti bizalom növeléséhez, bevonva a tagállami gyermekvédelmi testületeket, annak érdekében, hogy az ügyek határon átnyúló összefüggéseinek megértését és a másik tagállamban hozott határozatok elfogadását elősegítse.

4.           A gyermek jogellenes elvitelének határokon átnyúló esetei: A visszavitelt elrendelő határozatok kibocsátása

Amikor a szülők együtt élnek, a szülői felelügyeletet a gyermekeik fölött általában együttesen gyakorolják. A házasság felbontása vagy különválás esetén a szülőknek közös megegyezés vagy bírósághoz fordulás útján el kell dönteniük, hogyan gyakorolják a szülői felügyeletet a jövőben. Azonban a legnagyobb kockázat, amelynek a gyermek ki van téve a különválás vagy a házasság felbontása esetén az, hogy valamelyik szülő elviszi a szokásos tartózkodási helye szerinti országból. A gyermek jogellenes elviteléből eredő, a gyermeket vagy a hátrahagyott szülőt érintő káros hatás elég jelentős ahhoz, hogy mind nemzetközi, mind pedig uniós szinten intézkedések szülessenek.

A rendelet egyik fő célkitűzése, hogy visszatartson a gyermek tagállamok közötti jogellenes elvitelétől, és hogy védje a gyermeket a jogellenes elvitel káros hatásaitól olyan eljárások létrehozása révén, amely biztosítja a gyermek gyors visszavitelét abba a tagállamba, amely a jogellenes elvitelt közvetlenül megelőzően a gyermek szokásos tartózkodási helye volt[56]. E tekintetben a rendelet kiegészíti az 1980. évi hágai egyezményt azáltal, hogy bizonyos szempontokból egyértelműbbé teszi, különösen a gyermek meghallgatását, a visszaviteli kérelem benyújtását követő döntéshozatal határidejét és a visszavitel megtagadásának jogalapjait illetően. A rendelet emellett rendelkezéseket vezet be a különböző tagállamokban hozott, egymással ütköző visszavitelt elrendelő vagy a visszavitel elrendelését megtagadó határozatokra voantkozóan.

Az EUB és az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: „EJEB”) ítélkezési gyakorlatában számos alapelvet rögzített a gyermek jogellenes külföldre vitelével kapcsolatban, a gyermek érdekének mint elsőrendű megfontolásnak a szem előtt tartásával. Az EUB fenntartja azt az elvet, hogy a rendelet törekvése a gyermek tagállamok közötti jogellenes elvitelétől történő visszatartás, és az, hogy elérje a gyermek késedelem nélküli visszavitelét ha a jogellenes elvitelre sor került[57]. Az EJEB a maga részéről elrendelte[58], hogy amint megállapításra kerül, hogy a gyermeket jogellenesen vitték el, a tagállamoknak kötelességük, hogy megfelelő és hatékony erőfeszítéseket tegyenek annak érdekében, hogy biztosítsák a gyermek visszavitelét, és ezen erőfeszítések elmulasztása az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény (a továbbiakban „EJEE”) 8. cikkében rögzített, családhoz való jog megsértését jelenti[59].

A rendelet elrendeli, hogy az a bíróság, amelyhez a gyermek visszavitelére irányuló kérelmet benyújtották a kérelem benyújtását követő hat héten belül köteles határozatot hozni. A tagállami bíróságok nem mindig voltak képesek megfelelni ennek a határidőnek[60]. Világos azonban, hogy – ahogyan a szakértők is megerősítették – a határozathozatalra előírt hathetes határidő alapvető jelentőségű abból a szempontból, hogy jelzi a gyermek gyors visszavitele biztosításának fontossággát.

Olyan esetekben, amikor egymással szemben áll egy a gyermek jogellenes elvitele szerinti tagállami bíróság által meghozott visszavitelt elutasító határozat és az eredetileg eljáró bíróság által ezt követően meghozott visszavitelt elrendelő határozat, a rendelet az utóbbi javára dönt a gyermek visszavitelének biztosítása érdekében[61]: ha az eredetileg eljáró bíróság igazolja, a visszavitelt elrendelő határozat az exequatur eltörlésének hatálya alá tartozik, azaz abban az országban, amelybe a gyermeket jogellenesen elvitték e határozat azonnal elismerendő és végrehajtandó anélkül, hogy szükség lenne a végrehajthatóvá nyilvánításra, vagy lehetőség volna az elismerés megtagadására[62]. Az ilyen visszavitelt elrendelő határozatot nem kell megelőznie a szülői felügyeletről szóló végső döntésnek, hiszen a visszavitelt elrendelő határozat célja az, hogy elősegítse a szülői felügyelettel kapcsolatos kérdések rendezését[63].

Az eredeti eljárás helye szerinti bíróság csak akkor csatol igazolást a visszavitelt elrendelő határozathoz, ha az előtte folyó eljárás során bizonyos eljárási garanciákat alkalmaztak, különösen, ha a felek és a gyermek számára biztosítva volt a meghallgatás lehetősége[64]. A tagállamok között az ilyen biztosítékok alkalmazása, különösen a gyermek meghallgatása tekintetében mutatkozó eltérések miatt a végrehajtási szakaszban nehézségek támadhatnak.

A fentiek fényében vizsgálatot érdemel az, hogy az EUB vonatkozó ítélkezési gyakorlatának a rendeletbe történő átültetése megkönnyítené-e a visszavitelt elrendelő határozatok kiadására vonatkozó rendelkezések alkalmazását. A gyermek meghallgatására vonatkozó közös minimumkövetelmények elfogadása szintén megfontolásra méltó a visszavitelt elrendelő határozatok hatékonyságának javítása érdekében.

5.           Általános végrehajtási kérdések

Számos végrehajtási kérdés merül fel a szülői felelősségre vonatkozó eljárások és a gyermek jogellenes elvitelével kapcsolatos ügyekben hozott visszavitelt elrendelő határozatokkal átfedésben.

A rendelet kimondja, hogy egy másik tagállam bírósága által hozott és végrehajthatóvá nyilvánított határozatot a végrehajtás helye szerinti tagállamban ugyanazokkal a feltételekkel kell végrehajtani, mintha azt ott hozták volna meg[65].

Mivel a végrehajtási eljárást a végrehajtás helye szerinti tagállam joga szabályozza, és különbségek vannak a különböző nemzeti jogszabályok között, nehézségek merülnek fel a szülői felelősséggel kapcsolatos döntések végrehajtása során. Néhány nemzeti rendszerben nincsenek külön szabályok a családjogi döntések végrehajtására, és a feleknek a rendes polgári vagy kereskedelmi jogi döntések végrehajtására rendelkezésre álló olyan mechanizmusokat kell igénybe venniük, amelyek nem veszik figyelembe azt, hogy a szülői felelősség területén az idő múlásával visszafordíthatatlan következményekhez vezet[66]. A különböző tagállami eljárások (például a jogorvoslati jog, amely felfüggeszti a határozatok végrehajthatóságát) alkalmazása így nem garantálja a határozatok hatékony és gyors végrehajtását.

A rendelet – különös tekinettel gyermek jogellenes elvitelét érintő ügyekben hozott visszavitelt elrendelő határozatok végrehajtására – kimondja, hogy az eredetileg eljáró bíróság által kibocsátott igazolt, visszavitelt elrendelő határozatot a végrehajtás helye szerinti tagállamban ugyanazokkal a feltételekkel kell végrehajtani, mintha abban a tagállamban hozták volna meg azt, és a határozat nem hajtható végre akkor, ha az összeegyeztethetetlen egy későbbi végrehajtható határozattal[67].

Az EUB ítélkezési gyakorlatában megerősítette az eredeti eljárás helye szerinti bíróságok pozícióját. Eszerint nem lehet olyan jogi igényt támasztani a végrehajtás helye szerinti tagállam bíróságai előtt, amely az igazolt, visszavitelt elrendelő határozat ellen irányul, és a későbbi végrehajtható határozat csak hivatkozhat az eredetileg eljáró bíróság által meghozott határozatra. Emellett egyedül az eredeti eljárás helye szerinti bíróságok vizsgálhatják a joghatóságukat érintő kereseteket, az igazolt, visszavitelt elrendelő határozat végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet és a körülményeknek az igazolt, visszavitelt elrendelő határozatot követő, a gyermek érdekét komolyan veszélyeztető megváltozását[68]. Hasonlóképp a végrehajtás helye szerinti tagállami bíróság nem tagadhatja meg az igazolt, visszavitelt elrendelő határozat végrehajtását azon az alapon, hogy az eredetileg eljáró bíróság megsértette az igazolásra vonatkozó, a Charta gyermekjogokról szóló 24. cikke szerint értelmezett rendelkezéseket, ugyanis annak megítélése, hogy ilyen jogsértés bekövetkezett-e, kizárólagosan az eredetileg eljáró bíróság hatáskörébe tartozik[69]. Az EJEB ítélkezési gyakorlatában[70] hasonlóan érvelt.

A visszavitelt elrendelő határozatok tényleges végrehajtása a gyakorlatban változatlanul akadályokba ütközik[71], legyen szó a gyermek jogellenes elvitele szerinti tagállam bírósága által hozott, visszavitelt elrendelő határozat végrehajtásáról e tagállam területén[72], vagy az eredetileg eljáró bíróság által hozott igazolt, visszavitelt elrendelő határozat végrehajtásáról a jogellenes elvitel szerinti tagállamban. Mivel a végrehajtási eljárásokat a végrehajtás helye szerinti tagállam joga határozza meg, ez azzal jár, hogy a végrehajtásban a tagállamok között különbségek vannak. Egyes tagállamokban a végrehajtási eljárások több mint egy évig eltarthatnak, mivel a végrehajtással foglalkozó bíróságok az ügyet érdemben újravizsgálják[73], miközben a visszavitelt elrendelő határozatokat azonnal végre kellene hajtani. E tekintetben az EUB megállapította, hogy azzal együtt, hogy a rendeletnek nem célja a tagállamok anyagi és eljárási jogának egységesítése, fontos az, hogy a nemzeti jogszabályok alkalmazása ne sértse a rendelet érvényesülését[74]. Az EJEB ugyanígy hangsúlyozta, hogy a gyermek visszavitelével kapcsolatos eljárás és a gyermek visszaviteléről rendelkező jogerős határozat végrehajtása sürgős kezelést igényel, hiszen az idő múlása orvosolhatatlan következményekkel járhat a gyermek azon szülőjével való kapcsolata szempontjából, akivel nem él együtt. Ezért az intézkedés megfelelőségét a végrehajtás gyorsasága szempontjából kell megítélni[75].

Az Unió fő politikai célkitűzése a polgári eljárásjog területén az, hogy a tagállamok közötti határok ne képezzenek akadályt a polgári ügyekben hozott határozatok végrehajtásában. A rendelet alkalmazásának hatékonyabbá tétele érdekében, különösen a gyermekek visszavitelének kritikus területén, a Bizottság meg fogja vizsgálni az e területen hozott határozatok végrehajtását, ideértve a közös végrehajtási minimumkövetelmények bevezetésének helyénvalóságát.

6.         A gyermek elhelyezése egy másik tagállamban

A rendelet 56. cikke külön rendelkezéseket tartalmaz a gyermek másik tagállamban történő intézményi gondozásba vételével vagy nevelőszülőknél történő elhelyezésével kapcsolatban. Ha egy tagállami bíróság a gyermeknek egy másik tagállamban történő elhelyezését mérlegeli, és a fogadó tagállamban belföldi ügyekben a gyermekelhelyezéshez hatósági beavatkozás szükséges, a bíróságnak egyeztetnie kell a központi hatósággal vagy a fogadó tagállam illetékes hatóságával, és be kell szereznie ez utóbbi tagállam illetékes hatóságának hozzájárulását a gyermekelhelyezési határozat elfogadása előtt. Jelenleg az egyeztetésre és a hozzájárulásra vonatkozó szabályokat a fogadó tagállam joga határozza meg, amely különböző belső tagállami szabályok alkalmazását jelenti. A központi hatóságoknak kérésre együtt kell működniük tájékoztatásadás és segítségnyújtás útján[76].

Az EUB megerősítette, hogy a gyermekelhelyezésről szóló határozatot a fogadó tagállamban végrehajthatóvá kell nyilvánítani, mielőtt annak végrehajtására ott sor kerülhetne. A gyermek másik tagállamban való elhelyezéséről szóló határozat végrehajthatóvá nyilvánítása megtagadásának egyik akadálya az lehet, hogy nem tartották be a rendelet 56. cikkében szabályozott eljárást[77], amelynek célja, hogy elkerüljék a gyermekelhelyezési intézkedés fogadó államra történő ráerőltetését. Annak érdekében, hogy a rendelet ne veszítse érvényét, az EUB kimondta azt is, hogy a végrehajthatóvá nyilvánításhoz szükséges kérelemről különös gyorsasággal kell döntést hozni, és hogy az ilyen határozatok elleni jogorvoslatnak nem lehet felfüggesztő hatálya[78]. E megállapítások ellenére az exequatur eljárások alkalmazása a gyermekelhelyezési ügyekben a szakértők szerint nagy megterhelést jelent a gyermek szükségletei szempontjából.

Ezért az azonosított problémák megoldása érdekében fel kell térképezni egy olyan közös, egységes eljárás alkalmazásának a lehetőségét, amely lehetővé teszi a gyermek másik tagállamban történő elhelyezésére vonatkozó rendelkezések gyorsabb és hatékonyabb alkalmazását.

Következtetés

A rendelet jól működő eszköz, amely fontos előnyöket biztosított a polgároknak. A joghatósági szabályok átfogó rendszerével, a tagállami központi hatóságok közötti hatékony együttműködéssel, a párhuzamos eljárások megelőzésével és a határozatok, a közokiratok és az egyezségek szabad áramlásával megkönnyítette a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban növekedést mutató, határon átnyúló perek rendezését. Különösen hasznosnak tekinthetők az 1980. évi hágai egyezményt kiegészítő, a gyermek visszavitelére vonatkozó rendelkezések, amelyek célja a gyermek szülő általi jogellenes külföldre vitelétől való visszatartás.

Azonban a szakértőktől érkezett adatok és előzetes visszajelzések arra mutatnak rá, hogy a jelenlegi szabályok javíthatók. A jelentésben azonosított aggályok átfogó felmérése érdekében a Bizottság további szakpolitikai értékelést kezd a jelenlegi szabályokról és azoknak a polgárokra gyakorolt hatásáról. Ennek érdekében a Bizottság nyilvános konzultációt fog indítani. A nyilvános konzultáció során beérkező válaszok értékelése alapján a Bizottság megteszi a megfelelő lépéseket.

Melléklet

2012-es tanulmány a nemzetközi magánjog európai keretéről: Jelenlegi hiányosságok és jövőbeni kilátások, készítette Prof. Dr. Xandra Kramer (tudományos igazgató), Michiel de Rooij, LL. M. (projektvezető), Dr. Vesna Lazić, Dr. Richard Blauwhoff és Lisette Frohn, LL. M., elérhető:

http://www.europarl.europa.eu/document/activities/cont/201212/20121219ATT58300/20121219ATT58300EN.pdf

2010-es tanulmány a szülői felelősségről, a szülői felügyeletről és a láthatási jogról a határon átnyúló különválások esetén, készítette a Svájci Összehasonlító Jogi Intézet (ISDC), elérhető:

http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/etudes/join/2010/425615/IPOL-PETI_ET(2010)425615_EN.pdf

2010-es tanulmány a láthatási jog határon átnyúló gyakorlásáról, készítette Dr Gabriela Thoma-Twaroch, a bécsi Josefstadt Kerületi Bíróság elnöke, elérhető:

http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/note/join/2010/432735/IPOL-JURI_NT(2010)432735_EN.pdf

2010-es tanulmány az EU nemzetközi magánjogi és eljárásjogi instrumentumaiban hivatkozott közrendi kivételek értelmezéséről, készítette Prof. Burkhard Hess és Prof. Thomas Pfeiffer, Heidelbergi Egyetem, elérhető:

http://www.europarl.europa.eu/RegData/etudes/etudes/join/2011/453189/IPOL-JURI_ET(2011)453189_EN.pdf

2007-es beszámoló tanulmány a tartózkodási helyre alapított joghatóságról, készítette Prof. A. Nuyts, elérhető:

http://ec.europa.eu/justice_home/doc_centre/civil/studies/doc_civil_studies_en.htm

2007-es összehasonlító tanulmány a családjogi végrehajtási eljárásokról, készítette T.M.C. ASSER Intézet, elérhető:

http://ec.europa.eu/justice_home/doc_centre/civil/studies/doc_civil_studies_en.htm

2006-os tanulmány a válási ügyekben fennálló joghatóságról és alkalmazandó jogról szóló bizottsági javaslathoz kapcsolódó további hatásvizsgálathoz kapcsolódó tájékoztatás érdekében, készítette a European Policy Evaluation Consortium (EPEC) – bizottsági munkadokumentum – hatásvizsgálat, SEC(2006) 949.

2002-es értékelés a jog megválasztására vonatkozó szabályok harmonizálatlanságából eredő gyakorlati problémákról, készítette T.M.C. ASSER Intézet, elérhető:

http://ec.europa.eu/justice_home/doc_centre/civil/studies/doc_civil_studies_en.htm

[1]               2011-ben 33,3 millió külföldi állampolgár tartózkodott a 27 tagú Unióban, amely az össznépesség 6,6 %-át tette ki. Többségük (20,5 millió fő) Unión kívüli országok állampolgára volt, míg a fennmaradó 12,8 millió más uniós tagállamok állampolgára. Mivel az állampolgárság idővel változhat, az adatokat születési országonként is célszerű megadni. 2011-ben az Uniónak 48,9 millió külföldön született lakosa volt, amely az össznépesség 9,7 %-ának felelt meg. Ebből 32,4 millió az Európai Unión kívül született, 16,5 millió pedig egy másik uniós tagállamban („Az EU tagállamaiban élő külföldieknek csaknem kétharmadát a 27 tagú Európai Unión kívüli országok állampolgárai teszik ki.”, Eurostat, Statistics in Focus 31/2012).

[2]               A Tanács 2000. május 29-i 1347/2000/EK rendelete a házassági ügyekben és a házastársaknak a közös gyermekekkel kapcsolatos szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, HL L 160., 2000.6.30., amelyet a 2004. december 2-i 2116/2004/EK tanácsi rendelet módosított, HL L 367., 2004.12.14.

[3]               A Tanács 2003. november 27-i 2201/2003/EK rendelete a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről, HL L 338., 2003.12.23., 1. o.

[4]               Az Európai Unióról szóló szerződéshez és az Európai Unió működéséről szóló szerződéshez csatolt, Dánia helyzetéről szóló jegyzőkönyv 1. és 2. cikkével összhangban Dánia nem részese a rendeletnek, ezért az rá nézve nem kötelező, és nem alkalmazandó. E jelentés alkalmazásában a „tagállamok” kifejezésbe Dánia nem tartozik bele.

[5]               Az egyezmény minden tagállamban alkalmazandó.

[6]               A Tanács 2002. december 19-i határozata a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló 1996. évi hágai egyezménynek a Közösség érdekében a tagállamok által történő aláírására vonatkozó felhatalmazásáról, HL L 48., 2003.2.21., 1. o. Az egyezmény Belgium és Olaszország kivételével – amelyek aláírták, de még nem erősítették meg az egyezményt – valamennyi tagállamban alkalmazandó.

[7]               E rendeletet kell alkalmazni (i) amennyiben az érintett gyermek valamely tagállam területén rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, és (ii) valamely tagállam bírósága által hozott határozatnak egy másik tagállam területén történő elismerését és végrehajtását illetően, még akkor is, ha az érintett gyermek olyan harmadik állam területén rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, amely az említett egyezmény részes fele, 61. cikk.

[8]               Hágai Program: a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének erősítése az Európai Unióban, amelyet az Európai Tanács 2004. november 4–5-i ülésén fogadott el.

[9]               Javaslat – A Tanács rendelete a 2201/2003/EK rendeletnek a joghatóság tekintetében történő módosításáról és a házassági ügyekben alkalmazandó jogra vonatkozó szabályok bevezetéséről (COM(2006) 399 végleges)

[10]             HL C 109., 2013.4.16., 7. o.

[11]             Javaslat – A Tanács 2010/…/EU határozata a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködésre való felhatalmazásról (COM(2010) 104 végleges – 2010/0066 (APP)); Javaslat tanácsi rendeletre a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról (COM(2010) 105 végleges – 2010/0067 (CNS))

[12]             A Tanács 2010. július 12-i 2010/405/EU határozata a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködésre való felhatalmazásról, HL L 189., 2010.7.22., 12. o. Az egymás között megerősített együttműködést létrehozó 14 tagállam a következő: Belgium, Bulgária, Németország, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Lettország, Luxemburg, Magyarország, Málta, Ausztria, Portugália, Románia és Szlovénia.

[13]             A Tanács 2010. december 20-i 1259/2010/EU rendelete a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó megerősített együttműködés végrehajtásáról, HL L 343., 2010.12.29., 10. o. A Róma III. rendelet az abban eredetileg részt vevő 14 tagállamban 2012. június 21. óta alkalmazandó.

[14]             A Róma III. rendeletet Litvánia 2014. május 22-től alkalmazza (HL L 323., 2012.11.22., 18. o.), Görögország pedig 2015. július 29-től (HL L 23., 2014.1.28., 41. o.).

[15]             A 65. cikk úgy rendelkezik, hogy a Bizottság a tagállamok által átadott információk alapján legkésőbb 2012. január 1-jéig jelentést készít az Európai Parlament, a Tanács és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság részére e rendelet alkalmazásáról.

[16]             Különösen az EIH találkozók keretében folytatott megbeszéléseken, valamint az EIH által egy 2013. évi bizottsági kérdőívre adott válaszokon. Lásd még az EIH útmutatóját a bevált módszerekről és a közös minimumkövetelményekről, amely a https://e-justice.europa.eu/content_parental_responsibility-46-hu.do?init=true linken érhető el.

[17]             Lásd e jelentés mellékletét.

[18]             COM(2005) 82 végleges

[19]             Az Európai Unióban kötött mintegy 122 millió házasságból közel 16 milliónak (13%) van határokon átnyúló vonatkozása. Az EU-ban 2007-ben megkötött 2,4 millió házasságból mintegy 300 000 tartozott ebbe a kategóriába. Az ugyanebben az évben felbontott 1 040 000 házasságból 140 000-nek (13 %) szintén volt nemzetközi vonatkozása (lásd az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának a nemzetközi párok vagyonjogával kapcsolatos bizonytalanságok megszüntetéséről szóló bizottsági közleményt, COM(2011) 125 végleges). Az Eurostat 2010-es adatai szerint az EU-ban évente több mint 2,2 millió új házasságot kötnek, és mintegy 1 millió házasságot bontanak fel.

[20]          Például nehézségek merültek fel a „mindkét házastárs állampolgárságán” alapuló joghatósági jogalap értelmezése során (3. cikk (1) bek. b) pont), amikor mindkét házastárs ugyanannak a két tagállamnak volt az állampolgára. Az EUB, emlékeztetve a jogalanyok joghatósággal rendelkező bíróságok közötti választási lehetőségére, különösen a személyek szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása esetén, úgy ítélkezett, hogy ez a rendelkezés nem értelmezhető akként, hogy kizárólag a „tényleges” állampolgárságot lehet figyelembe venni. Azon tagállamok bíróságai, amelyeknek a házastársak állampolgárai, ugyancsak joghatósággal rendelkeznek, így a házastársak bármelyike jogosult a tetszése szerinti tagállami bíróság előtt eljárást indítani, C-168/08. sz. Hadadi (Hadady) kontra Csilla Marta Mesko, férjezett neve: Hadadi (Hadady) ügy (EBHT 2009, I-06871. o., 52., 53. és 58. pont).

[21]             A rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslat egyik célja a „bíróságra rohanás” megelőzése volt a valamennyi tagállamra érvényes, összehangolt kollíziós szabályok felállításával. Az összehangolt kollíziós szabályok bevezetése csökkentette volna a „bíróságra rohanás” veszélyét, hiszen ebben az esetben minden megkeresett uniós bíróságnak a közös szabályok által előírt jogot kellett volna alkalmaznia. Mivel azonban a házasság felbontására és a különválásra alkalmazandó Róma III. rendeletet nem minden tagállam alkalmazza, a „bíróságra rohanás” problémája továbbra is fennáll.

[22]             A Tanács 2008. december 18-i 4/2009/EK rendelete a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről, HL L 7., 2009.1.10.,1. o. (a továbbiakban: a tartásról szóló rendelet).

[23]             Az Európai Parlament és a Tanács 2012. július 4-i 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben hozott határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, valamint az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról és végrehajtásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről, HL L 201., 2012.7.27., 107. o. (a továbbiakban: az öröklésről szóló rendelet).

[24]             A rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslat, 5. o.

[25]         A rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslat, 8. o. Lásd még a C-68/7. sz. Kerstin Sundelind Lopez kontra Miguel Enrique Lopez Lizazo ügyet (EBHT 2007, I-10403. o.).

[26]             Javaslat – A Tanács rendelete a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (COM(2011) 126 végleges) (a továbbiakban: a házassági vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekre irányuló bizottsági javaslat); a tartásról szóló rendelet; az öröklésről szóló rendelet.

[27]             A 28 tagú Európai Unióban évente több mint 5 millió gyermek születik (2004–2011. évi statisztika, Eurostat). 2010-ben a gyermekek mintegy 38,3 %-a született házasságon kívül, míg ugyanez a szám 1990-ben 17,4 % volt (Eurostat).

[28]             Az EUB a szokásos tartózkodási hely fogalmának értelmezésére vonatkozóan a C-523/07. sz. A. ügyben (EBHT 2009, I-02805. o.) és a C-497/10. PPU sz. Barbara Mercredi kontra Richard Chaffe ügyben (EBHT 2010, I-14309. o.) adott iránymutatást. A 8. és 10. cikket illetően az EUB úgy ítélte meg, hogy a gyermek szokásos tartózkodási helye annak a helynek felel meg, ahol a gyermek a szociális és családi környezetbe bizonyos mértékig beilleszkedik, és ezt a helyet a nemzeti bíróságnak az adott ügy minden konkrét körülményének figyelembe vételével kell megállapítania.

[29]             Az utóbbi feltétel értelmezését az EUB a C-211/10. PPU sz. Doris Povse kontra Mauro Alpago ügyben (EBHT 2010, I-06673. o.) tisztázta. Az EUB kimondta, hogy a származási bíróság által hozott ideiglenes intézkedés nem képez „a gyermek visszaviteléről nem rendelkező, felügyeletről szóló határozatot”, ezért nem szolgálhat a joghatóság azon tagállam bíróságaira való átszállásának alapjául, ahová a gyermeket jogellenesen elvitték. Ha ugyanis valamely ideiglenes határozat a gyermekre vonatkozó felügyeleti jog kérdésével kapcsolatos joghatóság elvesztését eredményezné, ez esetleg visszatarthatná a gyermek korábbi szokásos tartózkodási helye szerinti tagállambeli illetékes bíróságot attól, hogy ilyen ideiglenes határozatot fogadjon el, és tenné ezt annak ellenére, hogy a gyermek érdekei azt megkövetelnék (47. és 50. pont).

[30]             Különösen a 12. cikk (3) bekezdése tekintetében.

[31]             C-403/09. PPU sz. Jasna Detiček kontra Maurizio Sgueglia ügy (EBHT 2009., I-12193. o.)

[32]             E szabállyal kapcsolatban az EUB a C-497/10. PPU sz. Barbara Mercredi kontra Richard Chaffe ügyben (EBHT 2010, I-14309. o.) kimondta, hogy valamely tagállami bíróságnak a gyermek valamely másik tagállami bíróság joghatóságába történő azonnali visszavitelére irányuló kérelmet az 1980. évi hágai egyezmény alapján elutasító és az e gyermek feletti szülői felelősségre vonatkozó határozatai nem érintik a szülői felelősséggel kapcsolatban korábban benyújtott és még el nem bírált kereseteket illetően az e másik tagállamban meghozandó határozatokat.

[33]             C-296/10. sz. Bianca Purrucker kontra Guillermo Vallés Pérez II. ügy (EBHT 2010., I-11163. o.)

[34]             Lásd a rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslatot, a SEC(2006) 949 „Hatásvizsgálat” c. bizottsági szolgálati munkadokumentumot, valamint a fennmaradó joghatóságról szóló, e jelentés mellékletében hivatkozott tanulmányt.

[35]             A fennmaradó joghatóságról szóló, e jelentés mellékletében említett tanulmányból kiderül, hogy az egyes tagállamok joghatósági szabályai számottevő eltéréseket mutatnak. A legfontosabb különbség az, hogy a tagállamok mintegy felében a gyermek állampolgársága (vagy bármely szülőé, amely gyakran egybeesik a gyermekével) elegendő az adott állampolgársághoz tartozó állam joghatóságának megállapításához, míg a tagállamok másik felében nem ez a helyzet. Jóllehet az utóbbi tagállamok némelyikében bizonyos feltételek mellett egyéb fennmaradó joghatósági jogalapok lehetővé tehetik, hogy a keresetet az Európai Unióban adják be, erre semmi garancia sincs.

[36]             Ilyen eset lehet például házassági ügyekben az, amikor a házastársak olyan harmadik országban élnek, amelyben a joghatóságra vonatkozó szabályozás kizárólag a házasfelek állampolgárságán alapul, vagy ha a házastársak különböző harmadik országokban élnek, és csupán az egyik házastárs tartózkodási helye nem elegendő a joghatóság megállapításához, és a házastárs legutolsó szokásos tartózkodási helyén nem hozzáférhető az igazságszolgáltatás. Lásd gyakorlati példaként a nemzetközi magánjog európai keretére vonatkozó, e jelentés mellékletében említett tanulmányban ismertetett esettanulmányt, amely egy olasz állampolgár és dán felesége esetéről számol be: ők egy afrikai államban házasodtak össze, és néhány évig ott is éltek. A diplomata feleség szakmai okokból férjével együtt egy ázsiai államba költözött. A házaspár egy idő után fel kívánta bontani a házasságot, ám kiderült, hogy a tartózkodási helyük szerinti ázsiai államban ez nem lehetséges. A házasság felbontása esetén a fennmaradó joghatóságra vonatkozó dán vagy olasz szabályozás szerint sem állt rendelkezésre az igazságszolgáltatás. Az adott tényállás mellett tagállami bíróság a rendelet értelmében csak akkor rendelkezett volna joghatósággal, ha mindkét házastárs ugyanannak a tagállamnak az állampolgára lett volna.

[37]             Lásd a fennmaradó joghatóságról szóló, e jelentés mellékletében hivatkozott tanulmányt.

[38]             Olyan joghatósági jogalapot, amely valamely tagállam bírósága számára lehetővé teszi, hogy kivételes esetekben egy harmadik államhoz szorosan kapcsolódó jogvitában eljárjon, különösen az olyan helyzetek orvoslására, amelyekben az igazságszolgáltatás megtagadása áll fenn, például akkor, ha az érintett harmadik államban (például polgárháború miatt) nincs lehetőség az eljárás lefolytatására; lásd a tartásról szóló rendelet (16) preambulumbekezdését. Hagyományosan úgy tekintik, és erre egyes tagállamok parlamenti vitáik során rá is mutattak, hogy ez a „szükségjoghatóság” az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkének (1) bekezdésében írt, tisztességes eljáráshoz való jogon alapul, sőt ezt a tisztességes eljáráshoz való jog kötelezővé is teszi – Tanulmány a fennmaradó joghatóságról, 64. o.

[39]             Jogalkotási állásfoglalás P7_TA(2010) 0477, 3. pont.

[40]             Különösen az olyan harmadik országokbeli szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben, amelyek nem részes felei az 1996. évi hágai egyezménynek. Lásd a fennmaradó joghatóságról szóló, e jelentés mellékletében hivatkozott tanulmányt.

[41]             A Tanács 2000. december 22-i 44/2001/EK rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, HL L 12., 2001.1.16., 1. o.

[42]             Az Európai Parlament és a Tanács 2012. december 12-i 1215/2012/EU rendelete a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról (átdolgozás), HL L 351., 2012.12.20., 1. o. (a továbbiakban: az átdolgozott Brüsszel I. rendelet)

[43]             A tartásról szóló rendelet; a rendelet módosítására irányuló 2006. évi bizottsági javaslat; a vagyonjogi rendszerekkel kapcsolatos ügyekre irányuló bizottsági javaslat; A bejegyzett élettársi közösségek vagyonjogi hatásaival kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló tanácsi rendeletre irányuló bizottsági javaslat (COM(2010) 127 végleges); az öröklésről szóló rendelet; az átdolgozott Brüsszel I. rendelet.

[44]             A rendelet előírja, hogy a közokiratokat és az egyezségeket a határozatokkal azonos feltételekkel kell végrehajthatónak nyilvánítani, amennyiben azok az eredeti eljárás helye szerinti tagállamban végrehajthatóak. Nehézséget okozott az, hogy az exequatur eljárásban használt igazolások csak a „határozatokra” vonatkoznak.

[45]             Stockholmi Program (17024/09. sz. tanácsi dokumentum, IB 896), 3.1.2. és 3.3.2. pontok.

[46]             A Bizottság Közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának – A szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térség megvalósítása a polgárok szolgálatában, a 2010. április 20-i stockholmi program végrehajtásáról szóló cselekvési terv, COM(2010) 171 végleges, 10., 12., 23. oldalak.

[47]             A C-195/08. sz. PPU Rinau-ügyben, [EBHT 2008, I-05271. o.], az EUB világossá tette, hogy az exequatur eltörlése alá tartozó igazolt határozatok kivételével bármely érdekelt fél kérheti egy határozat elismerésének megtagadását, még akkor is, ha előzőleg nem nyújtottak be kérelmet a határozat elismerése iránt. A C-256/09. sz. Purrucker I. ügyben [EBHT 2010, I-07353. o.] az EUB megerősítette, hogy az elismerésre és a végrehajthatásra vonatkozó rendelkezések nem alkalmazandók a 20. cikk hatálya alá tartozó, a felügyeleti jogra vonatkozó ideiglenes intézkedések tekintetében.

[48]             A jelen jelentés mellékletében hivatkozott tanulmány a közrendi kivétel értelmezéséről.

[49]             A határozatok elismerése megtagadásának egyéb gyakran felmerülő jogalapjai a bíróság előtti megjelenés hiányában meghozott határozatok kézbesítésével, a gyermek másik tagállamban történő elhelyezésével kapcsolatos, rendeletben szabályozott eljárás megsértésével vagy azzal függenek össze, hogy a határozatot az érintett szülő részére biztosított meghallgatási lehetőség nélkül hozták meg. Ezek fontos körülmények, amelyek a Charta 47. cikkében biztosított hatékony jogorvoslathoz és tisztességes eljáráshoz való jogot érintik.

[50]             A nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról szóló 805/2004/EK rendelet; az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló 1896/2006/EK rendelet; a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről szóló 861/2007/EK rendelet; a tartásról szóló rendelet; az átdolgozott Brüsszel I. rendelet.

[51]             Lásd még például az iratkézbesítésre vonatkozó jövőbeni minimumkövetelmények megfontolását – A Bizottság jelentése a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak a tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről (iratkézbesítés) szóló, 2007. november 13-i 1393/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet alkalmazásáról.

[52]             2010 óta 155 eset megbeszélésére kerül sor kétoldalú találkozókon.

[53]             Lásd 16121/10., JUSTCIV 194. sz. 2010. november 12-i tanácsi dokumentum a belga elnökség által szervezett, a gyermekek szülő általi jogellenes külföldre vitele esetében történő nemzetközi szintű családon belüli közvetítésről szóló miniszteri találkozó következtetéseiről, elérhető: http://register.consilium.europa.eu.

[54]             55. cikk a) pont.

[55]             Az EIH bevált módszereket és a közös minimumkövetelményeket tartalmazó útmutatója: https://e-justice.europa.eu/content_parental_responsibility-46-en.do.

[56]             2008-ban tagállamok közötti viszonylatban 706 visszavitel iránti kérelmet nyújtottak be. A statisztikák szerint 2008-ban a visszavitel teljes aránya a tagállamok között 52 % volt, miközben 39 % volt azokban az esetekben, amikor a kérelmező egy harmadik ország volt: A gyermekek jogellenes külföldre vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, 1980. október 25-i Hágai Egyezmény szerinti kérelmek statisztikai elemzése – II. rész – Regionális jelentés, 8 B. sz. előzetes dokumentum – 2011 novemberi frissítés a 2011 júniusi különleges bizottság figyelmébe, elérhető: http://www.hcch.net.

[57]             C-195/08. PPU sz. Rinau-ügy [EBHT 2008, I-05271. o.], 52. pont.

[58]             Lásd például Šneersone és Kampanella kontra Olaszország (kérelem száma: 14737/09) 85. bekezdés (iv); az Iglesias Gil és A.U.I. kontra Spanyolország (kérelem száma: 56673/00); az Ignaccolo-Zenide kontra Románia (kérelem száma: 31679/96), a Maire kontra Portugália (kérelem száma: 48206/99); a PP kontra Lengyelország (kérelem száma: 8677/03) és a Raw kontra Franciaország (kérelem száma: 10131/11) ügyeket.

[59]             Az EJEB néhány esetben azt is kimondta, hogy a gyermek visszavitele az EJEE 8. cikke megsértésének minősülhet, különösen amikor megállapította, hogy a megkeresett bíróság nem megfelelően értékelte, milyen komoly nehézségekkel kell a gyermeknek valószínűleg szembenéznie, ha visszatér abba az országba, ahonnan elvitték, hogy a megkeresett bíróság nem tudta megfelelő információk birtokában meghatározni, hogy az 1980. évi hágai egyezmény 13. cikk b) pontja szerinti kockázat fennáll-e, vagy hogy a megkeresett bíróság nem folytatta le a kérelmező 1980. évi hágai egyezmény 13. cikk b) pontja szerinti állításainak valódi értékelését. Lásd például Šneersone és Kampanella kontra Olaszország (kérelem száma: 14737/09), 95. pont; B kontra Belgium (kérelem száma: 4320/11), 76. pont; X kontra Lettország (kérelem száma: 27853/09), 119. pont.

[60]             2008-ban a tagállamok közötti kérelmek 15%-a tekintetében született döntés hat héten belül: lásd az 56. lábjegyzetben hivatkozott statisztikai elemzést.

[61]             11. cikk (8) bekezdés és 42. cikk.

[62]             Mivel a rendelet a gyermek gyors visszavitelét szándékozik biztosítani, az eredetileg eljáró bíróságok által a visszavitelt elrendelő határozatok tekintetében kibocsátott igazolással szemben jogorvoslatnak nincs helye és jogi igényként csak az igazolások helyesbítésével vagy az igazolásnak az eredeti eljárás helye szerinti tagállam joga szerinti hitelességét érintő kételyekkel kapcsolatban van lehetőség; 43. cikk (2) bekezdés és C-211/10. PPU sz. Doris Povse kontra Mauro Alpago ügy [EBHT 2010, I-06673. o.], 73. pont.

[63]             C-211/10. PPU sz. Doris Povse kontra Mauro Alpago ügy [EBHT 2010, I-06673. o.] 53. pont. A C-195/08. PPU sz. Rinau-ügy [EBHT 2008, I-05271. o.] szerint amint az eredetileg eljáró bíróság tudomására hoznak egy visszavitel megtagadásáról szóló határozatot, a visszavitel elrendeléséről szóló határozathoz kapcsolódó igazolás kiállítása szempontjából az eredetileg eljáró bíróság számára nincs jelentősége annak, hogy a visszavitel megtagadásáról szóló határozat nem emelkedett jogerőre, vagy azt megváltoztatták, amennyiben a gyermek visszavitelére ténylegesen nem került sor.

[64]             Hasonló biztosítékok alkalmazandók a gyermek láthatásához kapcsolódó igazolt határozatok esetében.

[65]             47. cikk

[66]             Lásd a jelen jelentés mellékletében hivatkozott, a családjogi végrehajtási eljárásokról szóló összehasonlító tanulmányt.

[67]             Ugyanezen végrehajtási rendelkezések alkalmazandóak a gyermek láthatására vonatkozó igazolt határozatok tekintetében; 47. cikk.

[68]             C-211/10. PPU sz. Doris Povse kontra Mauro Alpago ügy [EBHT 2010, I-06673. o.] 74–83. pontok.

[69]             C-491/10 sz. Joseba Andoni Aguirre Zarraga kontra Simone Pelz ügy, [EBHT 2010, I-14247. o.].

[70]             Povse kontra Ausztria ügy (kérelem száma: 3890/11), 81–82. pontok.

[71]             A polgárok panaszai leginkább a megterhelő végrehajtási eljárásokra, a hosszadalmas eljárásokra és a nemzeti hatóságok eltérő gyakorlataira vonatkoznak.

[72]             Lásd például a következő EJEB ügyeket: PP kontra Lengyelország (a kérelem száma: 8677/03); Shaw kontra Magyarország (a kérelem száma: 6457/09); Raw és társai kontra Franciaország (a kérelem száma: 10131/11).

[73]             Például egyes tagállamok végrehajtási szabályai lehetővé teszik a végrehajtási határozatok elleni jogorvoslatot.

[74]             C-195/08. PPU sz. Rinau-ügy [EBHT 2008, I-05271. o.], 82. pont.

[75]             Lásd például Shaw kontra Magyarország (kérelem száma: 6457/09) és Raw kontra Franciaország (kérelem száma: 10131/11).

[76]             55. cikk d) pont.

[77]             31. cikk (2) bekezdés és 23. cikk g) pont.

[78]             C-92/12. PPU sz. Health Service Executive kontra S. C. és A. C. ügy.