15.12.2016   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 468/120

—

tekintettel az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 210. cikkére,

—

tekintettel a fejlesztésre vonatkozó 2005. december 20-i európai konszenzusra,

—

tekintettel a humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos 2007. december 18-i európai konszenzusra,

—

tekintettel a Bizottságnak „A humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos európai konszenzus félidős értékelése – Az EU eredményes, elvi alapokon nyugvó humanitárius tevékenységeinek végrehajtása” című, 2010. december 8-i közleményére (COM(2010)0722),

—

tekintettel a Bizottságnak „Az EU rezilienciapolitikája – Az élelmiszerválságok tanulságai” című, 2012. október 3-i közleményére (COM(2012)0586) (a továbbiakban: a rezilienciáról szóló 2012. évi közlemény),

—

tekintettel „A válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, a 2013 és 2020 közötti időszakra szóló cselekvési terv” című, 2013. június 19-i bizottsági szolgálati munkadokumentumra (SWD(2013)0227),

—

tekintettel a Tanácsnak az EU rezilienciapolitikájáról szóló, 2013. május 28-i következtetéseire,

—

tekintettel a Bizottságnak az „Uniós stratégia a katasztrófakockázatok csökkentésének támogatására a fejlődő országokban” című, 2009. február 23-i közleményére (COM(2009)0084),

—

tekintettel „A fejlődő országokban a katasztrófakockázatok csökkentésének támogatására vonatkozó uniós stratégia végrehajtási terve (2011–2014)” című, 2011. február 16-i bizottsági szolgálati munkadokumentumra (SEC(2011)0215),

—

tekintettel a Tanácsnak a fejlődő országok katasztrófakockázatai csökkentésének támogatására vonatkozó uniós stratégiáról szóló, 2009. május 18-i következtetéseire,

—

tekintettel az ENSZ-nek a 2005 januárjában Japánban, Hyogóban megrendezett, a katasztrófák csökkentéséről szóló világkonferencián elfogadott hyogói cselekvési keretére (2005–2015), amelyet az ENSZ-közgyűlés A/RES/60/195 sz. határozata hagyott jóvá, valamint félidős értékelésére,

—

tekintettel a Bizottságnak „A segélyezés, a helyreállítás és a fejlesztés összekapcsolása – értékelés” című, 2001. április 23-i közleményére (COM(2001)0153),

—

tekintettel a Bizottságnak a „Szociális védelem az Európai Unió fejlesztési együttműködésében” című, 2012. augusztus 20-i közleményére (COM(2012)0446),

—

tekintettel a természeti csapások és az ember okozta katasztrófák megelőzésére irányuló közösségi koncepcióról szóló bizottsági közleményről szóló, 2010. szeptember 21-i állásfoglalására (1),

—

tekintettel „A katasztrófákra adott uniós válasz erősítése felé: a polgári védelem és a humanitárius segítségnyújtás szerepe” című, 2011. szeptember 27-i állásfoglalására (2),

—

tekintettel a Bizottság „Méltó életet mindenkinek: A szegénység felszámolása és a világ fenntartható jövőjének biztosítása” című, 2013. február 27-i közleményére (COM(2013)0092),

—

tekintettel a Bizottság „Változtatási program: Az EU fejlesztéspolitikájának hathatósabbá tétele” című, 2011. október 13-i közleményére és a Tanács ezzel kapcsolatos, 2012. május 14-i következtetéseire (COM(2011)0637),

—

tekintettel a Dél-Koreában, Puszanban 2011. november 29. és december 1. között megrendezett, a segélyhatékonysággal foglalkozó ötödik magas szintű fórumon elfogadott, a hatékony fejlesztési együttműködés érdekében létrejött puszani partnerségben meghatározott, a törékeny helyzetű államokban való szerepvállalásra vonatkozó új tervre,

—

tekintettel a millenniumi fejlesztési célokról – a 2015 utáni keret kialakításáról szóló, 2013. június 13-i állásfoglalására (3),

—

tekintettel a Tanácsnak a 2015 utáni időszakra vonatkozó átfogó tervről szóló, 2013. június 25-i következtetéseire,

—

tekintettel a Brazíliában, Rio de Janeiróban 2012. júniusban megrendezett, „Fenntartható fejlődés – A jövő, amilyet szeretnénk” című ENSZ-konferenciára (Rio+20), és különösen a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos határozataira,

—

tekintettel a katasztrófakockázat-csökkentéssel foglalkozó globális platform 4. ülésére, amelyet 2013. május 19–23-án Svájcban, Genfben tartottak meg,

—

tekintettel „Az anyai és a gyermektáplálkozás előtérbe helyezése a külső támogatásokban: uniós szakpolitikai keret”című, 2013. március 12-i bizottsági közleményre (COM(2013)0141),

—

tekintettel eljárási szabályzata 48. cikkére,

—

tekintettel a Fejlesztési Bizottság jelentésére (A7-0375/2013),

A.

mivel a rezilienciáról szóló 2012. évi közleményében a Bizottság a következőképpen határozta meg a reziliencia fogalmát: „egy egyén, háztartás, közösség, ország vagy régió azon képessége, hogy stressz- és sokkhatásokkal szemben ellenálljon, azokhoz alkalmazkodjon, és azokból gyorsan felépüljön”;

B.

mivel a katasztrófakockázat-csökkentés a reziliencia megvalósításának kulcseleme; mivel a katasztrófakockázat-csökkentés magában foglalja a veszélyek elemzését és kezelését a katasztrófákkal szembeni sebezhetőség csökkentése érdekében, és olyan tevékenységekre terjed ki, amelyek a helyitől a nemzetköziig valamennyi szinten támogatják a felkészültséget, a megelőzést és a mérséklést;

C.

mivel a segélyezés, a helyreállítás és a fejlesztés összekapcsolása a rezilienciapolitika fontos eszköze, amely elősegíti a segélyezési és a fejlesztési szakasz között az operatív és finanszírozási hiányosság leküzdését;

D.

mivel a hyogói cselekvési keret a katasztrófakockázat-csökkentési terv globális előmozdításának felbecsülhetetlen eszköze, és mivel 2015-ben megszűnik; mivel a 2015 elején Japánban megrendezendő, a katasztrófakockázatok csökkentéséről szóló világkonferencián várhatóan elfogadják a 2015 utáni időszakra vonatkozó katasztrófakockázat-csökkentési keretet;

E.

mivel a humanitárius segítségnyújtással kapcsolatos európai konszenzus félidős értékelése megállapította, hogy előrehaladás történt a katasztrófakockázat-csökkentés terén, elengedhetetlen azonban a további gyakorlati előrelépés;

F.

mivel az ENSZ szerint 1992 óta a katasztrófák 4,4 milliárd embert érintettek, 2 billió USA-dollárnyi kárt idéztek elő és 1,3 millió emberéletet követeltek; mivel a katasztrófák által okozott veszteség 300 milliárd USA-dollárt tett ki 2011-ben; mivel az Ázsiai Fejlesztési Bank becslése szerint a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos egy dollárnyi befektetés a válság által sújtott területeken a jövőben legalább négy dollárnyi megtakarítást jelent a segélyezési és helyreállítási költségek tekintetében;

G.

mivel a jelenkori globalizált világ egymással szorosan összefüggő ellátási láncai következtében egy adott régió által elszenvedett gazdasági veszteségeknek globális vetületei vannak; becslések szerint például a 2011-es thaiföldi árvíz miatt 2,5 %-kal visszaesett a globális ipari termelés;

H.

mivel egyre nő a katasztrófák költsége amiatt, hogy a gyors és nem megfelelően irányított urbanizáció, a népességnövekedés, a talajromlás és a természeti erőforrások szűkössége mellett az éghajlatváltozás több súlyos, időjárással kapcsolatos eseményt idéz elő; mivel a fejlődő világ ország több régiójában egyre gyakoribbak az élelmezési és táplálkozási válságok;

I.

mivel a katasztrófakockázat-csökkentésnek és a reziliencia-erőfeszítéseknek inkább ki kell egészíteniük – nem pedig felváltaniuk – a fejlett országoknak az éghajlatváltozáshoz való hozzájárulásuk csökkentésére irányuló erőfeszítéseit;

J.

mivel a pénzügyi konszolidáció idején rendkívül nagy szükség van a források hatékony és eredményes felhasználására; mivel a katasztrófakockázat-csökkentés finanszírozásának hosszú távú perspektívával kell rendelkeznie és a tényleges kockázatokat kell tükröznie, elsősorban a sokkhatásokkal szemben legsebezhetőbbek támogatására helyezve a hangsúlyt;

K.

mivel Kína 3,15 milliárd USA-dollárt költött az árvizek hatásának csökkentésére, és ezáltal 12 milliárd USA-dollárra becsült veszteséget hárított el; mivel sikert ért el például Banglades, Kuba, Vietnam és Madagaszkár is, amely országok fejlett riasztási rendszerek, a katasztrófákra való felkészülés és más kockázatcsökkentési intézkedések révén lényegesen csökkenteni tudták a meteorológiai katasztrófák – például trópusi viharok és áradások – hatását;

L.

mivel az országok többségében a magánszektorbeli beruházások teszik ki az összes beruházás nagy részét és mivel a nemzeti gazdasági fejlődés és a katasztrófákkal szembeni ellenálló képesség a magánszektor katasztrófakockázat iránt érzékeny beruházásától függ;

M.

mivel az ENSZ előrejelzése szerint 2050-ig a világ városi lakosságának száma 72 %-kal fog nőni, és a városnövekedés nagy része a legkevésbé fejlett országokban fog bekövetkezni, aminek következtében jelentősen nőni fog a katasztrófakockázatnak kitett emberek száma;

N.

mivel a katasztrófák egy sor további probléma – például a szélsőséges szegénység, az élelmiszer-ellátás bizonytalansága és az alultápláltság – kialakulásához járulhatnak hozzá;

O.

mivel a fejlődés fenntarthatatlan tervezése és a múltbeli gyakorlatok következtében a lakosság nagy része fokozottan sebezhető a katasztrófákkal szemben; mivel a katasztrófakockázat-értékelésnek a fejlesztési tervezés és a fejlesztési programok előfeltételét kell képeznie;

P.

mivel az uniós tagállamok és más donor országok közötti koordináció hiánya a válság utáni helyzetekben csökkenti az egyesített erőfeszítések hatását; mivel a donorok közötti fokozott koordináció a válság utáni helyzetekben és a rezilienciaépítés során is jelentős megtakarításokhoz és nagyobb hatékonysághoz vezethet a fejlesztési célok tekintetében;

Q.

mivel az átfogó értékelési jelentés mára a veszélyek kockázatával és a sebezhetőség tendenciáival kapcsolatos elemzés hiteles globális forrása lett; mivel azonban a katasztrófák által okozott veszteségekre vonatkozó pontos adatok hiánya továbbra is jelentős kihívást jelent;

R.

mivel a regionális integráció a gazdasági, politikai és társadalmi sikerek forrása;

S.

mivel szabályozás alá kell vonni a földterületek átruházásának gyakorlatát annak érdekében, hogy az ne sértse a vidéki lakosság érdekeit;

1.

üdvözli a Bizottságnak a rezilienciáról szóló 2012. évi közleményét és annak célkitűzéseit; ösztönzi a Bizottságot, hogy ténylegesen kövesse a közleményben szereplő javaslatokat és biztosítsa a rezilienciaépítés és a katasztrófakockázat-csökkentés hosszú távú megközelítésének továbbfejlesztését, ami magában foglalja a humanitárius és fejlesztési irányt is, és a kettő között egyértelmű kapcsolatot feltételez;

2.

üdvözli a válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, a 2013 és 2020 közötti időszakra szóló cselekvési tervet és annak prioritásait; ösztönzi a Bizottságot az EKSZ-szel együtt, hogy valósítsa meg javaslatait és prioritásait, és biztosítsa a folyamatos előrehaladást a célkitűzések elérése terén;

3.

aggasztja, hogy a Tanácsnak „A 2015 utáni időszakra vonatkozó átfogó tervről” szóló következtetései csak igen röviden említik meg a rezilienciát, konkrétabban a katasztrófakockázat-csökkentést; úgy véli, hogy a 2015 utáni időszakra vonatkozó tervben nagyobb hangsúlyt kell helyezni ezekre a kérdésekre;

4.

felhívja a Bizottságot, hogy ténylegesen integrálja a rezilienciával kapcsolatos intézkedéseket a programozás humanitárius és fejlesztési részébe is; hangsúlyozza, hogy szilárdabb kapcsolatnak kell kialakulnia a rövid távú humanitárius reakciók és a hosszú távú fejlesztési programozás között, és ennek összhangba kell lennie az EU átfogó rezilienciapolitikájával;

5.

úgy gondolja, hogy az EU rezilienciapolitikájának elsősorban a leginkább rászoruló, legszegényebb és a társadalom peremére szorult embereket kell a középpontba helyeznie, akik nagymértékben ki vannak téve a kockázatoknak, különösen a természeti katasztrófáknak, és kevéssé védettek az ilyen sokkhatásokkal, többek között a fokozatosan kialakuló eseményekkel szemben; hangsúlyozza, hogy egy hosszú távú rezilienciapolitikának a kockázatokkal szembeni sebezhetőség alapvető okaival kell foglalkoznia és jelentősen csökkentenie kell az elsődleges kockázati tényezőket.

6.

hangsúlyozza, hogy az Unió rezilienciával kapcsolatos hosszú távú megközelítésének kezelnie kell az ökoszisztéma – különösen a mezőgazdaság, a víz, a biológiai sokféleség és a halállományok – állapotának romlását, és felszólítja az Uniót olyan koherens szakpolitika elfogadására, amely csökkenti a sérülékenységet az uniós kockázatcsökkentési stratégián keresztül, amely stratégia a fenntartható mezőgazdasági termelési módszerek és rendszerek – például a vetésforgó, az agrárökológia, az agrárerdészet, a biogazdálkodás és a kisbirtokos gazdálkodás – alkalmazása révén valósítható meg;

7.

felhívja a Bizottságot, hogy rezilienciaprogramjában foglalkozzon az instabil és válság által sújtott országokkal, és hogy a stabilitás megteremtése érdekében fektessen be a helyi intézmények megszilárdításába, és biztosítsa az alapvető szolgáltatások nyújtását a sebezhető lakosság számára;

8.

hangsúlyozza, hogy a segélyezési és a fejlesztési szakasz közötti szakadék a segélyezés, a helyreállítás és a fejlesztés összekapcsolása révén áthidalható, ami a humanitárius és a fejlesztési tevékenység közötti szinergia biztosítására törekszik; meglátása szerint részletesebben kell foglalkozni az átmeneti stratégiákkal és a humanitárius segítségnyújtás és a fejlesztési együttműködés közötti párhuzamos kapcsolatokkal, különösen a katasztrófák által sújtott országokban, az elhúzódó válságok során és a katasztrófából kilábaló országokban;

9.

kitart amellett, hogy a katasztrófáknak kitett országoknak vezető szerepet kell vállalniuk a humanitárius segítségnyújtásról a hosszú távú fejlesztési stratégiákra való átmenettel kapcsolatos prioritásaik és stratégiáik meghatározásában, mivel ők ismerik legjobban a helyi körülményeket annak megállapításához, hogy mi a legjobb a saját közösségeik számára;

10.

hangsúlyozza, hogy az éghajlatváltozás – különösen az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás – súlyosbítja az alapvető kockázati tényezőket, amelyeket ezért figyelembe kell venni a rezilienciastratégiákban;

11.

hangsúlyozza, hogy a katasztrófakockázat-csökkentési intézkedésekkel kapcsolatos, a katasztrófák előtt történő befektetés sokkal költséghatékonyabb, mint az esemény bekövetkezése után a katasztrófára adott válasz finanszírozása; ösztönöz ennélfogva a katasztrófakockázat-csökkentési és rezilienciastratégiákkal kapcsolatos további befektetésre, különösen a legsebezhetőbb területeken, valamint ennek a nemzeti fejlesztési tervekbe történő beépítésére;

12.

rámutat arra, hogy a katasztrófákra való hatékony válaszadás figyelembe veszi egy olyan keret kialakítását, amelynek révén azonnal mozgósítható valamennyi szükséges erőforrás;

13.

hangsúlyozza, hogy a katasztrófakockázat-csökkentést ennek megfelelően kiemelten kell kezelni jövőbeni fejlesztési programozás során és valamennyi instabil és kockázatok által sújtott országban érvényesíteni kell a fejlesztési és humanitárius programozás során;

14.

felhívja az EU-t, a tagállamait és a partnerországai kormányait, hogy a fejlődő országokban, különösen az instabil és válság által sújtott országokban katasztrófakockázat-csökkentési stratégiákat dolgozzanak ki és fejlesszenek a kockázatértékelési programok végrehajtása és a riasztási rendszerek erősítése, a katasztrófákra való felkészülés fokozása révén abból a célból, hogy minden szinten hatékony válaszlépésekre kerüljön sor, valamint azáltal, hogy a partnerországokban fenntarthatóbb fejlesztéstervezést támogatnak;

15.

felhívja a partnerországokat, hogy hozzanak létre olyan kimutatási rendszereket, amelyek képesek a helyi veszteségek nyilvántartására, valamint a helyi és nemzeti szint közötti információmegosztásra tervezési és statisztikai célokból; megjegyzi, hogy bizonyos fokú egységesítés elősegítheti a veszteségek hatékonyabb regionális szintű nyilvántartását, és ezáltal támogathatja a regionális együttműködést;

16.

felszólítja az Uniót és tagállamait, valamint a partnerországokat, hogy vegyék fontolóra a környezeti fenntarthatóság és a katasztrófakockázat-kezelés felvételét a földigazgatási reformprogramokba és az ingatlan-nyilvántartási mechanizmusokba;

17.

megjegyzi, hogy a katasztrófakockázat-csökkentés és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás egymással összefüggő kérdések, és ezért felhívja a Bizottságot és az összes szereplőt, hogy még inkább integrálják a katasztrófakockázat-csökkentési és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó stratégiákat – így többek között a jelenlegi nemzeti alkalmazkodási cselekvési programokat – és vegyék fel azokat a 11. EFA tervezésébe, valamint hogy keressenek konkrét pénzügyi támogatást, például az éghajlatváltozás elleni globális szövetség végrehajtásán keresztül, és e tevékenységek összehangolása érdekében koordinálják erőfeszítéseket;

18.

támogatja a millenniumi fejlesztési célok és a katasztrófakockázat-csökkentés 2015 utáni kereteinek kiegészítő és koherens megközelítését; úgy gondolja, hogy a millenniumi fejlesztési célok és a hyogói cselekvési keret utáni folyamatoknak figyelembe kell venniük a jelenlegi keretek eredményeit, valamint a katasztrófák és a válságok által leginkább sújtottak tapasztalatait; megismétli, hogy katasztrófakockázat-csökkentést, az éghajlatváltozással kapcsolatos kockázatkezelést és a rezilienciát hatékonyan integrálni kell a 2015 utáni keretbe;

19.

hangsúlyozza, hogy a rezilienciapolitikának tartós előnyöket kell teremtenie a társadalom legsebezhetőbb rétegei számára, különösen a szélsőséges szegénységben és ideiglenes körülmények között vagy szegénynegyedekben élők és az őslakos népcsoportok számára, akik nagymértékben ki vannak téve a katasztrófakockázatnak;

20.

hangsúlyozza, hogy a fenntartható fejlődést a katasztrófakockázat-csökkentés alapvető elemének kell tekinteni; elismeri, hogy csak akkor érhető el hosszú távú fejlődés, ha foglalkozunk azon tényezőkkel, amelyek a közösségeket vagy az egyéneket sebezhetőbbé teszik, például a környezet nem megfelelő kezelésével, az elégtelen infrastruktúrával, a talajromlással és a helytelen várostervezéssel;

21.

tisztában van azzal, hogy a fejlődő országokban, különösen az alacsony jövedelmű országokban a tartós szegénységben élő háztartások nagy része általánosságban egyáltalán nem vagy csupán csekély szociális védelemben részesül, ennélfogva természeti csapások vagy az ember okozta katasztrófák idején még inkább kiszolgáltatott; felhívja a Bizottságot, hogy fejlesztési együttműködési programjaiban még inkább támogassa a szociális védelmi tevékenységeket az állami hatáskörbe tartozó rendszerek, a megelőző intézkedések és természeti csapásokra vagy az ember okozta katasztrófákra vonatkozó biztosítás fejlesztésére irányuló konkrét tevékenységekkel együtt;

22.

arra ösztönöz, hogy – a rezilienciapolitika fő céljaként – nagyobb figyelmet kell fordítani a kisebb kiterjedésű katasztrófákra, és jobban fel kell hívni a figyelmet a kisebb kiterjedésű katasztrófák által a közösségnek okozott kárra és az általuk a közösségre kifejtett hatásra;

23.

kiemeli, hogy a katasztrófákkal és a vészhelyzetekkel kapcsolatban fokozni és fejleszteni kell az oktatást, valamint javítani kell az információ- és ismeretterjesztést, -gyűjtést és -közlést, ami elősegíti a közösségi reziliencia kiépítését és előmozdítja a magatartásbeli változásokat és a katasztrófára való felkészülés kultúráját;

24.

hangsúlyozza, hogy a helyi hatóságok és a helyi és nemzeti civil társadalmi szervezetek fontos szerepet játszhatnak a reziliencia kiépítésében, különösen az instabil és a válság által sújtott országokban, és arra ösztönzi a helyi hatóságokat, hogy a helyi közösségekkel és a civil társadalmi szervezetekkel konzultálva dolgozzanak ki koherens és koordinált eljárásokat a rezilienciastratégiák végrehajtására;

25.

kiemeli, hogy a helyi hatóságok, a fejlesztési partnerek, tudósok, a civil társadalom, a média és a nyilvánosság részvételével szilárd elszámoltathatósági mechanizmusokat és nyomon követést kell kialakítani az információkhoz való hozzáférés növelése, valamint a katasztrófakockázat-csökkentési stratégiák és a reziliencia szükségességével kapcsolatos tudatosság kiépítése érdekében; felszólít a rendszeres adatgyűjtésre, többek között meteorológiai és betakarítási adatok, valamint az állatállományra, a piacok működésére, a gyermekek és a legszegényebbek táplálkozási körülményeire, a meglévő katasztrófakockázat-csökkentési mechanizmusokra és az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésre vonatkozó adatok gyűjtésére; ösztönzi a rendszeres jelentéstételt és ezen adatok nyilvánosan elérhető platformokon való közzétételét a tájékoztatás, a korai előrejelzés és a helyzet javításának elősegítése érdekében;

26.

rámutat arra, hogy a katasztrófákat és vészhelyzeteket gyakran élelmiszerválságok követik, és az érintett lakosság, különösen a gyermekek körében rossz táplálkozás alakul ki; kiemeli továbbá, hogy önmagukban az élelmiszerválságok is katasztrófának minősülnek, és hogy a rezilienciapolitikát – amely az élelmezésbiztonság fokozását és a táplálkozás hangsúlyozását helyezi a középpontba – szisztematikusan be kell építeni a programozással kapcsolatos döntésekbe;

27.

felszólítja az Uniót, hogy vonja le együttműködési politikája elmúlt évtizedeinek tanulságait, és tegyen a politikák fejlesztési célú koherenciájának gyakorlati előmozdítására irányuló olyan javaslatokat, amelyek összekapcsolják a fejlesztési segélyt az egyéb uniós szakpolitikai területekkel, például az agrár-, a kereskedelem-, az adó-, az éghajlat-változási és a befektetéspolitikával;

28.

arra sürgeti a Bizottságot, hogy vegye fel a földfoglalások kérdését a fejlődő országokkal folytatott politikai párbeszédébe annak érdekében, hogy a politikák koherenciája nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt a fejlesztési együttműködés sarokkövévé váljon, valamint hogy elkerüljék a mezőgazdasági kistermelők földjeinek kisajátítását, a vidéki területeken élő szegényebb lakosok sebezhetőségének fokozódását és a fenntarthatatlan föld- és vízhasználatot;

29.

megjegyzi, hogy a táplálkozási válságok egyre gyakoribbak a Száhel-övezethez és az Északkelet-Afrikához tartozó térségekben, ahol több millióan nem jutnak hozzá megfelelő élelmiszerhez; rámutat arra, hogy a 2011-ben Északkelet-Afrikában és a 2012-ben a Száhel-övezetben kialakult élelmiszerválság bebizonyította, hogy önmagában a humanitárius segítségnyújtás a tartós éhínség és a rosszul tápláltság ciklusát sem tudta megtörni, és az alapvető okokat sem tudta kezelni; hangsúlyozza, hogy ezekben a térségekben fontos kezelni az élelmiszer-ellátás állandó bizonytalanságának alapvető okait, azaz a megfelelő alapvető szolgáltatásokhoz és az oktatáshoz való nem megfelelő hozzáférést, a súlyos szegénységet, a kisüzemi mezőgazdaság és az állattartás elégtelen támogatását, a földhöz jutással kapcsolatos problémákat, a környezeti romlást, a gyors népességnövekedést, a piaci hiányosságokat, az egy főre jutó mezőgazdasági termelés csökkenését és a rossz kormányzást; hangsúlyozza, hogy az élelmiszerválságokat előidéző alapvető okok napjainkban összetettebbek, mint korábban voltak, gyakrabban fordulnak elő például piaci vonatkozású és ársokkok, és ezek nagyobb valószínűséggel érintik a szegényeket;

30.

megjegyzi, hogy az élelmiszer-ellátás és a táplálkozás tartós bizonytalansága tekinthető az élelmiszerválságokkal szembeni sebezhetőség elsődleges és legfontosabb tényezőjének, mert csökkenti az emberek kockázatokra való felkészüléssel, a válságok leküzdésével és a válságok utáni helyreállással kapcsolatos képességét; megjegyzi azt is, hogy az élelmiszer-ellátás és a táplálkozás bizonytalansága hosszú távon olyan negatív hatásokkal jár, amelyek a humántőke gyengítését idézik elő a gyermekek növekedésének akadályozása és a társadalmak fejlődési képességének befolyásolása révén; elismeri, hogy a magas és rendkívül ingadozó élelmiszerárak miatti válságok kezelése költséges és bonyolult feladat; rámutat arra, hogy a Bizottság által létrehozott rezilienciapolitika a helyes irányba halad a sebezhetőség alapvető okainak kezelése tekintetében, amelyek közül a legfontosabb az élelmiszer-ellátás és a táplálkozás állandó bizonytalansága;

31.

véleménye szerint az Unió rezilienciával kapcsolatos cselekvési tervének arra kell irányulnia, hogy megvalósítsa a politikák fejlesztési célú koherenciáját és kezelje az élelmezésbiztonsággal és az éghajlat-rezilienciával kapcsolatos kérdéseket az olyan fenntarthatatlan gyakorlatok felszámolásával, mint a mezőgazdasági termékek dömpingje és a tisztességtelen kereskedelmi szabályok; felszólítja az Uniót, hogy a fenntartható mezőgazdaság érdekében nemzeti és nemzetközi szinten alkalmazzon holisztikus megközelítést;

32.

üdvözli „Az Északkelet-Afrika szarva rezilienciájának javítását” szolgáló uniós kezdeményezésben (SHARE) és a „Globális szövetség a Száhel-övezet rezilienciájáért” elnevezésű uniós kezdeményezésben (AGIR) szereplő együttes fejlesztési-humanitárius és regionális megközelítést egyaránt; felhív arra, hogy még nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a térségekre, és hogy a nemzeti kormányok, nemzetközi donorok, a civil társdalom és a magánszektor között még hatékonyabb együttműködésre van szükség a fejlesztési és humanitárius megközelítések, a „szokásos” és a „válságra adandó” reakciók közötti akadályok felszámolása terén;

33.

felhív a reziliencia még hatékonyabb megközelítésére, amelynek több intézményt magában kell foglalnia, összehangoltnak, átfogónak és szisztematikusnak kell lennie, és számos tényezőre ki kell terjednie, például kiszámítható és célzott szociális védőhálóra a leginkább rászorulók számára, amely nem csupán azt biztosítja, hogy válságok idején a háztartások azonnal élelmiszerhez jussanak, hanem a gyors helyreállást és a jövőbeni sokkhatásokkal szembeni ellenálló képességet is garantálja; felhív arra, hogy a gyermekek alultápláltságának csökkentését a reziliencia középpontjába kell helyezni olyan összehangolt nemzeti tervek segítségével, amelyek különösen a két év alatti gyermekeket és a várandó nőket kezelik kiemelten;

34.

megjegyzi, hogy a Nigerből, Burkina Fasóból és Maliból származó bizonyítékok azt mutatják, hogy az alacsony költségű agrárökológiai módszerek, különösen az agrárerdészet, és a talaj- és vízvédelem javították a kisüzemi gazdálkodóknak az élelmiszer-ellátás bizonytalanságával szembeni ellenálló képességét; hangsúlyozza azonban, hogy önmagában az agrárökológiai mezőgazdaság nem tudja leküzdeni a élelmiszer-ellátás bizonytalanságának strukturális okait; felhív arra, hogy a mezőgazdasági intézkedésekbe be kell vonni a nem mezőgazdasági elemeket is, és biztosítani kell, hogy a jobb élelmezés a mezőgazdasági programok kifejezett célkitűzése legyen; felhív ezenkívül annak biztosítására, hogy a női gazdálkodók szintén részesüljenek a programok előnyeiből annak biztosítása révén, hogy a nemek közötti egyenlőtlenségeket (például a földhöz, hitelhez, az ismeretek terjesztését szolgáló szolgáltatásokhoz és az adatokhoz való hozzáférést) figyelembe veszik a mezőgazdasági programok tervezésekor;

35.

rámutat arra, hogy a tagállamok és az uniós intézmények számára döntő fontosságú fejlesztési és humanitárius tevékenységeik hatékonyabb összehangolása és az eredményesebb segélyezéshez szükséges együttműködés; felhívja a figyelmet az Európai Parlament „A fejlesztési politika nem európai szintű megközelítésének költsége” című, 2013. júniusi tanulmányára, amely úgy becsüli, hogy a tranzakciós költségek tekintetében évente 800 millió eurót lehetne megtakarítani, ha a donorok kevesebb országra és tevékenységre összpontosítanák segélyezési erőfeszítéseiket, és hogy további 8,4 milliárd euró éves megtakarítást lehetne elérni az országok közötti jobb elosztás révén;

36.

megjegyzi, hogy a mozgó kisüzemi állattartók jelentősen hozzájárulnak a hús-, tej- és vértermeléshez a más mezőgazdasági formák folytatására alkalmatlan területeken; hangsúlyozza az említett állattartóknak a közösségek élelmezésében játszott fontos szerepét és azt, hogy kedvező irányban befolyásolják az élelmiszerbiztonságot és a táplálkozást, amit a száraz és félszáraz területekre vonatkozó azon adatok is alátámasztanak, amelyek szerint a legelős területeken élő gyermekek esetében rendszerint magasabb az élelmezésbiztonság szintje, mint a városokban vagy falvakban élők esetében; felszólít ezért arra, hogy a mezőgazdasági intézkedések és programok tervezésekor vegyék figyelembe e pásztornépek jogait és szükségleteit;

37.

hangsúlyozza, hogy az állami és magánbefektetések, és különösen a nőknek nyújtott mikrohitelek ösztönzése révén javítani kell a mezőgazdasági kisüzemek kapacitását;

38.

meglátása szerint a donorok közötti hatékonyabb koordináció révén elért megtakarításokat például a katasztrófakockázat-csökkentési tevékenységekre lehetne felhasználni, ezek pedig jelentősen megtérülnének, ezáltal létrehoznának egy „angyali kört”;

39.

üdvözli a Bizottságnak a válság által sújtott országok rezilienciájára vonatkozó, 2013-as cselekvési tervben szereplő javaslatát, miszerint rezilienciával foglalkozó éves uniós fórumot kell tartani; ezt lehetőségnek tekinti a közintézmények, többek között a nemzeti parlamentek és az Európai Parlament, a magánszektor, a nem kormányzati szervezetek és a civil társadalom közötti, rezilienciával kapcsolatos erőfeszítések összehangolására annak érdekében, hogy a katasztrófakockázat-csökkentés és a reziliencia terén megfelelően koordinált előrehaladás történjen, valamennyi szereplő együttműködésével;

40.

ösztönzi a köz- és a magánszektor közötti fokozott együttműködést a katasztrófakockázat-csökkentés és a reziliencia terén; felhívja a Bizottságot, hogy segítse elő a magánszektor részvételét azáltal, hogy ösztönzőket és megfelelő környezetet teremt a magánszervezetek számára a reziliencia kiépítésével és a kockázatcsökkentéssel kapcsolatos szakértelmük megosztása céljából; e tekintetben ugyanakkor arra sürgeti a Bizottságot, hogy készítsen olyan javaslatot, amely megállapítja a köz- és magánszféra közötti partnerségekre vonatkozó szabályokat, beleértve a társadalmi és ökológiai hatástanulmányokat is, hogy megelőzze többek között a földhasználattal vagy a vízhez való hozzáféréssel kapcsolatos konfliktusok súlyosbodását, különösen a mezőgazdasági kistermelők védelme érdekében; ösztönzi továbbá az AKCS-országok számára biztosított támogatást a multinacionális befektetőkkel kötött szerződések nyomon követéséhez; továbbá ösztönzi a befektetések és a befektetési célkitűzések átláthatóságát a civil társadalom számára elérhető platformokon;

41.

fokozottabb együttműködésre ösztönöz a nem uniós országokkal és a nemzetközi és regionális intézményekkel a katasztrófákra való felkészülés, valamint reagálás és helyreállítás idején; támogatja a Bizottság és az ENSZ Katasztrófakockázat-csökkentési Hivatala (UNISDR) közötti együttműködés erősítését a katasztrófakockázat-csökkentéssel kapcsolatos problémákra irányuló uniós fellépés fejlesztése céljából;

42.

hangsúlyozza, hogy jóllehet az Unió és a nemzetközi szervezetek programjaik segítségével előrehaladást tudnak elérni a fejlődő országokban a katasztrófakockázat-csökkentés és a reziliencia terén, a polgárok biztonságának garantálása elsősorban a nemzeti kormányok feladata, és hogy ezért a partnerországoknak határozott politikai elkötelezettséget kell tanúsítaniuk a reziliencia és a katasztrófakockázat-csökkentés fejlesztésére irányuló tevékenységek támogatása és végrehajtása tekintetében;

43.

utasítja elnökét, hogy továbbítsa ezt az állásfoglalást a Tanácsnak és a Bizottságnak.