[pic] | EURÓPAI BIZOTTSÁG |

Brüsszel, 2010.12.14.

COM(2010) 747 végleges

ZÖLD KÖNYV

Kevesebb bürokrácia a polgárok számára:A közokiratok szabad áramlásának és az anyakönyvi okmányok joghatásai elismerésének elősegítése

BEVEZETÉS

Az európai polgárok mobilitása kézzelfogható valóság. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy csaknem 12 millió személy tanul, dolgozik, él olyan tagállamban, amelynek nem az állampolgára[1]. E mobilitást megkönnyítik az uniós polgárságból fakadó jogok: a szabad mozgáshoz való jog, valamint – tágabb értelemben – annak joga, hogy egy másik tagállamban tartózkodó személy az adott ország saját állampolgáraival megegyező bánásmódban részesüljön. E jogok az Unió elsődleges jogában gyökereznek, és a másodlagos jog valósította meg azokat.

Mindazonáltal – ahogyan a Bizottság által 2010. október 27-én elfogadott, az uniós polgárságról szóló 2010. évi jelentés[2] is hangsúlyozza – az európai polgárok még manapság is számos mindennapos akadályba ütköznek, ha e jogaikkal élni kívánnak.

E nehézségek egyrészt a polgárok azon kötelezettségére vezethető vissza, miszerint egy másik tagállam hatóságai felé olyan közokiratokat kell bemutatniuk, amelyek hitelt érdemlően bizonyítják, hogy az érintett egy adott jog kedvezményezettje vagy valamely kötelezettség alá esik.

E dokumentumok jellege rendkívül különböző lehet. Így szó lehet többek között adminisztratív dokumentumokról, közjegyzői okiratokról, így tulajdoni lapról, anyakönyvi kivonatról – például házassági vagy születési anyakönyvi kivonatról –, különféle szerződésekről, bírósági határozatokról.

Ahhoz, hogy valamely tagállam közhatóságai e dokumentumokat elfogadják, a polgároknak igen gyakran körülményes bürokratikus formaságokat kell teljesíteniük.

Ilyenkor olyan gyakorlati kérdésekkel találják magukat szemben, amelyekre sok esetben nem kapnak biztos választ. Melyik illetékes hatósághoz kell fordulni a formaságok elvégzése céljából? Milyen költségekkel jár e formaságok elvégzése? Szükséges-e a személyes megjelenés az ügyintézéshez? A kért formaságokat ésszerű határidőn belül teljesítik-e? Be kell-e nyújtani a dokumentumok fordítását?

A fenti kérdésekre adott válaszokat övező bizonytalanság komoly frusztrációt és bosszúságot okozhatnak a polgároknak, ami szöges ellentétben áll a „polgárok Európájának” megteremtésére irányuló uniós célkitűzéssel.

Másfelől az anyakönyvi okmányok felvetnek egy más természetű kérdést is, amely nem magukra a dokumentumokra vonatkozik, hanem sokkal inkább azok joghatására.

Azon anyakönyvi okmányok, amelyek által egy adott tagállam közhatósága az egyes személyek családi állapotát meghatározó eseményeket (születés, házasságkötés, elhalálozás) rögzíti, nem feltétlenül hatályosak a többi tagállamban. Valamennyi tagállam a saját szabályait alkalmazza e tekintetben, mely szabályok tagállamonként rendkívül eltérőek. Például egy adott tagállam által az annak területén született gyermek egyenes ági leszármazásáról kiállított anyakönyvi okmányt nem feltételül fogadja el egy másik tagállam hatósága az e kérdéssel kapcsolatos nemzeti szabályozás különbözősége miatt. E problémák megoldása érdekében a Bizottság e zöld könyv útján átfogó konzultációt indít a közokiratok szabad áramlásával (3. rész) és az anyakönyvi okmányok joghatásai elismerésével (4. rész) kapcsolatos kérdésekről. A konzultáció célja az érdekelt körök és a nyilvánosság véleményének begyűjtése, hogy az Unió ennek alapján kialakíthassa szakpolitikáját a vonatkozó kérdésekben, valamint benyújthassa a kapcsolódó jogalkotási javaslatokat.

HÁTTÉR

A Bizottság már 2004 óta hangsúlyozza annak fontosságát, hogy megkönnyítsék a különböző típusú dokumentumok elismerését, valamint a személyek polgári jogi státusa kölcsönös elismerését[3].

Ennek megfelelően a Bizottság 2007-ben és 2008-ban egy-egy tanulmányt[4] tett közzé mindazon nehézségekről, amelyekkel a polgárok a dokumentumok tagállamok közötti irathitelesítési kötelezettségéből adódóan, valamint az anyakönyvezés területén találkoznak.

Az Európai Tanács a stockholmi program[5] keretében felkéri a Bizottságot, hogy folytassa az említett tanulmányok nyomon követésére irányuló tevékenységét, hogy ily módon biztosítható legyen a szabad mozgás jogának teljes körű gyakorlása.

Ezzel összefüggésben a stockholmi program cselekvési terve két jogszabályjavaslatot helyez kilátásba.

E 2013-ra ütemezett kezdeményezések a következő kérdésekre terjednek ki:

- a dokumentumok szabad áramlása a tagállamok közötti hitelesítési kötelezettség eltörlésének köszönhetően, és

- egyes anyakönyvi – például a leszármazással, az örökbefogadással, a névviseléssel kapcsolatos – okmányok joghatásainak elismerése annak érdekében, hogy egy adott tagállamban odaítélt jogállást ugyanolyan jogi következményekkel ismerjenek el a többi tagállamban is.

Az Európai Parlament már több ízben[6] – legutoljára 2010 novemberében[7] – állást foglalt a közokiratoknak és az anyakönyvi okmányok joghatásainak a kölcsönös elismerése mellett.

A KÖZOKIRATOK SZABAD ÁRAMLÁSA

3.1. Problémakör

A polgári igazságszolgáltatásról 2010 októberében készített Eurobarometer-felmérés eredményei szerint az Unió polgárainak háromnegyede (73 %-a) vélekedik úgy, hogy intézkedésekre van szükség a közokiratok tagállamok közötti áramlásának megkönnyítésére.

Azon európai polgárok, akik a származási országuktól eltérő tagállamban telepednek le, gyakran számos bürokratikus akadállyal szembesülnek, legyen szó akár a gyermekük születési anyakönyvi kivonatáról vagy az állampolgárságuk, a leszármazásuk, illetve valamely rokoni kapcsolat fennállása igazolásáról.

Ugyanez a helyzet azokkal az európaiakkal is, akik egy másik tagállamban eltöltött időszak után visszatérnek saját származási országukba. Hasonló nehézségekkel kell szembenézniük, amikor igazolni próbálják azon anyakönyvi vonatkozású eseményeket, amelyek a másik tagállamban való tartózkodásuk alatt történtek velük.

A Bizottság eszmecserét kíván indítani mindazon közokiratokról, amelyek tekintetében adminisztratív formaságok elvégzésére van szükség ahhoz, hogy a kibocsátás helye szerinti tagállamon kívül is felhasználhatóak legyenek. E formaságok közé tartozik a hitelesség igazolása vagy a dokumentum hiteles fordításának benyújtása.

A közokiratok jellege igen szerteágazó: a tagállami hatóságok által kiállított valamennyi hivatalos irat közokiratnak minősül. Példaként megemlíthetjük a diplomákat, a szakképesítő bizonyítványokat, a közjegyzői okiratokat – így az ingatlanok adásvételi szerződését –, a házassági szerződéseket; az anyakönyvi okmányokat, például a születési, házassági, halotti anyakönyvi kivonatot; továbbá a bírósági iratokat, nevezetesen a határozatokat vagy bíróság által kibocsátott egyéb dokumentumokat is.

A felsorolt dokumentumok közös vonása, hogy azok mindegyike egy adott esemény hatóság általi írásos bizonyítékát képezi. A benyújtásuk többnyire elengedhetetlen feltétele annak, hogy jogosultságot szerezzünk valamire, szociális ellátásban részesüljünk vagy eleget tegyünk adófizetési kötelezettségünknek.

Ahhoz, hogy a közokiratok a kibocsátási helyük szerinti tagállamon kívül is felhasználhatóak legyenek, a hitelesítésük céljából adminisztratív formaságok elvégzése szükséges. E formaságok a visszaélések megelőzésének egyik eszközét képezik. Kiterjednek például az aláírások eredetiségére, vagy annak vizsgálatára, hogy az aláíró milyen minőségben járt el.

A külföldön felhasználásra kerülő közokiratok eredetiségének hagyományos módszere az ún. hitelesítés . A hitelesítés a dokumentum többszöri egyedi azonosításának láncolata. A megszokott hitelesítési eljárás szerint ugyanis a dokumentumot hitelesítenie kell a kibocsátási hely szerinti tagállam illetékes hatóságának, majd azt követően azon állam nagykövetségének vagy konzulátusának, ahol felhasználásra kerül. Mivel a hitelesítés számos hatóság bevonásával történik, az eljárás gyakran hosszadalmas és költséges[8].

Az okiratok eredetiségét a klasszikus hitelesítési eljárásnál egyszerűbb ún. Apostille tanúsítvánnyal is igazolhatjuk, amelyet a dokumentumot kibocsátó állam állít ki. Az Apostille tanúsítvány ugyanazt a célt szolgálja, mint a hitelesítés, de egyszerűsített eljárás útján. Az Apostille tanúsítvány kiállítása kizárólag az okirat kibocsátási helye szerinti tagállam illetékes hatóságainak feladata, a benyújtás helye szerinti tagállam hatóságainak közreműködésére nincs szükség.

Jóllehet a hitelesítési eljáráshoz viszonyítva az Apostille tanúsítvány megkönnyíti a közokiratok áramlását, ám úgyszintén adminisztratív formaságok elvégzését teszi szükségessé, ami időveszteséget és – tagállamonként meglehetősen változó mértékű – költséget jelent[9].

A polgári igazságszolgáltatásról szóló fent említett Eurobarometer-felmérés során a polgárokat megkérdezték, hogy milyen lehetséges formaságoknak kellett eleget tenniük a dokumentumoknak a kibocsátási helytől eltérő tagországban történő bemutatásakor. Tízből hat megkérdezett azt válaszolta, hogy amikor egy dokumentumot be kívánt nyújtani a tartózkodási helye szerinti tagállamban, több formaságnak is eleget kellett tennie. Ezek közé tartozott a fordítás (26 %), a hitelesítés (24 %), az Apostille tanúsítvány (16 %) és a hiteles másolat (19 %).

Az is nehézséget okoz, hogy egyes tagállamok olyan dokumentumok benyújtását írhatják elő, amelyek az érintett polgár saját országában nem feltétlenül ismertek. Erre jó példa a házassági akadály fenn nem állását igazoló okirat.

Egy Finnországban élő ciprusi állampolgárnak a házassági akadály fenn nem állását igazoló okiratot kell benyújtania, amelyet azonban a ciprusi jog nem ismer. Így nem áll módjában a kért dokumentumnak a saját származási országában történő beszerzése, vagyis az egyedüli megoldás az lehet, ha a tartózkodási helye szerinti tagállam igazságügyi hatóságaihoz fordul.

De vajon kielégítő megoldás-e ez a polgár számára? A bírósági eljárás nem egyszerű, és sok utánajárást, illetve anyagi ráfordítást igényel; márpedig a más tagállamban történő házasságkötésnek könnyen kivitelezhetőnek kellene lennie, ami nem okoz gondot a leendő házaspárnak.

Mindezen formaságok miatt az európai polgárokat kevésbé vonzza az a lehetőség, hogy éljenek a szabad mozgás jogával, illetve adott esetben akadályokba ütközhet a jogaik teljes körű gyakorlása.

3.2. Jogi keret

Jelenleg az uniós tagállamokban a közokiratokkal kapcsolatos adminisztratív formaságokat – ideértve a hitelesítést és az Apostille tanúsítványt – erősen töredezett jogi keret jellemzi, amely több forráson alapul. E források nevezetesen a következők: az egymástól meglehetősen eltérő nemzeti jogszabályok; számos több- vagy kétoldalú nemzetközi egyezmény, amelyet változó és ugyanakkor korlátozott számú ország erősített meg, és nem alkalmas arra, hogy az európai polgárok szabad mozgásának biztosításához szükséges megoldásokat kínáljon; széttagolt uniós jog, amely a felmerülő kérdéseknek csak egyes vonatkozásaira tér ki.

Ennek eredményeképpen hiányzik az átláthatóság, illetve a szabályozás nem nyújtja azt a jogi védelmet a polgároknak, amelyet joggal várhatnának el a hétköznapi életüket közvetlenül befolyásoló kérdésekben.

A nemzetközi egyezmények vagy az uniós jogszabályok számos kivételt helyeznek kilátásba azon elvre vonatkozóan, miszerint a közokiratokat a kibocsátásuk helye szerinti tagállam illetékes hatóságának kell hitelesítenie vagy a származási tagállamnak kell arról Apostille tanúsítványt kiállítania.

A polgárok nehezen tudják azonosítani, hogy a saját esetükben esetlegesen mely kivételek alkalmazandók.

A meglévő nemzetközi szabályok sokféleségének szemléltetésére számos egyezményt hozhatunk fel példaként. E jogszabályok némelyike tágabb értelemben vonatkozik a közokiratokra, míg mások egy meghatározott dokumentumtípusra – például az anyakönyvi okmányokra vagy a diplomáciai vagy konzuli képviseletek munkatársai által kiállított dokumentumokra – irányulnak.

Az 1961-es hágai egyezmény eltörli a hitelesítés követelményét az egyezmény 1. cikkében említett külföldi közokiratok esetében, és helyébe az Apostille tanúsítványt vezeti be[10]. Ezen egyezményt az Unió valamennyi tagállama aláírta, és csatlakozott hozzá számos harmadik ország is.

Hatálya kiterjed a közokiratokra, nevezetesen az adminisztratív dokumentumokra, a közjegyzői okiratokra, a hivatalos nyilatkozatokra és a valamely bírói hatóságtól származó dokumentumokra; a diplomáciai és konzuli hatóságok által kibocsátott okiratok azonban nem tartoznak a hatálya alá.

Ez utóbbi dokumentumok tekintetében adott esetben az Európa Tanács 1968. évi egyezményét alkalmazzák. Ezen egyezmény eltörli a diplomáciai vagy konzuli képviselek által kiállított okiratok hitelesítési kötelezettségét. Valamennyi európai polgár azonban nem élhet ezen könnyítéssel, mivel a szóban forgó egyezményhez mindössze tizenöt tagállam csatlakozott.

Az anyakönyvi ügyekkel kapcsolatos nemzetközi együttműködés előmozdítása és az anyakönyvi hatóságok működésének javítása érdekében öt alapító állam[11] 1949-ben létrehozta a Nemzetközi Személyi Jogállapoti Bizottságot (a továbbiakban: CIEC). Jelenleg már 12 uniós tagállam tagja ennek a szervezetnek[12]. A CIEC fontos szerepet játszik az egyes országok általi megerősítésre nyitva álló nemzetközi egyezmények előmozdításában. Az anyakönyvi okmányok hitelesítésének kérdését több nemzetközi egyezmény is érinti: az anyakönyvi okmányok díjmentes kiszolgáltatásáról és hitelesítés alóli mentességéről szóló 1957. évi egyezmény, a többnyelvű anyakönyvi kivonatok kibocsátásáról szóló 1976. évi egyezmény, valamint az egyes okmányok és dokumentumok hitelesítés alóli mentességéről szóló 1977. évi egyezmény[13].

Maga az uniós jog is számos olyan rendelkezést tartalmaz, amely a tagállamok közötti hitelesítés teljes körű eltörlésére irányul.

Az 1987. évi egyezmény[14] több dokumentumkategória tekintetében teljesen megszünteti a hitelesítési kötelezettséget. Nevezetesen a hatóság vagy tisztviselő által kiállított dokumentumokról van szó, ideértve az ügyészség, hivatalvezető vagy bírósági végrehajtó által kibocsátott okiratokat, az adminisztratív dokumentumokat, a közjegyzői okiratokat, a hivatalos nyilatkozatokat – és különösen a magánokiratokon található bejegyzéseket –, valamint a diplomáciai és konzuli képviseletek által kiállított okiratokat. Az említett egyezményt azonban csak igen korlátozott számú tagállam erősítette meg, így az nem lépett hatályba, kivéve azt a hat tagállamot[15], amely úgy döntött, hogy az egymás közötti kapcsolataiban ideiglenesen alkalmazza az egyezmény rendelkezéseit.

A polgári jogi együttműködésre vonatkozóan az Unió által elfogadott egyes jogi eszközök – nevezetesen a 44/2001/EK és a 2201/2003/EK rendelet – szintén kilátásba helyezik a hitelesítés eltörlését azok dokumentumok tekintetében, amelyek ezen eszközök hatálya alá tartoznak[16].

3.3. A közokiratok tagállamok közötti áramlásának megkönnyítésére javasolt lehetséges megoldások

a) A közokiratok hitelességének vizsgálatát célzó adminisztratív formaságok eltörlése

A közokiratok benyújtásával kapcsolatos – eredetileg konzuli és kormányközi gyakorlaton alapuló – adminisztratív formaságok nehézségeket támasztanak az európai polgárokkal szemben, és már nem egyezethetők össze a mai társadalom igényeivel és fejlettségi szintjével, különösen a közös igazságügyi térségen belül.

Joggal kérdőjelezhetjük meg e formaságok szükségességét, hiszen azok korántsem állnak összhangban a tagállamok közötti, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatok elveivel és a polgárok növekvő mobilitásával.

Az Európai Unió Bírósága már 1997-ben kijelölte a követendő utat. Nevezetesen a Dafeki -ügyben[17] – amelyben egy Németországban dolgozó görög állampolgár és a német nyugdíjpénztár állt egymással szemben – a Bíróság állást foglalt az egyik tagállamban kibocsátott és egy másik tagállamban a munkavégzéssel összefüggésben benyújtott okmányok elismerése mellett. Fenti ítéletében a Bíróság megállapítja, hogy egy adott tagállam hatóságainak tiszteletben kell tartania a személyi jogállásra vonatkozó olyan egyenértékű igazolásokat és okiratokat, amelyeket egy másik tagállam illetékes hatóságai bocsátottak ki; ez alól kivételt képez az a helyzet, ha egy adott esetben olyan konkrét bizonyítékok merülnek fel, amelyek alapján komolyan kétségbe vonható a szóban forgó dokumentumok pontossága.

Eljött az ideje, hogy mérlegeljük a hitelesítés és az Apostille tanúsítvány megszüntetését az összes közokirat vonatkozásában, ezáltal lehetővé téve a közokiratok Unión belüli szabad áramlását.

E kötelezettség megszüntetése kiterjedhetne valamennyi közokiratra; ágazati megközelítéssel nem érhetnénk el kellőképpen hatékony eredményt. A hitelesítés mellett az Apostille tanúsítványt is megszüntethetnénk.

E formaságok eltörlése a gyakorlatban azt jelentené, hogy a polgárok egy adott tagállam hatósága által kiállított dokumentum eredeti példányát minden további eljárás nélkül, azonos módon nyújthatják be külföldön, mintha azt az adott tagállamban tennék.

A Bizottság javasolja tehát az összes ilyen idejétmúlt formaság eltörlésének mérlegelését és egy egyöntetű és korszerű, a határokon átnyúló esetek sajátosságait figyelembe vevő európai jogi keret létrehozását.

1. kérdés Ön szerint orvosolná-e egyes adminisztratív formaságok – például a hitelesítés és az Apostille tanúsítvány – megszüntetése a polgárok bürokratikus nehézségeit?

b) Az illetékes nemzeti hatóságok közötti együttműködés

Az adminisztratív formaságok eltörlése mellett megvalósulhat az illetékes nemzeti hatóságok együttműködése is.

Ennek céljából fejleszthető lenne a személyi jogállással foglalkozó tisztviselők közötti – jelenleg csupán néhány tagállam vonatkozásában létező – adminisztratív együttműködés, amelyre informális alapon és a CIEC-egyezmények[18] alapján kerülhetne sor.

Amennyiben komoly kétely merül fel egy dokumentum hitelességét illetően vagy egy adott okirat valamely tagállamban nem létezik, az illetékes nemzeti hatóságok a szükséges információk cseréje útján próbálhatnák megtalálni a megfelelő megoldást.

Az információcsere ezenfelül lehetővé tenné azt is, hogy egy adott személy származása szerinti tagállam anyakönyvi nyilvántartása tájékoztatást kapjon arról, hogy egy másik tagállamban az érintettre vonatkozóan egy okiratot állítottak ki. Ez hasznos lenne ugyanakkor az anyakönyvi okmányok naprakésszé tétele szempontjából is. Szintén át kellene tekinteni egy központi nyilvántartási pont felállításának lehetőségét azon anyakönyvi események nyilvántartására, amelyek az érintett polgár származási tagállamától eltérő tagállamban következtek be. Az információk egy helyre történő csoportosítása megkönnyítené az anyakönyvi okmányok kibocsátását, illetve naprakésszé tételét.

Ezen alkalmazásokat megfelelő elektronikus eszközök segítségével lehetne létrehozni[19].

Az online igazságszolgáltatás (e-Justice) keretében megvalósult projektek és elért eredmények is hozzájárulhatnának az információcseréhez. Az e-Justice internetes portál tájékoztatást nyújthat a polgároknak az anyakönyvi okmányok meglétéről és azok jogi vonatkozásairól (például arról, hogy mielőtt valaki az örökösi minőséget megállapító határozatért folyamodna a bíróságon, be kell szereznie a halotti anyakönyvi kivonatot az illetékes közigazgatósági hatóságnál). Meg kell vizsgálni annak lehetőségét is, hogy a polgárok egy biztonságos rendszeren keresztül elektronikus úton igényelhessék és kaphassák meg anyakönyvi okmányaikat.

Egyébiránt tekintettel a tagállamok igen eltérő közigazgatási struktúráira, kívánatos lenne a polgárok következetesebb tájékoztatása az anyakönyvi nyilvántartásba vétel és az okmányok kiszolgáltatása tekintetében illetékes hatóságokról. Ezzel összefüggésben a Bizottság bejelentette[20], hogy az „Európa Önökért” portált[21] felhasználóbarát és az interneten keresztül könnyen elérhető egyablakos ügyintézőhellyé alakítja át, amely tájékoztatást nyújt a polgárok és a vállalkozások jogairól az Unión belül.

2. kérdés Szükség van-e fokozottabb együttműködésre a tagállami hatóságok között az anyakönyvi okmányokat illetően, és ha igen, milyen elektronikus formában?

3. kérdés Mi a véleménye a személyi jogállással kapcsolatos események egyetlen helyen, egyetlen tagállamban történő nyilvántartásáról? Melyik hely lenne erre a legalkalmasabb: a születési hely, az állampolgárság szerinti tagállam vagy a tartózkodási hely szerinti tagállam?

4. kérdés Hasznosnak tartja-e Ön a személyi jogállással foglalkozó illetékes nemzeti hatóságok jegyzékének vagy tagállamonként egy információs pont elérhetőségeinek a közzétételét?

c) A közokiratok fordításának korlátozása

Az adminisztratív formaságok (például a hitelesítés és az Apostille tanúsítvány) elintézése mellett a polgároktól adott esetben megkövetelhetik a más tagállamban kibocsátott közokiratok lefordíttatását is. Az említett adminisztratív formaságokhoz hasonlóan a fordítás is időveszteséget jelent és költségekkel jár [22].

Számos közigazgatási ágazatban a fakultatív szabvány formanyomtatványok bevezetését is mérlegelni lehetne – legalábbis a leggyakoribb közokiratok (például a személyazonosító igazolványok vagy irattárca elvesztésének vagy ellopásának bejelentése) vonatkozásában –, minek köszönhetően megoldható lenne a fordítás előírásának problémája, illetve elkerülhetők lennének a költségek.

A szabvány formanyomtatványok a CIEC által kidolgozott többnyelvű formanyomtatványokon alapulhatnának. Ez utóbbiak igen sikeresek, mivel az alkalmazásukkal kiküszöbölhető az okmányoknak a benyújtás helye szerinti tagállamban történő lefordíttatása[23].

5. kérdés Ön milyen megoldásokat javasolna a fordítási kötelezettség megszüntetésére vagy legalábbis korlátozására?

d) Az európai anyakönyvi tanúsítvány

Az európai vezetői engedély és az európai útlevél már létezik. A Bizottság ezenkívül javasolta az európai öröklési tanúsítvány bevezetését. Áttekinthetnénk az európai anyakönyvi tanúsítvány létrehozásának lehetőségét is.

E tanúsítvány a tagállamok nemzeti anyakönyvi okmányaival együtt létezne. A polgárok számára nem kötelező, hanem fakultatív lehetőség lenne, azaz továbbra is módjukban állna nemzeti anyakönyvi okmány igénylése. Tehát az európai tanúsítvány nem lépne a tagállamokban már létező anyakönyvi okmányok helyébe.

Egy német és spanyol állampolgárságú „vegyes” házaspár a gyermekével Spanyolországban telepedik le. A szülőknek be kell szerezniük a gyermek születési anyakönyvi kivonatát ahhoz, hogy családi ellátásban részesülhessenek vagy spanyol iskolába írathassák gyermeküket. Németországban – azaz a gyermek születési helye szerinti tagállamban – kérhetik az európai születési anyakönyvi tanúsítvány kiállítását, amelyet azután az illetékes spanyol hatóságoknál benyújtanak. A tanúsítvány spanyol nyelven is kiállítható, így a szülőknek a spanyol hatóságoknál történő bemutatáskor nem kell azt lefordíttatniuk, amivel jelentős fordítási költségeket takaríthatnak meg. A házaspár mindazonáltal igényelhet nemzeti – vagyis német – születési anyakönyvi kivonatot is. Ebben az esetben azonban a spanyol hatóságok minden bizonnyal kérnék a dokumentum fordítását.

A kiállított tanúsítványnak abban a tagállamban is felhasználhatónak kell lennie, ahol kiállították.

A szülők valamely németországi adminisztratív eljárás során az európai anyakönyvi tanúsítványt is felhasználhatják, így nem kell ismételten az anyakönyvi ügyekkel foglalkozó tisztviselőhöz folyamodniuk.

Jelenleg az anyakönyvi okmányokon szereplő bejegyzések tagállamonként rendkívül különböznek. Például egy születési anyakönyvi kivonaton az összes tagállamban együttvéve több mint 40 különböző bejegyzést találhatunk, és e bejegyzések közül nem mindegyik létezik valamennyi tagállamban. Ezek az eltérések nehézségeket okoznak az anyakönyvi ügyekkel foglalkozó tisztviselők számára, akik a saját jogrendszerükben ismeretlen bejegyzésekkel találkoznak. Az eltérések miatt a tisztviselőknek gyakran kiegészítő információkat kell kérniük, a polgárok számára pedig az ügyintézés körülményesebb és időveszteséggel jár.

Nemcsak a tartalom, de a forma is különbözik az egyes tagállamokban. Az alaki eltérések miatt nehézségekbe ütközik a dokumentumok megértése és azonosítása a hatóságok és a polgárok számára egyaránt, különösen amikor hiányzik a kellő nyelvismeret.

A tervek szerint a tanúsítvány formátumát és az azon szereplő információkat egy egységes okirat, az európai tanúsítvány bevezetésével szabványosítják. Ezáltal jelentősen könnyebb lesz az okiraton feltüntetett anyakönyvi adatok értelmezése, és kiküszöbölhetők lesznek azok a kérdések, amelyek egy adott tagállamban a nemzeti anyakönyvi okmányokon rögzített, de a dokumentum benyújtási helye szerinti tagállamban ismeretlen bejegyzésekkel kapcsolatban merülnek fel.

6. kérdés Milyen anyakönyvi okmányokra lehetne kiterjeszteni az európai anyakönyvi tanúsítványt? Milyen információknak kellene szerepelniük az európai tanúsítványon?

AZ ANYAKÖNYVI OKMÁNYOK HATÁLYÁNAK KÖLCSÖNÖS ELISMERÉSE

4.1. Problémakör

A közokiratok között az anyakönyvi okmányok egy sajátos problémát vetnek fel, nevezetesen a hatályukat illetően.

Minden tagállam a saját koncepciója alapján hozta létre anyakönyvi nyilvántartását, mely koncepció az adott tagállam történelméhez, kultúrájához, jogrendszeréhez kapcsolódik. Az anyakönyvi nyilvántartás tájékoztatást nyújt az egyes személyek jogállásáról és meghatározza a társadalmon belüli helyzetüket. A jogi helyzetük alapját képezi. Az anyakönyvi okmányok olyan hatóság által kiállított írásos dokumentumok, amelyek az egyes polgárok életében bekövetkező eseményeket – például a születést, a leszármazást, az örökbefogadást, a házasságkötést, az apaság elismerését, az elhalálozást vagy akár a házasságkötés utáni névfelvételt vagy névváltoztatást, a válást, a bejegyzett élettársi kapcsolatot, a házasságon kívül született gyermekek elismerését, a nemváltoztatást vagy örökbefogadást – rögzítik.

A határokon átnyúló esetekben mindenekelőtt az a kérdés vetődik fel, hogy az egyik tagállamban az anyakönyvi okmány által megállapított jogi helyzetet a többi tagállamban is elismerik-e.

Egy három éve házasságot kötött francia pár Dániába költözik, ahol szakmai okokból négy évet kívánnak eltölteni. Néhány éves életközösség után megszületik az első gyermekük. A gyermek nevének anyakönyvezésekor a dán hatóságok – tekintettel arra, hogy Dánia a gyermek és szülei lakóhelye szerinti tagállam – a dán törvényeket alkalmazzák. Amikor a család visszatér Franciaországba, a francia hatóságok nem ismerik el a gyermeknek a dán jogban megállapított szabályok szerint anyakönyvezett nevét. Ez a helyzet a gyermek számára jogbizonytalanságot idéz elő, mivel attól függően, hogy Dániában vagy Franciaországban tartózkodik, más módon azonosítják; ennek hatása megmutatkozik majd akkor, ha a gyermek élni kíván a szabad mozgáshoz való jogával.

A név a személyek azonosításának egyik alapvető eleme. A névadás szabályait történelmi, vallási, nyelvi és kulturális tényezők befolyásolják, így azok az egyes tagállamokban jelentősen különböznek. Azokat a problémákat, amelyekkel a polgárok a névadásra vonatkozó nemzeti szabályok különbözősége miatt szembesülnek, jól érzékelteti az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata[24], amely bemutatja mindazon kellemetlenségeket, amelyeket a családi név meghatározásával kapcsolatos eltérések okozhatnak az egyéneknek a szakmai és magánéletükben egyaránt[25].

Lehetővé kell tennünk a személyi jogállásra vonatkozó helyzet folytonosságának és állandóságának biztosítását a szabad mozgáshoz való jogát gyakorló valamennyi európai polgár esetében. Ha egy polgár úgy dönt, hogy egy adott tagállam határain kívül kíván élni, dolgozni vagy tanulni, az első tagállamban megszerzett jogi helyzetét (ilyen például egy férjes asszony névváltoztatása, amennyiben törvényesen felveszi a férje nevét) nem kérdőjelezhetik meg a második tagállam hatóságai, mivel ezzel akadályoznák és objektív nehézségek elé állítanák a polgárt a jogai gyakorlása során.

Másodsorban az a kérdés merül fel, hogy – amennyiben határokon átnyúló esetről van szó – az anyakönyvi okmány által megállapított jogi helyzet előidézhet-e olyan jogi hatásokat, amelyek az eset határokon átnyúló jellegéből adódnak.

Finnországban házasságkötés nélkül együtt él egy svéd és egy német állampolgár. Néhány éves életközösség után megszületik az első gyermekük. Hogyan állapítják meg a lakóhely szerinti tagállam – nevezetesen Finnország – hatóságai a gyermek leszármazását, vagyis a gyermeket a biológiai szüleivel összekötő családi kapcsolatot? Milyen szabályokat alkalmaznak a finn hatóságok a leszármazás megállapításánál? Az apa származási tagállama szerint a svéd törvényeket, az anya származási tagállama szerinti német törvényeket vagy a születés helye szerinti tagállam szerint a finn törvényeket veszik figyelembe? Amennyiben Finnország a saját törvényeit alkalmazza a leszármazás megállapításánál, elismerik-e azt a szülők származási tagállamaiban – azaz Svédországban és Németországban –, illetve a többi uniós tagállamban? Mivel valamennyi tagállam a saját jogszabályait alkalmazza, nem kizárt, hogy a német hatóságok nem ismerik el a finn jogszabályok alapján megállapított leszármazást.

Minden tagállam a nemzetközi magánjoga által előírt kapcsoló tényező alapján határozza meg a határokon átnyúló helyzetekben alkalmazandó jogszabályokat. E kapcsoló tényező elsősorban az állampolgárság vagy a szokásos tartózkodási hely lehet. Az ily módon meghatározott irányadó jog tagállamonként jelentősen különbözik. E különbözőségek elkerülhetetlen következménye, hogy egy adott tagállamban megállapított személyi jogállást nem ismernek el automatikusan egy másik tagállamban, mert az alkalmazandó jog az érintett tagállamokban eltérő.

Felvetődik a kérdés egy olyan uniós fellépés szükségességéről, amelynek célja, hogy nagyobb jogbiztonságot nyújtson az európai polgároknak a személyi jogállással kapcsolatos ügyekben, valamint megszüntesse azon akadályokat, amelyekkel a polgár egy adott tagállamban megállapított jogi helyzetnek egy másik tagállamban való elismertetése kapcsán szembesül. Ez az elismerés azért szükséges, hogy az érintett élhessen mindazon polgári jogokkal, amelyek a jogi helyzetéből adódóan a tartózkodási helye szerinti tagállamban megilletik.

4.2. Jogi keret

A személyi jogállással kapcsolatos kérdések nem új keletűek az európai jogalkotók számára, akik az elsődleges és másodlagos jogban számos joggal ruházták fel az európai polgárokat. Az Unió már foglalkozott személyi jogállást érintő kérdésekkel és különösen házassági ügyekkel. A fent említett 2201/2003/EK rendelet 21. cikkének (2) bekezdése értelmében „nem szükséges külön eljárás egy tagállam anyakönyvi nyilvántartásába történő bejegyzéshez egy másik tagállamban hozott, a házasság felbontására, a különválásra vagy a házasság érvénytelenítésére vonatkozó határozat alapján”. Mindazonáltal a másodlagos jogban foglalt uniós rendelkezések még most is igen célzottak, és továbbra sem léteznek jogszabályok a személyi jogállás tekintetében egy adott tagállam által megállapított jogi helyzet másik tagállamban történő elismeréséről.

Nemzetközi szinten érvényben vannak olyan egyezmények, amelyek lehetővé teszik a határokon átnyúló helyzetekben a személyi jogállással kapcsolatos kérdések rendezését. Mindenekelőtt a CIEC-egyezményekről van szó, amelyek célja egységes kollíziós szabályok bevezetése a személyi jogi kérdésekben[26]. Ezeket az egyezményeket azonban általában csak kisszámú – többnyire tizenkettőnél kevesebb – állam erősítette meg. Ez hozzájárul a határokon átnyúló helyzetek vonatkozásában alkalmazandó szabályok jogi széttagoltságához. Továbbá azok az uniós tagállamok, amelyek egyben a CIEC tagjai is, nem csatlakoztak valamennyien e szervezet összes egyezményéhez. Egyetlen olyan CIEC-egyezményt sem találunk, amelyet az összes CIEC-tag uniós tagállam megerősítette.

4.3. Az anyakönyvi okmányok joghatásainak elismerésére javasolt lehetséges megoldások

Fontolóra kellene vennünk az anyakönyvi okmányok joghatásainak, illetve egy, a hivatkozás helye szerinti tagállamtól különböző tagállamban megállapított személyi jogállással összefüggő jogi helyzetnek az elismerését biztosító lehetséges megoldásokat.

Ezzel kapcsolatosan fontos megjegyezni, hogy az Európai Unió nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy a tagállamok családjogra vonatkozó anyagi jogi szabályaiba beavatkozzék. Következésképpen a Bizottságnak nem áll módjában vagy szándékában, hogy európai anyagi jogi szabályok kidolgozását javasolja például a névviseléssel, az örökbefogadással vagy a házasságkötéssel összefüggésben, vagy módosítsa a házasság nemzeti szintű fogalommeghatározását. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés semmilyen jogi alapot nem biztosít ilyen megoldások megvalósítására.

Fentiek fényében a másik tagállamban jogszerűen kiállított anyakönyvi okmányok joghatása elismerésének megkönnyítésével megoldható lehet néhány olyan gyakorlati nehézség, amellyel a polgár a határokon átnyúló helyzetekben a mindennapi élete során szembesül. E problémák orvosolására az Európai Unió számára három szakpolitikai lehetőség kínálkozik: segítségnyújtás a tagállamoknak a gyakorlati megoldások megtalálásához, az automatikus elismerés vagy a kollíziós szabályok harmonizációján alapuló elismerés.

a) Segítségnyújtás a tagállamoknak a gyakorlati megoldások keresésében

Helytálló lehet az az érvelés, miszerint azokat az anyakönyvi okmányokkal kapcsolatos nehézségeket, amelyekkel a polgár a határokon átnyúló helyzetekben a mindennapi élete során szembesül, a tagállamok nemzeti szinten hatékonyabban kezelhetnék, mivel a tagállami hatóságok a saját nemzeti jogukkal összhangban határozhatnák meg a gyakorlati megoldásokat. Például mindaddig, amíg nem valósul meg a személyi jogállással kapcsolatosan alkalmazandó jogra vonatkozó szabályok nagyobb fokú harmonizációja vagy a családjogi szabályok további konvergenciája, az képezi az Európai Unió elsődleges feladatát, hogy segítse a nemzeti hatóságokat a hatékonyabb együttműködésben.

7. kérdés Véleménye szerint képesek-e a nemzeti hatóságok arra, hogy saját maguk eredményesen megoldják azokat a személyi jogállással kapcsolatos kérdéseket, amelyekkel a polgárok a határokon átnyúló helyzetekben találkoznak? Amennyiben igen, nem lenne-e kívánatos, hogy az Európai Unió intézményei legalább néhány iránymutatással (esetleg uniós ajánlás útján) támogassák a nemzeti hatóságokat a polgárok problémáira gyakorlati megoldásokat kínáló megközelítések minimális koherenciájának biztosítása érdekében?

b) Automatikus elismerés

Egy másik lehetséges megoldás a más tagállamban megállapított személyi jogállással kapcsolatos helyzetek automatikus elismerése az adott tagállamban. Az ilyen elismerésre a meglévő jogszabályok harmonizációja nélkül kerülne sor, és az semmilyen változtatást nem tenne szükségessé a tagállamok jogrendszerében.

Ez a megoldás azt jelentené, hogy minden tagállam a kölcsönös bizalom elve alapján elfogadja és elismeri a más tagállamokban megállapított jogi helyzet joghatásait. A fenti példákban a gyermek nevét és leszármazását még akkor is el kellene ismernie a gyermek származási helye szerinti tagállam hatóságainak, ha e tagállam jogszabályainak alkalmazása más eredményhez vezetne.

Az európai polgár számára sok tekintetben előnyös lenne, ha az egyik tagállamban megállapított jogi helyzetet automatikusan elismernék az Unió összes tagállamában.

A szóban forgó megoldás mindenekelőtt azzal az előnnyel járna, hogy az Unió területén a szabad mozgáshoz való jogát gyakorló polgárok számára egyszerűbb és átláthatóbb lenne a helyzetük megítélése. Minden polgár, akinek a személyi jogállásában változás áll be vagy a személyi jogállásra vonatkozó helyzetét egy adott tagállamban megállapítják, előre tudhatja majd, hogy a jogállását akkor sem kérdőjelezhetik meg, ha például úgy dönt, hogy néhány évet a származási tagállamától távol, egy másik tagállamban kíván eltölteni. Az Unió garantálja polgárai személyi jogállásának állandóságát, és a származási tagállamban kialakult helyzetet a szerződés alapján automatikusan elismerik majd a többi tagállamban is.

A másik tagállamban megállapított jogi helyzet automatikus elismeréséhez a fogadó tagállamnak (azaz ahol a polgár élni vagy dolgozni kíván) nincs szüksége arra, hogy megváltoztassa anyagi jogát vagy módosítsa jogrendszerét.

Az elismerés másik előnye az lenne, hogy biztosítaná a polgárok által szabad mozgáshoz való joguk gyakorlása során elvárható jogbiztonságot. Érvként felhozható, hogy a jogbizonytalanság és az a számos nehézség, amellyel a polgár esetleg szembesülhet az elhagyni kívánt tagállamban kialakult jogi helyzetének máshol történő elismertetése során, feltehetőleg már nem lesz elrettentő hatású, és nem akadályozza az érintettet az európai polgársággal összefüggő jogainak gyakorlásában.

Ebben az esetben azonban ezt a lehetőséget számos kiegyenlítő intézkedésnek kell kísérnie az esetleges csalások és visszaélések kiküszöbölése, valamint a tagállamok közrendi szabályainak maradéktalan tiszteletben tartása érdekében.. Egyébiránt az automatikus elismerés adott esetben könnyebben alkalmazható lehet bizonyos személyi jogállással kapcsolatos helyzetekben, például névadás vagy névváltoztatás esetén. Bizonyos más helyzetekben – például házasságkötés esetén – az alkalmazás kérdése viszont bonyolultabbnak tűnhet.

8. kérdés Mi a véleménye az automatikus elismerésről? Ön szerint milyen személyi jogállással kapcsolatos helyzetekben lenne alkalmazható, illetve milyen helyzetekben kerülendő az alkalmazása?

c) A kollíziós szabályok harmonizációján alapuló elismerés

A kollíziós szabályok harmonizációja szintén lehetővé tenné a polgárok számára a szabad mozgáshoz való joguk teljes körű gyakorlását, és egyúttal nagyobb jogbiztonságot garantálna számukra a más tagállamban kialakult személyi jogállással kapcsolatos helyzetekben.

Egy uniós szinten kialakított közös szabályrendszer biztosítaná azt a jogot, amelyet a határokon átnyúló helyzetekben valamely személyi jogállással kapcsolatos esemény bekövetkeztekor kellene alkalmazni.

E jogot egy vagy több olyan kapcsoló tényező alapján határoznák meg, amely figyelembe veszi a polgárok szabad mozgását. Ennek köszönhetően a szabályok kiszámíthatóak és előre ismeretesek lesznek. Például arra a polgárra, aki a származási tagállamától eltérő tagállamban tartózkodik, ez utóbbi tagállam – ahová az érintett kötődik – joga lesz alkalmazható, semmint a származási tagállamé, ahonnan az adott polgár adott esetben már hosszú évekkel korábban elköltözött.

Egyébiránt meg kell határozni azt is, hogy ugyanaz a kapcsoló tényező választandó-e több személyi jogállással kapcsolatos helyzetre vonatkozóan, vagy az adott esettől függően inkább más-más kapcsoló tényező alkalmazása indokolt-e.

9. kérdés Mi a véleménye a kollíziós szabályok harmonizációján alapuló elismerésről? Ön szerint milyen személyi jogállással kapcsolatos helyzetekben lenne alkalmazható?

Az érintett polgár jogválasztásának hiányában az európai szabványok szerinti kapcsoló tényező(k) alapján megállapított alkalmazandó jog lenne alkalmazható. A határokon átnyúló helyzetben lévő polgár számára elvileg biztosítható annak lehetősége, hogy a személyi jogállással kapcsolatos eseményeknél maga válassza meg az alkalmazandó jogot. E lehetőség megfelelhetne a polgár jogos igényeinek, hiszen az érintett a jogválasztással kifejezné kötődését saját kultúrájához és származási tagállamához, vagy éppen egy másik tagállamhoz. A választási lehetőség ugyanakkor a harmadik személyek érdekeinek sérelme és a közrend veszélyeztetése nélkül tartaná tiszteletben a személyi jogállással kapcsolatos egyéni szabadságot. E választási szabadság azonban szabályozási keretet igényel, és kizárólag olyan jogszabály alkalmazását eredményezheti, amelyhez a polgárt szoros szálak fűzik.

10. kérdés Hogyan ítéli meg a polgárok szabad jogválasztásának lehetőségét? Ön szerint a szabad jogválasztás milyen személyi jogállással kapcsolatos helyzetekben lenne alkalmazható?

11. kérdés Az automatikus elismerés és a kollíziós szabályok harmonizációján alapuló elismerés mellett tudna-e javasolni olyan más megoldást, amely hatékony lehet a határokon átnyúló esetekben a személyi jogállással kapcsolatos jogi helyzeteket illetően?

KÖVETKEZTETÉS

E zöld könyv célja egy olyan nyilvános konzultáció elindítása, amelynek eredményeképpen a Bizottság összegyűjtheti az érintett szereplők útmutatásait és véleményeit mindazon lehetséges lépésekről, amelyek megkönnyíthetik a polgárok életét a közokiratok szabad áramlásával és az anyakönyvi okmányok kölcsönös elismerésével összefüggő kérdésekben.

A zöld könyvet a Bizottság honlapján közzéteszik.

A konzultációra 2010. december 14. és 2010. április 30. között kerül sor. A Bizottság felkéri az érdekelteket, hogy észrevételeiket a következő címre nyújtsák be:

Commission européenne (Európai Bizottság)

Direction générale de la justice (A Jogérvényesülés, Szabadság és Biztonság Főigazgatósága)

Unité A1 – Coopération judiciaire en matière civile (A1. csoport – Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés)

B – 1049 Brüsszel

Fax: + 32-2 299 64 57

E-mail: JUST-COOP-JUDICIAIRE-CIVILE@ec.europa.eu

A Bizottság a magán- és közszektorból érkező valamennyi hozzászólást közzéteszi honlapján, amennyiben azok szerzői kifejezetten nem emelnek kifogást a személyes adataik közlése ellen arra való hivatkozással, hogy az ilyen közlés a jogos érdekeiket sértené.

A Bizottság nyilvános meghallgatást szervezhet a zöld könyv tárgyát képező témákról.

[1] A polgárok mobilitását szintén ékesszólóan bizonyítja az Unión belül nyilvántartásba vett házasságok és válások száma: tájékoztatásul a megközelítőleg 122 millió házasságkötésből mintegy 16 millió (13 %) határokon átívelő jellegű.

[2] COM(2010) 603 végleges, 2010. évi jelentés az uniós polgárságról – Az uniós polgárok jogainak érvényesítése előtt álló akadályok lebontása.

[3] COM(2004) 401 végleges – „A szabadság, biztonság és igazságosság övezete: a tamperei program mérlege és az új iránymutatások” című közlemény, 11. o.

[4] A tanulmányok a következő internetes oldalon olvashatók: http://ec.europa.eu/civiljustice/publications/publications_en.htm#5

[5] A stockholmi program – A polgárokat szolgáló és védő, nyitott és biztonságos Európa, HL C 115., 2010.5.4., 1. o.

[6] Állásfoglalás a Bizottságnak szóló ajánlásokkal az európai közokiratról, 2008. december.

[7] A stockholmi program végrehajtásáról szóló cselekvési terv polgári jogi, kereskedelmi jogi, családjogi és nemzetközi magánjogi vonatkozásairól szóló, 2010. november 22-i jelentés.

[8] A fizetendő összeg, illetve a díjtáblázat tagállamonként meglehetősen eltérő (egyes tagállamokban nem haladja meg a 20 EUR-t, míg más tagállamokban a díjtétel a dokumentum jellegétől függően változik, és az 50 EUR-t is elérheti).

[9] Az Apostille tanúsítvány is költségekkel járhat: számos államban díjfizetéshez kötött. A fizetendő összeg tagállamonként igencsak eltérő. Bizonyos országokban díjmentesen vagy 5 EUR-nál alacsonyabb díj ellenében kiállítják az Apostille tanúsítványt, míg más államokban akár 50 EUR-t is fizetnünk kell mindezért.

[10] A külföldi közokiratok hitelesítési kötelezettségének eltörléséről szóló 1961. október 5-i egyezmény: http://www.hcch.net/index_en..php?act=conventions.text&cid=41. Az egyezmény hatálya nem terjed ki a diplomáciai és konzuli képviseletek által kiállított dokumentumokra, valamint a kereskedelmi és vámügyi műveletekkel összefüggő közokiratokra. Az Apostille tanúsítványról az egyezmény 4. és 5. cikke rendelkezik.

[11] Az öt alapító állam nevezetesen Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Svájc.

[12] A CIEC honlapja: http://www.ciec1.org/. A CIEC alapításában részt vevő fent említett négy uniós tagállam mellett már Görögország, Lengyelország, Magyarország, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország és az Egyesült Királyság is a szervezet tagja.

[13] Nevezetesen a 2., 16. és 17. számú egyezményről van szó.

[14] Az Európai Közösségek tagállamaiban az okmányok hitelesítésének eltörléséről szóló, 1987. május 25-i egyezmény.

[15] E hat tagállam Belgium, Dánia, Franciaország, Írország, Lettország és Olaszország.

[16] E rendelkezések a következők: a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK tanácsi rendelet 56. cikke, valamint a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2003. november 27-i 2201/2003/EK tanácsi rendelet 52. cikke.

[17] C-336/94. sz. Eftalia Dafeki kontra Landesversicherungsanstalt ügy, EBHT 1997., I-06761. o., 19. pont.

[18] Lásd különösen a 3., 8. és 26. sz. egyezményt. A 3. sz. egyezmény értelmében amikor a személyi jogállással foglalkozó tisztviselő egy házasságkötést a házassági anyakönyvbe bejegyez, arról egy formanyomtatvány segítségével tájékoztatja a leendő házastársak születési helye szerint illetékes személyi jogállással foglalkozó tisztviselőt. Ehhez az egyezményhez tizenegy szerződő állam – köztük tíz európai uniós tagállam – csatlakozott. Az egyezményt aláíró uniós tagállamok a következők: Ausztria, Belgium, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország.

[19] A jelenleg a szakmai képesítések és a szolgáltatások területén a hatóságok közötti információcseréhez használt belső piaci információs rendszer (IMI) megfelelő eszköz lehet a tagállamok illetékes hatóságai közötti együttműködés javítására, és az alkalmazásával elkerülhető lenne a dokumentumok fordításának előírása is, lásd http://ec.europa.eu/imi-net. Egyébiránt a Bizottság társfinanszírozásában megvalósuló „CIEC-platform” igen hasznos munkaalappá válhat a jövőben. Nevezetesen megvalósítja az elektronikus eszközök kifejlesztését és használatát az igazságszolgáltatás céljára és különösen a személyi jogállással foglalkozó tisztviselők hálózatának létrehozását illetően, ami igen hasznos a polgárok számára. A CIEC-platform támogatja ezenkívül a kormányközi együttműködés keretében kifejlesztett bevált módszereket is.

[20] Fent említett COM(2010) 603 végleges dokumentum, valamint COM(2010) 608 végleges – „Az egységes piaci intézkedéscsomag felé – A magas szinten versenyképes szociális piacgazdaságért” című közlemény.

[21] Lásd http://ec.europa.eu/youreurope.

[22] Egy egyszerű dokumentum fordításának átlagos költsége 30 EUR-tól 150 EUR-ig is terjedhet.

[23] A 16. sz. egyezmény húsz államban – közülük tizenkét európai uniós tagállamban – hatályos.

[24] C-168/91. sz. Christos Konstantinidis ügy , EBHT 1993., I-01191. o.; C-148/02 sz. Carlos Garcia Avello ügy, EBHT 2003., I-16613. o.; C-353/06 sz. Grunkin-Paul ügy, EBHT 2008., I-07639. o.; C-208/09. sz. Ilonka Sayn-Wittgenstein ügy, az Európai Bíróságon folyamatban.

[25] A fent említett C-353/06 sz. ügy 22., 23., 25. és 27. pontja, valamint a fent említett C-148/02 sz. ügy 36. pontja.

[26] Lásd a házasságon kívüli gyermekek házasság általi törvényesítéséről szóló a 12. sz. egyezményt, a házasságon kívül született gyermekek önkéntes elismeréséről szóló 18. sz. egyezményt, valamint a családi és utónevekre alkalmazandó szabályokról szóló 19. sz. egyezményt. A külföldön történő házasságkötések megkönnyítését célzó 7. sz. egyezmény szintén tartalmaz egy kollíziós szabályt a házasságkötés előtti előzetes közzétételről.