[pic] | EURÓPAI BIZOTTSÁG |

Brüsszel, 2010.5.28.

COM(2010)262 végleges

A BIZOTTSÁG JELENTÉSE A TANÁCSNAK ÉS AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK

A 2006/48/EK IRÁNYELV 122A. CIKKÉNEK VÁRT HATÁSA

A BIZOTTSÁG JELENTÉSE A TANÁCSNAK ÉS AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK

A 2006/48/EK IRÁNYELV 122A. CIKKÉNEK VÁRT HATÁSA

1. Az értékpapírosítás egy olyan üzleti modell, amelyben a kibocsátó[1] hiteleket és más hitelkockázatnak kitett eszközöket tranche-ok formájában a befektetőkre ruház át. Ezek a tranche-ok az értékpapírosított eszközökkel szembeni, eltérő szenioritású követeléseket testesítenek meg, ahol a szenioritás határozza meg, hogy az értékpapírosított eszközök felmerülő veszteségei milyen sorrendben érintik a különböző tranche-ok befektetőit. 2007 nyara óta, miután felszínre kerültek az értékpapírosított jelzáloghitelek nagymértékű, váratlan veszteségei, az értékpapírosítási piacok nagy válságban vannak és csak lassan és részlegesen állnak helyre. Mivel ez a válság súlyosan érinti a pénzügyi rendszert és a gazdaság egészét, döntő fontosságú, hogy bizonyos értékpapírosítások nagymértékű, váratlan veszteségeinek kiváltó okait szabályozással kezeljék. Egyik kiváltó okként megnevezhető a kibocsátók részéről a megbízható hitelnyújtási gyakorlat hiánya, amely azért volt lehetséges, mert az értékpapírosítási tranche-ok hivatásos befektetői[2] nem vizsgálták meg befektetéseiket kellő körültekintéssel, és ezért nem követelték meg a fegyelmet a kibocsátóktól.

2. A 122a. cikk[3] olyan követelményeket ír elő az Európai Unió hitelintézetei számára, amelyekkel biztosítható, hogy csak megfelelően, kellő körültekintéssel megvizsgált értékpapírosításba fektetnek be, és amelyek esetében a kezdeményezőknek érdekük kellő körültekintéssel eljárni az értékpapírosítandó hitelek nyújtása során. A cikk arra is kötelezi a hitelintézeteket – amennyiben kezdeményezőként lépnek fel – hogy gondoskodjanak a befektető kellő körültekintéséhez szükséges közzétételekről. A jogalkotási folyamat során a cikk jelentős változáson ment keresztül, és – többek között az értékpapírosítási piacok nehéz helyzete miatt – nem került sor a cikk előírásainak hatásvizsgálatára végső formájukban. A jogalkotási folyamat során különösen a cikk egy elemének hatékonyságával kapcsolatban merültek fel aggályok, mégpedig az értékpapírosítások kibocsátóira vonatkozó azon követelmény kapcsán, hogy az értékpapírosításban kitettséget kell megtartaniuk (önrészmegtartásra vonatkozó követelmény) azért, hogy így ösztönözve legyenek a körültekintő hitelkezdeményezésre. Ezen aggályok vezettek a következő rendelkezés beszúrásához:

„A Bizottság 2009. december 31-ig jelentést készít a 122a. cikk várható hatásáról, és azt megfelelő javaslatok kíséretében benyújtja az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak. A Bizottság jelentését az európai bankfelügyelők bizottságával folytatott konzultációt követően készíti el. A jelentés kitér arra, hogy a 122a. cikk (1) bekezdése szerinti minimális névértékre vonatkozó követelmény alkalmas-e a kezdeményezők, a szponzorok és a befektetők érdekeinek jobb összehangolására és a pénzügyi stabilitás fokozására, illetve arra, hogy a nemzetközi fejlesztésekre tekintettel megfelelő-e névérték minimális szintjének emelése”[4].

3. Ennek megfelelően ez a jelentés magas szintű értékelést ad a 122a. cikk általános hatását (a jelentés 1. része), majd sorra veszi az önrészmegtartásra vonatkozó követelmény hatékonyságára és minimális szintje megemelésének célszerűségére vonatkozó kérdéseket (2. rész). A jelentés 3. része tartalmazza a következtetéseket. A jelentéshez melléklet is tartozik, amely a CEBS által az önrészmegtartásra vonatkozó szabály különös szempontjainak javítását illetően tett technikai javaslatokat tárgyalja. A Bizottság megjegyzi, hogy ezt a jelentést azelőtt kell elkészítenie, mielőtt az irányelv érintett követelményét át kell ültetni a tagállamok jogába. Ez a jelentés következetesen a követelmény várt hatásáról és a minimális megtartási szint emelésének várt előnyeiről beszél, de nem tud a követelmény alkalmazásával kapcsolatos konkrét tapasztalatokra támaszkodni.

A 122A. CIKK VÁRT ÁLTALÁNOS HATÁSA

4. A 122a. cikk várt hatását az értékpapírosítási piacok jelenlegi helyzetéhez képest kell értékelni. A válságot megelőzően az értékpapírosítást széleskörűen a pénzügyi rendszer stabilizátorának tartották. A hatékonyabb hitelallokációs folyamat egyik kulcselemét látták benne, amely a befektetők szélesebb és diverzifikáltabb csoportjára szórja szét a hitelkockázatot a bankok mérlegében való koncentrálódás helyett. Így a banki és az általános pénzügyi rendszer ellenállóbb, elkerülhető a tömeges bankcsőd és zavartalanabbak a hitelciklusok. Kiderült azonban, hogy a kockázateloszlás mértéke messze volt az ideálistól. Ehelyett gyakran előfordult, hogy az értékpapírosított kitettségek végül ugyanúgy bankok birtokába kerültek, csak másokéba, méghozzá olyanokéba, amelyek sokszor nem is ismerték kellően a mögöttes kockázatokat.

5. Az értékpapírosítás a megbízó és a megbízott viszonyával kapcsolatban is komoly problémákat vetett fel, mivel a kibocsátók és a végső befektetők érdekei nem voltak összehangolva. Azok a szereplők, akik a kockázati lánc elején elhelyezkedve a legjobb helyzetben voltak a hitelnyújtási és -ellenőrzési tevékenységek prudens elvégzéséhez, inkább a díjbevételek maximalizálására összpontosítottak. Ezenkívül a lánc végén lévő befektetők közül sokan nem jártak el kellő körültekintéssel, és túlságosan megbíztak a hitelminősítők kockázatelemzéseiben. A hitelminősítők iránti túlzott bizalom részben a termékek fokozódó összetettségéből és a házon belüli elemzési kapacitások szűkösségéből ered. Ami a hitelminősítőket illeti, gyakran hibás módszereket és adatokat használtak fel a minősítések megállapításakor, a rájuk támaszkodó befektetők pedig nem mindig rendelkeztek elegendő elemzési kapacitással és információval ahhoz, hogy megkérdőjelezzék a minősítéseket és maguk értékeljék a befektetéseket.

6. A globális értékpapírosítás bruttó kibocsátási volumene az 1990-es évek elején szinte nulláról indulva 2006-ra majdnem 5 billió USD-vel érte el a csúcsot. Azóta a volumen erőteljesen visszaesett. Valójában az USA-beli magán (azaz nem állami szponzor által végzett) jelzálog-fedezetű értékpapírosítás majdnem teljesen összeomlott. Ezt az összeomlást részben ellensúlyozta a növekvő európai kibocsátás – amely azonban szinte kizárólag a kibocsátók által a központi banki likviditási lehetőségekhez való hozzáférés érdekében biztosítékként megtartott értékpapírokból áll. Az ingatlanfedezet nélkül végzett értékpapírosítás kibocsátási volumene – szintén a központi banki likviditási lehetőségeknek köszönhetően – elég stabil maradt. Másrészről, bár a legtöbb nem-jelzálogfedezetű értékpapírosítás[5] alapjául szolgáló hitelek teljesítménye várhatóan romlik, úgy tűnik, a hivatásos befektetők viszonylag elégedettek ezekkel az értékpapírokkal. Elégedettségük főként abból eredhet, hogy jobban értik ezen értékpapírok struktúráit és teljesítményük mozgatórugóit, valamint abból a tényből, hogy a kibocsátóknak a megítélés szerint jelentős az önérdekük, mivel az általuk értékpapírosított kitettségek kockázatának egy részét megtartják.

7. A fentiek fényében a Bizottság várakozásai szerint a 122a. cikk értékpapírosításra gyakorolt hatása pozitív lesz. A cikk segít szorosabban összehangolni a kibocsátók és befektetők érdekeit és ezáltal megbízhatóbbá tenni az értékpapírosítást, és új bizalmat kelteni a finanszírozás e forrása iránt. A végső következmény az lehet, hogy az értékpapírosítások nagyobb volumennel, a pénzügyi ágazat által a reálgazdaságnak nyújtott hitelek refinanszírozási forrásaként visszatérnek, mindazonáltal a válság során nyilvánvalóvá vált túlkapások nélkül[6]. A 122a. cikk megközelítése háromágú. Elsőként a banki befektetőknek kell teljesíteniük számos, a kellő körültekintés keretében elvégzendő intézkedést (a felügyeleteknek pedig meg kell vizsgálniuk azok teljesítését). Az előírt intézkedések közé tartozik, hogy a befektető a vásárolt értékpapírokon stressztesztet végez, megvizsgálva a mögöttes hitelportfóliót. Másodikként a banki kezdeményezőknek biztosítaniuk kell, hogy a befektetők hozzáférjenek a kellő körültekintéshez szükséges információhoz. Harmadikként az értékpapírosítások kibocsátóinak saját értékpapírosításaikban legalább 5% gazdasági érdekeltséget kell megtartaniuk. A megközelítés három ágának együttes célja biztosítani a befektetők és a kezdeményezők érdekeinek összehangolását, gondoskodva arról, hogy:

8. a befektetők ne fektessenek be vakon abba, amit nem is értenek igazán;

9. a befektetők képesek legyenek szankcionálni a kibocsátókat; valamint

10. a kezdeményezők saját pénzüket is kockáztassák és ne legyen érdekük a rossz hitelek értékpapírosítása.

11. A 122a. cikk kedvező hatású, mivel összehangolja a felek érdekeit és ezáltal hozzájárul a túlzott kockázatvállalás elkerüléséhez, ugyanakkor növeli az értékpapírosítás költségeit. A többletköltségek abból erednek, hogy a kibocsátóknak közzétételeket kell tenniük, a befektetőknek forrásokat kell áldozniuk a kellő körültekintésre, és végül, a kibocsátóknak finanszírozniuk kell a saját értékpapírosításaiknak való kitettséget. A Bizottság abból indul ki, hogy ezek a többletköltségek azon üzleti modelleknél lesznek a legmagasabbak, amelyeknél a közzététel, a kellő körültekintés és a kockázatmegtartás gyakorlata nem volt megfelelő a válság előtt. Mindazonáltal az ilyen többletköltségek problémája nem sorolható a társadalmi jólét veszteségeivel azonos kategóriába. A gazdasági szereplőknél felmerült többletköltségek egy része legfeljebb olyan költségnek tekinthető, amelyet egyéb esetben másik gazdasági szereplőnek kellett volna viselnie. A saját értékpapírosításaiba befektető kibocsátónál csupán a refinanszírozás és a potenciális hitelveszteségek költsége merül fel, amely egyébként az értékpapírosítás befektetőinél merülne fel. Következésképpen a kibocsátó általi önrészmegtartás csak akkor jár valós költségekkel, ha a kibocsátó különösen magas finanszírozási költségekkel tud csak megtartani bizonyos mértékű kockázatot az értékpapírosításból, ami előfordulhat néhány nem banki értékpapírosítás-kibocsátónál. Ilyen körülmények között előfordulhat, hogy csökken a hitelezők közötti verseny, ami a kockázatmegtartás szempontjából valós költségekhez vezethet.

12. Legfőképpen a közzététel és a kellő körültekintés von maga után valós tranzakciós költségeket az értékpapírosítás üzleti modelljében. A rendes banki tevékenység során a bank értékeli a hiteleket és hozza meg a hitelnyújtásról a döntéseket, és a hitelt lejáratáig a könyvelésében vezeti, az értékpapírosítási modellben viszont legalább a befektető részt vesz további szereplőként, akinek további ellenőrzést kell végeznie a kibocsátó által nyújtott közzétételek alapján. Ezek a költségek elkerülhetetlenek, ha az értékpapírosítási modellt megbízhatóan kívánják végrehajtani, és az irányelv azáltal, hogy minimális előírást vezet be a közzététel és a kellő körültekintés vonatkozásában, csupán akkor emeli az értékpapírosítás költségét, ha a tevékenységet egyébként nem a kellő szigorúsággal hajtották volna végre. Ebből következően az ellenállóbb értékpapírosítási modell társadalmi haszna ellensúlyozza a befektetőkre és kibocsátókra háruló tranzakciós többletköltségeket, és a követelményeknek való megfelelés állami felügyeletéből eredő többletköltségeket.

A MINIMÁLIS MEGTARTÁSI SZINT HATÉKONYSÁGA

13. A Bizottsága CEBS-től kapott tanáccsal összhangban úgy véli, hogy nincs egyetlen olyan megtartási szint vagy szabály[7], amely minden értékpapírosítás esetében optimális. Mivel a kibocsátó általi önrészmegtartás célja az ő érdekének összehangolása a befektető érdekével, az optimális megtartási szint meghatározó eleme az adott értékpapírosításban rejlő potenciális érdekellentét. A potenciális ellentét alatt azt kell érteni, hogy a kibocsátónak lehetősége van oly módon végrehajtani az eszközök megválasztását, azok értékpapírosításban való kombinálását és a tranzakció strukturálását, amellyel a saját nyereségét növeli a befektetők kárára. A döntő kérdés az, hogy a befektető milyen mértékben képes megérteni az értékpapírosítás kockázat/nyereség profilját. Az egyik véglet az, ha a potenciális befektetők egyáltalán nem rendelkeznek információkkal és nem értik meg az értékpapírosítás kockázat/nyereség profilját; az optimális megoldás ekkor az lenne, hogy a kibocsátó az eszközök összes kockázatát és nyereség megtartja, vagyis első körben nem értékpapírosítja az eszközöket. A kibocsátó különben erősen érdekelt lehetne abban, hogy félrevezesse a mit sem sejtő befektetőket a valós kockázattal kapcsolatban.

14. A másik véglet, ha a kibocsátó a befektetőhöz képest nem rendelkezik többletinformációval az egyes mögöttes eszközök kockázatáról, nem merülhet fel az érdekek ellentéte és nem lenne szükség a kockázatmegtartásra. Nyilvánvaló, hogy a valós értékpapírosításokban egyik véglet sem valószerű. Az azonban egyértelmű, hogy az információkhoz való hozzáférés és az információk értékelésének képessége tekintetében a kibocsátó szinte mindig helyzeti előnyt élvez a befektetővel szemben. A kibocsátó gyakran maga kezdeményezi a hiteleket és valószínűleg többéves tapasztalata van az érintett piaci szegmensben, a befektető ezzel szemben csak időnként vásárolja meg az adott hitelek értékpapírosításait egy diverzifikált portfólióba való bevonás céljából.

15. A kockázatmegtartás fontos eszköz annak érdekében, hogy az információkhoz való hozzáférés és az értékelő kapacitások tekintetében ellensúlyozni lehessen a befektetők strukturális helyzeti hátrányát. A megtartás megfelelő összege és formája azonban a hátrány nagyságától függ. Az eltérő értékpapírosítások eltérő információs aszimmetriákat teremtenek, például attól függően, hogy milyen típusúak a mögöttes eszközök, amelyek spektruma az átfogó pénzügyi információt közzétevő társaságoknak nyújtott hitelektől egészen a kevés nyilvánosan elérhető információval rendelkező lakossági hitelekig vagy összetett strukturált projekfinanszírozó hitelekig terjed. Ezért az eltérő értékpapírosítások eltérő megtartási intézkedéseket kívánhatnak meg, amelyekkel elérhető az érdekek összehangolása az információs aszimmetriák ellensúlyozása érdekében. A megtartás optimális összege és formája minden egyes esetben számos nehezen mérhető vagy kvalitatív tényezőtől függ, így az irányelvben nem lehetséges képletszerű megközelítést alkalmazni az optimális megtartási szint meghatározására.

16. Ennek megfelelően az irányelv csupán egy visszafogott minimális megtartási szintet ír elő, és megköveteli a befektetőktől, hogy nyíltan értékeljék a kibocsátó által elfogadott önrészmegtartási politikát. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a befektetőknek tartózkodniuk kell olyan értékpapírosítások vásárlásától, amelyeknél a mögöttes kockázatok átláthatóságát tekintve nem elegendő a megtartási szint, még ha el is éri az előírt 5%-os minimumot. Ennek következtében a valós megtartási szintek magasabbak lehetnek az előírt minimumnál.

17. Az a megfontolás, hogy a megtartási szinteknek értékpapírosításonként célszerű eltérniük, összhangban van a jelenlegi értékpapírosításoknál alkalmazott megtartási szintek széles skálájával, amely a szinte nullától 100%-ig terjed, mely esetben a kibocsátó teljes mértékben garantálhatja a mögöttes eszközöket. A CEBS-jelentés részletezi a megtartási szinteket, ügylettípus és eredet szerint megkülönböztetve. Az önrészmegtartásra vonatkozó követelmény hatását tekintve érdemes megjegyezni, hogy nem ró további terhet azon értékpapírosításokra, amelyeknél a megtartási szint e követelménytől függetlenül már 5% felett van. Mindazonáltal szakpolitikai szempontból el kell ismerni, hogy a válság előtti eufóriában bizonyos típusú értékpapírosítások megtartási szintje bizonyítottan olyan szintre esett vissza, amely a befektetők strukturális információs hátrányát ismerve tarthatatlanul alacsonynak tűnik[8]. Ennek megfelelően igen fontosnak tűnik a szabályozói minimális megtartási szint, amely szabályozói óvintézkedési mechanizmusként javítja a piac ellenálló képességét a piaci buborékok felfújódásakor. Mindazonáltal nem célszerű a szabályozói óvintézkedés mértékét túl magasan meghatározni. A viszonylag átlátható értékpapírosítások esetében, ahol a befektetők információs hátránya kicsi, a visszafogott 5%-os minimum képezheti a ténylegesen megfelelő szintet. Ilyenkor a magasabb önrészmegtartási követelmény adott esetben szükségtelen szabályozási terhet jelentene a piaci szereplők számára. A szükségtelenül magas önrészmegtartási követelmény valós költségeket vonhat maga után, ha az értékpapírosítások különböző potenciális kibocsátói jelentősen eltérő finanszírozási költségekkel találják szembe magukat. Ebben az esetben a szükségtelenül magas önrészmegtartási követelmény oda vezethet, hogy bizonyos nem banki kibocsátók nem találják többé vonzó üzleti modellnek az értékpapírosítást, kivonulnak a piacról és ezáltal csökkentik a hitelezők közötti versenyt.

KÖVETKEZTETÉSEK

18. Az általános hatást tekintve a Bizottság várakozásai szerint a 122a. cikk segít szorosabban összehangolni a kibocsátók és befektetők érdekeit. Ezáltal megbízhatóbbá teszi az értékpapírosítást, és új bizalmat kelt a finanszírozás e forrása iránt. A végső következmény az, hogy az értékpapírosítások nagyobb volumennel térnek vissza a pénzügyi ágazat reálgazdaság számára nyújtott hiteleinek refinanszírozási forrásaként, mindazonáltal a válság során nyilvánvalóvá vált túlkapások nélkül. A választott minimális megtartási szint hatékonyságának külön kérdését illetően a Bizottság úgy véli, hogy fenn kell tartani a meglévő visszafogott 5%-os minimális megtartási szintet, elismerve, hogy a befektetőknek célszerű az érintett értékpapírosítástól függően magasabb megtartási szintet elvárniuk.

19. Ezek alapján a 122a. cikk általános kialakítása várhatóan eléri a célját. A jelentés lezárásaként a Bizottság szeretné felhívni a figyelmet számos, a CEBS által felvetett technikai kérdésre, amelyeket a jelentés melléklete röviden összefoglal. A Bizottság úgy véli, hogy ebben az összefüggésben nincs azonnali szükség a 122a. cikk jogszabályi módosítására irányuló javaslatokra. Mindazonáltal a Bizottság szorosan figyelemmel kíséri a nemzetközi fejleményeket ezen a területen, figyelembe véve, hogy az EU-n kívüli joghatóságok is érdekeltek a 122a. cikkhez hasonló követelmények, köztük önrészmegtartási követelmények bevezetésében. Amint ezek a fejlemények formát öltenek, a Bizottság gondoskodik arról, hogy a 122a. cikket a más joghatóságokban talált, potenciálisan eltérő megoldások fényében is értékeljék.

Melléklet – a CEBS által meghatározott technikai kérdések

A) A megtartás módszerei

20. A CEBS a megtartási módszerek olyan módosítását javasolja, amellyel lehetővé válna az egyes értékpapírosított kitettségek kockázatának egy részét megtartani, a befektetőknek értékesített értékpapírosítási tranche-ok kitettségeinek megtartása helyett. Ez jelenleg is lehetséges a 122a. cikk (1) bekezdésének b) pontja alapján, de csak a rulírozó értékpapírosítások egyedi esetében. Az irányelv jövőbeli módosításának előkészítése során érdemes lenne megfontolni a cikk módosítását annak érdekében, hogy ezt a megtartási módszert szélesebb körben lehessen alkalmazni.

B) Mentességek

21. A 122a. cikk (2) bekezdése számos mentességet sorol fel az önrészmegtartási követelmény alkalmazása alól. Konkrétan, az értékpapírosítás mentesül, ha az értékpapírosított kitettségek követelések vagy függő követelések a következőkkel szemben: i. központi kormányzatok vagy központi bankok, tagállamok regionális kormányzatai, helyi hatóságai és közjogi intézményei; ii. olyan intézmények, amelyekre vonatkozóan a 78–83. cikk alapján 50%-os vagy kisebb kockázati súlyt alkalmaznak; vagy iii. a központi bankokhoz hasonló hitelkockázatú multilaterális bankok.

22. Az irányelv emellett előírja, hogy az önrészmegtartási követelmény nem alkalmazandó a következőkre: i. az egyértelmű, átlátható és hozzáférhető indexen alapuló ügyletek, amennyiben az index alapjául szolgáló referenciaelemek azonosak valamely széles körű kereskedelemben használt indexet alkotó elemekkel, vagy más – értékpapírosított pozíciótól eltérő – forgatható értékpapírok; és ii. konzorciális hitelek, vásárolt követelések vagy hitel-nemteljesítési csereügyletek, amennyiben ezeket az eszközöket nem az önrészmegtartási követelmény hatálya alá tartozó értékpapírosítás csomagba rendezésére és/vagy fedezésére használják.

23. Ezeknek a mentességeknek az indoka az, hogy a fent felsorolt mögöttes kitettségekkel rendelkező értékpapírosítások az érdekellentétek szempontjából nem jelentősek, mivel a) az értékpapírosított eszközök különösen alacsony kockázatúak vagy b) a kibocsátónak kevés a mozgástere az értékpapírosítás oly módon történő összeállítására, amely hátrányos a befektetők számára, mert az értékpapírosítás összetételét egy index összetétele határozza meg. A konzorciális hitelek, vásárolt követelések és hitel-nemteljesítési csereügyletek említése valójában nem jelent mentességet, hanem tisztázza, hogy ezek az eszközök önmagukban nem képeznek értékpapírosítást – kivéve, ha ezeket ténylegesen értékpapírosítás csomagba rendezéséhez használják – és ezért nem tartoznak a megtartásra vonatkozó követelmény hatálya alá.

24. A CEBS érvelése alapján ezek a mentességek nem adnak lehetőséget az önrészmegtartásra vonatkozó követelmény megkerülésére olyan esetekben, amikor az alkalmazandó, hanem az tekinthető problémásnak, ha a mentesség olyan intézményekre vonatkozik, amelyekre 50%-os vagy kisebb kockázati súlyt alkalmaznak. A CEBS felidézi, hogy a tőkekövetelmény-irányelv 78–83. cikke értelmében a hitelminősítő intézetektől magas minősítést kapott vállalkozások hitelkockázati kitettségeire 50%-os vagy kisebb kockázati súlyt alkalmaznak, és megjegyzi, hogy amint az a jelenlegi válságból egyértelműen kiderült, az ilyen hitelminősítések egyáltalán nem jelentettek garanciát arra, hogy a vállalkozás képes visszafizetni hitelkötelezettségeit. Hasonlóképp, a CEBS érvei szerint a regionális kormányzatokhoz és multilaterális fejlesztési bankokhoz kapcsolódó kivételeket azokra a kitettségekre kellene korlátozni, amelyeket a központi kormányzatokkal és központi bankokkal szembeni kitettségként kezelnek alacsony nemteljesítési kockázatuk miatt. A Bizottság egyetért azzal a nézettel, hogy a mentességek között felsorolt kitettségek kockázati profil szempontjából nem egyenértékűek, ugyanakkor a Bizottság célzatosan azt gondolja, hogy az összes felsorolt kitettség viszonylag alacsony hitelkockázatnak tekinthető. Megítélés kérdése, hogy e mentesség tekintetében mi a kockázat elfogadható mértéke és a CEBS ezt nem tárgyalta mélyebben. A Bizottság továbbá úgy véli, hogy a hitelminősítők minősítéseinek kockázatmérőként betöltött szerepével kapcsolatos aggályok elvben megalapozottak, de a hitelintézetek saját értékelésein kívül nincs a kockázatmérésnek más alternatívája, amelyre jogszabályban hivatkozni lehetne. Összességében a Bizottság úgy véli, hogy a hatályos mentességet fenn kell tartani annak egyértelmű bizonyítéka hiányában, hogy a kérdéses kitettségek kockázatának mértéke vagy a hitelminősítők minősítése nem megfelelő az érintett kitettségek kockázatosságának megközelítő mérésére.

25. A CEBS ezenkívül úgy gondolja, hogy a 122a. cikkbe egy további mentességet kellene belefoglalni annak elkerülése érdekében, hogy egy intézmény saját kötelezettségein – beleértve a fedezett kötvényeket, amelyeknek mögöttes biztosítéka a kibocsátó intézmény mérlegében szerepel – alapuló értékpapírosítás a 122a. cikk hatálya alá tartozzon. A Bizottság szerint a bankok saját kötelezettségeinek, különösen a fedezett kötvények formájában lévő követeléseknek az értékpapírosítása jellemzően az intézményekkel szembeni kitettségek meglévő mentességei alá tartozna, kivéve, ha a szóban forgó bank külsőleg minősített és különösen gyenge a hitelminősége[9]. Ennélfogva, mivel a meglévő mentességet fenn kell tartani, a Bizottság nem szándékozik javaslatot tenni erre a további mentességre.

c) További rendelkezések és biztosítékok

26. A Bizottság arról is tanácsot kért a CEBS-től, hogy ki kell-e egészíteni a 122a. cikk szövegét további rendelkezésekkel és biztosítékokkal annak érdekében, hogy a kibocsátók ne tudják megkerülni az önrészmegtartásra vonatkozó követelményt. Az ebben az összefüggésben a Bizottság által kiemelt egyik aggodalom a tranzakciók oly módon történő strukturálása, amellyel kikerülhető az önrészmegtartásra vonatkozó követelmény alkalmazása, különösen valamilyen díj- vagy prémiumstruktúra révén. A CEBS szerint nem lehetséges figyelembe venni minden olyan tényezőt, amely alááshatja a megtartási követelmény hatékonyságát. Ezért a CEBS véleménye szerint az ilyen aggályokat a díjazási és javadalmazási struktúrák közzétételének előírásával lehet kezelni, amely által a befektetők fel tudják mérni a kezdeményező érdekeire gyakorolt hatást.

27. A Bizottság egyetért a CEBS-szel abban, hogy nehéz a jogszabályban a kibocsátó minden, az 5%-os megtartási szint hatékonyságának csökkentésére irányuló kísérletét kizárni. Amint ez a jelentés korábban már említette, a befektetőnek kulcsszerepe van abban, hogy egy egyedi értékpapírosításban elfogadott megtartási politikára kiterjedően is kellő körültekintéssel vizsgálódjon. A befektető hitelintézetek feladata, hogy a 122a. cikk (4) bekezdésének a) és b) pontjában előírt kellő körültekintéssel járjanak el mind a megtartási mechanizmus, mind a tranzakció szélesebb kockázati profilja tekintetében, amelyhez hozzátartozik szokatlan díjstruktúrák által teremtett kockázat is; másrészről a felügyeleti hatóságok feladata annak biztosítása, hogy ezt eredményesen megtegyék. A Bizottság úgy hiszi, hogy a 122a. cikk kellő körültekintésre vonatkozó követelményei elegendő alapot jelenthetnek annak biztosításához, hogy a befektetők körültekintően járjanak el e tekintetben, és a felügyeleti hatóságok további iránymutatásokat dolgozhatnának ki e célból.

28. Más összefüggésben a CEBS megjegyzi, hogy a 122a. cikk nem határozza meg a közzétételi követelmények pontos mechanizmusát, és különösen, hogy a jelenlegi megfogalmazás csak azt írja elő a kezdeményezők számára, hogy kifejezetten közöljék, hogy teljesítik az önrészmegtartási követelményt. A CEBS attól tart, hogy ez az előírás tágan értelmezhető. A CEBS ajánlása alapján ezért a Bizottságnak végig kellene gondolnia, hogy a nyelvezet elég erős-e a célkitűzései eléréséhez, különös tekintettel arra, hogy ezt a követelményt folyamatosan kellene teljesíteni. A Bizottság egyetért azzal, hogy a jogalkotási folyamat során kompromisszumként született megfogalmazás nem állít közvetlenül követelményt az értékpapírosítás kibocsátója számára, csak közvetetten a befektetőn keresztül. A Bizottság ebben az összefüggésben emlékeztet arra, hogy tudatos választás volt a befektetőktől megkövetelni az arról való meggyőződést, hogy a kibocsátó megtart-e kitettséget, mivel az európai befektetési portfóliókba kerülő értékpapírosítások kibocsátói nem minden esetben tartoznak maguk is európai jog hatálya alá. E probléma fényében áthidaló megoldást kellett találni egy olyan megfogalmazással, amely az EU-n kívül létrehozott értékpapírosításokra is alkalmazható és ugyanakkor nem ró felesleges terhet az európai befektetőkre. Ezt a követelményt mindenekelőtt a befektetőre vonatkozó azon további követelménnyel összefüggésben kell látni, amely szerint elemeznie kell a kezdeményező tényleges kötelezettségvállalását. A Bizottság egyetért azzal, hogy a kibocsátóra vonatkozó egyértelműbb követelmények szükségességének kérdését tovább kell vizsgálni, és úgy véli, hogy erre a kérdésre a folyamatban lévő nemzetközi fejlemények adhatnak választ, amelyek eredményeképp más nagyobb joghatóságokban is bevezethetnek önrészmegtartási követelményt. A Bizottság ezért az EU-n kívüli idevágó fejlemények megfigyelésével tovább követi ezt a kérdést.

d) Csoportstruktúrák

29. A csoportstruktúrák esetében a CEBS rámutat, hogy az önrészmegtartási követelmény alkalmazásának elve összességében mind egyéni, mind konszolidált szinten általános marad, ugyanakkor a megtartási követelmény konszolidált alapon akkor teljesíthető, ha a kezdeményezők vagy szponzorok ugyanahhoz a csoporthoz tartoznak. Ez utóbbi lehetőségre számos szigorú feltétel vonatkozik. Így az önrészmegtartási követelmény nem kötelező egyéni alapon olyan specializált intézmény esetében, amely nem közvetlenül kezdeményezi az értékpapírosított kitettséget, de ugyanahhoz a csoporthoz tartozik, mint a kezdeményező intézmények. A CEBS megjegyzi, hogy szabályozási arbitrázs merülhet fel határokon átnyúló csoportoknál, ahol különböző intézmények különböző joghatóságokban letelepedettek, de úgy gondolja, hogy a felügyeleti konvergenciára vonatkozó jövőbeli CEBS végrehajtási iránymutatások megoldhatják ezt a problémát.

30. A CEBS rámutat arra a további problémás esetre, amikor az értékpapírosítási érdekeltséget a többi csoporttag nevében megtartó vállalkozás – például értékesítés miatt – kikerül a csoportból. A CEBS rávilágít, hogy ebben az esetben a csoport többi tagjának az értékpapírosítás kitettségeinek újbóli megszerzésével kell megoldania a problémát, hogy továbbra is meg tudjon felelni az önrészmegtartási követelménynek. Ha ez megtörtént, a megtartási követelmény várhatóan újból teljesíti célját.

[1] Az egyszerűség kedvéért ez a jelentés a „kibocsátó” kifejezést használja, mivel mindkét tevékenységet bankok végzik, bár szigorúan véve a tényleges értékpapírokat egy különleges célú gazdasági egység bocsátja ki és így a kibocsátó az irányelv értelmében technikailag szponzornak vagy értékpapírosítást kezdeményezőnek minősül.

[2] A lakossági befektetők csak közvetetten voltak kitéve az értékpapírosítási tranche-oknak és csak nagyon korlátozott mértékben; ha vásároltak értékpapírosítási tranche-okat tartalmazó pénzügyi termékeket, alulbecsülték a kockázatokat az értékesítési gyakorlat és a termékek nem megfelelő átláthatósága miatt egyaránt.

[3] Lásd a mellékletet az irányelv szövegének kivonatával.

[4] Lásd: 156. cikk kilencedik albekezdés

[5] Például hitelkártya-követelések vagy autóhitelek.

[6] Megjegyzendő, hogy a követelmények először csak az új kibocsátásokra lesznek alkalmazandók, majd egy türelmi idő után a régi értékpapírosításokra is, amelyeket új, értékpapírosítandó hitelekkel töltenek fel.

[7] Például egy értékpapírosítás első vesztesége vagy eltérő tranche-ai.

[8] Például Franke, G., and Krahnen, J.P., (2008) “The Future of Securitization”, mimeo vagy IMF Global Financial Stability Report (Globális Pénzügyi Stabilitási Jelentés), 2009. október.

[9] A (3) bekezdés c) pontja szerint az intézményekkel szembeni követelésekre nyújtott mentesség.