25.11.2005   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 294/1

1.1

A belső piaci jogszabályok egyszerűsítési folyamata (SLIM) keretében az Európai Bizottság 1999 szeptemberében közzétett egy, a társasági joggal foglalkozó munkacsoport által készített tanulmányt, melynek tárgya főként az első és a második irányelv egyszerűsítése volt. A 2002 novemberében közzétett „Jelentés a társasági jog korszerű szabályozási környezetéről Európában” című dokumentumban a „Társasági Jogászok Magasszintű Munkacsoportja” arra a következtetésre jutott, hogy a SLIM javaslatok többségét irányelv formájában érdemes a gyakorlatba átültetni.

1.2

Az irányelvjavaslat a második irányelv néhány ponton történő egyszerűsítését célozza, mely jelenleg az alábbi követelményeket rögzíti:

2.1

Az irányelvjavaslat abból a megfontolásból indul ki, hogy a második irányelv egyszerűsítése jelentősen hozzájárulna a vállalati hatékonyság és versenyképesség javításához, anélkül, hogy csökkentené a részvényesek és a hitelezők védelmét.

2.2

Ezt szem előtt tartva az irányelvjavaslat különböző cikkei közvetlenül vagy közvetve a következő célokra irányulnak:

2.3

A piaci visszaélések megelőzése érdekében a tagállamoknak figyelembe kell venniük – ennek az irányelvnek a végrehajtása céljából – a 2003/6/EK irányelvnek és a 2004/72/EK irányelvnek az elfogadott piaci gyakorlatról szóló rendelkezéseit, valamint több, az igazgatási szervek általi irányítás átláthatóságát és felelősségi körét szavatolni hivatott rendelkezést.

3.1

Az EGSZB egyetért az irányelvjavaslat céljaival és – általában véve – azzal a móddal, ahogyan az Európai Bizottság el kívánja érni ezeket. Fontos azonban különbséget tenni a szó szoros értelmében vett egyszerűsítés és a módosulásokat eredményező egyszerűsítés között. Míg az előbbi változatlanul hagyja a fennálló rendelkezések értelmét és hatókörét, addig az utóbbi bizonyos, eredetileg a harmadik feleknek, a piacnak vagy maguknak a társaságoknak szánt garanciák kiküszöbölése révén a fennálló irányelvek „garanciaközpontú” megközelítésének – alapvető vagy másodlagos jelentőségű – megváltoztatását jelenti.

3.2

Nem feltétlenül vetendő el a módosító egyszerűsítés, sőt hasznosnak is bizonyulhat, ha alkalmas arra, hogy a rendelkezéseket a piaci realitásokhoz és a vállalati gyakorlathoz igazítsa. Azonban az Európai Bizottság, amennyiben ezt a megközelítést választja, nem léphet túl a rábízott feladaton, amely a hatályos szabályozás egyszerűsítése, nem pedig annak módosítása. Más szóval minden módosítás elfogadható, ha bizonyítani lehet, hogy a versenyképesség javítása és a vállalati költségek csökkentése révén hozzájárul a vállalatirányítás (corporate governance) egyszerűsítéséhez. Nem fogadhatóak el azonban az olyan módosítások, amelyek a harmadik felek jogainak szűkítését eredményeznék, különös tekintettel a kisebbségi részvényesekre és a hitelezőkre. Az EGSZB felhívja az Európai Parlament és a Tanács figyelmét erre a pontra, mely alapvető jelentőségű, ha el akarjuk kerülni, hogy a polgárokban az a benyomás alakuljon ki, az egyszerűsítési folyamat valódi értelme olyan lényegi módosítások kieszközölése, amelyeknek semmi köze az egyszerűsítéshez. Az EGSZB ebben a szellemben – megjegyzéseit a figyelmet érdemlő kérdésekre korlátozva – kívánja kifejteni véleményét. Ez egyben azt jelenti, hogy egyetért a javaslat általa nem említett vonatkozásaival.

4.1

A 10a. cikk (1) bekezdésének rendelkezése szerint a tagállamok határozhatnak úgy, hogy nem alkalmazzák a 77/91/EK irányelv 10. cikkének (1), (2) és (3) bekezdésében rögzített szavatoló rendelkezéseket, amikor nem pénzbetét révén történik tőkeemelés, ami a gyakorlatban tőzsdei értékpapírok átadását jelenti. Ebben az esetben a szakértői igazolást kiválthatja ezeknek az átadást megelőző három hónapra számított súlyozott átlagárfolyamuk alapján történő értékelése.

4.1.1

Az EGSZB egyetért ezzel, de megjegyzi, hogy az utolsó három hónap súlyozott átlagára alapján történő számítás a korábbi értéket veszi alapul, és nincs tekintettel a jövőbeli kilátásokra, amelyek emelkedő vagy csökkenő tendenciát is mutathatnak. Az előírást ezért ki kellene egészíteni egy olyan rendelkezéssel, melynek alapján a súlyozott átlagár maximumnak tekintendő, és a döntéshozóknak indokolt esetben lehetősége van eltérő értékelést adni.

4.1.2

Az (1) bekezdésben felsorolt egyszerűsítéseket az egész EU-ban be kell vezetni. Ha a tagállamok belátására bízzák azokat, fennáll annak veszélye, hogy egyes országokban elmarad a várt deregulációs hatás.

4.2

A 10a. cikk (2) bekezdésének rendelkezése szerint a szavatoló rendelkezéseket, köztük a fenti 4.1 pontban említetteket olyan esetben sem kötelező alkalmazni, amikor a tőkebevonásra nem tőzsdei értékpapírok (tőzsdén nem jegyzett értékpapírok, ingatlan stb.) átadása révén kerül sor. Ebben az esetben azonban az értékelést már korábban, kellő képzettséggel és tapasztalattal rendelkező független szakértővel kell elvégeztetni.

4.2.1

Az EGSZB véleménye szerint a szakértőre vonatkozó a) pontot el kell hagyni, mivel a „kellően képzett és tapasztalt” kifejezés nincs eléggé meghatározva. Az irányelv céljainak eléréséhez elég, ha független, az illetékes hatóságok által elismert szakértőről van szó.

4.2.1.1

A (2) bekezdés b) pontjában, mely a valós értéknek az eszközzel történő hozzájárulás előtti meghatározására vonatkozik, a 3 hónapos határidőt legalább 6 hónapra kell meghosszabbítani.

4.2.2

A második megjegyzés a c) pontra vonatkozik, mely előírja, hogy a szakértő az értékelést „a tagállamban a hozzájárulásra szánt eszközök fajtájára alkalmazott, általánosan elfogadott értékelési szabványoknak és elveknek megfelelően” végezze el. Az EGSZB azt javasolja, hogy a szöveg konkrétan nevezze meg a törvény vagy hivatalos szabályozás által elismert könyvelési szabályokat.

4.2.3

A (3) bekezdés arról a lehetőségről rendelkezik, hogy nem kell alkalmazni az értékelési szabályokat, amikor a nem pénzbeli hozzájárulás értékét az előző pénzügyi év „kimutatásaiból” származtatják. Itt tisztázni kell a „eszközök” kifejezést, mivel nem egyértelmű, hogy a mérlegértékekre vonatkozik-e.

4.3

A 10b. cikk (2) bekezdése előírja, hogy „minden tagállamnak ki kell jelölnie egy független közigazgatási vagy igazságügyi hatóságot, amely felel a […] nem pénzbeli ellenértékek jogszerűségének […] megvizsgálásáért”. Az EGSZB – csak a forma kedvéért – megjegyzi, hogy az igazságügyi hatóság mindig független, és ezért a szöveg kismértékű módosítását javasolja. Ennél fontosabb azonban megjegyezni, hogy az irányelv szövegében többször is felbukkan ez a hatóság, minden esetben másfajta szerepkörben, anélkül azonban, hogy pontos szerepe és feladatainak összessége meghatározásra kerülne.

4.3.1

Közismert, hogy minden tagállamban léteznek közigazgatási, illetve igazságügyi hatóságok, amelyek jegyzői, engedélyező vagy ellenőrző szerepet töltenek be. Ideje legalább minden egyes tagállamon belül tiszta helyzetet teremteni és – a szolgáltatási irányelv „egyablakos ügyintézési rendszerének” analógiájára – egyetlen illetékes hatóságot meghatározni a vállalatok szabályozása és ellenőrzése tekintetében. Ezzel nagy lépést tehetnénk előre nem csak az egyszerűsítés, hanem egyben és nem utolsósorban a belső piac megvalósítása irányába.

4.4

A 19. cikk (1) bekezdésének rendelkezése szerint azokban a tagállamokban, ahol engedélyezik a társaságoknak, hogy saját részvényeiket megszerezzék, ott az akvizícióra szóló engedélyt a közgyűlésnek kell megadnia, és az engedély időtartama nem haladhatja meg az 5 évet. Az EGSZB megjegyzi, hogy az öt éves időtartam egyértelműen túl hosszú. A piac és a vállalat helyzete gyökeresen megváltozhat, ami a döntéshozókat saját korábbi lépéseik felülvizsgálatára kényszerítheti. Az öt évig érvényes akvizíciós engedély ellentétes a vállalati gyakorlattal: helyesebb lenne ezt az időtartamot – óvatosságból és a tulajdonosi közgyűlés mérlegelési lehetőségét biztosítandó – két évre leszállítani, megadva az évente vagy kétévente esedékes hosszabbítás lehetőségét.

4.4.1

A 23. cikk (1) bekezdésében el kell hagyni „az igazgatási vagy irányító szerv kezdeményezésére” kifejezést. A fogalom nem eléggé egyértelmű, ezért csak példaként értendő. A második albekezdésben említett cash flow elemzés 5 éves időtartama túl hosszúnak tűnik, 2 évre kellene rövidíteni.

4.5

A 23a. cikk rendelkezése szerint a részvényesnek jogában áll a nem pénzbetét révén történő tőkeemelés közgyűlési jóváhagyását megtámadni, kérve a megfelelő közigazgatási vagy igazságügyi hatóságtól, hogy az döntsön a jóváhagyás jogszerűségéről. Az EGSZB megjegyzi, hogy a tulajdonosi közgyűlés határozata jogilag kötelező érvényű, így egy kizárólag közigazgatási jogkörrel rendelkező hatóság aligha lenne jogosult annak megsemmisítésére, illetve módosítására. Ez még inkább szükségessé teszi az illetékes szervek szerepének meghatározását (vö. a fenti 4.3. ponttal) és az „egyablakos ügyintézési rendszer” bevezetését, mely igazságügyi feladatokat is magába foglalna (közigazgatási bíróság).

4.6

A 29. cikk kiegészül egy bekezdéssel, mely mentesíti az igazgatási vagy irányító szervet annak kötelezettsége alól, hogy írásos jelentést terjesszen a közgyűlés elé az elővételi jog tőkeemelés esetén történő korlátozásának vagy megvonásának okairól. Az EGSZB nem látja indokoltnak ezt a rendelkezést, mely úgy tűnik, ellentétben áll az átláthatóság elvével, anélkül, hogy értékelhető módon egyszerűsítené az eljárásokat. Egyébiránt megjegyzendő, hogy a részvényesek „kérhetik az igazgatási vagy irányító szervet, hogy jelölje meg az elővételi jog korlátozásának vagy megvonásának okait”. Ugyancsak nem rendelkezik az irányelv azokról az esetekről, amikor a tájékoztatást megtagadják, illetve amikor a részvényesek nem tudnak megegyezni a számukra adott tájékoztatás tekintetében. Az általános elvnek azonban a társasági jog alapelveiből kellene kiindulnia: a közgyűlés szuverén döntéshozó a vállalati szervekre ruházott hatáskörök tekintetében, de minden esetben jogosult tájékoztatást kapni a történtekről, valamint arra, hogy minden – akár a bevételi, akár a kiadási oldalon szereplő – költségvetési tételről beszámolót kapjon. Az EGSZB a bekezdés elhagyását javasolja.

4.7

A 39a. cikk a szó szigorú értelmében nem egyszerűsítést vezet be, hanem – a felvásárlási ajánlatokról szóló irányelv 15. cikke nyomán – csak néhány országban létező előírást próbál kodifikálni. Ez alapján a „többségi részvényes”, vagyis a jegyzett társaság részvényeinek legalább 90 %-ával rendelkező tulajdonos, arra kötelezheti a kisebbségi részvényeseket, hogy a birtokukban lévő részvényeket „valós áron” adják el neki. A tagállamok az ehhez szükséges tulajdoni hányadot 95 %-ra emelhetik. Az irányelvtervezet preambulumában a „többségi részvényes” a részvényesek többségének kontextusában is felmerül, miközben a cikk megfogalmazása egyetlen részvényesre enged következtetni, ami szükségessé teszi e kétely eloszlatását a végleges szövegben.

4.7.1

Ahogy már említettük, a felvásárlási ajánlatokról szóló irányelv hasonló szabályozást vezetett be, de a vizsgált javaslat ettől annyiban különbözik, hogy hiányoznak a felvásárlási ajánlatokhoz kapcsolódó átláthatósági garanciák, valamint az azt kézenfekvővé tevő előfeltételek. Miközben a többségi tulajdonos kétségtelen érdeke, hogy a társaságot 100 %-ban ellenőrzése alá vonja – különösen, ha a kisebbség az obstrukció eszközével él, vagy egyéb módon rendszeresen ellentmond a többségi akaratnak –, addig a kisebbségi részvényes ugyanezt – a körülmények és a konkrét helyzet függvényében – esetleg egészen másként, vagy egyenesen ellenkező előjellel ítéli meg. A vállalat irányítására semmilyen befolyással nem bíró részvényes pozitívan ítélheti meg azt a lehetőséget, hogy részvénycsomagját kedvező körülmények között engedheti át, magasabb áron, mint amennyit a tőzsdei értékesítés során kaphatna. Ha azonban egy részvény magas osztalékot fizet, vagy jók az értéknövekedési kilátások, úgy a befektető/részvényes azt tulajdonában kívánhatja tartani, és nem világos, miért kellene arra kötelezni, hogy megváljon tőle. Végeredményképpen, miközben egyik oldalról egy 10 %-os kisebbségi részvénytulajdon általában véve nem alkalmas a vállalatirányítás akadályozására, a másik oldalról el kell ismerni a választás szabadságának minden részvényest megillető jogát. Azonban nem lehet kizárni olyan különleges eseteket, amikor a vállalatirányításhoz valamennyi részvény feletti ellenőrzés szükséges: az itt vizsgált előírásnak csak ilyen esetekben lenne létjogosultsága, úgy, hogy alkalmazása az ellenőrző hatóságok engedélyéhez lenne kötve.

4.8

A felvásárlási ajánlatokról szóló irányelv 16. cikkéből kiinduló 39b. cikk az előző cikk tükörképe: a kisebbségi részvényesek megkövetelhetik, együttesen vagy egyénileg, a többségi részvényestől, hogy megvegye tőlük az abban a társaságban lévő részvényeiket, itt is „valós áron”. Itt is érvényesek – mutatis mutandis – az előző bekezdésben tett megjegyzések. Az illetékes hatóságoknak ezúttal is csak bizonyított szükségszerűség esetén lenne szabad hozzájárulniuk a kényszereladáshoz, kizárva ebből a körből azt az esetet, amikor kizárólag a társaság rossz kilátásai miatt kíván valaki a részvényeitől megszabadulni.

4.8.1

A fenti két esetben az EGSZB a méltányosság és az általános jogérzék alapján ugyanarra a következtetésre jut: a részvényesek választási szabadságát teljes mértékben meg kell őrizni, és azokat nem korlátozhatják érdekeikhez képest külső megfontolások, kivéve a bizonyított szükségszerűség különböző eseteit.