1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) 7. cikkének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája ( 3 ) 31. cikke (2) bekezdésének értelmezését kéri a Bíróságtól.

2.

E kérelmet a TO és LB közötti, a fizetett éves szabadság napjai pénzbeli megváltásának kifizetése iránti jogvitában terjesztették elő. LB a TO által érvényesíteni kívánt, fizetett éves szabadsághoz való jog elévülésére hivatkozott.

3.

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés annak meghatározását igényli, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog elévülésére vonatkozó nemzeti szabályok összhangban vannak‑e az uniós joggal, amennyiben a munkáltató nem tartotta be a munkavállaló felhívására és tájékoztatására vonatkozó kötelezettséget a szabadságának kivételét illetően, amint azt a Bíróság a 2018. november 6‑i Kreuziger ítéletében ( 4 ) és Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítéletében ( 5 ) kidolgozta.

4.

Ezekben az ítéletekben ugyanis a Bíróság megállapította, hogy a munkáltató köteles felhívni a munkavállalót a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlására, és tájékoztatnia kell őt e jog lehetséges elévüléséről. Amennyiben e munkáltató nem tartja be az őt terhelő kötelezettségeket, az említett jog nem szűnhet meg a nemzeti jog által előírt referencia‑időszak végén vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végén.

5.

A Bíróságnak a jelenleg vizsgált ügyben meg kell határoznia, hogy az általános elévülési időnek e jogra való alkalmazását illetően szintén érvényes‑e, amit a fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnésével kapcsolatban megállapított. Pontosabban kezdődhet‑e és lejárhat‑e egy ilyen határidő függetlenül attól, hogy a munkáltató ténylegesen lehetővé tette volna a munkavállaló számára az említett jog gyakorlását?

6.

A következőkben kifejtem azokat az okokat, amelyek miatt úgy vélem, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkét és a Charta 31. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a referencia‑időszak alapján megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jogra, valamint ehhez kapcsolódóan a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltásához való jogra az e referencia‑időszak végén kezdődő hároméves elévülési idő vonatkozik, amennyiben a munkáltató nem tartotta be az őt terhelő felhívási és tájékoztatási kötelezettségeket e szabadság munkavállaló általi kivételét illetően.

7.

A 2003/88 irányelv „Éves szabadság” című 7. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét [helyesen: négy hét fizetett] éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása [helyesen: és ennek megadása] feltételeinek megfelelően.

(2)   Az éves szabadság [helyesen: A fizetett éves szabadság] minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással [helyesen: pénzbeli megváltással], a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”

8.

Az 1963. január 8‑i Bundesurlaubsgesetz (a munkavállalókat megillető szabadságról szóló szövetségi törvény) ( 6 ) a felek közötti munkaviszonyra alkalmazandó 2002. május 7‑i változatának 7. §‑a ( 7 )„A szabadság időpontja, átvitele és pénzben való megváltása” címet viseli. E § a következőképpen rendelkezik:

„[…]

(3)   A szabadságot az esedékesség naptári évében kell kiadni és kivenni. A szabadságnak a következő naptári évre történő átvitele csak abban az esetben megengedett, ha azt a vállalkozással összefüggő nyomós okok vagy a munkavállaló személyéhez kapcsolódó okok indokolják. A szabadság átvitele esetében a szabadságot a következő naptári év első három hónapjában kell kiadni és kivenni. A munkavállaló kérésére azonban az 5. §‑a (1) bekezdésének a) pontja alapján megszerzett részleges szabadságot át kell vinni a következő naptári évre.

(4)   Ha a szabadságot a munkaviszony megszűnése miatt egészben vagy részben már nem lehet kiadni, azt pénzben kell megváltani.”

9.

Az alapeljárásban a felek közötti munkaviszonyra alkalmazandó Bürgerliches Gesetzbuch (polgári törvénykönyv, a továbbiakban: BGB) az „Elévülés tárgya/célja” című 194. cikkében a következőket írja elő:

„(1)   A másokkal szemben valamely cselekvés megtételének vagy abbahagyásának követelésére irányuló jog (igény) elévül.

[…]”

10.

A BGB „Általános elévülési idő” című 195. §‑ának értelmében:

„Az általános elévülési idő három év.”

11.

A BGB „Az általános elévülési idő kezdő időpontja és az elévülési idő leghosszabb időtartama” című 199. §‑a következőképpen szól:

„(1)   Ellenkező rendelkezés hiányában az általános elévülési idő azon év végével kezdődik, amelyben

[…]

(4)   A (2)–(3a) bekezdésben említetteken kívüli jogok a keletkezésüktől számított 10 év elteltével elévülnek, függetlenül a róluk való tudomásszerzéstől vagy a súlyos gondatlanság miatti megsértésüktől.

[…]”

12.

A BGB „Az elévülés félbeszakadása keresetindítás következtében” című 204. §‑ának értelmében:

„(1)   Az elévülés félbeszakad

1. a jog végrehajtására vagy elismerésére irányuló kereset indításával […].

[…]”

13.

TO 1996. november 1‑jétől 2017. július 31‑ig adószakértőként és könyvelőként LB alkalmazásában állt. Naptári évenként 24 nap szabadságra volt jogosult. 2012. március 1‑jei levelében LB igazolta TO számára, hogy a 2011‑es naptári évre, valamint az azt megelőző évekre vonatkozó, 76 nap fennmaradt szabadsághoz való joga nem szűnik meg 2012. március 31‑én, mivel LB ügyvédi irodájában fennálló jelentős munkateher miatt TO nem tudta kivenni e szabadságot. 2012 és 2017 között LB összesen 95 nap szabadságot adott ki TO‑nak. TO nem vette igénybe teljes mértékben a szabadság törvény által előírt minimális időtartamát. LB nem hívta fel TO‑t, hogy vegye igénybe a szabadságát, és arról sem tájékoztatta, hogy a nem kért szabadság a naptári év végén vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak lejártakor elveszhet.

14.

2018. február 6‑án az Arbeitsgericht (munkaügyi bíróság, Németország) előtt indított keresetével TO a 2017‑re és az azt megelőző évekre vonatkozó, a munkaviszonyának megszűnése előtt ki nem vett 101 nap fizetett éves szabadságának pénzben való megváltását kérte. LB úgy vélte, hogy a szóban forgó szabadságot TO elvesztette. E tekintetben arra hivatkozik, hogy nem ismerhette és nem teljesíthette a tájékoztatási és felhívási kötelezettségét, mivel a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság) ítélkezési gyakorlatát csak a munkaviszony megszűnését követően, a 2019. február 19‑i határozatokkal módosították. Ezenkívül nem köteles a szabadság pénzbeli megváltására, mivel az azon szabadsághoz való jog, amelynek pénzbeli megváltását TO kérheti, elévült.

15.

Az Arbeitsgericht (munkaügyi bíróság) a 2017‑re vonatkozó fennmaradt szabadság pénzben való megváltására kötelezte LB‑t. A keresetet ezt meghaladó részében elutasította.

16.

A TO fellebbezése alapján eljáró Landesarbeitsgericht (munkaügyi fellebbviteli bíróság, Németország) arra kötelezte a LB‑t, hogy bruttó 17376,64 euró megfizetésével váltsa meg TO 2013 és 2016 közötti évekre vonatkozó ki nem vett 76 nap szabadságát. E bíróság úgy vélte, hogy TO szabadsághoz való joga az uniós jog rendelkezéseinek tiszteletben tartásával sem a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdése alapján, sem a BGB 194. és azt követő §‑aiban foglalt, az elévülésre vonatkozó általános polgári jogi rendelkezések alapján nem évülhetett el, mivel LB nem tette lehetővé TO számára a szabadsága kivételét.

17.

LB felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a kérdést előterjesztő bírósághoz.

18.

E bíróság utal arra, hogy a Kreuziger ítéletből és a Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítéletből eredő ítélkezési gyakorlat alapján TO‑nak a 2013–2016 közötti időre járó fizetett éves szabadsághoz való joga nem szűnt meg a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdése alapján, mivel LB nem hívta fel a szabadságának kivételére és nem tájékoztatta őt pontosan és kellő időben arról, hogy amennyiben a tárgyév végén vagy a következő év átviteli időszakának végén nem veszi ki a szabadságát, elveszíti azt.

19.

A Bírósághoz hasonlóan a kérdést előterjesztő bíróság abból az elvből indul ki, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog olyan esetben, amikor a munkavállaló nem tudta a szabadságát kivenni, csak kivételes esetekben szűnhet meg, amennyiben sajátos körülmények igazolják e szabadság elveszítését. Márpedig e bíróság megállapítja, hogy LB a felhívási és tájékoztatási kötelezettségét teljesítve lehetővé tehette volna TO számára a 2013–2016 közötti időszakra járó szabadságának kivételét.

20.

Mivel LB elévülési kifogást vetett fel a BGB 194. és 195. §‑a alapján, amelyből következik, hogy a jogosult igényei a joga keletkezése évének végétől számított három év elteltével elévülnek, az említett bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog – amely nem szűnhetett meg a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdése alapján – elévült‑e.

21.

A kérdést előterjesztő bíróság utal arra, hogy TO kérelme nem megalapozott, mivel abban TO a 2013 és 2014 évre vonatkozó, ki nem vett szabadságának pénzbeli megváltását kéri, amennyiben az uniós jog fényében értelmezett BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdésével nem ellentétes az ezen évekre vonatkozó fizetett éves szabadsághoz való jog elévülése, és az elévülési idő kezdő időpontját illetően lehetővé tenné az e jog keletkezése szerinti referencia év alapul vételét, még a munkáltató együttműködésének hiányában is.

22.

E bíróság így arra keres választ, hogy a BGB‑nek az elévülésre vonatkozó általános rendelkezéseit szabályozó 194. és azt követő §‑ai miként viszonyulnak a BUrlG 7. §‑ához, tekintettel a Kreuziger ítéletből és a Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítéletből eredő ítélkezési gyakorlatra. Ezen ítélkezési gyakorlatot tekintve ugyanis a szabadsághoz való jog elévülésére vonatkozó nemzeti szabályoknak az alapeljárás tárgyát képező helyzetben történő alkalmazása a 2003/88 irányelv 7. cikkének és a Charta 31. cikke (2) bekezdésének megsértéséhez vezethet.

23.

Különösen azt lenne szükséges meghatározni, hogy az említett ítélkezési gyakorlatból azt a következtetést kell‑e levonni, miszerint e rendelkezésekkel ellentétes, hogy a munkavállalótól a BGB 204. §‑a (1) bekezdésének megfelelően kereset benyújtását követeljék meg a szabadsághoz való joga elévülésének félbeszakítása érdekében, amennyiben a munkáltatója nem tette lehetővé számára e jog gyakorlását.

24.

A kérdést előterjesztő bíróságnak kételyei vannak az uniós jog helyes alkalmazását illetően, mivel a Bíróság a tagállamok eljárási autonómiája elvének megfelelően már elismerte az elévülési idők alkalmazását, feltéve, hogy az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét betartják.

25.

Márpedig a tényleges érvényesülés elve szemszögéből a Bíróság ítélkezési gyakorlatából levonható iránymutatások további tisztázást igényelnek a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlására történő alkalmazásukat illetően. Különösen az elévülési idő kezdő időpontja áll a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseinek középpontjában.

26.

Első ránézésre úgy tűnhet, hogy a nemzeti elévülési szabályoknak az e jog gyakorlására történő alkalmazása összhangban lehet a tényleges érvényesülés elvével. A hároméves elévülési idő alkalmazásával a nemzeti jogalkotó megfelelő egyensúlyt teremtett a munkáltató, mint a fizetett éves szabadsághoz való jog kötelezettje és a munkavállaló, mint e jog jogosultjának érdekei között. A kérdést előterjesztő bíróság, kiemelve, hogy a BGB 195. §‑ának és 199. §‑a (1) bekezdése 1. és 2. pontjának megfelelően e határidő csak az igényről való tudomásszerzéstől vagy annak lehetséges beazonosításától kezdődően kezd el telni, megjegyzi, hogy a munkavállalónak, aki rendszerint ismeri a munkaszerződéséből, a törvényből vagy a kollektív szerződésből eredő szabadsághoz való jogot, lehetősége van e jogot egy kellően hosszú határidőn belül bíróság előtt érvényesíteni, félbeszakítva ezzel az elévülést.

27.

Mindazonáltal egy második szempont szerint, a Bíróság ítélkezési gyakorlata olyan útmutatásokat is tartalmaz, amelyek arra engednek következtetni, hogy a nemzeti elévülési szabályoknak a fizetett éves szabadsághoz való jogra történő alkalmazása összeegyeztethetetlen a tényleges érvényesülés elvével, amennyiben a munkáltató nem tartotta be a felhívási és tájékoztatási kötelezettségét.

28.

A Bíróság ugyanis más összefüggésben már megállapította, hogy valamely elévülési határidő alkalmazása lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi az uniós jog alkalmazását, és ezáltal figyelmen kívül hagyja a jogbiztonság elvével összefüggésben értelmezett tényleges érvényesülés elvét, amennyiben olyan időpontban kezd el telni, amelyben a felperes nem tudta megismerni vagy észlelni az uniós jogból eredő jogait, mivel nem rendelkezett a szükséges információkkal. ( 8 )

29.

A kérdést előterjesztő bíróság számára ebben az összefüggésben az a kérdés merül fel, hogy a 2003/88/EK irányelv 7. cikke, valamint a Charta 31. cikkének (2) bekezdése megköveteli‑e, hogy az elévülési idő kezdő időpontja ne csupán a fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezésétől és terjedelmétől függjön, hanem az időbeli korlátra és e jog esetleges megszűnésre vonatkozó tájékoztatástól is, amelyet a munkáltatónak a felhívási és tájékoztatási kötelezettsége keretében kell biztosítania.

30.

E körülmények között a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Ellentétes‑e a [2003/88 irányelv] 7. cikkével, valamint a [Charta] 31. cikkének (2) bekezdésével az olyan nemzeti szabályozás alkalmazása, mint a [BGB] 195. §‑ával összefüggésben értelmezett 194. §‑ának (1) bekezdése, amelynek értelmében a fizetett éves szabadsághoz való jogra hároméves általános elévülési idő vonatkozik, és ezen elévülési idő a BGB 199. §‑ának (1) bekezdésében megjelölt feltételek mellett a szabadság esedékessége évének végével kezdődik, ha a munkáltató a megfelelő felhívás és tájékoztatás elmulasztásával nem tette ténylegesen lehetővé a munkavállaló számára, hogy a szabadsághoz való jogát gyakorolja?”

31.

Írásbeli észrevételeket a német kormány és az Európai Bizottság terjesztett elő. Az ügyben 2022. március 24‑én tartottak tárgyalást.

32.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kér választ a Bíróságtól, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkét és a Charta 31. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a referencia‑időszak alapján megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jogra, valamint ehhez kapcsolódóan a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltásához való jogra az e referencia‑időszak végén kezdődő hároméves elévülési idő vonatkozik, amennyiben a munkáltató nem tartotta be az őt terhelő felhívási és tájékoztatási kötelezettségeket e szabadság munkavállaló általi kivételét illetően.

33.

Az e kérdésre történő válaszadás érdekében kiemelendő, amint az a 2003/88 irányelv 7. cikkéből és a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a tagállamok feladata nemzeti jogszabályaik keretében meghatározni a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlásának és végrehajtásának feltételeit, meghatározva azokat a konkrét körülményeket, amelyek között a munkavállalók gyakorolhatják ezt a jogot. ( 9 )

34.

E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy „a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével főszabály szerint nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely az ezen irányelv által kifejezetten biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási módozatairól rendelkezik, amelyek magukban foglalják akár az említett jognak a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő elvesztését, feltéve azonban, hogy azon munkavállalónak, akinek a fizetett éves szabadsághoz való joga elveszik, ténylegesen megvolt a lehetősége arra, hogy az említett irányelv által részére biztosított jogot gyakorolja” ( 10 ).

35.

A Bíróság már pontosította, hogy a BUrlG 7. §‑ának (1) és (3) bekezdéséhez hasonló nemzeti szabályozás a 2003/88 irányelvnek a Bíróság által értelmezett 7. cikke (1) bekezdése értelmében a fizetett éves szabadság gyakorlási módozatainak hatálya alá tartozik. ( 11 ) Az ilyen típusú szabályozás olyan nemzeti jogi szabályoknak és eljárásoknak a részét képezi, amelyek a munkavállalók szabadságának meghatározására alkalmazandók, és amelyek a különböző fennálló érdekek figyelembevételére irányulnak. ( 12 )

36.

A Bíróság álláspontja szerint mindazonáltal „meg kell bizonyosodni afelől, hogy az ilyen nemzeti szabályok alkalmazása ne járhasson a munkavállaló által szerzett fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnésével, miközben e jog gyakorlására ténylegesen nem volt lehetősége” ( 13 ). Ezért „a fizetett éves szabadsághoz való jog ilyen automatikus elvesztése, amely nem függ annak előzetes vizsgálatától, hogy a munkavállalónak ténylegesen lehetősége volt e jog gyakorlására, figyelmen kívül hagyja […] azon korlátokat, amelyek feltétlenül kötik a tagállamokat, amikor az említett jog gyakorlási módozatait pontosítják”. ( 14 ) Az ugyanis, „ha a munkavállalónak a fizetett éves szabadsághoz való szerzett joga vagy a ki nem vett szabadság után járó pénzbeli megváltásnak a kifizetéséhez való, ehhez kapcsolódó joga a munkaviszony megszűnése esetén megszűnik, anélkül hogy az érdekeltnek ténylegesen lehetősége lett volna e fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlására, e jognak magát a lényegét sértené” ( 15 ).

37.

A Bíróság ezen ítélkezési gyakorlatából következően a fizetett éves szabadsághoz való jog területén uralkodó elv szerint e jog nem szűnhet meg a referencia‑időszak és/vagy a nemzeti jog által a szabadság átvitelére meghatározott időszak lejártakor, ha a munkavállalónak nem állt módjában kivenni a szabadságát. ( 16 )

38.

A BGB 194. §‑ában és azt követő §‑aiban foglalt elévülési szabályok – a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdéséhez hasonlóan – a fizetett éves szabadsághoz való jog tekintetében e jog gyakorlásának módjaira vonatkoznak. Az ilyen szabályoknak ezért be kell tartaniuk a tagállamokra vonatkozó korlátozásokat is, annak érdekében, hogy az említett jog lényege ne sérüljön.

39.

Ez a fizetett éves szabadsághoz való jog konkrét területén azon általános szabálynak egy másik megfogalmazása, amely szerint a tagállamok az uniós jog által szabályozott eljárási autonómiával rendelkeznek. E tekintetben rá kell mutatni arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az e területre vonatkozó különös uniós szabályozás hiányában e jog végrehajtásának részletes szabályai a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján azok belső jogrendjébe tartoznak. E szabályok azonban nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló belső jellegű esetekre vonatkozó szabályok (egyenértékűség elve), és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (tényleges érvényesülés elve). ( 17 )

40.

A jelen ügyben kizárólag a tényleges érvényesülés elve merül fel. ( 18 ) Ezen elvet illetően megjegyzendő, hogy a Bíróság következetesen megállapítja, hogy minden olyan esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi‑e az uniós jog alkalmazását, meg kell vizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azon elveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve, valamint az eljárás szabályos lefolytatásának elve. ( 19 )

41.

Ezenkívül a Bíróság kifejtette, hogy a tagállamok azon kötelezettsége, hogy biztosítsák a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tényleges érvényesülését, magában foglalja a Charta 47. cikkében is rögzített hatékony bírói jogvédelem követelményét, amely többek között az ilyen jogokra alapított keresetekre vonatkozó eljárási szabályok megállapítását illetően is érvényes. ( 20 )

42.

Az elévülési idő jellemzőinek elemzését illetően a Bíróság kifejtette, hogy ezen elemzésnek az ilyen határidő tartamára és alkalmazásának részletszabályaira kell vonatkoznia, ideértve az e határidő megindulása tekintetében alkalmazott szabályt. ( 21 )

43.

Ezen elemzés alapján kell megvizsgálni, hogy az alapeljárás tárgyát képező elévülési időnek a fizetett éves szabadsághoz való jogra történő alkalmazása összeegyeztethető‑e az uniós joggal, és amennyiben igen, milyen mértékben.

44.

Először is az elévülési idő tartamát illetően a Bíróság már megállapította, hogy a jogbiztonság érdekében meghatározott, észszerű jogvesztő keresetindítási határidők nem olyan jellegűek, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tennék az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását, ha e határidők gyakorlati szempontból elegendők ahhoz, hogy lehetővé tegyék a jogalany számára a hatékony jogorvoslat előkészítését és benyújtását. ( 22 ) A jogbiztonság érdekében meghatározott, észszerű jogvesztő keresetindítási határidők ugyanis összeegyeztethetők az uniós joggal. ( 23 )

45.

A jelen esetben a BGB 195. §‑a, amelyre az alapeljárásban LB hivatkozik TO követeléseivel szemben, az elévülési időt három évben állapítja meg. Márpedig a Bíróság megállapította, hogy egy ilyen határidő, amennyiben előzetesen megállapított és ismert, észszerűnek és a tényleges érvényesülés elvével összhangban lévőnek tűnik. ( 24 )

46.

Másodszor, ami az alapeljárás tárgyát képező elévülési idő kezdő időpontját illeti, meg kell vizsgálni, hogy ez alkalmas‑e arra, hogy megakadályozza a munkavállalót abban, hogy ezen időszak alatt a 2003/88 irányelv által biztosított jogaira hivatkozzon.

47.

Emlékeztetek arra, hogy a BGB 199. §‑ának (1) bekezdése szerint az általános elévülési idő azon év végén kezdődik, amelyben a jog keletkezett, és a jogosult tudomást szerzett az e jogot keletkeztető körülményekről és a kötelezett személyéről, vagy súlyos gondatlanság nélkül tudnia kellett volna azokról. Ez a rendelkezés azt jelenti, hogy a hároméves elévülési idő főszabály szerint azon referenciaév végén kezdődik, amelyben a munkavállaló a fizetett éves szabadsághoz való jogát megszerezte. Az elévülési idő ekképpen meghatározott kezdő időpontja tehát azon a megállapításon alapul, amely szerint e munkavállaló rendszerint tudatában van a munkaszerződéséből, a törvényből vagy a kollektív szerződésből eredő szabadsághoz való jogának, és e jogát egy kellően hosszú határidőn belül bíróság előtt tudja érvényesíteni, félbeszakítva ezáltal az elévülési időt.

48.

A Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló elévülési idő nem kezdődhet el kizárólag azon az alapon, hogy a munkavállaló elméletileg és feltételezhetően tudott a fizetett éves szabadsághoz való joga fennállásáról. Véleményem szerint egy ilyen megközelítés összeegyeztethetetlen a tényleges érvényesülés elvével, mivel jelentős kockázatot jelent, hogy a munkavállaló nem tudja gyakorolni a fizetett éves szabadsághoz való jogát a BGB 195. §‑ában meghatározott határidőn belül. E jognak e munkavállaló részéről történő tényleges gyakorlása ugyanis feltételezi, hogy a munkáltató előzetesen megfelelő és teljeskörű tájékoztatást adott részére a rendelkezésére álló szabadság mértékéről. Egy ilyen információ annál is inkább szükséges, mivel a szabadsághoz való jog többszörösen átvihető.

49.

Következésképpen nem a német jog által előírt elévülési idő vagy annak időtartama az, ami mint olyan a tényleges érvényesülés elve szempontjából problémát vet fel, hanem e határidő kezdő időpontja, amely véleményem szerint azon év vége, amelyben a munkáltató a tájékoztatási kötelezettségének eleget tett, mivel a munkavállalót ezen időpontban kell úgy tekinteni, mint aki a BGB 199. §‑ának (1) bekezdése értelmében „tudott” a fizetett éves szabadsághoz való jogáról. Ebből következik, hogy amíg a munkáltató nem teljesítette a tájékoztatási kötelezettségét, az alapeljárás tárgyát képező elévülési idő nem kezdődhet meg. Amennyiben így értjük, véleményem szerint a német jogot az uniós joggal összhangban lehet értelmezni.

50.

E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a munkáltatónak ügyelnie kell arra, hogy lehetővé tegye a munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlását. ( 25 ) E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy „a munkáltató többek között arra köteles, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog kötelező jellegére tekintettel, valamint a 2003/88 irányelv 7. cikke hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében ténylegesen és átláthatóan ügyeljen arra, hogy a munkavállalónak valóban lehetősége legyen a fizetett éves szabadságának kivételére, azzal, hogy – szükséges esetben hivatalosan – annak kivételére ösztönzi, és egyúttal – annak biztosítása érdekében, hogy az említett szabadság még alkalmas legyen arra, hogy garantálja az érintett számára a pihenést és a kikapcsolódást, amelyekhez e szabadságnak hozzá kell járulnia – pontosan és időben tájékoztatja arról, hogy amennyiben nem veszi ki a szabadságot, a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére engedélyezett időszak végén elveszti azt”. ( 26 )

51.

Ezenkívül a Bíróság megállapította, hogy „a bizonyítási teher e tekintetben a munkáltatóra hárul […]. Amennyiben a munkáltató nem tudja bizonyítani, hogy a megkövetelt gondosságot tanúsította ahhoz, hogy a munkavállaló ténylegesen kivehesse az őt megillető fizetett éves szabadságot, úgy kell tekinteni, hogy a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére engedélyezett időszak végén az említett szabadsághoz való jog megszűnése, valamint a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett éves szabadság után járó pénzbeli megváltás kifizetésének ehhez kapcsolódó hiánya sérti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, illetve 7. cikkének (2) bekezdését” ( 27 ).

52.

A német kormány álláspontja szerint azonban a megszűnés és elévülés fogalma alapvetően különbözik egymástól. Az elévülést ugyanis nem kizárólag a kötelezett érdekében írják elő, hanem az a jogállamiság követelménye, mivel hozzájárul a békéhez és a jogbiztonsághoz. Márpedig az elévülés csak akkor érhetné el e célokat, ha a jogok érvényesítésének lehetőségét időbeli korláthoz kötik. Ha azonban az elévülést bizonyos körülmények között nem lehetne alkalmazni, akkor a munkaviszony során keletkező fizetett éves szabadsághoz való jogot szabadon és korlátlanul lehetne halmozni, ami ellentétes lenne e szabadság céljával, ami a pihenés. A német kormány ennélfogva úgy véli, hogy a nemzeti elévülési szabályoknak a fizetett éves szabadsághoz való jogra való alkalmazása összhangban van az uniós joggal, beleértve azt is, amikor a munkáltató nem tett eleget a felhívási és tájékoztatási kötelezettségének.

53.

A német kormánnyal ellentétben úgy vélem, hogy amennyiben az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló elévülési idő lejárta maga után vonhatja, hogy a munkavállaló elveszíti a fizetett éves szabadsághoz való jogát, indokolt analógia útján egy ilyen határidőre azt alkalmazni, amit a Bíróság a Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítéletében megállapított egy nemzeti szabályra, nevezetesen a BUrlG 7. §‑ának (3) bekezdésére vonatkozóan, amely a munkavállalónak a fizetett éves szabadsághoz való szerzett jogának, illetve a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett szabadságért járó pénzbeli megváltáshoz való kapcsolódó jogának megszűnését vonja maga után. Ebből következik, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló elévülési idő alkalmazásának feltétele annak előzetes vizsgálata, hogy a munkáltató ténylegesen lehetővé tette‑e a munkavállaló számára, hogy gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát. Egyébiránt, amint azt a Bíróság a fogyasztókkal kapcsolatban megállapította, az elévülési idő csak akkor egyeztethető össze a tényleges érvényesülés elvével, ha a fogyasztónak lehetősége volt jogai megismerésére azt megelőzően, hogy e határidő elkezdődött vagy lejárt volna. ( 28 )

54.

E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a munkáltatót terhelő felhívási és tájékoztatási kötelezettséget igazolja az a körülmény, hogy a munkavállalót a munkaviszonyban a gyengébb félnek kell tekinteni, amely tehát visszatarthatja a jogainak a munkáltatójával szembeni kifejezett érvényesítésétől. ( 29 ) A Bíróság álláspontja szerint „el kell kerülni az olyan helyzetet, hogy teljes mértékben a munkavállalóra háruljon annak terhe, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog tényleges gyakorlására ügyeljen, miközben a munkáltatót emiatt olyan lehetőség illetné meg, hogy mentesül saját kötelezettségeinek tiszteletben tartása alól azzal az ürüggyel, hogy a munkavállaló nem terjesztett elő fizetett éves szabadság iránti kérelmet”. ( 30 )

55.

Ezen érvelés logikája az, hogy a munkavállaló által megszerzett fizetett éves szabadsághoz való jog elvesztése nem következhet azon megállapításból, amely szerint a munkavállaló nem tanúsított aktív magatartást a szabadságának kivételét illetően, annak előzetes vizsgálata nélkül, hogy a munkavállaló számára a munkáltatója ténylegesen lehetővé tette‑e e jog gyakorlását. A fizetett éves szabadsághoz való jog ilyen automatikus elvesztése, amely nem függ annak előzetes vizsgálatától, hogy a munkáltató eleget tett‑e a szabadság kivételével kapcsolatos felhívási és tájékoztatási kötelezettségének, figyelmen kívül hagyja – a nemzeti elévülési szabályokat is beleértve – azon korlátokat, amelyek feltétlenül kötik a tagállamokat, amikor az említett jog gyakorlási módozatait pontosítják. ( 31 )

56.

Ugyanezen logika alapján úgy vélem, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke és a Charta 31. cikkének (2) bekezdése nem teszi lehetővé, hogy a munkavállalónak a fizetett éves szabadsághoz való szerzett joga megtartását olyan kereset általa történő benyújtásától tegyék függővé, amely a BGB 204. §‑a alapján az elévülési idő félbeszakadását eredményezi.

57.

Összefoglalva, a Bíróság által a Kreuziger ítéletben és a Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítéletben a fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnésére vonatkozóan kidolgozott elvek véleményem szerint átültethetők e jog elévülésére is. Így annak biztosítása érdekében, hogy munkavállalót a biztonság és az egészség hatékony védelme céljából ( 32 ) megillethesse a tényleges pihenés, ügyelni kell arra, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnését eredményező valamely nemzeti szabályozás végrehajtását – beleértve az ilyen jog elévülését is – annak előzetes vizsgálatától tegyék függővé, hogy a munkavállalónak ténylegesen lehetősége volt e jog gyakorlására.

58.

Bármely más értelmezés azzal a következménnyel járna, hogy valamely tagállam – ezúttal általános elévülési rendelkezések révén – újra bevezethetné a fizetett éves szabadsághoz való jog időbeli korlátozásának lehetőségét egy olyan munkavállaló esetében, akinek nem volt lehetősége annak gyakorlására, ami véleményem szerint ellentétes lenne a Bíróság által a Kreuziger ítéletben és a Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítéletben megállapítottakkal.

59.

Hozzáteszem, hogy az általam javasolt megközelítés összhangban van a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatával, amely szerint a fizetett éves szabadsághoz való jogot nem lehet megszorítóan értelmezni. ( 33 ) Következésképpen „a munkaidő‑szervezésre vonatkozó, a 2003/88 irányelvvel létrehozott uniós rendszertől való valamennyi eltérést úgy kell értelmezni, hogy hatályuk az azon érdekek megóvásához feltétlenül szükségesre korlátozódjon, amelyek védelmét lehetővé teszik” ( 34 ).

60.

Márpedig a jelen esetben egy olyan munkáltató érdekei, aki nem teljesítette a szabadság kivételére történő felhívásra és tájékoztatásra vonatkozó kötelezettségeit, véleményem szerint nem érdemesek arra, hogy a munkavállaló érdekeinek rovására védelemben részesüljenek. E munkáltató nem mentesítheti magát saját kötelezettségeinek teljesítése alól, és nem húzhat hasznot saját mulasztásából arra hivatkozással, hogy az elévülésre vonatkozó nemzeti szabály célja a jogbiztonság megteremtése.

61.

A Bíróság szerint ugyanis – „ellentétben az olyan munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való jogának felhalmozásával, aki betegség miatt akadályoztatott az említett szabadság igénybevételében – a munkáltató köteles viselni az azzal együtt járó következményeket, hogy nem biztosítja a munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlását.” ( 35 ). Ráadásul, amint azt a Bíróság megállapította, e feltételek mellett ugyanis a munkavállaló által megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog megszűnésének elismerése lényegében igazolná a munkáltató jogalap nélküli gazdagodását eredményező magatartást, és ezáltal gátolná a [2003/88 irányelv] munkavállalók egészségvédelmére irányuló célkitűzésének a megvalósulását. ( 36 )

62.

A fentiekből következik, hogy véleményem szerint, hacsak a munkáltató nem tudja bizonyítani, hogy a tőle elvárható gondossággal járt el annak érdekében, hogy a munkavállaló ténylegesen gyakorolhassa a fizetett éves szabadsághoz való jogát, a munkavállaló nem fosztható meg e szerzett jogától sem megszűnés, sem elévülés útján.

63.

A fenti megfontolások összessége alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a következő választ adja:

A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkét és az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amelynek értelmében a referencia‑időszak alapján megszerzett, éves fizetett szabadsághoz való jogra, valamint ehhez kapcsolódóan a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltásához való jogra e referencia‑időszak végén kezdődő hároméves elévülési idő vonatkozik, amennyiben a munkáltató nem tartotta be az őt terhelő felhívási és tájékoztatási kötelezettségeket e szabadság munkavállaló általi kivételét illetően.