1

Fellebbezésével a Deutsche Telekom AG az Európai Unió Törvényszéke 2018. december 13‑iDeutsche Telekom kontra Bizottság ítéletének (T‑827/14, a továbbiakban: megtámadott ítélet, EU:T:2018:930) hatályon kívül helyezését kéri, amelyben a Törvényszék részben elutasította az elsődlegesen a 2014. december 16‑i C(2014) 10119 final bizottsági határozattal, valamint a 2015. április 17‑i C(2015) 2484 final bizottsági határozattal helyesbített, az EUMSZ 102. cikk és az EGT‑Megállapodás 54. cikke alkalmazására vonatkozó eljárásban (AT.39523 – Slovak Telekom ügy) 2014. október 15‑én hozott C(2014) 7465 final bizottsági határozat (a továbbiakban: vitatott határozat) egészben vagy a fellebbezőt érintő részében történő megsemmisítése iránt, illetve másodlagosan az említett határozatban a fellebbezővel szemben kiszabott bírságok törlése vagy összegének csökkentése iránt benyújtott keresetét.

2

A helyi hurok átengedéséről szóló, 2000. december 18‑i 2887/2000/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2000. L 336., 4. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 26. kötet, 83. o.) (3), (6) és (7) preambulumbekezdése kimondta:

[…]

3

E rendelet „Cél és hatály” című 1. cikke az alábbiak szerint rendelkezett:

„(1)   Ennek a rendeletnek az a célja, hogy a helyi hurok átengedésére vonatkozó harmonizált feltételek megállapítása révén élénkítse a versenyt és ösztönözze a műszaki innovációt a helyi hozzáférés piacán annak érdekében, hogy elősegítse az elektronikus hírközlési szolgáltatások széles választékának versenyfeltételek mellett történő szolgáltatását.

(2)   Ez a rendelet a 2. cikk a) pontjában meghatározott bejelentett üzemeltetők helyi hurokjainak és kapcsolódó eszközeinek átengedésére alkalmazandó.

[…]”

4

Az említett rendelet 2. cikke a következő fogalommeghatározásokat tartalmazta:

„[…]

[…]

[…]”

5

Ugyanezen rendelet 3. cikkének szövege a következő volt:

„(1)   A bejelentett üzemeltetők 2000. december 31‑től közzéteszik és folyamatosan frissítik a helyi hurokjaik és kapcsolódó eszközeik átengedésére vonatkozó referenciaajánlatukat, amelynek legalább a mellékletben felsorolt tételeket tartalmaznia kell. Az ajánlatban megfelelő mértékű átengedést kell biztosítani, hogy a kedvezményezettnek ne kelljen fizetnie olyan hálózati elemekért vagy eszközökért, amelyek a szolgáltatásai nyújtásához nem szükségesek; továbbá az ajánlatnak tartalmaznia kell az összetevőinek ismertetését és a kapcsolódó feltételeket, köztük a díjakat is.

(2)   A bejelentett üzemeltetők 2000. december 31‑től – átlátható, tisztességes és megkülönböztetéstől mentes feltételek mellett – teljesítik mindazokat az észszerű kérelmeket, amelyeket a kedvezményezettek a helyi hurok és a kapcsolódó eszközök átengedése iránt nyújtanak be. A kérelmek kizárólag a műszaki megvalósíthatósággal vagy a hálózat egysége fenntartásának szükségességével kapcsolatos tárgyilagos kritériumok alapján utasíthatók el. […] A bejelentett üzemeltetők a kedvezményezetteknek – azonos feltételek és határidők mellett – olyan eszközöket nyújtanak, amelyek a saját szolgáltatásaik vagy társult vállalkozásaik számára biztosítottakkal egyenértékűek.

[…]”

6

Az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló 2002/21/EK irányelv, az elektronikus hírközlő hálózatokhoz és kapcsolódó eszközökhöz való hozzáférésről, valamint azok összekapcsolásáról szóló 2002/19/EK irányelv és az elektronikus hírközlő hálózatok és az elektronikus hírközlési szolgáltatások engedélyezéséről szóló 2002/20/EK irányelv módosításáról szóló, 2009. november 25‑i 2009/140/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 337., 37. o.; helyesbítés: HL 2013. L 241., 8. o.) 4. és 6. cikke értelmében a 2887/2000 rendelet 2009. december 19‑én hatályát vesztette.

7

A 2009/140 irányelvvel módosított, az elektronikus hírközlő hálózatok és elektronikus hírközlési szolgáltatások közös keretszabályozásáról szóló, 2002. március 7‑i 2002/21/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv („keretirányelv”) (HL 2002. L 108., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 13. fejezet, 29. kötet, 349. o.) 8. cikke kimondja:

„[…]

(2)   A nemzeti szabályozó hatóságok többek között a következők révén mozdítják elő a versenyt az elektronikus hírközlő hálózatok, az elektronikus hírközlési szolgáltatások, a kapcsolódó eszközök és szolgáltatások nyújtása terén:

[…]

[…]

(5)   A nemzeti szabályozó hatóságok a (2), (3) és (4) bekezdésben említett politikai célkitűzések elérésére objektív, átlátható, megkülönböztetésmentes és arányos szabályozási alapelveket alkalmaznak többek között az alábbiak révén:

[…]

8

A jogvita előzményeit a megtámadott ítélet 1–53. pontja mutatja be, és a következőképpen foglalhatók össze.

9

A fellebbező inkumbens távközlési szolgáltató Németországban, és a Deutsche Telekom cégcsoport élén álló társaság. A 2005. augusztus 12. és 2010. december 31. közötti időszakban a fellebbező 51%‑os részesedéssel rendelkezett a szlovák inkumbens távközlési szolgáltató, a Slovak Telekom a.s. (a továbbiakban: ST) tőkéjében.

10

Az ST, amely 2000‑ig de iure monopóliumot élvezett a szlovák távközlési piacon, Szlovákiában a legnagyobb távközlési szolgáltató és széles sávú hozzáférést nyújtó szolgáltató. Az ST rézvezetékes és mobilhálózata Szlovákia területének szinte egészét lefedi.

11

A szlovák nemzeti távközlési szabályozó hatóság (a továbbiakban: TUSR) a piac elemzését követően 2005‑ben a 2887/2000 rendelet értelmében az ST‑t a helyi hurok átengedése vonatkozásában a nagykereskedelmi piacon jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltatóként jelölte ki.

12

A TUSR következésképpen többek között arra kötelezte az ST‑t, hogy tegyen eleget a helyi hurokjának átengedése iránti valamennyi, észszerűnek és indokoltnak tekinthető kérelemnek annak érdekében, hogy lehetővé tegye az alternatív szolgáltatók számára e hurok használatát, hogy ez utóbbiak Szlovákiában a helyhez kötött széles sávú internet‑hozzáférési szolgáltatások kiskereskedelmi tömegpiacán (illetve fogyasztói piacán) saját szolgáltatásokat tudjanak nyújtani. Annak érdekében, hogy e kötelezettségnek eleget tegyen, az ST közzétette az átengedésre vonatkozó referenciaajánlatát, amely meghatározta a helyi hurokjához való hozzáférés szerződéses és műszaki feltételeit.

13

A többek között az ST helyi hurokja átengedésének feltételeire vonatkozóan hivatalból indított vizsgálatot, az ST‑nek és a fellebbezőnek 2012. május 7‑én, illetve 8‑án küldött kifogásközlést, egy kötelezettségvállalási javaslatot, valamint különböző levélváltásokat és találkozókat követően a Bizottság 2014. október 15‑én meghozta a vitatott határozatot.

14

E határozatban a Bizottság megállapította, hogy az ST és a fellebbező által alkotott vállalkozás Szlovákiában a 2005. augusztus 12. és 2010. december 31. közötti időszakban a széles sávú internet‑hozzáférési szolgáltatásokat illetően az EUMSZ 102. cikkbe és az Európai Gazdasági Térségről szóló, 1992. május 2‑i megállapodás (HL 1994. L 1., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 52. kötet, 3. o.) 54. cikkébe ütköző egységes és folyamatos jogsértést követett el.

15

Közelebbről rámutatott arra, hogy az ST helyi hurokjának hálózata, amely e szolgáltató érintett vonalainak átengedését követően széles sávú internet‑hozzáférési szolgáltatások nyújtására használható, a 2005 és 2010 közötti időszakban a szlovák háztartások összességének 75,7%‑át fedte le. Ugyanezen időszak során azonban az ST csak néhány helyi hurkot engedett át 2009. december 18‑tól kezdődően, és ezeket csak egyetlen alternatív szolgáltató használta arra, hogy nagyon széles sávú kiskereskedelmi szolgáltatásokat nyújtson vállalkozások számára.

16

A Bizottság szerint a fellebbező és az ST által alkotott vállalkozás által elkövetett jogsértés abban állt, hogy először is eltitkolták a hálózatra vonatkozó, a helyi hurkok átengedéséhez szükséges információkat az alternatív szolgáltatókkal szemben, másodszor leszűkítették a helyi hurkok átengedésével kapcsolatban az ST‑t terhelő kötelezettségek terjedelmét, harmadszor az ST átengedésre vonatkozó referenciaajánlatában a helymegosztást, a minősítést, az előrejelzéseket, a javításokat és a bankgaranciát illetően tisztességtelen szabályokat és feltételeket rögzítettek, negyedszer pedig olyan tisztességtelen díjakat alkalmaztak, amelyek valamely, az ST‑vel megegyező hatékonyságú szolgáltató számára nem tették lehetővé, hogy az ST átengedett helyi hurokjaihoz való nagykereskedelmi hozzáférés révén veszteségek nélkül tudja kínálni az ST által nyújtott kiskereskedelmi szolgáltatásokat.

17

A vitatott határozatban a Bizottság e jogsértés miatt egyrészt a fellebbezővel és az ST‑vel szemben egyetemlegesen 38838000 euró bírságot, másrészt pedig a fellebbezővel szemben 31070000 euró bírságot szabott ki.

18

A Törvényszék Hivatalához 2014. december 24‑én benyújtott keresetlevelével a fellebbező elsődlegesen a vitatott határozat egészben vagy részben történő megsemmisítése, másodlagosan pedig a vele szemben kiszabott bírságok törlése vagy összegük csökkentése iránti keresetet terjesztett elő.

19

E kereset alátámasztása érdekében a fellebbező öt jogalapra hivatkozott, amelyek közül az elsőt az ST visszaélésszerű magatartását illetően az EUMSZ 102. cikk alkalmazása során elkövetett ténybeli hibákra és téves jogalkalmazásra, valamint a védelemhez való jog megsértésére, a másodikat az ST visszaélésszerű magatartásának időtartamát illetően elkövetett téves jogalkalmazásra és ténybeli hibákra, a harmadikat az ST visszaélésszerű magatartásának a fellebbezőnek való betudása során elkövetett téves jogalkalmazásra és ténybeli hibákra alapította, mivel a Bizottság nem bizonyította, hogy a fellebbező meghatározó befolyást gyakorolt az ST‑re, a negyediket az uniós jog értelmében vett „vállalkozás” fogalmának és a büntetések egyéniesítése elvének, valamint az indokolási kötelezettségnek a megsértésére, az ötödiket pedig az ST‑vel és a fellebbezővel szemben egyetemlegesen kiszabott bírság összegének kiszámítása során elkövetett hibákra alapította.

20

A megtámadott ítéletben a Törvényszék a fellebbező által felhozott valamennyi jogalapot elutasította, kivéve egyrészt a második jogalapot, amelynek részben helyt adott azzal az indokkal, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az ST 2005. augusztus 12. és december 31. között árprést eredményező gyakorlatot folytatott, másrészt pedig a negyedik jogalapot, amelynek a Törvényszék helyt adott annyiban, amennyiben a Bizottság a vitatott határozatban figyelmen kívül hagyta az uniós jog értelmében vett „vállalkozás” fogalmát akkor, amikor a fellebbezőt olyan bírság megfizetésére kötelezte, amelynek összegét elrettentési célból 1,2‑es szorzótényezőt alkalmazva számította ki. A Törvényszék ezért részben megsemmisítette a vitatott határozatot, és 38061963 euróban állapította meg azon bírság összegét, amelynek megfizetésére az ST és a fellebbező egyetemlegesen köteles, és 19030981 euróban állapította meg azon bírság összegét, amelynek megfizetésére csak a fellebbező köteles. A Törvényszék a keresetet az ezt meghaladó részében elutasította.

21

A fellebbező az első jogalapjának első részében különösen azt kifogásolta, hogy a Bizottság annak megállapításakor, hogy az ST visszaélt erőfölényével azon feltételek miatt, amelyek mellett felajánlotta a hálózatához való hozzáférést az alternatív szolgáltatóknak, tévesen nem vizsgálta meg az 1998. november 26‑iBronner ítélet (C‑7/97, a továbbiakban: Bronner ítélet, EU:C:1998:569) 41. pontjában említett azon feltételt, hogy az ilyen hozzáférésnek e szolgáltatók tevékenységének gyakorlásához nélkülözhetetlennek kell lennie. A Törvényszék a megtámadott ítélet 92–116. pontjában az első jogalap e részét lényegében azon megfontolás alapján utasította el, hogy a távközlési ágazatra vonatkozó, jelen ügyben alkalmazandó szabályozás az EUMSZ 102. cikk alkalmazása során releváns tényező, és hogy az említett szabályozás elismeri, hogy az ST helyi hurokjához való hozzáférés szükséges ahhoz, hogy lehetővé tegyék a tényleges verseny megjelenését és fejlődését a széles sávú internet‑hozzáférési szolgáltatások szlovák piacán, így a Bizottságnak már nem kellett bizonyítania, hogy az ilyen hozzáférés nélkülözhetetlen jellegű.

22

Első jogalapjának második részében a fellebbező azt állította, hogy megsértették a meghallgatáshoz való jogát, mivel egyrészt csak a 2014. szeptember 29‑i találkozón szerezhetett tudomást bizonyos, az árprés számítása során figyelembe vett információkról, másrészt pedig csak nagyon rövid határidővel rendelkezett arra, hogy ismertesse az ezen információkkal kapcsolatos álláspontját. A Törvényszék a megtámadott ítélet 123–145. pontjában e második részt lényegében azzal a megfontolással utasította el, hogy a szóban forgó információk nem módosították az ST‑vel és a fellebbezővel szemben a vitatott határozatban felhozott kifogások jellegét, és nem tartalmaztak olyan tényeket, amelyeket az említett társaságoknak ne lett volna lehetőségük vitatni.

23

A fellebbező harmadik jogalapja többek között azon alapult, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot és ténybeli hibákat követett el, amikor neki tudta be az ST magatartását az alapján, hogy a fellebbezőnek lehetősége volt meghatározó befolyást gyakorolni e társaságra, vélelmezve, hogy a fellebbező ténylegesen is ilyen befolyást gyakorolt az említett társaságra, és nem bizonyította, hogy meghatározó befolyást gyakorolt e társaságra. A Törvényszék a megtámadott ítélet 227–473. pontjában e kifogásokat többek között azzal az indokkal utasította el, hogy az anyavállalat által a leányvállalat magatartására való meghatározó befolyás ténylegesen gyakorlása levezethető egybevágó bizonyítékok csoportjából, és hogy a vitatott határozatban ez volt a helyzet, mivel a Bizottság többek között kiemelte, hogy az ST igazgatóságában jelen voltak a fellebbező vezető tisztségviselői, a fellebbező munkatársakat bocsátott az ST rendelkezésére, valamint az ST rendszeresen jelentéseket küldött a fellebbezőnek a leányvállalatának üzletpolitikájára vonatkozóan. A Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a fellebbezőt és az ST‑t összekötő gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatok vizsgálata lehetővé teszi annak megállapítását, hogy az ST‑nek a széles sávú internet‑hozzáférési szolgáltatások szlovák piacán követett általános stratégiáját a fellebbező határozta meg.

24

Fellebbezésében a fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság:

25

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

26

Fellebbezésének alátámasztása érdekében a fellebbező négy jogalapra hivatkozik. Az első jogalap azon elv téves értelmezésén és alkalmazásán alapul, miszerint ahhoz, hogy a hozzáférés megtagadása az EUMSZ 102. cikk értelmében visszaélésszerű legyen, az említett hozzáférésnek „nélkülözhetetlennek” kell lennie azon személy számára, aki azt kéri. A második jogalap azon elv téves értelmezésén és alkalmazásán alapul, miszerint ahhoz, hogy a leányvállalat által elkövetett jogsértést az anyavállalatának lehessen betudni, az utóbbinak ténylegesen meghatározó befolyást kell gyakorolnia leányvállalatára. A harmadik jogalap azon elv téves alkalmazására vonatkozik, miszerint ahhoz, hogy a leányvállalat által elkövetett jogsértést az anyavállalatnak lehessen betudni, szükséges, hogy a leányvállalat lényegében azokat az utasításokat követte, amelyeket az anyavállalat adott a számára. A negyedik jogalap azon alapul, hogy megsértették a fellebbező meghallgatáshoz való jogát.

27

Egyébiránt a fellebbező azt kéri, hogy rá is terjedjenek ki az ST által a Törvényszék 2018. december 13‑iSlovak Telekom kontra Bizottság ítélete (T‑851/14, EU:T:2018:929) ellen benyújtott fellebbezésre vonatkozó C‑165/19. P. sz. kapcsolódó ügyben a Bíróság által meghozandó kedvező ítélet joghatásai.

28

A fellebbező úgy véli, hogy a megtámadott ítélet 86–115. pontjában a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a Bizottság nem volt köteles bizonyítani, hogy az alternatív szolgáltatók számára nélkülözhetetlen az ST helyi hurokjához való hozzáférés, ahhoz, hogy az említett hozzáférés e társaság általi korlátozásait az EUMSZ 102. cikk értelmében vett „visszaélésnek” minősítse.

29

A fellebbező szerint a Törvényszék a megtámadott ítélet 97., 98., 101. és 103. pontjában tévesen állapította meg, hogy a Bronner ítéletben meghatározott kritériumok nem alkalmazhatók a jelen ügyben, azzal az indokkal, hogy az ST‑t a helyi hurokjához való hozzáférés biztosítására vonatkozóan jogszabályi kötelezettség terhelte. Az említett kötelezettség a következő okok miatt nem helyettesítheti a hozzáférésnek a Bronner ítélet szerinti nélkülözhetetlen jellegét.

30

Először is a hozzáférés nyújtására vonatkozó jogszabályi jellegű kötelezettség fennállása és az említett hozzáférés nélkülözhetetlen jellege különböző kérdések. Az ST‑t terhelő, a helyi hurokjához való hozzáférés nyújtására vonatkozó kötelezettség előírásakor a TUSR kizárólag az ST‑nek a helyi hurok átengedésének nagykereskedelmi piacán elfoglalt inkumbens helyzetét vette figyelembe. A Törvényszék nem vizsgálta meg e hozzáférésnek a downstream piacon folytatott tevékenységhez való nélkülözhetetlen jellegét, és ennélfogva nem határozta meg, hogy a helyi hurok átengedését milyen mértékben lehetett volna saját alternatív infrastruktúra kialakításával helyettesíteni. Ezzel szemben az ilyen hozzáférésnek a Bronner ítélet értelmében vett „nélkülözhetetlen” jellegének vizsgálata során éppen azt kell megvizsgálni, hogy az említett hozzáférésnek létezik‑e valódi vagy lehetséges alternatívája. Márpedig a fellebbező a Törvényszék előtt bizonyította, hogy a jelen ügyben ez a helyzet áll fenn.

31

Másodszor a hozzáférés nyújtására vonatkozó jogszabályi kötelezettséget – az EUMSZ 102. cikk értelmében vett erőfölénnyel való visszaélés miatti elmarasztalástól eltérően – előzetesen írják elő. Ebből következik, hogy az e kötelezettséget megalapozó érdemi megállapítások gyorsan meghaladottaknak bizonyulhatnak. Ez a helyzet különösen a nagyon gyorsan fejlődő távközlési szolgáltatások piacai esetében.

32

Harmadszor a hozzáférés nyújtására vonatkozó jogszabályi kötelezettség extrapoláción alapul, míg az EUMSZ 102. cikk értelmében vett erőfölénnyel való visszaélést többek között a helyi hurokhoz való hozzáférés nélkülözhetetlen jellegének konkrét vizsgálatát követően kell megállapítani.

33

Negyedszer a távközlési szabályozás és a Bronner ítélet kritériumai különböző célokra irányulnak. A távközlés területén hatáskörrel rendelkező nemzeti szabályozó hatóságok feladata nemcsak a verseny elősegítése, hanem a belső piac fejlődéséhez való hozzájárulás és a polgárok érdekeinek előmozdítása is. E megközelítés tükröződik a Törvényszék által a megtámadott ítélet 97. pontjában hivatkozott 2010. október 14‑iDeutsche Telekom kontra Bizottság ítéletben (C‑280/08 P, EU:C:2010:603).

34

Ráadásul a fellebbező úgy véli, hogy a helyi hurokhoz való hozzáférés nélkülözhetetlen jellegének konkrét vizsgálatától nem lehet eltekinteni akkor, ha a hozzáférés nyújtására vonatkozóan jogszabályi kötelezettség áll fenn, mivel ez megkönnyítené a visszaélés fennállásának megállapítását, és kiüresítené a Bíróság ítélkezési gyakorlatát.

35

Egyébiránt – ellentétben azzal, amit a Törvényszék a megtámadott ítélet 106–112. pontjában megállapított – a helyi hurokhoz való hozzáférés olyan hallgatólagos megtagadása, amelyet az ST‑nek is felróttak, nem különbözik a Bronner ítélet alapjául szolgáló megtagadástól, mivel az infrastruktúra tulajdonosának mindkét esetben jogos érdeke fűződött a beruházásának védelméhez, mivel a hozzáférés megtagadásának két formáját nehéz egymástól megkülönböztetni, és mivel a kevésbé súlyos jogsértést, nevezetesen a hozzáférés hallgatólagos megtagadását könnyebb lenne bizonyítani, mint a súlyosabb jogsértést, nevezetesen a hozzáférés kifejezett megtagadását.

36

Végül a Bíróság által a 2011. február 17‑iTeliaSonera Sverige ítélet (C‑52/09, a továbbiakban: TeliaSonera ítélet, EU:C:2011:83) 55. pontjában használt megfogalmazás alapján nem lehet arra következtetni, hogy a Bronner ítélet kritériumai nem alkalmazandók a hozzáférés hallgatólagos megtagadására.

37

A Bizottság lényegében úgy véli, hogy a vitatott határozatban megállapított visszaélés alapvetően eltér a Bronner ítéletben szóban forgó visszaéléstől, így az utóbbi ítéletben megállapított kritériumok a jelen ügyben nem alkalmazhatók.

38

Első jogalapjával a fellebbező, az ST anyavállalata, amelynek betudták az ST magatartását, többek között a megtámadott ítélet 86–115. pontját kifogásolja, amelyekben a Törvényszék megerősítette a vitatott határozat a tekintetben való megalapozottságát, hogy a Bizottságnak nem kellett bizonyítania, hogy az alternatív szolgáltatóknak az ST helyihurok‑hálózatához való hozzáférése nélkülözhetetlen, ahhoz, hogy „visszaélésszerűnek” minősíthesse az ST magatartásait, amelyeket ezen intézmény a vitatott határozat (365) preambulumbekezdésében a hozzáférés olyan hallgatólagos megtagadásának minősített, amely először is abban állt, hogy az ST az alternatív szolgáltatókkal szemben eltitkolt a hálózatára vonatkozó olyan információkat, amelyek szükségesek voltak a helyi hurokjának átengedéséhez, másodszor leszűkítette az alkalmazandó keretszabályozásból eredő, a helyi hurok átengedésére vonatkozó kötelezettségeit, harmadszor pedig az átengedésre vonatkozó referenciaajánlatában több tisztességtelen kikötést és feltételt is rögzített (a továbbiakban: vitatott magatartások).

39

Közelebbről a Törvényszék a megtámadott ítélet 101. pontjában megállapította, hogy mivel a távközlés területén alkalmazandó keretszabályozás egyértelműen elismerte az ST helyi hurokjához való hozzáférés szükségességét annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a széles sávú internetes szolgáltatások szlovák piacán a hatékony verseny kialakulását és fejlődését, a Bizottság nem volt köteles bizonyítani, hogy e hozzáférés a Bronner ítélet 41. pontjában felállított utolsó feltétel értelmében nélkülözhetetlen jelleggel bírt. A Törvényszék a megtámadott ítélet 106–114. pontjában lényegében hozzátette, hogy a Bronner ítéletből eredő feltételek, különösen pedig az erőfölényben lévő vállalkozás valamely szolgáltatásának vagy infrastruktúrájának nélkülözhetetlen jellegére vonatkozó feltétel nem alkalmazandó a hozzáférés megtagadásán kívüli olyan egyéb magatartásokra, mint amilyenek a vitatott magatartások is.

40

Annak vizsgálata érdekében, hogy e megfontolások a fellebbező állításának megfelelően téves jogalkalmazáson alapulnak‑e, emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 102. cikk szerint tilos egy vagy több vállalkozásnak a belső piacon vagy annak jelentős részén meglévő erőfölényével való visszaélése, amennyiben ez hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre. Az erőfölényben lévő vállalkozás különös felelősséggel tartozik tehát azért, hogy magatartása ne csorbítsa a belső piacon a hatékony és torzulásmentes versenyt (2020. január 30‑iGenerics (UK) és társai ítélet, C‑307/18, EU:C:2020:52, 153. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 102. cikk értelmében vett „erőfölénnyel való visszaélés” fogalma olyan objektív fogalom, amely az erőfölényben lévő vállalkozás olyan magatartásaira vonatkozik, amelyek hatására – olyan piacon, ahol pontosan a szóban forgó vállalkozás jelenlétének következtében a verseny már meggyengült – a termékeknek és a szolgáltatásoknak a gazdasági szereplők által nyújtott teljesítésen alapuló rendes versenyét jellemző eszközöktől eltérő eszközökkel korlátozzák a piacon még létező versenyszint fenntartását vagy e verseny fejlődését (2020. január 30‑iGenerics (UK) és társai ítélet, C‑307/18, EU:C:2020:52, 148. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

42

Az erőfölényben lévő vállalkozás magatartásának az EUMSZ 102. cikk értelmében vett visszaélésszerű jellegét az ügy valamennyi sajátos körülményének figyelembevételével kell megvizsgálni (lásd ebben az értelemben: TeliaSonera ítélet, 68. pont; 2015. október 6‑iPost Danmark ítélet, C‑23/14, EU:C:2015:651, 68. pont; 2018. április 19‑iMEO – Serviços de Comunicações e Multimédia ítélet, C‑525/16, EU:C:2018:270, 27. és 28. pont).

43

Amint az a Bronner ítélet 37. pontjából kitűnik, az ezen ítélet alapjául szolgáló ügy arra a kérdésre vonatkozott, hogy az a tény, hogy a valamely tagállam területén nemzeti szinten létező egyetlen kézbesítési rendszer tulajdonosa, aki e rendszert a saját napilapjai kézbesítéséhez használja, megtagadja az ahhoz való hozzáférést egy versenytárs kiadó számára, az EUMSZ 102. cikk értelmében vett erőfölénnyel való visszaélésnek minősül‑e amiatt, hogy e megtagadás megfosztja az említett versenytársat valamely, a termékeinek értékesítéséhez elengedhetetlennek ítélt forgalmazási módtól.

44

Az e kérdésre adott válaszában a Bíróság ezen ítélet 41. pontjában kimondta, hogy ahhoz, hogy az említett megtagadás erőfölénnyel való visszaélésnek minősüljön, nemcsak az volt szükséges, hogy a kézbesítési szolgáltatás megtagadása olyan jellegű volt, hogy a napilapok piacán teljesen megszüntette a szolgáltatást igénylő által támasztott versenyt, és a megtagadás objektíve nem volt igazolható, hanem az is, hogy a szolgáltatás maga nélkülözhetetlen volt az előbbi tevékenységének gyakorlásához abban az értelemben, hogy az említett kézbesítési rendszernek nem létezett semmilyen valódi vagy lehetséges alternatívája.

45

E feltételek előírását ezen ügy sajátos körülményei indokolták, amelyek minden más magatartástól függetlenül kizárólag abban álltak, hogy egy erőfölényben lévő vállalkozás megtagadta valamely versenytárs olyan infrastruktúrához való hozzáférését, amelyet a saját tevékenysége érdekében épített ki.

46

E tekintetben, amint azt lényegében a főtanácsnok is kiemelte az indítványának 68., 73. és 74. pontjában, annak megállapítása, hogy valamely erőfölényben lévő vállalkozás visszaélt a helyzetével, mivel megtagadta a versenytárssal való szerződéskötést, azzal a következménnyel jár, hogy e vállalkozás köteles lesz e versenytárssal szerződést kötni. Márpedig az ilyen kötelezettség különösen sérti az erőfölényben lévő vállalkozás szerződési szabadságát és tulajdonhoz való jogát, mivel egy vállalkozás, még ha erőfölényben van is, főszabály szerint továbbra is szabadon megtagadhatja a szerződéskötést és az általa saját szükségleteire kialakított infrastruktúra használatát (lásd analógia útján: 1988. október 5‑iVolvo ítélet, 238/87, EU:C:1988:477, 8. pont).

47

Ezenkívül, noha rövid távon az, hogy valamely vállalkozást erőfölénnyel való visszaélés miatt elmarasztalnak, mivel megtagadta a szerződéskötést valamely versenytárssal, elősegíti a versenyt, hosszú távon a verseny fejlődése szempontjából és a fogyasztók érdekében általában az a kedvező, ha valamely társaság a saját használatára tarthatja fenn a tevékenysége érdekében általa kialakított létesítményeket. Ha ugyanis túlságosan megkönnyítenék a valamely termelési, beszerzési vagy forgalmazási létesítményhez való hozzáférést, ez nem ösztönözné a versenytársakat arra, hogy versengő létesítményeket alakítsanak ki. Ráadásul az erőfölényben lévő vállalkozás kevésbé lenne hajlandó hatékony létesítményekbe fektetni, ha versenytársainak egyszerű kérésére arra lehetne kötelezni, hogy ossza meg velük a saját befektetéseiből származó hasznot.

48

Következésképpen, ha az erőfölényben lévő vállalkozás megtagadja az általa a saját tevékenysége érdekében kialakított infrastruktúrához való hozzáférést, e vállalkozás arra való kötelezése, hogy adjon hozzáférést, versenypolitikai szempontból csak akkor indokolható, ha az erőfölényben lévő vállalkozás valóban uralja az érintett piacot.

49

A Bíróság által a Bronner ítéletben megállapított és a jelen ítélet 44. pontjában említett feltételeknek – különösen az erőfölényben lévő vállalkozás infrastruktúrájához való hozzáférés nélkülözhetetlen jellegére vonatkozó feltételnek – az adott ügyre történő alkalmazása lehetővé teszi a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság vagy bíróság számára annak megvizsgálását, hogy e vállalkozás ezen infrastruktúrának köszönhetően ténylegesen uralja‑e a piacot. Így az ilyen vállalkozás kizárólag akkor kötelezhető arra, hogy hozzáférést biztosítson valamely versenytársnak az általa a saját tevékenysége érdekében kialakított infrastruktúrához, ha az ilyen hozzáférés nélkülözhetetlen e versenytárs tevékenységéhez, azaz ezen infrastruktúrának nem létezik valódi vagy lehetséges alternatívája.

50

Ezzel szemben, ha az erőfölényben lévő vállalkozás hozzáférést biztosít az infrastruktúrájához, de e hozzáférést, a szolgáltatások nyújtását vagy az áruk értékesítését tisztességtelen feltételektől teszi függővé, a Bíróság által a Bronner ítélet 41. pontjában meghatározott feltételek nem alkalmazandók. Kétségtelen, hogy amennyiben az ilyen infrastruktúrához, sőt a szolgáltatáshoz vagy az inputhoz való hozzáférés nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az erőfölényben lévő vállalkozás versenytársai nyereségesen működhessenek egy downstream piacon, még inkább valószínű, hogy az e piacon tanúsított tisztességtelen magatartások legalább potenciális versenyellenes hatásokkal járnak, és az EUMSZ 102. cikk értelmében vett visszaélésnek minősülnek (lásd ebben az értelemben: 2010. október 14‑iDeutsche Telekom kontra Bizottság ítélet, C‑280/08 P, EU:C:2010:603, 234. pont; TeliaSonera ítélet, 70. és 71. pont). Mindazonáltal, ami a hozzáférés megtagadásán kívüli egyéb magatartásokat illeti, az ilyen nélkülözhetetlen jelleg hiánya önmagában nem meghatározó az erőfölényben lévő vállalkozás által tanúsított, potenciálisan visszaélésszerű magatartások vizsgálata szempontjából (lásd ebben az értelemben: TeliaSonera ítélet, 72. pont).

51

Ugyanis az ilyen magatartások, noha megvalósíthatják a visszaélés egy formáját akkor, ha az érintett piacokon legalább potenciális versenyellenes hatásokat, sőt kiszorító hatást válthatnak ki, nem feleltethetők meg azon magatartásnak, amikor valamely versenytárssal szemben világosan és egyértelműen megtagadják az infrastruktúrához való hozzáférést, mivel a versenyhatóság vagy a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság már nem kötelezheti az erőfölényben lévő vállalkozást arra, hogy adjon hozzáférést az infrastruktúrájához, mivel e hozzáférést már megadták. Az ilyen összefüggésben meghozandó intézkedések tehát kevésbé sértik az erőfölényben lévő vállalkozás szerződési szabadságát és tulajdonhoz való jogát, mint az, ha arra kötelezik, hogy adjon hozzáférést az infrastruktúrájához, amikor azt a saját tevékenysége érdekében tartja fenn.

52

Ebben az értelemben a Bíróság a 2014. július 10‑iTelefónica és Telefónica de España kontra Bizottság ítélet (C‑295/12 P, EU:C:2014:2062) 75. és 96. pontjában már kimondta, hogy a Bíróság által a Bronner ítélet 41. pontjában megállapított feltételek, és különösen a hozzáférés nélkülözhetetlen jellegére vonatkozó feltétel nem alkalmazandó a valamely downstream piacon lévő versenytárs gazdasági szereplőket érintő árprés által jelentett visszaélés esetén.

53

Ugyanebben az értelemben a Bíróság a TeliaSonera ítélet 58. pontjában lényegében úgy ítélte meg, hogy nem követelhető meg, hogy az erőfölényben lévő vállalkozás által a versenytársaival szemben tanúsított bármilyen típusú magatartás visszaélésszerű jellegét rendszeresen megvizsgálják a Bíróság által a Bronner ítéletben meghatározott, a szolgáltatásnyújtás megtagadására vonatkozó feltételek alapján. Ennélfogva a Törvényszék a megtámadott ítélet 108–110. pontjában helyesen állapította meg, hogy a TeliaSonera ítélet 55–58. pontjában a Bíróság – akkor, amikor azon magatartásokat értékelte, amelyekre a Bronner ítéletben meghatározott feltételek nem alkalmazhatók – nem kizárólag a visszaélés azon sajátos formájára utalt, amelyet a valamely downstream piacon lévő versenytárs gazdasági szereplőket érintő árprés jelent.

54

A jelen ügyben az ST helyzetét többek között a megtámadott ítélet 99. pontjában felidézett azon tény jellemezte, hogy az ST‑t a távközlés területén jogszabályi kötelezettség terhelte, amely értelmében köteles volt hozzáférést biztosítani a helyihurok‑hálózatához. A TUSR 2005. március 8‑i határozatát követően ugyanis, amelyet ugyanezen hatóság igazgatója 2005. június 14‑én helybenhagyott, az ST köteles volt – jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltató minőségében – eleget tenni az alternatív szolgáltatók által benyújtott, a helyi hurokjának átengedése iránti valamennyi, észszerűnek és indokoltnak tekinthető kérelemnek annak érdekében, hogy ezáltal lehetővé tegye az utóbbiak számára, hogy Szlovákiában a helyhez kötött széles sávú szolgáltatások kiskereskedelmi tömegpiacán saját szolgáltatásokat tudjanak nyújtani.

55

E kötelezettség megfelel a távközlési piacokon való hatékony verseny fejlődésére irányuló, az uniós jogalkotó által meghatározott célkitűzéseknek. Amint azt a 2887/2000 rendelet (3), (6) és (7) preambulumbekezdése kifejti, a hozzáférés nyújtására vonatkozó ilyen kötelezettség előírását egyrészt az indokolja, hogy mivel a jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltatók viszonylag hosszú időn keresztül építhették ki helyi hozzáférési hálózataikat úgy, hogy kizárólagos jogokat élveztek, és beruházási költségeiket a monopolbevételekből tudták finanszírozni, az újonnan piacra lépők számára nem lenne gazdaságilag megvalósítható az, hogy a már a piacon lévő szolgáltatók helyi hozzáférési infrastruktúráival megegyező infrastruktúrát reprodukálják, másrészt pedig az indokolja, hogy a többi infrastruktúra nem jelenti e helyi hozzáférési hálózatok elfogadható alternatíváját. A helyi hurok átengedése így lehetővé teszi az újonnan piacra lépők számára, hogy versenyezzenek a jelentős piaci erővel rendelkező szolgáltatókkal. Ebből következik, hogy – amint arra a Törvényszék a megtámadott ítélet 99. pontjában emlékeztetett – a TUSR által a jelen ügyben a hozzáférés nyújtására vonatkozóan előírt kötelezettség abból a szándékból eredt, hogy az ST‑t, valamint versenytársait beruházásokra és innovációra ösztönözze, mindeközben biztosítva a piaci verseny fennmaradását.

56

E jogszabályi kötelezettség a Bizottság által a vitatott határozatban megállapított jogsértés teljes időtartama alatt, azaz 2005. augusztus 12‑től 2010. december 31‑ig vonatkozott az ST‑re. Azon túl ugyanis, hogy a 2009/140 irányelvvel módosított 2002/21 irányelv 8. cikke (5) bekezdésének f) pontja alapján a távközlési szabályozó hatóságok csak akkor írhatnak elő hozzáférés nyújtására vonatkozó ilyen kötelezettséget, ha nincs tényleges és fenntartható verseny, és kötelesek azt felfüggeszteni vagy feloldani, amennyiben e feltétel teljesül, a fellebbező nem állította és nem is bizonyította, hogy vitatta volna azt, hogy az ST‑t a jogsértés időszakában ilyen kötelezettség terhelte. Ezenkívül a Bizottság a vitatott határozat 5.1. szakaszában megindokolta a hozzáférés nyújtására vonatkozó ilyen kötelezettség fennállásának alapját, és e határozat (377) preambulumbekezdésében jelezte, hogy a szóban forgó piacokat illetően saját utólagos elemzést végzett annak megállapítása érdekében, hogy az e piacokon fennálló helyzet e tekintetben nem változott‑e jelentősen a jogsértés időszakában.

57

Hasonlóan ahhoz, amit a Bíróság a megtámadott ítélet 97. pontjában említett 2010. október 14‑iDeutsche Telekom kontra Bizottság ítélet (C‑280/08 P, EU:C:2010:603) 224. pontjában már kimondott, meg kell állapítani, hogy a jogszabályi kötelezettség releváns lehet az ágazati szabályozás hatálya alá tartozó erőfölényben lévő vállalkozás által tanúsított, az EUMSZ 102. cikk értelmében vett visszaélésszerű magatartás értékelése szempontjából. A jelen ügy összefüggésében, noha az ST‑t terhelő, a helyi hurokhoz való hozzáférés nyújtására vonatkozó kötelezettség nem mentesítheti a Bizottságot az EUMSZ 102. cikk értelmében vett visszaélés fennállásának bizonyítására vonatkozó követelmény alól, figyelembe véve különösen az alkalmazandó ítélkezési gyakorlatot, e kötelezettség előírása azzal a következménnyel jár, hogy a jelen ügyben megállapított jogsértési időszak egésze alatt az ST nem tudta megtagadni, hogy hozzáférést biztosítson a helyihurok‑hálózatához, és valóban nem is tagadta meg azt.

58

Az ST azonban az említett időszakban – a fent említett jogszabályi kötelezettség ellenére – megőrizte döntéshozatali autonómiáját az ilyen hozzáférés feltételeit illetően. Bizonyos vezérelveken kívül ugyanis a 2887/2000 rendelet 3. cikkében említett, a helyi hurok átengedésére vonatkozó referenciaajánlat kötelező tartalmát nem írta elő a keretszabályozás, sem a TUSR határozatai. Az ST e döntéshozatali autonómiája keretében tanúsította a vitatott magatartásokat.

59

Mivel azonban a vitatott magatartások nem az ST helyi hurokjához való hozzáférés megtagadásának minősültek, hanem az ilyen hozzáférés feltételeire vonatkoztak, a jelen ítélet 45–51. pontjában kifejtett okok miatt a Bíróság által a Bronner ítélet 41. pontjában kifejtett és a jelen ítélet 44. pontjában felidézett feltételek a jelen ügyben nem voltak alkalmazhatók.

60

Következésképpen a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 101. pontjában megállapította, hogy a Bizottság nem volt köteles bizonyítani a Bronner ítélet 41. pontjában foglalt utolsó feltétel értelmében vett „nélkülözhetetlen” jelleget ahhoz, hogy megállapítsa, hogy az ST a vitatott magatartásokat tanúsítva visszaélt az erőfölényével.

61

E körülmények között a fellebbezés első jogalapját, mivel az jogilag téves előfeltevésen alapul, teljes egészében el kell utasítani.

62

Második jogalapjával, amely két részből áll, a fellebbező azt állítja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az ST által elkövetett erőfölénnyel való visszaélést neki tudta be.

63

A második jogalap első részében a fellebbező előadja, hogy a Törvényszék akkor, amikor az ST visszaélésszerű magatartását neki tudta be, tévesen állapította meg, hogy a meghatározó befolyás tényleges gyakorlására utaló valószínűsítő körülményként felhasználhatók olyan tények, amelyek kizárólag annak alátámasztására alkalmasak, hogy a fellebbező képes volt ilyen befolyást gyakorolni az ST‑re. A fellebbező szerint annak elfogadása, hogy az olyan tények, amelyek csak azt mutatják, hogy az anyavállalat képes meghatározó befolyást gyakorolni leányvállalatára, elegendőek az említett befolyás tényleges gyakorlásának bizonyításához, megszüntetné az e befolyás lehetséges gyakorlása és tényleges gyakorlása közötti bármilyen különbségtételt, és az anyavállalat 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalatokra alkalmazandó vélelem jogellenes kiterjesztését jelentené.

64

A fellebbező ezért úgy véli, hogy azok a tények, amelyek először is a megtámadott ítélet 233., 249. és azt követő pontjaiban szerepelnek, miszerint az ST vezető tisztségviselői a fellebbezőn belül is ellátnak irányítási feladatokat, illetve a fellebbező vezető tisztségviselői jelen vannak az ST igazgatóságában, másodszor a megtámadott ítélet 280–285. pontjában találhatók, miszerint a fellebbező munkatársakat bocsátott az ST rendelkezésére, harmadszor pedig a megtámadott ítélet 294. pontjában szerepelnek, miszerint az ST az üzletpolitikájával kapcsolatban jelentéseket küldött neki, mind ténykörülményeknek minősülnek, amelyek csak azt bizonyítják, hogy a fellebbező adott esetben képes arra, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon az ST‑re, azt azonban nem, hogy ténylegesen is ilyen befolyást gyakorol rá.

65

Ezenkívül a fellebbező azzal érvel, hogy a jelen ítélet 63. pontjában említett különbségtétel nem akadályozza meg a Bizottságot abban, hogy figyelembe vegye az összes olyan releváns körülményt, amely a meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának megállapításához vezethet. Egyébiránt vitatja a Törvényszék által a megtámadott ítéletben, illetve a Bizottság által a válaszbeadványban tett, a 2017. január 18‑iToshiba kontra Bizottság ítéletre (C‑623/15 P, nem tették közzé, EU:C:2017:21) való hivatkozás relevanciáját, mivel az ezen ítélet alapjául szolgáló ügy a közös vállalkozáson belüli döntéshozatal szabályainak tiszteletben tartására, nem pedig a meghatározó befolyás gyakorlásának lehetőségére vonatkozott. A fellebbező továbbá úgy véli, hogy ellentétben azzal, amit a Bizottság a válaszbeadványában állít, a Bíróság a 2015. június 24‑iFresh Del Monte Produce kontra Bizottság és Bizottság kontra Fresh Del Monte Produce ítélet (C‑293/13 P és C‑294/13 P, EU:C:2015:416) 93. pontjában nem tekintette úgy, hogy az információcsere a meghatározó befolyás tényleges gyakorlására utaló valószínűsítő körülménynek minősül.

66

Második jogalapjának második részében a fellebbező arra hivatkozik, hogy azon tények jogi minősítése keretében, amelyekre a Bizottság támaszkodott, a Törvényszék tévesen alkalmazta azt az elvet, miszerint a meghatározó befolyást ténylegesen gyakorolni kell, amikor a meghatározó befolyás gyakorlásának puszta lehetőségéből kiindulva megállapította e befolyás tényleges gyakorlásának fennállását. Így a fellebbező azt állítja, hogy nem csupán a megtámadott ítéletnek az e jogalap első részében kifogásolt pontjai minősülnek téves jogalkalmazásnak, hanem ezenkívül először is ezen ítélet 262. pontja, mivel a Törvényszék figyelembe vette azt a tényt, hogy az ST felügyelőbizottsága beszámolt a fellebbező igazgatóságának, és hogy az említett felügyelőbizottság üzleti tervét a fellebbező hagyta jóvá, másodszor az említett ítélet 273. és 274. pontja is, mivel a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a tisztségviselőknek a részvényesek irányában fennálló lojalitási kötelezettsége, illetve az ST‑nek nyújtott tanácsadói szolgáltatások nem kötelező jellege nem zárta ki azt, hogy a fellebbező meghatározó befolyást gyakoroljon az ST‑re, és harmadszor ugyanezen ítélet 278. pontja is, mivel a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a részvényesi megállapodás lehetővé tette, hogy a fellebbezőnek az ST igazgatóságában jelen lévő képviselői meghatározó befolyást gyakoroljanak az utóbbi valamennyi üzleti döntésére. Egyébiránt a fellebbező vitatja a Bizottság által a második jogalapjának második részével szemben felhozott elfogadhatatlansági kifogást azzal az indokkal, hogy e részben nem a Törvényszék által tett ténymegállapításokat vitatja, hanem csupán a meghatározó befolyás tényleges gyakorlása elvének hibás alkalmazásával kapcsolatos téves jogalkalmazásra hivatkozik.

67

A Bizottság úgy véli, hogy a második jogalap második része elfogadhatatlan, mivel a Törvényszék által tett ténymegállapításokat vitatja, és a bizonyítékoknak a Bíróság általi újbóli értékelését vonja maga után. Mindenesetre a második jogalap megalapozatlan, mivel a meghatározó befolyás tényleges gyakorlásának megállapítása levezethető – mint a jelen ügyben is – egybevágó bizonyítékok csoportjából, figyelembe véve az összes releváns körülményt.

68

A második jogalap második részének elfogadhatóságát illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint, amint a Törvényszék megállapította vagy értékelte a tényállást, az EUMSZ 256. cikk értelmében a Bíróság csak a tények jogi minősítésének és az abból a Törvényszék által levont jogi következtetéseknek a felülvizsgálatára rendelkezik hatáskörrel. A tények értékelése tehát, a Törvényszék előtt bemutatott bizonyítékok elferdítésének esetét kivéve, nem minősül a Bíróság felülvizsgálatának hatálya alá tartozó jogkérdésnek (lásd többek között: 2019. október 17‑iAlcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, C‑403/18 P, EU:C:2019:870, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69

A fellebbező a második jogalap keretében nem állította, hogy a Törvényszék elferdítette azon bizonyítékokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a fellebbező felelősségre vonható az ST magatartásáért, és a Bíróságnak nem feladata e bizonyítékok bizonyító erejének újbóli értékelése.

70

E jogalap második részében a fellebbező ugyanakkor arra hivatkozik, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg, hogy a Bizottság joggal támaszkodhatott bizonyos tényekre annak megállapításakor, hogy a fellebbező ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt az ST‑re, miközben e tények kizárólag az ilyen befolyás lehetőségének bizonyítására alkalmasak. Ebből következik, hogy a Törvényszék tévesen minősítette e tényeket úgy, hogy azok a fellebbező által az ST‑re ténylegesen gyakorolt meghatározó befolyást bizonyítják. Így második jogalapjának e részében a fellebbező nem a tények újbóli értékelését, hanem a tények Törvényszék általi jogi minősítésének felülvizsgálatát kéri a Bíróságtól.

71

Ebből következik, hogy a második jogalap második része elfogadható.

72

E rész érdemi vizsgálatát illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Szerződések megalkotói úgy döntöttek, hogy a „vállalkozás” fogalmát használják az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alapján szankcionálható versenyjogi jogsértés elkövetőjének megnevezésére. Az uniós jog ezen önálló fogalma magában foglal minden, személyi, materiális és immateriális elemekből álló, gazdasági tevékenységet végző jogalanyt, függetlenül e jogalany jogállásától és finanszírozásának módjától (lásd ebben az értelemben: 2019. március 14‑iSkanska Industrial Solutions és társai ítélet, C‑724/17, EU:C:2019:204, 29., 36. és 47. pont). Így az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikkben említett „vállalkozás” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az a szóban forgó versenyellenes magatartás célja szempontjából egy gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból e gazdasági egység több természetes vagy jogi személyből áll (lásd ebben az értelemben: 1984. július 12‑iHydrotherm Gerätebau ítélet, 170/83, EU:C:1984:271, 11. pont; 2011. szeptember 29‑iElf Aquitaine kontra Bizottság ítélet, C‑521/09 P, EU:C:2011:620, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73

E választásból egyrészt az következik, hogy amennyiben ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 29‑iElf Aquitaine kontra Bizottság ítélet, C‑521/09 P, EU:C:2011:620, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), másrészt pedig az, hogy valamely jogi személy bizonyos feltételek mellett személyesen és egyetemlegesen felelősségre vonható az ugyanezen gazdasági egységhez tartozó másik jogi személy versenyellenes magatartásáért (lásd ebben az értelemben: 2017. április 27‑iAkzo Nobel és társai kontra Bizottság ítélet, C‑516/15 P, EU:C:2017:314, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

74

Így a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a leányvállalat magatartásáért való felelősséget be lehet tudni az anyavállalatnak, különösen akkor, ha e leányvállalat – jóllehet külön jogi személyiséggel rendelkezik – nem önállóan határozza meg saját piaci magatartását, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket az anyavállalat ad a számára, különös tekintettel az e két jogalany közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra (lásd különösen: 2009. szeptember 10‑iAkzo Nobel és társai kontra Bizottság ítélet, C‑97/08 P, EU:C:2009:536, 58. pont; 2014. április 10‑iAreva és társai kontra Bizottság ítélet, C‑247/11 P és C‑253/11 P, EU:C:2014:257, 30. pont; 2017. január 18‑iToshiba kontra Bizottság ítélet, C‑623/15 P, nem tették közzé, EU:C:2017:21, 45. pont). Ilyen esetben az anyavállalat által adott utasítások az általa a leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyás egyik formáját jelenthetik.

75

Azon kérdés megvizsgálása érdekében, hogy az anyavállalat meghatározó befolyást gyakorolhat‑e leányvállalatának piaci magatartására, figyelembe kell venni a leányvállalat és anyavállalata közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra vonatkozó releváns elemek összességét, és ezáltal tekintettel kell lenni a gazdasági realitásokra (2015. június 24‑iFresh Del Monte Produce kontra Bizottság és Bizottság kontra Fresh Del Monte Produce ítélet, C‑293/13 P és C‑294/13 P, EU:C:2015:416, 76. pont; 2017. január 18‑iToshiba kontra Bizottság ítélet, C‑623/15 P, nem tették közzé, EU:C:2017:21, 46. pont).

76

Ennélfogva az anyavállalat által a leányvállalatának adott, ez utóbbi piaci magatartását befolyásoló utasítások, noha az ilyen meghatározó befolyásra vonatkozóan elegendő bizonyítéknak minősülhetnek, nem minősülnek az egyetlen elfogadható bizonyítéknak. Az anyavállalat által a leányvállalat magatartására való meghatározó befolyás tényleges gyakorlására egybevágó elemek csoportjából is lehet következtetni, még abban az esetben is, ha – elszigetelten vizsgálva – ezen elemek egyike sem elegendő az ilyen befolyás fennállásának bizonyításához (2015. június 24‑iFresh Del Monte Produce kontra Bizottság és Bizottság kontra Fresh Del Monte Produce ítélet, C‑293/13 P és C‑294/13 P, EU:C:2015:416, 77. pont; 2017. január 18‑iToshiba kontra Bizottság ítélet, C‑623/15 P, nem tették közzé, EU:C:2017:21, 47. pont).

77

Amint az a jelen ítélet 75. és 76. pontjából következik, a leányvállalat magatartásáért való felelősség anyavállalatnak való betudásához elegendő lehet annak vizsgálata, hogy ez utóbbinak lehetősége van‑e meghatározó befolyást gyakorolni a leányvállalatára. Ennélfogva a fellebbező állításával ellentétben egy olyan tényt, amely hozzájárul annak bizonyításához, hogy az anyavállalat képes arra, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon leányvállalatára, a Bizottság a szóban forgó helyzet átfogó értékelése keretében szintén figyelembe vehet, ha e tény az e helyzetre vonatkozó más tényekre tekintettel vagy azok összefüggésében vizsgálva az anyavállalat által a leányvállalatára gyakorolt tényleges és meghatározó befolyásra utaló, egybevágó valószínűsítő körülmények csoportjába tartozik.

78

Ebből következik, hogy a fellebbező tévesen állítja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy az azt bizonyító tényeket, hogy a fellebbezőnek lehetősége volt arra, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon az ST‑re, figyelembe lehet venni olyan valószínűsítő körülményként, amely hozzájárul e befolyás tényleges gyakorlásának bizonyításához.

79

Azon kérdést illetően, hogy a Törvényszék tévesen minősítette‑e a megtámadott ítélet 233., 249–262., 273., 274., 278., 280–285. és 294. pontjában szereplő konkrét elemeket arra utaló valószínűsítő körülményeknek, hogy az ST tőkéjében 51%‑os részesedéssel rendelkező fellebbező ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt az előbbire, a következőket kell megjegyezni.

80

Először is, ami a fellebbező vezető tisztségviselőinek az ST igazgatóságában való jelenlétének figyelembevételét illeti, a Törvényszék nem követett el hibát, amikor a megtámadott ítélet 233. pontjában megállapította, hogy annak értékelésekor, hogy az anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt‑e leányvállalatára, figyelembe kell venni, hogy a leányvállalat élén jelen voltak‑e az anyavállalatban vezetői feladatokat ellátó személyek. A leányvállalat élén való ilyen jelenlét ugyanis olyan valószínűsítő körülménynek minősül, amely – amennyiben más valószínűsítő körülmények is alátámasztják – bizonyíthatja, hogy az anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt leányvállalata magatartására az érintett piacon.

81

A jelen ügyben a Törvényszék a megtámadott ítélet 250–256. pontjában többek között megállapította, hogy a jogsértés időszakában R. R. egyrészt tagja volt az ST igazgatóságának, és ezzel egyidejűleg a fellebbezőnél vezető pozíciókat töltött be, másrészt pedig ellenőrizte az ST beszámolóit annak érdekében, hogy azokat a Deutsche Telekom cégcsoport szintjén konszolidálják. A megtámadott ítélet e pontjaiból az is kitűnik, hogy R. R. részt vett az ST pénzügyi tervezésének és befektetési politikájának kidolgozásában annak biztosítása érdekében, hogy azok megfeleljenek e csoport célkitűzéseinek, és ellenőrizte, hogy e leányvállalat minden egyes referencia‑időszak során elérte‑e saját pénzügyi célkitűzéseit. A Törvényszék kifejtette továbbá, hogy R. R.‑nek az ST‑ben való ilyen közreműködése szükségszerűen szorosan összefügg az utóbbi üzletpolitikájával.

82

A Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor e ténybeli elemeket arra utaló valószínűsítő körülményeknek minősítette, hogy a fellebbező ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt az ST‑re. R. R. – a fellebbező igazgatója és az ST igazgatóságának tagja – feladatainak halmozása, valamint az ez utóbbi társaságon belül ellátott különböző feladatai ugyanis arra utaló valószínűsítő körülménynek minősülnek, hogy a fellebbező részt vett az ST üzletpolitikájának meghatározásában és felügyeletében.

83

Amennyiben a fellebbező úgy véli, hogy a megtámadott ítélet 262. pontjában a Törvényszék tévesen minősített bizonyos tényeket az ST feletti meghatározó befolyás tényleges gyakorlására utaló valószínűsítő körülményeknek, meg kell állapítani, hogy az említett pontnak a fellebbező által vitatott része az érvelés e szakaszában kifejezetten az ST igazgatósága által e társaság felügyelőbizottsága felett gyakorolt felügyeletre, nem pedig a fellebbező által az igazgatósága útján az ST felett gyakorolt felügyeletre vonatkozik. Ezenkívül a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor megállapította, hogy az ST felügyelőbizottságát terhelő azon kötelezettség, hogy rendszeresen tegyen jelentést az igazgatóságnak a tevékenységeiről, valamint e társaság és leányvállalatai helyzetéről, ugyanúgy mint az igazgatóságnak a felügyelőbizottság által készített üzleti terv jóváhagyásával kapcsolatos hatásköre arra utaló valószínűsítő körülménynek minősül, hogy az ST igazgatósága felügyeletet gyakorol e társaság felügyelőbizottsága felett. Következésképpen a fellebbező állításával ellentétben a megtámadott ítélet említett pontja nem tartalmaz téves minősítést.

84

Hasonlóképpen, amennyiben a fellebbező először is a megtámadott ítélet 273. pontját kifogásolja, miszerint a tisztségviselőknek a részvényesekkel szembeni, a szlovák jog értelmében alkalmazandó lojalitási kötelezettsége jogilag nem akadályozza meg azt, hogy az e leányvállalat tőkéjében többségi részesedéssel rendelkező anyavállalat meghatározó befolyást gyakoroljon az előbbi piaci magatartására, másodszor a megtámadott ítélet 274. pontját, miszerint azt, hogy a fellebbező meghatározó befolyást gyakorolt az ST üzletpolitikájára, nem zárja ki az, hogy a fellebbező által az ST‑nek – az egymással kötött stratégiai együttműködési keretmegállapodás alapján – nyújtott tanácsadási szolgáltatások nem voltak kötelező jellegűek, harmadszor pedig ezen ítélet 278. pontját kifogásolja, amely a Bizottság által a vitatott határozatban kifejtett azon okokra utal, amelyek miatt a részvényesi megállapodás lehetővé tette, hogy a fellebbező képviselői az ST igazgatóságában meghatározó befolyást gyakoroljanak az utóbbi valamennyi üzleti döntésére, beleértve a költségvetés jóváhagyását is, meg kell állapítani, hogy mivel a fellebbező nem hivatkozik a Törvényszék által a megtámadott ítélet e pontjaiban vizsgált tények elferdítésére, a Törvényszék – anélkül, hogy tévesen alkalmazta volna a jogot – a fellebbező vezető tisztségviselőinek az ST igazgatóságában való ilyen jelenlétét arra utaló valószínűsítő körülménynek minősíthette, hogy a fellebbező ténylegesen meghatározó befolyást gyakorolt az ST‑re, amint azt a Törvényszék többek között a megtámadott ítélet 250–256. pontjában megállapította.

85

Másodszor a Törvényszék akkor, amikor a fellebbező munkatársainak az ST rendelkezésére bocsátását a fellebbező által az ST‑re ténylegesen gyakorolt meghatározó befolyásra utaló valószínűsítő körülménynek minősítette, a megtámadott ítélet 285. pontjában úgy ítélte meg, hogy észszerűen feltételezhető, hogy e munkatársak – még ha az ST‑hez való kirendelésük idején már nem is álltak a fellebbező közvetlen irányítása alatt – alaposan ismerték a fellebbező üzletpolitikáját és üzleti céljait, és ennélfogva különösen kedvező helyzetben voltak ahhoz, hogy ügyeljenek arra, hogy az ST a fellebbező érdekeinek megfelelően járjon el. Márpedig az ilyen megállapítások relevánsak ahhoz, hogy az említett rendelkezésre bocsátást a fellebbező által az ST feletti meghatározó befolyás tényleges gyakorlására utaló valószínűsítő körülménynek lehessen minősíteni, mivel azokat többek között a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 281. és 287. pontjában szereplő, és a fellebbező által nem vitatott azon megfontolásaival összefüggésben kell értelmezni, miszerint az ST rendelkezésére bocsátott vezető tisztségviselők olyan álláshelyeket töltöttek be, amelyek az ST‑n belül nagy felelősséggel jártak, és amelyek lehetővé tették az utóbbi üzletpolitikájának és üzleti céljainak befolyásolását, és e tisztségviselők a fellebbező alkalmazottai maradtak a kirendelésük ideje alatt is, így a Deutsche Telekom csoporton belüli karrierjük további alakulása tekintetében a fellebbezőtől függtek. Ráadásul a Törvényszék a megtámadott ítélet 374. és 417. pontjában olyan tényeket hozott fel, amelyek bizonyítják, hogy a fellebbező által az ST rendelkezésére bocsátott személyek lehetővé tették a fellebbező számára, hogy tájékoztatást kapjon, és részt vegyen az ST üzleti döntéseiben.

86

Harmadszor, ami a jelentéseknek az ST által a fellebbező részére történő megküldését illeti, a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 294. pontjában megállapította, hogy az, hogy a leányvállalat rendszeresen megküldte anyavállalata számára az üzletpolitikájára vonatkozó részletes információkat, azt bizonyítja, hogy az anyavállalat tudomással bírt a leányvállalata piaci magatartásáról, és következésképpen lehetővé tette, hogy ezen anyavállalat tájékozottabban, tehát hatékonyabban avatkozhasson be az említett leányvállalat üzletpolitikájába. Egyébiránt, noha az a tény, hogy egy leányvállalat köteles az üzletpolitikájára és eredményeire vonatkozóan jelentéseket tenni az anyavállalatának, önmagában nem minősülhet arra utaló valószínűsítő körülménynek, hogy az anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalatára, e tény hozzájárulhat az ilyen valószínűsítő körülmények alátámasztásához. Következésképpen a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 294. pontjában megállapította, hogy az, hogy az ST az üzletpolitikájára vonatkozóan rendszeresen információkat küldött a fellebbezőnek, más valószínűsítő körülményekkel együtt hozzájárulhat annak megállapításához, hogy e társaságok egy és ugyanazon gazdasági egységet alkottak.

87

Következésképpen a fellebbezés második jogalapját mint megalapozatlant el kell utasítani.

88

Harmadik jogalapjának alátámasztása érdekében a fellebbező azt állítja, hogy a Bíróságnak a leányvállalat által elkövetett jogsértés anyavállalatnak való betudhatóságával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából, valamint a 2000. november 16‑iStora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ítéletben (C‑286/98 P, EU:C:2000:630) felállított vélelemből kitűnik, hogy az említett betudhatóság négy kumulatív feltételtől függ, azaz először is az anyavállalatnak képesnek kell lennie arra, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon, másodszor az anyavállalat ténylegesen ilyen meghatározó befolyást gyakorolt, harmadszor a leányvállalat ezen okból nem önállóan határozta meg piaci magatartását, negyedszer pedig a leányvállalat lényegében az anyavállalat által adott utasításokat követte. Ez utóbbi feltétel az anyavállalat által gyakorolt meghatározó befolyás releváns jellegének vizsgálatára szolgál, és az arányosság elvét juttatja kifejezésre. A fellebbező szerint aránytalan az, ha az anyavállalattal szemben bírságot szabnak ki az egyik leányvállalata által elkövetett jogsértés miatt, amennyiben az említett anyavállalat csak nem lényeges mértékben gyakorol meghatározó befolyást leányvállalatára, és ez utóbbi lényegében nem követi az anyavállalata utasításait.

89

A jelen ügyben a Törvényszék azonban nem állapította meg, hogy az ST megkapta a fellebbező utasításait, és lényegében azokat követte. A fellebbező szerint a Törvényszék a megtámadott ítélet 470. pontjában csupán azt állapította meg, hogy a leányvállalat bizonyos fokú önállósága nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy e leányvállalat az anyavállalatával egy gazdasági egységet képez, és ezen ítélet 471. pontjában pedig csupán azt, hogy a szlovák távközlési piacon az ST általános stratégiáját a fellebbező határozta meg. E második megállapítást illetően a fellebbező kifejti, hogy azt nem támasztja alá a megtámadott ítélet 237–464. pontja, amelyre a Törvényszék az említett ítélet 471. pontjában utal. A fellebbező szerint a Törvényszék az említett pontokban csupán arra utaló valószínűsítő körülményeket állapított meg, hogy a fellebbező meghatározó befolyást gyakorolt az ST‑re, anélkül azonban, hogy megállapította volna, hogy a fellebbező az ST‑nek bármilyen konkrét utasítást adott volna.

90

Következésképpen a fellebbező úgy véli, hogy a Törvényszék nem állapította meg, hogy a betudhatóságot meghatározó elv feltételei a jelen ügyben teljesülnek.

91

A fellebbező továbbá azt állítja, hogy a Törvényszék megsértette indokolási kötelezettségét, mivel nem fejtette ki azon indokokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy az ST lényegében a fellebbező utasításait követte.

92

A Bizottság lényegében úgy véli, hogy a Törvényszék nem sértette meg az indokolási kötelezettségét, és nem követett el hibát, amikor az ST jogsértését betudta a fellebbezőnek, mivel az ST nem önállóan, vagyis nem a fellebbezőtől függetlenül határozta meg magatartását az érintett piacon.

93

A fellebbező állításával ellentétben a Bíróság nem mondta ki, hogy a leányvállalat magatartása anyavállalatnak való betudhatósága a jelen ítélet 88. pontjában hivatkozott négy feltétel teljesülésétől függ.

94

Amint az a jelen ítélet 72. pontjából kitűnik, a leányvállalat versenyellenes magatartása anyavállalatnak való betudásának lehetősége a Szerződések megalkotói azon döntésének egyik következménye, hogy a vállalkozás fogalmát használják az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alapján szankcionálható versenyjogi jogsértés elkövetőjének megjelölésére. Úgy tekinthető ugyanis, hogy e jogi személyek az említett rendelkezésekben foglalt versenyellenes magatartások célja szempontjából egyetlen gazdasági egységet alkotnak, amennyiben az anyavállalat irányítja az említett rendelkezésbe ütköző jogsértést elkövető leányvállalatának magatartását az érintett piacon. E körülmények között az anyavállalat és leányvállalata külön jogi személyiségükből eredő formális szétválasztása az EUMSZ 101. és az EUMSZ 102. cikk alkalmazása szempontjából nem zárhatja ki piaci magatartásuk egységességét (lásd ebben az értelemben: 1972. július 14‑iImperial Chemical Industries kontra Bizottság ítélet, 48/69, EU:C:1972:70, 140. pont).

95

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 156. pontjában szintén rámutatott, a Bizottság az említett irányítást bizonyíthatja úgy, hogy megállapítja, hogy az anyavállalatnak módjában áll meghatározó befolyást gyakorolni a leányvállalat magatartására, és hogy ezenfelül ténylegesen is gyakorolta e befolyást (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 26‑iThe Dow Chemical Company kontra Bizottság ítélet, C‑179/12 P, nem tették közzé, EU:C:2013:605, 55. pont; 2013. szeptember 26‑iEI du Pont de Nemours kontra Bizottság ítélet, C‑172/12 P, nem tették közzé, EU:C:2013:601, 44. pont), vagy pedig úgy, hogy bizonyítja, hogy e leányvállalat nem önállóan határozza meg saját piaci magatartását, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket az anyavállalat ad a számára, különös tekintettel az említett két jogi személy közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra (2017. október 26‑iGlobal Steel Wire és társai kontra Bizottság ítélet, C‑457/16 P és C‑459/16 P–C‑461/16 P, nem tették közzé, EU:C:2017:819, 83. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

96

Az említett irányítás e két bizonyítási módját nem kumulatívnak, hanem vagylagosnak, tehát egyenértékűnek kell tekinteni. Legfeljebb úgy tekinthető, hogy a szóban forgó versenyellenes magatartások által érintett piacon az anyavállalat által adott utasításoknak a leányvállalat általi követése potenciálisan az előbbi által a leányvállalatára gyakorolt meghatározó befolyás egy formáját jelenti, nem pedig – amint azt a fellebbező állítja – a Bizottság által annak érdekében bizonyítandó további feltételt jelent, hogy e leányvállalat magatartását az anyavállalatának lehessen betudni.

97

A fentiekre tekintettel a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 470. és 471. pontjában lényegében azt állapította meg, hogy a fellebbező és az ST a jogsértés időszakában gazdasági egységet képezett, mivel a megtámadott ítélet 237–464. pontjában szereplő körülményekre tekintettel a fellebbező meghatározó befolyást gyakorolt az ST‑re, meghatározva ez utóbbi általános stratégiáját az érintett piacon. Annak a Bizottság általi bizonyítása, hogy az ST ezenfelül lényegében a fellebbező utasításait követte, nem volt szükséges ahhoz, hogy betudja neki az ST által elkövetett jogsértést.

98

Végül, amennyiben a fellebbező azt állítja, hogy a Törvényszék megsértette indokolási kötelezettségét, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében az ítélet indokolásából világosan és egyértelműen ki kell tűnnie a Törvényszék érvelésének oly módon, hogy lehetővé tegye az érdekeltek számára, hogy megismerjék a meghozott határozat indokolását, és a Bíróságnak, hogy a bírósági felülvizsgálatot gyakorolja (2013. július 11‑iGosselin Group kontra Bizottság ítélet, C‑429/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:463, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

99

A jelen ügyben azok az indokok, amelyek alapján a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az ST visszaélésszerű magatartása betudható a fellebbezőnek, világosan és egyértelműen kitűnnek a megtámadott ítélet 227–473. pontjából. Ezen indokok lehetővé tették a fellebbező számára, hogy azokat a Bíróság előtt vitassa, az utóbbi számára pedig azt, hogy a bírósági felülvizsgálatot gyakorolja. Következésképpen az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozó kifogás nem megalapozott.

100

A fenti indokok miatt a fellebbezés harmadik jogalapját mint megalapozatlant el kell utasítani.

101

A fellebbező úgy véli, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 144. pontjában úgy ítélte meg, hogy az árprés kiszámítását illetően nem sértették meg a fellebbező meghallgatáshoz való jogát.

102

A fellebbező úgy véli, hogy a 2014. szeptember 29‑i találkozó során a Bizottság három új elemet közölt vele, nevezetesen először is az ST által alkalmazott árprés kiszámítására vonatkozó új számadatokat, másodszor azt a körülményt, hogy a 2005‑ös évre vonatkozó árrés annak évről évre való kiszámítása alapján pozitív volt, harmadszor pedig azon szándékát, hogy az árrés kiszámításához ezenkívül egy több évre vonatkozó módszert is alkalmaz, amely lehetővé tette számára annak megállapítását, hogy a 2005‑ös évben is negatív árrés állt fenn. A fellebbező szerint a Törvényszék elismerte az utolsó két új elemnek a vitatott határozat keretében való relevanciáját, mivel a megtámadott ítélet 198–221. pontjában ezekre tekintettel adott részben helyt a fellebbező által első fokon felhozott második jogalapnak.

103

Márpedig a Törvényszék döntésével ellentétben a fellebbező azt állítja, hogy az ezen új elemekkel kapcsolatos álláspontjának kifejtésére számára biztosított összesen 36 órás határidő – amely elemeket így a vitatott határozatban figyelembe vették – nem tette lehetővé számára, hogy megfelelően kifejthesse álláspontját. A fellebbező vitatja továbbá, hogy úgy lehet tekinteni, hogy ezen elemekről a 2014. szeptember 29‑i ülést megelőzően tudomása volt, mivel az említett elemeket az ST szolgáltatta.

104

A Bizottság előadja, hogy a negyedik jogalap elfogadhatatlan, mivel a fellebbező nem állítja és nem is bizonyítja, hogy a Törvényszék elferdítette azon tényeket, amelyek alapján megállapította, hogy a fellebbező a 2014. szeptember 29‑i találkozón megvitatott új elemeket már ismerte. A Bizottság a fellebbező azon érvének elfogadhatatlanságára is hivatkozik, amelyet először a válaszában terjesztett elő, miszerint az ST általi tudomásszerzést nem lehet a fellebbező általi tudomásszerzéssel egyenértékűnek tekinteni. Végül a Bizottság úgy véli, hogy a negyedik jogalap megalapozatlan többek között azért, mert ezen intézmény lehetőséget biztosított a feleknek arra, hogy a 2014. szeptember 29‑i találkozón és az azt követő rövid határidőn belül kifejtsék álláspontjukat.

105

A védelemhez való jog mint alapvető jog azon általános jogelvek szerves részét képezi, amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja (2011. október 25‑iSolvay kontra Bizottság ítélet, C‑109/10 P, EU:C:2011:686, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az uniós jog ezen általános elvét az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikke (2) bekezdésének a) és b) pontja rögzíti, és azt akkor kell alkalmazni, ha a közigazgatási szerv valamely személlyel szemben olyan aktus meghozatalát helyezi kilátásba, amely e személynek sérelmet okoz (lásd ebben az értelemben: 2019. január 16‑iBizottság kontra United Parcel Service ítélet, C‑265/17 P, EU:C:2019:23, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

106

A versenyjoggal összefüggésben a védelemhez való jog tiszteletben tartása megköveteli, hogy a versenyszabályok megsértését megállapító határozat valamennyi címzettjének a közigazgatási eljárás során lehetősége legyen hatékonyan kifejteni álláspontját a neki felrótt tények és körülmények valószerűségéről és jelentőségéről, valamint a Bizottság által a jogsértés fennállására vonatkozó állításának alátámasztására felhasznált dokumentumokról (lásd ebben az értelemben: 2013. december 5‑iSNIA kontra Bizottság ítélet, C‑448/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:801, 41. pont; 2017. szeptember 14‑iLG Electronics és Koninklijke Philips Electronics kontra Bizottság ítélet, C‑588/15 P és C‑622/15 P, EU:C:2017:679, 43. pont).

107

A jelen ügyben a Törvényszék a megtámadott ítélet 144. pontjában megállapította, hogy a Bizottság nem sértette meg a fellebbező védelemhez való jogát azzal, hogy a 2014. szeptember 29‑i tájékoztató találkozón csak rövid határidőt biztosított számára a tudomására hozott új elemekkel kapcsolatos észrevételeinek megtétele érdekében. A Törvényszék ugyanis úgy ítélte meg, hogy e rövid határidő nem fosztotta meg a fellebbezőt a tényleges meghallgatás lehetőségétől, tekintettel egyrészt arra, hogy a 2014. szeptember 29‑i találkozóra a közigazgatási eljárás igen előrehaladott szakaszában került sor, másrészt pedig arra, hogy észszerűen feltételezhető, hogy a fellebbező ezen időpontban alaposan ismerte az ügy aktáját.

108

Egyébiránt, amint az a megtámadott ítélet e pontjából kifejezetten kitűnik, a Törvényszék említett pontban kifejtett megfontolásai mellékes jellegűek. A megtámadott ítélet 123–143. pontjában a Törvényszék elsődlegesen lényegében azt állapította meg, hogy a 2014. szeptember 29‑i tájékoztató találkozón a fellebbező tudomására hozott szóban forgó elemek abból erednek, hogy a Bizottság figyelembe vette a maga az ST által e találkozót megelőzően közölt adatokat, számításokat és módszertani kifogásokat.

109

Márpedig a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a Törvényszék ítéletének csak a teljesség kedvéért kifejtett indokaira vonatkozó kifogások nem eredményezhetik ezen ítélet hatályon kívül helyezését, vagyis hatástalanok (lásd ebben az értelemben: 2017. szeptember 6‑iIntel kontra Bizottság ítélet, C‑413/14 P, EU:C:2017:632, 105. pont; 2019. október 17‑iAlcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, C‑403/18 P, EU:C:2019:870, 52. pont). Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a fellebbezés negyedik jogalapja hatástalan.

110

Ezen értékelést nem kérdőjelezi meg a fellebbező azon állítása, miszerint a 2014. szeptember 29‑i találkozót megelőzően nem neki, hanem az ST‑nek volt tudomása a szóban forgó új elemekről. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében ugyanis az EUMSZ 256. cikk (1) bekezdésének második albekezdése és az Európai Unió Bíróságának alapokmánya 58. cikkének első bekezdése szerint a fellebbezés csak jogkérdésekre vonatkozhat. Ennélfogva kizárólag a Törvényszék rendelkezik hatáskörrel az elé terjesztett releváns tények, valamint a bizonyítékok megállapítására és értékelésére. E tényeknek és bizonyítékoknak az értékelése tehát – azok elferdítésének esetét kivéve – nem minősül jogkérdésnek, amely fellebbezés keretében a Bíróság felülvizsgálata alá tartozna (2017. november 9‑iTV2/Danmark kontra Bizottság ítélet, C‑649/15 P, EU:C:2017:835, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint továbbá az elferdítésnek nyilvánvalóan ki kell tűnnie az ügy irataiból, anélkül hogy szükséges lenne a tényállás és a bizonyítékok újbóli értékelése (2012. július 12‑iCetarsa kontra Bizottság ítélet, C‑181/11 P, nem tették közzé, EU:C:2012:455, 97. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

111

Márpedig a fellebbező nem állította és nem is bizonyította, hogy a Törvényszék elferdítette a tényeket, amikor a megtámadott ítélet 18. és 21. pontjában megállapította, hogy az ST és a fellebbező is válaszolt a kifogásközlésre és a tényállást közlő levélre. Egyébiránt a fellebbező nem állította és nem is bizonyította, hogy a Törvényszék elferdítette a tényeket, amikor a megtámadott ítélet 133., 138. és 139. pontjában egyrészt úgy ítélte meg, hogy a vitatott határozatban a Bizottság nem módosította az árprésre vonatkozó értékelését oly módon, hogy olyan tényeket rótt volna az ST és a fellebbező terhére, amelyekkel kapcsolatban nem volt alkalmuk kifejteni álláspontjukat, másrészt pedig úgy, hogy a vitatott határozatban az árprés megállapításakor a több évre vonatkozó elemzés figyelembevétele az ST által a kifogásközlésre adott válaszában megfogalmazott kifogásra válaszolt, amely kifogáshoz maga a fellebbező is csatlakozott, így a több évre vonatkozó elemzés nem eredményezte azt, hogy olyan tényeket róttak volna a fellebbező és az ST terhére, amelyekkel kapcsolatban nem volt alkalmuk kifejteni álláspontjukat.

112

Következésképpen a Törvényszék azon megállapítását, miszerint a fellebbezőnek és az ST‑nek a 2014. szeptember 29‑i találkozó előtt tudomása volt a Bizottság által figyelembe vett új elemekről, bizonyított ténynek kell tekinteni. Az említett tény alátámasztja a jelen ítélet 109. pontjában szereplő értékelést.

113

A fenti indokok összességére tekintettel a fellebbezés negyedik jogalapját mint hatástalant el kell utasítani.

114

A fellebbező azt kéri, hogy rá is terjedjenek ki a Törvényszék 2018. december 13‑iSlovak Telekom kontra Bizottság ítéletével (T‑851/14, EU:T:2018:929) szemben az ST által a C‑165/19. P. sz. ügyben benyújtott fellebbezés alátámasztása érdekében felhozott azon jogalapnak való esetleges helyt adás joghatásai, amelyben az ST az általa alkalmazott visszaélésszerű árprés bizonyítása keretében elvégzett, a hosszú távú átlagos költségnövekedés kiszámítása során elkövetett hibákra hivatkozik. E kérelem alátámasztása érdekében a fellebbező arra hivatkozik, hogy a Törvényszék előtt azonos tárgyú jogalapot hozott fel, és hogy a Bíróság által a 2013. január 22‑iBizottság kontra Tomkins ítéletben (C‑286/11 P, EU:C:2013:29) felsorolt feltételek a jelen ügyben teljesülnek.

115

A Bizottság azt állítja, hogy az ilyen kérelmet el kell utasítani, mivel nem fellebbezési jogalapról van szó, mivel a jelen ügyben nem teljesül a Bíróság ezen ítélkezési gyakorlatában meghatározott valamennyi feltétel, és mivel az ST által e fellebbezés alátámasztására felhozott jogalapot mindenképpen el kell utasítani.

116

E tekintetben elegendő megállapítani, hogy a mai napon hozott Slovak Telekom kontra Bizottság ítéletben (C‑165/19 P) a Bíróság elutasította az ST ezen ügyben benyújtott fellebbezését, így a fellebbező kérelme okafogyottság miatt hatástalan.

117

Ennélfogva a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani.

118

A Bíróság eljárási szabályzata 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről.

119

E szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

120

A fellebbezőt, mivel pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségein felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott: