EUR-Lex Access to European Union law

Back to EUR-Lex homepage

This document is an excerpt from the EUR-Lex website

Document 62018CC0581

M. Bobek főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2020. február 6.
RB kontra TÜV Rheinland LGA Products GmbH és Allianz IARD S.A.
Az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Németország) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem.
Előzetes döntéshozatal – Európai uniós jog – Általános elvek – EUMSZ 18. cikk – Az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalma – Az uniós jog alkalmazhatósága – Hibás mellimplantátumok – Orvostechnikai eszközök gyártására vonatkozó felelősségbiztosítás – A biztosítási fedezet területi korlátozását előíró biztosítási szerződés.
C-581/18. sz. ügy.

ECLI identifier: ECLI:EU:C:2020:77

 MICHAL BOBEK

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2020. február 6. ( 1 )

C‑581/18. sz. ügy

RB

kontra

TÜV Rheinland LGA Products GmbH,

Allianz IARD SA

(az Oberlandesgericht Frankfurt am Main [majna‑frankfurti regionális felsőbíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Orvostechnikai eszközök – Hibás mellimplantátumok – Orvostechnikai eszközök használatára vonatkozó felelősségbiztosítás – Területi korlátozás – Tisztán belső helyzetek – EUMSZ 18. cikk – Az uniós jog alkalmazhatósága”

I. Bevezetés

1.

Németországban egy német páciensnek a Poly Implant Prothèse SA (a továbbiakban: PIP), jelenleg fizetésképtelen francia vállalkozás által gyártott hibás mellimplantátumot ültettek be. A páciens a német bíróságok előtt kártérítést követel az Allianz IARD SA‑tól mint a PIP francia biztosítójától. Franciaországban az orvostechnikai eszközök gyártói jogszabály alapján kötelesek felelősségbiztosítást kötni a tevékenységükből eredően harmadik felet érő károkra. E kötelezettségből következően a PIP olyan biztosítási szerződést kötött az Allianzcal, amely a fedezetet kizárólag a francia területen okozott károkra korlátozó területi kikötést tartalmazott. A biztosítási szerződés tehát nem vonatkozott azokra a PIP orvostechnikai eszközökre, amelyeket egy másik tagállamba exportáltak és ott használtak fel.

2.

Ebben a kontextusban az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (majna‑frankfurti regionális felsőbíróság, Németország) arra kíván választ kapni, hogy összeegyeztethető‑e az EUMSZ 18. cikkel és az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának az említett cikkben foglalt elvével az, hogy az Allianz a PIP‑et a PIP orvostechnikai eszközei által kizárólag francia területen okozott kárra biztosította, a más tagállamokban esetlegesen okozott károkra azonban nem.

II. Jogi háttér

A.   Az uniós jog

3.

Az EUMSZ 18. cikk első bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A Szerződések alkalmazási körében és az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.”

4.

Az EUMSZ 34. cikk szerint:

„A tagállamok között tilos a behozatalra vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés.”

5.

Az EUMSZ 35. cikk szerint:

„A tagállamok között tilos a kivitelre vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés.”

6.

Az EUMSZ 56. cikk első bekezdése a következőképpen szól:

„Az alábbiakban megállapított rendelkezéseknek megfelelően tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy.”

B.   A francia jog

7.

A Code de la santé publique (közegészségügyről szóló törvénykönyv) ( 2 ) L.1142‑2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az L.1142‑1. cikkben említett, magánpraxist folytató egészségügyi szakemberek, egészségügyi létesítmények, egészségügyi szolgálatok és szervek, és – az állam kivételével – megelőzési, diagnosztikai vagy egészségügyi tevékenységet végző minden más jogi személy, valamint az L.1222‑9. cikk és a 11., 14. és 15. pont rendelkezései alapján – az 5. pont kivételével – az L.5311‑1. cikkben hivatkozott, az említett tevékenységek keretében használt egészségügyi késztermékek gyártói, üzemeltetői és szállítói kötelesek biztosítást kötni a szóban forgó tevékenység egészének keretében bekövetkező személyi sérülésből eredően harmadik feleket érő kár következtében felmerülő, harmadik felek vonatkozásában fennálló felelősségük vagy közigazgatási jogi felelősségük fedezése céljából.

Az egészségügyért felelős miniszter rendelettel mentesítheti az első bekezdésben rögzített biztosítási kötelezettség alól az olyan közegészségügyi létesítményeket, amelyek kellő pénzügyi erőforrásokkal rendelkeznek ahhoz, hogy a károkat egy biztosítási szerződésből származó kártérítéssel egyenértékű módon térítsék meg.

Az első bekezdéssel összhangban megkötött biztosítási szerződésben a felelősségvállalás mértéke felső határhoz köthető […]

[…]

Az e cikkben rögzített biztosítási kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetén a hatáskörrel rendelkező fegyelmi szerv fegyelmi szankciót alkalmazhat.”

8.

A Code des assurances (biztosítási törvénykönyv) ( 3 ) L.252‑1. cikke szerint:

„A közegészségügyről szóló törvénykönyv L.1142‑2. cikkében rögzített biztosítási kötelezettség hatálya alá tartozó olyan személy, aki kísérletet tett arra, hogy a szóban forgó cikkben említett, harmadik felekkel kapcsolatos kockázatok fedezésére biztosítási szerződést kössön Franciaországban valamely biztosítótársasággal, amelytől azonban kétszer megtagadták a biztosítási fedezet nyújtását, kérelmet nyújthat be a bureau central de tarificationhoz (díjszabásokat felügyelő központi hivatal, a továbbiakban: BCT), amely hivatal létrehozásával kapcsolatos követelményeket és annak működési szabályait a Conseil d’État [államtanács] rendelete rögzíti.

A díjszabásokat felügyelő központi hivatal kizárólagos hatáskörrel rendelkezik arra, hogy meghatározza azt a biztosítási díjat, amelyért az érintett biztosítótársaság köteles a részére feltárt kockázatot biztosítani. A díjszabásokat felügyelő központi hivatal az államtanácsi rendeletben rögzített feltételekkel meghatározhatja a biztosított által fizetendő önrész összegét.

A díjszabásokat felügyelő központi hivatal értesíti az állam megyei képviselőjét abban az esetben, ha a közegészségügyről szóló törvény L.1142‑2. cikke alapján biztosításra kötelezett személy túlzottan magas biztosítási kockázatot jelent. Erről tájékoztatnia kell az érintett szakembert. Ilyen esetben a biztosítási díjat legfeljebb hat hónapos időtartamra szóló szerződésre vonatkozóan határozza meg.

Semmis a biztosítási díj díjszabásokat felügyelő központi hivatal által meghatározott összegéből kifolyólag egyes kockázatoknak a viszontbiztosítási fedezetből történő kizárására irányuló viszontbiztosítási szerződési feltétel.”

III. A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

9.

A PIP Franciaországban letelepedett mellimplantátum‑gyártó volt. Ezeket az implantátumokat a Rofil Medical Nederland BV holland vállalkozás (a továbbiakban: Rofil) hozta forgalomba. A Rofil becsomagolta és tájékoztatóval látta el azokat. A PIP a 93/42/EGK irányelv ( 4 ) értelmében vett „kijelölt szervezetként” a TÜV Rheinland LGA Products GmbH‑t (a továbbiakban: TÜV Rheinland) bízta meg 1997 októberétől a német, európai és egyéb nemzetközi szabványoknak való megfelelőség értékelésével. A TÜV Rheinland 1997‑től 2010‑ig több felügyeleti ellenőrzést hajtott végre a PIP‑nél.

10.

2006 őszén az alapeljárás felperesén Németországban beavatkozást végeztek, amelynek során a Rofil által forgalomba hozott mellimplantátumot ültettek be. Ezt követően megerősítést nyert, hogy a szóban forgó mellimplantátumot nem engedélyezett ipari szilikonnal töltötték meg a terméktájékoztató kiadványokban leírt és a forgalombahozatali engedély keretében megjelölt és jóváhagyott „NuSil” anyag helyett.

11.

2010 márciusában a francia felügyeleti hatóság vizsgálata először megállapította, hogy a PIP jogellenesen ipari szilikont használt fel. 2010 áprilisában a német hatóságok azt javasolták azoknak az orvosoknak, akik a PIP szilikon‑implantátumait ültették be, hogy az érintett pácienseket tájékoztassák, és ezeket a mellimplantátumokat a továbbiakban ne ültessék be. 2012‑ben ezen implantátumok teljes eltávolítását javasolták.

12.

A PIP fizetésképtelenné vált, és 2011‑ben felszámolták. 2013 decemberében a vállalkozás alapítóját egy francia bíróság egészségre ártalmas termékek előállítása és forgalmazása miatt négy év szabadságvesztésre ítélte.

13.

A felperes keresetet indított a német bíróságoknál a műtétet végző orvossal, a TÜV Rheinlanddal és az Allianzcal szemben.

14.

A felperes azzal érvelt, hogy a francia jog alapján közvetlen igényérvényesítési joga van az Allianzcal szemben. A közegészségügyről szóló törvénykönyv L.1142‑2. cikke értelmében az orvostechnikai eszközök gyártói kötelesek valamely biztosítótársasággal biztosítási szerződést kötni (a továbbiakban: biztosítási kötelezettség). A felelősségbiztosítás alapján a károkat elszenvedő harmadik felek közvetlenül léphetnek fel (Direktanspruch) a biztosítótársasággal szemben.

15.

A biztosítási törvénykönyv 252–1. cikke értelmében az említett biztosítási kötelezettség alá tartozó olyan személy, aki kísérletet tett arra, hogy az e cikkben említett, harmadik felekkel kapcsolatos kockázatokat fedező biztosítási szerződést kössön Franciaországban valamelyik biztosítótársasággal, akitől azonban kétszer megtagadták a biztosítási fedezetet, kérelmet nyújthat be a BCT‑hez. Ilyen esetben a BCT meghatározza azt a biztosítási díjat, amelyért az érintett biztosítótársaság köteles a számára feltárt kockázatot biztosítani.

16.

A BCT 2005‑ben az Allianz jogelődjét, az AGD IARD‑ot kötelezte, hogy a PIP számára biztosítási fedezetet nyújtson. A BCT a biztosítási díj összegét a PIP francia területen elért forgalma alapján határozta meg. A felek a szerződés különös rendelkezései között, „Területi hatály” cím alatt megállapodtak arról, hogy a biztosítási fedezet kizárólag azokra a káreseményekre vonatkozik, amelyek a kontinentális Franciaországban és a francia tengerentúli területeken következtek be (a továbbiakban: területi korlátozás). Ezt a korlátozást a BCT nem kifogásolta. Ezenkívül a szerződés arról rendelkezett, hogy sorozatkár esetén a fedezet károsultanként legfeljebb 3000000 euróig terjed, és biztosítási évenként legfeljebb 10000000 euró összegű.

17.

Az elsőfokú bíróság elutasította a felperes keresetét. A felperes ezen ítélet ellen fellebbezést terjesztett az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (majna‑frankfurti regionális felsőbíróság), a kérdést előterjesztő bíróság elé a TÜV Rheinlandra és az Allianzra vonatkozóan az elsőfokú ítéletben tett megállapításokat illetően, a műtétet végző orvos felelősségét illetően azonban nem. A felperes a kérdést előterjesztő bíróságtól az ítélet TÜV Rheinland és Allianz tekintetében történő megsemmisítését kéri. Ezenfelül azt kéri, hogy a bíróság az őt ért kár megtérítésére kötelezze a TÜV Rheinlandot és az Allianzot.

18.

A felperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a biztosítási fedezet francia területre történő korlátozása jogszerű, és kizárta, hogy sérült volna az áruk szabad mozgása.

19.

A kérdést előterjesztő bíróság által a Bíróság elé terjesztett kérdések tárgyát kizárólag az Allianz esetleges felelőssége képezi. A kérdést előterjesztő bíróság megkérdőjelezi a szóban forgó területi korlátozásnak az EUMSZ 18. cikkel való összeegyeztethetőségét. A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a területi korlátozás olyan, határokon átnyúló aspektussal rendelkezik, amely akkor jelenik meg, ha Franciaország területén kívül következik be kár. Az EUMSZ 18. cikk első bekezdése alkalmazandó, mivel a szóban forgó ügyre nem alkalmazhatók a hátrányos megkülönböztetés EUMSZ más cikkeiben rögzített különös tilalmai. Az említett területi korlátozás állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést valósít meg amiatt, hogy a lakóhelyre vonatkozó feltételéhez hasonlóan rendszerint külföldi pácienseket érint hátrányosan. Ezenfelül magánfelek közötti jogvitákban hivatkozni lehet az EUMSZ 18. cikk első bekezdésére. Emellett a BCT terhére róható, hogy nem kifogásolta a területi korlátozást.

20.

Az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (majna‑frankfurti regionális felsőbíróság) e ténybeli és jogszabályi háttér mellett úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

A hátrányos megkülönböztetésre vonatkozóan az EUMSZ 18. cikk első bekezdésében előírt tilalomnak nem csak az uniós tagállamok és intézmények, hanem magánszemélyek is címzettjei‑e (az EUMSZ 18. cikk első bekezdésének közvetlen horizontális hatálya)?

2)

Az első kérdésre adandó nemleges válasz és az EUMSZ 18. cikk első bekezdésének magánszemélyek közötti viszonyban való alkalmazhatatlansága esetén: úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 18. cikk első bekezdését, hogy e rendelkezéssel ellentétes a biztosítási fedezetnek a kontinentális Franciaországban és a francia tengerentúli területeken bekövetkezett károkra történő korlátozása amiatt, hogy a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező francia hatóság, a [BCT] nem kifogásolta ezt a kikötést, noha az ellentétes az EUMSZ 18. cikk első bekezdésével, mivel állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetést tartalmaz?

3)

Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén: milyen körülmények között igazolható a közvetett hátrányos megkülönböztetés a horizontális hatály eseteiben? Különösen: igazolható‑e a biztosítási fedezetnek az egy bizonyos EU‑tagállamban bekövetkezett károkra történő korlátozása a biztosító felelősségének korlátozásával és a biztosítási díj mértékével érvelve, amennyiben a vonatkozó biztosítási szerződések egyúttal arról rendelkeznek, hogy sorozatkár esetén a fedezet károsultanként és biztosítási évenként összegszerűen korlátozott?

4)

Amennyiben az első kérdésre adott válasz igenlő: úgy kell‑e értelmezni az EUMSZ 18. cikk első bekezdését, hogy a biztosító nem emelhet kifogást arra hivatkozva, hogy a kártérítési limitet már elérték, amennyiben az EUMSZ 18. cikk első bekezdésével ellentétesen a biztosító csak azon károkat téríti meg, amelyek a kontinentális Franciaországban és a francia tengerentúli területeken következtek be, és a kár ezeken a területeken kívül következett be?”

21.

Írásbeli észrevételeket az Allianz (alperes), a dán és a finn kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be. Az alperes, a francia kormány és a Bizottság részt vett a 2019. október 8‑án tartott tárgyaláson.

IV. Értékelés

22.

A kérdést előterjesztő bíróság négy olyan kérdést tesz fel, amelyek az EUMSZ 18. cikk jelen ügy körülményei között történő megsértésének jogkövetkezményeire vonatkoznak. A kérdést előterjesztő bíróság az első és második kérdéssel azt kívánja megtudni, hogy a felperes az EUMSZ 18. cikkre hivatkozhat‑e horizontálisan az Allianzcal vagy vertikálisan (illetve inkább diagonálisan) a Francia Köztársasággal szemben, amennyiben a BCT mint állami szerv nem kifogásolta a biztosítási fedezet területi korlátozását. A harmadik és negyedik kérdés tárgya az EUMSZ 18. cikk konkrét terjedelme a jelen ügyhöz hasonló olyan ügyben, amelyben a szóban forgó szerződés a területi korlátozáson felül a fedezet (káreseményenkénti és biztosítási évenkénti) felső határáról is rendelkezik.

23.

Mind a négy kérdés azon a közös, kimondatlan feltevésen alapul, hogy a szóban forgó területi korlátozás amellett, hogy az uniós jog hatálya alá tartozik, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést is megvalósít és ellentétes az EUMSZ 18. cikkel.

24.

Valamely jogsértés következményeinek tárgyalása előtt azonban vissza kell lépni egyet vagy inkább kettőt az érvelési folyamatban, és először is meg kell bizonyosodni arról, hogy valójában történt‑e jogsértés. A biztosítási fedezet potenciálisan hibás orvostechnikai eszközök tekintetében történő területi korlátozásának lehetővé tételével pontosan mely uniós jogi kötelezettség vagy rendelkezés sérült? E kérdés megválaszolásához először is meg kell vizsgálni, hogy i. az ügy az uniós jog hatálya alá tartozik‑e, vagyis hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik‑e a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseinek a megválaszolására, és amennyiben erre a kérdésre igenlő választ kell adni, ii. mely uniós jogi rendelkezés vezethet a szóban forgó területi korlátozás összeegyeztethetőségének/összeegyeztethetetlenségének megállapításához.

25.

Elismerem, hogy az i. és ii. szempont külön‑külön történő vizsgálatát a Bíróság az ítélkezési gyakorlatában hajlamos mellőzni. Ez érhető tekintettel arra, hogy konkrét kötelezettségnek a ii. szemponton alapuló meghatározásából az következik, hogy az i. szempont teljesül, és azzal kifejezetten nem kell foglalkozni. A jelen ügy azonban valamelyest szokatlan. Noha úgy tűnik, hogy a jelen ügy – az alapvető szabadságokra vonatkozó, hagyományosan igencsak bőséges ítélkezési gyakorlat tükrében – az uniós jog hatálya alá tartozik (A), határozottan nehéz olyan uniós jogi rendelkezést azonosítani, amely kizárja a biztosítási kötelezettség területi korlátozását (B).

A.   Az uniós jog hatálya alá tartozásról

26.

Az alperes és a francia kormány úgy véli, hogy a jelen ügy nem tartozik az uniós jog hatálya alá. Az alperes álláspontja szerint a Németországban műtéti beavatkozáson átesett német páciens szempontjából a jelen ügy tisztán belső helyzet. Úgy tűnik, hogy – különösen – az EUMSZ 18. cikk alkalmazhatóságát illetően a Bizottság ugyanerre a következtetésre jut. A finn kormány viszont arra az álláspontra helyezkedik, hogy noha a jelen ügy tárgyát képező biztosításra az uniós jog kifejezetten nem irányadó, a szóban forgó helyzet az uniós jog hatálya alá tartozik. Ennek oka, hogy a helyzet az áruk határokon átnyúló mozgásához és a határokon átnyúló szolgáltatásnyújtáshoz kapcsolódik, és hogy a másodlagos uniós jog mind az orvostechnikai eszközöket, mind pedig a hibás termékekért való felelősséget szabályozza.

27.

Nagymértékben osztom a finn kormány álláspontját. Álláspontom szerint – az EUMSZ 18. cikk vagy bármely más uniós jogi rendelkezés konkrét alkalmazhatóságával kapcsolatos bizonytalanság ellenére – a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata tükrében egyszerűen nem állítható, hogy a jelen ügyben fennálló helyzet a Bíróság hatásköre szempontjából az uniós jog hatályán kívül esik.

28.

A Bíróság hatásköre akkor áll fenn, ha az adott ügy és az alapvető szabadságok egyike (az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása) között kellően világos és közvetlen kapcsolat áll fenn (1), és/vagy az adott ügyben értelmezni kell (a másodlagos) uniós jog esetlegesen alkalmazható valamely rendelkezését (2).

1) Az alapvető szabadságokról és a szabad mozgásról

29.

Az alapvető szabadságok kontextusában az uniós jog alkalmazhatósága a jogvita konkrét tényállásától függ: az uniós jog tényleges határokon átnyúló elem esetén alkalmazható. Ellenkező esetben a tényállást rendszerint „tisztán belső” ( 5 ) helyzetnek kell tekinteni. Az alapvető szabadságokra vonatkozó uniós jog nem alkalmazandó olyan tényállásra, amelynek minden eleme egyetlen tagállamon belül valósul meg. ( 6 ) Valamely tagállam olyan jogi szabályozása, amely megkülönböztetés nélkül alkalmazandó a szóban forgó állam állampolgárára és más tagállamok állampolgáraira, „csak annyiban tartozhat a Szerződésben biztosított alapvető szabadságokra vonatkozó rendelkezések hatálya alá, amennyiben az [Unión] belüli kereskedelmet érintő helyzetekre alkalmazandó.” ( 7 )

30.

Igaz, hogy az alapvető szabadságokra vonatkozó rendelkezésekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlat az évek során kiterjesztette ezen alapvető szabadságok alkalmazási körét. Az ítélkezési gyakorlat már nem csak tényleges (már felmerült) akadályokra, hanem a visszatartásra és a szabadságok gyakorlásának kevésbé vonzóvá tételére is kezdett kiterjedni. ( 8 ) Hasonlóképpen, elegendő, ha fennáll a határokon átnyúló elem lehetősége, annak az egyedi ügyben nem kell feltétlenül megállapíthatónak lennie. ( 9 ) A határokon átnyúló elem lehetősége az észszerűen elgondolható hipotézis szintjén marad: a szolgáltatások kontextusában tehát a Szerződés szolgáltatásokra vonatkozó szabályainak alkalmazásához elegendő az, ha például valamely szolgáltatás egyes igénybe vevői valószínűsíthetően egy másik tagállamból származnak. ( 10 )

31.

Az ilyen típusú ügyek természetesen felvetik azt a kérdést, hogy az említett lehetőséggel kapcsolatos gondolatmenet meddig bővíthető annak érdekében, hogy például az árukkal vagy személyekkel kapcsolatos valamennyi kérdés végső soron az uniós jog hatálya alá tartozzon. Az áruk esetében a választ a Keck ítélet ( 11 ) adta meg. A többi szabadság esetében a válaszra talán még várni kell, ( 12 ) de egy valami világos: a vita középpontjában rendszerint a tagállami intézkedések uniós joggal való összeegyeztethetőségének/összeegyeztethetetlenségének értékelése áll, ami a Bíróság hatáskörébe tartozik. Nem gyakran esik meg, hogy a Bíróság a hatáskörének hiányát állapítja meg, ha az ügy a négy szabadság bármelyikére vonatkozóan észszerűen kidolgozott (és nem teljességében hipotetikus), ( 13 ) határokon átnyúló elemmel rendelkezik.

32.

A Bíróság nemrégiben az Ullens de Schooten ítéletében ( 14 ) egységesítette azt az ítélkezési gyakorlatát, amelynek tárgya a határokon átnyúló elem hiánya (tisztán belső helyzet), amelynek következtében az ügy nem tartozik az uniós jog hatálya alá. Ebben az ítéletben a Bíróság megerősítette, hogy függetlenül attól, hogy van‑e tényleges határokon átnyúló elem, valamely adott tényállás az uniós jog hatálya alá tartozik először is akkor, ha „nem zárható ki, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozást elfogadó tagállam területén való tevékenységgyakorlás érdekében más tagállamokban letelepedett állampolgárok is érdekeltek lettek volna vagy lennének abban, hogy éljenek e szabadságokkal”, másodszor akkor, ha „a kérdést előterjesztő bíróság által a Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás során hozott ítélete nyomán meghozandó határozat joghatásai a többi tagállam állampolgáraira is kiterjednek” harmadszor „amennyiben a nemzeti jog előírja a kérdést előterjesztő bíróság számára, hogy az e bíróság joghatósága szerinti tagállam állampolgárát ugyanazon jogokban kell részesíteni, mint amelyekkel valamely más tagállam állampolgára ugyanilyen helyzetben rendelkezne az uniós jog alapján”, negyedszer pedig akkor, ha „az uniós jog rendelkezéseit a nemzeti jog alkalmazandóvá teszi, amely jog a minden elemében egyetlen tagállamra korlátozódó helyzetekre adott megoldásaira nézve az uniós jog által nyújtott megoldásokhoz igazodott” ( 15 ).

33.

Mindazonáltal egyértelmű, hogy az Ullens de Schooten ügyben tárgyalt esetek nem fedik le az uniós jog hatálya alá tartozó valamennyi tényállást. ( 16 ) Az Ullens de Schooten ügy tárgyát kizárólag az képezte, hogy a Szerződés szabad mozgással kapcsolatos szabályainak alkalmazása céljából, az uniós jog megsértéséért való állami felelősség megállapítása iránti kérelemmel összefüggésben hivatkoztak a határokon átnyúló jelleg esetleges fennállására. A Bíróság tehát a Szerződés hivatkozott rendelkezéseire tekintettel adott választ.

34.

A jellemzően az uniós jog hatálya alá tartozó másik helyzet az, amelyben a szóban forgó területet annak ellenére szabályozza uniós jogi rendelkezés, hogy nem áll fenn határokon átnyúló elem.

2) (Másodlagos) uniós jogi (harmonizációs) intézkedésről van‑e szó?

35.

Létezik‑e olyan uniós jogi rendelkezés (jellemzően másodlagos jogi harmonizációs rendelkezés), amely alkalmazható lehet a jelen ügyre, és amelyet adott esetben értelmezni kell? Kiterjed‑e az uniós jogi rendelkezés hatálya arra a jogterületre, amelyen az alapeljárás tárgyát képező jogvita kibontakozóban van? Tartalmaz‑e az említett rendelkezés olyan jogi előírást, amely úgy értelmezhető, hogy az alapügyben szereplő helyzettel kapcsolatos? Amennyiben igen, e rendelkezés értelmezése szempontjából az ügy valószínűleg az uniós jog hatálya alá tartozik.

36.

Ez nagymértékben független attól, hogy van‑e határokon átnyúló elem. Számos másodlagos uniós jogi harmonizációs intézkedés vonatkozik tisztán belső helyzetekre annak ellenére, hogy alapjukat a Szerződés szabad mozgással és a belső piac létrehozásával kapcsolatos rendelkezései képezik. ( 17 )A Bíróság hatásköre szempontjából tehát lényegtelen, hogy a helyzet tényszerűen pusztán belső helyzet‑e, vagyis hogy a tényállás egésze egyetlen tagállam területére korlátozódik‑e.

37.

Tényleges vagy potenciális határokon átnyúló elem hiányában az uniós jog alkalmazásának kiváltásához szükséges kapcsolóelemként elegendő, ha a (másodlagos) uniós jog meghatároz olyan releváns, potenciálisan alkalmazandó szabályokat, amelyek nem tesznek különbséget a külföldi vonatkozással rendelkező és az ilyen vonatkozással nem rendelkező tevékenységek között. ( 18 ) A harmonizációs intézkedések létezése és azok jelen üggyel összefüggésben történő értelmezésének szükségessége tehát az uniós jog alkalmazásának kiváltása szempontjából kellő kapcsolatnak minősül, kivéve ha az intézkedés hatálya kifejezetten a határokon átnyúló jelleggel rendelkező helyzetekre korlátozódik. ( 19 )

38.

Álláspontom szerint ahhoz, hogy valamely kérdés az uniós jog hatálya alá tartozzon, elegendő, ha létezik olyan másodlagos uniós jogi szabály, amely a szóban forgó tárgyra vagy kérdésekre általánosságban irányadó. A Bíróság hatásköre megállapításának szakaszában tehát nem szükséges az ügyre alkalmazandó konkrét uniós jogi szabályt vagy kötelezettséget azonosítani.

39.

Ezt érzékeltetheti az uniós jog egy másik területéről származó, közelmúltbeli példa. A Moro ítélet ( 20 ) tárgyát az képezte, hogy ellentétes‑e az uniós joggal az olyan olasz jogi rendelkezés, amelynek értelmében a vádalku nyomán történő büntetéskiszabás bűnösség bevallását követő indítványozására az érdemi tárgyalás megkezdését követően már nincs lehetőség. Ez a kérdés a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelv ( 21 ), közelebbről ezen irányelv 6. cikkének (a váddal kapcsolatos tájékoztatáshoz való jog) értelmezésével kapcsolatban merült fel. Nem volt kétséges, hogy általánosságban az irányelv tárgyi hatályánál fogva alkalmazandó az ilyen típusú helyzetre. Az elfogadhatósággal és a Bíróság hatáskörével ellentétben tehát az, hogy az említett irányelv az alapeljárás konkrét összefüggéseiben előírt‑e konkrét kötelezettségeket, az ügy érdemének megvitatásához tartozik. ( 22 )

40.

A Moro ügyre vonatkozó indítványomban ( 23 ) arra is rá kívántam világítani, hogy némileg sajátos következménnyel jár az, ha a hasonló típusú ügyekben az uniós jog hatálya (és a Bíróság hatásköre) és az uniós jogi rendelkezésekből eredő konkrét kötelezettség meghatározásáról folyó vita (érdemi kérdés vizsgálata) közötti különbségtétel nem egyértelmű. Ha e két kérdést egy kérdésbe lehetne tömöríteni, az ügy érdemével kapcsolatos összes vitára a Bíróság hatáskörének vizsgálata keretében kerülne sor.

41.

Összefoglalva, a Bíróság nem állapítja meg a saját hatáskörét, ha a szóban forgó helyzet minden tekintetben egyetlen tagállam területére korlátozódik, ( 24 ) vagy ha nyilvánvaló, hogy egyetlen uniós jogi rendelkezés sem, különösen pedig az értelmezés céljából a Bíróság elé terjesztett rendelkezések nem alkalmazhatók. ( 25 ) Habár e két helyzet valamely egyedi ügyben (például határokon átnyúló helyzeteket szabályozó másodlagos uniós jogi aktus esetében) néha egybeeshet, konklúzióként érdemes megjegyezni, hogy az azokat megalapozó gondolatmenet eltérő. A határokon átnyúló elemek létezése (és a tisztán belső helyzetek hiánya) az egyes ügyek tényállásához kapcsolódó, körülményektől függő értékelést igényel. Ezzel szemben valamely uniós harmonizációs intézkedés létezése (vagy hiánya) egy adott jogterület normatív értékelését igényli: létezik‑e olyan uniós jogi intézkedés, amely alkalmazható lehet a jelen ügyre?

3) A jelen ügyről

42.

A jelen ügy – az imént felvázolt megfontolások tükrében értékelve – legalább három okból tartozik az uniós jog hatálya alá: i. az áruk szabad mozgásával összefüggésben fennálló határokon átnyúló elem és annak a felelősség szempontjából vett következménye; ii. (biztosítási) szolgáltatások egy másik tagállamból történő igénybevételének szabadságával kapcsolatos lehetőség, és iii. az ügy normatív tárgya, jelesül a gyártók hibás termékekért és az orvostechnikai eszközökért mint a belső piacon található árukért való felelőssége azzal, hogy mindkettőt részlegesen harmonizálta a másodlagos uniós jog.

43.

Először is, a felperesnek állítólagosan kárt okozó orvostechnikai eszközöket az Európai Unión belül hozták forgalomba: azokat Franciaországban gyártották, majd egy holland vállalkozás azokat Hollandiában hozta forgalomba, és végül Németországban értékesítette. A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések természetesen így vagy úgy ahhoz a kárhoz kapcsolódnak, amelyet a szóban forgó nyilvánvalóan hibás termékek később az egyik tagállamban e tagállam lakosának okoztak. Jóllehet, aligha tagadható, hogy a kár bizonyos értelemben az Unión belüli árukereskedelem következménye. Hasonlóképpen, a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések az egy másik tagállamban letelepedett gyártó felelősségének terjedelmére és az állami hatóságoknak a felelősségben és a kötelező biztosítási rendszerben való közreműködésére vonatkoznak.

44.

Másodszor, ahogyan a tagállamok között vitathatatlanul történt korábban szabad mozgás (mivel a kárt okozó áruk mozogtak), úgy fennáll az állítólagos határokon potenciálisan átnyúló értékesítési elem. A területi kikötés uniós joggal való összeegyeztethetetlenségének tényleges megállapítása esetén a németországi felperes hipotetikusan kártérítést követelhetne a franciaországi alperestől, tehát károsultként határokon átnyúló biztosításhoz kívánna hozzáférni. ( 26 ) Habár el kell ismernem, hogy álláspontom szerint ez meglehetősen lényegtelen kapcsoló elem az első elemhez képest, azt is hozzá kell tennem, hogy a Bíróság a szabad mozgással kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlatában meglehetősen nagyvonalúan vonta a négy szabadság hatálya alá a távollévők közötti viszonyokat.

45.

Harmadszor, a jelen ügy tárgya által érintett kérdéseket, köztük a hibás termékekért vagy orvostechnikai eszközökért való felelősség kérdését adott esetben valamelyest már harmonizálták. A 85/374/EGK irányelv ( 27 ) meghatározta a gyártó hibás termékekért való objektív felelősségének elvét. A 93/42 irányelv viszont összehangolta a páciensek és az orvostechnikai eszközök felhasználóinak biztonságára, munka‑ és egészségvédelmére vonatkozó nemzeti előírásokat. Az említett irányelv szabályozza az orvostechnikai eszközök forgalomba hozatalát és szabványokat határoz meg az orvostechnikai eszközök tervezésével, gyártásával és csomagolásával járó kockázatok elleni védelemre vonatkozóan.

46.

Kiterjed‑e ezen másodlagos jogi eszközök bármely rendelkezése (vagy külön‑külön, illetve együttesen úgy értelmezhetők‑e, hogy azok kiterjednek) az orvostechnikai eszközök páciensek általi használatára vonatkozó felelősségbiztosítás kérdésére? Emlékeztetni lehet arra, hogy a Bíróság hatáskörének meghatározása szempontjából történő vizsgálat – a jogvita tárgyával összevetve – a szóban forgó eszközök hatálya alá tartozó kérdésre, különösen pedig azok tárgyi hatályuknál fogva történő alkalmazására vonatkozik. Valamely konkrét kötelezettség fennállása vagy hiánya viszont az említett eszközök értelmezésétől függő kérdés. ( 28 )

47.

Következésképpen azt kell megállapítani, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására.

48.

Ezt a megállapítást nem érinti, hogy – amint azt az alperes és a francia kormány ismételten hangsúlyozta – a szóban forgó mellimplantátumokhoz Franciaországban kapcsolódó biztosításból részesülni kívánó felperes nem gyakorolta a szabad mozgáshoz való jogát. A felperes olyan német állampolgár, akinél Németországban ültettek be mellimplantátumot. Ennélfogva a személyek szabad mozgására (a felperes nem gyakorolta a szabad mozgáshoz való jogát) és az (orvosi) szolgáltatások szabad mozgására (a műtétet Németországban német lakoson hajtották végre) sem került sor.

49.

Anélkül, hogy cáfolnám a Bíróság fent felsorolt három elem alapján már megállapított hatáskörét, álláspontom szerint ezek az érvek a jelen ügyben egy másik probléma fennállására utalnak. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában kizárólag az EUMSZ 18. cikkre hivatkozik, és nem határozza meg, hogy az elsődleges vagy másodlagos uniós jog mely más rendelkezését sérthette a biztosítás területi korlátozása. Bizonyos értelemben tehát a képzeletre hagyta, hogy mely konkrét szabadságok (áruk, szolgáltatások vagy személyek szabadsága) lehetnek alkalmazandók, és milyen konkrét kombinációban, tekintettel arra, hogy a különböző felek valójában különböző alapvető szabadságokkal kapcsolatos érveket adnak elő. Ez viszont elvezet a jelen ügy igazi kérdéséhez: valójában létezik‑e olyan konkrét uniós jogi rendelkezés, amely kizárja az említett területi korlátozást? Amennyiben erre a kérdésre nemleges választ kell adni, az EUMSZ 18. cikk egymagában lehet‑e ilyen rendelkezés?

B.   Az uniós jog mely konkrét rendelkezése alkalmazandó?

50.

A kérdést előterjesztő bíróság kérdéseivel kizárólag az EUMSZ 18. cikkre hivatkozik. E rendelkezés alapján „a Szerződések alkalmazási körében és az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés”. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 18. cikk, amely az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elvét biztosítja, „csak az uniós jog által szabályozott azon esetekben alkalmazható önállóan, amelyekre a Szerződés nem tartalmaz hátrányos megkülönböztetést tiltó különös szabályt” ( 29 ).

51.

Az EUMSZ 18. cikk szerepe tehát kiegészítő jellegű. Ahogyan azt Jacobs főtanácsnok egy ügyben kifejtette, e rendelkezés funkciója, hogy „megszüntesse a Szerződés konkrétabb rendelkezései által hagyott joghézagokat” ( 30 ). Az EUMSZ 18. cikk kizárólag az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést tiltó különös rendelkezés (lex specialis) hiányában alkalmazható.

52.

Rendelkezik‑e az EUMSZ 18. cikk önálló szereppel is a joghézagok megszüntetésére irányuló kiegészítő funkciója mellett? Mivel az EUMSZ 18. cikk más rendelkezésekhez képest került meghatározásra („az azokban [a Szerződésekben] foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül”), mielőtt rátérnék az EUMSZ 18. cikkre, ( 31 ) meg kell vizsgálni más, az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés konkrét tilalmát tartalmazó, potenciálisan releváns uniós jogi rendelkezéseket is, akkor is, ha azokra a kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten nem utalt. ( 32 ) A Bíróság a potenciálisan releváns alapvető szabadságok kiválasztása során nem elvontan, hanem az előtte folyamatban lévő ügyre tekintettel határoz. ( 33 )

53.

Az EUMSZ 18. cikk mint önálló rendelkezés hatályának vizsgálata (4) előtt tehát először fel kell tárnom, hogy léteznek‑e releváns és konkrét másodlagos jogi rendelkezések (1), az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályok jelen ügyre gyakorolt hatását és a jelen üggyel kapcsolatos terjedelmét (2), valamint azt, hogy más tagállamokban kárt szenvedő páciensek igénybe vehetnek‑e (biztosítási) szolgáltatásokat (3).

1. A másodlagos jogról: termékfelelősség és orvostechnikai eszközök

54.

A termékfelelősségről szóló 85/374 irányelv 1. cikke alapján „a termék gyártója felel a termék hibája által okozott kárért”. Amennyiben valamely hibás termék kárt okoz a fogyasztóknak, a gyártó önhibáján vagy gondatlanságán kívül is felelősséggel tartozhat. Habár a 85/374 irányelv a gyártók vonatkozásában szigorú (vagy objektív) felelősségi rendszert hoz létre, nem szól a kötelező biztosításról. Ahogyan tehát az az irányelvből esetlegesen eredő, az irányelvben azonban kifejezetten nem szabályozott más kérdéseket illetően már megállapítást nyert, az irányelvnek nem feladata, hogy a hibás termékekért való felelősség területét az általa szabályozott kérdéseken túlmenően kimerítő jelleggel harmonizálja. ( 34 )

55.

Ami az orvostechnikai eszközökről szóló 93/42 irányelv rendelkezéseit illeti, ezen irányelv XI. mellékletének 6. pontja csak azt írja elő, hogy a kijelölt szervezetnek „rendelkeznie kell polgári felelősségbiztosítással, kivéve, ha a felelősséget a nemzeti jogszabályok alapján az állam viseli, vagy a tagállam nem közvetlenül maga végzi el az ellenőrzést”. Ezt a rendelkezést a Bíróság a Schmitt ügyben ( 35 ) értelmezte, amelyben megállapította, hogy az uniós szabályozás jelenlegi állapotában a tagállamoknak kell meghatározniuk azokat a feltételeket, amelyek mellett a kijelölt szervezetre háruló kötelezettségeknek a 93/42 irányelvben előírt EK‑megfelelőségi nyilatkozatra vonatkozó eljárás keretében történő, felróható megszegése alapján meg lehet állapítani e szervezetnek az orvostechnikai eszközök végső címzettjei felé fennálló felelősségét.

56.

Ez az álláspont láthatólag nem sokat változott az orvostechnikai eszközökről szóló (EU) 2017/745 rendelet ( 36 ) formájában megjelenő közelmúltbeli jogalkotással. Habár e rendelet az időbeli hatályánál fogva természetesen nem alkalmazandó a jelen ügyre, érdemes lehet megjegyezni, hogy – noha azt a PIP‑botrányt követően fogadták el ( 37 ) – az e rendeletben szereplő további követelmények csupán a kijelölt szervezet felelősségére vonatkoznak. ( 38 ) A rendelet nem szól a gyártók biztosítási kötelezettségéről. A 2017/745 rendelet 10. cikkének (16) bekezdése alapján a gyártók kizárólag „olyan intézkedések meglétéről [kötelesek] gondoskodni, amelyek biztosítják a szükséges pénzügyi fedezetet a 85/374/EGK irányelv szerinti esetleges felelősségük tekintetében, a nemzeti jog szerinti, magasabb fokú védelmet biztosító intézkedések sérelme nélkül.” Ezenfelül e rendelkezés azt is rögzíti, hogy „a természetes vagy jogi személyek az alkalmazandó uniós és nemzeti joggal összhangban a hibás eszközök által okozott károk megtérítését követelhetik”.

57.

Habár a 10. cikk (16) bekezdése tágan értelmezve tekinthető úgy, hogy az magában foglalhatja a felelősségbiztosítást is, a biztosítási kötelezettségen kívül más eszközzel is biztosítható a gyártó „szükséges pénzügyi fedezete a 85/374/EGK irányelv szerinti esetleges felelőssége tekintetében”. Ezenfelül a nemzeti jogra történő, a 10. cikk (16) bekezdésében szereplő hivatkozás egyértelművé teszi, hogy az uniós jogalkotó e tekintetben nem kívánt egyetlen, az orvostechnikai eszközök valamennyi gyártója által megkötendő kötelező felelősségbiztosításhoz hasonló harmonizált megoldásról rendelkezni.

58.

Ezen irányelvek egyike sem tartalmaz tehát az orvostechnikai eszközök végső felhasználójának okozott kárral szembeni felelősségbiztosításra vonatkozó konkrét rendelkezéseket, ami a jelen ügy által felvetett konkrét kérdés. Például a gépjármű‑biztosítási ágazattól eltérően, ( 39 ) amely ágazatban az Európai Unió területének egészére kiterjedő gépjármű‑biztosítási kötelezettséget határoztak meg, az uniós jogalkotónak nyilvánvalóan nem állt szándékában az, hogy összehangolja a tagállamoknak az orvostechnikai eszközök használatára vonatkozó felelősségbiztosításra vonatkozó szabályozását. Mivel tehát ezt a kérdést a másodlagos uniós jog szándékosan nem szabályozta, a jelen ügyet az elsődleges uniós jog tükrében kell megvizsgálni. ( 40 )

2. Az áruk szabad mozgásáról

59.

A Bíróság a szabad mozgással kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában nem habozott nemzeti intézkedéseket az EUMSZ 34. cikk ( 41 ) (vagy az EUMSZ 35. cikk) hatálya alá tartozó, szabad mozgást korlátozó intézkedéseknek minősíteni. Az ilyen, az áruk tagállamok közötti szabad áramlását esetlegesen megakadályozó szabályok meghatározásával kapcsolatos kiterjesztő értelmezés (1) ellenére továbbra is úgy vélem, hogy nem minősíthető a szóban forgó áruk szabad mozgását akadályozó intézkedésnek a származási vagy letelepedés helye szerinti tagállam (a jelen ügyben Franciaország) olyan nemzeti rendelkezése, amely az áruk hagyományos értelemben vett mozgására egyáltalán nem, csak a későbbi használat feltételeire vonatkozik (2).

1) Kivitelről, behozatalról és piacra lépésről: az áruk Európai Unión belüli szabad áramlása

60.

A jellemzően a letelepedés helye szerinti tagállamot érintő kiviteli korlátokat illetően a Bíróság arra az álláspontra helyezkedik, hogy azok, a nemzeti területen működő valamennyi gazdasági szereplő tekintetében alkalmazandó nemzeti intézkedések, amelyek előnyt biztosítanak a termékek exportáló tagállam piacáról való kivitelének a termékek említett tagállam nemzeti piacán való forgalmazásának a rovására, az EUMSZ 35. cikkben kimondott tilalom hatálya alá tartoznak. ( 42 )

61.

A jellemzően a fogadó tagállam szabályai által létrehozott behozatali korlátokat illetően az EUMSZ 34. cikk az intézkedések széles körét foglalja magában a hátrányosan megkülönböztető jellegű akadályoktól ( 43 ) a fizikai kereskedelmi akadályokig ( 44 ) és a termékekre vonatkozó követelményekig (például az elnevezésükre, formájukra, méretükre, súlyukra, összetételükre, kiszerelésükre, címkézésükre, csomagolásukra vonatkozó feltételek), akkor is, ha ezek a követelmények megkülönböztetés nélkül minden termékre vonatkoznak, és nem céljuk a tagállamok közötti árukereskedelem szabályozása. ( 45 )

62.

Az utóbbi ítélkezési gyakorlatot a Bíróság legutóbb a Bizottság kontra Olaszország ítéletben, valamint a Mickelsson és Roos ítéletben, ( 46 ) a termékek fogadó tagállamban történő használatára vonatkozó nemzeti intézkedésekre tekintettel erősítette meg. A Bíróság megállapította, hogy az olyan intézkedések mellett, amelyeknek a célja vagy a hatása a más tagállamokból származó termékekkel szembeni kedvezőtlenebb bánásmód nyújtása, minden más olyan intézkedés is, amely valamely tagállamban akadályozza a más tagállamokból származó termékek piacra jutását, az EUMSZ 34. cikk hatálya alá tartozik, mivel „valamely termék valamely tagállam területén való használatára vonatkozóan előírt korlátozás a terjedelmétől függően jelentős hatással lehet a fogyasztók magatartására, amely ugyanakkor hat e terméknek az e tagállamban való piacra jutására” ( 47 ).

63.

Nem könnyű meghatározni, hogy mi a közös vonás a Bíróság áruk szabad mozgására vonatkozó gazdag ítélkezési gyakorlatában. ( 48 ) A jelen ügy szempontjából azonban három elemet érdemes kiemelni.

64.

Először is, az áruk szabad mozgása határokon átnyúló áramlásokkal és a kivitelt, valamint a behozatalt akadályozó szabályokkal érintett. Az áruk mobilitásáról vagy szabad áramlásáról van tehát szó, és jellemzően azzal kapcsolatban, hogy az áruk be tudnak‑e törni a fogadó tagállam piacára. Az EUMSZ 34. cikk és az EUMSZ 35. cikk hatálya alá olyan nemzeti rendelkezések tartoznak, amelyek megakadályozzák az áruk behozatalát vagy kivitelét.

65.

A szabad mozgásra vonatkozó szabályoknak azonban nem célja, hogy az áruk fogadó tagállamban történő későbbi használatát vagy fogyasztását szabályozza. „Határokon átnyúló mozgás” következik be tehát azt követően, hogy az árukat kiviszik az egyik tagállamból és beviszik egy másik tagállamba. Habár a szóban forgó áruk szabadon mozognak a fogadó tagállam területén, meg kell felelniük azoknak a szabályoknak, amelyeket a fogadó tagállam a szabályozási autonómiája keretében előír.

66.

Másodszor, el kell ismerni, hogy bár az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályozásnak nem célja, hogy szabályozza a fogadó tagállamban történő későbbi használatot, az bizonyos fokban arra is kiterjed. Az áruk szabad mozgásával kapcsolatos ítélkezési gyakorlat bizonyos használati feltételeket, a fogyasztást vagy a fogadó tagállam más alkalmazandó szabályait is nyilvánvalóan érinti. Ennek ellenére továbbra is úgy vélem, hogy az ilyen túlterjeszkedés kizárólag bizonyos olyan tevékenységek vagy gyakorlatok teljes megtiltására vonatkozhat megfelelően, amelyek (szinte) teljes egészében megakadályozzák bizonyos termékek forgalomba hozatalát vagy azok piacra jutását. ( 49 )

67.

Harmadszor, kifejezetten az ilyen nemkívánatos túlterjeszkedés korlátozását célozta a Keck ítélet, ( 50 ) valamint az EUMSZ 34. cikk és az EUMSZ 35. cikk hatályának a közelség követelménye révén történő korlátozása.

68.

Egyrészről a Bíróság bizonyos értékesítési megállapodások EUMSZ 34. cikk hatálya alóli kizárása révén korlátozta e cikk hatályát. A Keck ítélkezési gyakorlat ( 51 ) alapján az értékesítési megállapodásokat korlátozó vagy tiltó nemzeti rendelkezések nem korlátozzák az Unión belüli kereskedelmet, amennyiben azok az állam területén tevékenységet végző valamennyi kereskedőre vonatkoznak, és amennyiben ténybeli és jogi szempontból is azonos mértékben érintik a hazai termékeket és a más tagállamokból származó termékeket.

69.

Másrészről a Bíróság a távolisági mérce révén korlátozza az EUMSZ 34. cikk és az EUMSZ 35. cikk hatályát. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint e cikkek hatálya nem terjed ki az olyan intézkedésekre, amelyek különbségtétel nélkül alkalmazandók, és amelyeknek nem célja, hogy szabályozzák a más tagállamokkal folytatott árukereskedelmet, és amelyeknek az áruk szabad mozgását korlátozó hatása túl bizonytalan és közvetett ahhoz, hogy úgy lehessen tekinteni, az általuk előírt kötelezettség akadályozza a tagállamok közötti kereskedelmet. ( 52 )

70.

A különböző címek alatt bemutatott Keck ítéletnek és a közelség követelményének (vagy a távoliság hiányának) logikája azonban azonos: azok konkrétan minden olyan nemzeti szabályt kizárnak az EUMSZ 34. cikk hatálya alól, amely nem az áruk mozgására vagy azt közvetlenül követő vagy ahhoz kapcsolódó olyan lépésekre vonatkoznak, amelyek egyértelműen érintik a piacra lépést, azt megakadályozva.

2) A biztosítási fedezet hiányáról és a „fogyasztók magatartására gyakorolt jelentős hatásról”

71.

E vizsgálati keret alapján úgy tűnik, hogy az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályok nem szolgáltatnak alapot az orvostechnikai eszközök gyártóinak kötelező felelősségbiztosítására vonatkozó szabályok fogadó tagállamban fennálló hiányának valójában az áruk származása szerinti tagállamban lévő ilyen szabályok átvétele révén történő kompenzálására.

72.

Ezt a következtetést a jelen ügy két sajátos jellemzője is alátámasztja.

73.

Először is, a jelen ügyet nem olyan személy – a szóban forgó termékek gyártója, importőre vagy kereskedője – kezdeményezte, aki rendszerint kérelmező lenne az ilyen típusú jogvitákban. Az orvostechnikai eszközök egyetlen gyártója sem érvelt azzal, hogy a szóban forgó biztosítási kötelezettség akadályozná (francia gyártók esetében) a kivitelt vagy (külföldi gyártók esetében) a behozatalt. ( 53 ) Természetesen a felperes sem ezzel érvel. A felperes nem hivatkozik arra, hogy a szóban forgó szabályok akadályozzák a Franciaországban gyártott orvostechnikai eszközök kivitelét, ezáltal érintik e termékek (német) felhasználóit. Ehelyett azzal érvel, hogy az áruk – azt követően, hogy Franciaországból Hollandián át Németországba érkeztek – kárt okoztak a felperesnek mint páciensnek, vagyis az áru végső felhasználójának.

74.

Másodszor, a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság a fogadó tagállam (Németország) bírósága, amely a letelepedés helye szerinti tagállam (Franciaország) szabályozásával kapcsolatos kérdést tesz fel, ami a szabad mozgással kapcsolatos szabályok kontextusában szokatlan. ( 54 ) Ilyen kontextusban a letelepedési hely szerinti állam intézkedéseit (amelyek állítólagosan akadályozzák a kivitelt) rendszerint a letelepedési hely szerinti állam bírósága előtt támadják meg, míg a fogadó állam intézkedéseit (amelyek állítólagosan akadályozzák a behozatalt) a fogadó állam bírósága előtt támadják meg függetlenül attól, hogy behozatali vagy kiviteli akadályról van‑e szó. Ennek megfelelően, ha a jelen ügy a szabad mozgással kapcsolatos „szokásos” ügy lenne, a kérdést előterjesztő bíróság olyan francia bíróság lenne, amelytől annak vizsgálatát kérték, hogy a francia szabályok kiviteli korlátozást valósítanak meg, vagy a (német) kérdést előterjesztő bíróság a német jog uniós joggal való összeegyeztethetőségével kapcsolatos kérdéseket terjesztene elő.

75.

Ennek ellenére azonban a jelen ügyben egy német bíróság a francia szabályokkal kapcsolatos kérdésben kér iránymutatást a Bíróságtól az áruk végső felhasználója által indított ügyben. Az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályok logikája szerint tehát lényegében az a kérdés, hogy egy másik tagállamban letelepedett végső felhasználó szempontjából a szabad mozgás korlátját képezi‑e az, hogy a Franciaországban gyártott orvostechnikai eszközökhöz kapcsolódó kötelező biztosítás nem „utazik” az árukkal.

76.

Erre a kérdésre egyértelműen „nemleges” választ adnék. Még akkor sem az EUMSZ 34. cikk vagy az EUMSZ 35. cikk hatálya alá tartozó kérdés az, hogy a biztosítás még akkor nem „utazik” az árukkal, ha a letelepedés helye szerinti tagállamban kötelező a biztosítás a szóban forgó áruknak az e tagállamban történő későbbi használatára vonatkozóan.

77.

Elismerem, hogy a hipotetikus ok‑okozatiság meglehetősen hosszú láncolatának kellene megvalósulnia ahhoz, hogy e nemzeti szabályozás (vagy inkább e szabályozás hiánya) problematikussá váljon az áruk szabad mozgása szempontjából. Például a Mickelsson és Roos ítélet alapján azt lehet mondani, hogy a fogadó tagállamban a „fogyasztók magatartására jelentős hatást gyakorolhat”, így a piacra lépést korlátozhatja az, hogy a biztosítás kizárólag a letelepedés helye szerinti tagállam területére korlátozódik. ( 55 ) Az orvostechnikai eszközök természetesen nem hagyományos áruk. A fogyasztók az orvostechnikai eszközökre vonatkozóan valószínűsíthetően részletes kutatás végeznek azok megvásárlása és beültetése előtt. Azzal lehet tehát érvelni, hogy valamely német fogyasztó tudomással bírhat arról, hogy e konkrét orvostechnikai eszközök gyártója kizárólag francia területen rendelkezik felelősségbiztosítással, és így tudnia kell arról, hogy nem lehet jogosult kártérítésre, amennyiben hibásak az orvostechnikai eszközök, és amennyiben a gyártó csődbe megy, mivel a francia gyártó franciaországi biztosítóval kötött szerződése területi kikötést tartalmaz. Az ilyen tökéletesen ismert, szinte a gondviselésre bízott esetben tehát előfordulhat, hogy a német fogyasztó nem vásárolja meg a terméket Franciaországból, ami valójában hátrányosan érinti az áruk határokon átnyúló áramlását.

78.

Az ezen állításokban szereplő „amennyiben” kifejezések száma ugyanakkor szemlélteti, hogy ez az eset miért túl távoli és hipotetikus ahhoz, hogy köze legyen az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályokhoz. E gondolatmenet elfogadása esetén – bár erről nincs szó – a letelepedés helye szerinti tagállam bármely nemzeti szabálya – legalábbis a fogadó tagállam szabályainál kedvezőbb szabályok – bármelyike érintett lehet.

79.

A jelen helyzet bizonyos szempontból a fogadó tagállam piacára lépést (vagy akár hazai piacról történő kivitelt) illetően még távolibb és hipotetikusabb, mint a Keck ítéletet eredményező „vasárnapi kereskedés” kérdésével kapcsolatos híres (hírhedt) ítélkezési gyakorlat. ( 56 ) A vasárnapi kereskedés tilalmával kapcsolatos ügyekben a vasárnapi bolti nyitvatartás általános tilalma egyértelműen kihatott a teljes forgalomra, ezen belül a más tagállamokból származó áruk forgalmára is. A jelen ügyben az „amennyiben” kifejezések láncolata jelentősen hosszabb.

80.

Ebből az következik, hogy a Szerződés áruk szabad mozgására vonatkozó szabályai az áruk fogadó tagállamban történő későbbi használatának feltételeire nem alkalmazandók, feltéve hogy e feltételek közvetlenül és azonnal nem akadályozzák az adott tagállam piacára lépést. A végső felhasználó szempontjából a gyártó hibás termékekre vonatkozó felelősségbiztosításra vonatkozó kötelezettsége vagy az ilyen kötelezettség hiánya kizárólag az áruk fogadó tagállam területén történő későbbi felhasználásának feltételeit érinti, azonban közvetlenül és azonnal nem érinti az áruk letelepedés helye szerinti tagállamból történő kivitelét, illetve a fogadó tagállam piacára lépést.

3. A (biztosítási) szolgáltatások egy másik tagállamból való igénybevételének szabadságáról

81.

Úgy tűnik, a szolgáltatásnyújtás szabadsága nem releváns a jelen ügyben. Először is, az ténylegesen nem képezi tárgyát az alapügynek, mivel a felperes nem szolgáltató, hanem az orvostechnikai eszköz végső felhasználója. Másodszor, a szóban forgó szabályok nem érintik hátrányosan a szolgáltatásnyújtás szabadságát, legyen szó orvosi vagy akár biztosítási szolgáltatásokról. Ami a biztosítási szolgáltatások nyújtásának szabadságát illeti, ahogyan azt a francia kormány előadta, a szóban forgó biztosítási kötelezettség területi korlátozása nem akadályozza meg a biztosítótársaságokat abban, hogy fedezzék a Franciaországban gyártott, azonban egy másik tagállamban használt orvostechnikai eszközöket. A gyártók és a biztosítótársaságok ugyanis a szerződési szabadságuk körében a francia jog által előírt jogi minimumon, jelesül a francia területen túlterjedően is meghatározhatják a biztosítási szerződés területi hatályát.

82.

A Bíróság álláspontja szerint azonban a szolgáltatásnyújtás szabadsága magában foglalja azt is, hogy az igénybe vevők szabadon átmehetnek egy másik tagállamba, hogy igénybe vegyenek valamely szolgáltatást. A felperes hipotetikusan két szolgáltatástípust vehet igénybe: orvosi és biztosítási szolgáltatásokat. A Bíróság már megerősítette, úgy tekinthető, hogy az orvosi kezelésben részesülő személyek szolgáltatást vesznek igénybe. ( 57 )

83.

A felperes azonban Németországban, és nem Franciaországban vett igénybe orvosi szolgáltatást. Így egyszerűen nem állt fenn határokon átnyúló elem, hacsak a szolgáltatások igénybe vevőire vonatkozó ítélkezési gyakorlatot nem fogalmazzák át akként, hogy az a „mozgás nélküli utazást” is magában foglalja.

84.

Ezt követően egyedül az az eset marad, hogy a felperes helyzetét a biztosítási szolgáltatások potenciális igénybe vevőjének helyzeteként kell értelmezni. E szolgáltatások ugyanis határokon átnyúló jelleggel rendelkeznek abban az értelemben, hogy valamely németországi lakos károsultként Franciaországban, francia biztosítótól követel kártérítést. A területi korlátozás tehát a biztosítási szolgáltatások külföldről történő szabad igénybevételének akadályát képezi.

85.

Ez az elgondolás számos problémát vet fel. A szolgáltatás igénybevételének szabadságát ezek a problémák együttesen annak logikai határain kívülre tolnák.

86.

Kétségkívül ott van a Cowan ítélet. ( 58 ) A Cowan ügy tárgyát az képezte, hogy egy turistaként, a párizsi tartózkodása alatt az őt érő támadásból kifolyólag sérülést szenvedő brit állampolgár kártérítést követelt a francia államtól. A francia szabályozás a kártérítést francia állampolgárokra és Franciaországban lakóhellyel rendelkező külföldi állampolgárokra korlátozta. A Bíróság megállapította, hogy „amennyiben a közösségi jog biztosítja egy természetes személy számára egy másik tagállamba való átjárás szabadságát, úgy a szóban forgó tagállamban az adott személy integritásának a saját állampolgárokéval és az ezen államban lakóhellyel rendelkező személyekkel azonos módon történő védelme az említett mozgásszabadság velejáró következménye. Ebből az következik, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma a támadás kockázatával szembeni védelmet és e kockázat bekövetkezése esetére a nemzeti jog által biztosított pénzbeli ellentételezéséhez való jogot illetően a szolgáltatások Szerződés értelmében vett igénybe vevőire vonatkozik.” ( 59 )

87.

Azonban döntő jellegű különbségek vannak. Először is, Ian William Cowan ténylegesen gyakorolta a mozgásszabadságot (az Egyesült Királyságból Franciaországba), habár csak turistaként. A Bíróság kifejezetten megállapította, hogy Ian William Cowan kizárólag e mozgás „velejárójaként” vehetett igénybe szolgáltatást az őt fogadó tagállamban. Ennélfogva a fogadó tagállam bírósága előtt sikeresen támadta meg a fogadó tagállam szabályozását. Másodszor, a Cowan ítélet alapját képező gondolatmenet – akkor, amikor az uniós polgárság még nem létezett ( 60 ) – annak biztosítására irányult, hogy az „utazó fogyasztók” a fogadó tagállamban e tagállam állampolgáraival vagy az ezen tagállamban lakóhellyel rendelkező személyekkel azonos juttatásokban és szolgáltatásokban részesüljenek.

88.

A jelen helyzet eltér ettől. Először is, a felperes nem mozgott. Másodszor, a felperes a saját tagállamának (Németország) szabályozása helyett (közvetetten) Franciaország szabályozását támadja meg egy másik tagállam bírósága előtt.

89.

Ezenfelül ezzel kapcsolatban intellektuális nehézségként merül fel, hogy az ilyen helyzet az uniós jog bárminemű egyértelmű szabályával ismételten csak távoli és hipotetikus kapcsolatban áll. A szolgáltatások szabad mozgásával kapcsolatos megközelítés egyértelműen rámutat a jelen ügy igazi problémájára, a szóban forgó területi korlátozást megakadályozó egyértelmű uniós jogi szabály hiányára, ami egy sor feltételezéshez és találgatáshoz vezet azzal kapcsolatban, hogy a későbbiekben hogyan lehetne ilyen szabályt létrehozni. A potenciális szolgáltatásnyújtásra tekintettel még nyilvánvalóbb, hogy ezen érv azt eredményezi, hogy a kocsi húzza a lovat: mivel a felperes akkor követelhet kártérítést az alperestől, így károsultként biztosítási szolgáltatásokban akkor részesülhet, ha a területi korlátozásra vonatkozó kikötést eltávolítják a biztosítási szerződésből, a biztosítási fedezet területi korlátozása bizonyára összeegyeztethetetlen az uniós joggal. Ezen érvelést követve akkor is a (kívánt) eredmény irányíthatja a vizsgálatot, ha nincs alkalmazható uniós jogi szabály.

90.

Álláspontom szerint ez a megközelítés nem fogadható el. Ennélfogva arra a következtetésre kell jutni, hogy a felperes a jelen ügy körülményei között nem hivatkozhat a szolgáltatásnyújtás szabadságára.

4. Az EUMSZ 18. cikkről

91.

A jelen indítvány előző részeiben lényegesnek tartottam igencsak részletesen feltérképezni a Szerződés vagy a másodlagos jog minden más olyan lényeges rendelkezését, amely a jelen ügyben alkalmazandó tilalmat tartalmazhat. Úgy tűnik azonban, hogy nem létezik más olyan uniós jogi rendelkezés, legalábbis semmi esetre sem a jelen eljárás során a Bíróság figyelmébe ajánlott olyan rendelkezés, amellyel ellentétes lenne az orvostechnikai eszközök gyártója által megkötött biztosítási szerződésben szereplő területi korlátozás, amennyiben a kárt szenvedett páciens egy másik tagállamban hivatkozik az említett rendelkezésre.

92.

Az egyéb esetlegesen alkalmazható uniós szabályok, különösen a szabad mozgásra vonatkozó szabályok ilyen részletes tárgyalását nem csak az EUMSZ 18. cikk kapcsolódó, másodlagos jellege tette szükségessé, ( 61 ) hanem annak teljes körű meghatározása is, hogy az EUMSZ 18. cikk hatálya meddig terjedhet, ha azt akként értelmezik, hogy a Szerződések alkalmazási körén belül a hátrányos megkülönböztetés általános és önálló tilalmát írja elő.

93.

Ebben a zárórészben először is azt fejtem ki, hogy a Bíróság az újabb ítélkezési gyakorlatának (túlnyomó részében) miért értelmezte ennyire messze hatóan az EUMSZ 18. cikket (1). Ezt követően felvázolom, hogy a jelen ügy kontextusában az EUMSZ 18. cikk valójában miként értelmezhető és alkalmazható olyan önálló rendelkezésként, amely a más uniós jogi rendelkezésekre tekintet nélkül kikényszeríthető kötelezettségeket hoz létre (2). Annak kifejtésével zárom, hogy a felperes érvelése iránt érzett nagymértékű erkölcsi rokonszenv ellenére miért vélem úgy, hogy az EUMSZ 18. cikk ilyen értelmezése strukturális szempontból meglehetősen problematikus lenne. Ezen értelmezés az EUMSZ 18. cikket korlátlan harmonizációs rendelkezéssé változtatná, ami megbolygatná az Európai Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztást és a belső piacon a jogrendszerek között problematikus ütközéseket eredményezne (3).

1) Az EUMSZ 18. cikkről és a szabad mozgáshoz való jogát gyakorló uniós polgár esetéről

94.

Az EUMSZ 18. cikkre „minden olyan helyzetben [hivatkozni lehet], amely az uniós jog tárgyi hatálya alá tartozik”. A Bíróság az „uniós jog tárgyi hatálya alá tartozó ilyen helyzetek” közé sorolta különösen „annak az uniós polgárnak [az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét rögzítő EUMSZ 18. cikk hatálya alá helyzetét], aki a szabad mozgáshoz való jogával élt”. ( 62 )

95.

Igaz, hogy a Bíróság az EUMSZ 18. cikk alkalmazásával összefüggésben nem olyan szigorú, ha a mozgás ténylegességérnek vizsgálatáról van szó. Létezik olyan ítélkezési gyakorlat, közelebbről az uniós polgárságra vonatkozó újabb ítélkezési gyakorlat, amelyben a szabad mozgás szóban forgó fél általi tényleges gyakorlása nem magától értetődő. ( 63 ) Általában azonban továbbra is feltétel az, hogy valamely uniós polgár – vagy számos ilyen esetben az uniós polgár közeli hozzátartozói – némi mozgást végezzenek. A valamely tagállamban való puszta lakóhellyel rendelkezés nem elegendő ahhoz, hogy kiváltsa az EUMSZ 18. cikk alkalmazását. ( 64 ) E rendelkezésre kizárólag azok a személyek hivatkozhatnak, akik ténylegesen mozogtak. ( 65 )

96.

A Bíróság – az uniós polgárság mellett, amellyel összefüggésben a leggyakrabban hivatkoznak az EUMSZ 18. cikkre – néhány ügyben azt is elismerte, hogy az EUMSZ 18. cikk akkor is alkalmazható, ha a szóban forgó helyzet másodlagos uniós jogi eszközt átültető nemzeti intézkedéssel kapcsolatos; ( 66 ) vagy a kereskedelem szabadsága esetén a kérdésnek az áruk és szolgáltatások Unión belüli kereskedelmére gyakorolt hatását illetően; ( 67 ) vagy ha a helyzetre kifejezetten uniós harmonizációs intézkedések az irányadók, mint például az International Jet Management ítéletben. ( 68 )

97.

Ez utóbbi ítéletet azonban – amelynek értelmében az EUMSZ 18. cikket az uniós harmonizációs intézkedések létezése teszi alkalmazhatóvá – perspektívába kell helyezni. A másodlagos uniós jog lazán és tágan meghatározott tárgyának a Bíróság hatáskörének megállapítása céljából történő vizsgálatával ellentétben ( 69 ) az EUMSZ 18. cikk érdemi és kikényszeríthető kötelezettségként történő alkalmazásához a szóban forgó kérdésnek (vagy a szűkebb értelemben vett tárgynak) kifejezetten harmonizáltnak kell lennie, hogy azt az uniós jog tárgyi hatálya alá tartozónak lehessen tekinteni, így maga után vonja az EUMSZ 18. cikk alkalmazhatóságát.

2) Az önállóan lényeges kötelezettséget keletkeztető EUMSZ 18. cikkről

98.

Az EUMSZ 18. cikk első bekezdése három feltételt határoz meg az adott ügyben történő alkalmazhatóságához: i. a helyzetnek a Szerződések alkalmazási körébe kell tartoznia; ii. az azokban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül, és iii. állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek kell megvalósulnia.

99.

A szabad mozgásnak az ítélkezési gyakorlatban szereplő nagyvonalú megközelítésére tekintettel az első feltételt illetően úgy kell tekinteni, hogy a jelen ügy az uniós jog hatálya alá tartozik. ( 70 ) Azzal is lehet azonban érvelni, hogy amennyiben az elsődleges és másodlagos uniós jog részletes vizsgálatát követően kitűnik, hogy valójában nincs az orvostechnikai eszközök gyártóinak kötelező felelősségbiztosítását előíró konkrét rendelkezés, és hogy a jelen ügy kontextusában ilyen kötelezettség az alapvető szabadságok egyikéből sem vezethető le, az ügy teljes egészében az uniós jog hatályán kívül esik és arra a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel. Kétségeim vannak ezen elgondolás intellektuális őszinteségével kapcsolatban, ( 71 ) azonban az az EUMSZ 18. cikk alkalmazhatóságát illetően is meglepő következményekkel járhat.

100.

Ami a második feltételt illeti, a Szerződések és a másodlagos szabályozás sem tartalmaz konkrétan a biztosítási kötelezettség tárgyára és annak terjedelmére vonatkozó rendelkezést.

101.

Ami a harmadik feltételt illeti, első pillantásra az állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetés tankönyvi példájának tűnhet az, hogy egyes tagállamokban más tagállamokhoz képest kedvezőbb feltételek vonatkoznak a gyártói felelősségre. A szóban forgó hátrányos megkülönböztetés természetesen nem vonatkozik az orvosi szolgáltatásokhoz való hozzáférésre: ahogyan azt a francia kormány ismétlődően és helyesen állította, ha a német nők Franciaországban részesülnének orvosi kezelésben, rájuk is kiterjedne a kötelező biztosítás.

102.

A jelen ügyben az orvosi szolgáltatásokhoz való hozzáférés nem képezi kérdés tárgyát. Ehelyett a hátrányos megkülönböztetés állítólagosan a kártérítéshez való, biztosítási szerződésen alapuló hozzáféréssel kapcsolatos eltérő bánásmódban valósul meg. Annak ellenére, hogy a kárt ugyanaz, az Európai Unióban szabadon mozgó termék okozta, a kártérítéshez való hozzáférés attól függően eltérő, hogy a szóban forgó páciensen hol végezték el a műtétet. Kétség sem fér ahhoz, hogy a francia állampolgárok többségén valószínűleg Franciaországban, míg a német állampolgárok többségén Németországban végeznek műtétet. Sokkal kisebb tehát annak a valószínűsége, hogy a német páciensek kártérítést kapjanak a biztosítási fedezetből.

103.

Ezenfelül Franciaország azzal is vádolható, hogy állampolgárságon alapuló közvetett hátrányos megkülönböztetés révén közvetetten az orvosi szolgáltatások saját területén történő nyújtását segíti elő azzal, hogy más tagállamok állampolgárai számára megnehezíti a biztosításban való részesülést, mivel annak érvényesítése céljából Franciaországba kellene utazniuk, hogy műtétet végezzenek rajtuk. Ezzel szemben a francia nők a külföldi nőknél könnyebben részesülhetnek a biztosítási fedezet alapján kártérítésben, mivel nagyobb valószínűséggel hajtanak végre rajtuk műtétet a francia területen. ( 72 )

104.

Azzal lehet tehát érvelni, hogy látszólag az EUMSZ 18. cikk alkalmazását kiváltó mindhárom feltétel fennáll. További három érvről mondható talán el, hogy a jelen ügyhöz hasonló ügyben támogatják az EUMSZ 18. cikk alkalmazását.

105.

Először is, ha az uniós jog előírja és megvalósítja az áruk szabad mozgását, azzal lehet érvelni, hogy annak azonos kötelezettséget és felelősséget kell előírnia és megvalósítania azokban az esetekben, amelyekben a szóban forgó áruk hibásnak bizonyulnak. Az áruk gyakran hordoznak magukban kockázatot és a szabad kereskedelemből kifolyólag e kockázatok mozognak és potenciálisan bárhol kárt idézhetnek elő. Úgy tűnik, az az egyetlen tisztességes megoldás, ha a valamely tagállamban gyártott hibás termékekből eredően hátrányos következményeket szenvedő valamennyi páciensnek lehetősége van arra, hogy megfelelő kártérítésben részesüljön függetlenül attól, hogy hol tartózkodik az Európai Unión belül.

106.

Másodszor és részben kapcsolódva az első szemponthoz, az elmúlt években a fogyasztóvédelem az uniós politika kialakításában prioritásként szerepelt. Az EUMSZ 12. cikk révén a fogyasztóvédelmi előírások transzverzálisan alkalmazandóvá váltak, így azokat a más uniós politikák meghatározása és végrehajtása során figyelembe kell venni. A szabad mozgásnak tehát – amint azt többek között az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 38. cikke rögzíti – a fogyasztók védelmének magas szintjét kell tükröznie és arra kell törekednie.

107.

Harmadszor, figyelembe kell venni az uniós polgárságot. Az EUMSZ 18. cikkre, és természetesen a személyek szabad mozgására vonatkozó régebbi ítélkezési gyakorlatot ( 73 ) bizonyos értelemben az uniós polgárság előfutárának lehet tekinteni. Az uniós jogon alapuló egyenlő méltósághoz (a Charta 1. és 20. cikke) szükségszerűen kötődő uniós polgárság megjelenése azonban feleslegessé teszi annak szőrszálhasogató ellenőrzését, hogy pontosan ki, hova és mennyi időre mozgott, vagy hogy ki tart el kit.

108.

Mindezen érvek együttes, a szóban forgó hibás termékek felperes számára kétségtelenül szörnyű következményeivel összefüggésben történő vizsgálata azt a következtetést eredményezheti, hogy az összes uniós polgár és fogyasztó azonos védelmének követelményével ellentétes az olyan nemzeti szabály, amely valójában azokra a személyekre korlátozza a biztosítási fedezetet, akiken a tagállam területén végeztek műtétet, és ezáltal a biztosítási fedezetet közvetetten e tagállam állampolgáraira korlátozza.

3) A belső piac szabályozási logikájának tiszteletben tartásáról

109.

Habár e következtetés a jelen ügy sajátos kontextusában erkölcsi szempontból teljes mértékben érthető lenne, strukturális értelemben teljesen téves. Az EUMSZ 18. cikket olyan korlátlan rendelkezéssé tenné, amelynek révén bírósági eszközökkel bármely kérdést harmonizálni lehetne, bármilyen távoli kapcsolatban is állna valamely uniós jogi rendelkezéssel. Ezenfelül a belső piaci szabályozási hatáskört is a feje tetejére állítaná, amivel a jövőben kibékíthetetlen hatásköri ütközéseket idézne elő a tagállamok között.

110.

A belső piac szabályozásának kiinduló elve, hogy tiszteletben kell tartani a szabályozás sokféleségét az uniós jog által kifejezetten nem harmonizált területeken. A hallgatólagos harmonizáció ugyanis néha ezt a tartományt érinti. Előfordulhat, hogy a jogalkotás révén korábban nem harmonizált egyes tagállami szabályokat a négy szabadság valamelyikével összeegyeztethetetlennek minősítik.

111.

Az áruk ( 74 ) és szolgáltatások ( 75 ) szabad mozgásának tárgyalásából egyértelműen kitűnik, hogy e szabadságok terjedelme már most is jelentős. A jelen ügy tárgyalásából azonban az is egyértelműen kitűnik, hogy amennyiben az EUMSZ 18. cikket a kérdést előterjesztő bíróság által a kérdéseiben sugallott önálló és lényeges kötelezettségként lehetne alkalmazni, az túlterjeszkedne mindenen, amit a szabad mozgásra vonatkozó, ezen belül a Keck ítéletet megelőző, árukra vonatkozó ítélkezési gyakorlat valaha előirányzott. Ezen értelmezés alapján az EUMSZ 18. cikk hatálya nem lenne korlátozott: e rendelkezés túlzásba vitt Dassonville formulává válna. Napjaink összekapcsolt világában előbb vagy utóbb mindig valamiféle kapcsolat alakul ki a más tagállamokból származó árukkal, szolgáltatásokkal vagy személyekkel. Amennyiben ez elegendő lenne az EUMSZ 18. cikk önálló alkalmazhatóságához, minden egyes tagállami szabályra e rendelkezést kellene alkalmazni.

112.

Hogy csak egy példát említsek: ( 76 ) képzeljük el, hogy a jelen indítvány elkészítése során – remélhetőleg csak enyhe – sérülést szenvedek amiatt, hogy felrobban az a számítógép, amelyen éppen gépelek. A számítógép különböző részeit valószínűleg nem Luxemburgban, hanem egy másik tagállamban, az integrált ellátási láncok korában pedig még valószínűbb módon több tagállamban vagy akár harmadik országokban is gyártották. Mivel a számítógép gyártója és jómagam között nem volt megállapodás az alkalmazandó jogra és joghatóságra vonatkozó különös szerződési feltételekről, feltételezhetően a jogellenes károkozásra vonatkozó általános szabályokat kell alkalmazni, a kártérítési igényekre a baleset bekövetkezésének helye szerinti állam jogaként pedig valószínűleg a luxemburgi jog alkalmazandó. Amennyiben úgy vélem, hogy a luxemburgi jog kártérítési ügyemre történő alkalmazása nem megfelelő, hivatkozhatok‑e az EUMSZ 18. cikkre a számítógép vagy akár a számítógép valamely alkatrészének gyártási helye szerinti jog alkalmazása érdekében, és azt érvényesíthetem‑e luxemburgi bíróság előtt?

113.

Ez az eset kiemeli az áruk és szolgáltatások mozgása esetleges szabadságának megtárgyalása során már felmerülő közös pontot: a szabad mozgásra vonatkozó szabályok, valamint az EUMSZ 18. cikk értelemszerűen kizárólag az áruk vagy szolgáltatások határokon átnyúló szabad áramlására, ezen belül a kivitelre és a behozatalra vonatkozik. Az uniós jogalkotó általi kifejezett harmonizáció hiányában az azok későbbi használatára vonatkozó szabályokat a használat helye szerinti tagállam határozza meg. Ez vonatkozik az esetleges felelősségi kérdésekre, köztük a kötelező biztosítással kapcsolatos kérdésekre is, ismételten feltéve, hogy azokat kifejezetten még nem harmonizálták. ( 77 )

114.

Másképpen megfogalmazva, az, hogy az áruk egy másik tagállamból származtak, nem elegendő annak megállapításához, hogy az ezen árukkal kapcsolatos minden további kérdés is az uniós jog hatálya alá tartozik. E gondolatmenet követése esetén az áruk Európán belüli mozgása az EUMSZ 18. cikk megkérdőjelezhető értelmezése révén (ismételten) a középkori jogi partikularizmusra ( 78 ) emlékeztetne, amelynek révén – a személyekhez hasonlóan – minden egyes árura továbbra is a hazai joga vonatkozna. Az áruk olyanok lennének, mint a csigák, amelyek a származási országuk jogi szabályozásának formájában magukkal cipelnék a házukat, hogy az a gyártásuktól egészen a megsemmisítésükig vonatkozzon rájuk.

115.

Ez nem csak az (általános) területiséget szorítaná ki a jogalkalmazás során, hanem a tagállamok szabályozási rendszerei között is ellentmondásokat eredményezne. Az EUMSZ 18. cikk ilyen kiterjesztő értelmezése ugyanis azt eredményezné, hogy ugyanazon a területen bármely tagállam jogi szabályozását alkalmazni lehetne anélkül, hogy léteznének egyértelmű és objektív kritériumok arra vonatkozóan, hogy az adott jogvitában mely szabályozásnak kell érvényesülnie, és a károsult a legkedvezőbb szabályozás mellett dönthetne. ( 79 )

116.

Ebben a kontextusban hasznos emlékeztetni a jelen ügy egy másik sajátosságára, jelesül arra, hogy míg az áruk származási állama vagy a letelepedési hely szerinti tagállam (Franciaország) elfogadott szabályokat az áruk területén történő későbbi használatára vonatkozóan (a területén végzett műtétek vonatkozásában kötelező biztosítás), úgy tűnik, hogy az áruk felhasználási helyének állama, a fogadó tagállam (Németország) e tekintetben nem fogadott el rendelkezéseket. ( 80 )

117.

De mi a helyzet akkor, ha e kérdést Németországban szabályozták? Ilyen esetben abból kell kiindulni, senki nem kételkedett volna abban, hogy a területén potenciálisan bekövetkező kárra alkalmazandó szabályok teljes egészükben és kizárólagosan német szabályok. Valószerűtlen, hogy bárki e német szabályok helyett az adott esetben kedvezőbb francia szabályok olyan kérdésben történő alkalmazását kérné, amelynek az adott szakaszban nincs köze a francia joghoz.

118.

Ez ismételten alátámasztja azt, hogy az EUMSZ 18. cikk miért nem értelmezhető úgy, hogy azzal ellentétes az orvostechnikai eszközök használatára vonatkozó felelősségbiztosításra vonatkozó kötelezettségnek a nemzeti területre történő korlátozása. Ezen rendelkezés még kevésbé értelmezhető akként, hogy az ellenérdekű felet vagy a Francia Köztársaságot arra kötelezné, hogy a közvetlen hatály alapján kártérítést nyújtson a felperes számára.

119.

Összefoglalva, az EUMSZ 18. cikk nem értelmezhető akként, hogy az egymagában olyan önálló és lényeges kötelezettséget hoz létre, amelyet a négy szabadság egyike sem tartalmaz, vagy amelyet más uniós jogi intézkedés kifejezetten nem ír elő. Közelebbről, ez a rendelkezés természetesen nem alkalmazható úgy, hogy a négy mozgásszabadság már meglehetősen átfogó hatókörén is túlterjeszkedjen.

120.

Következésképpen megjegyzem, hogy a jelen ügy abból ered, hogy az uniós jog nem harmonizálta az orvostechnikai eszközök használatára vonatkozó felelősségbiztosítás kérdését, és hogy látszólag a német jog sem tartalmaz erre vonatkozó rendelkezést. Emlékeztetni lehet arra, hogy a Bíróság egy nem teljesen eltérő kontextusban, a Schmitt ítéletben már megállapította, hogy a nemzeti jog feladata meghatározni a kijelölt szervezetek orvostechnikai eszközök végső címzettjei felé fennálló felelősségének feltételeit. ( 81 ) Ezenfelül az uniós jog jelenlegi állapotában a tagállamok feladata, hogy szabályozzák a területükön használt orvostechnikai eszközökre vonatkozó biztosítási kötvényeket akkor is, ha az eszközöket egy másik tagállamból hozzák be.

121.

Harmonizáció hiányában a tagállamok e tekintetben természetesen szabadon dönthetnek úgy, hogy a saját területükön alkalmazandó kedvezőbb biztosítási fedezetek révén a páciensek és az orvostechnikai eszközök felhasználói vonatkozásában magasabb szintű védelmet alkalmaznak. ( 82 ) A jelen ügyben szóban forgó területi korlátozás tehát Franciaország jogszerű jogalkotási döntését képezte. ( 83 ) Ez aligha változtatható meg vagy inkább fordítható a tagállam ellen arra hivatkozással, hogy az említett jogalkotási döntést később minden más olyan tagállam területére ki kell terjeszteni, amely nem iktatott be hasonló szabályokat.

V. Végkövetkeztetés

122.

Azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (majna‑frankfurti regionális felsőbíróság, Németország) által feltett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

– Önmagában az EUMSZ 18. cikkel nem ellentétes az, ha az orvostechnikai eszközök használatára vonatkozó felelősségbiztosítás kötelezettsége valamely tagállam területére korlátozódik.


( 1 ) Eredeti nyelv: angol.

( 2 ) Amelyet módosított a 2002. december 30‑i 2002–1577. sz. törvény.

( 3 ) Amelyet a 2002. március 4‑i 2002–303. sz. törvény hozott létre.

( 4 ) Az orvostechnikai eszközökről szóló, 1993. június 14‑i tanácsi irányelv (HL 1993. L 169, 1. o.; magyar nyelvű különkiadás: 13. fejezet, 12. kötet, 82. o.).

( 5 ) Lásd például: 1979. március 28‑iSaunders ítélet (175/78, EU:C:1979:88, 11. pont).

( 6 ) Lásd például: 2016. június 30‑iAdmiral Casinos & Entertainment ítélet (C‑464/15, EU:C:2016:500, 21. pont).

( 7 ) Lásd például: 2003. szeptember 11‑iAnomar és társai ítélet (C‑6/01, EU:C:2003:446, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2012. július 19‑iGarkalns ítélet (C‑470/11, EU:C:2012:505, 21. pont); 2015. június 11‑iBerlington Hungary és társai ítélet (C‑98/14, EU:C:2015:386, 24. pont). Kiemelés tőlem.

( 8 ) Lásd például: 1995. november 30‑iGebhard ítélet (C‑55/94, EU:C:1995:411, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 9 ) E tekintetben lásd például: 1995. május 10‑iAlpine Investments ítélet (C‑384/93, EU:C:1995:126, 2328. pont); 1995. december 15‑iBosman ítélet (C‑415/93, EU:C:1995:463, 8891. pont); 2004. szeptember 9‑iCarbonati Apuani ítélet (C‑72/03, EU:C:2004:506, 2226. pont); 2009. február 10‑iBizottság kontra Olaszország ítélet (C‑110/05, EU:C:2009:66, 58. pont).

( 10 ) Lásd például: 2015. június 11‑iBerlington Hungary és társai ítélet (C‑98/14, EU:C:2015:386, 27. pont); vagy a munkavállalók szabad mozgásával összefüggésben hasonló gondolatmenetért nemrégiben lásd például: 2019. október 10‑iKrah ítélet (C‑703/17, EU:C:2019:850, 4254. pont).

( 11 ) 1993. november 24‑iKeck és Mithouard ítélet (C‑267/91 és C‑268/91, EU:C:1993:905).

( 12 ) A munkavállalókkal összefüggésben lásd különösen: a Krah ügyre vonatkozó indítványom (C‑703/17, EU:C:2019:450); a letelepedéssel kapcsolatban lásd különösen: a Hornbach‑Baumarkt ügyre vonatkozó indítványom (C‑382/16, EU:C:2017:974).

( 13 ) A szolgáltatásokkal összefüggésben e tekintetben lásd: 2019. június 4‑iPólus Vegas végzés (C‑665/18, nem tették közzé, EU:C:2019:477, 1624. pont).

( 14 ) 2016. november 15‑i ítélet (C‑268/15, EU:C:2016:874).

( 15 ) Uo., 50–53. pont (az ítélet által egységesített ítélkezési gyakorlat különféle vonulataira való utalásokkal).

( 16 ) Az Ullens de Schooten ítélettel és tágabb értelemben véve a „tisztán belső helyzetek” kategóriájával kapcsolatos kritikus álláspontért lásd például: Dubout, É., „Voyage en eaux troubles: vers une épuration des situations »purement« internes. CJUE, gde ch., 15 novembre 2016, Ullens de Schooten, aff. C‑268/15, ECLI:EU:C:2016:874”, Revue des affaires européennes, 4, 2016, 679. o; Iglesias Sánchez, S., „Purely Internal Situations and the Limits of EU Law: A Consolidated Case‑Law or a Notion to be Abandoned”, European Constitutional Law Review, 14. köt., 2018, 1. kiadás, 7. o.

( 17 ) Lásd például: 2003. május 20‑iÖsterreichischer Rundfunk és társai ítélet (C‑465/00, C‑138/01 és C‑139/01, EU:C:2003:294, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2003. november 6‑iLindqvist ítélet (C‑101/01, EU:C:2003:596, 40. és 41. pont).

( 18 ) E tekintetben lásd például: 2018. január 30‑iX és Visser ítélet (C‑360/15 és C‑31/16, EU:C:2018:44, 98110. pont).

( 19 ) Lásd e tekintetben: 2019. június 13‑iMoro ítélet (C‑646/17, EU:C:2019:489, 2937. pont).

( 20 ) 2019. június 13‑i ítélet (C‑646/17, EU:C:2019:489).

( 21 ) Európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2012. L 142., 1. o.; helyesbítés: HL 2019. L 39., 28. o.).

( 22 ) 2019. június 13‑iMoro ítélet (C‑646/17, EU:C:2019:489, 2937. pont).

( 23 ) C‑646/17, EU:C:2019:95, 29. és 7681. pont, beleértve a 29. lábjegyzetet.

( 24 ) Lásd analógia útján: 2008. április 1‑jei Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon ítélet (C‑212/06, EU:C:2008:178, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 25 ) Lásd e tekintetben: 2016. június 30‑iAdmiral Casinos & Entertainment ítélet (C‑464/15, EU:C:2016:500, 1922. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 26 ) Az írásbeli észrevételekben és a tárgyaláson is némi vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy a felperes nem biztosító és nem is biztosított, tehát félként valójában nem szerepel a biztosítási szerződésben, ennélfogva nem vonatkoznak rá biztosítási szolgáltatások. Úgy vélem, hogy ez az érv nem teljesen meggyőző, mivel a biztosítási ügyek dogmatikai kialakításuktól függetlenül, fogalmilag minden esetben a biztosítón és a biztosítotton kívül más felet is, például (vagy különösen) a károsultat vagy (ha eltérő személyekről van szó) a kedvezményezettet, illetve a biztosítottat is érintik; analógia útján lásd például: a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2012. L 351., 1. o.) 13. cikke.

( 27 ) A hibás termékekért való felelősségre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1985. július 25‑i tanácsi irányelv (HL 1985. L 210., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás: 15. fejezet, 1. kötet, 257. o.).

( 28 ) A fenti 35–40. pont.

( 29 ) Lásd például: 2017. július 18‑iErzberger ítélet (C‑566/15, EU:C:2017:562, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2017. október 26‑iI‑ítélet (C‑195/16, EU:C:2017:815, 70. pont); 2019. június 18‑iAusztria kontra Németország ítélet (C‑591/17, EU:C:2019:504, 39. pont). Kiemelés tőlem.

( 30 ) Jacobs főtanácsnok Phil Collins és társai egyesített ügyekre vonatkozó indítványa (C‑92/92 és C‑326/92, EU:C:1993:276, 12. pont).

( 31 ) Lásd e tekintetben: 1994. július 14‑iPeralta ügy (C‑379/92, EU:C:1994:296, 18. pont).

( 32 ) Amely valójában az EUMSZ 18. cikk megfogalmazásának sajátos kontextusától függetlenül sem lenne kérdés; lásd például: 2015. október 29‑iNagy ítélet (C‑583/14, EU:C:2015:737, 20. pont).

( 33 ) E tekintetben lásd: 1999. június 22‑iED ítélet (C‑412/97, EU:C:1999:324, 1314. pont); 2016. június 21‑iNew Valmar ítélet (C‑15/15, EU:C:2016:464, 31. pont).

( 34 ) 2014. november 20‑iNovo Nordisk Pharma ítélet (C‑310/13, EU:C:2014:2385, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2017. június 21‑iW és társai ítélet (C‑621/15, EU:C:2017:484, 21. pont).

( 35 ) 2017. február 16‑i ítélet (C‑219/15, EU:C:2017:128, 56. és 59. pont).

( 36 ) A 2001/83/EK irányelv, a 178/2002/EK rendelet és az 1223/2009/EK rendelet módosításáról, valamint a 90/385/EGK és a 93/42 tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2017. április 5‑i európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2017. L 117., 1. o.; helyesbítések: HL 2019. L 334., 165. o.; HL 2019. L 117., 9. o.).

( 37 ) Lásd az orvostechnikai eszközökről szóló rendeletre irányuló bizottsági javaslatot (COM(2012) 0542 final). Lásd még a francia PIP vállalat által gyártott rossz minőségű szilikon mellimplantátumokról szóló, 2012. június 14‑i európai parlamenti állásfoglalást (2012/2621(RSP)).

( 38 ) A 2017/745 rendelet VII. mellékletének 1.4.2. pontja a következőképpen szól: „a felelősségbiztosítás hatályának és pénzügyi összértékének arányosnak kell lennie a bejelentett szervezet tevékenységei nagyságrendjével és földrajzi hatályával, valamint a bejelentett szervezet által tanúsított eszközök kockázati profiljával.”

( 39 ) A gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 263., 11. o.) 3. és 6. cikke.

( 40 ) E tekintetben lásd például: 2002. július 11‑iCarpenter ítélet (C‑60/00, EU:C:2002:434, 36. pont); 2014. július 10‑iBizottság kontra Belgium ítélet (C‑421/12, EU:C:2014:2064, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2016. július 14‑iPromoimpresa és társai ítélet (C‑458/14 és C‑67/15, EU:C:2016:558, 5962. pont).

( 41 ) Amely a hatálynak „a tagállamok minden olyan kereskedelmi szabályozása, amely közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy potenciálisan akadályozhatja a Közösségen belüli kereskedelmet […]” átfogó meghatározásával kezdődik; 1974. július 11‑iDassonville ítélet (8/74, EU:C:1974:82, 5. pont).

( 42 ) E tekintetben lásd például: 2008. december 16‑iGysbrechts és Santurel Inter ítélet (C‑205/07, EU:C:2008:730, 4043. pont); 2016. június 21‑iNew Valmar ítélet (C‑15/15, EU:C:2016:464, 36. pont).

( 43 ) Lásd például: 1982. november 24‑iBizottság kontra Írország ítélet (249/81, EU:C:1982:402, 2829. pont).

( 44 ) Például az exportáló tagállam által kiadott eredetiségigazolás követelménye már az 1974. július 11‑iDassonville ítéletben (8/74, EU:C:1974:82).

( 45 ) Lásd például: 2008. február 14‑iDynamic Medien ítélet (C‑244/06, EU:C:2008:85, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 46 ) A motorkerékpárok pótkocsival történő használatának olaszországi tilalmával kapcsolatos 2009. február 10‑iBizottság kontra Olaszország ítélet (C‑110/05, EU:C:2009:66); a motoros vízi sporteszközök Svédországban történő használatát korlátozó svéd szabályozással kapcsolatos 2009. június 4‑iMickelsson és Roos ítélet (C‑142/05, EU:C:2009:336).

( 47 ) 2009. február 10‑iBizottság kontra Olaszország ítélet (C‑110/05, EU:C:2009:66, 37. és 56. pont); 2009. június 4‑iMickelsson és Roos ítélet (C‑142/05, EU:C:2009:336, 24. és 26. pont).

( 48 ) Lásd például: Barnard, C., „Fitting the Remaining Pieces into the Goods and Persons Jigsaw?”European Law Review, 26. köt., 2001, 35. o.; Snell, J., „The Notion of Market Access: A Concept or A Slogan?”, Common Market Law Review 47. köt., 2010, 437. o.; Ritleng, D., „L’accès au marché est‑il le critère de l’entrave aux libertés de circulation?”, in Dubout, É., Maitrot de la Motte, A., (eds), L’unité des libertés de circulation. In varietate concordia, Coll. Droit de l’Union européenne, Bruylant, Brüsszel, 2013, 159–183. o.; Nic Shuibhne, N., The Coherence of EU Free Movement Law, Studies in European Law, Oxford University Press, Oxford, 2013, 210–256. o.

( 49 ) E körben jól ismert példa az alkoholos italok reklámozásának teljes tilalmát illetően: 2001. március 8‑iGourmet International Products ítélet (C‑405/98, EU:C:2001:135, 21. és 25. pont); a kontaktlencsék gyógyászatisegédeszköz‑szaküzleteken kívül, különösen az interneten történő forgalmazásának tilalmát illetően: 2010. december 2‑iKer‑Optika ítélet (C‑108/09, EU:C:2010:725, 54. és 55. pont). Lásd még például: 2008. február 14‑iDynamic Medien ítélet (C‑244/06, EU:C:2008:85, 3134. pont).

( 50 ) 1993. november 24‑iKeck és Mithouard ítélet (C‑267/91 és C‑268/91, EU:C:1993:905).

( 51 ) 1993. november 24‑iKeck és Mithouard ítélet (C‑267/91 és C‑268/91, EU:C:1993:905, 16. pont). Lásd még: 1993. december 15‑iHünermund és társai ítélet (C‑292/92, EU:C:1993:932, 21. pont); 2006. szeptember 28‑iAhokainen és Leppik ítélet (C‑434/04, EU:C:2006:609, 19. pont); 2008. február 14‑iDynamic Medien ítélet (C‑244/06, EU:C:2008:85, 29. pont).

( 52 ) Lásd például: 1990. március 7‑iKrantz ítélet (C‑69/88, EU:C:1990:97, 11. pont); 1993. október 13‑iCMC Motorradcenter ítélet (C‑93/92, EU:C:1993:838, 12. pont); 1994. július 14‑iPeralta ítélet (C‑379/92, EU:C:1994:296, 24. pont). Viszont lásd: 2016. június 21‑iNew Valmar ítélet (C‑15/15, EU:C:2016:464, 45. és 46. pont).

( 53 ) Például, ha valamely kereskedő megtámadná a fogadó tagállamnak az áruk behozatalát kötelező biztosításhoz kötő valamely szabályát, a helyzet annyira más lenne, hogy egyértelműen az EUMSZ 34. cikk hatálya alá tartozna.

( 54 ) Lásd e tekintetben: 1981. december 16‑iFoglia ítélet (244/80, EU:C:1981:302, 30. pont), amelyben a Bíróság megállapította, hogy „a Bíróságnak […] különösen körültekintően kell eljárnia akkor, ha a magánszemélyek közti eljárás során elé terjesztett kérdés annak lehetővé tételére irányul, hogy a nemzeti bíróság el tudja dönteni, hogy egy másik tagállam szabályozása összhangban áll‑e az [uniós] joggal”. Lásd továbbá: 2003. január 21‑iBacardi‑Martini és Cellier des Dauphins ítélet (C‑318/00, EU:C:2003:41).

( 55 ) A jelen indítvány fenti 62. pontja.

( 56 ) Lásd jelesül: 1992. december 16‑iB & Q ítélet (C‑169/91, EU:C:1992:519, 910. pont). Lásd nemrégiben: 2006. február 23‑iA‑Punkt Schmuckhandel ítélet (C‑441/04, EU:C:2006:141, 21. pont), amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a házaló kereskedés útján történő forgalmazás tilalmát akkor sem lehet azonos hatású intézkedésnek minősíteni, ha az alkalmas arra, hogy korlátozza az érintett tagállamban az értekesítések összmennyiségét, és ennek következtében a más tagállamokból érkező termékek mennyiségét.

( 57 ) Lásd: 1984. január 31‑iLuisi és Carbone ítélet (286/82 és 26/83, EU:C:1984:35, 16. pont), amelyben a Bíróság kifejezetten a szolgáltatások igénybe vevői közé sorolta az orvosi kezelésben részesülő személyeket.

( 58 ) 1989. február 2‑i ítélet (186/87, EU:C:1989:47).

( 59 ) Uo., 17. pont.

( 60 ) Napjainkban a Cowan‑típusú esetek inkább az uniós polgárság körébe tartoznának. Lásd például: 2017. október 26‑iI‑ítélet (C‑195/16, EU:C:2017:815, 6972. pont). Lásd még: az említett ügyre vonatkozó indítványom (EU:C:2017:374, 6475. pont).

( 61 ) A jelen indítvány fenti 50–52. pontjában felvázolva.

( 62 ) Lásd például: 1998. november 24‑iBickel és Franz ítélet (C‑274/96, EU:C:1998:563, 26. pont); 2018. április 10‑iPisciotti ítélet (C‑191/16, EU:C:2018:222, 34. pont); 2018. november 13‑iRaugevicius ítélet (C‑247/17, EU:C:2018:898, 27. pont); 2019. június 13‑iTopFit és Biffi ítélet (C‑22/18, EU:C:2019:497, 29. pont). Kiemelés tőlem.

( 63 ) E tekintetben lásd például: 2003. október 2‑iGarcia Avello ítélet (C‑148/02, EU:C:2003:539); 2004. október 19‑iZhu és Chen ítélet (C‑200/02, EU:C:2004:639); 2010. március 2‑iRottmann ítélet (C‑135/08, EU:C:2010:104), amelyben az EUMSZ 18. cikk akkor is alkalmazandó, ha valamely másik családtag, például a rokonok mozgásáról van szó, amennyiben az uniós állampolgárok gyermekek.

( 64 ) Kritikus álláspontért lásd például: Sharpston főtanácsnok Ruiz Zambrano ügyre vonatkozó indítványa (C‑34/09, EU:C:2010:560, 7790. pont).

( 65 ) Ugyanez vonatkozik az EUMSZ 45. cikkre, amely „nem [alkalmazható] olyan munkavállalókra, akik az Unión belüli mozgás szabadságát soha nem gyakorolták, és nem is szándékoznak gyakorolni azt”. 2017. július 18‑iErzberger ítélet (C‑566/15, EU:C:2017:562, 28. pont).

( 66 ) Lásd például: 2012. szeptember 5‑iLopes Da Silva Jorge ítélet (C‑42/11, EU:C:2012:517, 39. pont).

( 67 ) 1993. október 20‑iPhil Collins és társai ítélet (C‑92/92 és C‑326/92, EU:C:1993:847, 24. pont). Úgy tűnik, hogy ezen ítélet 17–28. pontjában a Bíróság készen állt arra, hogy a későbbi EGK 7. cikk alkalmazását olyan absztrakt feltételezésre alapozza, amelynek megfelel a Szerződés egy sor olyan rendelkezése, amelyek alapján az irodalmi és műalkotások oltalmának kérdése szóba jöhet akkor is, ha azt az EGK joga nem harmonizálta.

( 68 ) Lásd például: 2014. március 18‑i ítélet (C‑628/11, EU:C:2014:171, 3462. pont), amelyben a Bíróság különösen azt állapította meg, hogy „a valamely harmadik ország és egy tagállam között egy másik tagállam által kiadott működési engedéllyel rendelkező légi fuvarozó által nyújtott légiközlekedési szolgáltatások másodlagos jogi szabályozás tárgyát képezték”.

( 69 ) A fenti 35–41. pontban megtárgyalva.

( 70 ) A fenti 28–49. pont.

( 71 ) A fenti 40. pont.

( 72 ) E tekintetben lásd például: 2008. április 1‑jei Gouvernement de la Communauté française és Gouvernement wallon ítélet (C‑212/06, EU:C:2008:178, 4950. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), amely a tartózkodás feltételeivel kapcsolatos.

( 73 ) 1989. február 2‑iCowan ítélet (186/87, EU:C:1989:47).

( 74 ) A fenti 59–80. pont.

( 75 ) A fenti 81–90. pont.

( 76 ) Természetesen csak kitalált és leegyszerűsített példáról van szó, és nem áll szándékomban a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 2007. július 11‑i 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma II”) (HL 2007. L 199., 40. o.; helyesbítés: HL 2016. L 39., 63. o.) 5. cikke alapján alkalmazandó joggal kapcsolatos kérdések tárgyalásába bocsátkozni.

( 77 ) A fenti 54–58. pont.

( 78 ) A középkori jogi partikularizmussal szemben a modern jog ismertette el fokozatosan a területi kizárólagosságot; lásd például: Lesaffer, R., European Legal History: A Cultural and Political Perspective, Cambridge University Press, Cambridge, 2009, 168–9. o., 269. és azt követő oldalak, valamint 277. és azt követő oldalak; Romano, S., L’Ordre juridique, Dalloz, 1975, 77. és azt követő oldalak.

( 79 ) Ez tehát tovább fokozza az olyan szabályozás összetettségét és kiszámíthatóságát (kiszámíthatatlanságát), amely fogyasztóra vonatkozásában alkalmazandó jog és eljáró bíróság megválasztását illetően nem egyértelmű vagy világos; közelmúltbeli elemzésért lásd például: Russo, G., Product liability and protection of EU consumers: is it time for a serious reassessment? Journal of Private International Law, 15. köt., 2019, 1. kiadás, 210. o.

( 80 ) Vagy azokra legalábbis nem hívták fel a Bíróság figyelmét, mivel a kérdést előterjesztő bíróság e kérdésben hallgat és a német kormány a jelen ügyben nem nyújtott be észrevételt.

( 81 ) 2017. február 16‑i ítélet (C‑219/15, EU:C:2017:128).

( 82 ) Lásd e tekintetben: 1969. február 13‑iWilhelm és társai ítélet (C‑14/68,EU:C:1969:4, 13. pont); 1981. július 14‑iOebel ítélet (C‑155/80,EU:C:1981:177, 9. pont); 1994. július 14‑iPeralta ítélet (C‑379/92,EU:C:1994:296, 48. és 52. pont).

( 83 ) Lásd analógia útján: 2017. július 18‑iErzberger ítélet (C‑566/15, EU:C:2017:562, 36. és 40. pont), amelynek tárgyát a munkavállalói képviselők valamely társaság felügyelőbizottságába történő választása során az aktív és passzív választójogra vonatkozó német szabályozásnak a német területre történő korlátozása képezte.

Top