1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2009. február 26‑i 2009/299/IB tanácsi kerethatározattal módosított, ( 2 ) az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i 2002/584/IB tanácsi kerethatározat 1. cikke (3) bekezdésének és 5. cikke 3. pontjának, ( 3 ) valamint a kölcsönös elismerés elvének büntetőügyekben hozott, szabadságvesztés büntetéseket kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedéseket alkalmazó ítéleteknek az Európai Unióban való végrehajtása céljából történő alkalmazásáról szóló, 2008. november 27‑i 2008/909/IB kerethatározat ( 4 ) 1. cikke a) és b) pontjának, 3. cikke (3) és (4) bekezdésének és 25. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2.

Ezt a kérelmet egy, a Canterbury Crown Court (canterburyi koronabíróság, Egyesült Királyság) egyik bírója által SF‑fel szembeni büntetőeljárás lefolytatása érdekében 2017. március 3‑án kibocsátott európai elfogatóparancs hollandiai végrehajtása keretében terjesztették elő.

3.

A 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja lehetővé teszi, hogy az európai elfogatóparancsot végrehajtó tagállam ez utóbbi végrehajtását attól a feltételtől tegye függővé, hogy a kibocsátó tagállam garanciát nyújt arra, hogy a büntetés letöltése érdekében az első tagállamba visszaszállítja azt a személyt, aki ellen a második tagállamban szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki, vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak. A jelen ügy lehetőséget nyújt a Bíróságnak, hogy pontosítsa az e visszaszállításra vonatkozó garancia terjedelmét, valamint újra megerősítse a büntetőügyekben az Unión belül folytatott igazságügyi együttműködést meghatározó kölcsönös elismerés elvéből származó követelményeket.

4.

A 2002/584 kerethatározat 1. cikke előírja:

„(1)   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

(2)   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

(3)   E kerethatározat nem érinti az [EUSZ]6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

5.

E kerethatározat 2. cikkének (1) bekezdése megállapítja:

„Európai elfogatóparancs olyan cselekmények esetén bocsátható ki, amelyeknél a kibocsátó tagállam joga szerint a büntetési tétel felső határa legalább tizenkét havi szabadságvesztés vagy szabadságelvonással járó intézkedés, illetve ha a szabadságvesztést kiszabó ítéletet vagy a szabadságelvonással járó intézkedést már meghozták, ennek időtartama legalább négy hónap.”

6.

Az említett kerethatározat 5. cikkének 3. pontja értelmében:

„Az európai elfogatóparancsnak a végrehajtó igazságügyi hatóság által történő végrehajtását a végrehajtó tagállam joga az alábbi feltételekhez kötheti:

[…]

7.

A 2008/909 kerethatározat 1. cikke a) és b) pontjának szövege szerint:

„E kerethatározat alkalmazásában:

8.

E kerethatározat 3. cikke előírja:

„(1)   E kerethatározat célja azon szabályok megállapítása, amelyek értelmében a tagállamok az elítélt személy társadalmi beilleszkedésének elősegítése érdekében elismernek egy ítéletet és végrehajtják a büntetést.

(2)   Ezt a kerethatározatot kell alkalmazni, ha az elítélt személy a kibocsátó államban vagy a végrehajtó államban tartózkodik.

(3)   Ez a kerethatározat csak a kerethatározat szerinti ítéletek elismerésére és a büntetések végrehajtására alkalmazandó. Az a tény, hogy a büntetés mellett pénzbüntetés kiszabására és/vagy vagyonelkobzás elrendelésére is sor kerül, amelynek megfizetésére, behajtására vagy végrehajtására még nem került sor, nem akadályozza az ítélet továbbítását. Az ilyen pénzbüntetések és vagyonelkobzást elrendelő határozatok más tagállamban történő elismerésének és végrehajtásának a tagállamok között alkalmazandó eszközökön, különösen a kölcsönös elismerés elvének a pénzbüntetésekre való alkalmazásáról szóló, 2005. február 24‑i 2005/214/IB tanácsi kerethatározaton,[ ( 5 )] valamint a kölcsönös elismerés elvének a vagyonelkobzást elrendelő határozatokra történő alkalmazásáról szóló, 2006. október 6‑i 2006/783/IB [tanácsi] kerethatározaton[ ( 6 )] kell alapulnia.

(4)   Ez a kerethatározat nem érinti az [EUSZ] 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

9.

Az említett kerethatározat 8. cikke szerint:

„(1)   A végrehajtó állam illetékes hatósága elismeri a 4. cikkel összhangban és az 5. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően részére továbbított ítéletet, és haladéktalanul megteszi a büntetés végrehajtásához szükséges intézkedéseket, kivéve, ha az illetékes hatóság úgy dönt, hogy az elismerés és a végrehajtás megtagadásának 9. cikk szerinti okai valamelyikére hivatkozik.

(2)   Amennyiben a büntetés – időtartamát tekintve – nem egyeztethető össze a végrehajtó állam jogával, a végrehajtó állam illetékes hatósága kizárólag abban az esetben dönthet a büntetés átalakításáról, ha az adott büntetés mértéke meghaladja az adott állam nemzeti jogában a hasonló bűncselekményekre előírt maximális büntetést. Az átalakított büntetés mértéke nem lehet alacsonyabb a végrehajtó állam nemzeti jogában a hasonló bűncselekményekre vonatkozóan előírt maximális büntetésnél.

(3)   Amennyiben a büntetés – jellegét tekintve – nem egyeztethető össze a végrehajtó állam jogával, az adott állam illetékes hatósága azt a saját jogában hasonló bűncselekményekre alkalmazott büntetésnek vagy intézkedésnek megfelelően átalakíthatja. Az ilyen büntetésnek vagy intézkedésnek a lehető legpontosabban meg kell felelnie a kibocsátó államban kiszabott büntetésnek, és ennek következtében a büntetés nem változtatható pénzbüntetésre.

(4)   Az átalakított büntetés nem súlyosbíthatja a kibocsátó államban kiszabott büntetést a büntetési tétel jellege vagy időtartama tekintetében.”

10.

Ugyanezen kerethatározat 25. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:

„A [2002/584] kerethatározat sérelme nélkül, e kerethatározat rendelkezéseit értelemszerűen kell alkalmazni – olyan mértékben, amennyire azok összhangban vannak azon kerethatározat rendelkezéseivel – a büntetések olyan esetekben történő végrehajtására, amikor a tagállam azon kerethatározat 4. cikkének (6) bekezdése szerinti esetekben vállalja a büntetés végrehajtását, vagy azon kerethatározat 5. cikkének (3) bekezdése szerint eljárva azt a feltételt szabta meg, hogy a személyt a büntetés letöltése céljából vissza kell szállítani az érintett tagállamba az elítélt személy büntetlenségének elkerülése céljából.”

11.

A 2004. április 29‑i Overleveringswet (átadásról szóló törvény) ( 7 ) ülteti át a 2002/584 kerethatározatot. E törvény 6. cikke (1) bekezdésének szövege a következő:

„Valamely holland állampolgár átadása abban az esetben engedélyezhető, ha e kérelem teljesítése a vele szemben indított büntetőeljárás lefolytatásához szükséges, és a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy véli, hogy ha azon körülményekre tekintettel, amelyek alapján a végrehajtó tagállamba történő átadást engedélyezték, e személyt jogerősen szabadságvesztés‑büntetésre ítélik, biztosított, hogy e büntetést Hollandiában tölthesse le.”

12.

Az OLW 28. cikkének (2) bekezdése szerint:

„Ha a rechtbank [bíróság] megállapítja […], hogy az átadás nem engedélyezhető, határozatában el kell utasítania az átadást.”

13.

A 2012. július 12‑i Wet wederzijdse erkenning en tenuitvoerlegging vrijheidsbenemende en voorwaardelijke sancties (a szabadságvesztés‑ és feltételes büntetések kölcsönös elismeréséről és végrehajtásáról szóló törvény) ( 8 ) ülteti át a 2008/909 kerethatározatot. E törvény „Hatáskörrel rendelkező hatóság” című 2:2. cikkének (1) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„A miniszter rendelkezik hatáskörrel a valamely kibocsátó tagállam által továbbított bírósági határozat Hollandiában való végrehajtása érdekében történő elismerésére.”

14.

A WETS‑nek „A bíró szerepe; a büntetés átalakítása” című 2:11. cikke szerint:

„(1)   A miniszter megküldi a bírósági határozatot és a tanúsítványt az ügyészség fellebbviteli bíróság mellett működő ügyészének, kivéve, ha úgy véli, hogy olyan indokok állnak fenn, amelyek miatt az igazságügyi határozat elismerését el kell utasítani.

(2)   Az ügyész haladéktalanul átadja a bírósági határozatot a Gerechtshof Arnhem‑Leeuwarden (arnhem‑leeuwardeni [Hollandia] fellebbviteli bíróság) külön tanácsának.

(3)   A Gerechtshof [fellebbviteli bíróság] külön tanácsa dönt:

[…]

(4)   Ha a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés időtartama meghaladja az érintett bűncselekményért a holland jog szerint kiszabható büntetés leghosszabb időtartamát, a szabadságvesztés‑büntetés időtartamát e leghosszabb időtartamra kell leszállítani.

(5)   Ha az elítélt személyt az [OLW] 6. cikkének (1) bekezdése szerinti visszaszállításra vonatkozó garancia mellett adják át, a (4) bekezdés nem alkalmazható, meg kell azonban vizsgálni, hogy a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés megfelel‑e annak a büntetésnek, amelyet az érintett bűncselekményért Hollandiában szabtak volna ki. Ennek következtében a büntetést adott esetben a kibocsátó tagállam elkövetett bűncselekmény súlyosságára vonatkozó felfogásának figyelembevételével át kell alakítani.”

15.

2017. március 3‑án a Judge of the Crown Court Canterbury (canterburyi koronabíróság bírája) európai elfogatóparancsot bocsátott ki SF holland állampolgár két bűncselekmény, vagyis egyrészt 4 kg heroin, másrészt pedig 14 kg kokain Egyesült Királyságba történő behozatalában való közreműködés miatti büntetőeljárás lefolytatása céljából történő átadása érdekében.

16.

2017. március 30‑án az officier van justitie (ügyész, Hollandia) az OLW 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontját átültető 6. cikkének (1) bekezdése alapján garanciát kért a kibocsátó igazságügyi hatóságtól.

17.

A Home Office (belügyminisztérium, Egyesült Királyság) 2017. április 20‑i levele a következőképpen szólt:

„[…]

Az Egyesült Királyság azt az álláspontot képviseli, hogy ha SF‑et szabadságvesztés‑büntetésre ítélik az Egyesült Királyságban, az Extradition Act 2003 (a kiadatásról szóló 2003. évi törvény) 153C. cikkének megfelelően akkor szállítható vissza Hollandiába, mihelyt ez észszerűen lehetségessé válik, miután az elítéléshez vezető eljárás befejeződött az Egyesült Királyságban, és az összes többi eljárás lezárult azon bűncselekménnyel kapcsolatban, amely miatt az átadást kérték.

Az SF‑fel szemben esetlegesen kiszabott büntetésre vonatkozó részletes adatokat a Hollandiába történő visszaszállításkor fogjuk közölni. Úgy véljük, hogy a [2002/584] kerethatározat szerinti átadás nem teszi lehetővé Hollandia számára, hogy megváltoztassa egy brit bíróság által esetlegesen kiszabott büntetés időtartamát.”

18.

Miután a kiadatásról szóló 2003. évi törvény 153C. cikkének (4) bekezdésében szereplő „összes többi eljárás” kifejezés körébe tartozó eljárások pontosítására kérték, a belügyminiszter 2018. február 19‑i elektronikus levelében a következő választ adta:

„Tájékoztatom, hogy a »többi eljárás« kifejezés az alábbiakat foglalhatja magában:

19.

A kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy az „[ú]gy véljük, hogy a [2002/584] kerethatározat szerinti átadás nem teszi lehetővé Hollandia számára, hogy megváltoztassa egy brit bíróság által esetlegesen kiszabott büntetés időtartamát” mondat ahhoz a körülményhez kapcsolódik, hogy az Openbaar Ministerie (ügyész, Hollandia) hasonló korábbi ügyekben továbbított, garancia nyújtására vonatkozó kérelme tartalmazta azt a megjegyzést, amely szerint a Holland Királyság a WETS 2:11. cikkének (5) bekezdésével összhangban a nemzeti rendelkezésekhez igazíthatja a szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést.

20.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a kibocsátó tagállam által nyújtott garancia, amint azt ez utóbbi megfogalmazta, felveti több rendelkezés 2002/584 kerethatározattal és 2008/909 kerethatározattal való összeegyeztethetőségének kérdését. Márpedig, ha megállapítást nyerne, hogy ez a garancia nem egyeztethető össze e kerethatározatokkal, SF átadását el kellene utasítani.

21.

E kérdések első része arra az időpontra vonatkozik, amikor a kibocsátó tagállamnak végre kell hajtania az azon személy visszaszállítására vonatkozó garanciát – amint az a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjában szerepel –, akit szabadságvesztés‑büntetésre ítéltek, vagy akivel szemben szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak. Pontosabban az a kérdés merül fel, hogy a kibocsátó tagállam azt követően, hogy a szabadságvesztés‑büntetés kiszabása vagy a szabadságelvonással járó intézkedés alkalmazása jogerőssé vált, várhat‑e az érintett személy végrehajtó tagállamba történő visszaszállításával mindaddig, amíg valamennyi, az átadás iránti kérelem alapjául szolgáló bűncselekményhez kapcsolódó eljárás, mint a vagyonelkobzásra irányuló eljárás, jogerősen le nem zárul.

22.

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben megjegyzi, hogy bár azon személy társadalomba való visszailleszkedése megkönnyítésének célja, akivel szemben szabadságvesztés büntetést szabtak ki, vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, amellett szól, hogy e személyt visszaszállítsák a végrehajtó tagállamba, amint az elítélés jogerőssé válik, és anélkül, hogy megvárnák az átadás iránti kérelem alapjául szolgáló bűncselekményhez kapcsolódó többi eljárás befejezését, az ellentétes értelmezés mellett is hozhatók fel ugyanakkor érvek, mint a bűnözés elleni küzdelem hatékonysága és az érintett személy védelemhez való jogának védelme.

23.

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések másik része abból a kibocsátó tagállam által a visszaszállításra vonatkozó garancia megfogalmazásában megjelenő kijelentésből származik, amely szerint „a [2002/584] kerethatározat szerinti átadás nem teszi lehetővé Hollandia számára, hogy megváltoztassa egy brit bíróság által esetlegesen kiszabott büntetés időtartamát”.

24.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint ez a kijelentés vezet annak a kérdésnek a feltevéséhez, hogy a végrehajtó tagállam miután a keresett személyt a rá vonatkozó visszaszállítási garancia mellett átadta, amikor végre kell hajtania az említett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést, átalakíthatja‑e ezt a büntetést, és ha igen, milyen feltételekkel.

25.

E körülmények között a Rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

26.

A kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdések érdemi vizsgálata előtt az Egyesült Királyság által a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlanságával kapcsolatban megfogalmazott érvekre kell válaszolni.

27.

Az Egyesült Királyság lényegében amellett érvelve vitatja az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát, hogy a feltett kérdések megválaszolására nincs szükség ahhoz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az alapeljárásban szóban forgó európai elfogatóparancs végrehajtásáról döntsön, és a kérdések hipotetikus jellegére helyezi a hangsúlyt.

28.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint „a Bíróság és a nemzeti bíróságok között az EUMSZ 267. cikk alapján létrehozott együttműködés keretében kizárólag az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági határozatért felelős nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozatnak az ítélete meghozatala tekintetében fennálló szükségességét, mind a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját. Következésképpen, amennyiben a feltett kérdések az uniós jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság – főszabály szerint – köteles határozatot hozni” ( 9 ).

29.

Ebből következik, hogy „a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróság által előterjesztett kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése, amelyet a nemzeti bíróság kért, nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve, ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hatékonyan megválaszolja” ( 10 ).

30.

A jelen ügyben a Bíróság elé terjesztett iratokból nem tűnik ki, hogy a jelen helyzet ezen esetek valamelyikének megfelelne. A kérdést előterjesztő bíróságnak kell ugyanis döntenie az európai elfogatóparancs végrehajtásáról. Ehhez szükségképpen értékelnie kell, hogy a visszaszállítási garancia, amint azt a kibocsátó igazságügyi hatóság megfogalmazta, összhangban áll‑e azzal, amit a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja megenged, annak érdekében, hogy ezt követően teljesíthesse az SF átadása iránti kérelmet. Márpedig e vizsgálat lefolytatásához a kérdést előterjesztő bíróságnak szüksége van arra, hogy a Bíróság pontosítsa a 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjának hatályát. Ugyanez a helyzet a 2008/909 kerethatározat 25. cikkének hatályát illetően. A fentiekből az következik, hogy az alapeljárásban szóban forgó európai elfogatóparancs teljesítése közvetlenül azoktól a válaszoktól függ, amelyeket a Bíróság fog adni az előterjesztett kérdésekre.

31.

Hozzáteszem, hogy az eljárás e szakaszában nyilvánvalóan senki sem tudja, hogy SF‑et bűnösnek fogják‑e találni az ellene felhozott vádakban, vagy sem, azt pedig még kevésbé, hogy adott esetben milyen büntetést fognak kiszabni vele szemben. Ebből a szempontból a hipotetikus jelleg a büntetőeljárás szokásos lefolytatásának és az ártatlanság vélelmének velejárója. Egy dolog mégis biztos azonban: a kérdést előterjesztő bíróságnak döntenie kell az alapeljárásban szóban forgó európai elfogatóparancsról, és ehhez arra van szüksége, hogy a Bíróság pontosítsa számára a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja szerinti, e végrehajtás feltételéül szolgáló visszaszállítási garancia hatályát.

32.

Következésképpen úgy vélem, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

33.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az a garancia, amely szerint azt a személyt, akivel szemben európai elfogatóparancsot bocsátottak ki büntetőeljárás lefolytatása céljából, – meghallgatását követően – vissza kell szállítani a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy vele szemben alkalmazott szabadságelvonással járó intézkedést, azt jelenti, hogy az ilyen visszaszállítást el lehet halasztani addig, ameddig valamely, a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetésről vagy intézkedésről jogerősen nem határoznak.

34.

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy „a 2002/584 kerethatározatnak az a célja – amint az különösen az (5) és (7) preambulumbekezdésével együttesen értelmezett 1. cikkének (1) és (2) bekezdéséből kitűnik –, hogy a kiadatásról szóló, Párizsban, 1957. december 13‑án aláírt európai egyezményen alapuló, többoldalú kiadatási rendszert az igazságügyi hatóságok közötti, az elítéltek vagy gyanúsítottak büntető ítélet végrehajtása vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából történő, a kölcsönös elismerés elvén alapuló átadásának rendszerével váltsa fel” ( 11 ).

35.

A 2002/584 kerethatározat „célja ily módon az elítéltek vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsítottak átadásának új, egyszerűsített és hatékonyabb rendszerének bevezetése útján az igazságügyi együttműködés megkönnyítése és meggyorsítása annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia” ( 12 ).

36.

Ekképpen „e kerethatározat 1. cikke (1) bekezdésének értelmében az európai elfogatóparancs mechanizmusának az a célja, hogy lehetővé tegye egy keresett személy elfogását és átadását annak érdekében, hogy az említett kerethatározat által követett célra tekintettel az elkövetett bűncselekmény ne maradjon büntetlenül, és e személyt büntetőeljárás alá vonják, vagy e személy letöltse a vele szemben kiszabott szabadságvesztés büntetést” ( 13 ).

37.

A 2002/584 kerethatározat által szabályozott területen a kölcsönös elismerés elve, amely a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés „sarokköveként” szolgál, amint az a kerethatározat (6) preambulumbekezdéséből kitűnik, a kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében jut érvényre, amely kimondja azon szabályt, miszerint a tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és az említett kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre. A végrehajtó igazságügyi hatóságok „tehát főszabály szerint csakis a végrehajtás megtagadásának a 2002/584 kerethatározatban taxatíve felsorolt eseteiben tagadhatják meg az európai elfogatóparancs végrehajtását, és annak végrehajtását kizárólag az e kerethatározat 5. cikkében kimerítő jelleggel felsorolt feltételekhez köthetik. Következésképpen, míg az európai elfogatóparancs végrehajtása a főszabály, a végrehajtás megtagadása kivételként tekintendő, amelyet szigorúan kell értelmezni” ( 14 ).

38.

A 2002/584 kerethatározat kifejezetten meghatározza egyrészt az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező (3. cikk), illetve mérlegelhető megtagadásának okait (4. és 4a. cikk), másfelől a kibocsátó tagállam által egyedi esetekben nyújtandó garanciákat (5. cikk). ( 15 )

39.

Így, „jóllehet a kölcsönös elismerés elve a 2002/584 kerethatározat rendszerének alapjául szolgál, ezen elismerés nem jelent a kibocsátott elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó feltétlen kötelezettséget. Az említett kerethatározat rendszere ugyanislehetőséget biztosít a tagállamoknak, hogy bizonyos helyzetekben megengedjék a hatáskörrel rendelkező igazságügyi hatóságok számára, hogy úgy határozzanak, hogy a kiszabott büntetést az európai elfogatóparancsot végrehajtó tagállam területén kell végrehajtani” ( 16 ).

40.

Különösen ez a helyzet a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontja és 5. cikkének 3. pontja értelmében. Az európai elfogatóparancs két fajtájára vonatkozóan, amelyre ez utóbbi bekezdés irányul, „e rendelkezések célja többek között az, hogy különleges jelentőséget tulajdonítsanak annak, hogy növelhető legyen a keresett személy társadalomba való visszailleszkedésének esélye” ( 17 ).

41.

Különösen a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja szerint, „ha büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal érintett személy a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, az átadás ahhoz a feltételhez köthető, hogy az érintett személyt meghallgatása után visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést”.

42.

Ez a rendelkezés nem pontosítja ugyanakkor azt az időpontot, amikor a végrehajtó tagállamba vissza kell szállítani azt a személyt, akit a kibocsátó tagállamban szabadságvesztés‑büntetésre ítéltek, vagy akivel szemben szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak.

43.

E pontatlanságra tekintettel két értelmezés között kell választani.

44.

Az első értelmezés szerint, amelyet SF, valamint az olasz és a lengyel kormány támogat, a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja által követett célt kell előnyben részesíteni, vagyis azt, hogy növelni kell azon személy társadalomba való visszailleszkedésének esélyeit, aki ellen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki büntetőeljárás lefolytatása érdekében. Ebből a szempontból a kibocsátó tagállamnak azt kellene garantálnia a végrehajtó tagállam részére, hogy azt a személyt, aki ellen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, vissza fogják szállítani ez utóbbi tagállamba, amint a szabadságvesztés‑büntetést kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazó ítélet jogerőre emelkedik, mivel a személy bűnösségének megállapítása így válik véglegessé. Az a körülmény, hogy a szabadságvesztés‑büntetés kiszabását vagy a szabadságelvonással járó intézkedés alkalmazását a büntetőeljárás további, kiegészítő büntetés kiszabásával vagy kiegészítő intézkedés alkalmazásával záruló szakaszai követhetik, mint a vagyonelkobzás elrendelése, e tekintetben közömbös. Ellentétes lenne ugyanis az elítéltek társadalomba való visszailleszkedése elősegítésének céljával azon személy visszaszállításának késleltetése, akivel szemben jogerőre emelkedett ítéletben szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, arra várva, hogy vele szemben esetleg és meg nem határozott időtartamon belül kiegészítő büntetést fognak kiszabni vagy kiegészítő intézkedést fognak alkalmazni. A szabadságvesztés‑büntetésnek vagy szabadságelvonással járó intézkedésnek az elítélt személy állampolgársága vagy lakóhelye szerinti tagállamban történő végrehajtása, amelyre e kerethatározat 5. cikkének 3. pontja vonatkozik, nem függhet ettől, a kibocsátó tagállam büntetőeljárásának sajátosságaiból származó eshetőségtől.

45.

Ezzel szemben, a második értelmezés szerint, amelyet a felek közötti kisebb eltérésekkel az ügyész, a holland és az osztrák kormány, az Egyesült Királyság kormánya és az Európai Bizottság támogat, a büntetőeljárások hatékonysága és az eljárás alá vont személy eljárási jogainak védelme magában foglalja, hogy e személyt csak akkor lehet a végrehajtó tagállamba visszaszállítani, amikor a büntetőeljárás egyéb további, esetlegesen kiegészítő büntetés kiszabásával vagy kiegészítő intézkedés alkalmazásával – mint a vagyonelkobzás elrendelése – járó szakaszai is jogerősen befejeződtek.

46.

Magam is ez utóbbi értelmezést támogatom. Azt azonban kiegészítem bizonyos pontosításokkal, amelyek annak biztosítását szolgálják, hogy az elítéltek társadalomba való visszailleszkedésének megkönnyítésére irányuló cél egyáltalán ne sérüljön a kibocsátó tagállamban lefolytatott büntetőeljárás sajátosságaira vagy túlzott elhúzódására tekintettel.

47.

Elemzésem kiinduló pontjaként emlékeztetek arra, hogy a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy európai elfogatóparancsot vagy büntetőeljárás lefolytatása, vagy pedig szabadságvesztés‑büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett lehet kibocsátani.

48.

A 2002/584 kerethatározat 2. cikkének (1) és (2) bekezdéséből az következik, hogy európai elfogatóparancsot csak olyan bűncselekmények miatt lehet kibocsátani, amelyeket a kibocsátó tagállamban szabadságvesztés‑büntetéssel vagy szabadságelvonással járó intézkedéssel büntetnek.

49.

Bár európai elfogatóparancsot csak szabadságvesztés‑büntetéssel vagy szabadságelvonással járó intézkedéssel büntetendő bűncselekmények miatt indult büntetőeljárások lefolytatása érdekében lehet kibocsátani, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek az eljárások csak ilyen büntetés kiszabását vagy intézkedés alkalmazását eredményezhetik. Gyakori ugyanis, hogy a főbüntetésnek minősülő szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést olyan kiegészítő büntetés vagy intézkedés kíséri, mint a bírság vagy a vagyonelkobzás elrendelése.

50.

A kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelmében ez utóbbi típusú kiegészítő büntetésre vagy intézkedésre helyezi a hangsúlyt.

51.

Figyelemmel arra, hogy ennélfogva a kibocsátó tagállamban lefolytatandó büntetőeljárás egy főbüntetéssel és egy vagy több kiegészítő büntetéssel vagy intézkedéssel zárulhat, és mindez egy olyan eljárás keretében, amely több szakaszra osztható, felmerül a kérdés, hogy azt a személyt, akit szabadságvesztés‑büntetésre ítéltek, vagy akivel szemben szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, mikor kell visszaszállítani a végrehajtó tagállamba annak érdekében, hogy ott töltse le ezt a büntetést. E tekintetben rámutatok, hogy a kellő harmonizáció hiányában az Unión belül több eljárási modell létezik, így a tagállamok között különbségek tapasztalhatók többek között a büntetőeljárás lefolytatását illetően.

52.

E kérdés megválaszolásához a 2008/909 kerethatározatban szereplő szabályokat kell figyelembe venni. E kerethatározat 25. cikkéből az következik ugyanis, hogy annak rendelkezéseit főszabály szerint a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja által szabályozott büntetések végrehajtása érdekében történő visszaszállítással összefüggésben kell alkalmazni.

53.

A 2008/909 kerethatározat 1. cikkének a) pontja úgy határozza meg az „ítéletet” mint „a kibocsátó állam bíróságának jogerős határozata vagy végzése, amely büntetést szab ki egy természetes személyre”. ( 18 ) Ugyanezen kerethatározat 1. cikkének b) pontja értelmében a „büntetés” fogalma lefed „bármely olyan szabadságvesztés büntetés[t] vagy szabadságelvonással járó bármely intézkedés[t], amelyet bűncselekmény elkövetése miatt határozott vagy határozatlan időtartamra szabtak ki büntetőeljárás alapján”. ( 19 ) Ennélfogva a 2008/909 kerethatározat alkalmazása jogerőre emelkedett szabadságvesztés‑büntetést kiszabó ítélet fennállását követeli meg. ( 20 )

54.

Ebből következik, hogy annak a személynek, akit szabadságvesztés‑büntetésre ítéltek, vagy akivel szemben szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, a végrehajtó tagállamba történő, a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja szerinti visszaszállítására a 2008/909 kerethatározat 1. cikke a) és b) pontjának megfelelően csak akkor kerülhet sor, ha ez az elítélés jogerőre emelkedett.

55.

Ez azt jelenti‑e, hogy azon személy, akit szabadságvesztés‑büntetésre ítéltek, vagy akivel szemben szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, végrehajtó tagállamba történő visszaszállításának mindig haladéktalanul meg kell történnie azt követően, hogy ez az elítélés jogerőre emelkedett?

56.

Nem hinném.

57.

Úgy vélem ugyanis, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja lehetővé teszi a kibocsátó tagállam számára annak előírását, hogy a neki átadott személy végrehajtó tagállamba történő visszaszállítására csak abban az időpontban kerülhet sor, amikor jogerősen elbírálták az azon bűncselekményhez kapcsolódó kiegészítő büntetéseket és intézkedéseket, amely alapján az európai elfogatóparancsot kibocsátották.

58.

Másként kifejezve, bár a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja lehetővé teszi a végrehajtó igazságügyi hatóság számára, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtását ahhoz a feltételhez kösse, hogy az érintett személyt visszaszállítják, ez a rendelkezés ezzel szemben nem jogosítja fel ezt a hatóságot, hogy megkövetelje, hogy ez a visszaszállítás haladéktalanul megtörténjen azt követően, hogy az érintett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetés vagy alkalmazott szabadságelvonással járó intézkedés jogerőre emelkedett. Ennélfogva az azonnali visszaszállítás garanciájának hiánya nem eredményez olyan helyzetet, amelyben a végrehajtó igazságügyi hatóság elutasíthatná valamely, a 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjának hatálya alá tartozó személy átadását.

59.

Ezen álláspontomat arra az elsődleges megfontolásra alapítom, amely szerint bár a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontját úgy kell értelmezni, hogy fő célkitűzését, vagyis az elítélt személy társadalomba való visszailleszkedése esélyeinek elősegítését elérje, jelentőséggel bír egy olyan értelmezés elfogadása is, amely lehetővé teszi e célkitűzésnek egyrészt az európai elfogatóparancs kibocsátásának alapját jelentő bűncselekmény teljes és hatékony megtorlásának garantálására, másrészt pedig e személy eljárási jogai védelmének biztosítására irányuló célkitűzésekkel való összeegyeztetését. Arra is emlékeztetek, hogy a 2002/584 kerethatározat alapvető célkitűzése a büntetlenség elleni küzdelem. ( 21 )

60.

Ezen álláspont alátámasztására a következő elemeket emelném ki.

61.

Először, ezzel analóg módon a Bíróság a 2002/584 kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával kapcsolatban megállapította, hogy rá kell mutatni, hogy a tagállamok meghatározott mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek e kerethatározat 5. cikke 3. pontjának átültetésére vonatkozóan. ( 22 ) Egyébként hangsúlyozni kell, hogy az utóbbi rendelkezés szerinti visszaszállítási garancia többek között azt teszi lehetővé, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság különös jelentőséget tulajdonítson annak, hogy növelhető‑e a keresett személy társadalomba való, a vele szemben kiszabott büntetés végrehajtását követő visszailleszkedésének esélye, ám e – kétségkívül fontos – cél nem zárhatja ki azt, hogy a tagállamok az említett kerethatározat átültetésekor szűkítsék e kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében megfogalmazott alapvető szabály által megállapított értelemben azon helyzetek körét, amelyekben meg lehet tagadni az említett 5. cikk 3. pontjának hatálya alá tartozó személy átadását. ( 23 ) Az elítélt társadalomba való visszailleszkedésének megkönnyítésére vonatkozó cél tehát nem abszolút jellegű, és egyensúlyba hozható más követelményekkel is.

62.

Másodszor, pontosítani kell, hogy a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetés vagy intézkedés alapvető szerepet játszik az alapeljárásban szereplő azon bűncselekményekhez hasonló bűncselekmények megtorlásában, amelyek alapján az európai elfogatóparancsot kibocsátották. ( 24 )

63.

Amint az a bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek az Európai Unión belüli befagyasztásáról és elkobzásáról szóló, 2014. április 3‑i 2014/42/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 25 ) (1) preambulumbekezdéséből következik, „[a] határokon átnyúló szervezett bűnözés – ideértve a maffiatípusú bűnszervezeteket is – fő indítéka az anyagi haszonszerzés”. Emiatt „a szervezett bűnözés eredményes megelőzését és az ellene való küzdelmet a bűncselekményből származó jövedelem semlegesítése révén kell megvalósítani, és ezt meghatározott esetekben ki kell terjeszteni a bűncselekményből származó bármilyen vagyonra is”.

64.

Ezen irányelv (3) preambulumbekezdésében az uniós jogalkotó kiemeli, hogy „[a] szervezett bűnözés elleni küzdelem legeredményesebb módszerei közé tartozik az ilyen bűncselekmények elkövetése esetén szigorú jogkövetkezmények előírása, a hatékony felderítés, valamint a bűncselekmény elkövetési eszközeinek és az abból származó jövedelemnek a befagyasztása és elkobzása” ( 26 ).

65.

A vagyonelkobzást elrendelő határozatoknak a bűnözés elleni küzdelemben játszott jelentőségére tekintettel olyan értelmezést kell kialakítani, amely lehetővé teszi ilyen határozatok akadályok nélküli elfogadását akár az eljárás alá vont személlyel szemben szabadságvesztés‑büntetést kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazó ítélet jogerőre emelkedését követően is. Ennek feltétele, hogy ez a személy a kibocsátó tagállam illetékes hatóságainak rendelkezésére álljon mind azon vizsgálatok, amelyek annak feltárására irányulnak, hogy e személy milyen vagyoni előnyökhöz jutott a bűncselekményből, mind pedig ezen előnyök mértékének értékelése során, amely az eljárás során vagyonelkobzást elrendelő határozat meghozatalához vezethet. Másként kifejezve, a megfelelő igazságszolgáltatás az európai elfogatóparancs kibocsátásnak alapját jelentő, kifogásolható magatartás hatékony és teljes megtorlásával kapcsolatban mindaddig megköveteli az eljárás alá vont személy jelenlétét, ameddig ez, a büntetőeljárás integráns részét képező eljárási szakasz jogerősen le nem zárul. Alapvető jelentőséggel bír ugyanis, hogy a kibocsátó tagállam illetékes hatóságai ne szembesüljenek az érintett személy távollétéhez kapcsolódó bizonyítási vagy gyakorlati nehézségekkel, amelyek megakadályozhatják a vagyonelkobzást elrendelő határozat elfogadását.

66.

Harmadszor, a vádlott jelenléte abban az eljárásban, amely vagyonelkobzást elrendelő határozat meghozatalához vezethet, alapvető eljárási garanciát jelent e személy számára.

67.

E tekintetben rámutatok, hogy a 2002/584 kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése szerint a kerethatározat „nem érinti az [EUSZ] 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét” ( 27 ). Amennyiben a vagyonelkobzást elrendelő határozat súlyosan sérti a vádlott jogait, ( 28 ) és amennyiben ez a határozat a büntetés meghatározására tekintettel a büntetőeljárás részét képezi, fontos biztosítani az e személyt megillető eljárási jogokat, közöttük a vádlott azon jogát, hogy ügyének tárgyalásán személyesen megjelenjen, amely a tisztességes eljáráshoz való jog részét képezi.

68.

Amint a Bíróság arra a 2017. augusztus 10‑i Zdziaszek ítéletében ( 29 ) utalt, „az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy az EJEE 6. cikkében foglalt biztosítékok nemcsak a bűnösség megállapítására alkalmazandók, hanem a büntetés meghatározására is (lásd ebben az értelemben: EJEB, 2013. november 28., Dementyev kontra Oroszország, CE:ECHR:2013:1128JUD004309505, 23. §). Így az eljárás tisztességes jellegének tiszteletben tartása magában foglalja az érintett azon jogát, hogy azon jelentős következmények miatt részt vegyen a tárgyalásokon, amelyeket azok a rá kiszabandó büntetés mértékére gyakorolhatnak (lásd ebben az értelemben: EJEB, 1993. szeptember 21., Kremzov kontra Ausztria, CE:ECHR:1993:0921JUD001235086, 67. §)” ( 30 ). A büntetés meghatározásának részeként a vagyonelkobzást elrendelő határozat esetleges elfogadásához vezető büntetőeljárásnak is tiszteletben kell tartania a vádlott ezen eljárási jogát. ( 31 )

69.

E körülményekre tekintettel véleményem szerint a kibocsátó tagállamnak alapos oka van arra, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja alapján garantálja, hogy az érintett személy visszaszállítására csak azt követően kerüljön sor, hogy az olyan kiegészítő büntetés kiszabása vagy intézkedés alkalmazása, mint a vagyonelkobzás elrendelése, jogerőssé vált.

70.

Ebből következik, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság nem utasíthatja el az európai elfogatóparancs végrehajtását arra hivatkozással, hogy ez a garancia ellentétes a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjával.

71.

Az általam javasolt megoldás terjedelmének körülhatárolása érdekében a következő elemeket emelném ki.

72.

Először, egyértelmű, hogy a büntetőeljárás azon szakaszának, amely a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetés vagy intézkedés elfogadásához vezethet, ugyanazon bűncselekményre kell vonatkoznia, mint amely az európai elfogatóparancs büntetőeljárás lefolytatása céljából való kibocsátásának alapjául szolgált.

73.

Másodszor, a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetés vagy intézkedés meghatározásának abba a büntetőeljárásba kell illeszkednie, amelyre tekintettel az európai elfogatóparancsot kibocsátották. Különösen, büntetőeljárás, nem pedig polgári vagy közigazgatási eljárás keretében hozott vagyonelkobzást elrendelő határozatra van szükség.

74.

Harmadszor, hangsúlyozni kell, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjának általam javasolt értelmezése ugyanakkor nem vezethet ahhoz, hogy a tagállamok büntetőeljárásainak sajátosságai miatt az e rendelkezés által követett cél – hasonlóan a 2008/909 irányelvhez –, ( 32 ) vagyis az elítélt társadalomba való visszailleszkedésének megkönnyítése, ne legyen elérhető. Következésképpen a kibocsátó tagállam illetékes hatóságai nem hagyhatják figyelmen kívül ezt a célt azt követően, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személyt átadták. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság már kimondta, hogy „az uniós polgár azon tagállamba való visszailleszkedése, amelybe ténylegesen beilleszkedett, nemcsak az utóbbi állam érdeke, hanem általában az Unió érdeke is”. ( 33 ) Ennélfogva, bár elismerem, hogy a fent kifejtett okokból azon személynek, akivel szemben szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmaztak, a végrehajtó tagállamba történő visszaszállítása addig halasztható, ameddig a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetés vagy intézkedés jogerőssé nem válik, e halasztás időtartama nem haladhat meg egy észszerű időtartamot.

75.

Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy attól az időponttól kezdődően, amikor a szabadságvesztés‑büntetést kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazó ítélet jogerőre emelkedik, az elítélt fogva tartásának fenntartása a kibocsátó tagállamban e büntetés végrehajtásának részét képezi. A 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjának céljára tekintettel az említett büntetés kibocsátó tagállamban való végrehajtása csak rövid ideig elfogadható. Ha a büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott európai elfogatóparancsot a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja szerinti visszaszállítási garancia mellett hajtják végre, a kibocsátó tagállam illetékes hatóságainak az elítélt végrehajtó tagállamba való visszaszállítását felgyorsító módon mindent meg kell tenniük, ami a hatáskörükbe tartozik, annak érdekében, hogy a szabadságvesztés‑büntetést kiszabó vagy szabadságelvonással járó intézkedést alkalmazó ítélet jogerőre emelkedésétől a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetések vagy intézkedések meghatározásáig terjedő időtartam a lehető legrövidebb legyen. Ebből a szempontból e hatóságoknak, amennyiben nemzeti joguk lehetővé teszi, előnyben kellene részesíteniük azt, hogy a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetést vagy intézkedést a fő szabadságvesztés‑büntetés kihirdetésével együtt állapítsák meg oly módon, hogy az ilyen büntetésekre jogerősen ítélt személyt a lehető leggyorsabban vissza lehessen szállítani a végrehajtó tagállamba.

76.

Negyedszer, mindenesetre ezt a visszaszállítást nem lehet elhalasztani a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló büntetés vagy intézkedés végrehajtásáig. A 2008/909 kerethatározat 3. cikkének (3) bekezdése világos e tekintetben, amennyiben úgy rendelkezik többek között, hogy „[a]z a tény, hogy a büntetés mellett pénzbüntetés kiszabására és/vagy vagyonelkobzás elrendelésére is sor kerül, amelynek megfizetésére, behajtására vagy végrehajtására még nem került sor, nem akadályozza az ítélet továbbítását”. Egyébként e rendelkezésből az következik, hogy a pénzbüntetések és a vagyonelkobzások elrendelésének másik tagállamban való elismerése és végrehajtása az uniós jogban külön rendszerek alá tartoznak.

77.

Ennélfogva úgy vélem, hogy az Egyesült Királyság által adott azon pontosítás, amely szerint a „többi eljárás” kifejezés magában foglalhatja „a vagyonelkobzást vagy pénzbüntetést elrendelő határozatban megállapított valamennyi fizetési határidő lejártát” ( 34 ) is, nem áll összhangban a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontjával. Ugyanis, bár a visszaszállítás véleményem szerint elhalasztható a vagyonelkobzást elrendelő határozat meghozataláig, ezzel szemben a halasztás időtartamát nem lehet kiterjeszteni az ilyen határozat végrehajtására. Az Egyesült Királyságnak tehát felül kellene vizsgálnia a visszaszállítási garancia megfogalmazását, amelynek hiányában véleményem szerint a végrehajtó igazságügyi hatóság megalapozottan tekinthetné úgy, hogy az nincs összhangban azzal, amit a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontja megenged.

78.

A fenti megállapításokból véleményem szerint az következik, hogy a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontját úgy kell értelmezni, hogy az a garancia, amely szerint azt a személyt, aki ellen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki büntetőeljárás lefolytatása céljából, – meghallgatása után – vissza kell szállítani a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy vele szemben alkalmazott szabadságelvonással járó intézkedést, azt jelenti, hogy az ilyen visszaszállítást el lehet halasztani addig, ameddig valamely, a vagyonelkobzás elrendeléséhez hasonló kiegészítő büntetésről vagy intézkedésről jogerősen nem határoznak, feltéve hogy azt büntetőeljárás keretében szabják ki, valamint hogy az eljárás e szakasza ugyanahhoz a bűncselekményhez kapcsolódik, mint amely a szóban forgó európai elfogatóparancs tárgyát is képezi. Az e rendelkezés által követett célra, vagyis az elítéltek társadalomba való visszailleszkedésének megkönnyítésére tekintettel a kibocsátó tagállam igazságügyi hatóságainak ugyanakkor mindent meg kell tenniük, ami a hatáskörükbe tartozik, annak érdekében, hogy ez a visszaszállítás a lehető legrövidebb időn belül megtörténhessen.

79.

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy a 2008/909 kerethatározat 25. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy a végrehajtó tagállam, miután a keresett személyt a rá vonatkozó visszaszállítási garancia mellett átadta, amikor végre kell hajtania az említett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy alkalmazott szabadságelvonással járó intézkedést, átalakíthatja ezt a büntetést oly módon, hogy az megfeleljen annak a büntetésnek, amit ebben a tagállamban szabtak volna ki a szóban forgó bűncselekményért.

80.

Ez a kérdés abból a Holland Királyság által képviselt és – számomra úgy tűnik – a büntetőjog területi elvével ellentétes álláspontból következik, amely szerint a visszaszállítási garancia mellett valamely másik tagállamnak átadott holland állampolgárokkal szemben külföldön kiszabott büntetéseket olyan büntetéssé kell alakítani, amelyet Hollandiában hasonló bűncselekményért szokásosan alkalmaznak. Ez az álláspont a Holland Királyság azon szándékán alapul, hogy egyenlő bánásmódot biztosítson az ilyen állampolgárok és az e tagállamban elítélt holland állampolgárok között.

81.

Az említett álláspont jelenik meg a WETS 2:11. cikkének (5) bekezdésében, amelyből az következik, hogy e törvény 2:11. cikkének a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdését átültető (4) bekezdése nem alkalmazható, ha az érintettet a Holland Királyság az OLW 6. cikkének a 2002/584 kerethatározat 5. cikkének 3. pontját átültető (1) bekezdése szerinti garancia mellett adta át. Ehelyett a WETS 2:11. cikkének (5) bekezdése előírja, hogy „meg kell vizsgálni, hogy a kiszabott, szabadságelvonással járó büntetés megfelel‑e annak a büntetésnek, amelyet Hollandiában az érintett bűncselekmény miatt kiszabtak volna”, valamint hogy „[a] büntetést – szükség esetén – megfelelően át kell alakítani, minek során figyelembe kell venni a cselekmény súlyát illetően a kibocsátó tagállamban vallott felfogást”.

82.

A Holland Királyság szerint a 2008/909 kerethatározat 25. cikke a visszaszállítási garancia mellett átadott személy esetén megengedi a büntetés e kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdésében előírt mértéken felüli átalakítását.

83.

Nem osztom a 2008/909 kerethatározat 25. cikkének – amely véleményem szerint semmilyen jogalapot nem tartalmaz e gyakorlat alátámasztására – ezt az olvasatát.

84.

Emlékeztetek arra, hogy e cikkből az következik, hogy a 2008/909 kerethatározat rendelkezései főszabály szerint a 2002/584 kerethatározat 5. cikke 3. pontjában szabályozott büntetés végrehajtása érdekében történő visszaszállítás keretében alkalmazandók.

85.

Márpedig a 2008/909 kerethatározat a másik tagállamban hozott ítélet elismerésére és az ezen ítéletben szereplő büntetés végrehajtására vonatkozó kötelezettséget ír elő. Amint arra a Bíróság 2016. november 8‑i Ognyanov ítéletében ( 35 ) utalt, „ugyanezen kerethatározat 8. cikke szigorú feltételeket szab a kibocsátó államban hozott büntető ítéletnek a végrehajtó állam illetékes hatóságai által történő átalakítására, amely feltételek így az említett hatóságokat terhelő azon elvből eredő kötelezettség alóli egyetlen kivételt képezik, amely szerint a részére továbbított ítéletet el kell ismernie, és a büntetést végre kell hajtania, amelynek időtartama és jellege megfelel az e kibocsátó államban hozott ítéletben meghatározottaknak” ( 36 ).

86.

A Bíróság egyébként már hangsúlyozta, hogy a végrehajtó tagállam igazságügyi hatósága nem rendelkezik jogalappal a kibocsátó tagállamban hozott igazságügyi hatósági határozat keretében már elvégzett elemzés érdemi felülvizsgálatára. Ugyanis „e felülvizsgálat megfosztaná a kölcsönös elismerés elvét a hatékony érvényesülésétől, mivel ez az elv feltételezi, hogy kölcsönös bizalom áll fenn a tagállamok között azt illetően, hogy mindegyikük elfogadja a többi tagállamban hatályos büntetőjog alkalmazását, még akkor is, ha a saját büntetőjoga más megoldást eredményezne, így tehát nem teszi lehetővé a végrehajtó igazságügyi hatóság számára, hogy az [érintett személy] büntetőjogi felelősségére vonatkozó saját értékelését […] a kibocsátó tagállamban már elvégzett értékelés helyébe léptesse” ( 37 ).

87.

Ezenkívül, amint a Bíróság azt egy szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása érdekében kibocsátott európai elfogatóparanccsal összefüggésben megállapította, „[e büntetés] végrehajtásának alapja a kibocsátó tagállamban kimondott végrehajtó ítélet” ( 38 ).

88.

Ezen elemek együtteséből arra következtetek, hogy csak a 2008/909 kerethatározat 8. cikkében megállapított szigorú feltételek mellett lehet a kibocsátó tagállamban kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést adott esetben a végrehajtó tagállamban átalakítani. Különösen azon típusú bűncselekmények, amelyekkel SF‑et megvádolták, ( 39 ) esetén e két tagállamban kiszabható szabadságvesztés‑büntetés vagy alkalmazható szabadságelvonással járó intézkedés időtartamának különbségére tekintettel úgy tűnik, hogy a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdése az egyetlen rendelkezés, amely meg tudja nyitni az Egyesült Királyságban SF‑fel szemben kiszabható büntetés átalakításának lehetőségét. Emlékeztetek arra, hogy e rendelkezés értelmében „[a]mennyiben a büntetés – időtartamát tekintve – nem egyeztethető össze a végrehajtó állam jogával, a végrehajtó állam illetékes hatósága kizárólag abban az esetben dönthet a büntetés átalakításáról, ha az adott büntetés mértéke meghaladja az adott állam nemzeti jogában a hasonló bűncselekményekre előírt maximális büntetést. Az átalakított büntetés mértéke nem lehet alacsonyabb a végrehajtó állam nemzeti jogában a hasonló bűncselekményekre vonatkozóan előírt maximális büntetésnél”.

89.

Valószínű, hogy az Egyesült Királyság tudomással bírt arról, hogy a holland jog széles körben biztosítja a büntetések átalakításának lehetőségét az elítélt visszaszállítását követően, és jelezni kívánta a Holland Királyságnak, hogy nem ért egyet a büntetés ilyen széles körben lehetővé tett átalakításával, azzal, hogy a visszaszállítási garancia megfogalmazásába belefoglalta azt a kijelentést, amely szerint „a 2002/584 kerethatározat szerinti átadás nem teszi lehetővé Hollandia számára, hogy megváltoztassa egy brit bíróság által esetlegesen kiszabott büntetés időtartamát”. Ennélfogva pontosítani kell, hogy e kijelentés nem akadályozhatja meg, hogy a Holland Királyság alkalmazza a 2008/909 kerethatározat 8. cikkének (2) bekezdése által kifejezetten lehetővé tett átalakítási lehetőséget.

90.

A fenti megállapításokból véleményem szerint az következik, hogy a 2008/909 kerethatározat 25. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a végrehajtó tagállam, miután a keresett személyt a rá vonatkozó visszaszállítási garancia mellett átadta, amikor végre kell hajtania az említett személlyel szemben kiszabott szabadságvesztés‑büntetést vagy alkalmazott szabadságelvonással járó intézkedést, nem alakíthatja át ezt a büntetést oly módon, hogy az megfeleljen annak a büntetésnek, amit ebben a tagállamban szabtak volna ki a szóban forgó bűncselekményért. Csak a 2008/909 kerethatározat 8. cikkében, az alapeljárás körülményeire tekintettel pedig különösen az e cikk (2) bekezdésében meghatározott szigorú feltételekkel kerülhet sor arra, hogy a kibocsátó tagállam által kiszabott büntetést a végrehajtó tagállamban adott esetben átalakítsák.

91.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a rechtbank Amsterdam (amszterdami bíróság, Hollandia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja: