1.

A szociálpolitika területére tartozó jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát a munkavállalók munkáltatójuk fizetésképtelensége esetén történő védelme képezi. Konkrétan a munkáltató által létrehozott foglalkoztatói nyugellátási rendszerben szerzett jogosultságok sorsáról van szó fizetésképtelenség esetén. E jogosultságok a 2008/94/EK irányelv ( 2 ) 8. cikkének hatálya alá tartoznak, amely arra kötelezi a tagállamokat, hogy a munkáltató fizetésképtelenségének esetére tegyenek intézkedéseket öregségi ellátásra vonatkozó jogosultságaik tekintetében a munkavállalók érdekeinek védelmében. E védelmi feladatot a Bíróság korábban úgy pontosította Robins ítéletében és Hogan ítéletében, hogy a munkavállalóknak munkáltatójuk fizetésképtelensége esetén öregségi nyugdíjjogosultságaik legalább 50%‑át meg kell kapniuk. ( 3 )

2.

A jelen eljárásban újból az irányelv egyesült királyságbeli átültetése kerül a középpontba, mely átültetés egy abszolút felső korlátot ír elő a munkavállalókat munkáltatójuk fizetésképtelensége esetén megillető kompenzációs jogosultság tekintetében. A vitatott nemzeti szabályozás mindenekelőtt olyan munkavállalókat érint, akiknek a szakmai kiegészítő ellátórendszerben szerzett jogosultságai már viszonylag magasak. Az alapeljárás felperese, G. Hampshire esetében e szabályozás öregségi nyugdíjjogosultsága több mint 67%‑ának elvesztésével jár.

3.

E körülmények között felmerül a kérdés az összesített nyugdíjjogosultságoknak a Bíróság által kidolgozott minimális garanciájának terjedelmét és gyakorlati alkalmazását illetően.

4.

Ezenkívül az irányelv 8. cikke közvetlen alkalmazhatóságának lehetőségére vonatkozó kérdés is felmerül a jelen eljárásban. Bár az említett rendelkezés annak szövegét tekintve viszonylag tágan van megfogalmazva, a Bíróság ítélkezési gyakorlata már széles körben pontosította azt.

5.

A jelen ügy uniós jogi hátterét a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló 2008/94 irányelv (a továbbiakban a következőképpen is hivatkozott: irányelv) rendelkezései jelentik. A (3) preambulumbekezdése szerint ezen irányelv célja munkáltatójuk fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelme, különös tekintettel a ki nem elégített jogosultságok kifizetésére.

6.

Az irányelv 8. cikke értelmében:

„A tagállamok biztosítják, hogy a törvényileg előírt nemzeti szociális biztonsági rendszereken kívüli, foglakoztatási és foglalkoztatás‑közi [helyesen: szakmai vagy szakma‑közi] kiegészítő ellátórendszerek előírásai szerinti, az öregkori ellátásra [helyesen: öregségi ellátásra] vonatkozó, beleértve a túlélő hozzátartozók ellátását is, a már megszerzett vagy jövőbeli jogosultságaik tekintetében megteszik a szükséges intézkedéseket a munkavállalók és az olyan személyek érdekeinek védelmében, akik a munkáltató fizetésképtelenségének kezdetekor már kiléptek a munkáltató vállalkozásából vagy üzeméből.”

7.

Ezenkívül az irányelv 12. cikkének a) pontjára is utalni kell, amely a következő szabályozást tartalmazza:

„Ez az irányelv nem érinti a tagállamoknak azt a lehetőségét, hogy

8.

A 2008/94 irányelvet lényegében a Pensions Act 2004 (a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény) ültette át az Egyesült Királyságban a munkavállalók öregségi ellátásra vonatkozó jogosultságainak védelmét illetően.

9.

A nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény létrehoz egy jogszabályon alapuló nyugdíjvédelmi alapot, a Pension Protection Fundot (a továbbiakban: PPF). Bizonyos feltételek mellett a munkáltató fizetésképtelenségét követően ezen alap felelősséget vállal a munkavállalók szakmai kiegészítő ellátórendszerben szerzett jogosultságaiért. E feladat fedezetének megteremtése érdekében a PPF valamennyi jogosult szakmai kiegészítő ellátórendszerre díjat vet ki. Ezenkívül felelősségvállalás esetén átveszi az érintett rendszer megmaradó eszközeit. A PPF‑et a Board of the Pension Protection Fund (a továbbiakban: Board) igazgatja.

10.

A nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 127. cikkének (2) bekezdése alapján a PPF általi felelősségvállalás egyik feltétele, hogy az érintett rendszer eszközeinek értéke a fizetésképtelenné válás időpontjában alacsonyabb legyen, mint a védett kötelezettségek összege.

11.

Az említett rendelkezés alkalmazásában azonban csak a munkavállalókat a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény alapján megillető kompenzációs jogosultság (úgynevezett PPF kompenzáció) minősül „védett kötelezettségnek”, nem pedig a szakmai kiegészítő ellátórendszer összes munkavállalójának teljes nyugdíjjogosultsága. Az egyes esetekben fizetendő PPF kompenzáció összegét a Board a fizetésképtelenné válást követően egy úgynevezett értékelési időszak során határozza meg.

12.

A munkáltató fizetésképtelenné válásának időpontjában a rájuk vonatkozó ellátórendszer szerinti rendes nyugdíjkorhatárt már elérő munkavállalók vonatkozásában a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 162. cikke nem írja elő e munkavállalók jogosultságainak csökkentését. Ezzel szemben a fizetésképtelenség időpontjában a rendes nyugdíjkorhatárt el nem érő munkavállalók csak összesített jövőbeli jogosultságaik értékének 90%‑ára jogosultak. Jogosultságukra emellett a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 7. mellékletének 26. pontja értelmében a jelen ügyben vitatott felső korlát vonatkozik.

13.

A munkavállalók meghatározott életkorú csoportjára vonatkozó felső korlát adott évi összegét a PPF határozza meg. Ezen összeget a bérek általános alakulásának megfelelően évente növelik. Az az ellátott azonban, akire a felső korlát alkalmazandó, teljes élettartama során megkapja az azon év tekintetében meghatározott összeget, amelyben első alkalommal fizetett ki részére ellátásokat a PPF.

14.

Ezenfelül a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 7. mellékletének 28. pontja legfeljebb évi 2,5%‑os inflációs kompenzációt ír elő a korábban meghatározott maximális összegek tekintetében; a maximális összeg azonban nem igazítható ki e rendelkezés alapján az 1997. április 6. előtti munkaviszonyon alapuló kompenzációs kifizetések esetében.

15.

Ha a PPF az összes kezelendő védett kötelezettség értékelésének és kiszámításának lezárását követően arra az eredményre jut, hogy a releváns időpontban a szakmai kiegészítő ellátórendszer elegendő eszközzel rendelkezett ahhoz, hogy legalább a PPF kompenzáció összegének megfelelő összegű ellátásokat lehessen fizetni a munkavállalóknak, akkor a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 154. cikke alapján megállapítja, hogy nem indokolt a PPF általi felelősségvállalás.

16.

Ebben az esetben a szakmai kiegészítő ellátórendszer megszüntetésére a PPF‑en kívül kerül sor. Az adott kiegészítő ellátórendszer ez esetben köteles a fennmaradó eszközökből a munkavállalóknak a PPF kompenzációt folyósítani. A nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 154. cikkének (7) bekezdése szerint a szakmai kiegészítő ellátórendszer ennek során köteles a PPF utasításait követni.

17.

Mihelyt a PPF általi értékelés lezajlott, az a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 145. cikke alapján – a megtámadás lehetősége mellett – kötelezővé válik.

18.

Az alapeljárás fellebbezőjét, Grenville Hampshire‑t 1971 és 1998 között a Turner & Newall plc (a továbbiakban: T&N) foglalkoztatta. Munkaviszonya alatt mindvégig tagja volt a T&N szakmai kiegészítő ellátórendszerének. 1998‑ban 51 évesen nyugdíjba ment, minek során a T&N ellátórendszerének vagyonkezelője – évente legalább 3%‑os emelés alá eső – évi bruttó 48781,80 fontban állapította meg nyugdíjjogosultságát. Az amerikai Federal Mogul általi megvásárlását követően 2001‑ben az USA‑ban bejelentették a T&N – immár Federal Mogul – fizetésképtelenségét. Ezt követően, 2006. július 10‑én a PPF megkezdte az Egyesült Királyságban a szakmai kiegészítő ellátórendszer átvételével kapcsolatos értékelést.

19.

Az értékelés lezárását követően a PPF 2011. szeptember 19‑én arra az eredményre jutott, hogy 2006. július 10‑én a T&N ellátórendszerében elegendő eszköz áll rendelkezésre ahhoz, hogy a megmaradó munkavállalóknak teljes élettartamuk során folyósítható legyen legalább a PPF kompenzáció. A megfelelő PPF kompenzáció összegét G. Hampshire tekintetében végeredményben évi bruttó 19819 fontban állapították meg, mivel 2006‑ban G. Hampshire még nem érte el a T&N ellátórendszer szerinti rendes nyugdíjkorhatárt, és ezért alkalmazni kellett rá a felső korlátra vonatkozó szabályozást.

20.

Ezenfelül ezen összegre nem vonatkozik inflációs kompenzáció, mivel G. Hampshire munkaviszonya nagyrészt az 1997. április 6. előtti időszakra esik. Évi 60240 font összegű jogosultságával szemben, amelyet G. Hampshire munkáltatója fizetésképtelenségének elmaradása esetén 2006‑ban megszerzett volna, ez esetben 67%‑os – növekvő tendenciájú – csökkenésről van szó.

21.

G. Hampshire és a T&N további tizenöt – hasonló csökkenésekkel érintett – volt munkavállalója ezért először megindította a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény által előírt, a PPF értékelésének felülvizsgálatára irányuló eljárást, majd jogorvoslati kérelmet terjesztett elő az említett értékelést helybenhagyó határozattal szemben a 2008/94 irányelv 8. cikkére hivatkozva.

22.

A PPF azonban úgy véli, hogy a Bíróságnak az irányelv 8. cikkével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából csak az következik, hogy a tagállamoknak olyan védelmi rendszereket kell kialakítaniuk, amelyek valamely szakmai kiegészítő ellátórendszer összes munkavállalójának átlagosan, nem pedig minden egyes munkavállalónak garantálják az e munkavállalók összesített jogosultsága értéke legalább 50%‑ának megfelelő összegű kompenzációt.

23.

Az eljárás jelenleg a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Egyesült Királyság) előtt van folyamatban. 2016. július 26‑i – a Bírósághoz 2017. január 16‑án érkezett – végzésével a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) felfüggesztette eljárását, és előzetes döntéshozatal céljából az EUMSZ 267. cikk alapján a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

24.

A Bíróság előtti eljárásban G. Hampshire, a PPF, az Egyesült Királyság, Írország, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételt. A 2018. március 8‑i tárgyaláson ugyanezek a felek képviseltették magukat.

25.

A kérdést előterjesztő bíróság „[a] [80/987] irányelv 8. cikk[ének] (amelyet felváltott a [2008/94] irányelv 8. cikke)” értelmezését kéri a Bíróságtól. A rendelkezés szövege nem változott az irányelv átdolgozásakor. Mivel az alapügy tárgyát a PPF 2011. szeptember 19‑i határozata képezi, a következőkben kizárólag a 2008/94 irányelv rendelkezéseit veszem alapul.

26.

Mindenekelőtt azzal az Egyesült Királyság által előadott kifogással kell foglalkozni, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan, mert az abban feltett kérdések pusztán hipotetikus jellegűek.

27.

Ez egyrészt abból a körülményből következik, hogy semmiképpen sem indokolt a PPF általi felelősségvállalás, mivel a védett kötelezettségek megfelelően magasabb értékelése esetén is elegendő eszköz áll rendelkezésre a T&N ellátórendszerben.

28.

Másrészt G. Hampshire az irányelv 8. cikkének közvetlen alkalmazandósága hiányában csak az állam felelősségének megállapítására irányuló kereset formájában érvényesítheti követelését. Az ilyen eljárás azonban eleve kilátástalan, mivel a Bíróság a Hogan ítéletben megállapította, hogy az irányelv 8. cikkének súlyos megsértése csak 2007. január 25‑től feltételezhető, ( 4 ) a jelen esetben azonban a munkáltató már 2006‑ban fizetésképtelenné vált.

29.

Először is rá kell mutatni arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint kizárólag a nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira tekintettel megítélje mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szükségességét az ügydöntő határozat meghozatalához, mind a Bíróság elé terjesztett kérdések relevanciáját; kivételt képeznek mindazonáltal azok az esetek, amelyekben nyilvánvaló, hogy az uniós jog értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával. ( 5 )

30.

A jelen esetben azonban mindenképpen tisztázni kell az alapeljárásban azt a kérdést, hogy megfelel‑e a 2008/94 irányelv 8. cikke szerinti követelményeknek a védett kötelezettségeknek a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény rendelkezései alapján történő kiszámítása. Ha ugyanis nem ez a helyzet, akkor a PPF‑nek felül kell vizsgálnia a védett kötelezettségek értékelését. Nem vitatható tehát, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések az alapügyben fennálló konkrét jogvitára vonatkoznak, és annak szempontjából relevánsak.

31.

Egyébként az a kérdés, hogy az alapügy körülményei között közvetlenül alkalmazandó‑e az irányelv 8. cikke, vagy csak az állam felelősségének megállapítására irányuló kereset jöhet szóba, éppen az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát képezi. ( 6 ) Semmiképpen sem nyilvánvaló, hogy az irányelv 8. cikke nem alkalmazandó közvetlenül.

32.

Ebből az következik, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

33.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra szeretne választ kapni, hogy a Bíróság Robins ítéletében ( 7 ) és Hogan ítéletében ( 8 ) foglaltak fényében úgy kell‑e értelmezni a 2008/94 irányelv 8. cikkét, hogy a tagállamoknak olyan védelmi rendszereket kell kialakítaniuk, amelyek garantálják, hogy a munkáltató fizetésképtelensége esetén minden egyes munkavállaló megkapja összesített öregségi nyugdíjjogosultsága értékének legalább 50%‑át.

34.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság másodlagosan azt szeretné kideríteni, hogy az olyan nemzeti rendszer is megfelelhet‑e az irányelv követelményeinek, amely egyedi esetben a) felső korlátok összegszerű meghatározása vagy b) az összegek éves növelésének hiánya miatt azzal jár, hogy a munkavállaló összesített jogosultsága értékének 50%‑ánál kevesebbet kap kompenzációként. A b) esetben tehát a kompenzáció szintje csak idővel, a kiigazítás hiánya miatt eshet az összesített jogosultság szintjének 50%‑a alá.

35.

A második kérdés b) pontjára adandó válasz tehát attól függ, hogy milyen értéket részesít védelemben az irányelv 8. cikke: azt az összeget, amelyre a munkavállaló a munkáltató fizetésképtelenné válásának időpontjában igényt tarthatott, vagy az összesített öregségi nyugdíjjogosultság egészét.

36.

Mivel mind az első, mind a második kérdés az irányelv 8. cikkének a védelmi szintet érintő értelmezésére és az e rendelkezéssel kapcsolatban eddig született ítélkezési gyakorlat értelmezésére vonatkozik, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdéssel együtt kell foglalkozni.

37.

Ennek során először azt kell megvizsgálni, hogy az irányelv 8. cikke – a munkavállalók összessége számára biztosított pusztán átlagos védelmi szinttel szemben – egyéni garanciát nyújt‑e minden egyes munkavállalónak (erre vonatkozóan lásd az 1. pontot), majd pedig azzal a kérdéssel kell foglalkozni, hogy adott esetben milyen értékre vonatkozik e minimális garancia (erre vonatkozóan lásd a 2. pontot). Végezetül az Egyesült Királyságnak a védelmi szint jelen esetben történő korlátozása melletti érveivel foglalkozom (erre vonatkozóan lásd a 3. pontot).

38.

A 2008/94 irányelv 8. cikke értelmében „[a] tagállamok biztosítják, hogy […] az öregségi ellátásra vonatkozó, […] már megszerzett vagy jövőbeli jogosultságaik tekintetében megteszik a szükséges intézkedéseket a munkavállalók […] érdekeinek védelmében”.

39.

Arra a kérdésre, hogy a tagállamok konkrétan milyen védelmi szintet kötelesek biztosítani e rendelkezésre tekintettel, a Bíróság már választ adott Robins ítéletében és Hogan ítéletében. ( 9 ) Ennek során a Bíróság a Robins ügyben megállapította, hogy az ellátási szintnek „bizonyos körülmények között […] a munkavállaló által igényelhető jogosultságok 20 vagy 49%‑ra, azaz e jogosultságok legalább felére” történő lecsökkenése esetén már nem lehet szó a munkavállalók érdekeinek a fent idézett rendelkezés értelmében vett védelméről. ( 10 ) A Hogan ügyben és a Webb‑Sämann ügyben aztán a Bíróság megerősítette ezen értelmezést. ( 11 )

40.

A Bíróságnak az irányelv 8. cikkének védelmi szintjével kapcsolatos idézett kijelentését minden munkavállalót megillető egyéni minimális garanciaként kell értelmezni.

41.

Egyrészt már a Bíróság által választott megfogalmazásból is ez következik: a Bíróság azt állapította meg, hogy az irányelv 8. cikke értelmében „a munkavállalók […] érdekeinek védelm[e]” már akkor sem biztosított, ha bizonyos esetekben ( 12 ) az összesített jogosultság értékének legalább felét nem kompenzálják. Ez arra utal, hogy már az is elég az irányelv megsértésének megvalósításához, ha a szükséges védelmi szint valamely egyedi esetben nem biztosított.

42.

Ennek megfelelően a Hogan ügyben az irányelv 8. cikke súlyos megsértésének megállapításához elegendő volt, hogy az Írországban alkalmazandó rendszer alapján tíz név szerint megnevezett munkavállalónak egyéni nyugdíjjogosultságaik értékének kevesebb mint 50%‑át fizették ki korábbi munkáltatójuk fizetésképtelenné válása után. ( 13 ) Ebből az következik, hogy elegendő, ha csak kisszámú ellátottat – mint például az alapügyben a T&N munkavállalóinak körülbelül 0,1–0,2%‑át – érintik 50%‑ot meghaladó csökkenések.

43.

A Bíróság másrészt hangsúlyozza állandó ítélkezési gyakorlatában az irányelv azon célkitűzését, hogy az minden munkavállalónak minimális szintű védelmet kíván biztosítani. ( 14 ) E cél azonban csak akkor érhető el ténylegesen, ha a minimumszabály minden egyes munkavállalóra vonatkozik, és minden egyes munkavállaló hivatkozhat arra. A nyugdíjjogosultság „főszabály szerint” csupán 50%‑a folyósítása biztosításának az Egyesült Királyság által előnyben részesített követelményével viszont az egyedi esetben megvalósuló teljes védelemnélküliség is összeegyeztethető lenne. Az irányelv alapjául szolgáló minimum harmonizációs elgondolás azonban éppen az irányelv által kötelezőnek nyilvánított védelmi szint biztosításának mellőzését tiltja meg. ( 15 ) Ezért nem engedhető meg, hogy egyes munkavállalók kikerüljenek e minimumszabály hatálya alól.

44.

Az irányelv jelenlegi 8. cikkének előkészítő anyagaiból egyébként az derül ki, hogy az uniós jogalkotó szándéka a szabályozással a túlzott szigor elkerülése volt. ( 16 ) Megfelel a rendkívüli esetekre vonatkozó szabályozás természetének, hogy az éppen az egyedi eset sajátosságainak figyelembevételét szolgálja.

45.

Ennek megfelelő következtetés vonható le egyébként már a Robins ítélet és a Hogan ítélet alapjául szolgáló helyzetből is: mindkét ügyben az irányelv nem megfelelő átültetése miatt az Egyesült Királyságot, illetve Írországot terhelő kártérítési felelősség kérdéséről is szó volt. E felelősség egyik kötelező feltétele az a körülmény, hogy a rendelkezés a magánszemélyeket alanyi jogokkal ruházza fel. ( 17 ) A Bíróság e tekintetben végeredményben azt feltételezte, hogy a tagállam felelőssége csak az átültetési kötelezettség súlyos megsértésének megállapításától függ, ( 18 ) így minden más feltétel fennáll, különösen tehát alanyi jogoknak az irányelv 8. cikke általi keletkeztetése.

46.

Mindezek alapján a jelen összefüggésben is abból kell kiindulni, hogy az irányelv 8. cikke egyéni jogot biztosít az érintett munkavállalóknak összesített öregségi nyugdíjjogosultságaik legalább 50%‑ának biztosítására. Mivel tehát az első kérdésre igenlő választ kell adni, a második kérdés a) pontjára nemleges választ kell adni.

47.

Végezetül meg kell még említeni, hogy az irányelv 8. cikke szerinti minimális garanciát természetesen minden eljárási szakaszban, különösen a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény által előírt értékelési időszak ( 19 ) során is biztosítani kell.

48.

Felmerül továbbá a kérdés, hogy csak a jogosultságoknak a munkáltató fizetésképtelenné válásának időpontjában fennálló összegszerű értékére vonatkozik‑e a 2008/94 irányelv 8. cikke szerinti minimális garancia, vagy az ellátás szintjének a nyugdíjban töltött idő egészét átfogóan előírt növelésére is kiterjed.

49.

Az ítélkezési gyakorlat ezzel kapcsolatban már tisztázta, hogy az irányelv 8. cikkének célja a járulékfizetés útján megszerzett teljes nyugdíjjogosultság védelme. Így a Bíróság a Webb‑Sämann ügyben megállapította, hogy – például az irányelv 3. cikkével ellentétben – a 8. cikk célja az, hogy „hosszú távon biztosítsa a munkavállalók érdekeinek védelmét, mivel a már megszerzett vagy jövőbeli jogokhoz fűződő ilyen érdekek főszabály szerint a nyugdíjban töltött idő egészére kiterjednek” ( 20 ).

50.

Ez következik az irányelvtervezet előkészítő anyagaiból is, amelyek szerint az irányelv 8. cikkének célja annak biztosítása, hogy a munkavállaló által „az üzemben hosszú évek munkájával megszerzett” ( 21 ), ellátásra vonatkozó ígéretek teljesíthetők legyenek. A Bíróság ennélfogva egyfajta „késleltetett díjazásnak” tekinti az állandó ítélkezési gyakorlatban a munkavállalókat szakmai kiegészítő ellátás alapján megillető nyugdíjjogosultságokat. ( 22 )

51.

Ha azonban a nyugdíjjogosultságok előírt növelését nem veszik figyelembe a minimális szintű védelem számításakor, akkor nem kellő mértékben kerül sor a korábban befizetett járulékok figyelembevételére. Az előírt éves növelés ugyanis bele van számítva a járulékfizetésekbe.

52.

Következésképpen a 2008/94 irányelv 8. cikke értelmében vett tagállami védelmi rendszereknek is biztosítaniuk kell a jogosultságok növekedését annyiban, amennyiben a garantált összeg az évek múlásával sem eshet az eredetileg egy nyugdíjban eltöltött évre megszerzett érték 50%‑a alá.

53.

Tehát az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés egészére nemleges választ kell adni.

54.

Azt kell tehát még megvizsgálni, hogy a jelen esetben igazolható‑e egyéb okokkal az alacsony egyéni védelmi szint.

55.

Az Egyesült Királyság első okként azt említi, hogy G. Hampshire nyugdíjának szintje már egyébként is különösen magas más munkavállalókéhoz képest, és e jogosultságok teljes kompenzációja nem lenne társadalmilag elfogadható.

56.

Amint már a Bíróság leszögezte, az irányelv 8. cikkének keretében nem áll fenn a jogosultságok elvesztésével szembeni teljes körű garanciavállalásra vonatkozó kötelezettség. ( 23 ) Önmagában tehát nem kizárt, hogy a jogosultságoknak felső korlátot szabjanak. A tagállamok valójában figyelembe vehetik, és kötelesek is figyelembe venni az irányelv átültetése során a kiegyensúlyozott gazdasági és társadalmi fejlődés szükségességének követelményeit. ( 24 )

57.

Ezért lehetséges – amint azt alapvetően a vitatott nemzeti szabályozás is előírja – a kompenzáció szintjét a jogosultságok teljes mértékétől függően eltérően magasan szabályozni, és a korábban magasabb jövedelemmel és ennélfogva nagyobb mértékű jogosultságokkal rendelkező ellátottakra ezáltal nagyobb terhet róni. Társadalmi egyensúly teremthető azáltal, hogy ezen ellátottaknak csak jogosultságaik értékének 50%‑át térítik meg. ( 25 ) Nem jelenthet azonban megfelelő egyensúlyt egyes egyénektől az irányelv védelmét a legteljesebb mértékben megtagadni.

58.

Ez egyrészt az irányelv azon célkitűzéséből következik, hogy a munkával töltött évek alatt befizetett járulékokat díjazni kell, és figyelembe veszi azt a körülményt, hogy a foglalkoztatói nyugellátáson alapuló jogosultságok „késleltetett díjazásnak” minősülnek. ( 26 ) Másrészt a PPF‑et nem adóból, hanem a szakmai kiegészítő ellátórendszerek hozzájárulásaiból és azok eszközeinek átvétele útján finanszírozzák. A tárgyaláson emellett elhangzott, hogy e hozzájárulások kiszámítása kockázatalapú, és a nagymértékű kötelezettségekkel terhelt ellátórendszerek ezért arányosan magasabb hozzájárulást is kötelesek fizetni a PPF‑nek.

59.

Minderre tekintettel szociálisan megfelelő kompenzációnak tűnik, ha az uniós jog minden munkavállaló tekintetében 50%‑os minimális garanciát ír elő. Az alapügyben egyébként csak kevés munkavállalót érint jogosultságaik korlátozása. Ezért a lehetséges pénzügyi hatások sem bírnak kiemelkedő jelentőséggel a rendszer teljes költségeihez képest.

60.

A jogosultságok korlátozásának második okaként az Egyesült Királyság kormánya az úgynevezett moral hazard, vagyis az annak veszélye elleni küzdelemre hivatkozik, hogy az ügyvezetési szintű alkalmazottak szándékosan az üzleti tevékenységre nézve ártalmas magatartást tanúsítanak. Az a tudat, hogy nyugdíjjogosultságaikat az állam a vállalkozás fizetésképtelensége esetén is biztosítja, visszatarthatja a vezető állású alkalmazottakat attól, hogy bizonyos körülmények között a vállalkozás fizetésképtelenséget előidéző, túlzottan kockázatos döntéseket hozzanak.

61.

Igaz, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelel, hogy az uniós jogi rendelkezésekre senki sem hivatkozhat csalárd módon vagy visszaélésszerűen. ( 27 ) Ezen általános jogelvet ( 28 ) pontosítva a 80/987 irányelv – immár a 2008/94 irányelv 12. cikkének a) pontjával felváltott –10. cikke kifejezetten elismeri a tagállamok ahhoz való jogát, hogy megtegyék a visszaélések elkerüléséhez szükséges intézkedéseket.

62.

Az Egyesült Királyság mindazonáltal egyáltalán nem hivatkozik arra, hogy a jogosultságok felső korlátjára vonatkozó szabályozás a 80/987 irányelv – immár a 2008/94 irányelv 12. cikkével felváltott –10. cikkében foglalt felhatalmazáson alapulna. Ennek megfelelően a nemzeti szabályozás alkalmazhatósága az ellátott visszaélésszerű magatartásának tagállami bíróságok általi megállapítását sem feltételezi. ( 29 ) Pusztán hasonló célkitűzéssel rendelkező más tagállami intézkedések azonban az irányelv konkrét visszaélések elleni küzdelemre vonatkozó kifejezett felhatalmazása mellett nem alkalmazhatók.

63.

A nyugdíjakról szóló 2004. évi törvényben foglalt szabályozás mindenképpen túlmegy azon, ami a moral hazard elleni küzdelemhez szükséges. ( 30 )

64.

Egyrészt már az az alapfeltevés is merésznek tűnik, hogy egy idő előtt kilépő, megfelelően magas nyugdíjjogosultsággal rendelkező vezető állású alkalmazott nagy valószínűséggel maga felelős a vállalkozás fizetésképtelenségéért. Másrészt a rendes nyugdíjkorhatárt már elérő vezető állású alkalmazottakra egyáltalán nem vonatkozik a felső korlát, még akkor sem, ha esetleg kockázatos és a munkáltató fizetésképtelenné válásában közreható vállalkozói döntésekben vettek részt. A nemzeti szabályozás ezért semmiképpen sem koherens és szisztematikus módon követi az Egyesült Királyság kormánya által hivatkozott célt. ( 31 ) Az életkor ugyanis nyilvánvalóan nem megfelelő kritérium arra, hogy ahhoz kössék a visszaélés veszélyét.

65.

Összefoglalva, a nemzeti szabályozás tehát egyfajta általános gyanút állít fel a nyugdíjkorhatárt még el nem érő vezető állású alkalmazottakkal szemben, ami ellentétes a visszaélés elleni küzdelem alapvető elgondolásával. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis nem megengedett a visszaélésre vonatkozó általános vélelem. ( 32 )

66.

Az első két kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a 2008/94 irányelv 8. cikkét úgy kell értelmezni, hogy – az ezen irányelv 12. cikkének a) pontja értelmében vett konkrét visszaélésekre is figyelemmel – a munkáltató fizetésképtelensége esetén minden egyes munkavállaló az öregségi ellátásra vonatkozó, már megszerzett vagy jövőbeli jogosultsága teljes értékének legalább 50%‑ának megfelelő összegű kompenzációt igényelhet.

67.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés a 2008/94 irányelv 8. cikkének alapeljárásbeli közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozik.

68.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróságok feladata a magánszemélyekre vonatkozóan az uniós rendelkezésekből következő bírói védelem és e rendelkezések hatékony érvényesülésének biztosítása. ( 33 ) Ha valamely irányelv ilyen rendelkezéseket tartalmaz, akkor a tagállami bíróságok kötelesek ezenkívül a nemzeti jog alkalmazása során azt a lehető legnagyobb mértékben az irányelv szövege és célja alapján értelmezni annak érdekében, hogy elérje az irányelv által kitűzött célt, és ily módon megfeleljen az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdésének. ( 34 )

69.

Ha a nemzeti bíróság véleménye szerint nem lehetséges az irányelvvel összhangban álló értelmezés, az irányelvi rendelkezés közvetlenül is alkalmazható. Ez a határidőn belüli átültetés elmulasztása vagy helytelen átültetés esetén az irányelv minden olyan rendelkezésére vonatkozik, amely a tartalma alapján feltétlen és kellően pontos (erre vonatkozóan lásd az 1. pontot), amennyiben e rendelkezésekre az állammal szemben hivatkoznak (erre vonatkozóan lásd a 2. pontot). ( 35 )

70.

A Bíróság a Francovich ügyben pontosította, hogy milyen feltételek mellett kell valamely rendelkezést a tartalma alapján feltétlennek és kellően pontosnak tekinteni. Eszerint három szempontot kell figyelembe venni: egyrészt a kedvezményezettet, másrészt a jogosultság tartalmát, harmadrészt pedig a jogosultság címzettjét, vagyis az érintett cselekmény vagy kötelezettség kötelezettjének személyét. ( 36 ) A Francovich ügytől eltérően a jelen ügyben a közvetlen alkalmazás mindhárom említett kritériuma teljesül, és a címzett a jelen esetben egyértelműen kiderül a nemzeti átültető szabályozásból. ( 37 )

71.

A 2008/94 irányelv 8. cikkének szövegéből egyértelműen kiderül, hogy a cél a munkáltatójuk fizetésképtelensége által érintett munkavállalók védelme. A Bíróság már megállapította, hogy azt a személyi kört, amelyet megilletnek az említett irányelv garanciái, az irányelv olyan pontosan és feltétlenül határozza meg, ahogyan azt az ítélkezési gyakorlat a rendelkezés közvetlen alkalmazásához megkívánja. ( 38 )

72.

Önmagában az irányelv 8. cikkének szövege alapján kevésbé egyértelmű ( 39 ) a munkavállalóknak biztosítandó jogosultság konkrét tartalma.

73.

Mindazonáltal a Bíróság a Francovich ügyben már leszögezte, hogy önmagában a több eszköz közötti választás lehetősége nem zárja ki, hogy az irányelv érintett rendelkezései közvetlenül alkalmazhatók legyenek. ( 40 ) Ellenkezőleg, elegendő, hogy az adott rendelkezés alapján meghatározható egy minimális garancia. ( 41 ) Ebben az értelemben a Bíróság a Webb‑Sämann ügyben megállapította, hogy jóllehet a tagállamok széles körű mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a 2008/94 irányelv 8. cikkének végrehajtásakor, ugyanúgy kötelesek biztosítani a munkavállalók e rendelkezésben előírt minimális szintű védelmét. ( 42 )

74.

E minimális garancia pontos tartalma kétségtelenül kiderül a Bíróság e rendelkezéssel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából. ( 43 ) Ennek keretében az ítélkezési gyakorlat magyarázza és pontosítja e rendelkezés jelentését és terjedelmét, amely szerint azt hatálybalépésének időpontjától értelmezni és alkalmazni kell, illetőleg értelmezni és alkalmazni kellett volna. ( 44 )

75.

A közvetlenül alkalmazni kívánt rendelkezés tartalmának pontosságára és feltétlenségére vonatkozó követelmény célja egy a gyakorlatban használható jogosultság garantálása. Ebben az értelemben hangsúlyozza a Bíróság az állandó ítélkezési gyakorlatban, hogy a rendelkezésnek olyan pontosnak kell lennie, hogy egy jogalany hivatkozhasson rá, és a bíróság alkalmazhassa. ( 45 ) Az értékelés szempontjából ezért döntő jelentőséggel bír, hogy a jogalkalmazó számára kétségtelenül kiderül‑e a pontos tartalom, mégpedig magából a rendelkezésből, annak összefüggéséből és keletkezéséből, ( 46 ) valamint az azzal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot felhasználva. ( 47 )

76.

A PPF felelősei számára legkésőbb a Robins ítélet 2007. január 25‑i kihirdetése óta egyértelmű volt, hogy nem alkalmazhatnak olyan számítási alapot, amely alapján bizonyos munkavállalók összesített jogosultságaik 50%‑ánál alacsonyabb értékű kompenzációban részesülnek. ( 48 ) Ehelyett az irányelv 8. cikkét közvetlenül alkalmazva az összesített nyugdíjjogosultságok legalább 50%‑ában kellett volna meghatározni a kompenzációs jogosultságok felső határát.

77.

A 2008/94 irányelv 8. cikkéből eredő kötelezettség tartalmát tehát 2011. szeptember 19‑én, a PPF szóban forgó értékelési határozatának napján ( 49 ) feltétlennek és kellően pontosnak kellett tekinteni.

78.

Ami a kötelezettség címzettjét illeti, a Bíróság rámutatott arra, hogy az irányelv 8. cikke keretében a tagállamok tág mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a védelem megvalósítása tekintetében. Így a védelem biztosítható például a hatóságok általi közvetlen finanszírozás, a munkáltatót terhelő biztosítási kötelezettség vagy garanciaintézet létrehozása útján. ( 50 )

79.

Mindazonáltal a Bíróság a Gharehveran ügyben szintén a címzettek meghatározottságának kérdésével kapcsolatban megállapította, hogy a magánszemélyeknek lehetővé kell tenni az irányelvre való hivatkozást, amennyiben a tagállam e mérlegelési jogkört teljes mértékben kimerítette. ( 51 ) Következésképpen a tagállamnak ragaszkodnia kell az irányelv átültetése során hozott döntéshez, ha e döntés a tagállamot megillető mérlegelési jogkör gyakorlását jelenti. ( 52 )

80.

A Francovich ügyben a Bíróság csak azért nem tekintette közvetlenül alkalmazhatónak a 80/987 irányelv 3. cikkét a címzett meghatározottsága tekintetében, mert az érintett tagállam egyáltalán nem ültette át ezen irányelvet. A Bíróság akkor azt állapította meg, hogy az Olasz Köztársaság nem tekinthető az érintett kötelezettség kötelezettjének pusztán azért, mert nem ültette át az irányelvet. ( 53 )

81.

A jelen ügyben azonban más a helyzet: az Egyesült Királyság olyan szabályozást fogadott el a 2008/94 irányelv átültetésére, amely csak az előírt 50%‑os minimális garancia tekintetében nem felel meg ezen irányelv 8. cikke előírásainak. A nemzeti szabályozás azonban egyértelműen meghatározza a számítás elvégzéséért és a felelősségvállalásért felelős személyt, amely a PPF. Ezenfelül részletes szabályok születtek a PPF finanszírozásáról és a szakmai kiegészítő ellátórendszerek megszüntetéséről. ( 54 )

82.

A jelen ügyben ennélfogva az irányelv 8. cikkéből eredő kötelezettség címzettje is feltétlenül és kellően pontosan van meghatározva.

83.

Elismert, hogy valamely irányelv feltételhez nem kötött és kellően pontos rendelkezéseire nem csak valamely tagállammal és annak összes közigazgatási szervével szemben lehet hivatkozni, ( 55 ) hanem olyan más szervezetekkel és szervekkel szemben is, amelyek az állam felügyelete vagy ellenőrzése alatt állnak, vagy többletjogosultságokkal rendelkeznek. ( 56 )

84.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon szervezetek között, amelyekkel szemben valamely irányelv olyan rendelkezéseire lehet hivatkozni, amelyek közvetlen hatállyal bírhatnak, szerepelnek azok a szervezetek, amelyeket jogi formájuktól függetlenül, hatóság döntése alapján közfeladat ellátásával bíztak meg, és amelyek e célból a magánszemélyek közötti jogviszonyokra alkalmazandó szabályokból következőkhöz képest többletjogosultságokkal rendelkeznek. ( 57 )

85.

A PPF ilyen szervezet. Az az irányelvben meghatározott, a konkrét védelmi szint minden egyes egyedi esetben történő meghatározására és bizonyos körülmények között a munkavállalók jogosultságaiért viselt felelősség átvállalására irányuló közfeladatot látja el. ( 58 ) A PPF ezenkívül a fenti meghatározás értelmében többletjogosultságokkal rendelkezik, ( 59 ) mivel a jogosult szakmai kiegészítő ellátórendszerekre díjat vethet ki, és a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény 154. cikke alapján ezenfelül jogosult a szakmai kiegészítő ellátórendszereket azok megszüntetése keretében a szükséges utasításokkal ellátni. A tárgyaláson egyébként az derült ki, hogy a felek között nem vitatott a PPF állami szervi minősége.

86.

Valamely irányelv közvetlenül nem keletkeztethet magánszemélyekre vonatkozó kötelezettséget. ( 60 )

87.

Az Egyesült Királyság ezért elutasítja a 2008/94 irányelv 8. cikkének alapeljárásbeli közvetlen alkalmazását, mivel e rendelkezésre nem lehet a T&N nyugdíjrendszerhez hasonló magánrendszerrel szemben hivatkozni.

88.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból azonban kiderül, hogy az alapeljárás tárgyát éppen nem annak vizsgálata képezi, hogy G. Hampshire követelheti‑e közvetlenül a T&N‑től az összesített nyugdíjjogosultsága legalább 50%‑ának megfelelő összegű kompenzáció kifizetését. Az alperes, illetve az ellenérdekű fél az alapeljárásban valójában a PPF. A vita tárgyaként a nemzeti bíróság a védett kötelezettségek kifizetést megelőző, PPF általi értékelését jelöli meg. E határozat útján kerül sor azon kompenzáció összegének kötelező megállapítására, amelyet a munkavállalók mind a PPF általi felelősségvállalás esetén, mind a PPF‑en kívüli esetleges megszüntetés esetén kapnak.

89.

Az alapeljárásban tehát kizárólag annak kérdése merül fel, hogy a PPF‑hez hasonló szervezet kötelezhető‑e a védett kötelezettségek értékelésének újbóli elvégzésére, és ennek során az irányelv 8. cikkének közvetlen alkalmazására.

90.

Igaz, hogy a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény azt írja elő, hogy továbbra is a T&N felelős a kifizetésért, ha vagyonában az állam által meghatározott PPF kompenzáció biztosításához elegendő eszköz áll rendelkezésre. Ez azonban nem jár a rendelkezésnek a T&N‑nel szembeni közvetlen alkalmazásával. A nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény valójában csak azt írja elő, hogy a többlet fennállásának különleges esetében a szakmai ellátórendszer kívül marad a PPF‑en, mert nincs szükség pénzügyi támogatásra. A szakmai kiegészítő ellátórendszer megszüntetésére azonban ez esetben is a Board utasításai szerint kerül sor, még ha a PPF‑en kívül is. Ha a védett kötelezettségek az értékelés felülvizsgálatát követően meghaladják a rendelkezésre álló eszközöket, a PPF‑nek mindenképpen át kell vállalnia a felelősséget.

91.

Az alapjogvita tárgya, amint az az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kiderül, és amint azt a Bíróság előtti tárgyaláson is ismertették, arra korlátozódik, hogy a PPF‑től az irányelv 8. cikkének közvetlen alkalmazását követeljék a kötelezettségek kiszámítása során. Bizonyos körülmények között a PPF‑et ennek során arra is kötelezni kérik, hogy az uniós joggal összhangban gyakorolja utasítási hatáskörét a T&N‑nel szemben.

92.

Az a hatás tehát, amelyet adott esetben következő lépésben a PPF‑kompenzáció kiszámítása az olyan kiegészítő ellátórendszerekre gyakorol, amelyek eszközei pénzügyi támogatás nélkül is elegendőek, puszta reflexként jellemezhető. Az a nyugdíjakról szóló 2004. évi törvény sajátosságaiból, nem pedig magából az irányelvből ered. Amennyiben azonban ezt a T&N‑t érintő hátránynak kívánnánk tekinteni, annyiban a Bíróság ítélkezési gyakorlata elismerte, hogy a harmadik személyek jogait érintő egyszerű negatív hatások, még ha ezek bizonyosak is, akkor sem indokolják annak megtagadását egy magánszemélytől, hogy a tagállammal szemben valamely irányelv közvetlenül alkalmazandó rendelkezésére hivatkozhasson. ( 61 )

93.

A többi munkavállaló a T&N‑től G. Hampshire és a többi felperes túlzottan alacsony összegben megállapított kompenzációs jogosultságai miatt keletkezett többlet felosztása során elismerten további kifizetéseket kaphatott. E tekintetben mindazonáltal rá kell mutatni arra, hogy az esetleges ilyen előny puszta megszüntetését szintén nem lehet az irányelv hivatkozott rendelkezéséből eredő harmadik személyt sújtó kötelezettségnek minősíteni. ( 62 )

94.

Így azt javasolom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg: