1. 

A nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 2013/33/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) (a továbbiakban: befogadási irányelv) tartalmazza azon okok listáját, amelyek miatt egy tagállam elrendelheti valamely nemzetközi védelmet kérelmező személy őrizetbe vételét. Ezen okok között szerepel a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének e) pontja, amelynek tárgya „a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme” (a továbbiakban: a vitatott rendelkezés). Előzetes döntéshozatal iránti kérelmével a Raad van State (államtanács) e rendelkezésnek az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 6. cikke által garantált, a szabadsághoz és biztonsághoz való joggal való összeegyeztethetőségével kapcsolatban tesz fel kérdést a Bíróságnak. E kérdést egy 2014. szeptember 14‑i azon határozatra vonatkozó jogvita keretében terjesztették a Bíróság elé, amely olyan menedékkérő Hollandiában történő őrizetbe vételét rendelte el, akivel szemben elsősorban lopás miatt több alkalommal is bűnösséget megállapító ítéletet hoztak, és akivel szemben a menedékjog iránti utolsó kérelmének benyújtását megelőzően kiutasítási végzést hoztak, valamint beutazási tilalmat rendeltek el.

2.

A menekültek helyzetére vonatkozó, 1967. január 31‑én New Yorkban aláírt, 1967. október 4‑én hatályba lépő jegyzőkönyvvel kiegészített, a menekültek helyzetére vonatkozó, 1951. július 28‑án Genfben aláírt és 1954. április 22‑én hatályba lépő egyezmény ( 3 ) (a továbbiakban: genfi egyezmény) 31. cikkének (1) bekezdése értelmében a Szerződő Államok az országba való jogellenes belépésük vagy tartózkodásuk miatt nem sújtják büntetéssel azokat a menekülteket, akik közvetlenül olyan területről érkeztek, ahol életük vagy szabadságuk az említett egyezmény 1. cikkében foglalt meghatározás értelmében veszélyeztetve volt, és akik engedély nélkül lépnek be területükre, illetőleg tartózkodnak ott, feltéve, hogy haladéktalanul jelentkeznek a hatóságoknál és kellőképpen megindokolják jogellenes belépésüket, illetőleg jelenlétüket.

3.

A genfi egyezmény 32. cikkének (1) bekezdése szerint a Szerződő Államok nem utasítják ki a területükön jogszerűen tartózkodó menekülteket, kivéve állambiztonsági vagy közrendi okok alapján.

4.

Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) „Szabadsághoz és biztonsághoz való jog” című 5. cikke szerint:

„(1)   Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:

(2)   Minden letartóztatott személyt haladéktalanul tájékoztatni kell az általa értett nyelven letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról.

(3)   E Cikk [(1) bekezdése c) pontjának] rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében, vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. […]

(4)   Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.

(5)   Mindenkinek, aki e Cikk rendelkezéseinek megsértésével végrehajtott letartóztatás vagy őrizetbe vétel áldozata, joga van kártalanításra.”

5.

Az EJEE „Az Egyezmény hatályának felfüggesztése szükséghelyzet esetén” című 15. cikkének (1) bekezdésében azt mondja ki, hogy „[h]áború vagy a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot esetén bármely Magas Szerződő Fél a jelen Egyezményben meghatározott kötelezettségeitől eltérő intézkedéseket tehet a helyzet szükségessége által feltétlenül megkívánt mértékben, feltéve, hogy az ilyen intézkedések nem ellentétesek egyéb nemzetközi jogi kötelezettségeivel”. A szabadsághoz és biztonsághoz való jog azok közé tartozik, amelyektől a részes államok ilyen körülmények között eltérhetnek. ( 4 )

6.

Az EUSZ 4. cikk (2) bekezdése többek között arról rendelkezik, hogy az Európai Unió „[t]iszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük […] a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét”, valamint hogy az utóbbi „az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad”.

7.

Az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése szerint a Chartában foglalt jogokat, szabadságokat és elveket a Charta VII. címében foglalt, az értelmezést és alkalmazást szabályozó általános rendelkezéseknek megfelelően kell értelmezni, kellően figyelembe véve a Chartában említett azon magyarázatokat, amelyek meghatározzák az egyes rendelkezések eredetét.

8.

Az EUMSZ 72. cikk szerint az Uniónak az e szerződés harmadik részének a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségről szóló V. címe alapján folytatott politikája nem érinti a közrend fenntartásával, illetve a belső biztonság megőrzésével kapcsolatos tagállami hatáskörök gyakorlását. Az ugyanezen cím alatt szereplő, az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése szerint az Unió közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikát alakít azzal a céllal, hogy a nemzetközi védelmet igénylő harmadik országbeli állampolgárok mindegyike számára megfelelő jogállást kínáljon, és biztosítsa a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását. E cikk ezt követően kimondja, hogy e politikának összhangban kell lennie különösen a genfi egyezménnyel.

9.

A Charta 6. cikke szerint mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.

10.

A Charta 51. cikkének (1) bekezdése többek között előírja, hogy a Charta rendelkezéseinek címzettjei – a szubszidiaritás elvének megfelelő figyelembevétele mellett – az Unió intézményei, szervei és hivatalai, valamint a tagállamok annyiban, amennyiben az Unió jogát hajtják végre.

11.

A Chartának „A Charta értelmezésére és alkalmazására vonatkozó általános rendelkezések” című VII. címében foglalt, „A jogok és elvek hatálya és értelmezése” című 52. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az e Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az arányosság elvére figyelemmel korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.

[…]

(3)   Amennyiben e Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az [EJEE‑ben] biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Ez a rendelkezés nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.

[…]

(7)   Az Unió és a tagállamok bíróságainak kellően figyelembe kell venniük e Charta értelmezésére vonatkozó iránymutatásként készült magyarázatokat.”

12.

A befogadási irányelv preambuluma többek között azt mondja ki, hogy a közös európai menekültügyi rendszert is magában foglaló közös menekültpolitika részét képezi az Uniónak a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló olyan térség fokozatos létrehozására irányuló célkitűzésének, amely nyitva áll mindazok számára, akik kényszerítő körülmények miatt jogosan keresnek védelmet az Unióban. ( 5 ) Ugyancsak e preambulum szerint a nemzetközi védelmet kérelmezők őrizetbe vételét és őrizetben tartását azon alapvető elvvel összhangban kell alkalmazni, hogy – különösen a tagállamok nemzetközi jogi kötelezettségeivel és a genfi egyezmény 31. cikkével összhangban – senki sem tartható őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy ilyen védelmet kér. ( 6 ) A kérelmezőket őrizetbe venni tehát csak a befogadási irányelvben megállapított, nagyon egyértelműen meghatározott kivételes körülmények között lehetséges, és mind az ilyen őrizet módja, mind célja tekintetében a szükségesség és az arányosság elvét kell alkalmazni. ( 7 ) Az őrizet ezenfelül nem lépheti túl azt az időt, amely a vonatkozó eljárások lefolytatásához észszerűen szükséges. ( 8 ) Az említett irányelv (17) preambulumbekezdése szerint „[a]z őrizetnek az ezen irányelvben meghatározott okai nem érintik az őrizet egyéb olyan okait – ideértve a büntetőeljárás keretében történő őrizetben tartás okait –, amelyek a nemzeti jog szerint a harmadik országbeli állampolgár vagy a hontalan személy nemzetközi védelem iránti kérelmétől függetlenül alkalmazandók”. Végül, a befogadási irányelv preambuluma kimondja, hogy az irányelv tiszteletben tartja az alapvető jogokat, valamint különösen betartja a Chartában elismert alapelveket, továbbá biztosítani kívánja az emberi méltóság teljes mértékű tiszteletben tartását, és előmozdítani többek között a Charta 6. cikkének alkalmazását. ( 9 )

13.

A befogadási irányelv 2. cikke szerint az irányelv alkalmazásában:

„[...]

[…]

[…]”

14.

A befogadási irányelv „Őrizet” című 8. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben [helyesen: vehetnek őrizetbe] kizárólag azon az alapon, hogy az érintett [az eljárási irányelvnek ( 12 )] megfelelően kérelmet nyújtott be.

(2)   Amennyiben szükségesnek bizonyul, valamint az egyes esetek egyéni értékelése alapján a tagállamok őrizetbe vehetik a kérelmezőt, amennyiben kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony.

(3)   A kérelmezőt csak akkor lehet őrizetbe venni, ha:

(4)   A tagállamok nemzeti jogukban biztosítják az őrizet alternatíváival – úgymint a hatóságoknál való rendszeres jelentkezéssel, pénzügyi garancia [helyesen: pénzügyi biztosíték] letétbe helyezésével, vagy egy kijelölt helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséggel – kapcsolatos szabályok megállapítását.”

15.

A befogadási irányelvnek a „Biztosítékok [helyesen: Garanciák] az őrizetben tartott kérelmezők számára” című 9. cikke többek között a következőket mondja ki:

„(1)   A kérelmezőt a lehető legrövidebb időre és kizárólag a 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott okok fennállásának idejére lehet őrizetbe venni és ott tartani [helyesen: A kérelmezőt kizárólag a lehető legrövidebb időre és a 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott okok fennállásának idejére lehet őrizetbe venni].

A 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott őrizetben tartási [helyesen: őrizetbe vételi] okokat érintő közigazgatási eljárásokat kellő gondossággal kell végrehajtani. A közigazgatási eljárásokban fellépő – a kérelmezőnek fel nem róható – késedelmek nem indokolják az őrizet meghosszabbítását.

(2)   Az őrizetet igazságügyi vagy közigazgatási hatóságok írásban rendelik el. Az őrizetbe vételt elrendelő intézkedésben fel kell tüntetni az őrizet alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokokat.

(3)   Amennyiben az őrizetet közigazgatósági hatóságok rendelik el, a tagállamok gondoskodnak arról, hogy az őrizet jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát hivatalból és/vagy a kérelmező kérésére mielőbb elvégezzék. A hivatalból indított felülvizsgálat esetében arról az őrizet kezdetétől számítva a lehető leghamarabb döntést kell hozni. A kérelmező kérésére indított felülvizsgálat esetében pedig arról a megfelelő eljárások elindítását [helyesen: megindítását] követően kell a lehető leghamarabb döntést hozni. […]

Amennyiben a bírósági felülvizsgálat az őrizetet jogszerűtlennek [helyesen: jogellenesnek] minősíti, a kérelmezőt haladéktalanul szabadon kell engedni.

(4)   Az őrizetbe vett kérelmezőket haladéktalanul és írásban – olyan nyelven, amelyet megértenek vagy ésszerűen feltételezhető, hogy megértenek – tájékoztatni kell az őrizetbe vétel indokairól, valamint az őrizetbe vételt elrendelő intézkedés megtámadására vonatkozóan a nemzeti jogban meghatározott eljárásokról, továbbá az ingyenes jogi segítségnyújtás és képviselet kérelmezésének lehetőségéről.

(5)   Az őrizetet megfelelő időközönként igazságügyi hatóság vizsgálja felül hivatalból és/vagy az érintett kérelmező kérésére, különösen amennyiben az őrizet időtartamát meghosszabbítják, vagy jogszerűségét érintő körülmények merülnek fel, vagy ilyen információk válnak elérhetővé [helyesen: vagy olyan releváns körülmények vagy új információk merülnek fel, amelyek hatással vannak az őrizetbe vétel jogszerűségére].

[…]”

16.

Az eljárási irányelv 1. cikke értelmében az irányelv célja a tagállamokban az elismerési irányelv szerinti nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárások megállapítása.

17.

Az eljárási irányelv 2. cikkének q) pontja lényegében úgy határozza meg az „ismételt kérelem” fogalmát, hogy az a nemzetközi védelem iránti korábbi kérelem ügyében hozott jogerős határozat után benyújtott további kérelem.

18.

Ezen irányelv 9. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a kérelmezők részére engedélyezni kell, hogy kizárólag az eljárás lefolytatása céljából a tagállamban maradhassanak mindaddig, amíg az eljáró hatóság a nemzetközi védelem iránti kérelem ügyében az elsőfokú határozatot meg nem hozta, valamint hogy e jog tartózkodási engedélyre nem jogosít. Az említett cikk (2) bekezdése szerint a tagállamok ez alól többek között csak akkor tehetnek kivételt, ha egy személy az említett irányelv 41. cikkében említett ismételt kérelmet nyújt be.

19.

A 26. cikk lényegében azt mondja ki, hogy a tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy az érintett nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be, továbbá az őrizetben tartás okainak és feltételeinek, valamint az őrizetben tartott kérelmezők számára biztosított garanciáknak összhangban kell lenniük a befogadási irányelvvel, valamint hogy az őrizetbe vételhez kapcsolódnia kell ez utóbbi irányelvvel összhangban a gyors bírósági felülvizsgálat lehetőségének.

20.

Az eljárási irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja szerint a tagállamok elfogadhatatlannak minősíthetik a nemzetközi védelem iránti kérelmet, ha a kérdéses kérelem ismételt kérelemnek minősül, amely esetében nem merültek fel új körülmények vagy tények, vagy a kérelmező nem adott elő ilyeneket annak megvizsgálásával kapcsolatban, hogy a kérelmező az elismerési irányelv értelmében nemzetközi védelemre jogosult személynek minősül‑e.

21.

Ezen irányelv 40. cikkének (2) bekezdése azt mondja ki, hogy az irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja alapján történő elfogadhatóságot megállapító határozat meghozatala céljából az ismételt kérelmet mindenekelőtt előzetes elfogadhatósági vizsgálatnak kell alávetni a tekintetben, hogy felmerültek‑e, vagy a kérelmező előadott‑e olyan, a vizsgálattal kapcsolatos új körülményeket vagy tényeket, amelyek alapján a kérelmező az elismerési irányelv értelmében nemzetközi védelemre jogosultnak minősül. A 40. cikk (3) bekezdése lényegében úgy rendelkezik, hogy a kérelem vizsgálata a rendes menetben folytatódik, amennyiben az előzetes elfogadhatósági vizsgálat során olyan új körülmények vagy tények merültek fel, amelyek jelentősen növelik annak valószínűségét, hogy a kérelemnek helyt adnak. Ezzel szemben, ha nem ez a helyzet, a kérelmet az említett cikk (5) bekezdése értelmében az említett irányelv 33. cikke (2) bekezdésének d) pontja alapján elfogadhatatlannak minősítik.

22.

Az eljárási irányelv 41. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy a tagállamok kivételt tehetnek a területükön maradáshoz való jog alól, amennyiben az adott személy vagy csak azért nyújtott be első alkalommal olyan ismételt kérelmet, amelyet a 40. cikk (5) bekezdésével összhangban nem vizsgálnak tovább, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa egy olyan határozat végrehajtását, amely a tagállamból való azonnali kiutasítását eredményezné, vagy pedig az első ismételt kérelmet az említett 40. cikk (5) bekezdése alapján elfogadhatatlannak minősítő jogerős határozatot vagy a kérelmet megalapozatlansága miatt elutasító jogerős határozatot követően ugyanabban a tagállamban ismételten nemzetközi védelemért folyamodik. Az ilyen eltérés azonban csak a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartása mellett lehetséges.

23.

A visszatérési irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében az irányelv a valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra alkalmazandó.

24.

Ezen irányelv 3. cikke többek között az alábbi fogalommeghatározásokat tartalmazza:

„[…]

[…]

[…]”

25.

A 7. cikk (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a kiutasítási határozatban a tagállamok eltekinthetnek az önkéntes távozásra vonatkozó határidő megállapításától, vagy hét napnál rövidebb határidőt is megállapíthatnak többek között abban az esetben, ha az érintett személy veszélyezteti a közrendet, a közbiztonságot vagy a nemzetbiztonságot.

26.

A 8. cikk (1) bekezdése szerint amennyiben nem került sor önkéntes távozásra vonatkozó határidő megállapítására, vagy a visszatérési kötelezettséget az érintettek nem teljesítették az önkéntes távozásra megadott határidőn belül, a tagállamok minden szükséges intézkedést meghoznak a kiutasítási határozat végrehajtásához.

27.

A 11. cikk (1) bekezdése értelmében a kiutasítási határozatokkal együtt beutazási tilalmat kell elrendelni, ha az önkéntes távozásra nem állapítottak meg határidőt, vagy a visszatérési kötelezettség teljesítésére nem került sor. Egyéb esetekben a beutazási tilalom elrendelhető, de nem kötelező. A 11. cikk (2) bekezdése azt írja elő, hogy a beutazási tilalom időtartamát minden egyes eset idevágó körülményeinek alapos megfontolása alapján kell meghatározni, és az főszabály szerint nem haladhatja meg az öt évet, kivéve, ha az e tilalommal érintett harmadik országbeli állampolgár a közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra nézve komoly fenyegetést jelent. Az ez utóbbi esetben a beutazási tilalom időtartama tíz évig terjedhet. Az említett cikk (5) bekezdésének megfelelően e szabályok a nemzetközi védelemhez való jog sérelme nélkül alkalmazandók.

28.

A visszatérési irányelv 15. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok – kivéve, ha a konkrét esetben más elégséges, de kevésbé kényszerítő intézkedés is hatékonyan alkalmazható, – kizárólag a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolás végrehajtása céljából őrizetben tarthatják a kitoloncolási eljárás alatt álló harmadik országbeli állampolgárt, különösen, ha:

Az őrizetnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, és csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak [helyesen: folyamatban vannak], és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek.”

29.

A külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény (Vreemdelingenwet 2000) 8. és 59b. cikke a következőképpen rendelkezik:

30.

A külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi rendelet (Vreemdelingenbesluit 2000) 3.1 cikke többek között úgy rendelkezik, hogy a menedékjog iránti kérelem benyújtása főszabály szerint azzal a következménnyel jár, hogy a kitoloncolás nem hajtható végre, kivéve különösen, ha a külföldi személy ismételt kérelmet nyújtott be, miután egy korábbi ismételt kérelmet jogerősen elfogadhatatlannak nyilvánítottak, vagy azt mint nyilvánvalóan megalapozatlant jogerősen elutasították, és nem merülnek fel a kérelem elbírálása szempontjából esetlegesen releváns új körülmények vagy tények.

31.

Az alapeljárás felperese, J. N. tunéziai állampolgár, aki 1995. szeptember 23‑án utazott be Hollandiába. Itt benyújtotta menedékjog iránti első kérelmét, amelyet 1996. január 18‑án elutasítottak. J. N. e határozattal szemben előterjesztett keresetét 1997. június 5‑én utasították el.

32.

J. N. 2012. december 19‑én menedékjog iránti ismételt kérelmet nyújtott be, amelyet ugyanezen év december 24‑én visszavont.

33.

2013. július 8‑án J. N. menedékjog iránti új, ismételt kérelmet nyújtott be. 2014. január 8‑i határozatával (a továbbiakban: kiutasítási határozat) a staatssecretaris van Veiligheid en Justitie (biztonsági és igazságügyi államtitkár, a továbbiakban: államtitkár) elutasította e kérelmet, és elrendelte, hogy J. N. azonnali hatállyal hagyja el az Unió területét. A kiutasítási határozattal együtt tíz évre szóló, az Unió területére való beutazási tilalmat rendeltek el. J. N. e határozattal szemben előterjesztett keresetét 2014. április 4‑i ítéletével az Amszterdamban (Hollandia) tárgyalást tartó Rechtbank Den Haag (hágai elsőfokú bíróság) elutasította. Ez az ítélet jogerőre emelkedett.

34.

Egyébként 1999. november 25. és 2015. június 17. között J. N. 36 bűncselekményt, többségében lopást követett el. E cselekmények miatt 21 alkalommal hoztak vele szemben bűnösséget megállapító ítéletet, a kiszabott büntetések a pénzbüntetéstől a három hónapig terjedő szabadságvesztés‑büntetésig terjedtek.

35.

2015. február 27‑én J. N. – miközben szabadságvesztés‑büntetését („strafrechtelijke detentie”) töltötte – benyújtotta menedékjog iránti utolsó, ismételt kérelmét (a továbbiakban: menedékjog iránti utolsó kérelem). A kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy ítélkezési gyakorlatának megfelelően a kiutasítási határozat emiatt ezen időponttól kezdve hatálytalanná vált. A menedékjog iránti kérelem elutasítása esetén az államtitkárnak adott esetben új kiutasítási határozatot kell hoznia.

36.

A Bíróság által feltett írásbeli kérdésre válaszul a holland kormány jelezte, hogy 2015. május 29‑én a Biztonsági és Igazságügyi Minisztérium (Ministerie van Veiligheid en Justitie) Bevándorlási és Honosítási Szolgálata (Immigratie‑ en Naturalisatiedienst) arról tájékoztatta J. N.‑t, hogy várhatóan el fogják utasítani menedékjog iránti utolsó kérelmét. Az illetékes hatóság mindazonáltal még nem döntött e kérelemről.

37.

2015. július 1‑jén J. N.‑t három hónapig terjedő szabadságvesztés‑büntetésre ítélték lopás bűncselekménye, valamint az Unió területére való beutazási tilalom megsértése miatt. ( 15 ) Miközben J. N. e büntetést töltötte, az államtitkár 2015. július 23‑án úgy határozott, hogy J. N.‑t orvosi vizsgálatnak veti alá, amelynek során kiderült, hogy az említett kérelmező nem volt arra alkalmas állapotban, hogy a menedékjog iránti utolsó kérelmével kapcsolatban meghallgassák.

38.

2015. szeptember 14‑én, e szabadságvesztés‑büntetés letöltésekor az államtitkár elrendelte J. N. idegenrendészeti őrizetbe („vreemdelingenbewaring”) vételét. ( 16 ) Az államtitkár – jelezve, hogy menedékjog iránti utolsó kérelmének benyújtása óta J. N. a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény 8. cikkének f) pontja alapján jogszerűen tartózkodott Hollandiában – arra az álláspontra helyezkedett, hogy J. N.‑t őrizetbe kell venni, mivel „bűncselekmény elkövetésével gyanúsították vagy bűnösséget megállapító ítéletet hoztak vele szemben”, és ezért a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény 59b. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmében veszélyt jelent a közrendre. ( 17 ) A vitatott határozat hivatkozik többek között J. N. több korábbi elítélésére, arra, hogy nem rendelkezik anyagi fedezettel, illetve lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel, továbbá azon kijelentésére, hogy a vele szemben hozott kiutasítási határozat ellenére sem áll szándékában elhagyni Hollandiát. ( 18 ) A vitatott határozat egészségi állapotának figyelembevétele érdekében azt is előírja, hogy J. N.‑t a kijelölt idegenrendészeti fogda különleges ápolási részlegén helyezzék el. ( 19 )

39.

A Rechtbank Den Haag (hágai elsőfokú bíróság) 2015. szeptember 28‑i ítéletével elutasította a J. N. által a vitatott határozattal szemben előterjesztett, és ezen túlmenően kártérítésre irányuló keresetet.

40.

Az ezen ítélettel szemben a kérdést előterjesztő bíróság elé terjesztett fellebbezésében J. N. előadja különösen azt, hogy a vele szemben elrendelt őrizeti intézkedés ellentétes az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjával, amennyiben e rendelkezés a szabadságtól való megfosztást csak kitoloncolás céljából teszi lehetővé. E rendelkezés nem igazolhatja a Hollandiában jogszerűen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárt érintő őrizeti intézkedést.

41.

E körülmények között a Raad van State (államtanács) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

42.

2015. november 17‑i levelével, amely a Bíróság Hivatalához ugyanazon a napon került benyújtásra, a kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet az Európai Unió Bírósága alapokmányának (a továbbiakban: a Bíróság alapokmánya) 23a. cikkében és eljárási szabályzatának 107. cikkében előírt sürgősségi eljárásban bírálják el. A kérdést előterjesztő bíróság arra hivatkozott ebben a levélben, hogy J. N.‑t jelenleg fogva tartják. Rámutatott ugyanakkor arra, hogy J. N. 2015. október 23. óta már nem idegenrendészeti őrizetben van, hanem bűncselekmény elkövetése miatt tartják fogva. ( 21 ) A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor jelezte, hogy e büntetés kitöltését (2015. december 1.) követően J. N.‑t az államtitkár gyakorlatának megfelelően kétségtelenül ismét őrizetbe fogják venni.

43.

2015. november 24‑én a Bíróság úgy határozott, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság azon kérelmének, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet sürgősségi eljárásban bírálják el, és úgy ítélte meg, hogy a feltett kérdés hatóköre méltó a nagytanács figyelmére. Ezenfelül a Bíróság annak a szükségességéről döntött, hogy ne korlátozzák az eljárás írásbeli szakaszát (az eljárási szabályzat 109. cikkében előírtaknak megfelelően) kizárólag azokra a felekre, amelyek ismerik az eljárás nyelvét (a jelen ügyben az alapeljárás felei, a Holland Királyság, az Európai Parlament, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bizottság). Ennélfogva a Bíróság alapokmányának 24. cikke alapján felhívta a feleket és a Bíróság alapokmányának 23. cikkében említett egyéb érdekelteket, hogy írásban foglaljanak állást néhány kérdésről.

44.

2015. december 1‑jén a kérdést előterjesztő bíróság levelet küldött a Bíróságnak, amelyben jelezte, hogy az államtitkár ugyanezen időpontban idegenrendészeti őrizetbe vételt elrendelő új határozatot fogadott el J. N. tekintetében. Ebből kitűnik, hogy az őrizet immár a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény 59b. cikke (1) bekezdésének b) és d) pontján alapul. Ekképpen ez az új határozat már nem kizárólag a J. N. által a nemzetbiztonságra vagy a közrendre jelentett veszélyen [d) pont], hanem lényegében azon a tényen is alapul, hogy az említett kérelmezőt szökésének veszélyére figyelemmel idegenrendészeti őrizetbe kell venni azért, hogy össze lehessen gyűjteni a menedékjog iránti utolsó kérelmének értékeléséhez szükséges adatokat [b) pont]. Ez az új határozat azonban nem képezi az alapeljárás tárgyát.

45.

Írásbeli észrevételeket J. N., a holland kormány, a Parlament, a Tanács és a Bizottság terjesztett elő, míg a belga, a cseh, az olasz, a ciprusi és a lengyel kormány írásban válaszolt a Bíróság által feltett kérdésekre. ( 22 ) A 2016. január 22‑én tartott tárgyaláson J. N., a holland, a belga és a görög kormány, valamint a Parlament, a Tanács és a Bizottság vett részt.

46.

A fenti 43. pontban leírt eljárási iránymutatásokat követve a Bíróság tagadhatatlanul hozzájárult ahhoz, hogy a jelen ügyet alaposabban megvizsgálják, mint amennyire azt a klasszikus sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás lehetővé teszi. Mindazonáltal az alábbi észrevételeket fogalmazom meg.

47.

Az EUMSZ. 267. cikk utolsó bekezdése azt mondja ki, hogy „[h]a egy tagállami bíróság előtt folyamatban lévő ügyben [olyan előzetes döntéshozatalra előterjesztett] kérdés merül fel, amely valamely fogva tartott személyt érint, az Európai Unió Bírósága a lehető legrövidebb időn belül határoz”. E szabálynak csak akkor van értelme, ha az előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjesztett kérdés megválaszolása releváns az érintett személy fogva tartása szempontjából, illetve kihatással van arra. Ha ez a helyzet nem áll fenn, akkor kevéssé számít az, hogy a Bíróság milyen gyorsan bírálja el az ügyet.

48.

Mindazonáltal még ha e feltétel teljesül is, álláspontom szerint semmi sem támasztja alá azt, hogy a Bíróságnak gyorsabban kellene eljárnia, mint ahogy azt a feltett kérdések jellege, érzékenysége vagy összetettsége lehetővé teszi. Ez különösen akkor érvényes, ha a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az ügy vizsgálata megköveteli, hogy a Bíróság alapokmányának 23. cikkében említett valamennyi érdekeltnek lehetősége legyen arra, hogy írásban állást foglaljon. A Bíróság ugyanis nem egyetlen eljárási jogi lehetőséggel rendelkezik a sürgős előzetes döntéshozatal iránti kérelmek elbírálására, hanem kettővel, amelyek közül a második az eljárás szabályzat 105. cikkében szereplő gyorsított előzetes döntéshozatali eljárás. ( 23 ) Márpedig a gyorsított és a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárás közötti egyik fő különbség éppen az, hogy az előbbi írásbeli szakaszában való részvétel valamennyi említett érdekelt számára nyitva áll. Az ilyen gyorsított előzetes döntéshozatali eljárást vitathatatlanul olyan tempóban lehet lefolytatni, amely megfelelően figyelembe veszi az EUMSZ 267. cikk utolsó bekezdésében szereplő szabályt, és ennélfogva alkalmasnak bizonyulhat az ilyen előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására.

49.

Okfejtésem az alábbi elemzési tervet követi. Néhány előzetes észrevételt és azon érvényességi vizsgálathoz szükséges hivatkozott szabályokkal kapcsolatos pontosítást követően, amelyre a Bíróságot a jelen ügyben felkérik, a vitatott rendelkezést a befogadási irányelv jogalkotási történetének összefüggésébe helyezem. Ezt követően két általános észrevételt fogalmazok meg a befogadási irányelv 8. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben, mielőtt részletesen kitérnék magának a vitatott rendelkezésnek az értelmezésére. Mindezek alapján végül megvizsgálom, hogy a jelen eljárás feltárt‑e bármilyen olyan körülményt, amelynek alapján megkérdőjelezhető a vitatott rendelkezés érvényessége.

50.

J. N. a visszatérési irányelv értelmében jogellenesen tartózkodott Hollandiában azon időponttól kezdve, amikor a Rechtbank Den Haag (hágai elsőfokú bíróság) kiutasítási határozatot helyben hagyó, 2014. április 4‑i ítélete jogerőre emelkedett.

51.

J. N. ugyanakkor menedékjogi iránti utolsó kérelmét 2015. február 27‑én nyújtotta be. Ilyen esetben az eljárási irányelv 9. cikkének (1) bekezdése a korábbi eljárási irányelvhez hasonlóan ( 24 ) főszabály szerint azt írja elő, hogy a kérelmező jogosult a fogadó tagállamban maradni mindaddig, amíg a nemzetközi védelem iránti kérelem első fokon történő elbírálásáért felelős hatóság ugyanezen irányelv III. fejezetének rendelkezései szerinti elsőfokú határozatot meg nem hozta. ( 25 ) Az eljárási irányelv 9. cikkének (2) bekezdése csak szigorú feltételek mellett enged kivételt az említett cikk (1) bekezdésében szereplő szabály alól, mégpedig abban az esetben, ha az említett irányelv 41. cikke értelmében vett „ismételt kérelemről” van szó. ( 26 )

52.

Ahogyan említettem, a jelen ügyben nem vitatott, hogy még nem született döntés a menedékjog iránti utolsó kérelemről. Ezenkívül, noha J. N. a múltban már több, nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be Hollandiában, és ezek egyikének sem adtak helyt, a Bíróság tudomására hozott egyetlen körülményből sem következik, hogy az államtitkár úgy döntött, hogy megtiltja számára az e tagállamban maradást menedékjog iránti utolsó kérelmének vizsgálata során. ( 27 ) A holland kormány mind írásbeli észrevételeiben, mind a tárgyalás során éppen ellenkezőleg azt jelezte, hogy ilyen határozat elfogadására még nem került sor. Ilyen körülmények között, ahogyan azt megalapozottan hangsúlyozza a kérdést előterjesztő bíróság és J. N., utóbbi az eljárási irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében jogszerűen tartózkodik jelenleg Hollandiában. Így tehát már nem a visszatérési irányelv hatálya alá tartozik ezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének megfelelően, hanem ismét a befogadási irányelv 2. cikkének b) pontja értelmében vett „kérelmező”.

53.

Ezenfelül, a vitatott határozat kizárólag a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény 59b. cikke (1) bekezdésének d) pontján alapul, amely átültette a holland jogba a vitatott rendelkezést. A 2015. december 1‑jén hozott, az őrizetbe vételt elrendelő új határozattal ellentétben a vitatott határozatnak egyáltalán nem képezi alapját a holland jog azon rendelkezése, amely a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének b) pontját ülteti át. A Bíróság elé mindeközben egy másik előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztett elő a Haarlemben (Hollandia) tárgyalást tartó Rechtbank Den Haag (hágai elsőfokú bíróság), amely kérelem a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdése a) és b) pontjának érvényességére vonatkozik; ezeket a holland jogba a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény 59b. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontja ülteti át (a Bíróság előtt jelenleg folyamatban lévő C‑18/16. sz. K.‑ügy). Erre az érvényességi kérdésre azonban a jelen ügyben nem hivatkoztak, tehát arra a jelen állásfoglalásban nem térek ki.

54.

Egyébként nem vitatott egyrészt az, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzet a befogadási irányelv tagállam általi végrehajtásának körébe tartozik, ennélfogva az a Charta 51. cikkének (1) bekezdése alapján ezen irányelv és különösen annak 6. cikke alkalmazási körébe tartozik, másrészt pedig az, hogy J. N. nemzetközi védelmet kérelmezőként ugyanezen irányelv hatálya alá tartozik. Ezenkívül nem vitatott, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló szabadságelvonással járó intézkedés, noha idegenrendészeti őrizet formáját ölti, ( 28 ) a befogadási irányelv 2. cikke h) pontjának értelmében a „kérelmező tartózkodásának olyan meghatározott helyre korlátozása a tagállam által, ahol a kérelmezőt mozgásszabadságától megfosztják”. Ez az intézkedés beavatkozást jelent J. N.‑nek a Charta 6. cikkében rögzített szabadsághoz és biztonsághoz való jogába.

55.

A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azzal kapcsolatban tesz fel kérdést, hogy a vitatott rendelkezés megfelel‑e a Chartának az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 6. cikkének.

56.

Ez mindenekelőtt a Charta 6. cikke által garantált szabadsághoz és biztonsághoz való jog védelme és az EJEE 5. cikkéből eredő védelem közötti viszony kérdését veti fel, mivel e két rendelkezés megfogalmazása nem azonos.

57.

A Charta 6. cikke arra szorítkozik, hogy általánosságban védi minden személy jogát a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. E tekintetben a Charta 52. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi e jog gyakorlásának korlátozását, feltéve hogy a korlátozásra a törvény által, e jogok és szabadságok lényeges tartalmának, valamint az arányosság elvének tiszteletben tartásával kerül sor, továbbá a korlátozás elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja. ( 29 )

58.

A Charta 52. cikke (7) bekezdésének megfelelően hivatkozni kell azonban a Chartához fűzött magyarázatokra is. E magyarázatokban az szerepel, hogy a Charta 6. cikkében megállapított jogok „megegyeznek az EJEE 5. cikkében megállapított jogokkal, és a Charta 52. cikkének (3) bekezdése értelmében tartalmuk és terjedelmük azonos”. Ekképpen, ugyanezen magyarázatok szerint „az [e jogokra] jogszerűen alkalmazható korlátozás mértéke nem haladhatja meg az EJEE 5. cikke által megengedettet”, amelyet az említett magyarázatok átvesznek. ( 30 ) Ebből következik, hogy azon érvényességi vizsgálatot, amelynek elvégzésére a Bíróságot a jelen ügyben felkérték, a Chartának az EJEE 5. cikkének fényében értelmezett 6. cikkére tekintettel kell lefolytatni.

59.

Ezt követően a kérdést előterjesztő bíróság elsődleges problémája azzal a kérdéssel kapcsolatos, hogy a vitatott rendelkezés a Charta 6. cikke által garantált, a szabadsághoz és biztonsághoz való jog alóli elfogadható kivételek egyikének, vagyis az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjában szereplő kivételnek a hatálya alá tartozhat‑e. A vitatott rendelkezés érvényességének vizsgálata mindazonáltal nem korlátozódhat a Chartának kizárólag az említett f) pont alapján értelmezett 6. cikkére.

60.

Egyrészt ugyanis az EJEE 5. cikkének (1) bekezdése a szabadsághoz és biztonsághoz való jog alóli más kivételeket is tartalmaz, amelyek vonatkozásában értékelni kell, hogy igazolhatják‑e a vitatott rendelkezés alapján történő őrizetbe vételt. ( 31 ) Másrészt a jelen ügyben a Bírósághoz intézett előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés általánosabb jelleggel a vitatott rendelkezésnek a Charta 6. cikkének való megfelelésére vonatkozik. Azért, hogy teljes körűen választ lehessen adni erre a kérdésre, valamint a jogbiztonság érdekében álláspontom szerint ki kell térni az ez utóbbi rendelkezések által biztosított további garanciákra, valamint arra a kérdésre, hogy a befogadási irányelv őrizetre vonatkozó rendelkezéseivel összefüggésben értelmezett vitatott rendelkezést végre lehet‑e hajtani az e garanciáknak teljes mértékben megfelelő módon. ( 32 )

61.

Végeredményben elemzésemnek már ebben a szakaszában rámutatok arra, hogy az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja nem releváns az alapeljárással összefüggésben.

62.

E tekintetben az Emberi Jogok Európai Bíróságának a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott ítélkezési gyakorlata, vagyis a R. U. kontra Görögország ítélet, az Ahmade kontra Görögország ítélet és a Nabil és társai kontra Magyarország ítélet olyan helyzetekre vonatkozott, amelyekben a menedékkérők úgy vélték, hogy önkényesen megfosztották őket szabadságuktól, miközben kiutasítási végzés hatálya alatt álltak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága ezekben az ítéletekben úgy ítélte meg, hogy az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének esetleges megsértéseire vonatkozó vizsgálatot kizárólag e rendelkezés f) pontjára figyelemmel kell elvégezni. ( 33 ) Rámutatott többek között arra, hogy e rendelkezés kizárólag azt követeli meg, hogy folyamatban legyen a kiutasítási eljárás, és ezért nem nyújt ugyanolyan védelmet, mint az említett 5. cikk (1) bekezdésének c) pontja, mivel ezen rendelkezés f) pontja alapján az őrizet anélkül igazolható, hogy ahhoz szükséges lenne például az, hogy megakadályozzanak egy személyt bűncselekmény elkövetésében, vagy abban, hogy megszökjön. ( 34 ) Mindazonáltal kizárólag a kiutasítási vagy kiadatási eljárás lefolytatása igazolja az őrizetet az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontja alapján, és ha az ilyen eljárást nem a megkövetelt gondossággal folytatják le, a fogva tartás már nem igazolt. ( 35 )

63.

Ezzel szemben az alapeljárásban az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nemcsak az tűnik ki, hogy J. N. 2015. február 27. óta jogszerűen tartózkodott Hollandiában, hanem az is, hogy menedékjog iránti utolsó kérelme ezen időpontban történt benyújtásának eredményeként a kiutasítási határozat hatálytalanná vált. ( 36 ) Ilyen körülmények között a szóban forgó őrizet alapját nem képezheti a Hollandia területére való jogellenes belépésének megakadályozásával kapcsolatos célkitűzés (az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjában hivatkozott első eset). Figyelemmel a fent felidézett ítélkezési gyakorlatra, ezen őrizetet az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjában említett második ok sem igazolhatja. Mivel a kiutasítási határozat hatálytalanná vált, az őrizet nem valamely folyamatban lévő kiutasítási vagy kiadatási eljárás keretébe illeszkedett.

64.

Végül, a Bíróság által feltett kérdésre válaszul észrevételeket előterjesztő több fél és érintett nyilatkozott az EJEE 15. cikkének (e rendelkezésnek nincs megfelelője a Chartában) esetleges relevanciájáról a jelen ügyben feltett érvényességi kérdés megválaszolása szempontjából.

65.

E tekintetben a Chartához fűzött magyarázatok kimondják, hogy az „nem akadályozza a tagállamokat abban, hogy alkalmazzák az EJEE 15. cikkét – amely háború vagy más, a nemzet létét fenyegető közveszély esetén lehetővé teszi az EJEE‑ben biztosított jogoktól való eltérést –, amikor a tagállamok az [EUSZ 4. cikk] (1) bekezdésében és az [EUMSZ 72. cikkben, illetve az EUMSZ 347. cikkben] elismert feladataiknak megfelelően tesznek lépéseket háború esetén a nemzeti védelem területén, illetőleg a rendfenntartás érdekében”. ( 37 )

66.

Ugyanakkor, ahogyan azt a Tanács és a Bizottság előadja, az ügyiratok egyetlen eleme alapján sem lehet feltételezni, hogy a Holland Királyság az alapügyben e klauzulára vagy egy esetleges „szükséghelyzetre” hivatkozott annak érdekében, hogy eltérjen az alapvető jogoktól, és hogy igazolja a vitatott őrizetbe vételt. A holland kormány által megfogalmazott észrevételekből inkább úgy tűnik, hogy ez utóbbi lényegében úgy véli, hogy a vitatott határozat megfelel különösen a Charta EJEE 5. cikkének fényében értelmezett 6. cikkének. Ezenfelül az EJEE 15. cikke nem kérdőjelezheti meg azt a védelmet, amelyet általános szabályként az EJEE 5. cikke nyújt, és ennélfogva nincs semmilyen hatással arra a kérdésre, hogy a vitatott rendelkezés megfelel‑e a Charta 6. Cikkének, vagy sem.

67.

A korábbi befogadási irányelv nem tartalmazott sajátos rendelkezéseket az őrizetbe vételt illetően. A korábbi eljárási irányelv a 18. cikkében egyrészt annak előírására szorítkozott, hogy a tagállamok senkit sem tarthatnak őrizetben kizárólag azon az alapon, hogy az érintett menedékjog iránti kérelmet nyújtott be, másrészt pedig hogy egy menedékkérő őrizetben tartása esetén a tagállamok kötelesek biztosítani a gyors bírósági felülvizsgálat lehetőségét. ( 38 ) Ahogyan arra a Bíróság az Arslan‑ítéletben ( 39 ) rámutatott, ezen irányelvek közül egyik sem „[valósította meg] azon okok harmonizációját, amelyek miatt a menedékkérő őrizetbe [vételét el lehetett rendelni]”, mivel „az olyan listára vonatkozó javaslatot, amely kimerítő jelleggel felsorolná ezeket az okokat, a [korábbi eljárási irányelv] elfogadását megelőző tárgyalások folyamán elvetették, és csak a [korábbi befogadási irányelv] [...] átdolgozásának keretében [tervezték] ilyen, uniós szintű lista összeállítását”. ( 40 ) A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tagállamok feladata, hogy a nemzetközi jogból, illetve az uniós jogból eredő kötelezettségeik teljes tiszteletben tartása mellett meghatározzák azon okokat, amelyek miatt egy menedékkérő őrizetbe vehető vagy őrizetben tartható. ( 41 )

68.

A befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő lista ebben az értelemben újdonságot jelent. Irányelvjavaslatában a Bizottság rámutatott arra, hogy úgy tűnik, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezők őrizetére vonatkozó sajátos rendelkezés beiktatását nemcsak az ilyen típusú intézkedés tagállamok általi széles körű alkalmazása indokolja, hanem az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatának alakulása is. ( 42 )

69.

A javaslat már kitért az olyan őrizet esetére, amely a nemzetbiztonság vagy a közrend megóvása érdekében szükséges. E tekintetben hivatkozott az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a menedékkérők fogva tartására vonatkozó intézkedésekről szóló ajánlására, amelynek 3. pontja többek között azt mondja ki, hogy bár „a fogva tartás célja nem a menedékkérők szankcionálása”, az ilyen intézkedés szükségesnek bizonyulhat, „ha a nemzetbiztonság és a közrend védelme megköveteli”. ( 43 ) Ahogyan az a preambulumából kitűnik, a Miniszteri Bizottság ajánlása e tekintetben maga is támaszkodott az Egyesült Nemzetek menekültügyi főbiztosa programja végrehajtó bizottságának a menekültek és menedékkérők fogva tartására vonatkozó, 1986. október 13‑i 44 (XXXVII) 1986. sz. következtetésére. ( 44 )

70.

A Parlament 2009. május 7‑i jogalkotási állásfoglalásában nem javasolt semmilyen lényeges módosítást a befogadási irányelv későbbi 8. cikkével kapcsolatosan. ( 45 ) Ezzel szemben 2011. június 1‑jén benyújtott módosított javaslatában a Bizottság „a Tanácsban folytatott eszmecseréknek megfelelően” azt javasolta, hogy az említett 8. cikk (3) bekezdésének első albekezdésében pontosítsák, hogy az e rendelkezésben szereplő őrizeti okok listája nem sérti a büntetőeljárás keretében történő őrizetben tartást. ( 46 ) Noha e szerkesztési javaslatot nem fogadták el, ( 47 ) az abból eredő elv lényegében megjelenik a befogadási irányelv (17) preambulumbekezdésében, mivel ez utóbbi hatálya alá tartozik általánosabb jelleggel a nemzeti jog értelmében alkalmazandó valamennyi fogva tartási ok a nemzetközi védelem iránti kérelemtől függetlenül, és nem kizárólag a szabadságtól való megfosztásnak a büntetőjog területére tartozó okai.

71.

A befogadási irányelv 8. cikkének (3) bekezdéséhez mindjárt az elején két pontosítás szükséges.

72.

Először, a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének bevezető mondatából kitűnik, hogy az e rendelkezésben felsorolt okok csak az említett irányelv 2. cikkének b) pontja értelmében vett kérelmezővel szemben hozott őrizeti intézkedés alapját képezhetik. Márpedig az ez utóbbi rendelkezésben szereplő fogalommeghatározásból az következik, hogy az a személy, akinek nemzetközi védelem iránti kérelméről végleges határozatot hoztak, elveszíti ezt a minőségét. Következésképpen a valamely személlyel szemben hozott őrizeti intézkedés már nem alapulhat a vitatott rendelkezésen attól kezdve, hogy az illetékes nemzeti hatóság végleges határozatot hozott e személy nemzetközi védelem iránti kérelméről, függetlenül attól, hogy e kérelmet elutasította vagy annak helyt adott. ( 48 )

73.

E megállapítás ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a tagállam tehetetlenné válik azon fenyegetéssel szemben, amelyet egy olyan külföldi állampolgár jelent a nemzetbiztonságra vagy a közrendre, akitől véglegesen megtagadták a nemzetközi védelmet, és akivel szemben kiutasítási határozatot hoztak. A tagállam ugyanis a visszatérési irányelv 15. cikkében előírt feltételek mellett nem csupán őrizetbe vehet, hanem őrizetben is tarthat valamely külföldi állampolgárt ilyen jellegű helyzetben a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolás foganatosítása céljából. Semmi sem zárja ki, hogy az ilyen őrizetbe vételt a nemzetbiztonság vagy a közrend védelmének szükségessége igazolhassa. A visszatérési irányelv 15. cikkének (1) bekezdése ugyanis csak példaként hivatkozik ilyen összefüggésben az őrizetbe vétel olyan okaira, mint a szökés veszélyének fennállása, illetve a kiutasítás előkészítésének vagy a kitoloncolási eljárásnak a meghiúsítása vagy akadályozása. ( 49 )

74.

Másodszor, a tárgyaláson felmerült az a kérdés, hogy a vitatott rendelkezést lehet‑e önálló rendelkezésként értelmezni. E kérdés, amely mindenekelőtt a vitatott rendelkezésben előírt őrizeti ok és a többi, a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő őrizeti ok közötti viszonyra vonatkozik, valamennyi ilyen egyéb okra kiterjeszthető. E kérdésre álláspontom szerint igenlő választ kell adni.

75.

A befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő őrizeti okok listája vitathatatlanul kimerítő jellegű, és azt, mivel az említett cikk (1) bekezdésében megjelenő elv alóli kivételről van szó, megszorítóan kell értelmezni. ( 50 ) Ez azonban nem eredményezheti azt, hogy ezen okok bármelyikét úgy értelmezzük, hogy ezáltal megfosztjuk a másik okhoz képest képviselt hozzáadott értékétől. Márpedig ez lenne a helyzet például akkor, ha a vitatott rendelkezésre kizárólag egy másik, a 8. cikk (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő őrizeti okkal együttesen lehetne hivatkozni. A vitatott rendelkezésnek magának a szövegezése is megerősíti, hogy az semmilyen módon nem tévesztendő össze az említett 8. cikkben felsorolt egyéb őrizeti okokkal.

76.

Ami konkrétan a vitatott rendelkezést illeti, ez utóbbi önállósága még egy további jelentést is hordoz. Egyrészt az a körülmény, hogy egy nemzetközi védelmet kérelmező személlyel szemben kiutasítási eljárást folytattak e kérelem benyújtását megelőzően, és hogy az említett eljárást pusztán felfüggesztették e kérelem vizsgálata alatt, önmagában nem igazolhatja a vitatott rendelkezés szerinti őrizetet. Másrészt, e rendelkezés végrehajtása nem feltételezi szükségképpen azt, hogy az őrizetbe vett személlyel szemben már a visszatérési irányelv értelmében vett kiutasítási eljárást folytatnak. E szempontok mindegyikére kitérek az alábbiakban. ( 51 )

77.

A továbbiakban rátérek a vitatott rendelkezés értelmezésének lényegére: mit jelent „a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme szükségessé teszi” szövegrész?

78.

A befogadási irányelv nem határozza meg „a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme” kifejezés értelmét. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azon kifejezések értelmét és terjedelmét, amelyekre az uniós jog semmilyen meghatározást nem ad, az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentés szerint kell meghatározni, figyelembe véve azon szövegkörnyezetet, amelyben a kifejezéseket használják, és azon szabályozás célkitűzéseit, amelynek e kifejezések részét képezik. Amennyiben e kifejezések olyan rendelkezésben szerepelnek, amely kivételt képez valamely elv alól, a kifejezéseket úgy kell érteni, hogy e rendelkezést szigorúan lehessen értelmezni. ( 52 )

79.

Annak előírásával, hogy a tagállamok senkit sem vehetnek őrizetbe kizárólag azon az alapon, hogy az eljárási irányelvnek megfelelően kérelmet nyújtott be, a befogadási irányelv 8. cikkének (1) bekezdése az érintett harmadik országbeli állampolgárok szabadsághoz és biztonsághoz való alapvető joga tiszteletben tartásának biztosítását célozza. Ahogyan az a befogadási irányelv (15) preambulumbekezdéséből kitűnik, a tagállamok csak kivételes körülmények között, a főszabály alóli eltérésként vehetnek őrizetbe ilyen kérelmezőt, és mind az ilyen őrizet módja, mind célja tekintetében a szükségesség és az arányosság elvét kell alkalmazni. ( 53 )

80.

Ebben az összefüggésben az EUSZ 4. cikk (2) bekezdéséből és az EUMSZ 72. cikkből az következik, hogy a tagállamok lényegében – tagállamonként és időszakonként változó nemzeti igényeiknek megfelelően – szabadon határozhatják meg a közrend és a nemzetbiztonság követelményeit. ( 54 )

81.

Ugyanakkor, ahogyan az a vitatott rendelkezés általam történő fenti leírásából következik, ( 55 ) e rendelkezés a tagállamok által azon kötelezettségtől való lehetséges eltérés igazolásának tűnik, amelyet azért alakítottak ki, hogy biztosítsák a nemzetközi védelmet kérelmezők alapvető jogainak tiszteletben tartását, amikor e kérelmezőket az Unióba befogadják. A nemzetbiztonság és a közrend védelmére irányuló követelményeket tehát szigorúan kell értelmezni, és tartalmukat az egyes tagállamok ne határozhatják meg egyoldalúan az uniós intézmények, különösen pedig a Bíróság ellenőrzése nélkül. ( 56 )

82.

Ez utóbbi követelmények annál is fontosnak tűnnek, mivel a vitatott rendelkezés az általa használt kifejezések általánossága folytán eltér a befogadási irányelv 8. cikk (3) bekezdésének első albekezdésében előírt egyéb októl. E rendelkezés semmiképpen sem értelmezhető olyan tágan, hogy fennálljon a kockázata annak, hogy a befogadási irányelv által a menedékkérő őrizetbe vételét illetően meghatározott szigorú keret a gyakorlatban nem érvényesül.

83.

Végül megjegyzem, hogy egy általános értelmezési elv szerint valamely uniós jogi aktust – amennyire lehetséges – úgy kell értelmezni, hogy ne váljék kérdésessé annak érvényessége, és hogy megfeleljen az elsődleges jog egészének, többek között a Charta rendelkezéseinek. ( 57 ) A tagállamoknak tehát amellett, hogy az uniós jog hatálya alá tartozó saját nemzeti jogukat az uniós joggal összhangban kell értelmezniük, arra is ügyelniük kell, hogy a másodlagos jog valamely szabályának ne olyan értelmezését vegyék alapul, amely ellentétes az uniós jogrend révén védelemben részesített alapvető jogokkal vagy az uniós jog más általános elveivel. ( 58 )

84.

A jelen ügyben ez az elv azt jelenti, hogy amikor a tagállamok úgy döntenek, hogy előírják, hogy a nemzetközi védelmet kérelmező személy őrizetbe vehető azzal az indokkal, hogy a vitatott rendelkezésnek megfelelően azt a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme szükségessé teszi, kötelesek ügyelni arra, hogy az ilyen őrizet teljes mértékben megfeleljen a Charta 6. cikkében biztosított szabadsághoz és biztonsághoz való jognak.

85.

Egyébként, ahogyan azt megalapozottan fejti ki az olasz kormány és a Bizottság, a befogadási irányelv (17) preambulumbekezdéséből – amely megvilágíthatja az említett irányelv hatályát ( 59 ) – egyértelműen az következik, hogy a vitatott rendelkezésben szereplő őrizeti ok a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében felsorolt egyéb okokhoz hasonlóan nem tévesztendő össze a fogva tartásnak a nemzeti jog (különösen a büntetőjog) által előírt egyéb eseteivel, amelyek a nemzetközi védelem iránti kérelemtől függetlenül mindenkivel szemben alkalmazhatók.

86.

Az említett (17) preambulumbekezdés így megerősíti, hogy a befogadási irányelv nem hat ki a tagállamok azon lehetőségére, hogy ugyanazon okokból és ugyanazon feltételek mellett fosszanak meg valamely nemzetközi védelmet kérelmezőt szabadságától mint a joghatóságuk alá tartozó bármely más személyt, különösen saját állampolgáraikat és a területükön jogszerűen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokat. Ebből például az következik, hogy a vitatott rendelkezés nem hat ki arra a lehetőségre, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezővel szemben – ugyanazon feltételek mellett, mint bármely más személlyel szemben – alkalmazzák a nemzeti jog azon rendelkezéseit, amelyek lehetővé teszik egy demonstrációban részt vevő személy letartóztatását és rövid idejű közigazgatási őrizetben tartását, amennyiben a közrend vagy a közbiztonság fenntartása vagy helyreállítása szükségessé teszi. Ehhez hasonlóan a befogadási irányelv nem harmonizálja a tagállamok azon szabályozását, amely előírja, hogy valamely személy – függetlenül attól, hogy nemzetközi védelmet kérelmező‑e, vagy sem – szabadságvesztéssel büntethető, ha bűncselekményt (például emberölést vagy szexuális erőszakot) követ el.

87.

Ezzel együtt a büntetőjog egyik funkciója éppen az, hogy megvédje a társadalmat a közrendet, vagy akár a nemzetbiztonságot sértő cselekményekkel szemben. Következésképpen az előző pontokban tett pontosításom nem zárja ki, hogy bizonyos körülmények egyszerre tartozhatnak a nemzeti büntetőjog hatálya alá, és igazolhatják a vitatott rendelkezésen alapuló őrizeti intézkedést. Ekképpen, hogy csak egy nyilvánvaló példát vegyünk, egy terrorista merénylet előkészítő cselekményei egyrészt egy (adott esetben szabadságvesztéssel büntethető) bűncselekmény tényállási elemei lehetnek, másrészt pedig alátámaszthatják a vitatott rendelkezésen alapuló preventív őrizet szükségességét is. ( 60 ) Ahogyan azt lényegében a Bizottság sugallja, e rendelkezés lehetővé teszi egy tagállam számára, hogy ilyen jellegű körülmények között biztosítsa a menedékjog iránti kérelem elbírálásáért felelős hatóságnak a nemzetbiztonság vagy a közrend súlyos megsértésének megelőzésére vonatkozó jogkört azzal, hogy e hatóság maga rendeli el a kérelmező őrizetbe vételét. ( 61 ) Ilyen esetben ugyanakkor a befogadási irányelv 9. cikke (3) bekezdésének első albekezdése az érintett tagállamtól azt követeli meg, hogy gondoskodjon arról, hogy az őrizet jogszerűségének bírósági felülvizsgálatát hivatalból és/vagy az érintett kérésére mielőbb elvégezze, valamint hogy ha az őrizetet jogellenesnek minősítik, akkor a kérelmezőt haladéktalanul engedje szabadon. ( 62 )

88.

A „nemzetbiztonság” és a „közrend” fogalmának szigorúan vett jelentését illetően a Bíróságnak a T.‑ítéletben ( 63 ) már volt alkalma a korábbi elismerési irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében ( 64 ) szereplő ugyanezen fogalmaknak az értelmezésére a 2004/38/EK irányelv ( 65 ) 27. és 28. cikkében szereplő „közrend” és „közbiztonság” fogalmával való analógia útján. Bár, ahogyan arra fent emlékeztettem, a tagállamok szabadon határozhatják meg a közrend és a közbiztonság követelményeit, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy azon védelem terjedelme, amelyet valamely társadalom az alapvető érdekeinek kíván nyújtani, nem lehet azon személy jogállásának függvénye, aki veszélyt jelent ezen érdekekre. ( 66 )

89.

Ekképpen a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a „közbiztonság” fogalma egyaránt magában foglalja a tagállam belső és külső biztonságát, következésképpen pedig az alapvető állami intézmények és közszolgáltatások működésének veszélyeztetése, valamint a lakosság fennmaradása, akárcsak a külkapcsolatok vagy a népek békés együttélése súlyos megzavarásának a kockázata, vagy a katonai érdekek veszélyeztetése hatással lehet a közbiztonságra. ( 67 )

90.

A „közrend” fogalmát a Bíróság különböző összefüggésekben úgy értelmezte, hogy az mindenképpen – a társadalmi rend megzavarásán túl, amelyet valamennyi jogsértés megvalósít – olyan valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetés fennállását feltételezi, amely a társadalom valamely alapvető érdekére hatással jár. ( 68 ) Ebből következik, hogy e fogalom értékelése keretében relevanciával bír a harmadik ország érintett állampolgárának helyzetére vonatkozó minden olyan ténybeli vagy jogi körülmény, amely megvilágíthatja azt a kérdést, hogy a nevezett állampolgár személyes magatartása ilyen fenyegetést valósít‑e meg. ( 69 )

91.

E pontosítások álláspontom szerint teljes mértékben alkalmazhatók a vitatott rendelkezésben szereplő „nemzetbiztonság” és „közrend” fogalmának értelmezése érdekében.

92.

Rámutatok továbbá arra, hogy az elismerési irányelv – amellyel a vitatott rendelkezést koherens módon kell értelmezni – (37) preambulumbekezdése illusztrálja azt, hogy mi jelentheti a nemzetbiztonság vagy a közrend súlyos fenyegetését. E preambulumbekezdés szerint „[a] nemzetbiztonság és a közrend fogalma magában foglalja azon eseteket […], amikor a harmadik ország állampolgára a nemzetközi terrorizmust támogató szervezethez tartozik, vagy ilyen szervezetet támogat”. ( 70 ) A szervezethez való ilyen tartozás, ha megfelelően bizonyítják, elegendő lehet a vitatott rendelkezésen alapuló őrizeti intézkedés szükségességének alátámasztásához.

93.

A vitatott rendelkezés, mivel a nemzetbiztonság vagy a közrend megsértésének elkerülését célzó intézkedések meghozatalát teszi lehetővé, kizárólag megelőző jellegű funkciót tölt be.

94.

E megelőző jelleg együtt jár a befogadási irányelv 8. cikkének (2) bekezdéséből eredő azon követelménnyel, amely szerint a vitatott rendelkezésen alapuló őrizetről csak „az egyes esetek egyéni értékelése alapján” lehet dönteni. Ez a követelmény annak a vizsgálatát feltételezi, hogy a kérelmező helyzetére vonatkozó ténybeli vagy jogi körülmények alkalmasak‑e annak feltárására, hogy személyes magatartása az általa a nemzetbiztonságra vagy a közrendre jelentett valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetés miatt indokolja őrizetbe vételét. E tekintetben nem releváns, hogy a vitatott rendelkezés nem hivatkozik kifejezetten arra a „veszélyre”, amelyet a kérelmező jelent a közrendre vagy a nemzetbiztonságra, eltérően például a visszatérési irányelv 7. cikkének (4) bekezdésével.

95.

Az előző pontban felidézett követelmény azt jelenti, hogy a tagállam nem támaszkodhat általános gyakorlatra vagy bármiféle vélelemre a vitatott intézkedés értelmében a közrend vagy a nemzetbiztonság fenyegetése fennállásának megállapítása céljából anélkül, hogy megfelelően figyelembe venné az állampolgár személyes magatartását és azt a fenyegetést, amelyet e magatartás e tekintetben jelent. ( 71 )

96.

Ezért nem tudok egyetérteni a Bizottság azon álláspontjával, amely szerint a vitatott rendelkezés lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a menedékkérőket őrizetbe vegyék, amennyiben a migránsok olyan tömeges és hirtelen beáramlásának részét képezik, amely fenyegeti ezen állam belső rendjét, és azt a képességét, hogy az ilyen beáramlással szembenézzen. E tekintetben egyebekben rá kell mutatni arra, hogy 3. cikkének (3) bekezdése értelmében a befogadási irányelv nem alkalmazandó a lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek tömeges beáramlása esetén nyújtandó átmeneti védelem minimumkövetelményeiről, valamint a tagállamok e személyek befogadása és a befogadás következményeinek viselése tekintetében tett erőfeszítései közötti egyensúly előmozdítására irányuló intézkedésekről szóló, 2001. július 20‑i 2001/55/EK tanácsi irányelv ( 72 ) alkalmazása esetén.

97.

Ehhez hasonlóan, az, hogy a kérelmezőt a nemzeti jog alapján bűncselekményként büntetendő cselekmény elkövetésével gyanúsítják, vagy e cselekmény miatt bűnösséget megállapító ítéletet hoztak vele szemben, önmagában nem igazolhatja, hogy őrizetbe vegyék azzal az indokkal, hogy a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme ezt szükségessé teszi. ( 73 ) A vitatott rendelkezésen alapuló őrizetbe vétel megelőző jellege ugyanis kizárja, hogy annak célja önmagában a kérelmező valamely múltbeli magatartása miatti megbüntetése lehessen. Egyebekben rámutatok arra, hogy egy eltérő következtetés nehézséget eredményezne a ne bis in idem elvére figyelemmel, mivel lehetővé tenné az olyan helyzetet, amelyben azt a személyt, akivel szemben egy vagy több bűncselekmény miatt bűnösséget megállapító ítéletet hoztak, és letöltötte a megfelelő büntetéseket, ismét „szankcionálni” lehetne ugyanezen tényállás miatt, oly módon, hogy őt a vitatott rendelkezés alapján őrizetbe veszik.

98.

Érdemes továbbá e tekintetben pontosítani, hogy El Dridi‑ítéletében ( 74 ) a Bíróság kimondta, hogy a visszatérési irányelvvel, különösen annak 15. és 16. cikkével ellentétes valamely tagállamnak az szabályozása, amely kizárólag azért rendeli szabadságvesztéssel büntetni valamely harmadik ország jogellenesen tartózkodó állampolgárát, mert e személy – megsértve az ezen állam területének meghatározott határidőn belüli elhagyását elrendelő határozatot – jogszerű indok nélkül továbbra is e területen marad. Az ilyen jellegű büntetés ugyanis veszélyeztetheti az említett irányelv által kitűzött cél megvalósítását, vagyis a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok hatékony visszatérési és hazatelepülési politikájának a megvalósítását. ( 75 ) Ebből az következik, hogy – ellentében azzal, amit a holland kormány sugall – az a körülmény, hogy egy harmadik országbeli állampolgárt a múltban ilyen büntetésre ítéltek, önmagában semmiképpen sem járulhat hozzá annak bizonyításához, hogy az említett állampolgár a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtását követően olyan közvetlen fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra vagy a közrendre, amely indokolja, hogy a vitatott rendelkezés alapján őrizetbe vegyék.

99.

Ezzel szemben, mint azt lényegében a belga kormány előadja, a nemzetbiztonság vagy a közrend fenyegetésének megállapítása nem feltételezi szükségképpen azt, hogy az illetékes nemzeti hatóság gyanítja, hogy a kérelmező bűncselekménynek minősülő büntetendő cselekményt követett el, vagy akár azt, hogy e hatóság képes bizonyítani, hogy ez az eset állt fenn, sőt, hogy a kérelmezőt már el is ítélték emiatt. Nem lehet ugyanis kizárni, hogy a releváns körülmények összessége vizsgálatának eredményeként egy kérelmező a nemzetbiztonságra vagy a közrendre valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelenthet az olyan komoly jelekre figyelemmel, amelyek alapján gyanítható, hogy ilyen cselekményt készül elkövetni.

100.

Az a körülmény, hogy a kérelmezővel szemben menedékjog iránti kérelmének benyújtását megelőzően kiutasítási határozatot hoztak, sőt el is ítélték, amiért megsértette e határozatot, önmagában idegen attól a megállapítástól, amely szerint az említett kérelmező valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent az érintett tagállam nemzetbiztonságára vagy közrendjére. ( 76 ) Ugyanez a helyzet akkor is, ha az ilyen kiutasítási határozat egy menedékjog iránti korábbi kérelem elutasításának az eredménye. ( 77 ) Ellentétben a Tanács által előadottakkal, az a tény, hogy valamely kérelmező az eljárási irányelv 41. cikke (1) bekezdése b) pontjának alapján az első ismételt kérelmet elfogadhatatlannak minősítő jogerős határozatot követően ugyanabban a tagállamban „ismételten [nemzetközi védelemért] folyamodik”, és amely lehetővé teszi a tagállam számára, hogy kivételt tegyen az említett kérelmező tagállam területén maradáshoz való joga alól, önmagában e tekintetben nem releváns.

101.

Ez utóbbi pontosítás alkalmat nyújt számomra, hogy kitérjek a vitatott rendelkezés és a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontjában hivatkozott őrizeti ok közötti viszonyra. Ez utóbbi ok a visszatérési irányelv szerinti kiutasítási eljárás keretében őrizetbe vett nemzetközi védelmet kérelmező helyzetére vonatkozik a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolási eljárás lefolytatása érdekében. ( 78 )

102.

Az Arslan‑ítéletben ( 79 ) a Bíróságnak volt alkalma arra, hogy kimondja, hogy a harmadik országok olyan állampolgárára, aki nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő, a visszatérési irányelv nem alkalmazható az említett kérelem benyújtásától az e kérelemre vonatkozó első fokú határozat meghozataláig, vagy adott esetben addig tartó időszakban, amíg az említett határozattal szemben indított jogorvoslati eljárás folyamatban van. Ebből következik, hogy ugyanezen időszak során egy menedékkérő kitoloncolás céljából foganatosított őrizete nem alapulhat a visszatérési irányelv 15. cikkén, még akkor sem, ha kérelmének benyújtását megelőzően az említett kérelmezőt e cikk alapján vették őrizetbe, azzal az indokkal, hogy magatartása miatt félő, hogy megszökik, és meghiúsítja kitoloncolását. ( 80 )

103.

A Bíróság ugyanakkor már a befogadási irányelv hatálybalépését megelőzően úgy ítélte meg, hogy sérülne a visszatérési irányelv célja, vagyis a harmadik országok jogellenesen tartózkodó állampolgárainak hatékony visszatérésének biztosítása, ha ez utóbbi irányelv 15. cikke alapján őrizetbe vett kérelmező pusztán amiatt, hogy menedékjog iránti kérelmet nyújtott be, automatikusan visszanyerhetné szabadságát. ( 81 ) A Bíróság ugyanis hangsúlyozta, hogy egy ilyen kérelem vizsgálatára irányuló eljárás lefolytatása egyáltalán nem jelenti, hogy a kiutasítási eljárás véglegesen megszűnne, hiszen az folytatódhat abban az esetben, ha a menedékjog iránti kérelmet elutasítják. ( 82 ) Ennélfogva sem a korábbi befogadási irányelvvel, sem a korábbi eljárási irányelvvel nem volt ellentétes, hogy harmadik ország olyan állampolgárát, aki nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő, miután őt a visszatérési irányelv 15. cikke értelmében őrizetbe vették, a nemzeti jog valamely rendelkezése alapján őrizetben tartsák, amennyiben a releváns körülmények összességének eseti mérlegelését követően úgy tűnik, hogy e személy kizárólag azért nyújtotta be e kérelmet, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a kiutasítás hatékony végrehajtását, és hogy az őrizeti intézkedés fenntartása objektíve szükséges annak megakadályozásához, hogy az érintett véglegesen kivonja magát a kiutasítása alól. ( 83 )

104.

Jelenleg a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontja pontosan a tagállamok által az ilyen jellegű helyzetben elrendelhető őrizeti intézkedések szabályozására irányul. Az e rendelkezés szerinti őrizetbe vétel csak akkor lehetséges, ha egyrészt a kérelmezővel szemben a nemzetközi védelem iránti kérelme benyújtásának időpontjában a visszatérési irányelven alapuló kiutasítási eljárás folyik, és amiatt tartják őrizetben, hogy előkészítsék a kiutasítását és/vagy lefolytassák a kitoloncolási eljárást, másrészt pedig az érintett tagállam objektív kritériumok alapján bizonyítani tudja, hogy alapos okkal feltételezhető, hogy a kérelmező pusztán azért nyújtotta be az említett kérelmet, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a vele szemben hozott kiutasítási határozat végrehajtását. Ekképpen, a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontja egyértelműen nem vonatkozik arra az esetre, amikor az érintettet e menedékjog iránti kérelme benyújtásának időpontjában vagy nem tartják fogva, vagy fogva tartják, de az nem áll összefüggésben a visszatérési irányelv szerinti kiutasítási eljárással.

105.

A tárgyalás során lényegében olyan javaslat hangzott el, amely szerint a vitatott rendelkezést úgy lehetne értelmezni, hogy az lehetővé teszi az olyan harmadik országbeli állampolgár őrizetbe vételét – azt követően, hogy nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be –, akivel szemben kiutasítási határozatot hoztak, de mindeddig szabadlábon volt, azzal az indokkal, hogy e kérelmet kizárólag e kiutasítási határozat végrehajtása késleltetésének vagy meghiúsításának céljával nyújtotta be. Az ilyen értelmezés véleményem szerint nem fogadható el. Az ugyanis nem csupán megfosztaná hatásától a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontjában előírt, az előző pontban felidézett első feltételt. Az ilyen értelmezés összeegyeztethetetlen lenne az ezen irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében rögzített elvvel is, mivel az őrizetbe vétel alapját ilyen esetben a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtása jelentené. Kiterjesztve, ez az értelmezés nehézséget okozna a genfi egyezmény 31. cikkére figyelemmel is, amelynek többek között a végrehajtását célozza az említett 8. cikk (1) bekezdése. Mint kiemeltem, a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének d) pontja kizárólag a harmadik országbeli állampolgárral szemben már meghozott őrizeti intézkedés meghosszabbítását teszi lehetővé bizonyos feltételek mellett, annak érdekében, hogy a kiutasítási eljárás keretében előkészítsék a kiutasítását és/vagy lefolytassák a kitoloncolási eljárást.

106.

Mindamellett pusztán az a körülmény, hogy a menedékkérővel szemben nemzetközi védelem iránti kérelmének benyújtását megelőzően egy jogerőssé vált kiutasítási határozatot hoztak, amelyhez adott esetben beutazási tilalom is járt, nem jelenti akadályát annak, hogy a vitatott rendelkezés alapján első alkalommal őrizetbe vegyék, amennyiben az érintett tagállam bizonyítja, hogy az említett kérelmező a nemzetbiztonságra vagy a közrendre valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent. ( 84 )

107.

Egyébként a Bizottság a tárgyaláson lényegében azt adta elő, hogy a vitatott rendelkezés célja azt lehet, hogy lehetővé tegye a nemzetközi védelmet kérelmező őrizetét abban az esetben, ha az eljárási irányelv ugyanezen irányelv 41. cikkével összefüggésben értelmezett 9. cikke (2) bekezdésének megfelelően kivételt tesznek a kérelmező érintett tagállam területén maradáshoz való joga alól. A vitatott rendelkezés ilyen esetben lehetővé teszi a kérelmező őrizetbe vételét, már azt megelőzően is, hogy döntenének nemzetközi védelem iránti kérelméről, amennyiben az említett kérelmező ilyen kérelmét már többször elutasították, és fennáll a veszélye, hogy kivonja magát a vele szemben hozott kiutasítási végzés alól.

108.

Számomra ez az érv nem meggyőző. A fent leírt helyzetben ugyanis a kérelmező vélhetően a visszatérési irányelv 2. cikkének (1) bekezdése értelmében „jogellenesen” tartózkodik az érintett tagállam területén. Ebből következik, hogy az ez utóbbi irányelv rendelkezései alkalmazandók. Márpedig a kitoloncolás céljából foganatosított esetleges őrizet ezen irányelv 15. cikke alapján teljes mértékben lehetséges a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolási eljárás lefolytatása érdekében. A vitatott rendelkezés ezért semmilyen „joghézaggal” nem rendelkezik, amelyet az ilyen helyzetben ki kellene tölteni.

109.

Végül, ellentétben a J. N és a holland kormány, valamint a Parlament által a tárgyaláson előadottakkal, semmilyen okot nem látok arra, hogy a vitatott rendelkezés alkalmazása kizárólag azokra az esetekre korlátozódjon, amelyekben az érintett kérelmezővel szemben kérelmének benyújtását megelőzően kiutasítási határozatot hoztak. Az ilyen értelmezésnek nincs semmilyen alapja a vitatott rendelkezés szövegében vagy általánosabban a befogadási irányelvben. Ezenkívül súlyosan veszélyeztethetné e rendelkezés hatékony érvényesülését, amennyiben egy tagállam azon képessége, hogy e rendelkezés alapján megelőzze nemzetbiztonságának vagy közrendjének súlyos megsértését, mindenekelőtt a kiutasítási határozat előzetes meghozatalától függne. Márpedig az a fenyegetés, amellyel a tagállam esetlegesen szembenézni kényszerül, a menedékjog iránti kérelem elbírálása során is kiderülhet, (jóval) azt megelőzően, hogy kiutasítási határozatot hoznak. ( 85 )

110.

Mi vonatkozik arra a körülményre, amikor a korábbi kiutasítási határozattal együtt a visszatérési irányelv 11. cikke értelmében beutazási tilalmat rendeltek el?

111.

Álláspontom szerint e körülmény semmiképpen sem lehet meghatározó jelentőségű. Vitathatatlan, hogy az említett rendelkezés (2) bekezdése azt írja elő, hogy öt évet meghaladó beutazási tilalom rendelhető el, ha az ezen intézkedéssel érintett harmadik országbeli állampolgár a közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra nézve komoly fenyegetést jelent. Az ilyen megfontolások által indokolt beutazási tilalom ennélfogva – ahogyan azt a belga, a görög és az olasz kormány, valamint a Tanács megjegyzi – arra utaló körülmény lehet, hogy a menedékkérő ilyen fenyegetést jelent.

112.

Ugyanakkor a visszatérési irányelv 11. cikkének (5) bekezdése szerint a beutazási tilalom nem érinti az érintett személy azon nemzetközi védelemhez való jogát, amelyet az uniós jog alapján akkor élvezhet, ha ilyen védelem iránti kérelmet nyújt be. Kiterjesztve, az ilyen tilalom nem hat ki a befogadási irányelv által biztosított garanciákra sem, beleértve az olyan őrizetbe vétellel szembeni védelmet is, amelyet az irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében hivatkozott egyik ok sem igazol. Ennélfogva pusztán az a tény, hogy egy kérelmezővel szemben a múltban a nemzetbiztonság vagy a közrend védelmével kapcsolatos ok alapján valamely tagállamban beutazási tilalmat rendeltek el, nem mentesíti az illetékes nemzeti hatóságot ‑ amikor az a vitatott rendelkezés alapján esetlegesen valamely őrizetbe vételt kíván foganatosítani ‑ annak vizsgálata alól, hogy ez az intézkedés igazoltnak tűnik‑e a kérelmező által a nemzetbiztonságra vagy a közrendre jelentett közvetlen veszélyre figyelemmel. ( 86 )

113.

A befogadási irányelv mindenféleképpen figyelembe veszi azt, hogy az őrizetbe vétel a nemzetközi védelmet kérelmezővel szemben alkalmazott kivételesen drasztikus intézkedés, amelyet csak kivételes körülmények között lehet meghozni. ( 87 ) Ekképpen, ezen irányelv 8. cikke (2) bekezdésének megfelelően a tagállam csak abban az esetben jogosult valamely menedékkérő őrizetbe vételére azzal az indokkal, hogy ezt a nemzetbiztonság vagy a közrend védelme szükségessé teszi, egyrészt „[a]mennyiben szükségesnek bizonyul”, másrészt pedig „amennyiben kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony”. Az ilyen őrizetbe vételre tehát szigorú arányossági követelmény vonatkozik. Azt a körülményt, hogy a vitatott rendelkezés végső esetben igénybe veendő intézkedésnek minősül, megerősíti továbbá a befogadási irányelv 8. cikkének (4) bekezdése, amely megjelöli az őrizetbe vétel alternatíváit, mint többek között a hatóságoknál való rendszeres jelentkezéssel kapcsolatos kötelezettséget, illetve az egy kijelölt helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséget (tehát az őrizetbe vétel elrendelése nélkül). Az ilyen alternatívák azonban nem megfelelőek például abból a célból, hogy megelőzzék az olyan egyén által a nemzetbiztonságra vagy a közrendre jelentett súlyos fenyegetést, aki valószínűsítő körülmények csoportja alapján kész terrorista merényletet elkövetni.

114.

Rámutatok továbbá arra, hogy a vitatott rendelkezés általam fent ismertetett értelmezése nem gátolja meg valamely tagállamot abban, hogy a befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében szereplő valamelyik másik őrizeti okra támaszkodva előírja, hogy a nemzetközi védelmet kérelmezőt őrizetbe lehet venni, amennyiben fennáll szökésének veszélye. A 8. cikk (3) bekezdése első albekezdésének b) pontja ugyanis azt írja elő, hogy ilyen esetben szükség esetén őrizet rendelhető el annak érdekében, hogy az illetékes nemzeti hatóság meg tudja állapítani a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásához alapul szolgáló adatokat. ( 88 ) Elkülönülten szemlélve egy ilyen kockázat fennállása tehát nem lehet azon megállapítás alapja, miszerint egy nemzetközi védelmet kérelmező személy a vitatott rendelkezés értelmében fenyegetést jelent a nemzetbiztonságra vagy a közrendre.

115.

Ez az értelmezés a tagállamok azon lehetőségét sem érinti, hogy a menedékkérőt őrizetbe vegyék személyazonosságának vagy állampolgárságának ellenőrzése céljából, illetve annak érdekében, hogy döntést hozzanak arról, hogy beléphet‑e az adott tagállam területére, feltéve, hogy az ilyen kérelmezővel szemben kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony. A befogadási irányelv 8. cikke (3) bekezdése első albekezdésének a) és c) pontja ugyanis kifejezetten előírja, hogy az őrizet alapját jelenthetik ilyen okok, amennyiben ezen irányelvben az őrizettel kapcsolatban előírt valamennyi garanciát tiszteletben tartják. ( 89 )

116.

Annak érdekében, hogy megfeleljen a Charta 6. cikkének, a vitatott rendelkezés alapján hozott őrizeti intézkedésnek a törvény által előírtnak kell lennie, tiszteletben kell tartania a szabadsághoz és a biztonsághoz való jog lényeges tartalmát, és az arányosság elvére figyelemmel elengedhetetlennek kell lennie, továbbá ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét kell szolgálnia. Ahogyan azt a jelen állásfoglalás 60. pontjában kifejtettem, ez annak vizsgálatát feltételezi, hogy egy ilyen őrizeti intézkedés egyrészt az EJEE 5. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott kivételek egyikének hatálya alá tartozik‑e, másrészt pedig hogy tiszteletben tartja‑e valamennyi, az említett cikk (2)–(5) bekezdésében nyújtott egyéb garanciát. A továbbiakban részletesebben kitérek ezekre a követelményekre. Az alábbi okfejtéseknek nem az a céljuk, hogy bemutassák az Emberi Jogok Európai Bíróságának teljes releváns ítélkezési gyakorlatát az EJEE 5. cikkében és ennek kiterjesztéseként a Charta 6. cikkében garantált szabadsághoz és biztonsághoz való joggal kapcsolatos beavatkozásokat illetően. Csak arra korlátozódnak, ami a Bíróságnak feltett kérdés megválaszolása érdekében szükségesnek tűnik.

117.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Charta 6. cikkének értelmezése kapcsán teljes mértékben releváns állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének a)–f) pontja a fogva tartást lehetővé tévő okok kimerítő jellegű listáját tartalmazza, mivel az ilyen intézkedés nem jogszerű, ha nem tartozik ezen okok egyikének hatálya alá. ( 90 ) Ezeket az okokat megszorítóan kell értelmezni, mivel kivételeket jelentenek a szabadsághoz és biztonsághoz való jog alól. ( 91 )

118.

Kiindulásként megjegyzem, hogy figyelemmel a vitatott rendelkezésben szereplő őrizeti ok kizárólagosan megelőző jellegére, amelyet fent emeltem ki, ( 92 ) az e rendelkezés alapján elrendelt őrizeti intézkedés semmilyen esetben sem tartozhat a szabadsághoz és a biztonsághoz való jog alóli, az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt kivétel hatálya alá. E kivétel ugyanis bíróság által elítélést szabadságelvonással járó büntetésre vonatkozik, vagyis idegen a megelőző intézkedésektől. ( 93 )

119.

Valamely menedékkérőnek a vitatott rendelkezés alapján történő őrizetbe vétele, e rendelkezés hatályának az általam fentebb meghatározott korlátai között ugyanakkor kapcsolódhat az EJEE 5. cikkében hivatkozott több másik kivételhez.

120.

E kivételek közül az elsőt az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének c) pontja írja elő, amely lényegében a megelőző fogva tartásra vonatkozik. ( 94 ) Az Emberi Jogok Európai Bírósága e tekintetben úgy ítélte meg, hogy az annak a szükségességéhez kapcsolódó őrizeti ok, hogy valamely személyt megakadályozzanak abban, hogy bűncselekményt kövessen el, nem az olyan személyt vagy személyek kategóriáját érintő általános prevenciós politikát szolgálja, akik folyamatos bűnözési hajlamuk folytán veszélyesnek bizonyulnak. Ezen ok pusztán egy konkrét és meghatározott bűncselekmény megakadályozásához nyújt eszközt a részes államok számára. ( 95 ) Ez az ok kizárólag a büntetőeljárás keretében elrendelt fogva tartást teszi lehetővé. ( 96 ) Ez kitűnik a szövegezéséből is, amelyet egyrészt az 5. cikk ugyanezen bekezdésének a) pontjával, másrészt pedig e cikk (3) bekezdésével összefüggésben kell értelmezni, ez utóbbival egységet alkot, és amely többek között kifejti, hogy a szabadsághoz és a biztonsághoz való jog alóli ilyen kivétel feltétele, hogy az érintett személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és hogy joga legyen arra, hogy észszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében, vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. ( 97 ) Az ilyen eljárás célja, amennyiben valamely személyt azért fosztanak meg szabadságától, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében, e személlyel szemben az említett bűncselekményt előkészítő cselekmények miatti büntetőjogi szankciók kiszabása lehet. ( 98 ) A büntetőeljárás követelménye ugyanakkor egyáltalán nem jelenti azt, hogy a letartóztatást vagy a fogva tartást nem rendelheti el közigazgatási hatóság (mint az általam a jelen állásfoglalás 87. pontjában szolgáltatott példában), az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanis úgy ítélte meg, hogy az EJEE 5. cikkének (3) bekezdése éppen arra irányul, hogy gyors és automatikus bírósági felülvizsgálatot biztosítson a rendőrség vagy a közigazgatási szerv által az említett cikk (1) bekezdésének c) pontja alapján elrendelt szabadságelvonással járó intézkedés tekintetében. ( 99 )

121.

Egyébként a vitatott rendelkezés kiutasítási eljáráshoz képest fennálló önállósága, amelyre a jelen állásfoglalás 100–109. pontjában világítottam rá, természetesen nem zárja ki azt, hogy az ezen az alapon elrendelt őrizet egy kiutasítási eljárás keretébe illeszkedjen, amennyiben az érintett kérelmezővel szemben a nemzetközi védelem iránti kérelmének benyújtását megelőzően kiutasítási határozatot hoztak. Az ilyen őrizeti intézkedést ebben az esetben az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjában említett második kivétel alapján lehet igazolni.

122.

Ahogyan ugyanis arra rámutattam, ( 100 ) az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy ez utóbbi rendelkezés kizárólag azt követeli meg, hogy kiutasítási eljárás legyen folyamatban. Ekképpen e rendelkezés nem nyújt ugyanolyan védelmet, mint az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének c) pontja, és ennélfogva nem feltételezi különösen a szabadságtól az említett 5. cikk (1) bekezdésének c) pontján alapuló megfosztások esetében a haladéktalanul bíró elé állítást, amelyet ezen 5. cikk (3) bekezdése követel meg. Márpedig az Emberi Jogok Európai Bírósága a Nabil és társai kontra Magyarország ítéletében kiemelte, hogy pusztán az a körülmény, hogy egy kiutasítási végzés hatálya alatt álló személy menedékjog iránti kérelmet nyújtott be, nem jár szükségképpen azzal, hogy az e személlyel szemben foganatosított őrizet immár nem a kitoloncolását célozza, mivel az említett kérelem esetleges elutasítása megnyithatja az utat a kiutasítási végzés végrehajtása előtt. ( 101 ) E szempontból analógia áll fenn az Arslan‑ítélet 60. pontjában megjelenő okfejtéssel. ( 102 )

123.

Mindazonáltal kizárólag a kiutasítási vagy kiadatási eljárás lefolytatása igazolhatja az ennek alapján történő szabadságtól való megfosztást, amennyiben az említett eljárást a szükséges gondossággal folytatják le. ( 103 ) Az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének f) pontjában előírt második kivétel ennélfogva többek között csak abban az esetben igazolhatja a menedékkérő szabadságtól való megfosztását, ha a nemzetközi védelem iránti kérelem menedékkérő általi benyújtása nem jár azzal a hatással, hogy a vele szemben hozott kiutasítási végzés elveszti jogi kötelező erejét. ( 104 ) Ezenkívül a szabadságelvonással járó intézkedés csak akkor igazolható az említett 5. cikk (1) bekezdésének f) pontja alapján, ha azt jóhiszeműen hajtják végre, ha az szorosan kapcsolódik az érintett kormány által hivatkozott őrizeti okhoz, ha a fogva tartás helye és feltételei megfelelőek, és végül, ha ezen intézkedés időtartama nem haladja meg a követett cél eléréséhez szükséges észszerű időt. ( 105 ) Az uniós jogban a befogadási irányelv, sőt az eljárási és a visszatérési irányelv egyik eleme sem gátolja e követelmények tiszteletben tartását.

124.

Nem zárom ki azt sem, hogy a vitatott rendelkezésen alapuló őrizet adott esetben, ahogyan azt a belga kormány, a Tanács és a Bizottság előadják, az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt második kivétel alá tartozhat, amely lehetővé teszi, hogy valamely személyt a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából fosszanak meg szabadságától. Fent hivatkozott Ostendorf kontra Németország ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága elfogadta, hogy az őrizetbe vétel alapulhat e rendelkezésen abban az esetben, ha annak célja huligánok verekedésében való részvétellel megvalósuló, a közrend megzavarásából álló bűncselekmény elkövetésének megelőzése, anélkül hogy ezen őrizet célja az lenne, hogy az érintett személyt az illetékes bíróság elé állítsák, valamint hogy az említett őrizet ennélfogva az EJEE 5. cikke (1) bekezdése c) pontjának hatálya alá tartozik. ( 106 ) Mindazonáltal még többek között az is szükséges, hogy a törvény lehetővé tegye az ilyen őrizetet annak érdekében, hogy az érintettet kötelezzék az őt terhelő sajátos és konkrét kötelezettség betartására, amelyet addig nem tartott tiszteletben. ( 107 ) A bűncselekmény elkövetésének megelőzését célzó őrizet esetében ez mindazonáltal azt feltételezi, hogy e bűncselekmény fenyegető elkövetésének helyszíne és időpontja, akárcsak a bűncselekmény potenciális sértettjei kellő pontossággal meghatározhatók. ( 108 )

125.

A Tanács és a Bizottság előadják továbbá, hogy nem lehet kizárni, hogy egy a vitatott rendelkezésen alapuló őrizeti intézkedés az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjában előírt kivétel alá tartozik, amely többek között az alkoholisták, kábítószer‑élvezők vagy csavargók őrizetbe vételének lehetőségét írja elő. ( 109 ) E tekintetben az Emberi Jogok Európai Bírósága vitathatatlanul úgy ítélte meg, hogy e személyek többek között azért foszthatók meg ezen az alapon szabadságuktól, mert úgy kell őket tekinteni, hogy veszélyesek a közbiztonságra. ( 110 ) Emlékeztetek azonban a vitatott rendelkezés pontos hatályára, amelyet a jelen állásfoglalás 77–115. pontjában ismertettem, és amelynek végrehajtása különösen azt feltételezi, hogy a kérelmező helyzetére vonatkozó ténybeli vagy jogi körülmények alkalmasak annak feltárására, hogy személyes magatartása az általa a nemzetbiztonságra vagy a közrendre jelentett valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetés miatt indokolja őrizetbe vételét. Ebben az összefüggésben komoly fenntartásaim vannak azzal a lehetőséggel kapcsolatban, hogy egy a vitatott rendelkezés alapján elrendelt őrizeti intézkedés igazolható lehet e kivétel alapján.

126.

A Chartának az EJEE 5. cikkének fényében értelmezett 6. cikke egyszerre anyagi jogi és eljárási jellegű további garanciákat tartalmaz. ( 111 )

127.

Először, a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot érintő minden beavatkozásnak jogszerűnek kell lennie. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint e követelmény mindenekelőtt azt jelenti, hogy az őrizetnek tiszteletben kell tartania a nemzeti jog által előírt érdemi és eljárási szabályokat. ( 112 ) Ezt az ítélkezési gyakorlatot megerősíti a Charta 52. cikkének (1) bekezdése, amely szerint a Chartában elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által korlátozható. Az alapeljárásban szereplőhöz hasonló őrizet esetén e követelmény a befogadási irányelv és az alkalmazandó nemzeti jog releváns rendelkezései összességének tiszteletben tartására vonatkozik.

128.

Az EJEE 5. cikkének (1) bekezdése ezenfelül azt követeli meg, hogy minden őrizetnek meg kell felelnie az egyén önkénnyel szembeni védelmére irányuló célnak, mivel a szabadságtól a nemzeti jogszabály szerint jogszerű megfosztás mégis lehet önkényes, és ezáltal az EJEE‑vel ellentétes. ( 113 ) E feltétel többek között azt vonja maga után, hogy a szabadságelvonással járó intézkedés mentes legyen a hatóságok részéről megmutatkozó rosszhiszeműség vagy csalárd magatartás bármely formájától, illeszkedjen az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének releváns albekezdése által engedélyezett korlátozásokkal összefüggő célkitűzésbe, kapcsolat legyen az engedélyezett őrizet igazolása érdekében hivatkozott ok és az őrizet helye, valamint szabályozása között, valamint hogy arányosság álljon fenn a hivatkozott őrizeti ok és a szóban forgó fogva tartás között. ( 114 ) A fogva tartás olyan súlyos intézkedés, amely csak végső esetben igazolható, amikor az egyéb, kevésbé szigorú intézkedéseket elégtelennek tekintették, illetve ítélték meg a fogva tartást igénylő személyes érdekének vagy a közérdeknek a megóvása érdekében. ( 115 )

129.

Az önkényes őrizettel szembeni garanciák természetesen a befogadási irányelvben is megjelennek. ( 116 ) Ne feledjük, hogy az ezen irányelv 8. cikkén alapuló őrizet ugyanis végső esetben alkalmazható olyan intézkedés, amelyről csak az egyes esetek egyéni értékelése alapján lehet dönteni, amennyiben „kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedések alkalmazása nem lenne hatékony”. ( 117 ) Még ha az ilyen őrizet elvileg lehetséges is, azt csak „a lehető legrövidebb időre és a 8. cikk (3) bekezdésében meghatározott okok fennállásának idejére” lehet elrendelni. ( 118 ) E szabályok a Charta által garantált jogok és szabadságok korlátozásának feltételét jelentő arányossági követelményt tükrözik. ( 119 )

130.

Másodszor, a vitatott rendelkezés végrehajtása a jogbiztonság elvének tiszteletben tartását feltételezi. Ebből következően lényeges, hogy a fogva tartás feltételei egyértelműen legyenek meghatározva, és hogy magának a törvénynek az alkalmazása előrelátható legyen, kielégítve a jogszerűség feltételét, amely megköveteli, hogy minden törvény kellően pontos legyen ahhoz, hogy lehető tegye a polgár számára – szükség esetén tájékozott tanácsadók segítségével – az ügy körülményei között észszerű mértékben előre látni azokat a következményeket, amelyek valamely adott jogi aktusból származhatnak. ( 120 )

131.

Ami a vitatott rendelkezés alapján elrendelt őrizeti intézkedést illeti, vitathatatlanul el kell ismerni, hogy e rendelkezést különösen általános módon fogalmazták meg. A jogbiztonság követelménye tiszteletben tartásának vizsgálata ugyanakkor azt vonja maga után, hogy nem pusztán e rendelkezést kell figyelembe venni, hanem az azt végrehajtó nemzeti jogot is, illetve adott esetben a nemzeti jog további releváns szabályait. Ennélfogva, ahogyan azt lényegében az olasz kormány és a Parlament is előadja, minden olyan tagállamnak, amely elő kívánja írni, hogy az őrizeti intézkedést el lehet rendelni a vitatott rendelkezés alapján, kellően pontosan meg kell határoznia azokat az eseteket, amikor azt alkalmazni lehet.

132.

Harmadszor, minden letartóztatott személyt az általa értett nyelven tájékoztatni kell fogva tartásának jogi és ténybeli okairól. ( 121 ) Az ilyen indokolás azért szükséges, hogy a szabadságától megfosztott érintettnek lehetősége legyen jogai lehető legjobb feltételek mellett történő védelmére, és az ügy teljes ismeretében annak eldöntésére, hogy hasznos‑e az illetékes bírósághoz fordulni, valamint azért, hogy utóbbi számára teljes mértékben lehetővé tegye a szóban forgó határozat jogszerűségére vonatkozó felülvizsgálat gyakorlását. ( 122 )

133.

Ez az indokolási kötelezettség megjelenik a befogadási irányelv 9. cikkének (2) és (4) bekezdésében, ahol a (2) bekezdés magának az őrizetet elrendelő határozatnak az indokolására vonatkozik, míg a (4) bekezdés azokat az információkat érinti, amelyeket a kérelmezővel közvetlenül őrizetbe vételét követően kell közölni. A vitatott rendelkezésen alapuló őrizeti intézkedés esetében ez az indokolás kötelezően tartalmazza azon indokok egyértelmű és pontos ismertetését, amelyek alapján az illetékes nemzeti hatóság úgy vélte, hogy a kérelmező valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetést jelent az érintett tagállam nemzetbiztonságára vagy közrendjére. Figyelemmel a befogadási irányelv 8. cikkének (2) bekezdésében szereplő szabályra, e hatóság köteles továbbá megfelelő részletességgel kifejteni, hogy mi alapján vélte úgy, hogy semmilyen kevésbé kényszerítő jellegű alternatív intézkedés nem alkalmazható hatékonyan a nemzetbiztonság vagy a közrend megóvása érdekében. ( 123 )

134.

Negyedszer, a szabadsághoz és biztonsághoz való jogot érintő beavatkozás feltétele az eljárási garanciák tiszteletben tartása. Ekképpen, az EJEE 5. cikke (1) bekezdésének c) pontjában szereplő kivétel körébe tartozó, szabadságtól való megfosztás esetében már rámutattam arra, hogy annak feltétele, hogy az érintett személyt (vagyis ha e megfosztásra a vitatott rendelkezés alapján kerül sor, a nemzetközi védelmet kérelmezőt) haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és joga legyen arra, hogy észszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. ( 124 ) Márpedig, mint arra már rámutattam, a befogadási irányelv 9. cikkének (3) bekezdése nemcsak a közigazgatási hatóság által elrendelt őrizet jogszerűségének az őrizet kezdetét követően a lehető leghamarabb, hivatalból (vagyis a kérelmező bármiféle jogorvoslatától független) történő bírósági felülvizsgálatát írja elő kifejezetten, hanem az érintett kérelmező haladéktalan szabadon bocsátását is abban az esetben, ha ezen őrizetbe vételt jogellenesnek ítélik.

135.

Általánosabban, a szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el. ( 125 ) Az EJEE 5. cikkének (4) bekezdése és kiterjesztés útján a Charta 6. cikke elég széles körű felülvizsgálatot ír elő ahhoz, hogy az kiterjedjen minden, valamely egyénnek az EJEE 5. cikkének (1) bekezdésére tekintettel történő fogva tartása szabályosságához szükséges elengedhetetlen feltételre. ( 126 ) A befogadási irányelv ismét csak nem jelenti semmilyen akadályát e követelmény tagállamok általi tiszteletben tartásának a vitatott rendelkezés végrehajtása során. Éppen ellenkezőleg, az ezen irányelv 9. cikkének (3) és (5) bekezdésében szereplő szabályok arra irányulnak, hogy garantálják e követelmény tiszteletben tartását a menedékkérőnek az említett irányelv 8. cikke alapján történő őrizetbe vétele esetén. ( 127 )

136.

Végül, ötödször, az EJEE 5. cikkének (5) bekezdése azt írja elő, hogy minden olyan személynek, akit az említett cikk első négy bekezdéséből eredő szabályok összességét megsértve fosztottak meg szabadságától, joga van a kártalanításra. A Charta 6. cikkéhez fűzött magyarázatokra figyelemmel ez szükségképpen érvényes az utóbbi rendelkezéssel kapcsolatban is. A befogadási irányelv nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kifejezetten arra kötelezné a tagállamokat, hogy írjanak elő ilyen kártalanítási jogot. Mindazonáltal figyelembe kell venni az ilyen uniós jogi aktus normatív sajátosságát, amely jogi aktus – ahogyan az az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdéséből következik – egyrészt az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, másrészt viszont a nemzeti hatóságokra hagyja az ennek eléréséhez szükséges forma és eszközök megválasztását. Márpedig (35) preambulumbekezdésének megfelelően a befogadási irányelv többek között éppen a Charta 6. cikke alkalmazásának előmozdítására irányul. Ilyen körülmények között tehát meg kell állapítani, hogy ez az irányelv minden szükséges mozgásteret meghagy a tagállamok számára az általam fent felidézett követelménynek való megfelelés érdekében.

137.

Következtetésként, bár a vitatott rendelkezés vitathatatlanul lehetővé teszi a beavatkozást a Charta 6. cikke által biztosított szabadsághoz és biztonsághoz való jogba, e korlátozást – amennyiben e rendelkezés az általam a jelen állásfoglalásban ismertetett módon kerül értelmezésre – nem pusztán a törvény írja elő, hanem az emellett tiszteletben tartja e jog lényeges tartalmát, és láthatóan szükséges ahhoz, hogy lehetővé tegyék a tagállamok számára, hogy az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésében, illetve az EUMSZ 72. cikkben megjelenő elveknek megfelelően hatékonyan küzdjenek a nemzetbiztonságuk vagy a közrendjük megsértése ellen. A Bíróság elé terjesztett érvényességi kérdés vizsgálata a jelen esetben tehát nem tárt fel semmilyen olyan körülményt, amelynek alapján megkérdőjelezhető a vitatott rendelkezés érvényessége.

138.

Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy ez a következtetés, amely a vitatott rendelkezés Charta 6. cikkének való megfelelését érintő objektív vizsgálatból ered, semmilyen módon nem hat ki a J. N. által a kérdést előterjesztő bíróság előtt indított kereset kimenetelére. Ekképpen a kereset korlátai között kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság feladata azon kérdés eldöntése, hogy az alapeljárásban szereplő őrizeti intézkedés megfelel‑e a Chartának az EJEE 5. cikke alapján értelmezett 6. cikkének.

139.

E megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a következő döntést hozza: