EUR-Lex Access to European Union law

Back to EUR-Lex homepage

This document is an excerpt from the EUR-Lex website

Document 62013CC0413

Wahl főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2014. szeptember 11.
FNV Kunsten Informatie en Media kontra Staat der Nederlanden.
Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Gerechtshof te 's-Gravenhage - Hollandia.
Előzetes döntéshozatal iránti kérelem - Verseny - EUMSZ 101. cikk - Tárgyi hatály - Kollektív szerződés - A szolgáltatást nyújtó önálló vállalkozó minimális díjazását megállapító rendelkezés - A »vállalkozás« fogalma - A »munkavállaló« fogalma.
C-413/13. sz. ügy

Digital reports (Court Reports - general)

ECLI identifier: ECLI:EU:C:2014:2215

WAHL

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2014. szeptember 11. ( 1 )

C‑413/13. sz. ügy

FNV Kunsten Informatie en Media

kontra

Staat der Nederlanden

(A Gerechtshof ‘s‑Gravenhage [Hollandia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Kollektív szerződés — Szolgáltatásnyújtási szerződések — Minimális díjazás — Verseny — EUMSZ 101. cikk — Szociális dömping megelőzése — Az »Albany-kivétel«”

1. 

A Bíróság az Albany‑ítélettel ( 2 ) kezdődő állandó ítélkezési gyakorlatában lényegében azt állapította meg, hogy a szociális partnerek között kollektív tárgyalások keretében létrejött, a foglalkoztatási és a munkakörülmények javítása céljából megkötött megállapodásokra nem vonatkozik az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése.

2. 

A jelen ügyben felmerült alapvető kérdés az, hogy ez a kivétel vonatkozik‑e – és ha igen, milyen feltételekkel – a kollektív szerződések azon rendelkezéseire, amelyek az önálló vállalkozók és megrendelőik vagy ügyfeleik közötti szakmai kapcsolatot szabályozzák.

I – A vonatkozó holland jogszabályi rendelkezések

3.

A Wet op de collectieve arbeidsovereenkomst (a kollektív szerződésről szóló törvény, a továbbiakban: WCAO) 1. cikke a következőképpen határozza meg a kollektív szerződés nemzeti jogban alkalmazandó fogalmát:

„(1)   A kollektív szerződés olyan megállapodás, amelyet egy vagy több munkáltató, illetve egy vagy több, teljes jogképességgel rendelkező munkáltatói szövetség köt egy vagy több, teljes jogképességgel rendelkező munkavállalói szövetséggel, és elsősorban vagy kizárólag azon munkafeltételeket szabályozza, amelyeket a munkaszerződések keretében be kell tartani.

(2)   A kollektív szerződés tárgyát képezhetik valamely dologi alkotás létrehozásáról szóló szerződések vagy szolgáltatásnyújtási szerződések is. Ez esetben e törvénynek a munkaszerződésekre, a munkáltatóra és a munkavállalókra vonatkozó rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.

[…]”

4.

A Mededingingswet (versenytörvény, a továbbiakban: Mw) 6. cikkének (1) bekezdése értelmében tilos „minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és vállalkozások közötti összehangolt magatartás, amelynek célja vagy hatása a hollandiai piacon vagy annak egy részén belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása”.

5.

Az Mw 16. cikkének a) pontja alapján a fenti jogszabályi rendelkezés nem vonatkozik a WCAO 1. cikkének (1) bekezdése értelmében vett kollektív szerződésekre.

II – A tényállás, az eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

6.

2006‑ban és 2007‑ben az FNV Kunsten Informatie en Media (a továbbiakban: FNV) és a Nederlandse toonkunstenaarsbond (a továbbiakban: Ntb), munkavállalókat és önálló vállalkozókat képviselő szövetségek, valamint a Vereniging van Stichtingen Remplaçanten Nederlandse Orkesten (a továbbiakban: VSR) munkáltatói szövetség a holland zenekarok kisegítő zenészeire (CAO Remplaçanten Nederlandse Orkesten) vonatkozó kollektív szerződést kötött (a továbbiakban: a szóban forgó kollektív szerződés). A megállapodás többek között az azon zenészek által kapott minimális díjazást is szabályozta, akik egy zenekarban más zenészt helyettesítenek (a továbbiakban: kisegítő zenész), és ezért e zenekarral munkaviszonyba lépnek. A szóban forgó kollektív szerződés az önálló kisegítő zenészekre vonatkozó rendelkezéseket is tartalmazott.

7.

A holland versenyhatóság (Nederlandse Mededinginsautoriteit; a továbbiakban: NMa) egy 2007. decemberben közzétett véleményében ( 3 ) azonban azt az általános álláspontot képviselte, hogy a kollektív szerződésekben foglalt, az önálló vállalkozók minimális díjazására vonatkozó rendelkezések nem mentesülnek az Mw 6. cikkében foglalt tilalom hatálya alól.

8.

Az NMa ezen álláspontja alapján a VSR és az Ntb felmondta a szóban forgó kollektív szerződést, és megtagadta hogy az FNV‑vel új, az önálló kisegítő zenészekre vonatkozó szabályozást tartalmazó kollektív szerződés kössön.

9.

A fentiekre tekintettel az FNV keresetet terjesztett elő a Rechtbank ’s Gravenhage‑hoz (kerületi bíróság, Hága), és lényegében azt kérte, hogy i. állapítsák meg, hogy a versenyjog nem zárta ki valamely kollektív szerződés olyan rendelkezését, amely arra kötelezi a munkáltatót, hogy a személyzet nélküli önálló vállalkozókkal szemben bizonyos minimális díjazást betartson, és hogy a vélemény közzététele az FNV‑vel szemben jogellenes, valamint ii. rendeljék el, hogy a holland állam helyesbítse a véleményben kifejtett álláspontot.

10.

Miután a Rechtbank elutasította az FNV kérelmeit, az FNV fellebbezést nyújtott be a Gerechtshof ’s‑Gravenhage‑hoz (regionális fellebbviteli bíróság, Hága).

11.

A fellebbezés az Mw 6. cikkének értelmezésére vonatkozik. A Gerechtshof ’s‑Gravenhage ugyanakkor kifejtette, hogy az Mw 6. cikke lényegében az EUMSZ 101. cikkben foglalt rendelkezés megfogalmazását követi, ezáltal a nemzeti jogalkotó úgy döntött, hogy a két rendelkezést egymással összhangban kell alkalmazni.

12.

Ennélfogva a Gerechtshof ’s‑Gravenhage az EUMSZ 101. cikk helyes értelmezésével kapcsolatban felmerült kétségek miatt felfüggesztette az eljárást, és a következő kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatalra:

„1)

[Ú]gy kell‑e értelmezni az uniós jog versenyszabályait, hogy a munkáltatók és a munkavállalók szövetsége között kötött kollektív szerződés azon rendelkezése, amely szerint azon önálló vállalkozóknak, akik szolgáltatásnyújtási szerződés alapján a munkáltató számára ugyanazon munkát végzik, mint a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók, bizonyos minimális díjazást kell kapniuk, nem tartozik az EUMSZ 101. cikk hatálya alá, mivel e rendelkezést kollektív szerződés tartalmazza[?]

2)

[A]mennyiben az első kérdésre adandó válasz nemleges: vajon az említett rendelkezés nem tartozik az EUMSZ 101. cikk hatálya alá, ha (többek között) a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók munkafeltételeinek javítását szolgálja, és e tekintetben jelentősége van‑e annak, hogy e munkafeltételek ezáltal közvetlenül vagy csak közvetetten javulnak[?]”

13.

A jelen ügyben írásbeli észrevételt nyújtott be az FNV, a holland és a cseh kormány, valamint a Bizottság, amelyek – a cseh kormány kivételével – szóban is kifejtették álláspontjukat a 2014. június 18‑i tárgyaláson.

III – Elemzés

14.

A fenti két kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy egyrészről egy munkáltatói szövetség, másrészről pedig munkavállalókat ( 4 ) és önálló vállalkozókat képviselő szakszervezetek között kötött kollektív szerződés azon rendelkezése, amely szerint bizonyos minimális díjazást kell kapniuk azon önálló vállalkozóknak, akik szolgáltatásnyújtási szerződés alapján a munkáltató számára ugyanazon munkát végzik, mint a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók (a továbbiakban: a szóban forgó rendelkezés), nem tartozik az EUMSZ 101. cikk hatálya alá, mivel e rendelkezést kollektív szerződés tartalmazza.

15.

Mindenekelőtt röviden az elfogadhatóság kérdésével kívánok foglalkozni. Álláspontom szerint nem kétséges, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem még abban az esetben is elfogadható, ha a jelen ügy mégsem tartozna az EUMSZ 101. cikk hatálya alá. Nem vitatott, hogy a Bíróság hatáskörrel rendelkezik az uniós joggal kapcsolatos kérdésekre vonatkozó előzetes döntéshozatali kérelmek elbírálására olyan esetekben, amikor a kérdést előterjesztő bíróság előtti ügyek tényállása ugyan kívül esik az uniós rendelkezések közvetlen hatályán, e rendelkezéseket azonban a nemzeti jog – amely a tagállami vonatkozású esetekben azonos megközelítést alkalmaz, mint az uniós jogban foglaltak – alkalmazhatóvá teszi. ( 5 )

16.

Ami az ügy lényegét illeti, a kérdést előterjesztő bíróság alapvetően arra vonatkozóan keres iránymutatást, hogy az „Albany‑kivétel” ( 6 ) alkalmazható‑e a szóban forgó kollektív szerződésre.

17.

A cseh és a holland kormány, valamint a Bizottság az észrevételeikben kifejtik, hogy a Bíróságnak nemleges választ kellene adnia a kérdésre, míg az FNV szerint a Bíróságnak igenlő választ kellene adnia a kérdésre.

18.

A továbbiakban azt igyekszem bemutatni, hogy egyik álláspontot sem tudom teljes mértékben támogatni. Úgy vélem, hogy a nemzeti bíróság által előterjesztett kérdés megválaszolása nem olyan egyértelmű és egyszerű, amint azt a felek javasolják.

19.

Amint azt az 1. pontban megjegyeztem, az állandó ítélkezési gyakorlat alapján a szociális partnerek között a foglalkoztatási és munkakörülmények javítása céljából, kollektív tárgyalások keretében megkötött megállapodásokra – jellegükre és céljukra tekintettel – nem vonatkozik az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése. ( 7 )

20.

Ennélfogva a szóban forgó kollektív szerződés jellegét és célját (és különösen a szóban forgó rendelkezések jellegét és célját) kell megvizsgálni annak eldöntése végett, hogy indokolt‑e az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének hatálya alóli teljes körű mentesülése. ( 8 )

21.

Ebben az összefüggésben az egyértelműség érdekében ezt a kérdést két egymást kiegészítő nézőpontból fogom vizsgálni. A holland jog lehetővé teszi, hogy a szakszervezetek egyaránt képviseljenek munkavállalókat és önálló vállalkozókat, ezért két jogi helyzetet kell megkülönböztetni. Egyfelől azt fogom vizsgálni, hogy az Albany‑kivétel vonatkozik–e az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében megtárgyalt és kollektív szerződésbe foglalt rendelkezésekre. Másfelől azt fogom vizsgálni, hogy ez a kivétel alkalmazható‑e abban az esetben, amikor az önálló vállalkozók munkakörülményeinek szabályozása ellenére a szóban forgó rendelkezéseket munkavállalók képviseletében és érdekében tárgyalták meg és foglalták kollektív szerződésbe. Ez a rendszertani elemzés általánosságban követi a Gerechtshof ’s‑Gravenhage által előzetes döntéshozatalra előterjesztett két kérdés szerkezetét.

A – Az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében megtárgyalt és kollektív szerződésbe foglalt rendelkezések

22.

Az FNV által kifejtett egyik érv az, hogy a szóban forgóhoz hasonló kollektív szerződésre teljes mértékben vonatkozik az Albany‑kivétel – ennélfogva nem tartozik az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének hatálya alá – pusztán azért, mert kollektív szerződésben rendelkeztek arról. E tekintetben nem releváns az a tény, hogy a megállapodás néhány rendelkezése önálló vállalkozók munkakörülményeit szabályozza.

23.

Ezzel nem értek egyet.

1. Az Albany‑kivétel nem vonatkozik az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében kötött szerződéses rendelkezésekre

24.

Az Albany‑ítélethez hasonló ítéletekben a Bíróság megállapította, hogy a kollektív szerződések nem tartoznak az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének hatálya alá, amennyiben megfelelnek két együttes feltételnek: i. szociális partnerek között kollektív tárgyalások keretében jönnek létre (első feltétel), és ii. közvetlenül hozzájárulnak a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeinek javításához (második feltétel).

25.

A holland kormányhoz és a Bizottsághoz hasonlóan nekem is komoly kétségeim vannak afelől, hogy teljesül‑e az első feltétel, amennyiben a megállapodást – annak ellenére, hogy az kollektív tárgyalások eredménye – (teljes mértékben vagy részben) az önálló vállalkozók képviseletében tárgyalnak meg és kötnek meg.

26.

Amikor a szakszervezetek nem a munkavállalók, hanem az önálló vállalkozók képviseletében járnak el, aligha tekinthetők munkavállalói szövetségnek. Ilyen körülmények között inkább más minőségben járnak el: szakmai szervezetként vagy vállalkozások társulásaként. ( 9 ) Erre tekintettel aligha állapítható meg, hogy ezek a szakszervezetek az Albany‑ítéletben hivatkozott munkavállalókat képviselnének. ( 10 )

27.

Mindenesetre nem szükséges tovább foglalkozni ezzel a kérdéssel, mivel álláspontom szerint a második feltétel egyértelműen nem teljesül. A Bíróság ítélkezési gyakorlata következetesen a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeire hivatkozik. A Bíróság mindezidáig – sem hallgatólagosan, sem kifejezetten – nem terjesztette ki megállapításait az önálló vállalkozók munkakörülményeinek javítását célzó szerződéses rendelkezésekre.

28.

Még ennél is fontosabb, hogy véleményem szerint nem kétséges, hogy ezekre a szerződéses rendelkezésekre nem vonatkozik az Albany‑kivétel.

29.

Ennek elsősorban két oka van.

30.

Először is, az önálló vállalkozók és a munkavállalók jogi helyzete az uniós versenyjogban alapvetően különbözik egymástól, ennélfogva nem hasonlítható össze.

31.

Az uniós versenyjogi szabályok szerint a munkavállalók nem minősülnek vállalkozásoknak, ( 11 ) és az EUMSZ 101. cikket nem munkajogi viszonyok szabályozására hozták létre.

32.

Ezzel szemben az önálló vállalkozók az uniós versenyjogi szabályok alapján vállalkozásoknak minősülnek. ( 12 ) Erre tekintettel – amint azt fentebb megjegyeztem – az önálló vállalkozók képviseletében eljáró szakszervezeteket az EUMSZ 101. cikk értelmében vett vállalkozások társulásának kell tekinteni. ( 13 )

33.

Nyilvánvalóan megfelelő társadalmi–gazdasági okai vannak a munkavállalók közötti bérverseny kollektív tárgyalásokon keresztül történő korlátozásának vagy akár megszüntetésének. ( 14 ) Más azonban a helyzet, ha olyan megállapodást kötnek, amelynek célja vagy hatása a vállalkozások közötti verseny korlátozása vagy megszüntetése.

34.

Pontosan az ilyen jellegű megállapodásokra alkalmazandó az EUMSZ 101. cikk.

35.

Továbbá a munkavállalók foglalkoztatási körülményeit szabályozó kollektív szerződésekből esetlegesen eredő versenykorlátozás gyakran véletlenszerű vagy korlátozott hatású, ( 15 ) ez azonban nem szükségszerűen érvényes az önálló vállalkozók munkakörülményeit szabályozó megállapodásokra. Ez különösen érvényes az önálló vállalkozók közötti árversenyt szabályozó megállapodásokra.

36.

Az ár az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme a vállalkozások közötti versenynek. Emiatt az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésében meghatározott „feketelista” a) pontja olyan megállapodásokra vonatkozik, amelyek tárgya „a beszerzési vagy eladási árak, illetve bármely egyéb üzleti feltétel közvetlen vagy közvetett rögzítése”. Erre tekintettel az áruk és szolgáltatások tekintetében minimumárakat rögzítő megállapodásokat következetesen úgy tekintik, mint amelyek jelentősen korlátozzák a versenyt. ( 16 )

37.

Ennélfogva az EUMSZ 101. cikknek a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában adott értelmezése arra enged következtetni, hogy valamely megállapodásnak az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében megtárgyalt és elfogadott rendelkezése előzetesen nem mentesülhet az uniós versenyjogi szabályok szerinti vizsgálat alól.

38.

Másodszor, amint azt a holland kormány a tárgyaláson hangsúlyozta, az önálló vállalkozók jogi helyzete – nemcsak az uniós versenyjogi szabályok értelmében, hanem általánosabban az uniós szerződések rendszerében nézve is – egyértelműen különbözik a munkavállalókétól. Következésképpen az Albany‑kivétellel a munkavállalók tekintetében igazolt szociálpolitikai megfontolások az önálló vállalkozók tekintetében nem tekinthetők érvényesnek.

39.

Az Albany‑ítélethez hasonló ítéletek lényege, hogy az uniós szerződések nem értelmezhetők úgy, hogy azok a szociális célok megvalósítása érdekében a szociális partnerek közötti kollektív tárgyalásokat ösztönzik, miközben egyidejűleg általánosan tiltják ezeket a kollektív szerződéseket.

40.

A Bíróság által az Albany‑ítéletben hivatkozott szociális célok tehát a munkavállalókra vonatkoznak. Az EUMSZ foglalkoztatásra (EUMSZ 145–150. cikk) és szociálpolitikára (EUMSZ 151–161. cikk) vonatkozó rendelkezései középpontjában a munkavállaló fogalma áll.

41.

Másfelől azonban az önálló vállalkozók gazdasági tevékenységének fejlesztése az EUMSZ 173. cikk alapján az iparpolitika területén keresztül az Európai Unió hatáskörébe tartozik.

42.

Nevezetesen két fő különbség van az EUMSZ 173. cikk, valamint a foglalkoztatásra és szociálpolitikára vonatkozó, fentebb említett rendelkezések között. Először is az EUMSZ 173. cikk (vagy e tekintetben a Szerződés bármely más rendelkezése) – az EUMSZ 151. és 155. cikktől eltérően – nem ösztönzi az önálló vállalkozókat arra, hogy munkakörülményeik javítása céljából kollektív szerződéseket kössenek. ( 17 ) Másodszor, az EUMSZ 173. cikk egyértelművé teszi, hogy annak alkalmazása nem sértheti a versenyjogi szabályok alkalmazhatóságát. Az EUMSZ 173. cikk (1) bekezdésének második albekezdése alapján az Európai Uniónak és a tagállamoknak az ipar területén „a nyitott és versengő piacok rendszerével [összhangban]” kell fellépniük. Az EUM‑Szerződés ezen túlmenően az EUMSZ 173. cikk (3) bekezdésének második albekezdésében kimondja, hogy az iparral kapcsolatos rendelkezések (XVII. cím) nem szolgáltatnak jogalapot többek között ahhoz, hogy „az [Európai] Unió bármilyen olyan intézkedést vezessen be, amely a verseny torzulásához vezethet”. Az EUMSZ foglalkoztatásra és szociálpolitikára vonatkozó rendelkezéseiben ilyen rendelkezés nem található.

43.

A Szerződések megalkotói által a munkavállalók és az önálló vállalkozók között tett megkülönböztetés indoka meglehetősen egyszerű: általában alapvetően különböznek e két csoport szakmai tevékenységei szervezésének és gyakorlásának módjai.

44.

Bármely foglalkoztatási jogviszony egyik fő jellemzője a munkavállaló munkáltatónak való alárendeltsége. ( 18 ) A munkáltatónak nemcsak utasításadási és tevékenységirányítási joga van a munkavállalói felett, de bizonyos felügyeleti és ellenőrzési hatáskört is gyakorolhat felettük. Az önálló vállalkozó személy a megrendelő utasításait követi, aki azonban általában nem gyakorol felette átfogó felügyeleti jogot. Az alá–fölérendeltségi viszony hiánya miatt az önálló vállalkozó nagyobb függetlenséget élvez az elvégzendő feladatok vagy munka jellegének és a munkavégzés módjának, munkaidejének és a munkavégzés helyének, valamint alkalmazottainak megválasztásában. ( 19 )

45.

Továbbá, az önálló vállalkozó viseli a vállalkozás kereskedelmi és pénzügyi kockázatait, míg egy munkavállaló általában nem vállal ilyen kockázatot, és a vállalkozás teljesítményére tekintet nélkül az elvégzett munkáért díjazásra jogosult. ( 20 ) Főszabály szerint a munkáltató felel a munkavállalói által a munkaviszony keretében végzett tevékenységekkel kapcsolatban a külvilággal szemben. Másfelől azonban az önálló vállalkozó által viselt nagyobb kockázatot és felelősséget a vállalkozás által szerzett valamennyi nyereség megtartásának lehetősége ellensúlyozza.

46.

Végül aligha szükséges kifejteni, hogy az önálló vállalkozó személyek árut és szolgáltatást kínálnak a piacon, míg a munkavállalók pusztán a saját munkaerejüket kínálják egy (vagy ritkán több) meghatározott munkáltatónak.

47.

Ennélfogva az önálló vállalkozók helyzetének alapvető jellemzője, legalábbis a munkavállalókkal összehasonlítva, hogy az önálló vállalkozók nagyobb függetlenséget és rugalmasságot élveznek. Cserébe viszont elkerülhetetlenül nagyobb gazdasági kockázatot kell vállalniuk, és gyakran találják magukat bizonytalanabb munkajogi viszonyban. Úgy tűnik, hogy valamennyi szempont szorosan összefügg egymással.

48.

Ennélfogva az Albany‑kivétel jogi és gazdasági indokai az önálló vállalkozók esetében nem érvényesek. ( 21 ) Emiatt elképzelhetetlen számomra, hogy az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében kötött kollektív szerződés teljes körűen és előzetesen mentesüljön az EUMSZ 101. cikk hatálya alól.

49.

Ezt követően az FNV által előadott másik érvet kell megvitatni.

2. A munkavállalók és az önálló vállalkozók nem hasonlóak, annak ellenére, hogy a hagyományos különbségtétel kezd elmosódni

50.

Az FNV írásbeli észrevételében hangsúlyozta, hogy azoknak az önálló vállalkozóknak, akik díjazását a szóban forgó kollektív szerződés szabályozza, nincsenek alkalmazottaik, és a tárgyalási képesség tekintetében a munkavállalókkal viszonylag hasonló helyzetben vannak.

51.

A magam részéről elismerem, hogy napjaink gazdaságában a munkavállaló és önálló vállalkozó hagyományos kategóriái közötti különbségtétel néha kissé elmosódik. A Bíróságnak már sok olyan esetet kellett megvizsgálnia, amikor két természetes személy (vagy egy természetes személy és szervezet) közötti munkajogi viszony – sajátos jellemzői miatt – egyik kategóriába sem tartozik határozottan, hanem mindkét kategória tulajdonságait magában hordozza. ( 22 )

52.

Figyelembe veszem továbbá azt a tényt, hogy néhány önálló vállalkozó személy – a tényleges vagy lehetséges megrendelőikkel való szakmai kapcsolat tekintetében – inkább a munkavállaló és annak munkáltatója között tipikusan fennálló viszonyhoz hasonló helyzetben van. Így néhány önálló vállalkozó személy különösen kevés függetlenséget élvez a megrendelt feladat elvégzésének idejét, helyszínét és módját illetően. A tárgyalóasztalnál is meglehetősen gyenge pozícióban lehetnek, különösen a díjazás és a munkakörülmények tekintetében. Ez különösen érvényes a kényszervállalkozók esetében: olyan munkavállalók, akiket leplezetten önálló vállalkozóként alkalmaznak bizonyos, a munkáltatóra nézve kedvezőtlennek ítélt jogszabályok (például munkajogi és pénzügyi rendelkezések) alkalmazásának elkerülése érdekében. Egy másik példa az önálló vállalkozó azon személyek esete, akik gazdaságilag egyetlen (vagy fő) megrendelőtől függenek. ( 23 )

53.

Eltekintve azonban azoktól az esetektől, amikor a munkajogi és pénzügyi szabályok kijátszásáról vagy elkerüléséről van szó, amelyek szabályozása az egyes tagállamok jogalkotóinak hatáskörébe tartozik, nem látok érvényes indokot arra, hogy a munkavállalókat és az önálló vállalkozókat minden esetben azonos módon kelljen kezelni.

54.

A kollektív szerződések célja a hatályuk alá tartozó valamennyi esetre alkalmazandó bizonyos szabályok meghatározása. Ennélfogva e megállapodások az egyén sajátos helyzetétől vagy azon sajátos körülményektől függetlenül, amelyekben egy egyén bizonyos foglalkozást gyakorolhat, egész foglalkozási kategóriára vonatkoznak.

55.

Az önálló vállalkozók csoportja azonban közismerten hatalmas és heterogén. Egy részük szándékosan választotta szolgáltatásainak ezen sajátos jogintézmény keretében történő nyújtását, míg mások biztosabb foglalkoztatási lehetőség hiányában kényszerültek erre. Egyfelől képességeiktől, szaktudásuktól, tapasztalataiktól és hírnevüktől, másfelől pedig az egyes esetek sajátos körülményeitől (például a megrendelő mérete és gazdasági ereje, a teljesítendő szolgáltatás sürgős jellege és/vagy összetettsége, a rendelkezésre álló szakemberek száma) függően tárgyalási képességük erősebb vagy gyengébb lehet, mint a megrendelőiké. Ez élesen különbözik a munkavállalókétól, akik hagyományosan aszimmetrikus helyzetben vannak, amikor a munkakörülményeikről tárgyalnak a munkáltatókkal, mivel a modern nyugati társadalmakban a munkaerő‑kínálat meghaladja a keresletet.

56.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az önálló vállalkozóknak meglehetősen különböző nézeteik lehetnek a rájuk mint csoportra nézve kötelező jellegű rendelkezések tárgyát illetően. Például, mint a jelen esetben, az önálló vállalkozóként dolgozó zenészek egy része támogatja a minimális díjazást rögzítő rendelkezéseket, míg mások lehet, hogy nem. E rendelkezések alapján a fiatalabb vagy kevésbé híres szakemberek ugyanis nem tudnak hatékonyan, szolgáltatásaik kedvezőbb áron történő nyújtásával versenyezni a tapasztaltabb vagy elismert zenészekkel. Az árverseny lehetősége nélkül bizonyos önálló vállalkozóknak sokkal kevesebb lehetőségük van egy szerződés elnyerésére, és fennáll a kockázat, hogy teljes mértékben kiszorulnak a munkaerőpiacról.

57.

Ebben az összefüggésben esetlegesen legitimitási problémát is látok, amikor a kevés önálló vállalkozó személyt képviselő szakszervezetek kötnek olyan kollektív szerződést, amely a munkáltatókat valamennyi önálló vállalkozóval szemben köti.

58.

A fentiekre tekintettel pusztán az a tény, hogy néhány önálló vállalkozó személy olyan helyzetbe kerülhet, amely gazdasági értelemben a munkavállalókkal bizonyos hasonlóságokat mutat, nem jelenti a gazdasági szereplők két kategóriájának teljes körű és előzetes azonosulását.

59.

Ebben az összefüggésben lehetne érvelni amellett, hogy egy, az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében kötött kollektív szerződés rendelkezéseinek az Albany‑kivétel hatálya alá kellene tartoznia abban az esetben, ha olyan önálló vállalkozó személyekre vonatkozik, akik a munkavállalók helyzetével hasonló helyzetben vannak, de nem tartoznak a kivétel hatálya alá, ha a fentiekkel ellentétben olyan helyzetekre alkalmaznák, ahol e hasonlóságok nem állnak fenn.

60.

Véleményem szerint azonban ez nem lenne alátámasztható megoldás.

61.

Ahogy azt a holland kormány kifejtette, a szóban forgó kollektív szerződés nem terjed ki a kényszervállalkozókra. A felek között nem vitatott, hogy e személyek az uniós jog alapján inkább munkavállalóknak minősülnek, és így bármely, a helyzetüket szabályozó kollektív szerződés főszabály szerint alkalmas arra, hogy az Albany‑kivétel hatókörébe tartozzon.

62.

A szóban forgó kollektív szerződés a ténylegesen is önálló vállalkozókra terjed ki. Következésképpen az EUMSZ 101. cikk alóli általános mentesülés rájuk való kiterjesztése – a fentiekben említett okok miatt – nemcsak a Szerződés versenyjogra és szociálpolitikára vonatkozó rendelkezéseivel lenne ellentétes, hanem bizonytalansági és kiszámíthatatlansági tényezőt is jelentene egy olyan rendszerben, vagyis a munkaügyi kapcsolatokban, amelyben kimondottan szükséges a stabilitás, az egyértelműség és az átláthatóság.

63.

Véleményem szerint az egyéneknek és a vállalatoknak, nem is beszélve a nemzeti közigazgatásról és a bíróságokról, olyan szabályra van szükségük, amelynek jelentése egyértelmű és alkalmazása kiszámítható. A munkavállalók és önálló vállalkozók közötti különbségtétel általában viszonylag egyértelmű, és ennek megfelelően bármely hatáskörrel rendelkező hatóság ésszerű bizonyossággal meg tudja állapítani, hogy egyes foglalkozási csoportok által megkötött megállapodásra mikor vonatkozik az EUMSZ 101. cikk, és mikor nem.

64.

Nem látom, hogyan állhat a szociális partnerek érdekében olyan kollektív szerződések tárgyalása és megkötése, amelyek érvényessége számos esetben legalábbis bizonytalan, ezért könnyen vitatható, következésképpen az érintett ágazatra vonatkozó munkaügyi szabályok megállapítására alkalmatlan.

65.

A fentiekre tekintettel álláspontom szerint az önálló vállalkozók képviseletében és érdekében elfogadott rendelkezéseket tartalmazó kollektív szerződésekre nem terjed és nem is terjedhet ki az Albany‑kivétel. Úgy vélem, hogy ezek a szerződéses rendelkezések nem zárhatók ki az uniós versenyjogi szabályok hatálya alól.

B – A munkavállalók képviseletében és érdekében megtárgyalt, valamint kollektív szerződésbe foglalt rendelkezések

66.

Ahogy azt a fenti 21. pontban megjegyeztem, azt is vizsgálni kell, hogy az Albany‑kivétel feltételei megvalósultak‑e abban az esetben, amikor a munkavállalók képviseletében és érdekében tárgyalták meg és foglalták kollektív szerződésbe a szóban forgó rendelkezéseket.

67.

Az FNV kifejti, hogy a szóban forgó rendelkezések célja az érintett munkavállalók munkakörülményeinek javítása. Az érintett rendelkezések célja különösen a szociális dömping megakadályozása. Az FNV álláspontja szerint a szóban forgó rendelkezések – annak ellensúlyozásával, hogy a munkáltatók a valószínűleg kevesebb költséggel járó önálló vállalkozókat alkalmazzák munkavállalók helyett – azt a célt követik, hogy a munkáltatók érdekeltek legyenek munkavállalók foglalkoztatásában.

68.

A cseh és a holland kormány, valamint a Bizottság is azt hangsúlyozza, hogy az Albany‑kivétel csak azokra a rendelkezésekre vonatkozik, amelyek közvetlenül alkalmasak a munkavállalók munkakörülményeinek javítására. Álláspontjuk szerint ugyanakkor a szóban forgó szerződéses rendelkezések nem felelnek meg ennek az előfeltételnek. E rendelkezések, ha egyáltalán hozzá is járulnak a munkakörülmények javításához, legfeljebb közvetetten teszik azt a munkavállalók számára több munkalehetőség létrehozásával.

69.

Mindenekelőtt arra szeretnék rámutatni, hogy amikor a szakszervezetek a kollektív tárgyalások során szerződéses rendelkezésekről egyeztetnek a munkavállalók képviseletében és érdekében, az Albany‑kivétel első feltétele nyilvánvalóan teljesül.

70.

Ami a második feltételt illeti, egyetértek a cseh és a holland kormány, valamint a Bizottság azon álláspontjával, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata csak azokra a rendelkezésekre vonatkozik, amelyek közvetlenül alkalmasak a munkavállalók munkakörülményeinek javítására.

71.

Ezt a követelményt hangsúlyozta a bíróság az Albany‑ítéletben, ( 24 ) a Brentjens‑ítéletben ( 25 ) és a Drijvende Bokken ítéletben ( 26 ) is. Az valóban igaz, hogy a Bíróság nem említi a „közvetlen” kifejezést az ezt követően hozott Van der Woude (EU:C:2000:475) és AG2R Prévoyance ítéletben. Véleményem szerint erre nem is volt szükség az utóbbi két ügyben, mivel egyik intézkedés esetében sem volt kétséges, hogy azok – a betegbiztosítási rendszer, valamint az egészségügyi költségek kiegészítő visszatérítésével kapcsolatos rendszer tekintetében – közvetlen és nyilvánvaló előnyöket jelentenek a munkavállalók számára.

72.

Ahogy az a fentiekből is kitűnik, az Albany‑ítélet nyomán kialakult ítélkezési gyakorlat célja nem az, hogy eltántorítsa a feleket vagy aláássa a szociális partnerek közötti kollektív tárgyalásokat. Éppen emiatt utalt a Bíróság azon rendelkezésekre, amelyek közvetlenül javítják a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeit. A javadalmazás, a munkaidő, a fizetett szabadság, a nyugdíj, a biztosítások és az egészségügyi ellátások kérdései állnak a kollektív tárgyalások középpontjában. Ha a munkavállalókat megakadályoznák abban, hogy e kérdésekben szabadon tárgyalhassanak, a kollektív tárgyaláshoz fűződő joguk lényege szenvedne hátrányt. ( 27 )

73.

Ezzel szemben nincs megalapozott indoka az ilyen széleskörű jogi védelemnek (vagyis a kartelljogi szabályok alóli teljes mentesülésnek) azokban az esetekben, amikor a munkavállalók a foglalkoztatási és munkakörülményeket csak közvetett módon érintő kérdésekről tárgyalnak a munkáltatókkal. A munkavállalóknak (és a munkáltatóknak) még abban az esetben is érdekében áll a kollektív tárgyalás, ha a megállapodás olyan kérdésekre terjed ki, amelyek nincsenek közvetlen és jelentős hatással a foglalkoztatási és munkakörülményekre, és a kartelljogi szabályok alapján vizsgálat alá vonhatók.

74.

Mindazonáltal egyetértek az FNV‑vel abban, hogy a munkavállalók jelenlegi és jövőbeni munkalehetőségeinek védelme olyan ügy, amely a foglalkoztatási és munkakörülmények közvetlen javításának minősülhet. Meggyőződésem szerint a szociális dömpinggel kapcsolatos kockázat két okból kétségtelenül és közvetlenül érinti ezeket a körülményeket.

75.

Az első ok az, hogy a munkavállalók számára az, hogy rendelkezzenek biztonságos és stabil munkahellyel, kétséget kizáróan fontosabb, mint például a munkaidővel vagy a fizetett szabadsággal kapcsolatos körülmények javítása. Ha a munkáltatók gazdasági szempontból könnyen helyettesíthetnék a munkavállalókat önálló vállalkozókkal, az annak a kockázatát hordozná magában, hogy sok munkavállaló azonnal elveszíthetné a munkáját, vagy fokozatosan kiszorulna a piacról.

76.

A munkavállalók közötti bérverseny elkerülése – ami önmagában a kollektív tárgyalások létjogosultságát igazolja – ahhoz vezet, hogy egy munkáltató semmilyen körülmények között nem tud a kollektív szerződésben kikötött fizetésnél alacsonyabb bérért munkaerőhöz jutni. Ezért a munkavállaló szempontjából teljesen mindegy, hogy egy kevésbé költséges munkavállalóval vagy egy kevésbé költséges önálló vállalkozóval helyettesítik.

77.

A másik ok az, hogy, ha a munkáltatók olyan személyekkel helyettesíthetnék a munkavállalókat, akik tekintetében nem kötelesek azokat a munkakörülményeket biztosítani, amelyek elfogadásra kerültek az irányadó kollektív szerződésben, az jelentősen gyengítené a munkavállalók tárgyalási helyzetét. Például hogyan kérhetnének hitelesen fizetésemelést a munkavállalók, ha tudnák, hogy könnyen és rövid időn belül helyettesíthetők önálló vállalkozó személyekkel, akik vélhetően kevesebb díjazásért végeznék el ugyanazt a munkát?

78.

Ennélfogva a munkavállalók – kivéve, ha nem élveznek bizonyos szintű védelmet a szociális dömpinggel szemben – a munkáltatókkal folytatott kollektív tárgyalásra sokkal kevésbé lennének képesek és hajlandók. Ebből a szempontból a munkavállalók azon lehetősége, hogy a kollektív szerződésbe olyan rendelkezéseket foglaljanak, amelyek azt hivatottak biztosítani, hogy a munkavállalók számára folyamatosan meghatározott számú álláshelyet kell biztosítani a munkáltatók iparágában, szükséges előfeltételnek tekinthető ahhoz, hogy a munkavállalók hatékonyan tárgyalhassanak más foglalkoztatási és munkakörülmények javításáról.

79.

A fentiekben kifejtett indokok alapján úgy vélem, hogy a szociális dömping elkerülése olyan cél, amelyet jogszerűen lehet kitűzni az önálló vállalkozókra is kiterjedő kollektív szerződésben, és a tárgyalások egyik meghatározó pontja is lehet.

80.

Ezt az álláspontot alátámasztja a Bíróság ítélkezési gyakorlata, és az uniós jogban alapelvként is megtalálható. A Bíróság következetes abban, hogy a szociális dömping megakadályozása olyan cél, amely főszabály szerint közérdeken alapuló kényszerítő oknak minősülhet, amely alkalmas az alapszabadságok korlátozásának igazolására. Ez érvényes mind a tagállami intézkedéssel bevezetett korlátozásokra, ( 28 ) mind a munkavállalók kollektív fellépése által létrejött korlátozásokra. ( 29 )

81.

Megjegyzem továbbá, hogy sokatmondó, hogy az uniós jogalkotás több jogi eszköz révén – ideértve kollektív szerződések formáját is – kifejezetten megköveteli a tagállamoktól a minimális munkaügyi szabályok bevezetését (különösen a minimálbér tekintetében), éppen a szociális dömping megakadályozásának célját szem előtt tartva.

82.

A munkaerő‑kölcsönzés keretében végzett munkavégzésről szóló irányelv ( 30 ) például alapelvi szinten állapítja meg, hogy a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek legalább olyan szintűnek kell lenniük, mintha az adott állás betöltésére a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket. ( 31 ) Ebben az összefüggésben a tagállamok egyfelől engedélyezhetik a szociális partnerek számára az alkalmazandó foglalkoztatási és munkakörülmények meghatározását, másfelől a szociális partnerek által kötött kollektív szerződéseken keresztül bizonyos kivételeket vezethetnek be az egyenlő bánásmód elve alól. ( 32 )

83.

A fentiek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a szociális dömping megakadályozását célzó, a munkavállalók képviseletében és érdekében megtárgyalt, valamint kollektív szerződésbe foglalt rendelkezéseket főszabály szerint olyan rendelkezésnek kell tekinteni, amelyek az Albany‑ítélet nyomán kialakított ítélkezési gyakorlat értelmében közvetlenül javítják a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeit.

C – A szóban forgó kérdéssel kapcsolatos megállapítások

84.

Az Albany‑kivétel alkalmazásával kapcsolatos két feltétel teljesülésének vizsgálata az egyes esetekben általában a hatáskörrel rendelkező nemzeti versenyhatóságok és bíróságok feladata. Ezt a vizsgálatot kétséget kizáróan csak esetről esetre, az adott kollektív szerződés rendelkezéseinek és az érintett piac minden jellemző körülményének ismeretében lehet elvégezni.

85.

Ennek megfelelően a felek által az alapügyben előterjesztett adatok és bizonyítékok alapján a Gerechtshof ’s‑Gravenhage feladata annak megállapítása, hogy az adott esetben az Albany‑kivétel alkalmazható‑e.

86.

Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy a Bíróság által korábban vizsgált esetektől eltérően az érintett alapügyben – ahogy azt a fentiekben kifejtettem – olyan kollektív szerződésről van szó, amelyet mind munkavállalókat, mind pedig önálló vállalkozó személyeket képviselő szakszervezetek kötöttek. Továbbá az alapügyben vizsgált megállapodás rendelkezései nem terjednek ki a munkáltató–munkavállaló közötti kapcsolat hagyományos kérdéseire (például a javadalmazásra, a munkaidőre vagy a fizetett szabadságra), hanem ehelyett a munkáltató és egy másik foglalkozási kategória, az önálló vállalkozók kapcsolatát rendezik.

87.

Ezek a jellemzők kétségkívül azt eredményezik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság összetettebb jogi kérdés megítélésével áll szemben, mivel az Albany‑kivételnek való tényleges megfelelés – különös tekintettel a második feltételre – kevésbé egyértelmű, mint más esetekben. Ennélfogva annak érdekében, hogy segítsem a kérdést előterjesztő bíróságot az ügy megítélésében, a továbbiakban néhány olyan kérdést vizsgálok, amelyeket véleményem szerint a kérdést előterjesztő bíróságnak figyelembe kellene vennie annak eldöntése érdekében, hogy valójában kiknek származik előnye a szóban forgó kollektív szerződésből.

88.

A szóban forgó kollektív szerződés kettős jellegére tekintettel a kérdést előterjesztő bíróságnak alapvetően azt kell eldöntenie, hogy a megállapodást a VSR által képviselt zenekarokban foglalkoztatott munkavállalók javára kötötték‑e – és ennek megfelelően főszabály szerint a foglalkoztatási és munkakörülmények közvetlen javítására irányul‑e – vagy ettől eltérően, a szóban forgó kollektív szerződés elsődleges célja az önálló vállalkozók közötti verseny korlátozása, és emiatt nem tartozik az Albany‑kivétel hatálya alá. Ezt nem lehet elvontan, csupán a megállapodást aláíró felek állításai alapján megítélni, hanem konkrétan kell vizsgálni. Ennek megítéléséhez véleményem szerint a nemzeti bíróság számára kimondottan hasznos lehet az alábbi két szempont vizsgálata.

89.

Először is a nemzeti bíróságnak meg kell állapítania, hogy a szociális dömping kockázata valóban és jelentős mértékben fennáll‑e, és ha igen, akkor a szóban forgó rendelkezések szükségeseke a szociális dömping megakadályozásához. Valós lehetőségként kell fennállnia annak, hogy a szóban forgó rendelkezések hiányában nem elhanyagolható számú munkavállalót helyettesítenének önálló vállalkozókkal alacsonyabb költségen. Ez a helyzet a munkavállalók azonnali elbocsátásának formájában vagy fokozatos költségcsökkentéssel, a lejáró szerződésű munkavállalók pótlásának mellőzése formájában következhet be.

90.

Ha ugyanis a szociális dömping kockázata nem valós és komoly, akkor a munkavállalók helyzetének bármilyen javítása egyáltalán nem lenne közvetlen, hanem bizonytalan és csupán elméleti. Az, hogy az ilyen jellegű kockázat eléggé valósnak minősül‑e, véleményem szerint minden esetben attól az adott gazdasági ágazattól és iparágtól függ, amelyre a kollektív szerződés vonatkozik.

91.

Az alapügyben ebben az összefüggésben az a kérdés tekinthető meghatározónak, hogy a VSR tagságába tartozó zenekarok általában hajlandóak lennének‑e nem elhanyagolható számú „munkavállaló” zenészt azonnal vagy fokozatosan önálló vállalkozó zenésszel pótolni, amennyiben az utóbbiak esetében a szóban forgó kollektív szerződés nem határozná meg a minimális díjat.

92.

Másodszor, a nemzeti bíróságnak vizsgálnia kell a szóban forgó rendelkezések terjedelmét és vezérelvét, azaz hogy a szociális dömping megakadályozásának céljához szükséges mértéket túllépi‑e. Azok a szerződéses rendelkezések, amelyek meghaladják rögzített céljukat, nem tekinthetők olyannak, amelyek a munkavállalók számára hitelesen és ténylegesen előnyt nyújtanának. Néhány – túlzó vagy indokolatlan – rendelkezés nem tekinthető a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeit közvetlenül javító rendelkezésnek.

93.

Olyan szerződéses rendelkezéseket tekintek például a szükséges mértéket meghaladónak, amelyek alapján a munkavállalók az önálló vállalkozókkal szemben nagyobb védelmet élveznének, mint más munkavállalókkal szemben. Másképpen megfogalmazva, azon rendelkezéseket, amelyek az önálló vállalkozókra a munkavállalókra irányadó minimálbérnél jelentősen magasabb minimális díjat állapítanának meg, annak bizonyítékának tartom, hogy a rendelkezések hátterében álló szándék nem a szociális dömping megakadályozása volt.

94.

A fentiek alapján úgy vélem, hogy a versenykorlátozó hatások ellenére a szóban forgó kollektív szerződés hivatkozott rendelkezései feltétel nélkül elfogadhatók abban az esetben, ha bizonyítható, hogy ténylegesen szükségesek a szociális dömping megakadályozásához. Ellenkező esetben a szóban forgó rendelkezések az önálló vállalkozó személyek közötti (és esetlegesen a munkáltatók közötti) versenyt gyengítenék, miközben vagy kevés előnyt nyújtanának a munkavállalók számára, vagy semmilyent sem.

95.

Talán nem érdektelen, hogy az EUMSZ 101. cikk azon értelmezése, amelyet a Bíróság elé terjesztek, jelentős összhangot mutat a US Supreme Court (Egyesült Államok legfelsőbb bírósága) által a Sherman Act alkalmazhatósága tekintetében munkaügyi jogvitákban hozott ítéletekkel, amelyekre az FNV is hivatkozott az írásbeli észrevételeiben.

96.

Mielőtt viszont rátérnék ezekre az ügyekre, meg kell jegyeznem, hogy bár az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere mutat hasonlóságokat, azok mégsem feleltethetőek meg egymásnak. Az uniós jogrenden belül ugyanis nincs olyan kifejezett jogszabályi rendelkezés, amely megfeleltethető lenne a Clayton Act‑ben ( 33 ) vagy a Norris–La Guardia Act‑ben ( 34 ) foglaltaknak, amelyek kimondottan kartelljogi kivételeket állapítanak meg a „szakszervezeteknek, mindaddig, amíg a saját érdekükben cselekszenek, és nem társulnak nem‑munkavállalói csoportokkal”. E különbségek ellenére véleményem szerint azonban vonhatók bizonyos párhuzamok. ( 35 )

97.

Az AFM kontra Carroll ügyben ( 36 ) a US Supreme Court fenntartotta egy minimumárakat tartalmazó jegyzék hatályát (a továbbiakban: árjegyzék), amelyet egy (zenészeket és zenekarvezetőket képviselő) szakszervezet ( 37 ) rendelt el alkalmazni a zenekarvezetők számára abban az esetben, amikor megrendelőkkel kötöttek szerződéseket. A Federal Court of Appeal (szövetségi fellebbviteli bíróság) az árjegyzéket önmagában a Sherman Act megszegésének tekintette, amennyiben az árakra vonatkozott, nem pedig fizetésekre (tekintettel arra, hogy a zenekarvezetők nem munkavállalók voltak, hanem önálló vállalkozó személyek), a US Supreme Court azonban elutasította ezt a megközelítést „az alakszerűségen túlmutató vizsgálat szükségességének” figyelmen kívül hagyása alapján. A US Supreme Court szerint a meghatározó jellemző ebben az esetben nem az volt, hogy az árjegyzék díjakat vagy béreket tartalmazott‑e, hanem az, hogy e jegyzék a zenekarvezető által foglalkoztatott zenészek bérének védelmét szolgálta‑e. A US Supreme Court arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi eset állt fenn, ezért úgy határozott, hogy az árjegyzék a Sherman Act munkaügyi kivételének hatálya alá tartozik. ( 38 )

98.

Az Allen Bradley Co. kontra Local Union no. 3 ügyben ugyanakkor a US Supreme Court hangsúlyozta, hogy a Sherman Act nem hatalmazza fel a szakszervezeteket arra, hogy „nem munkavállalói csoportokat támogassanak üzleti monopóliumok kialakításában, valamint termékek és szolgáltatások marketingjének ellenőrzésében”. ( 39 ) Továbbá a US Supreme Court a United Mine Workers kontra Pennington ügyben azt is kimondta, hogy „egy szakszervezet elveszíti a kartelljogi szabályok alóli mentesülését, ha kétséget kizáróan megállapítható, hogy a munkáltatók egy bizonyos körével megállapodott egy olyan bértáblában, amely más, a kollektív tárgyalásban érintett felekre alkalmazandó. […] Ez akkor is érvényes, ha a szakszervezetnek az a szerepe a tervben, hogy ugyanazokat a béreket, munkaidőt és más munkakörülményeket biztosítsa az azonos iparágban tevékenykedő más munkáltatókkal szemben.” ( 40 )

99.

Véleményem szerint e döntések alátámasztják azt az álláspontot, amely szerint a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményei közvetlen javításának fogalma nem értelmezhető túlzottan megszorító jelleggel. Az a tény, hogy egy kollektív szerződés egyik rendelkezése minimális díjazást határoz meg az önálló vállalkozókra, akik versenyhelyzetben vannak a munkavállalókkal ugyanazon munka tekintetében, önmagában nem alapozza meg, hogy e rendelkezésekre kiterjedjen a kartelljogi szabályozás hatálya. E szerződéses rendelkezéseknek ténylegesen alkalmasnak kell lenniük a kijelölt célok elérésére, és nem irányulhatnak arra, hogy elősegítsék a vállalkozások közötti verseny korlátozását. A hivatkozott döntések továbbá óvatos megközelítésre intenek a szakszervezetek tevékenységének versenyjogi szempontból történő megítélése tekintetében abban az esetben, ha az általuk elfogadott munkakörülményeket megpróbálják rákényszeríteni más olyan foglalkozási csoportokra, amelyekre nem vonatkozik az általuk kötött kollektív szerződés.

100.

Arra a következtetésre jutottam tehát, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megítélnie, hogy az Albany‑kivétel feltételei fennállnak‑e a szóban forgó kollektív szerződés érintett rendelkezései tekintetében. Ennek érdekében a kérdést előterjesztő bíróságnak különösen azt kell megállapítania, hogy e rendelkezések közvetlenül javítják‑e a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeit, valósan és eredményesen megakadályozzák‑e a szociális dömpinget, és nem lépik‑e túl azt a szükséges mértéket, amely e cél eléréséhez szükséges.

IV – Végkövetkeztetések

101.

Az előzőekben kifejtettek alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Gerechtshof ’s‑Gravenhage előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseit az alábbiak szerint válaszolja meg:

Egyrészről egy munkáltatói szövetség, másrészről munkavállalókat és önálló vállalkozókat képviselő szakszervezetek között kötött kollektív szerződés azon rendelkezései, amelyek szerint bizonyos minimális díjazást kell kapniuk azon önálló vállalkozóknak, akik szolgáltatásnyújtási szerződés alapján a munkáltató számára ugyanazon munkát végzik, mint a kollektív szerződés hatálya alá tartozó munkavállalók:

az EUMSZ 101. cikk hatálya alá tartoznak, ha önálló vállalkozók érdekében és képviseletében kötötték azokat;

nem tartoznak az EUMSZ 101. cikk hatálya alá, ha olyan munkavállalók érdekében és képviseletében kötötték, akiknek a foglalkoztatási és munkakörülményeit e megállapodás közvetlenül javítja. A kérdést előterjesztő bíróságnak kell megállapítania, hogy a szóban forgó rendelkezések közvetlenül javítják‑e a munkavállalók foglalkoztatási és munkakörülményeit, valósan és eredményesen megakadályozzák‑e a szociális dömpinget, és nem lépik‑e túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket.


( 1 ) Eredeti nyelv: angol.

( 2 ) C‑67/96, EU:C:1999:430. Lásd továbbá: Brentjens’‑ítélet, C‑115/97–C‑117/97, EU:C:1999:434; Drijvende Bokken ítélet, C‑219/97, EU:C:1999:437; Pavlov és társai ítélet, C‑180/98–C‑184/98, EU:C:2000:428; Van der Woude‑ítélet, C‑222/98, EU:C:2000:475; valamint AG2R Prévoyance ítélet, C‑437/09, EU:C:2011:112.

( 3 ) 2007. december 5‑i vélemény.

( 4 ) A lábjegyzet nem releváns a magyar nyelvi változatban.

( 5 ) Lásd különösen: Allianz Hungária Biztosító és társai ítélet, C‑32/11, EU:C:2013:160, 17–23. pont, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat. Lásd továbbá: a Venturini‑ügyre vonatkozó indítványom, C‑159/12–C‑161/12, EU:C:2013:529, 46–52. pont.

( 6 ) A kifejezéssel kapcsolatban lásd: Fennelly főtanácsnok van der Woude‑ügyre vonatkozó indítványa (C-222/98, EU:C:2000:226, 30. pont), amely közvetetten az Albany‑ítéletre hivatkozik (EU:C:1999:430, 59–60. pont).

( 7 ) Albany‑ítélet, EU:C:1999:430, 60. pont; Brentjens’‑ítélet, EU:C:1999:434, 57. pont; Drijvende Bokken ítélet, EU:C:1999:437, 47. pont; Pavlov és társai ítélet, EU:C:2000:428, 67. pont; Van der Woude‑ítélet, EU:C:2000:475, 22. pont; valamint AG2R Prévoyance ítélet, EU:C:2011:112, 29. pont.

( 8 ) Lásd e tekintetben: AG2R Prévoyance ítélet, EU:C:2011:112, 30. pont.

( 9 ) Erre a kérdésre még visszatérek a 32. pontban.

( 10 ) Lásd különösen: EU:C:1999:430, 56–60. pont.

( 11 ) Lásd többek között: Becu és társai ítélet, C‑22/98, EU:C:1999:419, 26. pont.

( 12 ) Lásd e tekintetben: Pavlov és társai ítélet, EU:C:2000:428, 73–77. pont, valamint Wouters és társai ítélet, C‑309/99, EU:C:2002:98, 49. pont.

( 13 ) Lásd analógia útján: Pavlov és társai ítélet, EU:C:2000:428, 84–89. pont.

( 14 ) Általánosságban valóban megállapítható, hogy a kollektív tárgyalások nemcsak segítenek a munkavállalóknak és a munkáltatóknak kiegyensúlyozott és kölcsönösen elfogadható végeredmény létrehozásában, hanem az egész társadalom számára is kedvező hatással járnak. Amint azt Jacobs főtanácsnok az Albany‑ügyben hangsúlyozta, általános egyetértés áll fenn a tekintetben, hogy „a szociális partnerek közötti kollektív szerződések költséges munkaügyi jogvitákat előznek meg, a szabályozott kollektív tárgyalásos folyamat segítségével csökkennek az ügyleti költségek, növekszik az előreláthatóság és az átláthatóság” (C‑67/96, EU:C:1999:28, 181. és 232. pont). Úgy vélem továbbá, hogy a társadalmi béke előmozdítása és valamennyi polgár számára méltányos szociális védelmi rendszer létrehozása a modern társadalom egyik legfontosabb célja.

( 15 ) Lásd e tekintetben: Jacobs főtanácsnok Albany‑ügyben ismertetett indítványa, EU:C:1999:28, 182. pont.

( 16 ) Lásd többek között: Clair‑ítélet, 123/83, EU:C:1985:33, 22. pont; Verband der Sachversicherer kontra Bizottság ítélet, 45/85, EU:C:1987:34, 39–42. pont; valamint Binon‑ítélet, 243/83, EU:C:1985:284, 44. pont.

( 17 ) Lásd: Pavlov és társai ítélet, EU:C:2000:428, 69. pont.

( 18 ) Lásd különösen: Jany és társai ítélet, C‑268/99, EU:C:2001:616, 34. pont, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

( 19 ) Lásd: Bizottság kontra Olaszország ítélet, C‑596/12, EU:C:2014:77, 16. és azt követő pontok. Lásd továbbá e tekintetben: Agegate‑ítélet, C‑3/87, EU:C:1989:650, 36. pont; Asscher‑ítélet, C‑107/94, EU:C:1996:251, 25. és 26. pont; valamint a Haralambidis‑ügyre vonatkozó indítványom, C‑270/13, EU:C:2014:1358, 32. pont.

( 20 ) Lásd e tekintetben: Bizottság kontra Olaszország ítélet, C‑35/96, EU:C:1998:303, 37. pont.

( 21 ) Hasonló vélemény tekintetében lásd: Jacobs főtanácsnok Pavlov és társai ügyre vonatkozó indítványa, EU:C:2000:151, 99. pont és Fennelly főtanácsnok Van der Woude‑ügyre vonatkozó indítványa, EU:C:2000:226, 30. pont.

( 22 ) Lásd például: Allonby‑ítélet, C‑256/01, EU:C:2004:18; Haralambidis‑ítélet, C‑270/13, EU:C:2014:2185.

( 23 ) Ezzel kapcsolatban lásd: az Európai Bizottság „A munkajog korszerűsítése, szembenézve a XXI. század kihívásaival” című Zöld könyve, COM(2006) 708 végleges, 10–12. o. Lásd továbbá: Barnard, C., EU Employment Law, Oxford University Press, Oxford: 2012 (4. kiadás), 144–154. o.

( 24 ) EU:C:1999:430, 63. pont.

( 25 ) EU:C:1999:434, 60. pont.

( 26 ) EU:C:1999:437, 50. pont.

( 27 ) Lásd: Bizottság kontra Németország ítélet, C‑271/08, EU:C:2010:426, 49. pont.

( 28 ) Lásd e tekintetben: Bizottság kontra Belgium ítélet, C‑577/10, EU:C:2012:814, 45. pont; Wolff & Müller ítélet, C‑60/03, EU:C:2004:610, 41. pont.

( 29 ) Lásd: Laval un Partneri ítélet, C‑341/05, EU:C:2007:809, 103. pont és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.

( 30 ) A munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló, 2008. november 19‑i 2008/104/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 327., 9. o.).

( 31 ) A 2008/104 irányelv (14) preambulumbekezdése.

( 32 ) Lásd e tekintetben a (16) és (17) preambulumbekezdést.

( 33 ) Clayton Antitrust Act, 15 U. S. C. 12–27. §.

( 34 ) Norris–La Guardia Act, 29 U. S. C. 101–115. §.

( 35 ) Jacobs főtanácsnok Albany‑ügyre vonatkozó indítványában (EU:C:1999:28, 96–107. pont) átfogóan elemezte az ezen a területen kialakított amerikai rendszert, ezért annak általánosabb leírását adom. A jelen indítványban az amerikai legfelsőbb bíróságnak csak néhány, az FNV által kifejezetten hivatkozott döntésére utalok.

( 36 ) 391 U. S. 99 (1968).

( 37 ) A zenekarvezetők olyan zenészek, akik megkötik a megállapodásokat a zenekar szolgáltatásainak megrendelőivel.

( 38 ) Sherman Antitrust Act, 15 U. S. C. 1–7 §.

( 39 ) 325 U. S. 797 (1945).

( 40 ) 381 U. S. 657 (1965).

Top