A TÖRVÉNYSZÉK ÍTÉLETE (fellebbezési tanács)

2011. július 12.(*)

„Fellebbezés – Közszolgálat – Tisztviselők – Csatlakozó fellebbezés – Lelki zaklatás – A személyzeti szabályzat 12a. cikke – Közlemény a lelki zaklatás elleni politikáról a Bizottságnál – Az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettsége – A személyzeti szabályzat 24. cikke – Terjedelem – Segítségnyújtás iránti kérelem – Ideiglenes távoltartási intézkedés – Gondoskodási kötelezettség – Felelősség – Kártérítési kérelem – Korlátlan felülvizsgálati jogkör – Alkalmazási feltételek – Előmeneteli jelentés – Megsemmisítés iránti kereset – Az eljáráshoz fűződő érdek”

A T‑80/09. P. sz. ügyben,

az Európai Bizottság (képviselik: V. Joris, D. Martin és B. Eggers, meghatalmazotti minőségben)

fellebbezőnek

az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének F‑52/05. sz., Q kontra Bizottság ügyben 2008. december 9‑én hozott ítélete (az EBHT‑ban még nem tették közzé) ellen benyújtott, és ezen ítélet hatályon kívül helyezésére irányuló fellebbezése tárgyában,

a másik fél az eljárásban:

Q, az Európai Bizottság korábbi tisztviselője (lakóhelye: Domsjö [Svédország], képviselik: S. Rodrigues és Y. Minatchy ügyvédek)

felperes az elsőfokú eljárásban,

A TÖRVÉNYSZÉK (fellebbezési tanács),

tagjai: M. Jaeger elnök, I. Pelikánová (előadó) és A. Dittrich bírák,

hivatalvezető: C. Kristensen tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2011. január 21‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az Európai Unió Bírósága alapokmánya I. mellékletének 9. cikke alapján benyújtott fellebbezésében az Európai Bizottság az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke (első tanács) F‑52/05. sz., Q kontra Bizottság ügyben 2008. december 9‑én hozott ítéletének (az EBHT‑ban még nem tették közzé; a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri, amely ítéletben a Közszolgálati Törvényszék egyrészt megsemmisítette a Bizottságnak a Q által 2004. május 3‑án, az Európai Közösségek személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 24. cikke alapján benyújtott segítségnyújtás iránti kérelmet (a továbbiakban: segítségnyújtás iránti kérelem) elutasító hallgatólagos határozatát annyiban, amennyiben e határozat elutasította az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatala iránti kérelmet, másrészt arra kötelezte a Bizottságot, hogy fizessen Q‑nak 15 500 eurót az e határozattal és az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettségének megszegésével neki okozott nem vagyoni kár megtérítéseként.

 A jogvita alapjául szolgáló tényállás

2        A jogvita alapját képező tényállást a megtámadott ítélet 18–101. pontja fejti ki.

 Az elsőfokú eljárás és a megtámadott ítélet

3        A Törvényszék Hivatalához 2005. július 4‑én benyújtott keresetlevelében Q lényegében elsősorban a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat megsemmisítését kéri, másodsorban a 2003. január 1‑jétől október 31‑ig és a 2003. november 1‑jétől december 31‑ig terjedő időszakra vonatkozó előmeneteli jelentéseinek (a továbbiakban: 2003. évi előmeneteli jelentések) megsemmisítését, harmadsorban a Bizottság kötelezését arra, hogy neki kártérítést fizessen. A keresetet eredetileg T‑252/05. számon vette nyilvántartásba a Törvényszék Hivatala.

4        2005. december 15‑i végzésével a Törvényszék a Közszolgálati Törvényszék felállításáról szóló, 2004. november 2‑i 2004/752/EK tanácsi határozat (HL L 333., 7. o.) 3. cikkének (3) bekezdése alapján áttette az ügyet a Közszolgálati Törvényszékhez. A Közszolgálati Törvényszék Hivatala F‑52/05. számon vette nyilvántartásba a keresetet.

5        A megtámadott ítéletben a Közszolgálati Törvényszék részben helyt adott a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat megsemmisítése iránti kérelemnek, annak ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalának megtagadására és a Bizottság által Q részére 18 000 euró kártérítés megfizetésére vonatkozó részében. A Közszolgálati Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasította.

 A Törvényszék előtti eljárás és a felek kérelmei

6        A Törvényszék Hivatalához 2009. február 27‑én benyújtott beadványában a Bizottság a jelen fellebbezést terjesztette elő.

7        2009. június 9‑én benyújtott válaszbeadványában Q csatlakozó fellebbezést terjesztett elő a megtámadott ítélettel szemben. Q emellett névtelenséget kért, amely kérésnek a hivatalvezető haladéktalanul eleget tett.

8        2009. június 24‑én a Bizottság rövid válasz előadása iránti kérelmet terjesztett elő.

9        2009. július 3‑i határozatával a fellebbezési tanács elnöke helyt adott ez utóbbi kérelemnek.

10      2009. augusztus 24‑én a Bizottság előterjesztette válaszát, amelyben a csatlakozó fellebbezésre is választ adott, a Törvényszék eljárási szabályzata 143. cikke 2. §‑ának megfelelően.

11      2009. szeptember 24‑i levelében Q a csatlakozó fellebbezéshez kapcsolódó kiegészítő beadvány előterjesztése iránti kérelmet terjesztett elő.

12      2009. október 6‑i határozatában a fellebbezési tanács elnöke helyt adott ez utóbbi kérelemnek.

13      2009. október 15‑én Q viszonválaszt terjesztett elő.

14      2009. november 13‑án Q benyújtotta a csatlakozó fellebbezéshez kapcsolódó kiegészítő beadványt.

15      2010. január 5‑én a Bizottság válaszbeadványt adott be a csatlakozó fellebbezéshez kapcsolódó kiegészítő beadványra vonatkozóan. Az írásbeli szakasz ugyanezen a napon lezárult.

16      2010. február 11‑i levelében Q az eljárási szabályzat 146. cikke alapján indokolással ellátott kérelmet nyújtott be az eljárás szóbeli szakasza keretében történő meghallgatása iránt.

17      Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék (fellebbezési tanács) úgy döntött, hogy megnyitja a szóbeli szakaszt, és az eljárási szabályzat 64. cikkében előírt pervezető intézkedés keretében felhívta a feleket különböző írásbeli kérdések a tárgyalás során való megválaszolására.

18      A Törvényszék a 2011. január 21‑i tárgyaláson meghallgatta a felek írásbeli és szóbeli kérdésekre adott válaszait. A Törvényszék írásbeli kérdéseire adott válaszokat a tárgyaláson készült jegyzőkönyvbe foglalták.

19      A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet azon részében, amely helyt adott az elsőfokú eljárásban előterjesztett, az ideiglenes távoltartási intézkedést megtagadó hallgatólagos határozat jogellenességére vonatkozó második jogalapnak, valamint azon kereseti kérelmeknek, amelyek az adminisztráció által, az említett jogsértéssel és a segítségnyújtási kötelezettség megszegésével neki okozott nem vagyoni kár megtérítésére vonatkoztak;

–        utasítsa el a csatlakozó fellebbezést;

–        utasítsa el az elsőfokú eljárásban előterjesztett keresetet, vagy másodlagosan utalja vissza az ügyet a Közszolgálati Törvényszék elé;

–        a jogszabályoknak megfelelően határozzon a Közszolgálati Törvényszék előtti eljárásban felmerült költségekről, valamint a fellebbezés költségeiről, vagy másodlagosan egyelőre ne határozzon a Közszolgálati Törvényszék előtti eljárás és a fellebbezési eljárás költségeiről;

–        Q‑t kötelezze a csatlakozó fellebbezés költségeinek viselésére.

20      Q azt kéri, hogy a Törvényszék:

–        a fellebbezést mint elfogadhatatlant, de legalábbis mint megalapozatlant utasítsa el;

–        állapítsa meg, hogy a csatlakozó fellebbezés elfogadható;

–        helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet;

–        adjon helyt az elsőfokú eljárásban előterjesztett megsemmisítés iránti és kártérítési kérelmeknek;

–        a Bizottságot kötelezze az összes költség viselésére.

 A fellebbezésről

21      A Bíróság alapokmánya I. mellékletének 9. cikke alapján előterjesztett fellebbezés a megtámadott ítélet azon részének hatályon kívül helyezésére irányul, amelyben megsemmisítették az ideiglenes távoltartási intézkedést megtagadó hallgatólagos határozatot, és a Bizottságot kötelezték arra, hogy fizessen Q‑nak 15 500 euró kártérítést az e határozattal és az adminisztráció segítségnyújtási kötelezettségének megszegésével neki okozott nem vagyoni kár megtérítéseként.

 Az elfogadhatóságról

22      Q a fellebbezés elfogadhatatlanságára hivatkozik annyiban, amennyiben az annak alátámasztására felhozott két jogalapban a Bizottság azt kéri a fellebbviteli bíróságtól, hogy ismét foglaljon állást olyan tényekről, amelyeket az elsőfokú bíróság már véglegesen elbírált. Egyrészt nem fogadható el a Bizottság arra irányuló kérelme, hogy a fellebbviteli bíróság az első fellebbezési jogalap keretében vizsgálja felül a Közszolgálati Törvényszék értékelését, amelyben az megállapította, hogy a Bizottságnak kártérítést kell fizetnie azon nem vagyoni károkért, amelyeket gondoskodási kötelezettségének a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott bizonyos cselekedetekkel való megszegésével okozott Q‑nak. Másrészt a második fellebbezési jogalap sem elfogadható, amelyben a Bizottság a fellebbviteli bíróság előtt az iratok alapján hallgatólagosan az elsőfokú bíróság azon értékelését vitatja, amely szerint a jelen ügy körülményei között az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalának hallgatólagos megtagadása megalapozza a Közösségek szerződésen kívüli felelősségét.

23      A Bizottság a Q által felhozott elfogadhatatlansági kifogás elutasítását kéri.

24      Az EK 225. cikk és a Bíróság alapokmánya I. melléklete 11. cikkének (1) bekezdése értelmében a Bírósághoz benyújtott fellebbezés kizárólag jogkérdésre vonatkozhat, és a fellebbezésben csak a Közszolgálati Törvényszék hatáskörének hiányára, a Közszolgálati Törvényszék előtti eljárás szabálytalanságaira, valamint a közösségi jognak ez utóbbi általi megsértésére lehet hivatkozni. Ezenfelül a Bíróság eljárási szabályzata 138. cikke 1. §‑a első albekezdésének c) pontja előírja, hogy a fellebbezésnek tartalmaznia kell a felhozott jogalapokat és jogi érveket.

25      A fent hivatkozott rendelkezésekből az következik, hogy a fellebbezés kizárólag jogsértéssel kapcsolatos jogalapon alapulhat, a tényállásra vonatkozó mérlegelésen nem. Kizárólag az első fokon eljáró bíróság rendelkezik hatáskörrel egyrészt a tényállás megállapítására, kivéve ha megállapításainak tárgyi pontatlansága a hozzá benyújtott eljárási iratokból ered, másrészt a tények értékelésére. A tényállás értékelése tehát – az első fokon eljáró bíróság elé terjesztett bizonyítékok elferdítését kivéve – nem minősül a fellebbviteli bíróság felülvizsgálata alá tartozó jogkérdésnek (lásd a Törvényszék T‑107/07. P. sz., Ferreras kontra Bizottság ügyben 2008. május 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 29. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

26      A jelen ügyben a Bizottság két részből álló első jogalapjában és a második jogalapjában nem azt kéri a fellebbviteli bíróságtól, hogy vizsgálja felül az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást.

27      Első jogalapjának első részében a Bizottság azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy a megtámadott ítéletben megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelősségének jogellenes magatartás miatti megállapíthatóságára vonatkozó, a Bíróság által C‑352/98. P. sz., Bergaderm és Goupil ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑5291. o.) 43. és 44. pontjában, valamint a Törvényszék által a T‑57/99. sz., Nardone kontra Bizottság ügyben 2008. december 10‑én hozott ítélet (az EBHT‑ban még nem tették közzé) 162–164. pontjában értelmezett feltételeket.

28      Az első jogalap első része tehát jogkérdésre vonatkozik, és ennyiben elfogadhatónak kell nyilvánítani.

29      Az első jogalap második része lényegében három fő kifogást tartalmaz.

30      Az első kifogás arra vonatkozik, hogy a megtámadott ítéletben a Közszolgálati Törvényszék megsértette a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkét azáltal, hogy Q‑nak olyan alapon ítélt meg kártérítést, amelyre sem a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése szerinti kérelemben nem hivatkoztak, sem a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerinti panaszban, sem az első fokon benyújtott keresetben. A tárgyalás során a Bizottság pontosította, hogy ezzel azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy a jogvita tárgyát módosítva, ultra petita határozott.

31      A második kifogás tárgya az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettség megsértése, mivel a Közszolgálati Törvényszék nem indokolta meg, mi vezette arra, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott bizonyos tényeket összességükben véve jogilag a Közösség felelősségét megalapozó közszolgálati kötelességszegésnek minősítsen.

32      Végezetül a harmadik, a második kifogáshoz képest másodlagos kifogás arra vonatkozik, hogy a Közszolgálati Törvényszék jogilag tévesen minősített a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott bizonyos tényeket, azokat összességükben véve a Közösség felelősségét megalapozó közszolgálati kötelességszegésnek tekintve.

33      Az első jogalap második része tehát jogkérdéseket vet fel, így azt elfogadhatónak kell tekinteni.

34      Végezetül második jogalapjában a Bizottság azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkét és az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettséget, azáltal hogy a megtámadott ítélet rendelkező részének 2. pontjában részben helyt adott Q kártérítési kérelmének – amely a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat jogellenességéből eredő kár megtérítésére irányult – miután a megtámadott ítélet 250., 251. és 254. pontjában kimondta, hogy a jogellenes magatartás fennállásának feltétele teljesült, mivel a Bizottság ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatala iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozata jogellenes volt, ahogyan az a megtámadott ítélet 209–214. pontjában megállapítást nyert, akárcsak a közigazgatási vizsgálat megindításának késedelmes volta.

35      A második jogalap tehát jogkérdéseket vet fel, így azt elfogadhatónak kell tekinteni.

36      A fentiek alapján a Q által felhozott elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani annyiban, amennyiben az a fellebbezés és az annak alátámasztására szolgáló jogalapok vagy jogalapok egyes részei ellen irányul.

 Az ügy érdeméről

37      A fenti 27., 29–32. és 34. pontból kitűnik, hogy a fellebbezés alátámasztására a Bizottság az általa felhozott első jogalap első részében a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének megsértésére, az első jogalap második részében a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkének, az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettségnek és a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének megsértésére hivatkozik, második jogalapjában pedig a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének megsértésére, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkének megsértésére és az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettség megsértésére.

 Az első jogalap első részéről, amely a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének megsértését érinti

–       A felek érvei

38      A Bizottság azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy kimondta, hogy teljesült a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltétele, anélkül hogy az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően megállapította volna a magánszemélyek számára jogosultságot keletkeztető valamely jogi szabály kellően súlyos megsértésének fennállását (a fenti 27. pontban hivatkozott Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 43. és 44. pontja, valamint a fenti 27. pontban hivatkozott Nardone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 162–164. pontja).

39      Q az első jogalap első részének elutasítását kéri annyiban, amennyiben az a fenti 27. pontban hivatkozott Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben kialakított ítélkezési gyakorlatra támaszkodik, amely nem alkalmazandó a közszolgálati jogvitákban.

–       A Törvényszék álláspontja

40      Ha a valamely intézmény és a tőle függő viszonyban álló vagy állt tisztviselő közötti, kártérítés iránti jogvita a felek közötti munkaviszonyból ered, akkor e jogvita az EK 236. cikk és a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkének hatálya alá tartozik, és elfogadhatóságát tekintve kívül esik mind az EK 235. cikk és az EK 288. cikk második bekezdés, mind a Bíróság alapokmányának 46. cikke hatályán (lásd a Törvényszék T‑114/08. P. sz., Marcuccio kontra Bizottság ügyben 2009. június 26‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 12. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

41      Maga a személyzeti szabályzat olyan önálló jogi eszköz, amelynek egyedüli célja az intézmények és tisztviselőik közötti jogviszonyoknak kölcsönös jogok és kötelezettségek meghatározásával történő szabályozása (lásd ebben az értelemben a T‑342/04. sz., Adam kontra Bizottság ügyben 2006. február 22‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑2‑23. o. és II‑A‑2‑107. o.] 34. pontját). A személyzeti szabályzat ezáltal az intézmények és azok tisztviselői között a kölcsönös jogok és kötelezettségek olyan egyensúlyát hozta létre, amelyet sem az intézmények, sem a tisztviselők nem sérthetnek meg (lásd ebben az értelemben a Bíróság 167/86. sz., Rousseau kontra Számvevőszék ügyben 1988. május 31‑én hozott ítéletének [EBHT 1988., 2715. o.] 31. pontját és a Törvényszék T‑13/95. sz., Kyrpitsis kontra Gazdasági és Szociális Bizottság ügyben 1996. április 18‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1996., I‑A‑167. o. és II‑503. o.] 52. pontját). A kölcsönös jogok és kötelezettségek ezen egyensúlya azon bizalmi viszony megőrzésére irányul, amelynek az intézmények és azok tisztviselői között fenn kell állnia annak érdekében, hogy az uniós polgárok számára biztosítva legyen az intézményekre ruházott közérdekű feladatok megfelelő ellátása (lásd ebben az értelemben analógia útján a C‑274/99. P. sz., Connolly kontra Bizottság ügyben 2001. március 6‑án hozott ítélet [EBHT 2001., I‑1611. o.] 44–47. pontját).

42      Emellett az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az intézmények és tisztviselőik közötti viszonyra vonatkozó jogvitákban a kártérítéshez való jog megállapításához több feltétel teljesülése szükséges: az intézménynek felrótt magatartás jogellenessége, a kár tényleges fennállása, valamint a magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés (a Törvényszék T‑82/91. sz., Latham kontra Bizottság ügyben 1994. február 9‑én hozott végzésének [EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑15. o. és II‑61. o.] 72. pontja, a T‑172/00. sz., Pierard kontra Bizottság ügyben 2001. április 24‑én hozott végzésének [EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑91. és II‑429. o.] 34. pontja és a Törvényszék T‑249/04. sz., Combescot kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 49. pontja).

43      E megoldást nem kérdőjelezi meg a fenti 27. pontban hivatkozott Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben hozott ítélet sem, amely az intézménynek felrótt magatartás jogellenességével kapcsolatban, a különböző felelősségi rendszerek összehangolása érdekében megköveteli a magánszemélyek számára jogosultságot keletkeztető valamely jogi szabály kellően súlyos megsértésének megállapítását. A fenti 27. pontban hivatkozott Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 39–43. pontjából ugyanis kitűnik, hogy e sajátos követelmény és az azt igazoló harmonizációs törekvés kizárólag a Közösségnek az EK 288. cikk második bekezdése szerinti szerződésen kívüli felelősségét és a tagállamoknak a közösségi jog megsértéséért való felelősségét érinti.

44      Emellett indokolt azon különbség, amely egyfelől a Közösséget a tisztviselőinek és korábbi tisztviselőinek a személyzeti szabályzat rendelkezéseinek megsértésével okozott károkért terhelő felelősség megállapításának feltételei, másfelől a Közösséget a harmadik személyekkel szemben a közösségi jog egyéb rendelkezéseinek megsértése miatt terhelő felelősség megállapításának feltételei között áll fenn, tekintettel a jogok és kötelezettségek egyensúlyára, amelyet a személyzeti szabályzat kifejezetten az intézmények és tisztviselőik között alakított ki annak érdekében, hogy az uniós polgárok számára biztosítsa az intézményekre ruházott közérdekű feladatok megfelelő ellátását.

45      Noha a fenti 27. pontban hivatkozott Nardone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 162–173. pontjában a közösségi bíróság megvizsgálta, hogy az állítólagos jogellenesség a magánszemélyek számára jogosultságot keletkeztető valamely jogi szabály kellően súlyos megsértésének minősült‑e, e vizsgálat elvégzésére nem volt köteles, mivel az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az intézmények és tisztviselőik közötti jogvitákban a jogellenesség megállapítása önmagában elegendő annak kimondásához, hogy a Közösségnek a közszolgálattal kapcsolatos közösségi jog megsértésével a tisztviselőinek és korábbi tisztviselőinek okozott kárért való felelőssége megállapításának három feltétele közül az első teljesült (lásd a fenti 42. pontot).

46      Az első jogalap első részét tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.

 Az első jogalap második részéről, amely a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkének, az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettségnek és a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének megsértésére vonatkozik

–       A felek érvei

47      A Bizottság azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy a megtámadott ítéletben megsértette a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkét, az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettséget és a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét azáltal, hogy Q‑nak kártérítést ítélt meg a gondoskodási kötelezettségnek a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott bizonyos cselekedetekkel való megszegésével okozott károkért.

48      A Bizottság elsősorban azt állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék megszegte a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkét azáltal, hogy a megtámadott ítéletben kártérítést ítélt meg Q‑nak olyan közszolgálati kötelességszegés miatt, amelyre sem a segítségnyújtás iránti kérelemhez csatolt 2004. május 3‑i kártérítési kérelemben (a továbbiakban: kártérítési kérelem), sem a 2004. november 26‑i panaszban, sem az első fokon benyújtott keresetlevélben nem hivatkoztak.

49      Másodsorban a Bizottság szerint a Közszolgálati Törvényszék megsértette az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettséget, mivel nem fejtette ki azokat az indokokat, amelyek alapján a megtámadott ítélet 236. és 237. pontjában kimondta, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott bizonyos cselekedetek összességükben vizsgálva jogilag a gondoskodási kötelezettség megsértésének minősülhetnek, amely kártérítés megítélését alapozhatja meg a Közszolgálati Törvényszék előtti kereset keretében. A „gondoskodási kötelezettség […] bizonyos fokú megsértésének” kimondása ugyanis nem egyenértékű a gondoskodási kötelezettség nyilvánvaló és súlyos megsértésének megállapításával. Emellett a Közszolgálati Törvényszék ellentmondásba került önmagával, amikor kimondta, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott tények nem sértették Q személyét, méltóságát, testi vagy lelki épségét.

50      Harmadsorban a Bizottság az állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét azáltal, hogy a jelen ügyben kizárólag a gondoskodási kötelezettség megsértése alapján megállapította a Közösség felelősségét.

51      Mindenesetre a Bizottság szerint azon tények és cselekvések, amelyek alapján a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 236. pontjában megállapította az adminisztráció gondoskodási kötelezettségének bizonyos mértékű megszegését, nem minősíthetők olyan jellegű közszolgálati kötelességszegésnek, amely megalapozná a Közösség felelősségét.

52      Q az első jogalap második részének elutasítását kéri.

53      Mindenekelőtt Q a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkének megsértésére vonatkozó kifogás elutasítását kéri, azon az alapon, hogy ő kártérítési kérelmének alátámasztására – a kártérítési kérelemben, a 2004. november 26‑i panaszban, valamint az első fokon benyújtott keresetlevélben kifejezetten – lényegében az egészségügyi állapotának az adminisztráció gondoskodási kötelezettségének elmulasztása miatt bekövetkezett romlásával összefüggő kárra hivatkozott. Végezetül az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kifogásokat az uniós bíróság előtt ki lehet fejteni a panaszban nem szereplő, de ahhoz szorosan kapcsolódó jogalapok és érvek bemutatása révén.

54      Q ezután az ítéletek indokolása kötelezettségének megsértésére vonatkozó kifogás elutasítását kéri. A Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 236. pontjában kifejtette azon érveket, amelyek alapján a jelen esetben fennáll az adminisztráció részéről a gondoskodási kötelezettség megsértése. Ezáltal az első fokon eljáró bíróság megállapította a Közösségek felelősségét megalapozó közszolgálati kötelességszegés fennállását.

55      Végezetül Q a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltétellel kapcsolatos kifogás elutasítását kéri. A tisztviselő a személyzeti szabályzat valamely konkrét rendelkezésének megsértésétől függetlenül is hivatkozhat a gondoskodási kötelezettség megsértésére, minden olyan esetben, amikor az adminisztráció a tisztviselő jogainak és érdekeinek figyelembevétele nélkül dönt a tisztviselő helyzetéről.

–       A Törvényszék álláspontja

56      Az EK 236. cikk, a Bíróság alapokmánya 1. cikkének és a személyzeti szabályzat 91. cikke (1) bekezdésének együttes olvasata alapján a Közszolgálati Törvényszék jár el első fokon a Közösségek és a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy közötti, az e személynek sérelmet okozó aktus jogszerűségével kapcsolatos jogvitákban.

57      A személyzeti szabályzat 91. cikke (1) bekezdésének második mondata értelmében a Közszolgálati Törvényszék a pénzügyi természetű jogviták terén korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkezik. E jogkör e bíróság feladatává teszi, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitákban teljes körű megoldást adjon (lásd a C‑135/06. P. sz., Weißenfels kontra Parlament ügyben 2007. december 18‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑12041. o.] 67. pontját, és a C‑197/09. RX‑II. sz., Felülvizsgálat M kontra EMEA ügyben 2009. december 17‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 56. pontját). E jogkör célja az, hogy lehetővé tegye a Közszolgálati Törvényszék számára az általa közszolgálati ügyekben hozott ítéletek tényleges érvényesülésének biztosítását oly módon, hogy a Közszolgálati Törvényszék hivatalból kártérítést ítélhet meg a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy számára, amennyiben úgy ítéli meg, hogy a jogellenes, sérelmet okozó aktus megsemmisítése nem elegendő e személy jogainak érvényesítéséhez vagy érdekeinek hatékony védelméhez, illetve ha ezen aktus megsemmisítése túlzott büntetést jelentene, és kártérítés megítélése az érdekelt számára olyan elégtétel, amely jobban megfelel mind e személy érdekeinek mind a szolgálati érdeknek (lásd ebben az értelemben a 24/79. sz., Oberthür kontra Bizottság ügyben 1980. június 5‑én hozott ítélet [EBHT 1980., 1743. o.] 13. és 14. pontját, valamint a C‑583/08. P. sz., Gogos kontra Bizottság ügyben 2010. május 20‑án hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 50. pontját, a T‑10/02. sz., Girardot kontra Bizottság ügyben 2006. június 6‑án hozott ítélet [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑2‑129. o. és II‑A‑2‑609. o.] 86., 87. és 89. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ilyen esetben a Közszolgálati Törvényszék feladata, hogy az ügy összes körülményét figyelembe véve méltányosan értékelje az e személyt ért kárt (a fent hivatkozott Oberthür kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 14. pontja és a fent hivatkozott Gogos kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 44. pontja).

58      Mindazonáltal az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat 91. cikke (1) bekezdésének első mondata határozza meg a második mondat jelentését, oly módon, hogy e rendelkezés csak abban az esetben biztosít korlátlan felülvizsgálati jogkört a bíróság számára, amikor a jogvita a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése szerinti sérelmet okozó aktus jogszerűségére vonatkozik (lásd a Törvényszék T‑54/92. sz., Schneider kontra Bizottság ügyben 1994. december 1‑jén hozott ítélet [EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑281. és II‑887. o.] 49. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a T‑79/92. sz., Ditterich kontra Bizottság 1994. december 1‑jén hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑289. o. és II‑907. o.] 37. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

59      Másfelől a személyzeti szabályzat 91. cikkének (2) bekezdése értelmében a Közszolgálati Törvényszék előtt csak akkor indítható kereset, ha azt megelőzően a személyzeti szabályzat 90. cikke (2) bekezdésének megfelelően, az ott előírt határidőn belül panaszt nyújtottak be a kinevezésre jogosult hatósághoz, amelyet az kifejezett vagy hallgatólagos határozattal elutasított. A személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy a neki sérelmet okozó aktussal szemben panasszal élhet a kinevezésre jogosult hatóságnál, akkor is, ha ez utóbbi hozott határozatot, és akkor is, ha nem hozta meg a személyzeti szabályzatban előírt intézkedést. A személyzeti szabályzat 90. cikke (1) bekezdésének megfelelően sérelmet okozó aktusnak minősülhet többek között az érintett személy által a kinevezésre jogosult hatósághoz intézett előzetes kérelem akár kifejezett, akár hallgatólagos elutasítása.

60      Amennyiben a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy a neki sérelmet okozó aktus jogszerűségét kívánja vitatni, közvetlenül a kinevezésre jogosult hatósághoz fordulhat panasszal, majd annak elutasítása esetén a Közszolgálati Törvényszék előtt keresetet indíthat. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a sérelmet okozó aktussal szembeni panasz elutasítását követően a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy keresetet indíthat, amelyben kérheti a sérelmet okozó aktus megsemmisítését, kártérítés megítélését vagy mindkettőt (lásd a fenti 58. pontban hivatkozott Schneider kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 52. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a fenti 58. pontban hivatkozott Ditterich kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 40. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

61      Ezzel szemben, ha a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy által hivatkozott jogsértés nem a személyzeti szabályzat értelmében vett sérelmet okozó aktus révén valósult meg, hanem az adminisztráció által közszolgálati kötelességszegés elkövetésével, az említett személy csak úgy indíthatja meg az eljárást, ha a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése alapján kérelemmel fordul a kinevezésre jogosult hatósághoz, amely kérelem esetleges elutasítása sérelmet okozó aktusnak minősül, amellyel szemben panasszal élhet, majd adott esetben keresetet indíthat (lásd a fenti 58. pontban hivatkozott Schneider kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 53. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a fenti 58. pontban hivatkozott Ditterich kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 41. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

62      Következésképpen, ha a tisztviselő olyan kár megtérítését kéri, amely szerinte őt sérelmet okozó aktus hiányában érte, főszabály szerint követnie kell a kétlépcsős pert megelőző eljárást, vagyis kérelmet kell benyújtania, majd a kártérítési kérelmet elutasító határozattal szemben a személyzeti szabályzat 90. cikke (1) és (2) bekezdésének megfelelően panasszal kell élnie.

63      A személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkéből tehát kitűnik, hogy a Közszolgálati Törvényszék – amely előtt valamely a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személy a neki sérelmet okozó határozat jogszerűségére vonatkozó keresetet indít – a személyzeti szabályzat 91. cikkének (1) bekezdése alapján őt megillető korlátlan felülvizsgálati jogkörrel élve még hivatalból is csak akkor ítélhet meg kártérítést e személy számára, ha az említett kártérítés olyan kár megtérítésére irányul, amely e személyt a kereset tárgyát képező sérelmet okozó aktus jogellenességéből ered, vagy legalábbis olyan kár megtérítésére, amely az ugyanezen aktushoz szorosan kapcsolódó jogsértésből ered (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Bíróság C‑12/05. P. sz., Meister kontra OHIM ügyben 2006. december 12‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 112–116. pontját, és a fenti 57. pontban hivatkozott Gogos kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 49–53. pontját).

64      A jelen esetben a megtámadott ítélet 232–242. pontjából kitűnik, hogy „az állítólagos lelki zaklatás miatt bekövetkezett károk megtérítése iránti kérelem” címén a Közszolgálati Törvényszék Q részére 500 euró kártérítést ítélt meg az őt ért „nem vagyoni kár” megtérítéseként, a Bizottság által elkövetett közszolgálati kötelességszegés miatt, amely „hozzájárult [Q]‑nak az egységén belüli elszigeteléséhez”. E tekintetben a közszolgálati kötelességszegés „a gondoskodási kötelezettség Bizottság általi megsértésével” vagy – ahogyan a megtámadott ítélet 236. pontjában szerepel – „a Bizottság gondoskodási kötelezettségének bizonyos fokú megsértésével” valósult meg, amelyet „a [Q] által […] kártérítési kérelmének alátámasztására felhozott bizonyos tények összességükben vizsgálva” mutattak meg. E mulasztásokat a megtámadott ítélet 156–160., 164., 171. és 180. pontja tárja fel, amelyek abban álltak, hogy elsősorban Q próbaidejének meghosszabbításakor a Bizottság nem közölte előzetesen kifogásait vele szemben, és megfosztotta Q‑t annak lehetőségétől, hogy őt magát és az általa megjelölt személyeket az értékelésekért felelős bizottság meghallgassa, másodsorban Q‑t 2004 nyaráig elszigetelt irodába helyezte, harmadsorban 2003 januárja és júniusa között Q‑ra semmilyen feladatot sem bíztak, és negyedsorban késedelmesen válaszolt Q 2004. július 19‑től augusztus 27‑ig terjedő időszakra vonatkozó, éves szabadság iránti kérelmére, és végül levonta az ezen kérelemnek megfelelő napokat annak éves szabadságából, noha Q 2004. július 5‑én orvosi igazolást nyújtott be a 2004. július 17‑től augusztus 27‑ig terjedő időszakra, amelyet az adminisztráció nem vitatott.

65      A Közszolgálati Törvényszéknek a megtámadott ítélet 112., 115. és 232. pontjában tett megállapításaiból – amelyeket a Bizottság a jelen fellebbezésben nem vitatott – kitűnik, hogy kártérítési kérelmében Q azon vagyoni kár megtérítését kérte, amely egyrészt az egészségi állapotának jelentős, számos igazolással és orvosi véleménnyel alátámasztott romlásából eredt, másrészt abból, hogy az őt ért, a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése szerinti lelki zaklatás miatt az egységén belül nem volt képes feladatait normálisan ellátni, amit segítségnyújtás iránti kérelmében jelzett a Bizottságnak, amelyre azonban a Bizottság a négy hónapos határidőn belül nem válaszolt, ami a személyzeti szabályzat 90. cikkének (1) bekezdése értelmében a kérelmet elutasító határozatnak minősül. Emellett a Közszolgálati Törvényszék fent említett, valamint a megtámadott ítélet 117. pontjában szereplő megállapításaiból az is kitűnik, hogy az első fokon benyújtott kereset lényegében a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján benyújtott segítségnyújtás iránti kérelmet és kártérítési kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat megsemmisítésére irányult, valamint e megsemmisítés következtében a Bizottság arra való kötelezésére, hogy Q‑nak „az állítólagos lelki zaklatásból eredő károkért” fizessen kártérítést.

66      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében szereplő segítségnyújtási kötelezettség alapján az intézmény köteles segítséget nyújtani a tisztviselőnek a harmadik személyek részéről ellene irányuló cselekedetek esetén, azonban e kötelezettség nem vonatkozik a tisztviselőnek az intézmény saját aktusaival szembeni védelmére, amelyek felülvizsgálata a személyzeti szabályzat más rendelkezéseinek hatálya alá tartozik (lásd ebben az értelemben a Bíróság 178/80. sz., Bellardi‑Ricci és társai kontra Bizottság ügyben 1981. december 17‑én hozott ítéletének [EBHT 1981., 3187. o.] 23. pontját és a 98/81. sz, Munk kontra Bizottság ügyben 1982. március 25‑én hozott ítélet [EBHT 1982., 1155. o.] 21. pontját). Jóllehet a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése mindenekelőtt a tisztviselők harmadik személyek támadásai és rossz bánásmódja elleni védelmét szolgálja, az adminisztráció számára e cikkben előírt segítségnyújtási kötelezettség abban az esetben is fennáll, ha az ebben a rendelkezésben foglalt cselekmények elkövetője egy másik tisztviselő (lásd ebben az értelemben a Bíróság 18/78. sz., V. kontra Bizottság ügyben 1979. június 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1979., 2093. o.] 15. pontját és a Törvényszék T‑254/02. sz., L kontra Bizottság ügyben 2005. március 9‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2005., I‑A‑63. o. és II‑277. o.] 85. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

67      A személyzeti szabályzat 24. cikke második bekezdésének célja a tisztviselőnek harmadik személyek vagy más tisztviselők az ugyanezen cikk első bekezdésében említett cselekedeteivel okozott károk megtérítése, feltéve hogy e cselekedetek elkövetőitől nem tudott kártérítést kapni (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑365/05. P. sz., Schmidt‑Brown kontra Bizottság ügyben 2006. október 5‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban nem tették közzé] 78. pontját). A tisztviselő által a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése alapján indított kártérítési kereset elfogadhatóságának tehát feltétele a belső jogorvoslati lehetőségek kimerítése annyiban, amennyiben azok hatékonyan biztosítják az érintett személyek védelmét, és a hivatkozott kár megtérítésére vezethetnek (lásd a fenti 66. pontban hivatkozott L kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 148. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

68      A személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdésével létrehozott különös felelősségi rendszer az adminisztráció azon kötelezettségén alapul, hogy tisztviselői és alkalmazottai egészségét és biztonságát megvédje harmadik személyek vagy más tisztviselők támadásaival vagy rossz bánásmódjával szemben, amelynek feladataik ellátása során eshetnek áldozatul, különösen a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése szerinti lelki zaklatás formájában. Olyan objektív felelősségi rendszerről van szó, amely különbözik a Közösségnek a közszolgálat terén fennálló általános felelősségi rendszerétől – ahogyan az a megtámadott ítélet 234. pontjában, valamint a fenti 42. pontban szerepel –, amely megköveteli a Közösségtől kártérítést követelő tisztviselőtől annak bizonyítását, hogy az intézmény vétkes magatartása következtében keletkezett kára (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑59/92. sz., Caronna kontra Bizottság ügyben 1993. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT 1993., 1129. o.] 25. és 68. pontját és a fenti 66. pontban hivatkozott L kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 146. és 147–153. pontját). Emellett ezen objektív különös felelősségi rendszert meg kell különböztetni a személyzeti szabályzat 73. cikkén és az e cikk alapján elfogadott, a tisztviselők baleset vagy foglalkozási megbetegedés elleni biztosítására vonatkozó közös szabályzat értelmében a tisztviselők feladataik ellátása során történő megbetegedése, balesete vagy az ilyen betegség súlyosbodása esetén fizetendő kártalanítás rendszerétől. A tisztviselők baleset vagy foglalkozási megbetegedés elleni biztosítására vonatkozó közös szabályzat erre vonatkozó bármely kifejezett rendelkezése hiányában ugyanis nem állapítható meg, hogy e szabályzat kizárná a tisztviselő vagy jogutódja azon jogát, hogy kiegészítő kártérítést kérjen, ha az intézmény akár az általános szabályok szerint – amikor felelős e tisztviselő balesetéért vagy megbetegedéséért –, akár a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése alapján – amikor e baleset vagy betegség harmadik személy vagy más tisztviselő támadásának eredménye és az említett tisztviselőnek a Közösségek szolgálatában végzett tevékenységével függ össze –, és a személyzeti szabályzat rendszere nem biztosítja a keletkezett kár teljes megtérítését (lásd ebben az értelemben a Bíróság 169/83. sz. és 136/84. sz., Leussink kontra Bizottság egyesített ügyekben 1986. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 1986., 2801. o.] 11–12. pontját).

69      Magának a Közszolgálati Törvényszéknek a megtámadott ítéletben tett és a fenti 64. és 65. pontban felidézett megállapításaiból kitűnik, hogy a kártérítési kérelem kizárólag azon vagyoni kár megtérítésére irányult, amely a segítségnyújtási kérelemben említett, Q‑t a Bizottság Személyzeti és igazgatási főigazgatóságának több vezetője részéről állítólagosan ért lelki zaklatásból eredt, vagyis olyan magatartásból, amely más tisztviselőknek személy szerint betudható, vagyis amely nem a Bizottság közszolgálati kötelességszegésével valósult meg, amely eset a fenti 42–66. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a személyzeti szabályzat más rendelkezéseinek hatálya alá tartozna.

70      Ebből következik, hogy az elsőfokú keresetnek a Q‑t állítólagosan ért kár megtérítése iránti kérelemre vonatkozó részét illetően nem volt más tárgya, csupán az, ami a kártérítési kérelemben szerepelt: a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdésén alapuló kártérítési kérelem, valamint ennek elutasítása miatt a Bizottság arra való kötelezése, hogy fizessen Q részére az e határozat jogellenességéből eredő kár megtérítéseként 100 000 eurót. Azonban ugyanezen megállapítások nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy kártérítési kérelmében Q olyan nem vagyoni kár megtérítését is kérte volna, amely őt a Bizottság közszolgálati kötelességszegése miatt érte, amely kötelességszegés azáltal valósult meg, hogy a Bizottság a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott bizonyos cselekményekkel megsértette gondoskodási kötelezettségét.

71      Emellett nem állapítható meg, hogy a jelen esetben a Bizottságnak betudható közszolgálati kötelességszegés, amely a fenti 64. pontban szerepel, szorosan kapcsolódna a kártérítési kérelmet hallgatólagosan elutasító határozathoz, amely kérelem a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése alapján azon vagyoni kár megtérítésére irányult, amely Q‑t a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott lelki zaklatás miatt érte. Ugyanis, noha a segítségnyújtás iránti kérelemben a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése szerinti lelki zaklatásnak minősülőként bejelentett cselekményeket úgy kell tekinteni, mint amelyek megvalósítóiknak tudhatók be, vagyis a Bizottság Személyzeti és igazgatási főigazgatóságának vezetőinek, akik név szerint ismertek, nem ez a helyzet a segítségnyújtási kérelmet elutasító hallgatólagos határozat esetében, amely a Bizottságnak betudható aktus. Mindenesetre azon aktusok, amelyeket a Közszolgálati Törvényszék figyelembe vett a Bizottság közszolgálati kötelességszegésének megállapításához (lásd a fenti 64. pontot) korábbiak, mint a segítségnyújtás iránti és kártérítési kérelmet elutasító hallgatólagos határozat meghozatalának időpontja, vagyis 2004. szeptember 3‑a. Az említett kötelességszegés, amely tehát megelőzte a hallgatólagos elutasító határozatot, nem tekinthető úgy, mint amely a fenti 63. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében szorosan kapcsolódik ez utóbbihoz.

72      Így, annak ellenére, hogy a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke értelmében jogszerűen indítottak keresetet előtte a kártérítési kérelmet hallgatólagosan elutasító határozatnak a személyzeti szabályzat 24. cikke második bekezdésére tekintettel való jogszerűségére vonatkozó kérdéssel, a Közszolgálati Törvényszék ugyanezen cikkek megsértése nélkül nem határozhatott arról, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentett bizonyos cselekmények összességükben véve a Bizottság által elkövetett közszolgálati kötelességszegésnek minősülnek‑e, amelyből Q‑nak kára származott, amely kárt meg kell téríteni.

73      A Közszolgálati Törvényszék tehát megsértette a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkét, és ultra petita határozott, megváltoztatva a jogvita tárgyát, mivel – ahogyan az a megtámadott ítélet indokolásának 242. pontjából és rendelkező részének 2. pontjából kitűnik – arra kötelezte a Bizottságot, hogy térítse meg azon közszolgálati kötelességszegésével okozott nem vagyoni kárt, amely hozzájárult Q‑nak az egységén belül való elszigeteléséhez, és amely azáltal valósult meg, hogy a Bizottság a segítségnyújtás iránti kérelemben bemutatott bizonyos cselekményekkel megsértette gondoskodási kötelezettségét.

74      Következésképpen, és anélkül, hogy az első jogalap második részének alátámasztására felhozott kifogásokat vagy érveket vizsgálni kellene, az első jogalapot el kell fogadni és a megtámadott ítélet rendelkező részének 2. pontját hatályon kívül kell helyezni annyiban, amennyiben az 500 euró kártérítés Q részére való megfizetésére kötelezi a Bizottságot.

 A második jogalapról, amely a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkének, valamint az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettség megsértését érinti

 A felek érvei

75      A Bizottság azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkét, valamint az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettséget azáltal, hogy a megtámadott ítélet rendelkező részének 2. pontjában részben helyt adott Q arra irányuló kérelmének, hogy térítsék meg a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat jogellenességével okozott kárt, miután a megtámadott ítélet 250., 251. és 254. pontjában kimondta, hogy a jelen esetben a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltétel teljesült, mivel az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalának megtagadásáról szóló hallgatólagos elutasító határozat jogellenes volt, ahogyan az a megtámadott ítélet 209–212. pontjában megállapítást nyert, és mivel a közigazgatási vizsgálatot késedelmesen indították meg.

76      A Bizottság elsősorban azzal érvel, hogy a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 209–212., 250., 251. és 254. pontjában megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkét, valamint az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettséget azáltal, hogy kimondta – anélkül, hogy az ítélkezés gyakorlatnak megfelelően (a fenti 27. pontban hivatkozott Bergaderm és Goupil ügyben hozott ítélet) megállapította volna a Bizottságot a jelen esetben megillető széles mérlegelési jogkör korlátainak nyilvánvaló és súlyos megsértését –, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelőssége fennáll annyiban, amennyiben a Bizottság megtagadta az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalát. A lelki zaklatás állítólagos áldozatává vált tisztviselővel kapcsolatos ideiglenes távoltartási intézkedésről lévén szó az intézmények a személyzeti szabályzat 7. cikke értelmében széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, amelyet elismer mind az ítélkezési gyakorlat (a Törvényszék T‑136/98. sz., Campogrande kontra Bizottság ügyben 2000. december 5‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2000., I‑A‑267. o. és II‑A‑1225. o.] 42. pontja), mind a Bizottság lelki zaklatással kapcsolatos politikájáról szóló 2003. október 22‑i közlemény (C (2003) 3644) (a továbbiakban: a lelki zaklatásról szóló közlemény). Semmiféle általános és feltétlen kötelezettség nem terheli tehát az adminisztrációt arra nézve, hogy a lelki zaklatás legcsekélyebb gyanújának felmerülése esetén automatikusan olyan megelőző intézkedést tegyen, mint amilyen az újrabeosztás vagy intézményen belüli áthelyezés. Az ilyen automatikus újrabeosztás vagy intézményen belüli áthelyezés mindenképpen ellentétes volna a személyzeti szabályzat 7. cikkével, amelynek értelmében minden beosztásnak szolgálati érdekből kell történnie.

77      A Bizottság azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 250., 251. és 254. pontjának ugyancsak hiányos az indokolása, mivel a Közszolgálati Törvényszék elmulasztotta az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően megvizsgálni, hogy a Bizottság a jelen esetben nyilvánvalóan és súlyosan megsértette‑e mérlegelési jogkörének korlátait (a fenti 27. pontban hivatkozott Bergaderm és Goupil ügyben hozott ítélet 43., és 44. pontja).

78      Mindenesetre a Bizottság úgy véli, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott cselekedetekre, 2004 jelentős részében az orvosi és egyéb okok miatti távollétre, a megoldandó problémák huzamos és nem átmeneti jellegére, az újrabeosztásra tett, Q által ellenzett bizonyos javaslatok elutasítására, valamint a Q‑val az általa választott főigazgatóságon a neki megfelelő állás megtalálása céljából folytatott egyeztetésekre tekintettel az a döntés, hogy nem erőltetik Q újrabeosztását, hanem konstruktív javaslat keresésébe vonják be, megfelelt mind Q előmenetele újbóli felépítésének szándékának, mind a szolgálati érdeknek. Próbaideje lejárta óta Q‑t kérelmére már több alkalommal „távol tartották”, és az adminisztráció a jelen esetben gyorsan lépett, felajánlva neki a választása szerinti főigazgatósághoz való újrabeosztást.

79      Másodsorban a Bizottság lényegében azt állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét is, amikor a megtámadott ítélet 251. pontjában kimondta, hogy az adminisztráció jogsértő magatartást tanúsított a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott cselekedetekre vonatkozó közigazgatási vizsgálat késedelmes megindításával. A Közszolgálati Törvényszék egyrészt nem vette figyelembe a megsemmisítés iránti kérelem eredménye és a kártérítési kérelem sorsa közötti közvetlen kapcsolat fennállását. Mivel a megtámadott ítélet 200. pontjában a Közszolgálati Törvényszék mint elfogadhatatlant elutasította a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat megsemmisítése iránti kérelemnek azon részét, amely a közigazgatási vizsgálat megindításának megtagadására vonatkozott, ugyancsak el kellett volna utasítania az ahhoz szorosan kapcsolódó kártérítési kérelmet is. Másrészt az ítélkezési gyakorlat elfogad bizonyos várakozási időt a közigazgatási vizsgálat megindítására, amennyiben ezen időtartamot az ügy körülményei indokolttá teszik (a fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. pontja). A jelen esetben a közigazgatási vizsgálat megindításának közel négy hónapos várakozási idejét az a tény igazolta, hogy az említett vizsgálatot a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság főigazgatójának felügyelete alá tartozó Vizsgálati és Fegyelmi Hivatal (a továbbiakban: VFH) független meghallgatási tisztviselőjére kellett bízni.

80      Q elsősorban a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkének, valamint az ítéletek indokolására vonatozó kötelezettségnek a megsértését illető kifogás elutasítását kéri. A Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben kialakított ítélkezési gyakorlat (a fenti 27. pont) a közszolgálati jogvitákban nem alkalmazandó. A lelki zaklatásról szóló közleményben a Bizottság vállalta „a személyi állomány zaklatás miatt panasszal élő tagjával szembeni megtorlás megakadályozását” és „a sajátos helyzeteket tekintetbe véve” távoltartási intézkedések meghozatalát „a szembenálló felek elkülönítése céljából” és „a feltételezett áldozat számára a távolságtartás elősegítése révén lehetővé téve a felépülést”. A jelen ügyben a Bizottságnak nem csupán a segítségnyújtás iránti kérelemben előadott cselekedetek tartós és ismétlődő jellegét kellett volna figyelembe vennie, hanem több orvos és szakértő állásfoglalását is, akik mind azt javasolták, hogy Q‑t emeljék ki a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságból. Emellett a lelki zaklatás feltételezett áldozatának távoltartására vonatkozó ideiglenes intézkedés tekinthető úgy, mint a személyzeti szabályzat 7. cikk értelmében vett, szolgálati érdekből elhatározott újrabeosztás. A Bizottság 2006. április 26‑i, a Bizottságnak az emberi méltóság védelmére, valamint a lelki és szexuális zaklatás elleni küzdelemre vonatkozó politikájáról szóló C (2006) 1264/3 határozata, amely a lelki zaklatásról szóló határozatot hatályon kívül helyezte és annak helyébe lépett, megerősíti, hogy „a távoltartási intézkedés […] szolgálati érdekből történő újrabeosztás formáját ölt[i]”. A fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben kifejtett szempontokra tekintettel a Közszolgálati Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot a megtámadott ítéletben annak kimondásával, hogy a Bizottság közszolgálati kötelességszegést követett el, amikor nem lépett fel a szükséges határozottsággal, és nem válaszolt a segítségnyújtás iránti kérelemre az eset körülményei által megkövetelt gyorsasággal és gondoskodással.

81      Másodsorban Q a Közszolgálati Törvényszék értékelésében elkövetett téves jogalkalmazásra vonatkozó kifogás elutasítását kéri, amely értékelés szerint a Bizottságnak felróható, hogy késedelmesen indította meg a segítségnyújtás iránti kérelemben bemutatott cselekedetekre vonatkozó közigazgatási vizsgálatot. A fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54. pontja nem teszi lehetővé a Bizottság számára, hogy a közigazgatási vizsgálat megindítására vonatkozóan bizonyos várakozási időt igazoltnak tekintsen. Ezen ítélet inkább azt hangsúlyozta, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján fennálló segítségnyújtási kötelezettségnek a gondoskodás, a gyorsaság és az igyekezet követelménye a sajátja.

 A Törvényszék álláspontja

82      Elsősorban a Bizottság a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének, a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkének, valamint az ítéletek indokolására vonatozó kötelezettségnek megsértését illető kifogásait kell megvizsgálni annyiban, amennyiben a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelőssége fennáll amiatt, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozattal a kinevezésre jogosult hatóság megtagadta távoltartási intézkedés meghozatalát, miközben – ahogyan az a megtámadott ítélet 209. pontjában szerepel – „a [Q] által segítségnyújtás iránti kérelmében felhozott tények […] jelentősége és súlya […] a lelki zaklatásról szóló […] közlemény értelmében vett »lelki zaklatás gyanújára« engednek következtetni.

83      Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikke, amely segítségnyújtási kötelezettséget ír elő a Közösségek számára azok tisztviselőivel szemben, a „tisztviselők jogaira és kötelezettségeire” vonatkozó II. címben szerepel. Ebből következik, hogy abban az esetben, ha a ténybeli feltételek teljesülnek, e segítségnyújtási kötelezettség az érintett tisztviselő személyzeti szabályzaton alapuló jogosultságának felel meg (a fenti 68. pontban hivatkozott Caronna kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 58. pontja).

84      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében előírt segítségnyújtási kötelezettség alapján a szolgálat rendjével és nyugalmával összeegyeztethetetlen esemény bekövetkeztekor az adminisztráció a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében szereplő segítségnyújtási kötelezettség alapján köteles a kellő határozottsággal fellépni, valamint az ügy körülményei alapján szükséges gyorsasággal és gondossággal reagálni a tények megállapítása és azokból a megfelelő következtetéseknek az ügy ismeretében való levonása érdekében. E célból elegendő, ha az intézménye védelmét igénylő tisztviselő bizonyítékkezdeménnyel szolgál annak a támadásnak a valódiságáról, amely őt állítása szerint érte. Ilyen körülmények esetén a szóban forgó intézmény feladata a megfelelő intézkedések meghozatala, így különösen a panasz alapjául szolgáló tényeknek a panaszossal folytatott együttműködésben történő megállapítására irányuló vizsgálat lefolytatása (lásd ebben az értelemben a Bíróság 224/87. sz., Koutchoumoff kontra Bizottság ügyben 1989. január 24‑én hozott ítéletének [EBHT 1989., 99. o.] 15. és 16. pontját, valamint a fenti 66. pontban hivatkozott L kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 84. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot), aminek hiányában az intézmény nem tud végleges álláspontot kialakítani többek között abban a kérdésben, hogy az ügyet további eljárás nélkül irattárba kell helyezni vagy fegyelmi eljárást kell indítani, és hogy adott esetben szükséges‑e fegyelmi büntetés alkalmazása (lásd ebben az értelemben a Bíróság 53/72. sz., Guillot kontra Bizottság ügyben 1974. július 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1974., 791. o.] 3., 12. és 21. pontját és az 55/88. sz., Katsoufros kontra Bíróság ügyben 1989. november 9‑én hozott ítélet [EBHT 1989., 3579. o.] 16. pontját).

85      Emellett, amikor valamely tisztviselő a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése alapján segítségnyújtás iránti kérelemmel fordul az adminisztrációhoz, amely az e cikk alapján rá háruló védelmi kötelezettség alapján (a fenti 66. pontban hivatkozott V kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 16. pontja) köteles megtenni a megfelelő megelőző intézkedéseket, mint amilyen az áldozat ideiglenes újrabeosztása vagy intézményen belüli áthelyezése, annak érdekében, hogy ez utóbbit a közigazgatási vizsgálathoz szükséges teljes időtartam alatt megvédje a bejelentésben szereplő magatartás megismétlődésétől (lásd ebben az értelemben a fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. pontját).

86      Az adminisztráció, az uniós bíróság felülvizsgálati jogköre mellett, széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a személyzeti szabályzat 24. cikkének második bekezdése alapján meghozandó akár ideiglenes akár végleges intézkedések kiválasztása tekintetében. Az uniós bíróság felülvizsgálatának arra a kérdésre kell korlátozódnia, hogy az érintett intézmény ésszerű korlátok között maradt‑e, és mérlegelési jogkörében nem nyilvánvalóan hibásan járt‑e el (lásd ebben az értelemben a T‑154/05. sz., Lo Giudice kontra Bizottság ügyben 2007. október 25‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 137. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

87      Mindazonáltal hangsúlyozni kell azt is, hogy a lelki zaklatásról szóló közleményt a 2004. május 3‑án benyújtott segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat meghozatalának időpontjában már elfogadták, és e közlemény mind formája, mind tartalma alapján belső iránymutatásnak minősül, amely kötelező a Bizottságra nézve, mivel ezen intézmény nem fejezte ki világosan, indokolt és részletes határozatban azon szándékát, hogy attól eltérjen (lásd ebben az értelemben és analógia útján a 148/73. sz., Louwage kontra Bizottság ügyben 1974. január 30‑án hozott ítélet [EBHT 1974., 81. o.] 12. pontját és a Törvényszék T‑246/04. sz. és T‑71/05. sz., Wunenburger kontra Bizottság egyesített ügyekben 2007. február 6‑án hozott ítéletének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 127. pontját).

88      A lelki zaklatásról szóló közleménynek a „zaklatás azonosítását követően meghozandó intézkedésekről” szóló 4.1.1. pontja szerint a lelki zaklatással szembeni küzdelem politikájának az intézménynél dolgozó személyek védelmének új eszközéül kell szolgálnia, és biztosítani kell a feltételezett áldozatok és az esetleges tanúk számára az intézmény védelmét. E védelmi célra tekintettel mondja ki a lelki zaklatásról szóló közlemény 4.1.1. pontjának „sürgősségi intézkedések” elnevezésű i) alpontja, hogy „[a] lelki zaklatás legcsekélyebb gyanúja esetén [lehetőség] van távoltartás alkalmazására”, hogy „[e]zen intézkedés [célja] a szembenálló felek elkülönítése, és nem [tévesztendő] össze a mobilitási politikával”, hogy „[e]zen intézkedésekre vonatkozóan a bizalmi személyek vagy az ombudsman írásbeli javaslatot [tehetnek] a kinevezésre jogosult hatóságnak”, és hogy „[a]z ideiglenes intézkedésekre vonatkozóan, e távoltartás független a betöltetlen álláshely lététől”. Emellett e rendelkezés kimondja, hogy „[a] távoltartási intézkedések, melyeknek tekintettel [kell] lenniük a különleges helyzetekre, lehetnek azonnaliak és szükség esetén véglegesek”, és „[c]éljuk, hogy a feltételezett áldozat számára a távolságtartás elősegítése révén lehetővé tegyék a felépülést”.

89      E rendelkezésekből következik, hogy a lelki zaklatásról szóló közlemény, amelyet hatályon kívül helyezett és felváltott a C (2006) 1264/3 határozat, azon az elgondoláson alapult, hogy az adminisztrációnak nem kell megvárnia a konfliktus kiteljesedését, hanem éppen ellenkezőleg, köteles kellő határozottsággal fellépni és az eset körülményei által megkövetelt gyorsasággal és gondoskodással válaszolni, ideiglenesen elfogadva a szükséges távoltartási intézkedést. A Bizottság e tekintetben nem hivatkozhat alappal a lelki zaklatásról szóló közleményben szereplő „lehetőség” szó használatára annak alátámasztására, hogy mindenképpen szabadon mérlegelheti a távoltartási intézkedés adott esetben való alkalmazását. E közleményben ugyanis a „lehetőség” szót úgy kell érteni, hogy az adminisztrációnak lehetősége van megelőző jelleggel távoltartási intézkedést hozni a közigazgatási vizsgálat teljes időtartamára nézve, amely vizsgálatnak lehetővé kell tennie számára a tényállás megállapítását és az azzal kapcsolatos álláspont kialakítását. Ez azonban nem érinti azt, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésében foglalt védelmi kötelezettség hatékony érvényesülése biztosításának szükségessége magában foglalja, hogy az adminisztráció bizonyos ténybeli feltételek teljesülése esetén köteles lehet arra, hogy megelőző jellegű távoltartási intézkedés elfogadásával nyújtson segítséget a tisztviselőnek.

90      A személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdésére és a lelki zaklatásról szóló közleményre tekintettel tehát meg kell állapítani, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat meghozatalának időpontjában az adminisztráció köteles volt ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalával segítséget nyújtani a hozzá a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése alapján segítségért forduló tisztviselőnek, ha egyrészt rendelkezésére álltak olyan adatok, amelyek alapján arra következtetett vagy ésszerűen arra kellett következtetnie, hogy e tisztviselőt a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése körébe tartozó cselekmény érte, mint amilyen a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése szerinti lelki zaklatás (lásd ebben az értelemben a fenti 86. pontban hivatkozott Lo Giudice kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 153. pontját), másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy ezen intézkedés szükséges az érintett személy egészségének és biztonságának megóvásához, többek között a gyanús cselekmények megismétlődésének veszélyével szemben (lásd ebben az értelemben a fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. pontját és analógia útján a Törvényszék T‑48/09. sz., Vainker kontra Parlament ügyben 2004. március 3‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑51. o. és II‑197. o.] 92. és 93. pontját).

91      A jelen ügyben, noha a fenti 40–45. pontban már kifejtett okokból a Bizottság téved, amikor azt állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszéknek meg kellett volna vizsgálnia, hogy a Bizottság nyilvánvalóan és súlyosan megsértette‑e mérlegelési jogkörének korlátait, kifogásaiban a Bizottság lényegében azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy tévesen alkalmazta a jogot és megsértette az ítéletek indokolására vonatkozó kötelezettségét, amikor megsemmisítette a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozatot annyiban, amennyiben az megtagadta ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalát, figyelmen kívül hagyva az ilyen intézkedés meghozatalának tekintetében a Bizottság rendelkezésére álló mérlegelési jogkört.

92      Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése alapján elfogadott ideiglenes távoltartási intézkedés célja az, hogy megelőző jelleggel védje az e rendelkezésekben szereplő cselekmények feltételezett áldozatává vált tisztviselő egészségét és biztonságát. E védelmi célnak megfelelően az ilyen intézkedés nem függhet attól, hogy van‑e szabad álláshely a szolgálatoknál, ahogyan arra a lelki zaklatásról szóló közlemény helyesen rámutat. Így ezen segítségnyújtási intézkedés nem tévesztendő össze a személyzeti szabályzat 7. cikkének (1) bekezdése alapján hozott, szolgálati érdekből történő újrabeosztásról szóló határozattal. Ez utóbbi határozat célja a szolgálatok megfelelő működésének biztosítása, még akkor is, ha azt a belső szolgálati kapcsolatokban jelentkező nehézségek indokolják, és ebből következően a Bíróság ítélkezési gyakorlata által az intézmények számára szolgálataik szervezése, valamint a rájuk bízott személyi állomány beosztása terén az e szolgálatokra bízott feladatok függvényében elismert széles mérlegelési jogkör hatálya alá tartozik, feltéve, hogy a személyi állomány beosztása a besorolási fokozat és a munkakör közötti megfelelés elvének megfelelően történik (lásd a Bíróság C‑294/95. P. sz., Ojha kontra Bizottság ügyben 1996. november 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., I‑5863. o.] 40. és 41. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

93      Azt kell még megvizsgálni, hogy a fenti 86. cikkben hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a Közszolgálati Törvényszék megvizsgálta‑e, hogy a Bizottság ésszerű korlátok között maradt‑e, és nem használta mérlegelési jogkörét nyilvánvalóan hibásan, amikor nem hozott ideiglenes távoltartási intézkedést, miközben a Bizottságot ilyen intézkedés meghozatalára kötelező ténybeli feltételek – mint amilyenek a személyzeti szabályzat 90. cikkében szerepelnek – fennálltak.

94      Miután a megtámadott ítélet 208. pontjában összefoglalta a segítségnyújtás iránti kérelemben felhozott tényeket, és jelezte, hogy „a felperes által a segítségnyújtás iránti [kérelemhez] csatolt számos irat között szerepelt azon személyek listája, akik az érdekelt szerint megerősíthetik a lelki zaklatás tényét”, a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 209. pontjában kimondta, hogy „[e] tények jelentősége és súlya ha a lelki zaklatás létezésére nem is, de legalábbis a lelki zaklatásról szóló […] közlemény értelmében vett »lelki zaklatás gyanújára« engednek következtetni, amely alapján a Bizottságnak még a közigazgatási vizsgálat megindítása és az érdekelt kifogásainak megvizsgálása előtt »távoltartási intézkedéseket« kellett volna alkalmaznia”. Ennélfogva a megtámadott ítélet 214. pontjában kimondta, hogy a hallgatólagos elutasító határozat, amelyben megtagadták a távoltartási intézkedés meghozatalát, jogellenes és azt meg kell semmisíteni. Ez összhangban áll a megtámadott ítélet 196. pontjában szereplő értékeléssel, amelynek megállapításai szerint „a Bizottságnak azonban kötelessége lett volna már [a] [segítségnyújtás iránti] kérelemre vonatkozó végleges állásfoglalást megelőzően is megtenni bizonyos intézkedéseket, legalább biztosítási jelleggel”. A megtámadott ítélet 250. és 253. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelőssége fennáll, különösen „az ideiglenes intézkedések meghozatalának Bizottság általi elutasítása, valamint a közigazgatási vizsgálat megindításával való késlekedés” miatt, amely cselekményekből „nem vagyoni kár” származott, mivel azok „Q‑t bizonytalanságban hagyt[ák], és belőle nyugtalanságot váltott[ak] ki, mivel attól kellett tartania, hogy a Bizottság nem veszi figyelembe a segítségnyújtás iránti kérelmét, és az intézmény részéről őt ért helytelen magatartások folytatódhatnak”. A megtámadott ítélet 254. pontjában a Közszolgálati Törvényszék ezt beleszámította azon nem vagyoni kárba, amelynek igazságos megtérítése véleménye szerint azáltal valósult meg, hogy „a Bizottságot kötelez[te] arra, hogy [Q]‑nak 15 000 eurót fizessen meg”.

95      A megtámadott ítélet 250. pontjából világosan kitűnik, hogy a Közszolgálati Törvényszék kizárólag a lelki zaklatásról szóló közlemény szerinti „lelki zaklatás gyanújának” fennállása alapján állapította meg, hogy a Bizottság a jelen esetben köteles volt ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalára.

96      Mindazonáltal a megtámadott ítélet 207–214. és 250. pontjából nem tűnik ki, hogy a Közszolgálati Törvényszék megvizsgálta volna – ahogyan arra a fenti 98. pontban említett szabály alapján köteles volt –, hogy szükség volt‑e ideiglenes távoltartási intézkedésre Q egészségének és biztonságának a közigazgatási vizsgálat teljes időtartama alatti megvédéséhez.

97      Ilyen körülmények között a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 209. és 211. pontjában kimondta, hogy a Bizottság köteles volt ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalára, annak megvizsgálása nélkül, hogy az ügy körülményei között ezen intézkedésre szükség volt‑e Q egészségének és biztonságának a közigazgatási vizsgálat teljes időtartama alatti megvédéséhez.

98      Mindazonáltal a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően az első fokon eljáró bíróság téves jogalkalmazása nem vonja maga után az általa hozott ítélet hatályon kívül helyezését, ha ezen ítélet rendelkező része más jogi indokok alapján megalapozottnak tűnik (lásd a Bíróság C‑312/00. P. sz., Bizottság kontra Camar és Tico ügyben 2002. december 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑11355. o.] 57. pontját és a C‑92/02. sz. Kristiansen‑ügyben 2003. december 4‑én hozott ítélet [EBHT 2003., I‑14597. o.] 60. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az indokolás ilyen cseréje esetén a fellebbviteli bíróság figyelembe veheti az első fokon eljárt bíróság által megállapított tényállást (a fent hivatkozott Biret International kontra Tanács ügyben hozott ítélet 60–66. pontja).

99      E tekintetben először is a megtámadott ítélet 41. pontjából kitűnik, hogy az intézmény orvosszakértője az általa végzett vizsgálatot követően 2004. május 7‑én készült véleményében megállapította, hogy Q „2004. [május] 10‑től munkára 100%‑osan alkalmas”, de „[Q] egészsége érdekében kívánatos lenne beosztásának megváltoztatása”. A megtámadott ítélet 54. pontjából pedig kitűnik, hogy „2004. május 18‑án a pszichiáter, akit az orvosi szolgálat a felperesről pszichiátriai szakértői vélemény elkészítésével bízott meg, véleményében hangsúlyozta, hogy »[a] probléma közösségi jellegű (az intézményen belüli konfliktusból ered), ezért azt közösségi szinten kell megoldani (egy másik főigazgatóságon történő újrabeilleszkedéssel)«”. Emellett a megtámadott ítélet 69. pontja jelzi, hogy „2004. szeptember 6‑án az orvosi vizsgálat – amelynek ]Q‑t] a 2004. augusztus 28. és szeptember 25. közötti időszakra vonatkozó orvosi igazolásának bemutatását követően alávetették – megállapította, hogy az érintett »az adott időpontban 100%‑osan munkaképes [volt]«, azonban megismételte a felperest 2004. május 18‑án megvizsgáló pszichiáter által tett észrevételt, mely szerint »[Q] egészsége érdekében kívánatos a beosztás megváltoztatása«”. Végezetül a megtámadott ítélet 73. pontjából kitűnik, hogy „a [Q] kérelmére az ügy eldöntésére felkért független orvosszakértő (a továbbiakban: független orvosszakértő) által 2004. október 6‑án végzett pszichológiai vizsgálatról készített jelentés megállapította, hogy »[Q] képes a munka újbóli felvételére, de egy másik [főigazgatóságon]«, és pontosította, hogy »[…] visszahelyezése a korábbi állásába csupán felelevenítené az átélt lelki zaklatást, és elbizonytalanítaná [őt]«”. A megtámadott határozatban feltárt tényállásból tehát kitűnik, hogy számos orvosi vélemény és igazolás jelezte, hogy távoltartási intézkedés meghozatala szükséges Q egészségének megóvása érdekében, mégpedig azelőtt, hogy az adminisztráció elvégezte volna a Q által tapasztalt lelki zaklatás valódiságának ellenőrzésére irányuló közigazgatási vizsgálatot, következésképpen még azelőtt, hogy az említett zaklatás elkövetőinek megbüntetése és másodlagosan magatartásuk káros következményeinek jóvátétele érdekében végleges intézkedések esetleges meghozatala felmerülhetett volna.

100    Azon személyek véleményeire és igazolásaira tekintettel, akiknek hatásköre volt arra, hogy orvosi értékelésük révén kötelezzék a Bizottság döntéshozóit, meg kell állapítani, hogy legalább 2004. október 6‑a óta szükségessé vált távoltartási intézkedés meghozatala Q egészségi állapotának azonnali védelme céljából. A jelen ügy körülményei között tehát teljesültek azon ténybeli feltételek, amelyek alapján megállapítható, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat elfogadásának időpontjában az adminisztráció köteles volt megelőző jelleggel távoltartási intézkedés meghozatalára, ahogyan az a fenti 98. pontban szerepel. Ennélfogva a Bizottság nem maradt ésszerű korlátok között, és mérlegelési jogkörében nyilvánvalóan hibásan járt el, amikor Q‑t annak ellenére sem távolította el ideiglenesen a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságról vagy annak D 2 egységéből, ahova be volt osztva, hogy nyilvánvalóvá vált az ilyen intézkedés szükségessége Q egészségi állapotának megóvása érdekében.

101    Ebből következik, hogy a téves jogalkalmazás ellenére a Közszolgálati Törvényszék helyesen mondhatta ki a megtámadott ítélet első és második pontjában, hogy a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozatot meg kell semmisíteni annyiban, amennyiben az megtagadta ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalát, és hogy a Bizottságnak kártérítést kell fizetnie Q részére ezen elutasítás hátrányos következményeiért.

102    Ennyiben a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételének és a személyzeti szabályzat 7. és 24. cikkének megsértését érintő, a második jogalap keretében felhozott kifogásokat mint hatástalanokat el kell utasítani.

103    Másodsorban meg kell vizsgálni a második jogalap keretében felhozott azon kifogást, amely arra vonatkozik, hogy a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 251. pontjában megsértette a Közösség szerződésen kívüli felelőssége megállapításának a jogellenes magatartás fennállására vonatkozó feltételét, amikor megállapította, hogy az adminisztráció jogellenes magatartást tanúsított azáltal, hogy késedelmesen indította meg a közigazgatási vizsgálatot, figyelmen kívül hagyva, hogy az említett vizsgálat megindításának határidejét a vizsgálat tárgyilagossága biztosításának követelménye igazolta.

104    A megtámadott ítélet 251. pontjában a Közszolgálati Törvényszék rámutatott, hogy „a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat meghozatalának időpontjában a közigazgatási vizsgálat még el sem kezdődött, ugyanis a meghallgatási tisztviselő csupán 2004. szeptember 8‑án kapott megbízást a Bizottság főtitkárától az eljárás lefolytatására, és az első meghallgatásokra csak 2004 októberében került sor”. A megtámadott ítélet 253. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy meg kell téríteni az e késedelemből eredő nem vagyoni kárt, ami benne foglaltatott azon nem vagyoni kárban, amelynek igazságos megtérítése céljából a Közszolgálati Törvényszék szerint „a Bizottságot arra kellett kötelezni, hogy fizessen Q‑nak 15 000 eurót”.

105    A személyzeti szabályzat 24. cikkének első bekezdése szerinti segítségnyújtási kötelezettség alapján az adminisztráció köteles az ügy körülményei által megkövetelt gyorsasággal reagálni, többek között vizsgálatot indítani a panasz alapjául szolgáló tények megállapítása érdekében, a panasz benyújtójával együttműködésben (a fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 42. és 53. pontja). Mindazonáltal ezen ítélkezési gyakorlat nem zárja ki, hogy bizonyos objektív okok – különösen a vizsgálat szervezésének szükségleteihez kapcsolódók – igazolhatnak bizonyos várakozási időt az említett vizsgálat megindítását tekintve (lásd ebben az értelemben a fenti 76. pontban hivatkozott Campogrande kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontját).

106    A jelen esetben – ahogyan az a megtámadott ítélet 40. pontjából kitűnik – Q azt kérte, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóságtól – és így a VFH‑tól – különálló, „semleges hatóság” indítson közigazgatási vizsgálatot. Emellett a megtámadott ítélet 59. pontjából kitűnik, hogy 2004. június 11‑i levelében VFH igazgatója jelezte a Bizottság főtitkárának, hogy „a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság teljes vezetésének – ideértve a főigazgatót – megvádolására tekintettel számára célszerűnek tűnik, hogy a közigazgatási vizsgálat során a Bizottság főtitkára lássa el a kinevezésre jogosult hatóság feladatait, és a Személyzeti és igazgatási igazgatóságon kívül álló személyt nevezzenek ki e vizsgálat meghallgatási tisztviselőjévé”. Továbbá a megtámadott ítélet 64. pontjából kitűnik, hogy „2004. július 1‑jén a Bizottság főtitkára tájékoztatta a VFH igazgatóját, hogy vállalja a kinevezésre jogosult hatóság feladatait a közigazgatási eljárásban, és megadta az általa e vizsgálat lefolytatására kiválasztott meghallgatási tisztviselő nevét” . Végül a megtámadott ítélet 71. pontjából kitűnik, hogy „2004. szeptember 8‑án a felperes kérésére indult közigazgatási vizsgálat keretében a Bizottság főtitkára által kijelölt meghallgatási tisztviselő feljegyzésben megbízást kapott a főtitkártól »a megfogalmazott állítások valóságtartamának, többek között az iratokban említett tisztviselő vagy tisztviselők magatartásának kivizsgálására, amely lehetővé teszi a tényleges helyzet megállapítását és adott esetben a szükséges következtetések levonását«”.

107    A jelen ügyben azonban a Közszolgálati Törvényszék nem vizsgálta, hogy a vizsgálat megindításának késedelmét nem indokolta‑e azon szükséglet, hogy a Q által a segítségnyújtás iránti kérelemben kifejezett óhajnak megfelelően „semleges hatóság” által vezetett közigazgatási vizsgálatot indítsanak, és azt ne a VFH‑ra bízzák – ahogyan az általában szokásos –, hanem kivételesen a Személyzeti és igazgatási igazgatóságon kívül álló meghallgatási tisztviselőre.

108    Mivel nem végezte el a törvény által számára előírt összes vizsgálatot, a Közszolgálati Törvényszék jogilag nem alapozta meg a megtámadott ítélet azon részét, amelyben a Bizottságot arra kötelezte, hogy Q‑nak fizessen kártérítést azon közel négy hónapos késedelemért, amely a közigazgatási vizsgálat megindításáig eltelt.

109    Ennyiben helyt kell adni a második jogalapnak, és hatályon kívül kell helyezni a megtámadott ítélet rendelkező részének 2. pontját, amely a közigazgatási vizsgálat késedelmes eljárása miatt kártérítés fizetésére kötelezi a Bizottságot. Ennélfogva, mivel ahogyan az a megtámadott ítélet 250–254. pontjából kitűnik, a Közszolgálati Törvényszék nem tett különbséget a Q‑nak ez utóbbi jogalapon megítélt, valamint az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalának megtagadása miatt járó kártérítés között, a rendelkező rész 2. pontját hatályon kívül kell helyezni annyiban, amennyiben az arra kötelezi a Bizottságot, hogy fizessen Q‑nak 15 000 euró kártérítést, mivel ezen összeg azon nem vagyoni kár megtérítésére szolgál, amely Q‑t a közigazgatási vizsgálat állítólagosan késedelmes megindítása miatt érte.

110    A fenti megfontolásokra tekintettel a fő fellebbezésnek részben helyt kell adni, ezt meghaladó részében pedig el kell utasítani.

 A csatlakozó fellebbezésről

111    Az eljárási szabályzat 142. cikke 2. §‑ának megfelelően benyújtott csatlakozó fellebbezés a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezésére irányul annyiban, amennyiben az elutasítja az első fokon előterjesztett, a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítésére, valamint az állítólagos lelki zaklatás elkövetőinek megbüntetését, másodlagosan az e személyek cselekedetei káros következményeinek jóvátételét célzó, megfelelő végleges intézkedések meghozatala iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozatból eredő károk megtérítésére irányuló kérelmet.

112    Csatlakozó fellebbezésének alátámasztására Q kilenc jogalapot hoz fel. A csatlakozó fellebbezés első nyolc jogalapja a megtámadott ítélet ellen irányul annyiban, amennyiben az elutasítja az első fokon előterjesztett, az állítólagos lelki zaklatás elkövetőinek megbüntetését, másodlagosan az e személyek cselekedetei káros következményeinek jóvátételét célzó, megfelelő végleges intézkedések meghozatala iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozatból eredő károk megtérítésére irányuló kérelmet. Az első jogalap a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének megsértésére vonatkozik. A második jogalap a segítségnyújtás iránti kérelemben bemutatott tényeknek a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésére tekintettel való téves jogi értékelésére vonatkozik. A harmadik jogalap a tényállás tárgyi pontatlanságaira vonatkozik, amelyek a jogvita tárgyának téves jogi minősítéséhez vezettek. A negyedik jogalap az első fokon bemutatott bizonyítékok bizonyos részeinek elferdítésére vonatkozik. Az ötödik jogalap a lelki zaklatásról szóló közlemény Bizottság általi megsértésére vonatkozik. A hatodik jogalap az ítéletek indokolása kötelezettségének megsértésére vonatkozik. A nyolcadik jogalap két közigazgatási feljegyzés téves értelmezésére vonatkozik. A kilencedik jogalap a megtámadott ítélet ellen irányul annyiban, amennyiben az elutasítja az első fokon előterjesztett, a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítésére irányuló kérelmet. E jogalap a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítéséhez fűződő érdek fennállását illetően elkövetett téves jogalkalmazásra vonatkozik.

113    A Bizottság rámutat, hogy a csatlakozó fellebbezésre való válaszadáshoz állást kell foglalnia a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett lelki zaklatás fogalmáról, ahogyan azt a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítéletben elfogadta. A Bizottság azt állítja, hogy ezen értelmezés több helyen is téves jogalkalmazást tartalmaz. Q elutasítja a Bizottság erre vonatkozó észrevételeit.

114    A gondos igazságszolgáltatás érdekében elsősorban az ötödik jogalapot, másodsorban a nyolcadik jogalapot, harmadsorban az első, a második, a harmadik, a negyedik és hetedik jogalapokat a Bizottságnak és Q‑nak a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése szerinti lelki zaklatásra vonatkozó észrevételeit együttesen, negyedsorban a hetedik jogalapot és ötödsorban a kilencedik jogalapot kell megvizsgálni.

 A csatlakozó fellebbezés ötödik, a lelki zaklatásról szóló közlemény Bizottság általi megsértésére vonatkozó jogalapjáról

 A felek érvei

115    Q hangsúlyozza, hogy a Bizottság megsértette a lelki zaklatásról szóló közlemény 2.2. és 4.1. pontját, mivel egyik hivatali felettese sem tett lépéseket a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentett lelki zaklatás orvoslására.

116    A Bizottság az ötödik jogalap nyilvánvalóan elfogadhatatlanként való elutasítását kéri. Véleménye szerint Q a Közszolgálati Törvényszék által a megtámadott ítéletben elkövetett semmiféle téves jogalkalmazást nem jelzett, hanem csupán azokat az érveket ismételte meg, amelyeket az elsőfokú eljárásban előadott. Mindenesetre a lelki zaklatásról szóló közleménynek a Közszolgálati Törvényszék által a megtámadott ítéletben adott értelmezése Q javára szólt.

117    Q a Bizottság által az ötödik jogalappal szemben előterjesztett elfogadhatatlansági kifogás elutasítását kéri, arra hivatkozva, hogy a megtámadott ítéletben elkövetett téves jogalkalmazást a csatlakozó fellebbezésben megfelelően azonosította.

 A Törvényszék álláspontja

118    A fenti 24. pontból kitűnik, hogy a fellebbezésnek pontosan meg kell jelölnie a hatályon kívül helyezni kért ítélet bírált elemeit, valamint az e kérelmet különösen alátámasztó jogi érveket (lásd a Törvényszék T‑233/07. P. sz., Lebedef‑Caponi kontra Bizottság ügyben 2008. március 10‑én hozott végzésének [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 25. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

119    Ez utóbbi követelménynek nem tesz eleget az a fellebbezés, amely azoknak a jogalapoknak és érveknek az ismétlésére vagy szó szerinti átvételére szorítkozik, amelyeket már az elsőfokú bíróság elé terjesztettek, ideértve azokat is, amelyek e bíróság által kifejezetten elvetett tényeken alapulnak. Ugyanis az ilyen fellebbezés valójában az első fokon benyújtott kereset újbóli megvizsgálására irányul, amely nem tartozik a fellebbviteli bíróság hatáskörébe (a fenti 118. pontban hivatkozott Lebedef‑Caponi kontra Bizottság ügyben hozott végzés 26. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

120    Az ötödik jogalapban Q a Bizottság által elkövetett jogban való tévedésre hivatkozik, nem a Közszolgálati Törvényszék téves jogalkalmazására, mivel azt állítja, hogy „a Bizottság megsértette a lelki zaklatásról szóló közlemény 2.2. pontját”, vagy hogy „a Bizottság megsértette [ugyanezen közlemény 4.1. pontját] is”.

121    Következésképpen el kell fogadni a Bizottság elfogadhatalansági kifogását, és az ötödik jogalapot mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

 A csatlakozó fellebbezés nyolcadik, két közigazgatási feljegyzés téves értelmezésére vonatkozó jogalapjáról

 A felek érvei

122    Q azt állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az iratok között szereplő két közigazgatási feljegyzést tévesen értelmezett. Egyrészt a megtámadott ítélet 64. pontjában a Közszolgálati Törvényszék tévesen értelmezte a főtitkár 2004. július 1‑jei, a VFH igazgatójához intézett levelét, amikor megállapította, hogy abban előbbi arról tájékoztatta utóbbit, hogy vállalja a kinevezésre jogosult hatóság feladatait a közigazgatási eljárásban. Valójában a főtitkár e feljegyzésben azt jelezte, hogy vállalja a kinevezésre jogosult hatóság feladatait az intézménynek a segítségnyújtás iránti kérelemre vonatkozó válaszát illetően, aminek az volt a célja, hogy a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság pártatlanságához kétség se férhessen. Másrészt a megtámadott ítélet 86. pontjában a Közszolgálati Törvényszék hibásan értelmezte a 2005. szeptember 16‑i feljegyzést, amelyet a Személyzeti és igazgatási főigazgatóság intézett Q‑hoz, amikor azt állapította meg, hogy az a segítségnyújtás iránti kérelem kinevezésre jogosult hatóság általi kifejezett elutasítását tartalmazta. E feljegyzés ugyanis nem a Bizottság főtitkárától származott, aki egyedül gyakorolta a kinevezésre jogosult hatóság jogkörét, és akinek semmiféle határozatát nem csatolták a feljegyzéshez, így a kinevezésre jogosult hatóság semmiféle határozatot nem hozott a segítségnyújtás iránti kérelemről.

123    A Bizottság azzal válaszol, hogy a megtámadott ítéletnek a nyolcadik jogalapban vitatott pontjai a tényállást mutatják be, így nem tartoznak ezen ítélet „jogkérdésről” szóló részéhez. Ráadásul e jogalap elfogadhatatlan, mivel nem a Közszolgálati Törvényszék által állítólagosan elkövetett téves jogalkalmazásra vonatkozik.

124    Q a Bizottság által a nyolcadik jogalappal szemben előterjesztett elfogadhatatlansági kifogás elutasítását kéri, arra hivatkozva, hogy a megtámadott ítéletben elkövetett téves jogalkalmazást a csatlakozó fellebbezésben megfelelően azonosította.

 A Törvényszék álláspontja

125    Ahogyan az a fenti 118. pontban szerepel, a fellebbezésnek pontosan meg kell jelölnie a hatályon kívül helyezni kért ítélet bírált elemeit, valamint az e kérelmet különösen alátámasztó jogi érveket.

126    A jelen esetben beadványaiban Q nem azonosított a megtámadott ítélet rendelkező részét érintő téves jogalkalmazást, amely a fent említett két közigazgatási feljegyzés téves értelmezéséből fakadt volna, és amely a megtámadott ítélet 64. és 86. pontját érintené, amelyek „[a] jogvita alapjául szolgáló tényállás” rövid összefoglalására vonatkoznak, az eljárási szabályzat 81. cikke 2. §‑a második francia bekezdésének megfelelően.

127    Következésképpen el kell fogadni a Bizottság elfogadhatatlansági kifogását, és a nyolcadik jogalapot mint elfogadhatatlant el kell utasítani.

 A csatlakozó fellebbezésnek a személyzeti szabályzat 12a. cikke (3) bekezdésének megsértésére vonatkozó első, a segítségnyújtás iránti kérelemben bemutatott tények a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdésére tekintettel való téves jogi értékelésére vonatkozó második, a tényállásnak a jogvita tárgyának téves jogi minősítéséhez vezető tárgyi pontatlanságaira vonatkozó harmadik, az első fokon bemutatott bizonyítékok bizonyos részeinek elferdítésére vonatkozó negyedik és az ítéletek indokolása kötelezettségének megsértésére vonatkozó hatodik jogalapjáról

128    Az első, második, harmadik, negyedik és hatodik jogalap, valamint a Bizottság és Q a lelki zaklatásnak a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében vett fogalmára vonatkozó észrevételei a megtámadott ítélet indokolása ellen irányulnak, különösen annak 189. és 236. pontja ellen, amelyekben a Közszolgálati Törvényszék kimondta – ahogyan azt a megtámadott ítéletnek a „[Q] által felhozott lelki zaklatásra vonatkozó kifogásról” szóló 147. pontjában jelezte és ugyanezen ítélet 189. pontjában ki is mondta –, hogy Q „alaptalanul állít[ott]a, hogy lelki zaklatás áldozat[ává vált]”, ebből következően ennek alapján nem kaphatott kártérítést. Ez nem áll ellentmondásban azzal, hogy a megtámadott ítélet 236. és 238–242. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy a Q által a segítségnyújtás iránti kérelme alátámasztására felhozott bizonyos tények összességükben vizsgálva arra mutatnak, hogy a Bizottság közszolgálati kötelességszegést követett el azáltal, hogy gondoskodási kötelezettségét bizonyos fokig megsértette, és Q‑nak kártérítést ítélt meg az említett kötelességszegésből eredő károk megtérítéseként, tekintettel arra, hogy a Bizottság hozzájárult Q‑nak az egységén belüli elidegenítéséhez, azonban a Közszolgálati Törvényszék nem ítélt meg kártérítést az ezen kötelességszegésből eredő foglalkozási megbetegedés okozta vagyoni károkért, mivel ezen kártérítés idő előtti lett volna, ugyanis az érdekelt betegsége foglalkozási eredetének elismerése iránti eljárás még folyamatban volt, így nem lehetett megállapítani, hogy a Q‑t ért vagyoni kár egésze megtéríthető lenne‑e a foglalkozási megbetegedési és baleseti kockázat fedezésére vonatkozó, személyzeti szabályzaton alapuló szabályozás értelmében.

129    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék eljárási szabályzatának 113. cikke értelmében bármikor hivatalból vizsgálhatja, hogy a kereset eljárásgátló okok fennállása miatt nem elfogadhatatlan‑e.

130    Mivel a kereset elfogadhatóságának a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikk szerinti feltételei kógensek, azokat adott esetben az uniós bíróságnak hivatalból kell megvizsgálnia (lásd a Törvényszék T‑498/07. P. sz., Krcova kontra Bíróság ügyben 2009. július 8‑án hozott ítéletének 52. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot), feltéve, hogy a feleket előzetesen felhívták észrevételeik megtételére (lásd ebben az értelemben a fenti 57. pontban hivatkozott Felülvizsgálat M kontra EMEA ügyben hozott ítélet 57. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

131    A személyzeti szabályzat 90. cikke (2) bekezdésének és 91. cikke (1) bekezdésének értelmében vett sérelmet okozó aktus léte a tisztviselő által az intézményével szemben indított kereset elfogadhatóságának elengedhetetlen feltétele (lásd a Törvényszék T‑20/92. sz., Moat kontra Bizottság ügyben 1993. július 13‑án hozott ítéletének [EBHT 1993., II‑799. o.] 39. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a Törvényszék T‑243/02. sz., J kontra Bizottság ügyben 2003. március 25‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2003., I‑A‑99. o. és II‑523. o.] 30. pontját).

132    Annak érdekében, hogy határozzon a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentett lelki zaklatás fennállásáról, a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 118. és 119. pontjában hallgatólagosan de szükségképpen feltételezte, hogy a kinevezésre jogosult hatóság által hozott határozatban szereplő sérelmet okozó aktus miatt fordultak hozzá, amely határozat – még ha hallgatólagosan is – elutasította a segítségnyújtás iránti kérelmet, amikor megtagadta a hivatkozott lelki zaklatás fennállásának megállapítását.

133    Márpedig hibás azon előfeltételezés, amelyre a Közszolgálati Törvényszék a lelki zaklatás fennállásáról való határozathozatalhoz szükségképpen támaszkodott, ahogyan az a megtámadott ítéletben szereplő saját megállapításaiból is kitűnik.

134    A Közszolgálati Törvényszék ugyanis a megtámadott ítélet 117. pontjában először megállapította, hogy az első fokon benyújtott keresetet úgy kell tekinteni, mint amelynek célja „a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozat megsemmisítése”, „a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítése” és „a Bizottság kötelezése arra, hogy Q számára kártérítést fizessen”.

135    Többek között a megtámadott ítélet 196. pontjából kitűnik, hogy ezen ítéletben a Közszolgálati Törvényszék kizárólag a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozatot tekintette Q‑nak sérelmet okozó aktusnak annyiban, amennyiben e határozat megtagadta „bizonyos intézkedések meghozatalát, legalább [a közigazgatási vizsgálat időtartamára] biztosítási jelleggel”. Ily módon a Közszolgálati Törvényszék nem tekintette sérelmet okozó aktusnak a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentett lelki zaklatás fennállásának megállapítását megtagadó határozatot, amelynek létét a megtámadott ítélet 118. és 119. pontjában hallgatólagosan de szükségképpen feltételezte „a [Q] által bejelentett lelki zaklatásra vonatkozó kifogásról való határozathozatalhoz”.

136    Mindenesetre a jelen ügyben figyelembe kell venni, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben Q maga kérte közigazgatási vizsgálat megindítását a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentett lelki zaklatás tényének megállapítása céljából, felhívta a Bizottságot arra, hogy a vizsgálatot az VFH‑tól – vagyis az ilyen vizsgálatok lefolytatásával rendszerint megbízott hatóságtól – eltérő „semleges hatóságra” bízza. A megtámadott ítélet 198., 199. és 251. pontjából kitűnik, hogy a kereset megindítását megelőzően, 2005. július 4‑én az adminisztráció helyt adott e kérelemnek, mivel 2004. szeptember 8‑án közigazgatási vizsgálat indult, amelyet 2004. októberétől 2005. március 21‑ig folytattak, a személyzeti szabályzat közigazgatási vizsgálatokra vonatkozó IX. mellékletében előírt szabályoknak megfelelően, amelyeket pedig a személyzeti szabályzat 86. cikke (3) bekezdésének megfelelően fogadtak el.

137    A személyzeti szabályzat 86. cikke (3) bekezdésének alapján folytatott vizsgálatról lévén szó, ahhoz, hogy a tisztviselőnek a személyzeti szabályzat 24. cikke alapján benyújtott segítségnyújtás iránti kérelméről határozni lehessen, rendelkezni kell a kinevezésre jogosult hatóság által a vizsgálati jelentés alapján hozott végleges határozattal, ahogyan arra maga a Közszolgálati Törvényszék is rámutatott a megtámadott ítélet 196. pontjában, és ahogyan az emellett kitűnik a személyzeti szabályzat IX. mellékletének 3. cikkéből is (lásd ebben az értelemben a Bíróság fenti 84. pontjában hivatkozott Guillot kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 21. 22. és 36. pontját és a 36/81., 37/81. és 218/81. sz., Seton kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 1‑jén hozott ítéletének [EBHT 1983., 1789. o.] 29–31. pontját). Ezen határozat meghozatalával változik meg a tisztviselő jogi helyzete (lásd ugyancsak ebben az értelemben és analógia útján a személyzeti szabályzat 73. cikke alapján folytatott eljárásra vonatkozóan a fenti 66. pontban hivatkozott L kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 123. pontját).

138    Mivel a kinevezésre jogosult hatóság végleges határozata a közigazgatási vizsgálatról készült jelentés megállapításaira hivatkozik, amelyet a segítségnyújtás iránti kérelmet hallgatólagosan elutasító határozatot követően végeztek el, és amelynek keretében az érdekelt tisztviselőnek a lelki zaklatás létére vonatkozó állításait aprólékosan megvizsgálták a vizsgálat során benyújtott vagy felvett iratok illetve tanúvallomások alapján, e végleges határozatot nem a hallgatólagos elutasító határozatot pusztán megerősítő határozatnak kell tekinteni, hanem az annak helyébe lépő határozatnak, amelyet az adminisztráció a helyzet felülvizsgálatát követően hozott (lásd ebben az értelemben a fenti 86. pontban hivatkozott Lo Giudice kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 47. és 48. pontját).

139    A jelen ügyben a megtámadott ítélet 86. pontjából kitűnik, hogy „a [Q‑nak] címzett 2005. szeptember 16‑i levelében a kinevezésre jogosult hatóság kifejezetten elutasította a felperes segítségnyújtás iránti kérelmét, mivel úgy vélte, hogy a közigazgatási vizsgálat következtetései alapján a lelki zaklatásra vonatkozó állítások nem megalapozottak, vagy azokat nem tudták bizonyítani”. A fenti 138. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlattal összhangban a kinevezésre jogosult hatóságnak a segítségnyújtás iránti kérelmet kifejezetten elutasító végleges határozata – amelynek tartalmát Q‑val a 2005. szeptember 16‑i levélben közölték – az elsőfokú eljárás menete alatt a személyzeti szabályzat IX. melléklete 3. cikkének megfelelően a közigazgatási vizsgálat következtetései alapján a helyzetnek a kinevezésre jogosult hatóság általi felülvizsgálatát követően a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat helyébe lépett.

140    Márpedig a megtámadott ítélet 117., 196. és 197. pontjából nem tűnik ki, hogy a Közszolgálati Törvényszékhez első fokon a kinevezésre jogosult hatóság által hozott, a segítségnyújtás iránti kérelem végleges elutasításáról szóló határozat miatt fordultak volna. A megtámadott határozatból az sem tűnik ki, hogy a Közszolgálati Törvényszék megvizsgálta volna ez utóbbi határozat jogszerűségét vagy csupán az annak megfelelő alátámasztására szolgáló indokokat.

141    A tárgyaláson erre vonatkozóan feltett kérdésre válaszolva Q megerősítette, hogy a Közszolgálati Törvényszék elé vitt jogvita tárgya többek között a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító hallgatólagos határozat jogszerűsége volt, nem pedig a kinevezésre jogosult hatóságnak a segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító kifejezett határozata, amelynek tartalmát vele 2005. szeptember 16‑án közölték. Q nem jelezte, hogy az első határozatnak a másodikkal való behelyettesítésére tekintettel kérte volna az elsőfokú eljárás során kérelmeinek és jogalapjainak megváltoztatását (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑55/03. sz., Brendel kontra Bizottság ügyben 2004. október 26‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2004., I‑A‑311. o. és II‑1437. o.] 50. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A Bizottság a maga részéről azt állította, hogy kizárólag a kinevezésre jogosult hatóság által hozott, a segítségnyújtás iránti kérelem végleges elutasításáról szóló határozat minősül Q‑nak sérelmet okozó aktusnak, annyiban, amennyiben a közigazgatási vizsgálat megállapításai alapján megtagadta a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentett lelki zaklatás megállapítását. A Bizottság emellett azzal érvel, hogy a megtámadott ítéletben a Közszolgálati Törvényszék önálló döntést hozott a kinevezésre jogosult hatóságnak a bejelentett lelki zaklatás létére vonatkozó határozatáról.

142    A fentiekből következik, hogy a Közszolgálati Törvényszék megsértette a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikkét és túllépte felülvizsgálati jogkörének korlátait, amikor gyakorlatilag az adminisztráció helyébe lépett, ugyanis annak ellenére, hogy nem a kinevezésre jogosult hatóság segítségnyújtás iránti kérelmet elutasító kifejezett határozata – amelynek tartalmát Q‑val 2005. szeptember 16‑án közölték – jogszerűségének felülvizsgálatára vonatkozó jogvitában fordultak hozzá, a megtámadott ítélet 147. és 189. pontjában határozott „a Q által felhozott lelki zaklatásra vonatkozó kifogásról” (lásd ebben az értelemben a C‑277/01. P. sz., Parlament kontra Samper ügyben 2003. április 3‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑3019. o.] 44. és 50. pontját), és ugyanezen ítélet 189. pontjában kimondta, hogy Q alaptalanul állította, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében lelki zaklatás áldozatává vált (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑73/05. sz., Magone kontra Bizottság ügyben 2006. május 16‑án hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑2‑107. o. és II‑A‑2‑485. o.] 14–16. pontját és a fenti 86. pontban hivatkozott Lo Giudice kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 54–56. pontját).

143    Ennélfogva – anélkül, hogy határozni kellene az első, második, harmadik, negyedik és hatodik jogalapról – hatályon kívül kell helyezni a megtámadott ítéletet annyiban, amennyiben „a Q által felhozott lelki zaklatásra vonatkozó kifogásról” határoz, és kimondja, hogy Q alaptalanul állította, hogy a személyzeti szabályzat 12a. cikkének (3) bekezdése értelmében lelki zaklatás áldozatává vált.

 A hetedik jogalapról, amely az ultra petita határozathozatal tilalmának megsértésére, és ebből következően a Közszolgálati Törvényszék hatásköre korlátainak megsértésére vonatkozik

 A felek érvei

144    Q azt rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy ultra petita határozott, következésképpen megsértette hatáskörének korlátait, amikor a megtámadott ítélet 241. pontjában elutasította azon vagyoni kárainak megtérítése iránti kérelmét, amely őt rokkantság miatti nyugdíjazása következtében érte, amelyre azt követően került sor, hogy a segítségnyújtás iránti kérelemben bejelentette az őt ért lelki zaklatást. A Közszolgálati Törvényszék ugyanis ezen elutasítást arra a feljegyzésre alapozta, amellyel Q 2005. október 17‑én „szorongásos‑depressziós zavara” – amelyben véleménye szerint szenvedett – foglalkozási eredetének elismerése iránti kérelmet terjesztett elő, noha a perben álló felek e feljegyzést nyilvánvalóan nem terjesztették a Közszolgálati Törvényszék elé, és arról nem folyt kontradiktórius vita.

145    A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék a hetedik jogalapot – mint nyilvánvalóan megalapozatlant – utasítsa el.

 A Törvényszék álláspontja

146    A jelen ügyben Q nem állítja, hogy a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 241. pontjában elferdítette volna az elsőfokú eljárás iratait.

147    Q csupán azt állítja, hogy noha az elsőfokú eljárás irataiból kitűnik, hogy kérte betegsége foglalkozási eredetének elismerése iránti eljárás megindítását, a Közszolgálati Törvényszék e tényállási elemet nem vehette figyelembe Q kártérítési kérelmének elfogadhatatlanként való elutasításához annyiban, amennyiben e kérelem azon vagyoni károk megtérítésére irányult, amely Q‑t rokkantság miatti nyugdíjazása következtében érte, ugyanis e tényre és annak a kártérítési kérelem elfogadhatóságára vonatkozó következményeire a felek nem hivatkoztak kifejezetten, és azt a Közszolgálati Törvényszék előtt nem vitatták meg.

148    A megtámadott ítélet 232. és 233. pontjából kitűnik, hogy a vitatott kártérítési kérelem idő előtti jellegének és emiatti elfogadhatatlanságának kérdését a Bizottság nem vetette fel, és első fokon a felek meg sem vitatták.

149    Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy mivel a fenti 130. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke alapján indított kereset elfogadhatóságának feltételei imperatívak, az uniós bíróságnak azokat adott esetben hivatalból kell vizsgálnia.

150    Emellett a Közszolgálati Törvényszékkel szemben nem hozható fel kifogásként, hogy az ilyen keresetben elé terjesztett kártérítési kérelem elfogadhatóságának hivatalból történő vizsgálatakor ténybeli megállapításokat tesz, mivel azok az ügynek a felek által kérelmük elbírálása céljából elé terjesztett irataiból tűnnek ki.

151    Így Q alaptalanul rója fel a Közszolgálati Törvényszéknek, hogy ultra petita határozott, és megsértette hatáskörének korlátait, amikor a megtámadott ítélet 241. pontjában hivatalból hozta fel a vitatott kártérítési kérelem elfogadhatatlanságát, miután az iratok alapján bizonyos ténybeli megállapításokat tett.

152    Ezek alapján a hetedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

 A kilencedik jogalapról, amely a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítéséhez fűződő érdek fennállását illetően elkövetett téves jogalkalmazásra vonatkozik

 A felek érvei

153    Q úgy véli, hogy a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítésére irányuló kérelmének a Közszolgálati Törvényszék általi elutasítása a megtámadott ítélet 227. pontjában téves jogalkalmazásból ered, mivel sérti a Bíróság újabb ítélkezési gyakorlatát, amelynek értelmében a teljes állandó rokkantságban szenvedő tisztviselő megőrzi az előmeneteli jelentései megtámadásához fűződő érdekét. Meg kell tehát különböztetni – ahogyan azt a Bíróság tette – a személyzeti szabályzat 53. és 78. cikke alapján hivatalból nyugdíjazott tisztviselő helyzetét a nyugdíjkorhatárt betöltő, lemondó vagy elbocsátott tisztviselő helyzetétől. Emellett a személyzeti szabályzat 53. cikkét a személyzeti szabályzat VIII. melléklete 13. és 15. cikkével összefüggésben kell értelmezni, amely cikkek kimondják, hogy a rokkantnak nyilvánított tisztviselő aktív foglakoztatását csupán felfüggesztették, és rokkantsága időszakonként vizsgálható, amíg a 63. életévét be nem tölti. Ráadásul Q úgy véli, hogy megőrizte a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítéséhez fűződő nyilvánvaló és fennálló érdeket, az azokban szereplő negatív értékítélet miatt.

154    Kiegészítő beadványában Q olyan iratra hivatkozik, amelynek létéről csatlakozó fellebbezése előterjesztésének időpontjában állítása szerint nem tudott, amely nem más, mint a Bizottság orvosszakértője, Dr. D. által a rokkantsági bizottság tagjaként 2005. július 26‑án kiállított irat, amelyben jelzi, hogy nem ért egyet Q rokkanttá nyilvánításával és a bizottság többségben lévő többi tagja, Dr. R. és Dr. S. által meghozott határozattal. Az orvosszakértő eltérő véleménye miatt a rokkantsági bizottság következtetései, valamint a Q‑t rokkanttá nyilvánító határozat szabálytalan, amely szabálytalanság súlya nyilvánvaló, és feljogosítja Q‑t arra, hogy ezen aktusok semmisségének megállapítását kérje. Az eltérő vélemény bizonyítja, hogy Q egészsége helyreállítható, következésképpen a Bizottsághoz való visszahelyezése nem kizárt. Q ugyancsak kérhette volna visszahelyezését, ha úgy vélte volna, hogy nem felel meg a rokkantsági ellátásra való jogosultság feltételeinek. Következésképpen a Közszolgálati Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor azt a következtetést vonta le, hogy Q‑nak nem fűződött érdeke a 2003. évre vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítéséhez, és emiatt az erre vonatkozó kérelemről nem volt szükséges határozni.

155    A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék a kilencedik jogalapot mint megalapozatlant utasítsa el.

 A Törvényszék álláspontja

156    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ahhoz, hogy valamely a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személynek a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke alapján benyújtott, a személyzeti szabályzat 90. cikke értelmében neki sérelmet okozó aktus megsemmisítésére irányuló keresete elfogadható legyen, e személynek a keresetindítás időpontjában létrejött és fennálló, ezen aktus megsemmisítéséhez fűződő érdekkel kell rendelkeznie, amely érdek feltételezi, hogy a kérelem – eredményénél fogva – előnnyel járhat számára (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑35/05., T‑61/05., T‑108/05. és T‑139/05. sz., Agne‑Dapper és társai kontra Bizottság és társai egyesített ügyekben 2006. november 29‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2006., I‑A‑2‑291. o. és II‑A‑2‑1497. o.] 35. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A felperes eljáráshoz fűződő érdekét, amely az elfogadhatóság feltétele, a keresetindítás időpontjában kell vizsgálni (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑147/04. sz., Ross kontra Bizottság ügyben 2005. június 28‑án hozott végzésének [EBHT 2005., I‑A‑171. o. és II‑771. o.] 25. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Mindazonáltal, ahogyan az az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, a személyzeti szabályzat hatálya alá tartozó személynek ahhoz, hogy fenntarthassa a kinevezésre jogosult hatóság határozatának megsemmisítése iránti keresetét, továbbra is rendelkeznie kell az annak megsemmisítéséhez fűződő személyes érdekkel (lásd a Törvényszék T‑159/98. sz., Torre és társai kontra Bizottság ügyben 2001. április 24‑én hozott ítéletének [EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑83. o. és II‑395. o.] 30. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). E tekintetben, az eljáráshoz fűződő fennálló érdek hiányában a keresetről nem szükséges határozni (lásd a fent hivatkozott Torre és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 31. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

157    A tisztviselőnek vagy korábbi tisztviselőnek a rá vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítéséhez fűződő érdekét illetően elsősorban arra kell rámutatni, hogy az említett jelentés a tisztviselő feletteseinek értékítélete arról, ahogyan az értékelt tisztviselő a rá bízott feladatokat ellátta és amilyen magatartást az érintett időszakban a szervezeti egységénél tanúsított, és az előmeneteli jelentés jövőbeli hasznosságától függetlenül a tisztviselő által végzett munka minőségének írásos és alakszerű bizonyítéka. Az ilyen értékelés nem csupán a vizsgált időszakban elvégzett feladatok puszta leírását, hanem az értékelt személy szakmai tevékenységének kifejtése során megnyilvánult emberi tulajdonságainak értékelését is tartalmazza. Ezért minden tisztviselőt megilleti a jog, hogy munkáját igazságosan és méltányosan készített értékelésben jellemezzék. Következésképpen a hatékony bírói jogvédelemhez való jog alapján mindenképpen el kell ismerni a tisztviselő ahhoz való jogát, hogy a róla készült előmeneteli jelentést – annak tartalma miatt, vagy azért, mert nem a személyzeti szabályzatban előírtak szerint készítették el – vitassa (a Bíróság C‑198/07. sz., Gordon kontra Bizottság ügyben 2008.december 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑10701. o.] 43–45. pontja).

158    Másodsorban igaz ugyan, hogy a rokkantsági bizottság által elismerten állandó rokkantságban szenvedő tisztviselőt a személyzeti szabályzat 53. és 78. cikke alapján hivatalból nyugdíjazni kell, ám az ilyen tisztviselő helyzete különbözik a nyugdíjkorhatárt betöltő, lemondó vagy elbocsátott tisztviselő helyzetétől, mert állapota visszafordítható. Az ilyen rokkantságban szenvedő tisztviselő ugyanis még visszahelyezhető az Unió valamely intézményéhez. E tekintetben a személyzeti szabályzat 53. cikkét mint általános szabályt a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13–15. cikkében írt különös szabályokkal együttesen kell értelmezni. A rokkanttá nyilvánított tisztviselő munkavégzése csupán szünetel, mivel az intézményen belüli helyzetének alakulása a rokkanttá nyilvánítás feltételeinek rendszeresen ellenőrizhető fennállásától függ (lásd a fenti 157. pontban hivatkozott Gordon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 47. pontját). Emellett a teljesnek tekintett állandó rokkantságban szenvedő tisztviselő, aki visszahelyezhető az intézmények szolgálatába, a fenti 156. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően megőrzi ahhoz fűződő érdekét, hogy előmeneteli jelentését méltányosan, tárgyilagosan és a rendszeres értékelés szabályainak megfelelően készítsék el. Visszahelyezés esetén ugyanis az említett jelentés hasznos lehet a tisztviselő előmeneteléhez a szervezeténél vagy az uniós intézményeknél (lásd a fenti 157. pontban hivatkozott Gordon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 46–51. pontját).

159    Csupán bizonyos speciális esetekben van ez másként, amikor a rokkanttá nyilvánított tisztviselő konkrét helyzetének vizsgálata rámutat, hogy a tisztviselő nem állhat újra munkába az intézményeknél, tekintettel például a rokkantság megvizsgálásával megbízott rokkantsági bizottság következtetéseire, amelyekből kitűnik, hogy a rokkantságot előidéző betegség állandó, és további orvosi felülvizsgálatra nincs szükség (lásd ebben az értelemben a fenti 156. pontban hivatkozott Ross kontra Bizottság ügyben hozott végzés 9. és 32. pontját) vagy az érdekelt tisztviselő nyilatkozataira, amelyekből kitűnik, hogy semmi esetre sem áll újra munkába valamely intézménynél (lásd ebben az értelemben a fenti 42. pontban hivatkozott Combescot kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 27. és 29. pontját).

160    A jelen esetben a Közszolgálati Törvényszék a megtámadott ítélet 117. pontjában kimondta – és azt Q sem vitatta csatlakozó fellebbezésében – hogy a Q által a személyzeti szabályzat 90. és 91. cikke alapján indított kereset tárgya többek között a 2003. évi előmeneteli jelentés megsemmisítése iránti kérelem volt. A megtámadott ítélet 218–224. pontjában a Közszolgálati Törvényszék kifejtette azon okokat, amelyek alapján kimondta, hogy a 2003. évi előmeneteli jelentés megsemmisítésére irányuló kérelem a keresetindítás időpontjában elfogadható volt. Mindazonáltal a megtámadott ítélet 225–230. pontjában megállapította, hogy az említett kérelemről nem szükséges határozni, mivel Q elveszítette a 2003. évi előmeneteli jelentés megsemmisítéséhez fűződő érdekét. Q‑nak a jelen ügyben az eljáráshoz fűződő bármiféle érdekének tagadásakor a Közszolgálati Törvényszék kimondta, hogy Q‑t „a kinevezésre jogosult hatóság 2005. augusztus 23‑i határozatával 2005. augusztus 31‑i hatállyal nyugdíjazta […], és számára rokkantsági támogatást állapított meg”, „[r]áadásul a rokkantsági bizottság úgy ítélte meg, hogy »a rokkantságot előidéző betegség állandó jellegére tekintettel nincs szükség orvosi felülvizsgálatra«”, és „[í]gy a 2003. évi szakmai előmeneteli jelentések módosítása semmiféle változást nem eredményezhet a [Q] előmenetelében”, „[m]ásfelől [Q] nem bizonyít[ott]a, de nem is hivatkoz[ott] a [2003. évi előmeneteli jelentés] megsemmisítés[e] iránti személyes és fennálló érdeket igazoló különleges körülmény fennállására”.

161    Q eljáráshoz fűződő értékelésekor a Közszolgálati Törvényszék helyesen támaszkodott a rokkantsági bizottság következtetéseire, amelyekből a saját megállapítása szerint kitűnt, hogy Q‑nak a személyzeti szabályzat VIII. mellékletének 13. cikke szerinti teljes állandó rokkantság miatt hivatalból történő nyugdíjazásának feltételeit véglegesen teljesültnek lehet tekinteni, mivel egyrészt a személyzeti szabályzat 53. és 78. cikke értelmében kizárólag a rokkantsági bizottságnak volt hatásköre arra, hogy Q rokkantságáról határozzon, másrészt e bizottság következtetései nem voltak jogellenesek csupán amiatt, mert – ahogyan az a Bizottság által benyújtott iratból kitűnt – azokat csupán a bizottság tagjainak többsége fogadta el, mivel egyikük eltérő álláspontra helyezkedett. A rokkantsági bizottság döntései ugyanis testületi döntések, amelyeket a tagok többsége hoz meg.

162    Mindazonáltal a Közszolgálati Törvényszék – noha az kötelessége lett volna – elmulasztotta figyelembe venni, hogy Q‑nak mindenképpen fennmaradhatott a 2003. évi előmeneteli jelentés megsemmisítéséhez fűződő bizonyos érdeke, e jelentés tartalma, és különösen amiatt, hogy– ahogyan az a megtámadott ítélet 273. pontjában szerepel – a jelentés „kifejezetten negatív értékelést tartalmaz[ott] [Q] képességeire vonatkozóan”, összhangban a tisztviselő vagy korábbi tisztviselőnek az előmeneteli jelentés megsemmisítéséhez fűződő érdeke fogalmának azon értelmezésével, amelyet a Bíróság a fenti 157. pontban hivatkozott Gordon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 43–45. pontjában elfogadott.

163    Igaz, a fenti 157. pontban hivatkozott Gordon kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet a megtámadott ítélet után néhány nappal hozták meg. Mindazonáltal ez nem indokolja, hogy a Törvényszék úgy vizsgálja felül a megtámadott ítélet megalapozottságát az előmeneteli jelentés megsemmisítéséhez fűződő érdek szempontjából, hogy ne vegye figyelembe a Bíróság által a fenti 157. pontban hivatkozott Gordon kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben e fogalomnak adott értelmezést.

164    Ugyanis a Bíróság által valamely uniós jogi szabálynak adott értelmezés szükség esetén tisztázza és pontosítja e szabály jelentését és terjedelmét, ahogyan azt hatálybalépésének pillanatától kezdve érteni és alkalmazni kell vagy kellett volna. Ebből következik, hogy az így értelmezett szabályt a Bíróság ítéletét megelőzően létrejött jogi helyzetekre is alkalmazni lehet és kell, ha egyébként fennállnak az adott szabály alkalmazására vonatkozó jogvitának a hatáskörrel rendelkező bíróság elé vitelének feltételei (lásd ebben az értelemben és analógia útján a Bíróság által az EK 234. cikknek adott értelmezés időbeli hatályára vonatkozóan a Bíróság 61/79. sz. Denkavit italiana ügyben 1980. március 27‑én hozott ítéletének [EBHT 1980., 1205. o.] 16. pontját és a C‑367/93–C‑377/93. sz., Roders és társai egyesített ügyekben 1995. augusztus 11‑én hozott ítélet [EBHT 1995., I‑2229. o.] 42. pontját). Ezen elvekre tekintettel a Bíróság által adott értelmezés hatályának korlátozása kivételesnek tűnik (a fent hivatkozott Denkavit italiana ügyben hozott ítélet 17. pontja és a fent hivatkozott Roders és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 43. pontja).

165    A jelen esetben a fenti 157. pontban hivatkozott Gordon kontra Bizottság ügyben hozott ítéletből nem tűnik ki, hogy fennállnának olyan körülmények, amelyek igazolnák a Bíróság által az előmeneteli jelentés megsemmisítéséhez fűződő érdek fogalmának ezen ítéletben adott értelmezés visszaható hatályának elvétől való eltérést.

166    Következésképpen a kilencedik jogalapot el kell fogadni, és ennek megfelelően a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni annyiban, amennyiben az kimondja, hogy a 2003. évi előmeneteli jelentés megsemmisítésére irányuló kérelemről nem szükséges határozni.

167    A fenti megfontolásokra tekintettel a csatlakozó fellebbezésnek részben helyt kell adni, ezt meghaladóan pedig azt el kell utasítani.

 Az ügynek a Közszolgálati Törvényszék elé való visszautalásáról

168    A Bíróság Alapokmánya I. melléklete 13. cikke (1) bekezdésének megfelelően, ha a fellebbezés megalapozott, a Törvényszék a Közszolgálati Törvényszék határozatát hatályon kívül helyezi, és a jogvitát érdemben maga dönti el. Amennyiben a per állása az érdemi döntést nem teszi lehetővé, a Törvényszék az ügyet határozathozatalra visszautalja a Közszolgálati Törvényszékhez.

169    A jelen esetben mivel a Közszolgálati Törvényszék nem határozott a 2003. évi előmeneteli jelentés megsemmisítése iránti kérelemről – ahogyan az a megtámadott ítélet 230. pontjából kitűnik – ebben a tekintetben a per állása nem teszi lehetővé az érdemi döntést, így az ügyet vissza kell utalni a Közszolgálati Törvényszékhez, hogy az említett kérelemről maga határozzon.

170    Emellett, mivel a Közszolgálati Törvényszék nem határozott azon összegről, amely Q‑nak az őt a Bizottság által hozott, az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalának megtagadása miatt ért nem vagyoni kár megtérítéseként jár – ahogyan az a megtámadott ítélet rendelkező része 2. pontjának ugyanezen ítélet 250–254. pontjával való együttes olvasatából kitűnik –, a per állása nem teszi lehetővé az erre vonatkozó érdemi döntés meghozatalát, így az ügyet vissza kell utalni a Közszolgálati Törvényszékhez, hogy az említett összegről maga határozzon.

 A költségekről

171    Mivel az ügyet a Törvényszék visszautalja a Közszolgálati Törvényszékhez, a jelen fellebbezési eljárás költségeiről jelenleg nem kell határozni.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (fellebbezési tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A Törvényszék az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékének (első tanács) az F‑52/05. sz., Q kontra Bizottság ügyben 2008. december 9‑én hozott ítéletét (az EBHT‑ban még nem tették közzé) hatályon kívül helyezi annyiban, amennyiben ezen ítélet rendelkező részének 2. pontjában arra kötelezi a Bizottságot, hogy fizessen meg Q‑nak 500 euró kártérítést, valamint a közigazgatási vizsgálat megnyitásának állítólagos késedelmével okozott nem vagyoni kár megtérítéseként 15 000 eurót, és amennyiben annak érdekében, hogy első fokon a keresetet ezt meghaladó részében a rendelkező rész 3. pontjában elutasítsa, az indokolás 147–189. pontjában határoz „a [Q] által felhozott lelki zaklatásra vonatkozó kifogásról”, és az indokolás 230. pontjában a 2003. január 1‑je és október 31‑e, illetve a 2003. november 1‑je és december 31‑e közötti időszakra vonatkozó előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelmet illetően a határozathozatal szükségtelenségét mondja ki.

2)      A Törvényszék a fellebbezést és a csatlakozó fellebbezést ezt meghaladó részükben elutasítja.

3)      A Törvényszék az ügyet visszautalja a Közszolgálati Törvényszék elé, hogy az határozzon a fent említett előmeneteli jelentések megsemmisítése iránti kérelmekről, valamint a Q‑nak az őt az ideiglenes távoltartási intézkedés meghozatalának a Bizottság általi megtagadásával okozott nem vagyoni kár megtérítéseként járó összegről.

4)      A Törvényszék a költségekről egyelőre nem határoz.

Jaeger

Pelikánová

Dittrich

Kihirdetve Luxembourgban, a 2011. július 12‑i nyilvános ülésen.

Aláírások

---

* Az eljárás nyelve: francia.