C‑352/09. P. sz. ügy

ThyssenKrupp Nirosta GmbH, korábban ThyssenKrupp Stainless AG

kontra

Európai Bizottság

„Fellebbezés – Verseny – Kartellek – A rozsdamentes acéllemezek közösségi piaca – Az ESZAK 65. cikk megsértését az ESZAK‑Szerződés lejárta után az 1/2003/EK rendelet alapján megállapító határozat – A Bizottság hatásköre –A nulla poena sine lege és a jogerő elve – Védelemhez való jog – A jogsértő magatartás betudhatósága – A felelősség nyilatkozat útján történő átszállása – Elévülés – A közigazgatási eljárás során való együttműködés”

Az ítélet összefoglalása

1.        Verseny – Kartellek – Az ESZAK‑Szerződés jogi rendszerének tárgyi és időbeli hatálya alá tartozó kartellek – Az ESZAK‑Szerződés lejárta – Az 1/2003 rendelet jogi keretében eljáró Bizottság általi ellenőrzés fenntartása

(ESZAK 65. cikk, (1) bekezdés; 1/2003 tanácsi rendelet)

2.        Intézmények jogi aktusai – Időbeli hatály – Az ESZAK‑Szerződés lejárta – Valamely vállalkozással szemben az ESZAK‑Szerződés lejártát követően elfogadott és az említett Szerződés lejártát megelőző tényekre vonatkozó bizottsági határozat – A bűncselekmények és büntetések törvényességének elve – A bizalomvédelem elve – Terjedelem – Az ESZAK‑Szerződés jogi keretének az EK‑Szerződés jogi keretével való felváltásával összefüggésben a vállalkozásoknak a versenyszabályokat sértő magatartásukért való felelőssége – Anyagi jogi szabályok – Eljárási szabályok

(ESZAK 65. cikk, (1) és (5) bekezdés; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 49. cikk, (1) bekezdés; 1/2003 tanácsi rendelet, 7. cikk, (1) bekezdés és 23. cikk (2) bekezdés)

3.        Megsemmisítés iránti kereset – Megsemmisítést kimondó ítélet – Hatály – Abszolút anyagi jogerő – Terjedelem

4.        Fellebbezés – Jogalapok – Az ítélet uniós jogot sértő indokolása – Egyéb jogi indokok alapján megalapozott rendelkező rész – Elutasítás

5.        Verseny – Uniós szabályok – Jogsértések – Betudhatóság – Olyan jogalany által elkövetett jogsértés, amely nem szűnt meg létezni, hanem az érintett piacon folytatott gazdasági tevékenységét átvevő másik jogalany lépett a helyébe – A jogsértés teljes egészében e másik jogalanynak való betudása

(EK 81. cikk, (1) bekezdés és 230. cikk, negyedik bekezdés)

6.        Verseny – Közigazgatási eljárás – Elévülés az eljárásjogban – A jogsértésnek a vállalkozás tevékenységéért a jogsértés idején felelős személytől eltérő jogalanynak való betudása

(1/2003 tanácsi rendelet, 25. cikk, (1)–(6) bekezdés; 715/78 általános határozat, 1. cikk, (1)–(3) bekezdés)

7.        Verseny – Bírságok – Összeg – Meghatározás – Szempontok – A bírság összegének csökkentése az eljárás alá vont vállalkozás együttműködése miatt – Feltételek

(96/C 207/04 bizottsági közlemény)

8.        Fellebbezés – Jogalapok – A tények téves értékelése – Elfogadhatatlanság – A Törvényszék elé terjesztett tények értékelésének a Bíróság általi felülvizsgálata – Kizártság, kivéve az elferdítés esetét

(EK 225. cikk, (1) bekezdés és EK 229. cikk; a Bíróság alapokmánya, 58. cikk, első bekezdés; 1/2003 tanácsi rendelet, 31. cikk)

1.        A tagállamok jogrendszereinek egyik közös elve szerint, amely jogrendszerek eredete a római jogig vezethető vissza, jogszabályváltozás esetén – a jogalkotó kifejezett ellentétes szándéka hiányában – biztosítani kell a jogrendszerek folytonosságát. Ezen elv az Unió elsődleges jogának módosításaira is alkalmazandó.

E tekintetben semmilyen ténykörülmény nem utal arra, hogy az uniós jogalkotó azt kívánta volna, hogy az ESZAK‑Szerződés hatálya alatt tiltott, összejátszást eredményező magatartások e Szerződés lejártát követően kikerülhessenek bármilyen szankció alkalmazása alól. Az ESZAK‑Szerződés, az EK‑Szerződés és az EUMSZ egymással való felváltása a szabad verseny garantálása céljából biztosítja, hogy a Bizottság szankcionálhatott és továbbra is szankcionálhat bármely, az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésében foglalt tényállásnak megfelelő, az ESZAK‑Szerződés lejárta, azaz 2002. július 23. előtt vagy után elkövetett magatartást.

E körülmények között ellentétes lenne a Szerződések céljával, valamint koherenciájával, és összeegyeztethetetlen az uniós jogrend folytonosságával, ha a Bizottságnak nem lenne joga az ESZAK‑Szerződéshez kapcsolódó olyan jogszabályok egységes alkalmazását biztosítani, amelyek e Szerződés lejártát követően is joghatást fejtenek ki. Ennélfogva az Elsőfokú Bíróság nem alkalmazza tévesen a jogot, amikor az 1/2003 rendeletet úgy értelmezi, hogy az lehetővé teszi, hogy a Bizottság az ESZAK‑Szerződés lejártát követően megállapítsa és szankcionálja az ESZAK‑Szerződés tárgyi és időbeli hatálya alá tartozó ágazatokban létrehozott kartelleket.

(vö. 72–74., 77–78. pont)

2.        A bűncselekmények és büntetések törvényességének elve, ahogyan azt többek között az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikkének (1) bekezdése rögzíti, megköveteli, hogy az uniós szabályozás egyértelműen meghatározza a jogsértéseket és a szankciókat. Továbbá a jogbiztonság elve megköveteli, hogy e szabályozás tegye lehetővé az érdekeltek számára az ez alapján őket terhelő kötelezettségek terjedelmének pontos ismeretét, és azt, hogy ez utóbbiak egyértelműen megismerhessék jogaikat és kötelezettségeiket, és ezeknek megfelelően járjanak el. E tekintetben, mivel a Szerződések egyértelműen meghatározzák a jogsértéseket, valamint a versenyszabályok megsértése miatt a vállalkozásokkal szemben kiszabható szankciók jellegét és mértékét, a bűncselekmények és büntetések törvényességének elve és a jogbiztonság elve nem irányul annak biztosítására, hogy a jogalapok és eljárási rendelkezések későbbi módosításai révén a vállalkozások elkerülhessenek bármilyen, múltbeli jogsértő magatartásaikra vonatkozó szankciót.

Ami az ESZAK‑Szerződés lejártát megelőzően keletkezett végleges jogi helyzetekre vonatkozó és valamely vállalkozással szemben az említett Szerződés lejártát követően elfogadott bizottsági határozatot illeti, az Elsőfokú Bíróság nem alkalmazza tévesen a jogot, amikor egyrészről megállapítja, hogy az időbeli hatályt szabályozó elvek tiszteletben tartása, valamint a jogbiztonság és a bizalomvédelem elvére vonatkozó követelmények megkövetelik az ESZAK 65. cikk (1) és (5) bekezdésében foglalt anyagi jogi szabályoknak az ESZAK‑Szerződés lejártát megelőzően keletkezett és e Szerződés tárgyi és időbeli hatálya alá tartozó tényállásra való alkalmazását. E tekintetben az ESZAK 65. cikk (1) és (5) bekezdése egyértelmű jogalapot nyújtott a versenyszabályok megsértése miatti szankció kiszabásához, így valamely gondos vállalkozásnak mindig tudatában kellett lennie magatartása következményeinek, és nem számíthatott arra, hogy az ESZAK‑Szerződés jogi keretének az EK‑Szerződés jogi keretével való felváltása következtében elkerülhet bármilyen, az ESZAK 65. cikk múltban elkövetett megsértése miatti szankciót.

Egyrészről az alkalmazandó eljárási rendelkezéseket illetően az Elsőfokú Bíróság helyesen állapította meg, hogy az 1/2003 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése és 23. cikkének (2) bekezdése alapján a Bizottság hatáskörrel rendelkezik az eljárás lefolytatására. Valamely jogi aktus jogalapját képező és az uniós intézményt az adott jogi aktus meghozatalára jogosító rendelkezésnek ugyanis a jogi aktus elfogadásának időpontjában hatályosnak kell lennie, és az eljárási szabályokat általában a hatálybalépésüktől kezdve kell alkalmazni.

(vö. 79–83., 86–88. pont)

3.        A jogerő elve mind az uniós, mind pedig a nemzeti jogrendben alapvető jelentőséggel bír. A jogerő csak azokhoz a ténybeli és jogi kérdésekhez kapcsolódik, amelyeket a szóban forgó bírósági határozat ténylegesen vagy szükségszerűen eldöntött.

Amikor az uniós bíróságnak valamely vállalkozás által tett nyilatkozat tartalmának meghatározására kell szorítkoznia annak megállapításakor, hogy az említett nyilatkozat a jogsértő magatartásért való felelősség egyik vállalkozásról a másikra való átszállását célozza‑e, ezen ügylet jogszerűségének megítélése az uniós bíróság elé vitt jogvita keretén túl kimondott obiter dictumnak minősül, amely nem dönt el jogkérdést sem ténylegesen, sem szükségszerűen. Ennélfogva nem emelkedhet jogerőre.

(vö. 123., 131–132. pont)

4.        Amennyiben az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének indokolása sérti az uniós jogot, de rendelkező része egyéb jogi indokok miatt megalapozottnak bizonyul, a fellebbezést el kell utasítani.

(vö. 136. pont)

5.        A versenyszabályokba ütköző jogsértésért való felelősség főszabály szerint a vállalkozást a jogsértés elkövetésének időpontjában irányító természetes vagy jogi személyt terheli, még akkor is, ha a jogsértést megállapító határozat elfogadása napján a vállalkozás tevékenysége már nem az ő felelőssége alá tartozik. Ami azon kérdést illeti, hogy milyen körülmények között szankcionálható mégis a jogsértést elkövető személytől eltérő jogalany a jogsértésért, ez az eset áll fenn abban a helyzetben, amikor a jogsértést elkövető jogalany jogilag vagy gazdaságilag megszűnt létezni, mivel fennáll a veszélye annak, hogy nem bír elrettentő hatással egy olyan vállalkozással szemben kiszabott szankció, amely már nem folytat gazdasági tevékenységet.

Amikor két társaság tevékenységeinek összevonásából létrejött vállalkozás nyilatkozattal kifejezetten megerősíti, hogy a kartell által érintett gazdasági tevékenységeket folytató vállalkozásként vállalni kívánja az e társaságok egyikének mint jogalanynak a jogsértő magatartásáért való felelősséget azon bírságot illetően, amelyet a Bizottság az említett kartell miatt indított eljárás keretében vele szemben kiszabhat, a vállalkozás által az említett nyilatkozattal vállalt felelősségátszállás jogkövetkezménye e vállalkozás számára tökéletesen pontos és előrelátható.

Az e felelősséget átvállaló vállalkozás már nem vonhatja vissza nyilatkozatát abban az időpontban, amikor a Bizottság e nyilatkozat alapján már ténylegesen kiszabta vele szemben a bírságot. E nyilatkozat visszavonhatatlanná válása azonban nem zárja ki azt, hogy az említett vállalkozás az uniós bíróságok előtt keresettel vitassa a nyilatkozat tartalmának értelmezését, illetve a ténybeli vagy jogi körülményeknek a Bizottság előtti közigazgatási eljárás során történt kifejezett vagy hallgatólagos elismerését, mivel e visszavonhatatlanság nem korlátozhatja magának az Elsőfokú Bíróság előtti keresetindítás jogának gyakorlását, amellyel a természetes vagy jogi személyek az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján rendelkeznek.

(vö. 143–144., 149–150., 153–155. pont)

6.        Mind az Európai Szén‑ és Acélközösséget létrehozó szerződés alkalmazási területén lefolytatott eljárásokkal és végrehajtással kapcsolatos elévülésről szóló 715/78 általános határozat 1. cikkének (1) bekezdése, mind pedig az 1/2003 rendelet 25. cikkének (1) bekezdése a Bizottság azon hatáskörét, hogy a versenyjogi rendelkezések megsértéséért bírságot szabjon ki, ötéves elévülési időhöz köti. Ezen határidő a 715/78 határozat 1. cikkének (2) bekezdése és az 1/2003 rendelet 25. cikkének (2) bekezdése szerint a jogsértés elkövetésének vagy megszűnésének napján kezdődik, és a 715/78 határozat 2. és 3. cikke, valamint az 1/2003 rendelet 25. cikkének (3)–(6) bekezdése értelmében megszakadhat vagy nyugodhat.

A versenyszabályok megsértése miatt olyan vállalkozással szemben bírságot kiszabó bizottsági határozat esetében, amely a gazdasági egység átvevőjeként vállalta az említett jogalany jogsértő magatartásáért való felelősséget, az elévülés csak a felelősséget átvállaló vállalkozás vonatkozásában vizsgálható, mivel a Bizottság a határozatában kizárólag vele szemben szab ki bírságot. Közelebbről, noha igaz, hogy az átvett jogalany egyes cselekményei a felelősséget átvállaló vállalkozással szemben továbbra is joghatásokat válthatnak ki, és az említett jogalannyal szembeni elévülés felelősségátszállás révén nem hárítható el, ebből nem következik az, hogy az elévülést az említett jogalany vonatkozásában kell megvizsgálni.

(vö. 166–168. pont)

7.        A versenyszabályok megsértése miatt kiszabott bírság összegének a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény alapján való csökkentése csak akkor igazolt, ha az átadott információk és az érintett vállalkozás magatartása úgy tekinthető, hogy valódi együttműködést jelent a részéről.

(vö. 176. pont)

8.        Amikor az Elsőfokú Bíróság kimondja, hogy a Bizottság helyesen állapította meg, hogy a vállalkozás nem részesülhet további, a már nyújtott 20%‑nál nagyobb mértékű bírságcsökkentésben, az EK 229. cikk alapján az 1/2003 rendelet 31. cikkében biztosított korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva ténybeli értékelést végez, amely mint olyan a fellebbezés keretében nem tartozik a Bíróság felülvizsgálatának hatálya alá.

E tekintetben az EK 225. cikkből és a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdéséből az következik, hogy kizárólag az Elsőfokú Bíróság rendelkezik hatáskörrel egyrészt a tényállás megállapítására, kivéve ha megállapításainak tárgyi pontatlansága a hozzá benyújtott eljárási iratokból ered, másrészt a tények értékelésére. Amint az Elsőfokú Bíróság megállapította vagy értékelte a tényállást, az EK 225. cikk értelmében a Bíróság rendelkezik hatáskörrel a tények jogi minősítésének és az abból az Elsőfokú Bíróság által levont jogkövetkezményeknek a felülvizsgálatára. A tények értékelése, az Elsőfokú Bíróság előtt bemutatott bizonyítékok elferdítésének esetét kivéve, nem minősül a Bíróság felülvizsgálatának hatálya alá tartozó jogkérdésnek.

(vö. 179–180. pont)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (nagytanács)

2011. március 29.(*)

„Fellebbezés – Verseny – Kartellek – A rozsdamentes acéllemezek közösségi piaca – Az ESZAK 65. cikk megsértését az ESZAK‑Szerződés lejárta után az 1/2003/EK rendelet alapján megállapító határozat – A Bizottság hatásköre –A nulla poena sine lege és a jogerő elve – Védelemhez való jog – A jogsértő magatartás betudhatósága – A felelősség nyilatkozat útján történő átszállása – Elévülés – A közigazgatási eljárás során való együttműködés”

Tartalomjegyzék

I –  Jogi háttér

A –  Az ESZAK‑Szerződés rendelkezései

B –  Az EK‑Szerződés rendelkezései

C –  Az 1/2003/EK rendelet

D –  A bírság összegének kiszámítására vonatkozó rendelkezések

II –  A jogvita előzményei

III –  Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

IV –  A felek kérelmei

V –  A szóbeli szakasz újbóli megnyitása iránti kérelemről

VI –  A fellebbezésről

A –  A nulla poena sine lege és a „meghatározottság” elvének megsértésére, valamint a Bizottság hatáskörének hiányára alapított első jogalapról és a harmadik jogalap első részéről

1.  A felek érvei

2.  A Bíróság álláspontja

B –  A második jogalapról és a harmadik jogalap második részéről

1.  A második jogalap arra alapított első részéről, hogy az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjának értelmezése során tévesen alkalmazta a jogot

a)  A felek érvei

b)  A Bíróság álláspontja

2.  A második jogalap második részének alátámasztására hivatkozott, arra alapított első érvről, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte meg a jogerő elvének terjedelmét, és sérült a védelemhez való jog

a)  Az említett érv elfogadhatóságáról

i. A felek érvei

ii. A Bíróság álláspontja

b)  Az ügy érdeméről

i. A felek érvei

ii. A Bíróság álláspontja

3.  A második jogalap második részének alátámasztása érdekében hivatkozott azon második érvről és a harmadik jogalap azon második részéről, amely az 1997. július 23‑i nyilatkozat által eredményezett felelősségátszállás hiányán és a „meghatározottság elvének” megsértésén alapul

a)  A felek érvei

b)  A Bíróság álláspontja

C –  Az elévülést szabályozó rendelkezések megsértésére alapított, negyedik jogalapról

1.  A felek érvei

2.  A Bíróság álláspontja

D –  A bírság összegének kiszámítását szabályozó elvek megsértésére alapított, ötödik jogalapról

1.  A felek érvei

2.  A Bíróság álláspontja

VII –  A költségekről

A C‑352/09. P. sz. ügyben,

a ThyssenKrupp Nirosta GmbH, korábban ThyssenKrupp Stainless AG, (székhelye: Duisburg [Németország], képviselik: M. Klusmann Rechtsanwalt és S. Thomas Universitätsprofessor)

fellebbezőnek

a Bíróság alapokmányának 56. cikke alapján 2009. szeptember 2‑án benyújtott fellebbezése tárgyában,

a másik fél az eljárásban:

az Európai Bizottság (képviselik: F. Castillo de la Torre és R. Sauer, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes az elsőfokú eljárásban,

A BÍRÓSÁG (nagytanács),

tagjai: V. Skouris elnök, A. Tizzano, J. N. Cunha Rodrigues, K. Lenaerts, J.‑C. Bonichot, K. Schiemann, A. Arabadjiev (előadó) és J.‑J. Kasel tanácselnökök, Juhász E., G. Arestis, A. Borg Barthet, T. von Danwitz és C. Toader bírák,

főtanácsnok: Y. Bot,

hivatalvezető: Fülöp B. tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2010. június 29‑i tárgyalásra,

a főtanácsnok indítványának a 2010. október 26‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Fellebbezésében a ThyssenKrupp Nirosta GmbH, korábban ThyssenKrupp Stainless AG azt kéri, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a T‑24/07. sz., ThyssenKrupp Stainless kontra Bizottság ügyben 2009. július 1‑jén hozott ítéletét (EBHT 2009., II‑2309. o., a továbbiakban: megtámadott ítélet), amelyben az Elsőfokú Bíróság elutasította mind az ESZAK‑Szerződés 65. cikke szerinti eljárás[ban] (COMP/F/39.234 – „ötvözetfelár”‑ügy, határozat újraelfogadása) (a továbbiakban: vitatott határozat) 2006. december 20‑án hozott bizottsági határozat megsemmisítése iránti kérelmét, mind pedig a vitatott határozatban rá kiszabott bírság csökkentése iránti másodlagos kérelmét.

2        Az említett határozatban az Európai Bizottság megállapította, hogy a Thyssen Stahl AG (a továbbiakban: Thyssen Stahl) 1993. december 16. és 1994 december 31. között megsértette az ESZAK 65. cikk (1) bekezdését azáltal, hogy az ötvözeti felár kiszámításához felhasznált képlet referenciaértékeit összehangolt módon megváltoztatta és alkalmazta, és e címen 3 168 000 euró bírságot szabott ki a ThyssenKrupp Stainless AG‑ra.

I –  Jogi háttér

A –  Az ESZAK‑Szerződés rendelkezései

3        Az ESZAK 65. cikk kimondta:

„(1)      Tilos minden olyan vállalkozások közötti megállapodás, vállalkozások társulásai által hozott döntés és összehangolt magatartás, amelynek célja közvetlenül vagy közvetetten a közös piacon belüli verseny megakadályozása, korlátozása vagy torzítása, így különösen:

a)      az árak rögzítése vagy meghatározása;

b)      a termelés, a műszaki fejlesztés vagy a befektetés korlátozása vagy ellenőrzése;

c)      a piacok, az áruk, az ügyfelek vagy a beszerzési források felosztása.

[...]

(4)      A jelen cikk (1) bekezdése értelmében tiltott megállapodások és döntések semmisek, és azokra a tagállamok bíróságai előtt nem lehet hivatkozni.

A Bizottság kizárólagos hatáskörrel rendelkezik – a Bíróság előtti keresetekre is figyelemmel – annak megállapítására, hogy a hivatkozott megállapodások vagy döntések megfelelnek‑e a jelen cikk rendelkezéseinek.

(5)      A Bizottság azon vállalkozásokkal szemben, amelyek semmis megállapodást kötöttek, és választottbíróság, elállás, bojkott vagy egyéb eszközök útján alkalmazták, illetve alkalmazni próbálták a semmis megállapodást vagy döntést, vagy azt a megállapodást, amelynek engedélyezését elutasították vagy visszavonták, vagy olyan vállalkozásokkal szemben, amelyek tudottan hamis vagy elferdített információk révén szereztek engedélyt, illetve olyanokkal szemben, amelyek az (1) bekezdésben foglalt rendelkezésekkel ellentétes magatartást tanúsítanak, a jelen cikk rendelkezéseivel ellentétes megállapodás, döntés vagy magatartás tárgyát képező termékekkel elért forgalom legfeljebb kétszeresével egyenlő összegű bírságot, illetve kényszerítő bírságot szabhat ki, annak sérelme nélkül, hogy – ha ennek célja a termelés, a műszaki fejlesztés vagy a befektetés korlátozása – az így meghatározott maximális összeg bírság esetén legfeljebb a szóban forgó vállalkozások éves forgalmának 10%‑ával, kényszerítő bírság esetén pedig a napi forgalom 20%‑ával növelhető.”

4        Az ESZAK 97. cikk értelmében az ESZAK‑Szerződés 2002. július 23‑án lejárt.

B –  Az EK‑Szerződés rendelkezései

5        Az EK 305. cikk (1) bekezdése kimondta:

„E szerződés rendelkezései nem módosítják az Európai Szén‑ és Acélközösséget létrehozó szerződés rendelkezéseit, különösen a tagállamok jogaira és kötelezettségeire, a Szén‑ és Acélközösség intézményeinek hatáskörére, valamint az említett szerződésnek a közös szén‑ és acélpiac működésére vonatkozó szabályait.”

C –  Az 1/2003/EK rendelet

6        Az [EK] 81. és [EK] 82. cikkben meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 4. cikke értelmében „[az EK] 81. és [EK] 82. cikk alkalmazása érdekében a Bizottság az e rendeletben biztosított jogkörökkel rendelkezik”.

7        Az 1/2003 rendeletnek a „Jogsértés megállapítása és megszüntetése” című 7. cikke kimondja:

„(1)      Ha a panasz vagy saját kezdeményezése alapján eljáró Bizottság megállapítja az [EK] 81. vagy az [EK] 82. cikk megsértését, határozatban felszólíthatja az érintett vállalkozásokat és vállalkozások társulásait, hogy fejezzék be a jogsértést. […] Ha a Bizottságnak jogos érdekében áll, azt is megállapíthatja, hogy a jogsértést a múltban követték el.

[…]”

8        Az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében a Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra és vállalkozások társulásaira, amennyiben azok szándékosan vagy gondatlanul megsértik az [EK] 81. vagy az [EK] 82. cikk rendelkezéseit.

D –  A bírság összegének kiszámítására vonatkozó rendelkezések

9        A kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 1996. C 207., 4. o., a továbbiakban: engedékenységi közlemény) D. pontja kimondja:

„1.      Amikor a vállalkozás együttműködik, anélkül hogy a B. és C. [pontban] ismertetett feltételek teljesülnének, kedvezményként azon bírság összegének 10–50%‑os csökkentésében részesül, amelyet együttműködés hiányában szabtak volna ki rá.

2.      Ilyen lehet többek között az az eset, amikor:

–        a kifogásközlés elküldése előtt a vállalkozás olyan információkat, dokumentumokat vagy egyéb bizonyítékokat szolgáltat, amelyek hozzájárulnak az elkövetett jogsértés létezésének megerősítéséhez,

–        a kifogásközlés kézhezvételét követően a vállalkozás tájékoztatja a Bizottságot arról, hogy nem vitatja azon tényállást, amelyre a Bizottság a vádjait alapítja.”

II –  A jogvita előzményei

10      A jogvita alapjául szolgáló tények, amint azok a megtámadott ítélet 10–32. pontjában kifejtésre kerültek, a következőképpen foglalhatók össze.

11      A Krupp Thyssen Nirosta GmbH német jog szerinti társaság 1995. január 1‑jén a Thyssen Stahl és a Fried Krupp AG Hoesch‑Krupp rozsdamentes acéllemezek ágazatában folytatott tevékenységeinek összevonása révén jött létre. A Thyssen Stahl a többi ágazatban továbbra is függetlenül folytatta tevékenységeit. A cégnév többszöri megváltoztatását követően a Krupp Thyssen Nirosta GmbH‑ból ThyssenKrupp Stainless AG és végül ThyssenKrupp Nirosta GmbH lett.

12      A rozsdamentes acél olyan különleges acélfajta, amely különböző ötvözőelemek (nikkel, króm és molibdén) felhasználásának köszönhetően ellenáll a korróziónak. A rozsdamentes acélt lapos (lemezelt vagy tekercselt; hidegen vagy melegen hengerelt) termékek vagy hosszú (rudak, gépi huzalok, idomok; melegen hengerelt vagy megmunkált) termékek formájában használják fel, amely termékek többsége az ESZAK‑Szerződés hatálya alá tartozott.

13      A Bizottság 1995. március 16‑án arra kért több rozsdamentesacél‑gyártót, hogy szolgáljanak információkkal az „ötvözeti felár” néven ismert és ezen ötvözőelemek árfolyama alapján kiszámított árkiegészítésről, amely hozzáadódik a rozsdamentes acél alapárához. Az említett ötvözőelemek költsége a termelési költségek jelentős és igen változó részét teszi ki. A Bizottság a kapott információk alapján 1995. december 19‑én 19 vállalkozáshoz intézett kifogásközlést.

14      Egyes vállalkozások, köztük a fellebbező és a Thyssen Stahl, 1996 decemberében és 1997 januárjában közölték a Bizottsággal, hogy együtt kívánnak működni. A Bizottság 1997. április 24‑én az érintett vállalkozások mindegyikéhez, köztük a fellebbezőhöz és a Thyssen Stahlhoz is, új kifogásközlést intézett, amelyre e két vállalkozás külön‑külön válaszolt.

15      A fellebbező a Bizottsághoz intézett 1997. július 23‑i levelében (a továbbiakban: 1997. július 23‑i nyilatkozat) a következőket adta elő:

„Ami a tárgyként hivatkozott eljárást illeti [IV/35.814 – ThyssenKrupp Stainless ügy], azt kérték a [Thyssen Stahl] jogi képviselőjétől, hogy [a fellebbező] kifejezetten erősítse meg azt, hogy felelősséget vállal a [Thyssen Stahl] esetleges korábbi cselekményeiért a [Thyssen Stahl] rozsdamentes acéllemezek iparágában kifejtett tevékenységének átruházását követően annyiban, amennyiben azokra a rozsdamentes acéllemezekre vonatkoznak, amelyek a jelen eljárás tárgyát képezik, és amennyiben a 1993‑as évig terjedő időszakra nyúlnak vissza. Ezúton kifejezetten megerősítjük ezt.”

16      Az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban (IV/35.814 – „ötvözeti felár”‑ügy) 1998. január 21‑én hozott 98/247/ESZAK határozatban (HL L 100., 55. o., a továbbiakban: eredeti határozat) a Bizottság megállapította, hogy az 1993. december 16‑án Madridban (Spanyolország) tartott találkozón a rozsdamentes acéllemezek termelőinek többsége, köztük a fellebbező és a Thyssen Stahl, megállapodott abban, hogy 1994. február 1‑jétől összehangolt módon növelik áraikat az ötvözeti felár számítási paramétereinek megváltoztatásával. A Bizottság ez alapján megállapította, hogy az érintett vállalkozások megsértették az ESZAK 65. cikk (1) bekezdését.

17      Az eredeti határozatot nem a Thyssen Stahllal, hanem a fellebbezővel közölték, mivel a Bizottság az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján úgy vélte, hogy a fellebbező felelős a Thyssen Stahl cselekményeiért. Ennélfogva a Bizottság bírságot szabott ki rá a Thyssen Stahl terhére rótt, az 1993 decembere és 1995. január 1‑je közötti időszakban elkövetett cselekményekért is.

18      A fellebbező 1998. március 11‑én keresetet nyújtott be többek között az eredeti határozat megsemmisítése iránt.

19      A T‑45/98. és T‑47/98. sz., Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. december 13‑án hozott ítéletében (EBHT 2001., II‑3757. o.) az Elsőfokú Bíróság megsemmisítette az eredeti határozatot annyiban, amennyiben az megállapította a fellebbező felelősségét az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének a Thyssen Stahl általi megsértéséért, és ennek következtében csökkentette a bírságot. Az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a Bizottság nem tette lehetővé a fellebbező számára, hogy a Thyssen Stahl terhére rótt cselekményekkel kapcsolatban előterjessze észrevételeit, ennélfogva megsértette a védelemhez való jogot.

20      A C‑65/02. P. és C‑73/02. P. sz., ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. július 14‑én hozott ítéletében (EBHT 2005., I‑6773. o.) a Bíróság elutasította a fellebbező és a Bizottság által ezen ítélettel szemben benyújtott fellebbezéseket.

21      A fellebbezővel és a Thyssen Stahllal folytatott levelezést követően a Bizottság 2006. április 5‑én kifogásközlést intézett a fellebbezőhöz. A fellebbező e kifogásközlésre 2006. május 17‑i levelében válaszolt, és 2006. szeptember 15‑én nyilvános meghallgatásra került sor.

22      A Bizottság 2006. december 20‑án elfogadta a vitatott határozatot. E határozat preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a határozat többek között az ESZAK‑Szerződésen, mégpedig az ESZAK 65. cikken, valamint az EK‑Szerződésen és az 1/2003 rendeleten alapul. Az említett határozat rendelkező része többek között kimondja:

„1. cikk

A [Thyssen Stahl] 1993. december 16. és 1994. december 31. között megsértette az ESZAK 65. cikk (1) bekezdését azáltal, hogy az ötvözeti felár kiszámításához felhasznált képlet referenciaértékeit összehangolt módon megváltoztatta és alkalmazta, amely magatartás célja és hatása a közös piaci verseny korlátozása és torzítása volt.

2. cikk

(1)      A Bizottság az 1. cikkben foglalt jogsértés miatt 3 168 000 euró bírságot szab ki.

(2)      Mivel a [fellebbező] az 1997. július 23‑i [nyilatkozattal] átvállalta a [Thyssen Stahl] magatartásáért való felelősséget, a Bizottság a bírságot a [fellebbezővel] szemben szabja ki.”

III –  Az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás és a megtámadott ítélet

23      Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2007. február 6‑án benyújtott keresetlevelével a fellebbező az EK 225. és az EK 230. cikk alapján a vitatott határozat megsemmisítése iránti keresetet terjesztett elő.

24      Első jogalapjával a fellebbező az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének az ESZAK‑Szerződés lejárta után való alkalmazása miatt a nulla poena sine lege elvére hivatkozott. Második jogalapja az 1/2003 rendelet és az ESZAK 65. cikk együttes alkalmazásának jogellenes jellegén alapult. Harmadik jogalapjával a fellebbező a jogerő megsértésére hivatkozott, mivel a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában megállapította, hogy a fellebbező nem felelős a Thyssen Stahl cselekményeiért.

25      Negyedik jogalapja keretében a fellebbező úgy érvelt, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat nem alapozhatja meg a felelősségét, sem pedig a bírságfizetés terhének átszállását. Ötödik jogalapjával azt állította, hogy a vitatott határozat sérti a „meghatározottság elvét”, mivel sem a szankció kiszabásának jogalapja, sem pedig a „magánnyilatkozattal történő felelősségátvállalás” fogalma nem lett elég egyértelműen meghatározva.

26      A kereset hatodik jogalapja azon alapult, hogy a magánnyilatkozattal történő felelősségátszállás miatt sérült a ne bis in idem elve. Hetedik jogalapjával a fellebbező azt állította, hogy a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértés elévült. A nyolcadik és a kilencedik jogalap azon alapult, hogy egyrészről az iratbetekintési jog megsértése, másrészről pedig a kifogásközlés szabálytalansága miatt sérült a védelemhez való jog.

27      Másodlagosan a fellebbező a tizedik jogalap keretében azt állította, hogy a bírság összegét tévesen számították ki, mivel a Bizottság nem vette figyelembe, hogy a fellebbező egészében véve nem vitatta a jogsértés megtörténtét.

28      A megtámadott ítélet 37. és 38. pontja szerint a 2008. december 11‑i tárgyaláson meghallgatták a feleket, és e tárgyaláson a fellebbező jelezte, hogy visszavonja az 1997. július 23‑i nyilatkozatot, amit felvettek a tárgyalásról készült jegyzőkönyvbe.

29      Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben a keresetet elutasította, és a fellebbezőt kötelezte a költségek viselésére.

30      Lényegében az Elsőfokú Bíróság először is úgy vélte, hogy az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének 2002. július 23. utáni alkalmazása ezen időpont utáni tényállásokra nem sérti a nulla poena sine lege elvét, és e rendelkezés alkalmazásában a Bizottság az 1/2003 rendeletre alapíthatja hatáskörét. Az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott, jogerőre emelkedett ítéletben megállapította, hogy a fellebbező az 1997. július 23‑i nyilatkozat értelmében felelős a Thyssen Stahl cselekményeiért.

31      Ezt követően az Elsőfokú Bíróság szerint a szankció és az említett felelősségátszállás jogalapjait elég egyértelműen meghatározta egyrészről az 1/2003 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése és 23. cikkének (2) bekezdése, másrészről pedig az 1997. július 23‑i nyilatkozat. A ne bis in idem elvének állítólagos megsértését elutasították, mivel az említett nyilatkozat értelmében a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértés a fellebbezőnek volt betudható. E jogsértés az Elsőfokú Bíróság szerint nem évült el, mivel az elévülést a fellebbező tekintetében kellett megvizsgálni, és az elévülés az eredeti határozatot érintő bírósági eljárás alatt nyugodott.

32      Végül az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a kifogásközlés szabályszerű volt, és a Bizottság nem sértette meg a fellebbező iratbetekintési jogát, és nem követett el hibát, amikor nem vette figyelembe, hogy a fellebbező állítólag nem vitatta az említett jogsértés megtörténtét.

IV –  A felek kérelmei

33      A fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság:

–        helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet;

–        másodlagosan utalja vissza az ügyet az Elsőfokú Bíróság elé;

–        harmadlagosan csökkentse a vitatott határozat 2. cikkében vele szemben kiszabott bírság összegét, és

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

34      A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

–        a keresetet utasítsa el, és tartsa hatályban a megtámadott ítéletet, és

–        a fellebbezőt kötelezze a költségek viselésére.

V –  A szóbeli szakasz újbóli megnyitása iránti kérelemről

35      A Bíróság Hivatalához 2010. október 28‑án beérkezett beadványában a Bizottság a Bíróság eljárási szabályzatának 61. cikke alapján a szóbeli szakasz újbóli megnyitását kérte a Bíróságtól arra az esetre, ha annak olyan kérdéseket kellene megvizsgálnia, mint „a jogerő elvének a kontradiktórius eljárás elve általi korlátozása”, a Bizottság azon lehetősége, hogy a jelen ítélet kihirdetését követő közigazgatási szakaszban a vitatott magatartás miatt bírságot szabjon ki a Thyssen Stahlra, illetve az eredeti határozat megsemmisítésének következményei az elévülés nyugvása tekintetében. A Bizottság szerint ugyanis a főtanácsnok e kérdéseket az indítványának 155., 174–176. és 198–212. pontjában megvizsgálta, azonban e kérdések nem képezik a jogvita tárgyát, és nem kerültek megvitatásra a felek között.

36      Az említett rendelkezésnek megfelelően a főtanácsnokot e kérelem kapcsán meghallgatták.

37      A Bíróság az eljárási szabályzata 61. cikkének megfelelően hivatalból, a főtanácsnok javaslatára vagy a felek kérelmére is elrendelheti a szóbeli szakasz újbóli megnyitását, ha úgy véli, hogy a tényállás nincs kellően feltárva, vagy ha az ügyet olyan érv alapján kellene eldönteni, amely nem került megvitatásra a felek között (lásd a C‑42/07. sz., Liga Portuguesa de Futebol Profissional és Bwin International ügyben 2009. szeptember 8‑án hozott ítélet [EBHT 2009., I‑7633. o.] 31. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

38      A Bíróság úgy véli, hogy a jelen ügyben rendelkezik valamennyi, a jogvita eldöntéséhez szükséges információval, és az ügyet nem kell olyan érvre tekintettel megvizsgálni, amely a Bíróság előtt nem került megvitatásra.

39      Ennélfogva a szóbeli szakasz újbóli megnyitását nem indokolt elrendelni.

VI –  A fellebbezésről

40      A fellebbező öt jogalapra hivatkozik. Ezek közül az első a következőkön alapul: a nulla poena sine lege elvének megsértése az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének 2002. július 23. utáni alkalmazása miatt, az 1/2003 rendelet 23. cikkének téves alkalmazása az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének megsértésére, az ESZAK‑Szerződést aláíró államok szuverenitásának megsértése és az Elsőfokú Bíróság T‑25/04. sz., González y Díez kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének (EBHT 2007., II‑3121. o.) a jelen ügy tényállására való alkalmazhatatlansága.

41      Második jogalapjával a fellebbező úgy érvel, hogy az, hogy megállapították a Thyssen Stahl cselekményeiért való felelősségét, a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletben nem képezte jogerőre emelkedett megállapítás tárgyát, továbbá az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte meg a res iudicata elvének terjedelmét, megsértette a védelemhez való jogot, és tévesen állapította meg, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat következtében a Thyssen Stahl felelőssége átszállt a fellebbezőre.

42      A fellebbezés harmadik jogalapja azon alapul, hogy hiányzik mind a vitatott határozat, mind pedig az említett felelősségátszállás jogalapjának a meghatározása, amit az Elsőfokú Bíróság tévesen elmulasztott megállapítani. Negyedik jogalapjával a fellebbező azt kifogásolja, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette az elévülést szabályozó rendelkezéseket. A fellebbezés ötödik jogalapja a bírság összegének kiszámítására vonatkozó elvek megsértésén alapul.

A –  A nulla poena sine lege és a „meghatározottság” elvének megsértésére, valamint a Bizottság hatáskörének hiányára alapított első jogalapról és a harmadik jogalap első részéről

1.     A felek érvei

43      Első jogalapjával a fellebbező először is úgy érvel, hogy az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének 2002. július 23. utáni alkalmazása sérti a nulla poena sine lege elvét, az ESZAK‑Szerződést és az e Szerződésben a Bizottságra ruházott, az ESZAK 97. cikk értelmében ezen időpontban lejárt hatásköröket. A fellebbező hangsúlyozza, hogy a büntetőjogi rendelkezések és a bírságokra vonatkozó rendelkezések analógia útján való értelmezésének a közösségi jogban és a nemzetközi jogban előírt tilalma megköveteli, hogy a szankció jogalapja világosan és egyértelműen kitűnjön az írott jogból.

44      A fellebbező szerint azon körülményből, hogy 2002. július 23. után bizonyos, korábban az ESZAK‑Szerződés hatálya alá tartozó magatartások az EK‑Szerződés hatálya alá tartozhatnak, egyáltalán nem lehet arra következtetni, hogy ezen időpont után az ESZAK 65. cikk (1) bekezdése alapján szankcionálhatók az ezen időpont előtt megszűnt jogsértések.

45      Az Elsőfokú Bíróság összetévesztette a közösségi jogrend egységességének és folytonosságának fogalmát, amikor e fogalmakból arra következtetett, hogy az ESZAK‑Szerződés alkalmazható az EK‑Szerződés hatálya alatt. Az ESZAK‑ és az EK‑Szerződés, mivel nemzetközi közjogi szerződések, a szerződések jogáról szóló, 1969. május 23‑i bécsi egyezmény 70. cikkében megfogalmazott elvek alá tartoznak, amely cikk szerint valamely lejárt nemzetközi jogi szerződésből semmilyen szerződéses kötelezettség és semmilyen hatáskör nem származhat.

46      Amennyiben feltételezzük, hogy a közösségi szerződéseket egységesített elvek alapján kell értelmezni, ez nem jelenti azt, hogy a Bizottság a különböző szerződésekből eredő különböző jogrendek fennállásától független, általános hatáskörrel rendelkezik azok végrehajtására. Számos közösségi jogi aktusból következik ugyanis, hogy az intézmények csupán jogilag önálló szerződésekből eredő, konkrét átruházott hatáskörökkel rendelkeznek.

47      Ennélfogva, mivel a Bizottság már nem rendelkezik az ESZAK‑Szerződésen alapuló hatáskörrel, azon kérdésnek, hogy az ESZAK 65. cikkben és az EK 81. cikkben szankcionált jogsértések alkotóelemei megfelelnek‑e egymásnak, és ugyanúgy értelmezendők‑e, a fellebbező szerint nincs jelentősége. Azon körülmény ugyanis, hogy egyes nemzeti jogokban a kartell alkotóelemeit ugyanúgy értelmezik, mint az EK 81. és az EK 82. cikkben foglalt alkotóelemeket, nem foglalja magában azt, hogy a Bizottság az érintett nemzeti rendelkezések alkalmazására hatáskörrel rendelkezik.

48      A fellebbező kiemeli, hogy az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az ESZAK‑Szerződésnek az EK‑Szerződéshez viszonyított lex specialis jellege az ESZAK‑Szerződés lejártát követően nem alapozhatja meg a Bizottságnak az ESZAK 65. cikk (5) bekezdése szerinti hatáskörét. A fellebbező úgy véli, hogy ezen észrevételt ki kell terjeszteni az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésére is, mivel ez utóbbi a szankció jogalapjának részét képezi. A lex specialis derogat legi generali elve tehát nem igazolhatja az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének alkalmazását, amely már nincs hatályban, mivel ezen elv csak két hatályban lévő jogszabály viszonyát szabályozza.

49      Olyan átmeneti rendelkezések hiányában, amelyek jogi norma értékével bírnak – amiről nincs szó az ESZAK‑Szerződés lejártából fakadó versenyjogi kérdések kezelésének bizonyos szempontjairól szóló, 2002. június 18‑án elfogadott bizottsági közlemény (HL C 152., 5. o.) esetén –, és lehetővé teszik, hogy a Bizottság szankcionálja az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének 2002. július 23. utáni megsértéseit, a szerződések vagy a másodlagos jog egyetlen rendelkezése sem teszi lehetővé azt, hogy a Bizottság 2002. július 23. után a vitatott határozathoz hasonló határozatot hozzon.

50      Másodszor a fellebbező hangsúlyozza, hogy az ESZAK‑Szerződés lejártát követően már nem létezik az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének megsértése esetén szankciókat előíró jogi norma, mivel e cikk (5) bekezdése az ESZAK‑Szerződéssel együtt hatályát vesztette, amely körülményt az Elsőfokú Bíróság elismerte korábbi ítélkezési gyakorlatában.

51      Úgy vélve, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az lehetővé teszi, hogy a Bizottság szankcionálja az ESZAK‑Szerződés megsértéseit, még ha e rendelkezés egyáltalán nem is utal az ESZAK 65. cikkre, az Elsőfokú Bíróság a fellebbező szerint megsértette a nulla poena sine lege elvét, amely szerint a büntetőjogi rendelkezések nem értelmezhetők a szövegük szó szerinti értelmén túlmenően. A szöveg nem képezheti kiterjesztő történeti, rendszertani vagy teleológiai értelmezés tárgyát, mivel ez a szankciókra vonatkozó jog területén tiltott, analógia útján való alkalmazással lenne egyenértékű.

52      E tekintetben a fellebbező kiemeli, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy csak akkor szabható ki szankció, ha olyan világos és egyértelmű jogalapon nyugszik, amely a kérdéses cselekményekre kifejezetten előírja szankció kiszabását. A fellebbező ebből arra következtet, hogy a Bíróság a szankciókra vonatkozó jog területén elutasított minden, az érintett rendelkezések szó szerinti értelmén túllépő, kiterjesztő rendszertani vagy teleológiai értelmezést. Márpedig az Elsőfokú Bíróság analógia útján való tiltott értelmezést végzett.

53      Harmadszor a fellebbező úgy véli, hogy nem teljesülnek annak a feltételei, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkét az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének megsértésére analógia útján alkalmazni lehessen. Szükséges ugyanis, hogy a tények az említett 23. cikk hatálya alá tartozó tényekhez hasonlóak legyenek, és a jogalkotó által követett célkitűzéssel ellentétes joghézag álljon fenn.

54      Márpedig a fellebbező szerint, még ha feltételezzük is, hogy az ESZAK 65. cikk (1) bekezdése valamennyi releváns szempontból azonos az EK 81. cikkel, amiről nincs szó, mivel a tényállások több tekintetben is különböznek, hiányzik a jogalkotó által követett célkitűzéssel ellentétes joghézag. A demokratikus elveknek és a hatalmi ágak szétválasztása elvének megfelelően ugyanis a bíróság csak azon joghézagokat szüntetheti meg, amelyek a követett célkitűzéssel ellentétben elkerülték a jogalkotó figyelmét. A bíróság nem rendelkezik hatáskörrel arra, hogy kijavítsa a jogalkotó jogi aktusait, olyan rendelkezéseket alkalmazva, amelyek megfelelőbbnek tűnnek számára a hatályban lévő rendelkezéseknél.

55      A fellebbező úgy véli, hogy a jelen ügyben ilyen joghézag hiányát bizonyítják azon körülmények, hogy a jogalkotó semmilyen átmeneti rendelkezést nem hozott, miközben az ESZAK‑Szerződés több más területén meghosszabbító vagy átmeneti rendelkezéseket fogadtak el, és hogy a Tanács és a tagállamok kormányainak a Tanács keretében 1998. július 20‑án ülésező képviselői által elfogadott, az Európai Szén‑ és Acélközösséget létrehozó szerződés lejártáról szóló állásfoglalásban (HL C 247., 5. o.) az Európai Unió Tanácsa és az említett képviselők – közölve, hogy készek elfogadni valamennyi, az említett Szerződés lejártának következményeivel való szembenézéshez szükséges intézkedést – felkérték a Bizottságot arra, hogy nyújtson be javaslatokat a Szerződés lejárta által érintett többi területre vonatkozóan, anélkül hogy a Bizottság e felkérésre a kartelljogot illetően válaszolt volna.

56      Negyedszer a fellebbező úgy véli, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének megsértésére való alkalmazása sérti az EK 5. cikket, az EK 7. cikk (1) bekezdését és az EK 83. cikket, mivel e 23. cikk alkalmazása nem léphet túl azon a mértéken, amelyet az említett rendelet felhatalmazási alapja lehetővé tesz. Még ha feltételezzük is, hogy a Tanács az említett 23. cikket úgy kívánta megfogalmazni, hogy az lehetővé tegye az ESZAK 65. cikk (1) bekezdése megsértéseinek szankcionálását, ez nem volt lehetséges, mivel az EK‑Szerződés csak a saját rendelkezéseinek alkalmazására biztosít hatáskört.

57      A fellebbező kiemeli, hogy az EK 5. cikkből, az EK 7. cikk (1) bekezdésének második mondatából és az EK 211. cikkből kitűnik, hogy az EK‑Szerződés értelmében a közösségi intézményekre háruló feladatok végrehajtása keretében a Bizottság hatásköreit és jogköreit az EK‑Szerződés szigorúan e Szerződésre korlátozza. Mivel a jogsértés alkotóelemei és jogkövetkezményei együttesen alkotják a szankció jogalapját, e logika mind a jogsértés követlen jogkövetkezményeire, mind pedig annak alkotóelemeire alkalmazható.

58      A fellebbező kifejti, hogy az EK 83. cikk csak arra hatalmazza fel a Tanácsot, hogy az EK 81. és az EK 82. cikk alkalmazása céljából rendeletet fogadjon el. Következésképpen az 1/2003 rendelet 23. cikke hatályának az EK‑Szerződés rendelkezéseinek megsértésére való korlátozása nem minősül olyan szövegezési hibának, amely kijavítható lenne azáltal, hogy az említett 23. cikket analógia útján alkalmazzák az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének megsértéseire.

59      Az Elsőfokú Bíróság azáltal, hogy úgy tekintette, az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése eljárási szabályt fogalmaz meg, tévesen alkalmazta a jogot. A fellebbező szerint ugyanis az említett 23. cikk olyan anyagi jogi szabálynak minősül, amely szankcionálási jogkört biztosít azáltal, hogy a Bizottságot felhatalmazza arra, hogy az EK 81. és az EK 82. cikk megsértése címén az EK‑Szerződésben közvetlenül elő nem írt bírságokat szabjon ki.

60      A fellebbező úgy véli, hogy a megtámadott ítélet 85. pontjában az Elsőfokú Bíróság logikai hibát vétett, amikor az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének alkalmazhatóságát az időbeli hatályra vonatkozó szabállyal igazolta, amely szerint a tényállás időpontjában hatályban lévő anyagi jogi szabályokat kell alkalmazni. Valamely hatályát vesztett rendelkezés alkalmazása ugyanis azt feltételezné, hogy a Bizottság megőrizte – amiről a jelen ügyben nincs szó – a kérdéses jogrend rendelkezéseinek alkalmazására vonatkozó hatáskörét.

61      Ötödször a fellebbező előadja, hogy a megtámadott ítélet sérti az ESZAK‑Szerződést aláíró államok szuverenitását, mivel a szankciók érintett területen való kiszabására vonatkozó hatáskör e Szerződés lejártával visszakerült a tagállamokhoz, mivel az aláíró államok csak a Szerződés lejártának időpontjáig ruházták a Bizottságra a szankcionálási jogkört.

62      Hatodszor a fellebbező egyrészről úgy érvel, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen utalt a fent hivatkozott González és Díez kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. és azt követő pontjaira. Még ha feltételezzük is, hogy ezen ítélet megalapozott, azt az állami támogatások területén hozták. Márpedig a kartellek területén a nulla poena sine lege elve a bírságok kiszabására vonatkozóan szigorúbb szabályokat ír elő.

63      Másrészről az Elsőfokú Bíróság kiemelte, hogy a versenynek az állami támogatásokra vonatkozó szabályok be nem tartásából eredő torzulása az ESZAK‑Szerződés lejártát követő időszakra kiterjedően is kifejtheti hatásait. A fellebbező szerint azonban a jelen ügy az ESZAK 65. cikk megsértésére vonatkozik, amely jogsértés 1998 januárjában megszűnt, és amely tehát 2006. december 20‑án, a bírság kiszabásának időpontjában már egyáltalán nem fejtett ki olyan hatást, amelyet csupán a bírság kiszabása tudott volna elhárítani.

64      A harmadik jogalap első részével a fellebbező úgy érvel, hogy az Elsőfokú Bíróság – mivel megállapította, hogy a vitatott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság együttesen kívánta alkalmazni az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését és az ESZAK 65. cikk (1) bekezdését – megsértette a „jogalap meghatározottságának elvét”, amely szerint szankció csak akkor szabható ki, ha az adott ügyben szankciót előíró, világos és egyértelmű jogalapon nyugszik. Márpedig az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése nem az ESZAK 65. cikk (1) bekezdése megsértésének esetére, hanem kizárólag az EK 81. és az EK 82. cikk megsértésének esetére ír elő szankciókat.

2.     A Bíróság álláspontja

65      Előzetesen mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy bármely, az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésében foglalt tényállásnak megfelelő, az ESZAK‑Szerződés 2002. július 23‑án való lejártát megelőzően kötött vagy végrehajtott megállapodás esetén a Bizottság az ESZAK 65. cikk (5) bekezdése alapján ezen időpontig bezáróan olyan határozatot hozhatott, amelyben az említett megállapodásban vagy annak végrehajtásában részt vevő vállalkozásokra bírságot szabott ki.

66      Ezt követően meg kell állapítani, hogy bármely, az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésében foglalt tényállásnak megfelelő, 2002. július 24. és 2009. november 30. között kötött vagy végrehajtott megállapodás esetén a Bizottság az EK 81. cikk és az [EK‑]Szerződés [81.] és [82.] cikkének végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 15. cikke (2) bekezdésének a) pontja vagy az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján hozhatott ilyen határozatot.

67      Végül nem vitatott az sem, hogy bármely, az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésében foglalt tényállásnak megfelelő, 2009. december 1‑jét követően kötött vagy végrehajtott megállapodás esetén a Bizottság az EUMSZ 101. cikk és az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján hozhat ilyen határozatot.

68      Márpedig a jelen ügyben a fellebbező lényegében az Elsőfokú Bíróság azon megállapítását vitatja, miszerint a Bizottság a 2002. július 23‑át követően elfogadott vitatott határozatban az ESZAK 65. cikk (1) és (5) bekezdésének és az 1/2003 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének és 23. cikke (2) bekezdése a) pontjának együttes rendelkezései alapján bírságot szabhatott ki vele szemben azért, mert 2002. július 23‑át megelőzően részt vett az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésében foglalt tényállásnak megfelelő megállapodás megkötésében és végrehajtásában.

69      Először is a Bizottság hatáskörét illetően az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 74. pontjában kimondta, hogy a valamely jogi aktus jogalapját képező és az Európai Unió intézményét az adott jogi aktus meghozatalára jogosító rendelkezésnek a jogi aktus elfogadásának időpontjában hatályosnak kell lennie, ami az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése vonatkozásában teljesül.

70      A megtámadott ítélet 76–79. pontjában az Elsőfokú Bíróság kiemelte, hogy ESZAK‑Szerződés az EK 305. cikk (1) bekezdése alapján lex specialist képezett, amely eltért a lex generalist képező EK‑Szerződéstől, és az ESZAK‑Szerződés 2002. július 23‑án való lejárta miatt az EK‑Szerződésben meghatározott általános rendszer hatálya 2002. július 24‑én kiterjedt azokra az ágazatokra is, amelyeket eredetileg az ESZAK‑Szerződés szabályozott.

71      A megtámadott ítélet 80–82. pontjában az Elsőfokú Bíróság kifejtette, hogy az ESZAK‑Szerződés jogi keretének az EK‑Szerződés jogi keretével való felváltása az uniós jogrend és célkitűzései folytonosságának keretébe illeszkedik, mivel a szabad verseny rendszerének megteremtése és fenntartása mind az EK‑Szerződésnek, mind pedig az ESZAK‑Szerződésnek egyik alapvető célkitűzése. E tekintetben az Elsőfokú Bíróság hangsúlyozta, hogy az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozó megállapodások és összehangolt magatartások fogalma megfelel a megállapodások és összehangolt magatartások EK 81. cikk szerinti fogalmának, és az uniós bíróság ezt a két rendelkezést egyformán értelmezi.

72      A megtámadott ítélet 83. és 84. pontjában az Elsőfokú Bíróság így megállapította, hogy az uniós jogrend folytonossága megköveteli, hogy a Bizottság biztosítsa az ESZAK‑Szerződés hatálya alatt létrejött helyzetek vonatkozásában mind a tagállamok, mind pedig a magánszemélyek tekintetében eo tempore keletkezett jogok és kötelezettségek tiszteletben tartását, és következésképpen az 1/2003 rendeletet 23. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapján a Bizottságnak jogában áll 2002. július 23‑át követően az ESZAK‑Szerződés tárgyi és időbeli hatálya alá tartozó ágazatokban létrehozott kartelleket szankcionálni.

73      E megfontolásokat egyáltalán nem jellemzi téves jogalkalmazás. Az ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik egyrészről, hogy a tagállamok jogrendszereinek egyik közös elve szerint, amely jogrendszerek eredete a római jogig vezethető vissza, jogszabályváltozás esetén – a jogalkotó kifejezett ellentétes szándéka hiányában – biztosítani kell a jogrendszerek folytonosságát, másrészről pedig az, hogy ezen elv az Unió elsődleges jogának módosításaira is alkalmazandó (lásd ebben az értelemben a 23/68. sz. Klomp‑ügyben 1969. február 25‑én hozott ítélet [EBHT 1969., 43. o.] 13. pontját).

74      Márpedig, ahogyan a Bizottság helyesen kiemelte, semmilyen ténykörülmény nem utal arra, hogy az uniós jogalkotó azt kívánta volna, hogy az ESZAK‑Szerződés hatálya alatt tiltott, összejátszást eredményező magatartások e Szerződés lejártát követően kikerülhessenek bármilyen szankció alkalmazása alól.

75      Egyrészről ugyanis, ahogyan a jelen ítélet 55. pontjából kitűnik, maga a fellebbező hangsúlyozta, hogy a Tanács és a tagállamok kormányainak képviselői közölték, készek elfogadni valamennyi, az említett Szerződés lejártának következményeivel való szembenézéshez szükséges intézkedést. Másrészről a Bizottság kifejtette, hogy csak akkor kellett átmeneti rendelkezésekre vonatkozó javaslatokat benyújtania, ha ezen eljárást szükségesnek ítélte, és hogy az alkalmazandó általános jogelvek fényében úgy vélte, hogy a kartelljog területén erre nincs szükség.

76      Ebből következik, hogy a fellebbező semmilyen helytálló érvet nem alapíthat arra, hogy e területen nincsenek átmeneti rendelkezések.

77      Továbbá a jelen ítélet 65–67. pontjában tett megállapításokból kitűnik, hogy az ESZAK‑Szerződés, az EK‑Szerződés és az EUMSZ egymással való felváltása a szabad verseny garantálása céljából biztosítja, hogy a Bizottság szankcionálhatott és továbbra is szankcionálhat bármely, az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésében foglalt tényállásnak megfelelő, 2002. július 23. előtt vagy után elkövetett magatartást.

78      E körülmények között ellentétes lenne a Szerződések céljával, valamint koherenciájával, és összeegyeztethetetlen az uniós jogrend folytonosságával, ha a Bizottságnak nem lenne joga az ESZAK‑Szerződéshez kapcsolódó olyan jogszabályok egységes alkalmazását biztosítani, amelyek e Szerződés lejártát követően is joghatást fejtenek ki (lásd ebben az értelemben a C‑119/05. sz. Lucchini‑ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑6199. o.] 41. pontját).

79      Másodszor ez utóbbi tekintetben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 85., 86. és 89. pontjában helyesen állapította meg, hogy az időbeli hatályt szabályozó elvek tiszteletben tartása, valamint a jogbiztonság és a bizalomvédelem elvére vonatkozó követelmények megkövetelik az ESZAK 65. cikk (1) és (5) bekezdésében foglalt anyagi jogi szabályoknak a jelen ügy azon tényállására való alkalmazását, amely e Szerződés tárgyi és időbeli hatálya alá tartozik.

80      Közelebbről, amennyiben a fellebbező úgy érvel, hogy a vitatott határozat sérti a nulla poena sine lege elvét és az állítólagos „meghatározottság elvét”, különösen mivel sem az 1/2003 rendelet, sem pedig az EK 83. cikk nem utal az ESZAK 65. cikkre, emlékeztetni kell arra, hogy a bűncselekmények és büntetések törvényességének elve (nullum crimen, nulla poena sine lege), ahogyan azt többek között az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikkének (1) bekezdése rögzíti, megköveteli, hogy az uniós szabályozás egyértelműen meghatározza a jogsértéseket és a szankciókat (lásd ebben az értelemben a C‑303/05. sz. Advocaten voor de Wereld ügyben 2007. május 3‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑3633. o.] 49. és 50. pontját).

81      Továbbá a jogbiztonság elve megköveteli, hogy e szabályozás tegye lehetővé az érdekeltek számára az ez alapján őket terhelő kötelezettségek terjedelmének pontos ismeretét, és azt, hogy ez utóbbiak egyértelműen megismerhessék jogaikat és kötelezettségeiket, és ezeknek megfelelően járjanak el (a C‑345/06. sz. Heinrich‑ügyben 2009. március 10‑én hozott ítélet [EBHT 2009., I‑1659. o.] 44. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

82      E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a tényállás idején az ESZAK 65. cikk (1) és (5) bekezdése egyértelmű jogalapot nyújtott a jelen ügyben kiszabott szankcióhoz, így a fellebbezőnek tudatában kellett lennie magatartása következményeinek. Továbbá a jelen ítélet 65–67. pontjában tett megállapításokból kitűnik, hogy a Bizottság ugyanezen magatartás miatt a későbbiekben is bármikor kiszabhatott volna ilyen bírságot.

83      Márpedig, mivel a Szerződések már a tényállás időpontja előtt egyértelműen meghatározták a jogsértéseket, valamint az e címen kiszabható szankciók jellegét és mértékét, az említett elvek nem irányulnak annak biztosítására, hogy a jogalapok és eljárási rendelkezések későbbi módosításai révén a vállalkozások elkerülhessenek bármilyen, múltbeli jogsértő magatartásaikra vonatkozó szankciót.

84      Hozzá kell tenni, hogy a Bizottság már az ESZAK‑Szerződés lejárta előtt kiemelte az e szankció elkerülése lehetőségének hiányát, amikor az ESZAK‑Szerződés lejártából fakadó versenyjogi kérdések kezelésének bizonyos szempontjairól szóló, 2002. június 18‑án elfogadott közleményének 31. pontjában kifejtette, hogy ha az ESZAK‑Szerződés hatálya alá tartozó területen jogsértést állapít meg, az alkalmazandó anyagi jog az alkalmazás időpontjától függetlenül a jogsértést eredményező tényállás megvalósulásának időpontjában hatályban lévő anyagi jog, az ESZAK‑Szerződés lejárta után alkalmazandó eljárási jog pedig az EK‑Szerződésben meghatározott eljárási jog.

85      Egyebekben a lex mitior elve a jelen ügyben nem zárja ki az ESZAK 65. cikk (5) bekezdésének alkalmazását, mivel a vitatott határozatban kiszabott bírság mindenképpen az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt, az uniós versenyszabályok megsértése miatt kiszabható bírság felső határa alatt van.

86      E körülmények összességéből következik, hogy valamely, a fellebbező helyzetében lévő gondos vállalkozásnak mindig tudatában kellett lennie magatartása következményeinek, és nem számíthatott arra, hogy az ESZAK‑Szerződés jogi keretének az EK‑Szerződés jogi keretével való felváltása következtében elkerülhet bármilyen, az ESZAK 65. cikk múltban elkövetett megsértése miatti szankciót.

87      A jogalapot és az alkalmazandó eljárási szabályokat illetően az Elsőfokú Bíróság szintén helyesen állapította meg a megtámadott ítélet 84. és 87. pontjában, hogy a Bizottságnak a kérdéses bírság vitatott határozatban való kiszabására vonatkozó hatásköre az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésén alapul, és hogy az eljárást e rendeletnek megfelelően kell lefolytatni.

88      Az ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy valamely jogi aktus jogalapját képező és az uniós intézményt az adott jogi aktus meghozatalára jogosító rendelkezésnek a jogi aktus elfogadásának időpontjában hatályosnak kell lennie (lásd ebben az értelemben a C‑269/97. sz., Bizottság kontra Tanács ügyben 2000. április 4‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑2257. o.] 45. pontját), és az eljárási szabályokat általában a hatálybalépésüktől kezdve kell alkalmazni (lásd ebben az értelemben a 212/80–217/80. sz., Meridionale Industria Salumi és társai egyesített ügyekben 1981. november 12‑én hozott ítélet [EBHT 1981., 2735. o.] 9. pontját, valamint a C‑201/04. sz. Molenbergnatie‑ügyben 2006. február 23‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑2049. o.] 31. pontját).

89      Hozzá kell tenni, hogy az 1/2003 rendelet Bizottság általi alkalmazása nem korlátozta, hanem inkább kiterjesztette az ESZAK‑Szerződés jogi keretében az eljárás alá vont vállalkozások számára biztosított eljárási garanciákat, amit egyébként a fellebbező nem vitat.

90      Ebből következik, hogy az Elsőfokú Bíróság téves jogalkalmazás nélkül állapíthatta meg a megtámadott ítélet 87. és 89. pontjában egyrészről azt, hogy a Bizottságnak a kérdéses bírság vitatott határozatban való kiszabására vonatkozó hatásköre az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésén alapul, és hogy az eljárást e rendeletnek megfelelően kell lefolytatni, másrészről pedig azt, hogy az alkalmazandó szankciót előíró anyagi jogot az ESZAK 65. cikk (1) és (5) bekezdése jelenti.

91      Következésképpen a fellebbezés első jogalapját és harmadik jogalapjának első részét el kell utasítani.

B –  A második jogalapról és a harmadik jogalap második részéről

1.     A második jogalap arra alapított első részéről, hogy az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjának értelmezése során tévesen alkalmazta a jogot

a)     A felek érvei

92      A fellebbező szerint az Elsőfokú Bíróság tévesen állapította meg, hogy a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában megállapította a fellebbezőnek a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértésekért való felelősségét. Épp ellenkezőleg, a Bíróság ezen ítéletben további indokolással megtagadta, hogy e felelősséget a fellebbezőnek tudja be. Azon eljárási összefüggések, amelyekre az Elsőfokú Bíróság az értelmezésének alátámasztása érdekében hivatkozott, nem teszik lehetővé az említett 88. pont szövegének másfajta értelmezését. Ennélfogva értelmezésének fenntartása érdekében az Elsőfokú Bíróságnak a Bíróság eljárási szabályzatának 102. cikke alapján értelmezés iránti kérelmet kellett volna benyújtania.

93      Továbbá, mivel az említett 88. cikk az ugyanazon ítélet 85. és 86. pontjában említett összes nyilatkozatra hivatkozik, és ugyanazon érvelés keretébe illeszkedik, a fellebbező érthetetlennek tartja, hogy az Elsőfokú Bíróság miért hagyta figyelmen kívül az 1997. július 23‑i nyilatkozatot. Továbbá, mivel az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy e nyilatkozatot nem lehet figyelembe venni, mivel nem a Thyssen Stahl tevékenységeire vonatkozik, a fellebbező úgy érvel, hogy az említett nyilatkozat éppen e vállalkozás tevékenységeire vonatkozott.

94      Végül, ami a megtámadott ítélet indokolását illeti, amely szerint – amennyiben a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet említett 88. pontját a fellebbező által javasolt módon kellene értelmezni – a Bíróságnak semmi oka nem volt arra, hogy a csatlakozó fellebbezés második és harmadik jogalapját megvizsgálja, a fellebbező hangsúlyozza, hogy az uniós bíróságok valamely helytálló jogalapon kívül rendszeresen más jogalapokat is megvizsgálnak.

b)     A Bíróság álláspontja

95      Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában kimondta, hogy ami pedig a Bizottság által hivatkozott és ezen ítélet 79. pontjában említett állítólagos kivételes körülményeket illeti, legelőször is elég emlékeztetni arra, hogy a fellebbező nem a Thyssen Stahl gazdasági utódja, mivel ez utóbbi a vitatott határozat meghozatalának időpontjáig továbbra is különálló jogi személyként létezett, és az az egységes fellépés, amely a Thyssen Stahl és a fellebbező 1995. január 1‑jét követő magatartását jellemezhette, nem elegendő annak igazolásához, hogy a Thyssen Stahl ezen időpontot megelőző cselekményeit a fellebbezőnek tudják be az említett ítélet 82. pontjában hivatkozott elv miatt, amely szerint egy jogi személyt kizárólag a konkrétan neki felróható tényekért lehet szankcionálni. A Bíróság hozzátette, hogy végül, ami a fellebbezőnek a Thyssen Stahl tevékenységeire vonatkozóan a közigazgatási eljárás során tett nyilatkozatait illeti, ugyanezen ítélet 85. és 86. pontjában már szerepelt, hogy azok alapján nem lehet megállapítani a fellebbezőnek a Thyssen Stahl említett időpontot megelőző cselekményeiért való felelősségét.

96      A megtámadott ítélet 118. pontjában az Elsőfokú Bíróság kiemelte, hogy fellebbezőnek a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló fellebbezése nem arra vonatkozott, hogy az Elsőfokú Bíróság hogyan értékelte a Thyssen Stahl felelősségének a fellebbezőre való átszállását. Az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítéletben tett e megállapítás a jelen eljárásban nem vitatott.

97      A megtámadott ítélet 119–121. pontjában az Elsőfokú Bíróság kiemelte, hogy az említett fellebbezésre válaszként a Bizottság csatlakozó fellebbezést nyújtott be, amelyben többek között egyes okirati bizonyítékok elferdítésére és az említett felelősségátszállás értékelése során elkövetett téves jogalkalmazásra hivatkozott. Az Elsőfokú Bíróság kifejtette, hogy a felek közötti vita tárgyát a Bíróság azon válaszának értelmezése képezi, amelyet a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában adott a csatlakozó fellebbezés e jogalapjára. Az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy ezen értelmezés összefügg az említett jogalap tartalmával és a Bizottság által a jogalap alátámasztására kifejtett érvelés pontos szövegével.

98      A megtámadott ítélet 122. pontjában az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 73–79. pontjából kitűnik, hogy a Bizottság a csatlakozó fellebbezésének említett jogalapjával nem azt akarta kétségbe vonni, hogy az Elsőfokú Bíróság elismerte a felelősségnek az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján történő vitatott átszállását, hanem csupán az Elsőfokú Bíróság ezt követő megállapítását, miszerint az említett nyilatkozatot nem lehet úgy értelmezni, hogy azzal a fellebbező a Thyssen Stahlnak felrótt cselekményekkel kapcsolatosan a meghallgatáshoz való jogáról is lemond.

99      A megtámadott ítélet 126–128. pontjában az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 81. és 82. pontjában a Bíróság felidézte és megerősítette az Elsőfokú Bíróság azon megállapítását, miszerint az 1997. július 23‑i nyilatkozattal a fellebbező nem mondott le a meghallgatáshoz való jogáról, és hogy ezen ítélet 83–86. pontjában a Bíróság megvizsgálta és elvetette a Bizottság azon érvét, miszerint az Elsőfokú Bíróság az említett nyilatkozattal kapcsolatban nem vett figyelembe más bizonyítékokat, és azokat ezt követően elferdítette. Az Elsőfokú Bíróság szerint az említett ítélet 87. pontjában a Bíróság ennélfogva megállapította, hogy az Elsőfokú Bíróság nem ferdítette el sem az 1997. július 23‑i nyilatkozatot, sem pedig e többi bizonyítékot.

100    A megtámadott ítélet 129. pontjában az Elsőfokú Bíróság hangsúlyozta, hogy a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjának egyetlen tárgya, hogy a Bíróság megvizsgálta és elutasította „a Bizottság egy másik érvét […], amely szerint arra utaló kivételes körülmények állnak fenn, hogy a [fellebbező] a [Stahl] Thyssen gazdasági utódja, ez a két gazdasági szereplő nyilvánvalóan egységes fellépést tanúsított, és a [fellebbező] a Thyssen [Stahl] nevében tett nyilatkozatokat a közigazgatási eljárás folyamán”.

101    A megtámadott ítélet 131–135. pontjában az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy a Bizottság csatlakozó fellebbezése első jogalapjának célja fényében a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontja harmadik mondatának olvasatából következik, hogy e mondat a fellebbező által a Thyssen Stahl tevékenységeire vonatkozóan a közigazgatási eljárás során tett – az 1997. július 23‑i nyilatkozaton kívüli – nyilatkozatoknak, azaz a fellebbezőnek a két kifogásközlésre adott válaszainak és az 1996. december 17‑i levelének az ezen ítélet 85. és 86. pontjában kifejtett elemzésére való utalásra szorítkozik.

102    E megfontolásokra tekintettel az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 136. pontjában megállapította, hogy az említett 88. pontnak a fellebbező által előadott értelmezése „annak elismerését jelentené, hogy a Bíróság mindenfajta indokolás nélkül és puszta utalással a meghallgatáshoz való jog megsértésére vonatkozó megállapítást a felelősségátszállásra vonatkozó megállapítássá alakítaná át, ami nem fogadható el”, és ennélfogva ezen ítélet 138. pontjában elutasította a fellebbező harmadik jogalapját azzal, hogy az ugyanezen 88. pont téves olvasatán alapul.

103    Ezen, a megtámadott ítéletben foglalt megfontolásokat semmilyen téves jogalkalmazás nem jellemzi. Ugyanis először is a fellebbező állításával ellentétben az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletben nem állapította meg, hogy a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában elismerte, hogy a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértésekért való felelősség a fellebbezőt terheli. Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 118. és 122. pontjában ezzel ellentétben egyrészről azt állapította meg, hogy a fellebbezőnek a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló fellebbezése nem arra vonatkozott, hogy az Elsőfokú Bíróság hogyan értékelte a Thyssen Stahl terhére rótt jogsértő magatartásért való felelősségnek a fellebbezőre való átszállását, másrészről pedig azt, hogy ez utóbbi ítélet 88. pontja a Bizottság csatlakozó fellebbezésére vonatkozik, amely szintén nem kérdőjelezte meg e felelősségátszállást.

104    Másodszor, ahogyan az Elsőfokú Bíróság helyesen kiemelte, a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában kifejezetten a Bizottságnak az említett ítélet 79. pontjában kifejtett érveire válaszolt. Márpedig ez utóbbi pont a csatlakozó fellebbezés 84–87. pontjában foglalt érvek összefoglalására szorítkozik, amely pontok a csatlakozó fellebbezés 60–64. pontjára utalnak.

105    E tekintetben az ügy irataiból kitűnik, hogy a Bizottság által a csatlakozó fellebbezés említett pontjaiban előadott összes érv kizárólag a fellebbező által a közigazgatási eljárás során tett, az 1997. július 23‑i nyilatkozaton kívüli nyilatkozatokra vonatkozott.

106    Ebből következik, hogy sem a Bizottság, sem pedig a fellebbező nem hivatkozott a Bíróság előtt annak a lehetőségére, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján megállapítsák a fellebbező felelősségét a Thyssen Stahl vitatott magatartásáért. Ezenkívül az említett ítélet 83. pontjában a Bíróság úgy vélte, hogy meg kell vizsgálni az említett nyilatkozaton kívüli más bizonyítékok fennállását. Ennélfogva az említett ítélet 88. pontjának utolsó mondatában foglalt, az ugyanezen ítélet 85. és 86. pontjában említett nyilatkozatokra való hivatkozás kizárólag a fellebbezőnek az 1997. július 23‑i nyilatkozaton kívüli nyilatkozataira utal.

107    Ebből következik, hogy a fellebbezés második jogalapjának első részét el kell utasítani.

2.     A második jogalap második részének alátámasztására hivatkozott, arra alapított első érvről, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte meg a jogerő elvének terjedelmét, és sérült a védelemhez való jog

a)     Az említett érv elfogadhatóságáról

 i. A felek érvei

108    A Bizottság úgy érvel, hogy a fellebbező érvelése ellentmondásban van az általa első fokon előadott észrevételekkel, mikor is azt állította, hogy az uniós bíróság már véglegesen határozott a felelősségátszállás kérdésében. E jogalap tehát új, és ennélfogva a fellebbezés szakaszában elfogadhatatlan.

 ii. A Bíróság álláspontja

109    A megtámadott ítélet 105–109. pontjából kitűnik, hogy a fellebbező az Elsőfokú Bíróság előtt a vitatott határozat megsemmisítése iránti kérelmének alátámasztására hivatkozott negyedik jogalapjával úgy érvelt, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat nem eredményezheti a Thyssen Stahl vitatott magatartásáért felelősség rá történő átszállását.

110    Márpedig kitűnik, hogy a fellebbező e jogalapot arra az esetre adta elő, amennyiben az Elsőfokú Bíróságnak el kellett volna utasítania a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjának azon értelmezését, amelyet a fellebbező a harmadik jogalapja keretében előadott, és amennyiben sem az említett ítélet, sem pedig a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet nem emelkedett volna e tekintetben jogerőre.

111    A megtámadott ítélet 139–147. pontjában az Elsőfokú Bíróság az említett negyedik jogalapot elutasította, anélkül hogy azt érdemben megvizsgálta volna a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontjában tett azon megállapításának jogerejére hivatkozva, miszerint a Bizottság az 1997. július 23‑i nyilatkozatra figyelemmel kivételesen jogosult volt megállapítani a fellebbezőnek a vitatott magatartásért való felelősségét.

112    Ennélfogva nem tiltható meg a fellebbezőnek, hogy fellebbezésében megkérdőjelezze ezen, az Elsőfokú Bíróság által első alkalommal a megtámadott ítéletben végzett értékelést, amely a vitatott határozat megsemmisítése iránti kérelmének alátámasztására hivatkozott negyedik jogalapja elutasításának alapját képezte.

113    Következésképpen a fellebbezés második jogalapja második részének alátámasztására hivatkozott első érv elfogadható.

b)     Az ügy érdeméről

 i. A felek érvei

114    Először is a fellebbező úgy érvel, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen értelmezte a jogerő elvét. Ezen elv, amely kimondja, hogy ugyanabban a tárgyban nem lehet a bírósághoz újból keresetet benyújtani, nem terjedhet a korábbi eljárásra vonatkozó jogvita tárgyán túl. Márpedig, mivel a jogvita tárgyát a kérelmek és az azok alapját képező tényállás határozza meg, az említett elv közigazgatási határozat vitatása esetén kizárólag a megtámadott határozatra vonatkozik. A fellebbező szerint ebből az következik, hogy a jogerő elve nem zárhat ki valamely új határozat ellen benyújtott keresetet, még akkor sem, ha a két érintett határozat tárgya ugyanaz.

115    A jelen ügyben a jogerő tehát mindenképpen csak az eredeti határozatra vonatkozik. A fellebbező szerint azon kérdést, hogy a Thyssen Stahl magatartása betudható volt‑e neki, a vitatott határozatban tehát újból meg kellett vizsgálni. E tekintetben a fellebbező hangsúlyozza, hogy a korábbi bírósági eljárásokban a védelemhez való jog megsértésére való hivatkozásra szorítkozott. A jogerő elvének az Elsőfokú Bíróság által elfogadott értelmezése ennélfogva megfosztja őt attól a lehetőségtől, hogy általa még nem hivatkozott jogalapokra hivatkozzon.

116    Továbbá a fellebbező úgy véli, hogy mivel visszavonta az 1997. július 23‑i nyilatkozatot, a Thyssen Stahl cselekményeiért való felelősség rá történő állítólagos átszállására vonatkozó tények a vitatott határozatra tekintettel az eredeti határozat elfogadását követően megváltoztak. Márpedig az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 147. pontjában megállapítottakkal ellentétben a ténybeli vagy jogi körülmények későbbi megváltozása semmiképpen nem hárítható el a jogerő elvével.

117    Másodszor a fellebbező úgy érvel, hogy a jogerő elvének az Elsőfokú Bíróság által elfogadott értelmezése sérti a védelemhez való jogot. Mivel az eredeti határozatot megsemmisítették, ugyanis a Thyssen Stahl magatartása neki való betudását illetően nem tartották tiszteletben a meghallgatáshoz való jogot, a fellebbező úgy véli, hogy e jogot az új eljárás révén kellett biztosítani. Márpedig, amennyiben kizárólag a jogerő alapján meg lehetne állapítani az említett magatartásért való felelősségét, semmi értelme nem lenne új kereset benyújtásának, ami a meghallgatáshoz való jogot így megfosztaná lényegétől.

118    A Bizottság úgy érvel, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogerő olyan ténybeli és jogi kérdésekhez kapcsolódik, amelyeket a szóban forgó ítélet ténylegesen vagy szükségszerűen eldöntött. A Bizottság kifejti, hogy mind az eredeti határozat ellen indított peres eljárás, mind pedig a megtámadott ítélet meghozatalához vezető peres eljárás szükségessé tette azon kérdés megvizsgálását, hogy a Bizottság az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján megállapíthatta‑e a fellebbező felelősségét a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértésért.

119    E nyilatkozat tehát az ezen eljárásokra vonatkozó jogvita tárgyát képezte, és a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 59. és 62. pontjában az Elsőfokú Bíróság megállapította a kérdéses betudhatóságot, amely megállapítást nem vitatták azon fellebbezés keretében, amelynek ezen ítélet a tárgyát képezte, sőt azt érdemben a Bíróság is megerősítette. A Bizottság, mivel az EK 233. cikk értelmében köteles megtenni a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket, köteles volt e megállapításokat figyelembe venni. Ezenkívül, mivel a vitatott határozatot ugyanazon közigazgatási eljárásban fogadták el, mint amely az eredeti határozat elfogadásához is vezetett, a fellebbező nem adhat elő ugyanazon tényállásra vonatkozóan különböző állításokat.

120    A Bizottság továbbá kiemeli, hogy amennyiben a jogerőre csak ugyanazon határozat megsemmisítése iránti új keresetet illetően lehetne hivatkozni, a jogerő csak a határozat első eljárás keretében való helybenhagyása esetén érvényesülne. Márpedig ezen elv eljárási hiba miatti megsemmisítés esetén is alkalmazandó, amennyiben egyes előzetes kérdésekről ennek keretében már határoztak.

121    A Bizottság szerint az 1997. július 23‑i nyilatkozat első alkalommal az Elsőfokú Bíróság előtti tárgyaláson történt visszavonása jogilag már nem volt lehetséges, mivel a vitatott határozatot időközben már elfogadták. Ennélfogva a felelősség átvállalása mint e határozat alapja már nem hárítható el. Ezenkívül a fellebbező ellentmond magának, amikor egyszerre állítja azt, hogy a jogerő csak a korábbi ítéletek eredeti határozatra kifejtett következményeihez kapcsolódik, és hogy a Bíróság a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 88. pontjában véglegesen megállapította, hogy a fellebbező az anyagi jog értelmében nem felelős.

122    Végül, mivel az eredeti határozatot eljárási hiba miatt megsemmisítették, a Thyssen Stahl felelősségének érvényes átvállalása nem teszi szükségessé a meghallgatáshoz való jog biztosítását, ugyanis a fellebbező maga nyilatkozott úgy, hogy nyilatkozata következményeinek tudatában vállalja a felelősséget.

 ii. A Bíróság álláspontja

123    A Bíróság számos alkalommal emlékeztetett egyrészről arra, hogy a jogerő elve mind az uniós, mind pedig a nemzeti jogrendben milyen jelentős szerepet tölt be (a C‑224/01. sz. Köbler‑ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑10239. o.] 38. pontja; a C‑234/04. sz. Kapferer‑ügyben 2006. március 16‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑2585. o.] 20. pontja és a C‑526/08. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 2010. június 29‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 26. pontja), másrészről pedig arra, hogy a jogerő csak azokhoz a ténybeli és jogi kérdésekhez kapcsolódik, amelyeket a szóban forgó bírósági határozat ténylegesen vagy szükségszerűen eldöntött (a fent hivatkozott Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítélet 27. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

124    A jelen ügyben ki kell emelni, hogy az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontjában kimondta:

„Hangsúlyozni kell, hogy nem vitatott, hogy [a fellebbező] 1997. július 23‑án tett nyilatkozatára figyelemmel a Bizottság kivételesen jogosult volt megállapítani ez utóbbi felelősségét a Thyssen Stahl terhére rótt, 1993 decembere és 1995. január 1‑je közötti jogsértő magatartásért. Meg kell ugyanis állapítani, hogy az ilyen nyilatkozat, amely többek között a vállalkozások közötti összefonódásokra jellemző gazdasági megfontolásokat tükröz, azzal jár, hogy azon jogi személy, amelynek a felelőssége alá helyezték valamely másik jogi személy tevékenységeit az említett tevékenységekből eredő jogsértés időpontját követően, a jogsértésért akkor is felelősséggel tartozik, ha azért főszabály szerint azon természetes vagy jogi személy tartozik felelősséggel, amely a jogsértés elkövetésének időpontjában az érintett vállalkozást irányította.”

125    Ebből következik, hogy az Elsőfokú Bíróság a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet említett 62. pontjában kimondta, hogy a kérdéses jogsértő magatartásért való felelősségnek az 1997. július 23‑i nyilatkozat által eredményezett átszállása jogszerű.

126    A megtámadott ítélet 139. és 140. pontjában az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy ennélfogva e jogkérdés jogerőre emelkedett, mivel arról az uniós bíróság ténylegesen határozott.

127    Ahogyan azonban a jelen ítélet 115. pontjából kitűnik, a fellebbező úgy érvel, hogy a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet, valamint a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyekben a védelemhez való jog megsértésére való hivatkozásra szorítkozott, következésképpen a jogerő elvének az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítéletben elfogadott értelmezése megfosztja őt attól a lehetőségtől, hogy általa még fel nem hozott jogalapokra hivatkozzon.

128    E tekintetben ki kell emelni, hogy a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 51. pontjában az Elsőfokú Bíróság maga is megállapította, hogy a fellebbező annak állítására szorítkozott, „hogy a Thyssen Stahl terhére rótt cselekményekkel kapcsolatban nem tartották tiszteletben a meghallgatáshoz való jogát”, és hogy „mint átvevő vállalta a [Thyssen Stahl] által esetlegesen elkövetett jogsértésekért való felelősséget”. Továbbá az említett ítélet 62. pontjában az Elsőfokú Bíróság hangsúlyozta, hogy a Thyssen Stahl felelősségének az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján a fellebbezőre történő átszállása nem vitatott.

129    E körülmények között meg kell állapítani, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat által eredményezett felelősségátszállás jogszerűsége nem képezte tárgyát a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló jogvitának.

130    Az ezen ügyben az Elsőfokú Bíróság előtt előadott érvekre tekintettel ugyanis az Elsőfokú Bíróság feladata annak értékelésére korlátozódott, hogy a fellebbező az 1997. július 23‑i nyilatkozat megtételével lemondott‑e, vagy sem azon jogáról, hogy a Thyssen Stahl jogsértő magatartásával kapcsolatban konkrétan meghallgassák.

131    Noha az Elsőfokú Bíróságnak ezen értékelés keretében meg kellett állapítania az említett nyilatkozat tartalmát, tehát megállapíthatta, hogy az e felelősségátszállás megvalósulását célozza, nem volt a feladata ezen ügylet jogszerűségének megítélése, mivel adott esetben a kereseten túlterjeszkedően határozott volna.

132    Ebből következik, hogy mivel az 1997. július 23‑i nyilatkozat értelmében vett említett felelősségátszállás jogszerűségének kérdésével nem fordultak az Elsőfokú Bírósághoz, a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontjában tett megállapítás az Elsőfokú Bíróság elé vitt jogvita keretén túl kimondott obiter dictumnak minősül, tehát nem döntött el jogkérdést sem ténylegesen, sem szükségszerűen. Ennélfogva nem emelkedhetett jogerőre.

133    Ezenkívül a jelen ítélet 96. és 102–106. pontjában kiemelésre került, hogy sem a fellebbezőnek a fent hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet alapjául szolgáló fellebbezése, sem pedig a Bizottság csatlakozó fellebbezése nem vonatkozott az 1997. július 23‑i nyilatkozat által eredményezett felelősségátszállás jogszerűségének kérdésére. Ennélfogva a Bíróság ez idáig e jogkérdésben nem határozott.

134    E megfontolásokra tekintettel meg kell állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 139–145. pontjában megállapította, hogy az említett felelősségátszállás jogszerűségének a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontjában az Elsőfokú Bíróság által elvégzett értékelése jogerőre emelkedett.

135    A fentiek összességéből következik, hogy – anélkül hogy meg kellene vizsgálni a fellebbező által előadott többi érvet – a fellebbezés második jogalapja második részének alátámasztása érdekében hivatkozott első érvet el kell fogadni.

136    Emlékeztetni kell azonban arra, hogy amennyiben az Elsőfokú Bíróság valamely ítéletének indokolása sérti az uniós jogot, de rendelkező része egyéb jogi indokok miatt megalapozottnak bizonyul, a fellebbezést el kell utasítani (a C‑210/98. P. sz., Salzgitter kontra Bizottság ügyben 2000. július 13‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑5843. o.] 58. pontja).

137    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az Elsőfokú Bíróság azáltal, hogy úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó felelősségátszállás jogszerűségének a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 62. pontjában az Elsőfokú Bíróság által elvégzett értékelése jogerőre emelkedett, elutasította az előtte felhozott negyedik jogalapot, amely az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján történt e felelősségátszállás jogszerűségére vonatkozott.

138    E körülmények között meg kell vizsgálni a fellebbezés második jogalapja második részének alátámasztása érdekében hivatkozott második érvet, amely lényegében a fellebbező által az Elsőfokú Bíróság előtt felhozott negyedik jogalapnak felel meg.

3.     A második jogalap második részének alátámasztása érdekében hivatkozott azon második érvről és a harmadik jogalap azon második részéről, amely az 1997. július 23‑i nyilatkozat által eredményezett felelősségátszállás hiányán és a „meghatározottság elvének” megsértésén alapul

a)     A felek érvei

139    A második jogalap második részének alátámasztására hivatkozott második érvével a fellebbező emlékeztet arra, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt úgy érvelt, hogy az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően nem állapítható meg az ő mint a Thyssen Stahl jogait és kötelezettségeit átvevő vállalkozás felelőssége, mivel a Thyssen Stahl továbbra is létezik. Mivel az Elsőfokú Bíróság az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján az ő felelősségét állapította meg, a fellebbező úgy érvel, hogy csupán azt nyilatkozta, hogy vállalja a Thyssen Stahl adósságaiért való polgári jogi felelősséget, és hogy e nyilatkozat – amennyiben az még mindig alkalmazandó, amiről nincs szó – nem teszi lehetővé a bírságokra vonatkozó jogból eredő felelősség rá történő átszállását.

140    A fellebbező kifejti, hogy a Bizottság őt nyilatkozattételre kérte, anélkül hogy tájékoztatta volna arról, hogy azt a bírság megfizetéséért való felelősség átszállásának alátámasztása érdekében kívánja felhasználni. A fellebbező e kérést úgy értelmezte, hogy az kizárólag a polgári jogi felelősségre vonatkozik. Az említett nyilatkozat Bizottság általi helytelen értelmezésének megszüntetése érdekében a fellebbező felvetette az Elsőfokú Bíróság előtti tárgyalásról készült jegyzőkönyvbe, hogy e nyilatkozatot visszavonja.

141    Mindenesetre az ilyen, valamely vállalkozás által tett magánnyilatkozat a fellebbező szerint nem alkalmas a kartelljog megsértéséért való felelősség átruházására, mivel a bírság a hatóságok által a törvény értelmében kiszabott szankciónak minősül, ideértve a szankcionált személy megjelölését is. A ius publicum privatorum pactis mutari non potest elve szerint sem a hatóságok, sem a vállalkozások nem sérthetik meg felelősségátszállás útján a bírság megfizetésére vonatkozó jogi kötelezettséget.

142    Végül a fellebbező a harmadik jogalapjának második részével úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság azáltal, hogy úgy ítélte meg, a vitatott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság az 1997. július 23‑i nyilatkozatra alapította a felelősségét, megsértette a „meghatározottság elvét”, mivel a lex lata semmilyen utalást nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a valamely vállalkozás által tett magánnyilatkozat a bírság megfizetéséért való felelősség átszállását eredményezheti, és e felelősségátszállás terjedelme és korlátai sincsenek meghatározva.

b)     A Bíróság álláspontja

143    Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogsértésért való felelősség főszabály szerint a kérdéses vállalkozást a jogsértés elkövetésének időpontjában irányító természetes vagy jogi személyt terheli, még akkor is, ha a jogsértést megállapító határozat elfogadása napján a vállalkozás tevékenysége már nem az ő felelőssége alá tartozik (a C‑248/98. P. sz., KNP BK kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑9641. o.] 71. pontja; a C‑279/98. P. sz., Cascades kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑9693. o.] 78. pontja; a C‑286/98. P. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑9925. o.] 37. pontja és a C‑297/98. P. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑10101. o.] 27. pontja).

144    Ami azon kérdést illeti, hogy milyen körülmények között szankcionálható mégis a jogsértést elkövető személytől eltérő jogalany a jogsértésért, a Bíróság korábban már kifejtette, hogy ez az eset áll fenn abban a helyzetben, amikor a jogsértést elkövető jogalany jogilag vagy gazdaságilag megszűnt létezni, mivel fennáll a veszélye annak, hogy nem bír elrettentő hatással egy olyan vállalkozással szemben kiszabott szankció, amely már nem folytat gazdasági tevékenységet (a C‑280/06. sz., ETI és társai ügyben 2007. december 11‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑10893. o.] 40. pontja).

145    A jelen ügyben egyrészről nem vitatott, hogy a tényállás időpontjában azon jogalany, amelynek a vitatott jogsértő magatartást betudták, a Thyssen Stahl részét képezte, és ez utóbbi irányítása alatt működött. Másrészről nem vitatott, hogy a vitatott határozat elfogadásának időpontjában a Thyssen Stahl jogilag továbbra is létezett, és továbbra is folytatott gazdasági tevékenységeket. Ebből következik, hogy a jelen ítélet 143. és 144. pontjában említett ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottságnak főszabály szerint a Thyssen Stahllal szemben kellett volna a kérdéses bírságot kiszabnia.

146    E tekintetben az ügy irataiból kitűnik, hogy a Bizottság a kérdéses jogsértő magatartás miatt eredetileg a Thyssen Stahl ellen indított eljárást, és a Bizottság még az érintett jogalanynak a fellebbezőre való átruházása után is a Thyssen Stahl ellen folytatta az említett magatartás miatt eljárást.

147    A Bizottság kifejtette, hogy az említett jogalanynak a fellebbezőre való átruházását követően mind a fellebbező, mind pedig a Thyssen Stahl nyomatékosan kérte, hogy a Bizottság az eljárást már csak a fellebbező ellen folytassa. Márpedig a Bizottság úgy vélte, hogy a Thyssen Stahl ellen indított eljárás megszüntetése csak akkor lehetséges, ha a fellebbező írásban vállalja a jogsértésért való felelősséget.

148    Ahogyan magának az 1997. július 23‑i nyilatkozatnak a jelen ítélet 15. pontjában említett szövegéből kitűnik, a fellebbező e nyilatkozatot azon kérésre válaszolva adta, hogy írásban vállalja a Thyssen Stahl terhére rótt jogsértő magatartásért való felelősséget. E nyilatkozatot saját szövege szerint ugyanis egyrészről a kérdéses kartell miatt indított eljárásra és a Bizottság kérésére tekintettel tették, másrészről pedig a nyilatkozat a fellebbezőnek a kérdéses ipari tevékenység átruházását követően a Thyssen Stahl korábbi cselekményei miatti felelősségére vonatkozott.

149    E szövegre tekintettel a fellebbező állításait, miszerint a Bizottság őt nyilatkozattételre kérte, anélkül hogy tájékoztatta volna arról, hogy azt a bírság megfizetéséért való felelősség átszállásának alátámasztása érdekében kívánja felhasználni, így a fellebbező e kérést úgy értelmezte, hogy az kizárólag a polgári jogi felelősségre vonatkozik, el kell utasítani. Meg kell állapítani ugyanis, hogy e nyilatkozattal a fellebbező kifejezetten megerősítette, hogy a kartell által érintett gazdasági tevékenységeket folytató vállalkozásként vállalni kívánja a jogsértő magatartásért való felelősséget azon bírságot illetően, amelyet a Bizottság az említett kartell miatt indított eljárás keretében kiszabhat.

150    E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy e körülmények között a fellebbező által az 1997. július 23‑i nyilatkozattal vállalt felelősségátszállás jogkövetkezménye a fellebbező számára – állításával ellentétben – tökéletesen pontos és előrelátható volt.

151    Továbbá az ügy irataiból kitűnik egyrészről, hogy a Bizottság e nyilatkozatra támaszkodott a főszabály szerint a Thyssen Stahlt terhelő bírság fellebbezőre való kiszabásakor, másrészről pedig, hogy a fellebbező az eredeti határozat elleni keresetében nem támadta a Bizottság e jogügyletét, és a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet ellen benyújtott fellebbezésében nem kérdőjelezte meg az Elsőfokú Bíróságnak az említett ítélet 62. pontjában tett azon állítását sem, miszerint a Bizottság az említett nyilatkozatra figyelemmel kivételesen jogosult volt megállapítani a fellebbezőnek a Thyssen Stahl jogsértő magatartásáért való felelősségét.

152    Ahogyan ugyanis a Bizottság érvel, kitűnik, hogy a fellebbező a vitatott határozat elfogadásához vezető eljárás keretében megküldött kifogásközlésre adott válaszban, tehát abban a szakaszban, amikor a jogsértő magatartásra vonatkozó eljárás a Thyssen Stahllal szemben elévült, állította először azt, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozattal nem vállalja a Thyssen Stahl jogsértő magatartásáért való felelősséget. Továbbá a fellebbező a megtámadott ítélet meghozatalához vezető eljárásban az Elsőfokú Bíróság előtti tárgyaláson jelentette be először, hogy az említett nyilatkozatot visszavonja.

153    A jelen ügy e sajátos és különleges körülményei között, azaz először is, mivel a Thyssen Stahlhoz tartozó, a rozsdamentes acéllemezek piacán tevékenykedő jogalanyt a fellebbezőre ruházták, másodszor az 1997. július 23‑i nyilatkozat miatt, amellyel a fellebbező kifejezetten megerősítette a Bizottságnak, hogy az említett jogalany átvevőjeként vállalni kívánja a jogsértő magatartásért való felelősséget azon bírságot illetően, amelyet a Bizottság kiszabhat, harmadszor pedig azon körülmény miatt, hogy a fellebbező – noha arra többször is alkalma volt – nem kifogásolta az említett nyilatkozat Bizottság általi értelmezését azelőtt, hogy a jogsértő magatartás miatti eljárás a Thyssen Stahllal szemben elévült volna, meg kell állapítani, hogy a Bizottság megállapíthatta a fellebbező felelősségét a Thyssen Stahl terhére rótt magatartásért, és kiszabhatta rá a kérdéses bírságot.

154    Továbbá meg kell állapítani, hogy a fellebbező állításával ellentétben az 1997. július 23‑i nyilatkozatot az Elsőfokú Bíróság előtti tárgyalás szakaszában már nem lehetett visszavonni. Az említett nyilatkozat tartalma ugyanis, amely annak lehetővé tételére irányult, hogy a Bizottság az említett bírságot ne a Thyssen Stahllal, hanem a fellebbezővel szemben szabja ki, kizárta a visszavonás lehetőségét abban az időpontban, amikor a Bizottság e nyilatkozat alapján a vitatott határozat elfogadásával már ténylegesen kiszabta a bírságot a fellebbezőre.

155    E tekintetben ki kell fejteni, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat visszavonhatatlanná válása nem zárja ki azt, hogy a fellebbező az uniós bíróságok előtt keresettel vitassa a nyilatkozat tartalmának értelmezését – ahogyan a fent hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 64–66. pontjából kitűnik –, illetve a ténybeli vagy jogi körülményeknek a Bizottság előtti közigazgatási eljárás során történt kifejezett vagy hallgatólagos elismerését, mivel e visszavonhatatlanság nem korlátozhatja magának az Elsőfokú Bíróság előtti keresetindítás jogának gyakorlását, amellyel a természetes vagy jogi személyek az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján rendelkeznek (a C‑407/08. P. sz., Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2010. július 1‑jén hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 90. pontja).

156    A fentiek összességére tekintettel a fellebbezés második jogalapja második részének alátámasztása érdekében hivatkozott második érvet, amely lényegében a fellebbező által az Elsőfokú Bíróság előtt felhozott negyedik jogalapnak felel meg, és a harmadik jogalap második részét el kell utasítani.

157    E körülmények között, és mivel a megtámadott ítélet indokolása sérti az uniós jogot, de ezen ítélet rendelkező része egyéb jogi indokok miatt megalapozott, úgyhogy a fellebbezést el kell utasítani (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Salzgitter kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 58. pontját), az Elsőfokú Bíróság által elkövetett, és a jelen ítélet 134. pontjában megállapított téves jogalkalmazás nem hat ki a jelen fellebbezés vizsgálatára.

C –  Az elévülést szabályozó rendelkezések megsértésére alapított, negyedik jogalapról

1.     A felek érvei

158    A fellebbező úgy érvel, hogy az Elsőfokú Bíróság azáltal, hogy a megtámadott ítélet 193–214. pontjában elutasította a hetedik jogalapját, megsértette az Európai Szén‑ és Acélközösséget létrehozó szerződés alkalmazási területén lefolytatott eljárásokkal és végrehajtással kapcsolatos elévülésről szóló, 1978. április 6‑i 715/78/ESZAK bizottsági határozat (HL L 94., 22. o.) 1. cikkének (1) bekezdését.

159    A fellebbező úgy véli, hogy mivel e rendelkezés előírja, hogy a jogsértés megszűnését követő öt évvel az eljárások elévülnek, és mivel a kérdéses jogsértés a Thyssen Stahl tevékenységének a fellebbezőre való átruházásával 1994. december 31‑én megszűnt, a jogsértés 1999‑ben elévült. A fellebbező hozzáteszi, hogy amennyiben az említett megszűnés időpontjaként azon időpontot állapítanák meg, amikor a többi résztvevő megszüntette a jogsértést, azaz 1998 folyamán, az elévülés 2003‑ban következett volna be. Kifejti, hogy ugyanez a helyzet az 1/2003 rendelet 25. cikkének, valamint az eljárások időtartamának korlátozásáról, valamint az Európai Gazdasági Közösség szállításra és versenyre vonatkozó szabályai alapján kezdeményezett szankciók végrehajtásáról [helyesen: az Európai Gazdasági Közösség szállításra és versenyre vonatkozó szabályai alapján kezdeményezett eljárásoknak és meghozott szankciók végrehajtásának elévüléséről] szóló, 1974. november 26‑i 2988/74/EGK tanácsi rendeletnek (HL L 319. 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 1. kötet, 61. o.) az alkalmazása esetén is.

160    A fellebbező előadja, hogy a Thyssen Stahl vonatkozásában nem következett be semmilyen, a 715/78 határozat 2. cikke szerinti, az elévülést megszakító cselekmény. Továbbá az elévülés az említett határozat 3. cikke értelmében nem nyugodott, mivel a Thyssen Stahl az eredeti határozat ellen nem nyújtott be keresetet, és a fellebbező által benyújtott kereset a Thyssen Stahl vonatkozásában nem eredményezi az elévülés nyugvását, mivel a nyugvás csak inter partes vált ki joghatást.

161    Amennyiben az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy meg kell vizsgálni az elévülésnek a fellebbező vonatkozásában való nyugvását, mivel az 1997. július 23‑i nyilatkozatra tekintettel úgy kellett tekinteni, hogy maga a fellebbező követte el a kérdéses jogsértést, a fellebbező emlékeztet arra, hogy szerinte a rá rótt felelősség nem olyan típusú felelősség, mint amely valamely másik vállalkozást átvevő vállalkozást terhel, hanem legfeljebb helyettesítő felelősség. Márpedig a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértés olyan elkülönülő jogsértés, amely jogsértésért való felelősséget ezt követően a fellebbezőre hárították.

162    E tekintetben a fellebbező kiemeli, hogy maga az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a Thyssen Stahl felelősségének az 1997. július 23‑i nyilatkozat értelmében való átvállalása nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy az általa és a Thyssen Stahl által elkövetett két jogsértés egyetlen jogsértésnek minősül. A fellebbező ebből arra következtet, hogy a két jogsértés az elévülést illetően sem tekinthető úgy, hogy olyan egyetlen jogsértésnek minősülnek, amelynek joghatása kizárólag az általa tett eljárási cselekményektől függ.

163    Továbbá az Elsőfokú Bíróság által a C‑294/98. P. sz., Metsä‑Serla és társai kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletre (EBHT 2000., I‑10065. o.) való hivatkozás a fellebbező szerint hatástalan, mivel az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben a Bíróságnak arról kellett határoznia, hogy egyetemlegesen kiszabható‑e bírság két vállalkozásra azért, mert egyetlen gazdasági egységet alkotnak. Márpedig e körülmények semmilyen összefüggésben nincsenek a jelen ügy körülményeivel, amelyek a felelősségnek kizárólag az 1997. július 23‑i nyilatkozat alapján való átszállására vonatkoznak.

164    Végül, még ha feltételezzük is, hogy úgy tekinthető, hogy a kérdéses jogsértést maga a fellebbező követte el, e körülmény nincs hatással az elévülésre. Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a kartelljogban a felelősség átszállásának feltétele, hogy megállapítsák valamely személy felelősségét egy másik személy által tanúsított versenyellenes magatartásért. A fellebbező ebből arra következtet, hogy még ha át is szállt a bírság megfizetésére vonatkozó kötelezettség, ezen, más magatartásáért való felelősség jogkövetkezményei továbbra is a jogsértés eredeti elkövetőjének eljárási cselekményeitől függnek.

165    A fellebbező kifejti, hogy a jogsértés eredeti elkövetőjének a felelősség elhárítását vagy csökkentését lehetővé tevő cselekményei, úgymint az engedékenység iránti kérelmek, éppen e körülmény miatt kötik azon harmadik személyt, akire a felelősség átszállt, és vele szemben joghatással járnak. Ugyanígy, ha az említett eredeti elkövető jogsértése ez utóbbival szemben elévül, e jogkövetkezmény nem hárítható el a felelősség harmadik személyre való átszállásával.

2.     A Bíróság álláspontja

166    Egyrészről emlékeztetni kell arra, hogy mind a 715/78 határozat 1. cikkének (1) bekezdése, mind pedig az 1/2003 rendelet 25. cikkének (1) bekezdése a Bizottság azon hatáskörét, hogy a versenyjogi rendelkezések megsértéséért bírságot szabjon ki, ötéves elévülési időhöz köti, amely a 715/78 határozat 1. cikkének (2) bekezdése és az 1/2003 rendelet 25. cikkének (2) bekezdése szerint a jogsértés elkövetésének vagy megszűnésének napján kezdődik, és amely a 715/78 határozat 2. és 3. cikke, valamint az 1/2003 rendelet 25. cikkének (3)–(6) bekezdése értelmében megszakadhat vagy nyugodhat.

167    Másrészről meg kell állapítani, hogy a vitatott határozat kizárólag a fellebbezővel szemben szab ki bírságot. E körülmények között az elévülés csak az ő vonatkozásában vizsgálható.

168    Közelebbről, noha a fellebbező helyesen hivatkozik arra, hogy a Thyssen Stahl egyes cselekményei vele szemben továbbra is joghatásokkal járhatnak, és az e vállalkozással szembeni elévülés felelősségátszállás révén nem hárítható el, ebből nem következik az, hogy az elévülést az említett vállalkozással vonatkozásában kell megvizsgálni.

169    Ebből következik, hogy el kell utasítani a fellebbező azon érvelését, miszerint az Elsőfokú Bíróságnak a Thyssen Stahl vonatkozásában kellett volna határoznia az elévülésről.

170    Következésképpen, mivel a fellebbező nem vitatja azon tényt, hogy a Bizottság az eredeti határozatot vele szemben az ötéves elévülési időn belül fogadta el, és nem hivatkozott semmilyen érvre, miszerint az Elsőfokú Bíróság az elévülés vele szembeni megszakadása és nyugvása időszakának értékelésekor hibát követett volna el, a negyedik jogalapot el kell utasítani.

D –  A bírság összegének kiszámítását szabályozó elvek megsértésére alapított, ötödik jogalapról

1.     A felek érvei

171    A fellebbező előadja, hogy az Elsőfokú Bíróság azáltal, hogy a megtámadott ítélet 295–315. pontjában elutasította a tizedik jogalapot, megsértette az engedékenységi közleményt. A fellebbező szerint az eljárás során való egész együttműködésének nagyobb további bírságcsökkentést kellett volna eredményeznie, mint amely 20%‑os csökkentést az eredeti határozat elfogadásához vezető eljárás keretében való együttműködésére tekintettel az említett közlemény D. pontja alapján kapott. E tekintetben hangsúlyozza, hogy elismerte a tényállást és az ESZAK 65. cikk (1) bekezdésének megsértését.

172    A fellebbező érvelését nem kérdőjelezheti meg az Elsőfokú Bíróságot annak megállapítására vezető megfontolások egyike sem, hogy a fellebbező magatartása nem bizonyít valódi együttműködési szándékot.

173    Ami azon érvet illeti, miszerint a tényállás vitatásának hiánya nem vonatkozott az 1993/1994‑es időszakra, és egyáltalán nem volt hasznos, mivel a fellebbező nem ismerte el a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértésért való felelősségét, a fellebbező egyrészről kiemeli, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt előadta, hogy ezen időszakra vonatkozóan nem vitatja a tényállást. Másrészről a fellebbező úgy érvel, hogy a kérdéses jogsértést a második eljárás keretében újból bizonyítani kellett, és az említett vitatás hiánya ennélfogva megkönnyítette a Bizottságnak a tényállás bizonyítására vonatkozó feladatát.

174    Ami azon megfontolást illeti, miszerint a fellebbező vitatta a Bizottság arra vonatkozó hatáskörét, hogy 2002. július 23. után az ESZAK 65. cikk (1) bekezdése alapján szankciót szabjon ki, a fellebbező hangsúlyozza, hogy e kérdés nem a tényállás bizonyítására, hanem jogi értékelésre, ennélfogva jogkérdésre vonatkozik. Márpedig, mivel a Bizottságnak a megállapított tényállást jogilag mindenképpen megfelelően kell értékelnie, azon tény, hogy az érintett személyek ezen értékelést vitatják‑e, vagy sem, nem minősülhet sem hátrányosnak, sem pedig hasznosnak.

175    Ami azon körülményt illeti, hogy a fellebbező az eredeti eljárás megindítása óta először tagadta az 1997. július 23‑i nyilatkozat érvényességét, a fellebbező egyrészről kiemeli, hogy nem vitatta e nyilatkozat létét, hanem azon jogi értékelés védelmére szorítkozott, miszerint az említett nyilatkozat nem tette lehetővé a Thyssen Stahl által elkövetett jogsértésért való felelősségének megállapítását. Másrészről azt állítja, hogy az Elsőfokú Bíróság előtt előadta, hogy már az eredeti határozat elfogadásához vezető eljárásban azt állította, hogy az említett nyilatkozat nem értelmezhető úgy, hogy igazolja a bírság megfizetéséért való felelősség átszállását.

2.     A Bíróság álláspontja

176    Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a bírság összegének az engedékenységi közlemény alapján való csökkentése csak akkor igazolt, ha az átadott információk és az érintett vállalkozás magatartása úgy tekinthető, hogy valódi együttműködést jelent a részéről (a C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P.–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítélet [EBHT 2005., I‑5425. o.] 395. pontja).

177    Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy az EK 229. cikk és az 1/2003 rendelet 31. cikke értelmében az Elsőfokú Bíróság törölheti, csökkentheti vagy növelheti a kiszabott bírságot vagy kényszerítő bírságot, mivel korlátlan felülvizsgálati jogkörben határoz az olyan határozatok ellen benyújtott keresetekről, amelyekben a Bizottság bírságot vagy kényszerítő bírságot állapított meg.

178    Ennélfogva, amikor az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 305–314. pontjában kimondta, hogy a Bizottság helyesen állapította meg, hogy a fellebbező nem részesülhet további, a már nyújtott 20%‑nál nagyobb mértékű bírságcsökkentésben, korlátlan felülvizsgálati jogkörében eljárva ténybeli értékelést végzett. A Bizottság tehát megalapozottan érvel úgy, hogy a fellebbező a jelen jogalappal az Elsőfokú Bíróság által tett ténybeli megállapításokat és a bizonyítékok általa való értékelését kérdőjelezi meg.

179    E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EK 225. cikkből és a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdéséből az következik, hogy kizárólag az Elsőfokú Bíróság rendelkezik hatáskörrel egyrészt a tényállás megállapítására, kivéve ha megállapításainak tárgyi pontatlansága a hozzá benyújtott eljárási iratokból ered, másrészt a tények értékelésére. Amint az Elsőfokú Bíróság megállapította vagy értékelte a tényállást, az EK 225. cikk értelmében a Bíróság rendelkezik hatáskörrel a tények jogi minősítésének és az abból az Elsőfokú Bíróság által levont jogkövetkezményeknek a felülvizsgálatára (a C‑551/03. P. sz., General Motors kontra Bizottság ügyben 2006. április 6‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑3173. o.] 51. pontja, valamint a C‑74/10. P. és C‑75/10. P. sz., EREF kontra Bizottság egyesített ügyekben 2010. szeptember 29‑én hozott végzés 41. pontja).

180    A Bíróság kifejtette továbbá, hogy a tények értékelése, az Elsőfokú Bíróság előtt bemutatott bizonyítékok elferdítésének esetét kivéve, nem minősül a Bíróság felülvizsgálatának hatálya alá tartozó jogkérdésnek (a C‑397/03. P. sz., Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben 2006. május 18‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑4429. o.] 85. pontja, valamint a fent hivatkozott EREF kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott végzés 42. pontja).

181    Márpedig a fellebbező nem adott elő semmilyen, a bizonyítékok Elsőfokú Bíróság általi elferdítésének alátámasztására alkalmas érvet.

182    Azon érvet illetően ugyanis, miszerint az Elsőfokú Bíróság tévesen állapította meg, hogy a tényállás vitatásának hiánya nem vonatkozik az 1993/1994‑es időszakra, ki kell emelni, hogy a megtámadott ítélet 306. pontjából és 307. pontjának első mondatából kitűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság az említett 307. pont második mondatában nem azt állapította meg, hogy a kifogásközlésre adott válasz 75. pontja nem terjed ki ezen időszakra, hanem azt, hogy e 75. pont nem kellően pontos és egyértelmű ahhoz, hogy a Bizottság számára hasznos legyen.

183    Továbbá, amennyiben a fellebbező úgy érvel, hogy már az eredeti határozat elfogadásához vezető eljárás megindulásától fogva azt állította, hogy az 1997. július 23‑i nyilatkozat nem értelmezhető úgy, hogy igazolja a kérdéses bírság megfizetéséért való felelősség átszállását, a jelen ítélet 152. pontjában már megállapításra került, hogy erről nincs szó.

184    E körülmények között az ötödik jogalapot el kell utasítani.

185    Ebből következik, hogy a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani.

VII –  A költségekről

186    Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 118. cikke alapján a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a fellebbező pervesztes lett, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a fellebbezéssel kapcsolatban felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

1)      A Bíróság a fellebbezést elutasítja.

2)      A Bíróság a ThyssenKrupp Nirosta GmbH‑t kötelezi a költségek viselésére.

Aláírások

---

* Az eljárás nyelve: német.