I – Bevezetés

II – Jogi háttér

A – A közösségi jog

B – A nemzeti jog

III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

IV – Bíróság előtti eljárás

V – A felek főbb érvei

A – Az első kérdésről

B – A második kérdésről

VI – Jogi értékelés

A – Az első kérdésről

1. Bevezető megjegyzések

2. A fizetett éves szabadsághoz való jog mint szociális alapjog

3. A minimális fizetett éves szabadsághoz való jog a közösségi jogban

a) A Közösség hatásköre a norma által nyújtott oltalom terjedelmének megállapítása tekintetében

b) A közösségi jog által biztosított védelem szintje

c) A 132. ILO-Egyezményben biztosított védelem szintje

4. A munkajogi jogoknak a minimális fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlását korlátozó csorbításának tilalma

a) A 132. ILO-Egyezmény szerinti, jogok csorbítására vonatkozó tilalom

b) Az ítélkezési gyakorlat által kidolgozott elvek átvehetősége

c) A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének értelmével és céljával való összeegyeztethetetlenség

5. Következtetések

B – A második kérdésről

VII – Végkövetkeztetések

1.

A House of Lords 2006. december 13-i határozatával az EK 234. cikk alapján a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) (a továbbiakban: 2003/88 irányelv) 7. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozóan két kérdést terjesztett az Európai Közösségek Bírósága elé előzetes döntéshozatalra.

2.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések a brit adó- és vámhatóság (HM Revenue and Customs) egykori, illetve jelenleg is foglalkoztatott munkavállalói (felperesek) és az említett hatóság (alperes) között kialakult jogvita keretében merülnek fel, amelyben az Egyesült Királyság polgári ügyekben eljáró legfelsőbb fellebbviteli bíróságának a felperesek éves fizetett szabadságra, illetve annak pénzben történő megváltásához való, alperessel szembeni jogának fennállásáról kell döntést hoznia.

3.

Ezek a kérdések lényegében arra vonatkoznak, hogy a betegségből kifolyólag távollévő munkavállaló a betegszabadság ideje alatt jogosult-e a fizetett éves szabadságra, és mennyiben igényelhet a munkavállaló adott esetben a munkaviszony megszűnésekor szabadság helyébe lépő pénzjuttatást, amennyiben a kérdéses szabadságév egészében vagy annak egy része alatt betegségből eredően távol maradt.

4.

A 2003/88 irányelv 2004. augusztus 2-án a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-i 93/104/EK irányelv ( 3 ) helyébe lépett. Célja az előző irányelvhez hasonlóan a munkaidő megszervezésével kapcsolatos minimális biztonsági és egészségügyi követelmények megállapítása. A korábbi irányelvből módosítás nélkül átvett 7. cikke a következőt mondja ki:

„Éves szabadság

(1)   A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.

(2)   Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”

5.

A 2003/88 irányelv 17. cikke előírja, hogy egyes rendelkezésektől a tagállamok eltérhetnek. A 7. cikk nem tartozik azon előírások közé, amelyektől az irányelv eltérést enged.

6.

Az Egyesült Királyságban a 2003/88/EK irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, illetve részben az irányelv 7. cikkének (2) bekezdését az 1998-as Working Time Regulations (SI 1998/1833) (munkaidőről szóló rendelet, a továbbiakban: WTR) 13. és 16. cikke ülteti át. A 2001-es Working Time (Amendment) Regulations (SI 2001/3256) (a munkaidőről szóló rendeletet módosító rendelet) által bevezetett (vonatkozó) módosítással az alábbiakat mondja ki:

„13. cikk

(1)   Az (5) bekezdésnek megfelelően a munkavállaló egy szabadságév alatt 4 hét éves szabadságra jogosult.

[…]

(5)   Amennyiben a munkavállaló foglalkoztatásának kezdete a (vonatkozó szerződés értelmében) az első szabadságév kezdeténél későbbi időpont, a munkavállalót az adott szabadságévben megillető éves szabadság az (1) bekezdés szerinti időszaknak a munkavállaló munkakezdésétől az adott szabadságévből még hátralevő idő alapján számított arányos részével egyenlő.

[…]

(9)   A munkavállalót jelen szabály alapján megillető éves szabadságot részletekben is ki lehet venni, de

[…]

16. cikk

(1)   A munkavállaló a 13. cikk alapján őt megillető bármely éves szabadság alapján térítésre jogosult, melynek összege a szabadság minden hete alapján egyheti munkabérnek felel meg.”

7.

Az „egyheti munkabér” kiszámításának módját jogszabály írja elő. Ez nagyjából a munkavállaló egyheti rendes keresetével egyenlő.

8.

A WTR 13. cikke alapján őt megillető éves szabadsággal való rendelkezés céljából a munkavállaló a WTR 15. cikke alapján köteles előzetesen értesíteni munkáltatóját. Ennek vonatkozó részei értelemében:

„(1)   A munkavállaló a 13. cikk szerint őt megillető szabadságot az általa kiválasztott napon, a munkáltató (3) bekezdés szerint történő értesítésével és a (2) bekezdés alapján munkáltatója által előírt bármely feltételt tiszteletben tartva veheti ki.

(2)   A munkáltató a (3) bekezdéssel összhangban történt értesítéssel előírhatja a munkavállalónak, hogy egy meghatározott napon

(3)   Az (1) vagy (2) bekezdésben említett értesítés

(4)   Az adott időpont a (3) bekezdés vonatkozásában

9.

A WTR 14. cikke a munkaviszony megszűnésének esetére vonatkozik. Ennek vonatkozó része értelmében:

„(1)   Jelen cikk alkalmazandó, amennyiben

(2)   Amennyiben a munkavállaló által kivett szabadság aránya kisebb, mint a szabadságévből eltelt időszak aránya, a munkáltató a (3) bekezdés szerint köteles a szabadság helyett pénzbeli megváltást fizetni.

(3)   A (2) bekezdés szerinti kifizetésnek

10.

Az alapügy minden felperese az alperes alkalmazásában állt. A munkavállalókat két csoportba lehet sorolni. ( 4 )

11.

Az első csoport tagja S. Kahn. Több hónapon keresztül határozatlan idejű betegszabadságon volt, amelynek során táppénzt kapott. 2003. október 10-én, e betegszabadság idején értesítette munkáltatóját, hogy 2003. november 17-tőldecember 11-ig 20 nap fizetett éves szabadságot kíván kivenni. Munkáltatója elutasította kérelmét. Ezt követően S. Kahn keresetet nyújtott be az Employment Tribunalhoz (munkaügyi bíróság) és a WTR 13. cikke alapján előadta, hogy jogosult éves szabadságra, valamint a WTR 16. cikke alapján fizetés is jár neki ez idő alatt. Az Employment Tribunal helyt adott kérelmének, és munkáltatóját 595,32 font megfizetésére kötelezte.

12.

K. Ainsworth, S. Kilic és M. Thwaites a második csoporthoz tartozik. Valamennyiüket elbocsátotta munkáltatójuk. Mindannyian tartós betegszabadságon voltak, és az elbocsátás évében is végig betegszabadságon voltak. Egyikük sem vett ki éves szabadságot az említett évben. Keresetet nyújtottak be az Employment Tribunalhoz, amelyben a WTR-nek a munkavállalók munkaviszony megszűnésekor fennálló helyzetére vonatkozó 14. cikke alapján követelték a nekik járó összeg kifizetését. Az Employment Tribunal minden esetben helyt adott kérelmüknek és a WTR 14. cikkének (3) bekezdésében szereplő képlet alapján kiszámította az esedékes tartozás összegét. Ennek alapján K. Ainsworth-nak 16,14 fontot, S. Kilic-nek 454,74 fontot, M. Thwaites-nek pedig 967,14 fontot ítélt meg.

13.

Az alperes e határozatokkal szemben fellebbezést nyújtott be az Employment Appeals Tribunalhoz (munkaügyi fellebbviteli bíróság). Jóllehet ez a bíróság elutasította a fellebbezést, megengedte a Court of Appeal előtti jogorvoslatot.

14.

A Court of Appeal az ügyeket együtt tárgyalta, és mindegyik esetben helyt adott a munkáltató fellebbezésének. Többek között az alábbiakról határozott:

15.

A munkavállalók ezt követően jogorvoslati kérelmet nyújtottak be a House of Lordshoz. A House of Lords a felek meghallgatását követően abból indul ki, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezése vitatott. Álláspontja szerint bár a jelen eljárásban felmerült kérdések és a C-350/06. sz. Schultz-Hoff-ügyben felmerült kérdések között van átfedés, azok bizonyos tekintetben mégis eltérnek. A Bíróság által a C-350/06. sz. Schultz-Hoff-ügyben adott válaszok tehát a jelen jogorvoslati eljárásban felmerült kérdések szempontjából nem feltétlenül elegendőek az ügy megoldásához. Ezért annak érdekében, hogy a jogorvoslati kérelemről dönteni tudjon, úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

16.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2006. december 20-án érkezett a Bíróság Hivatalához.

17.

A Bíróság alapokmányának 23. cikkében megállapított határidőn belül az alapeljárás felperesei, az Egyesült Királyság Kormánya, a Szlovén Köztársaság kormánya, a Belga Királyság kormánya, az Olasz Köztársaság kormánya, a Lengyel Köztársaság kormánya és a Cseh Köztársaság kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága terjesztett elő írásbeli észrevételeket.

18.

A 2007. november 20-án megtartott tárgyaláson megjelent az alapeljárás felpereseinek, az Egyesült Királyság Kormányának, a Holland Királyság kormányának, valamint a Bizottságnak a perbeli képviselője, hogy szóbeli észrevételeket tegyen.

19.

A felperesek álláspontja alapján a fizetett éves szabadság esetében – ahogy az a 2003/88 irányelv 7. cikkében szerepel – olyan szociális alapjogról van szó, amelytől nem lehet eltérni. Amikor a munkavállalót megfosztják attól a jogától, hogy bizonyos időszakot szabadságként jelöljön meg, figyelmen kívül hagyják a 2003/88 irányelv célját, amely a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek a munkaidőre vonatkozó nemzeti előírások közelítésével történő javítását tűzi ki. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából továbbá az következik, hogy a közösségi jog által biztosított szabadsághoz való jog nem sérthet egy másik, eltérő célt szolgáló, a közösségi jog által garantált szabadsághoz való jogot. Végezetül a 2003/88 irányelv 7. cikkének olyan értelmezése, mely szerint a betegség miatti távollét az éves szabadsághoz való jog elvesztéséhez, illetve csökkenéséhez vezethet, megnehezíti e jog tényleges gyakorlását.

20.

A Belga Királyság kormánya, a Cseh Köztársaság kormánya, a Szlovén Köztársaság kormánya és az Egyesült Királyság Kormánya ettől eltérő álláspontot képvisel.

21.

A belga kormány véleménye szerint az irányelv céljára tekintettel az első kérdésre nemleges válasz adandó. Az irányelv célja – vagyis a munkakörülmények javítása a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme érdekében – kiolvasható többek között az irányelv és az elődjének minősülő, 93/104 irányelv preambulumbekezdéseiből, az irányelvtervezet indokolásából, az irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből és az annak jogalapjául szolgáló EK 137. cikkből. Ezt a célt az ítélkezési gyakorlat megerősítette. Az első kérdés igennel történő megválaszolása ennek a célnak mond ellent, mivel annak lehetősége, hogy a betegségből eredő távollét tartama alatt éves szabadságot vegyenek ki, nem járul hozzá a munkakörülmények javításához. A cél értelemszerűen csak akkor érhető el, ha a szabadságot a tényleges munkavégzés vagy a munkakötelezettség teljesítése során veszik igénybe. Ezen túlmenően a kérdésekre a tagállami ítélkezési és joggyakorlat vonatkozik.

22.

A cseh kormány is az első kérdésre adandó nemleges válasz mellett érvel. Arra mutat rá, hogy az irányelv nem említi kifejezetten a munkavállaló jogát arra, hogy betegsége alatt szabadságot vegyen ki, így az első kérdés megválaszolásakor a közösségi jogalkotó szándéka a döntő. A meghatározó kérdés az, hogy abszolút mértékben és a fennálló jogi helyzettől függetlenül tiszteletben kell-e tartani a munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való jogát minden tagállamban. Erre nemleges válasz adandó. A szabadsághoz való jogot csak a konkrét tagállami jog keretében biztosítják, mivel az irányelv általános célját különböző módokon lehet elérni. A jelen jogvitában felvetett kérdések nem magának a fizetett éves szabadsághoz való jognak a létére vonatkoznak, hanem csupán a szabadság biztosításának módozatait érintik, melyek szabályozása egyedül a nemzeti jogra tartozik.

23.

A szlovén kormány álláspontja szerint a kérdést az éves szabadság céljának fényében kell vizsgálni, amely a munkavállaló egészségének rövid- és hosszútávú megőrzésében áll. Az irányelv célja kiolvasható annak preambulumbekezdéseiből és a Bíróság ítélkezési gyakorlatából is, mely szerint az éves szabadsághoz való jog különös jelentőséggel bíró szociális jogi alapelv, amitől csak az irányelv által kivételként előírt esetekben lehet eltérni. A 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése nem teszi lehetővé a határozatlan ideje betegszabadságon lévő munkavállalónak, hogy e hosszabb távollétet éves szabadságként határozza meg, továbbá azt sem, hogy éves szabadságát betegségből eredő távolléte alatt vegye ki, mivel az éves szabadság és a betegszabadság egymást céljaikból kifolyólag kizárják.

24.

A brit kormány álláspontja szerint a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelme és célja abban áll, hogy szabadság biztosításával a ténylegesen munkát végzők egészségét óvja. Azon munkavállalók számára, akik ténylegesen nem végeznek munkát, a szabadság semmilyen haszonnal nem jár, így felmerül a kérdés, hogy „honnan kívánnak szabadságra menni”.

25.

Valójában a betegség tartama alatt járó éves szabadság kérdése esetében a bér folyamatos fenntartásának kérdéséről van szó, ami rendes szabadság esetében magasabb, mint a betegség idején járó táppénz. Ez a pénzügyi szempont azonban az irányelvnek a munkavállaló egészségének védelmét biztosító céljára tekintettel irreleváns. A betegség miatt távollévő munkavállaló részére a rendes szabadság idejére járó juttatás kifizetése a munkavállalóra nézve jogtalan előnyt, a munkáltatóra nézve pedig jogtalan fizetési terhet jelent. Továbbá az ilyen kompenzáció kifizetésére vonatkozó kötelezettség azzal a nem kívánt hatással járhat, hogy a munkáltató hosszabb betegség esetén – e költségek kockázatának elkerülése érdekében – inkább megszünteti a munkaszerződést.

26.

Az Olasz Köztársaság kormánya, a Lengyel Köztársaság kormánya valamint a Bizottság valamelyest árnyaltabb álláspontot képvisel.

27.

Az olasz kormány úgy érvel, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a határozatlan idejű betegszabadságon lévő munkavállalónak joga van a szabadságra vonatkozó jogosultság keletkezésének évén túl is igénybe venni az éves szabadságot, mivel a közösségi jog elveivel nem egyeztethető össze a szabadsághoz való jog megszűnése, ha a munkavállaló egészségügyi okokból igazoltan maradt távol. Az olasz kormány a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozik, amely szerint a különböző, közösségi jog által biztosított szabadság-időtartamok adott év végéig történő halmozódása esetében elkerülhetetlen a szabadságok következő naptári évre történő átvitele. Az éves szabadság és a betegszabadság különböző célja ugyancsak kizárja, hogy a munkavállaló éves szabadságát betegszabadsága idején vegye ki.

28.

A lengyel kormány azon a véleményen van, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést a 2003/88 irányelv elveire és céljaira tekintettel kell vizsgálni. Így a munkavállaló munkakötelezettség alóli egészségügyi okokból történő mentesítésének célja eltér az éves szabadság céljától. Az első esetben a munkakötelezettség alóli mentesítés azt a célt szolgálja, hogy a munkavállaló gyógyulás útján visszanyerje munkaképességét. A második esetben azért biztosítják a munkavállaló számára a munkakötelezettség alóli felmentést, hogy fizikailag kipihenje magát, és folytathassa szokásos munkáját. A lengyel kormány ebből arra következtet, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a betegszabadságon lévő munkavállaló ugyanabban az időszakban nem igényelhet éves szabadságot.

29.

A Bizottság véleménye szerint az irányelv értelmezésénél figyelembe kell venni annak a munkavállalók élet- és munkakörülményeinek javítására irányuló célját. Azt az álláspontot képviseli, hogy az első kérdésre adandó igenlő válasz bizonyos kockázatot rejt a munkavállalók jogaira nézve. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a betegség esetén fizetett bér a munkavállaló átlagkereseténél alacsonyabb, nem zárható ki, hogy a beteg munkavállaló pénzügyi okokból arra hajlik, hogy fizetett éves szabadságot igényeljen.

30.

A Bizottság továbbá ésszerűtlennek tartja annak megengedését, hogy egy munkavállaló éves szabadságát olyan időpontban vegye ki, amikor éppen betegségből vagy balesetből gyógyul ki. Ezenfelül a Bizottság úgy véli, hogy az éves szabadság pihenést szolgáló szerepe csak úgy biztosítható, ha a szabadságon töltött időtartamok egymást követik, mivel máskülönben fennáll annak veszélye, hogy a munkavállaló – például a munkáltató nyomására – az éves szabadsággal pótolja betegszabadságát.

31.

A holland kormány szóbeli észrevételeiben kétségbe vonja a 2003/88 irányelv alapvető alkalmazhatóságát a munkavállalók betegségből eredő távollétének eseteire azzal az indokolással, hogy ezek az esetek nem képezik a norma szabályozási tárgyát. A 2003/88 irányelv alkalmazási köre kizárólag aktív munkavállalókra korlátozódik, aminek az a következménye, hogy a jelen ügyre csak a nemzeti jog vonatkozik. A tagállami szabályozások sokfélesége azonban a beteg munkavállalók jogai tekintetében nem enged meg általános érvényű következtetéseket.

32.

A felperesek azon a véleményen vannak, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében előírt, szabadság megváltásához való jog nem csökkenthető, ha a munkavállaló annak az évnek, mely során a szerződéses munkaviszonya is megszűnt, egy részében vagy teljes egésze alatt betegség miatt volt távol.

33.

Ennek alátámasztásául arra hivatkoznak, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése a szabadság megváltásához való jog kielégítését nem köti külön feltételekhez.

34.

A belga kormány véleménye szerint az első kérdéshez hasonlóan a második kérdésre adandó válasz is kiolvasható az irányelv céljából, ami a munkakörülmények javítása a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme érdekében, mely utóbbiak a munkaviszony megszűnése után már nem veszélyeztetettek. A belga kormány ezért nemleges választ javasol a második kérdésre, mivel a pénzben nyújtott kompenzáció feltételei és módozatai nem esnek az irányelv hatálya alá, hanem azok szabályozása a tagállami jogalkotás és joggyakorlat körébe tartozik.

35.

A cseh kormány is az irányelv céljára támaszkodik a második kérdésre adandó nemleges válaszának indokolása érdekében. A 2003/88 irányelv 2. cikke szerint „munkaidőként” kerül meghatározásra az az időtartam, ami alatt a munkavállaló ténylegesen a munkáltató rendelkezésére áll, míg pihenőidőként az az időtartam, ami nem minősül munkaidőnek. Az a tény, hogy a betegség miatti távollét alatt például napi szüneteket sem kell biztosítani, mutatja, hogy bárminemű pihenőidő biztosítása attól függ, hogy a munkavállaló dolgozik-e vagy a munkáltató rendelkezésére áll-e. Ezért a betegség miatti távollét tartama alatt erre az időre nézve nem keletkezik szabadságjogosultság és így ennek megfelelő megváltási jogosultság sem. Ennek következtében az irányelv – még ha nem is zárja ki az erre vonatkozó tagállami szabályozást – nem határoz meg feltételeket a betegség miatt ki nem vett szabadság esetleges megváltásához való jogra nézve.

36.

A szlovén kormány ugyancsak a második kérdésre adandó nemleges válasz mellett érvel. Utal az első kérdéssel kapcsolatban kifejtett érvelésére, és hozzáteszi, hogy az irányelv nem biztosítja a munkavállalónak a szabadsága pénzben történő megváltásához való jogát. Jóllehet a tagállamok előírhatják ezt, Szlovénia és az Egyesült Királyság nemzeti jogi előírásainak összevetéséből kitűnik, hogy a tagállamok e tekintetben eltérő szabályokat alkottak. Amennyiben egy tagállam effajta megváltást ír elő, annak kiszámítására egyedül a nemzeti jog vonatkozik.

37.

A brit kormány a második kérdést illetően rámutat arra, hogy a – nemleges – válasz szükségképpen következik az első kérdéssel kapcsolatos álláspontjukból: mivel a vonatkozó időszak teljes tartama alatti, betegségből eredő távollét esetében nem áll fenn szabadságra vonatkozó jogosultság, ebben az esetben logikus módon nem áll fenn megváltásra vonatkozó jogosultság sem. Ezenkívül, noha a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a munkaviszony megszűnésekor a ki nem vett szabadság megváltását előírják, azokat nem kötelezi erre. Ezért egyedül a tagállamok jogosultak az esetlegesen előírt megváltás módozatainak szabályozására.

38.

Az olasz kormány véleménye szerint a második kérdésre adandó válasz az első kérdés kapcsán kifejtett érveléséből következik. Ennek alapján a munkavállalót minden esetben megilleti a szabadság megváltásához való jog, mint annak a fizetett éves szabadságnak a kompenzációja, amit a jogosultság keletkezésének évében betegség miatt a szerződéses munkaviszony megszűnésének időpontjáig nem vehetett igénybe. A szabadságmegváltás összegének meghatározásakor azoknak a hónapoknak a számát kell figyelembe venni, amelyekben a munkavállaló a szabadságidőszakot követen dolgozott. Ennek során a betegségből eredő távollét szolgálati időnek minősül.

39.

A lengyel kormány arra hivatkozik, hogy a szabadság megváltásához való jog az éves szabadság helyébe lépő kompenzáció. Ez utóbbi a munkaszerződés megszűnésének időpontjában a ki nem vett szabadságra vonatkozó térítési jogosultsággá változik. A 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését ezért úgy kell értelmezni, hogy a munkavállaló azon időszak tekintetében jogosult térítésre, amelyre nézve a fizetett éves szabadsághoz való jogosultságot megszerezte.

40.

A Bizottság véleménye szerint a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése pénzbeli kompenzációt biztosít a munkavállaló által a munkaviszony megszűnésének időpontjáig akadályoztatás miatt ki nem vett éves szabadság elvesztése miatt. A munkavállaló akaratán kívül eső okokból – így betegségből és balesetből – eredő távollét ideje szolgálati időnek minősül, így a fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság meghatározásakor figyelembe veendő. Az irányelv továbbá nem hatalmazza fel a tagállamokat arra, hogy a munkavállaló e jogát korlátozzák, vagy megvonják. A Bizottság ezért amellett érvel, hogy a munkavállaló részére betegségből eredő távollét esetén is el kell ismerni a szabadság megváltásához való jogot.

41.

A szabadság megváltásához való jog egyedi esetekben meghatározott mértékével kapcsolatban a Bizottság azt az álláspontot képviseli, hogy amennyiben ténylegesen keletkezett éves fizetett szabadságra vonatkozó jogosultság, ezt a mértéket ugyanúgy kell megállapítani, mint a munkavállalót megillető bérezést.

42.

A House of Lords az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének értelmezési problémáját veti fel, amely a munkavállaló e rendelkezésbe foglalt, fizetett éves szabadsághoz való jogának normatív hatályára vonatkozik. Egészen pontosan arról a kérdésről van szó, hogy a betegség miatt munkaképtelen munkavállalókat a közösségi jog alapján alapvetően megilleti-e a fizetett éves szabadsághoz való jog, és hogy adott esetben hivatkozhatnak-e erre a szabadsághoz való jogra betegszabadságuk időszakában.

43.

A kérdés feltevése a fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság két különböző aspektusát is érinti, amelyeket véleményem szerint érdemes világosan elhatárolni. Az egyik vonatkozásban magának a jognak a létezéséről, míg a másikban a jog hatékony gyakorlására vonatkozó feltételekről van szó. Az áttekinthetőség kedvéért ajánlatos e két aspektust egymás után vizsgálni.

44.

A Bíróságot a jelen ügyben annak megerősítése végett keresték meg, hogy a közösségi jog a munkavállalók részére bizonyos jogokat biztosít. Hallgatólagosan azonban felmerül annak kérdése is, hogy a 2003/88 irányelv milyen követelményeket támaszt a tagállami joggal szemben az egyes munkavállalói jogok érvényesülése érdekében. Ennek következtében a kapcsolódó jogi vizsgálat végső soron a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésében található „nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított […] szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően” kitétel értelmezésére irányul.

45.

A Közösség és a tagállamok között a fizetett éves szabadsághoz való jog biztosítása körében fennálló jogalkotási hatáskör megosztását illetően először is arra kell rámutatni, hogy a 2003/88 irányelv elfogadásával a közösségi jogalkotó olyan jogi eszközt alkotott, amely – jóllehet – az EK 249. cikk harmadik bekezdése értelmében a nemzeti hatóságok számára bizonyos mérlegelési mozgásteret enged az átültetés eszközének és formájának megválasztását tekintve, azonban ezzel egyidejűleg korlátokat állít fel azzal, hogy az elérendő célokat illetően az irányelv minden címzett tagállamra kötelező. ( 5 ) A nemzeti jogrendek ezáltal a fizetett éves szabadsághoz való jog átültetése terén széles, ha nem korlátlan szabályozási lehetőségekkel rendelkeznek. ( 6 ) Ennélfogva a tagállamoknak a 7. cikkben foglalt jogszabályi átültetési kötelezettség teljesítésekor mindig tekintettel kell lenniük a 2003/88 irányelv céljaira.

46.

Annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára megfelelő választ adhassunk, véleményem szerint a fizetett éves szabadsághoz való jogot a vizsgálódást kiszélesítve nemcsak a közösségi jogrenden belül, a másodlagos jogban való megjelenésében, hanem a szociális alapjogok tágabb összefüggésében is vizsgálni kell.

47.

A 2003/88 irányelv célját tekintve nemcsak az irányelv jogalapját képező EK 137. cikkből, hanem az irányelv (1), (4), (7) és (8) preambulumbekezdéséből, valamint az 1. cikk (1) bekezdésének szövegéből is következik, hogy az irányelvben olyan minimumkövetelmények kerülnek megállapításra, melyek célja a munkavállalók élet- és munkafeltételeinek javítása, különösen a munkaidőre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése útján. ( 7 ) A munkaidő megszervezésének területére irányuló közösségi szintű harmonizációnak a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmét kell biztosítania azáltal, hogy számukra minimális napi, heti és éves pihenőidőt, valamint megfelelő szünetet biztosít, illetve a heti munkaidő tartamára felső határt állapít meg. ( 8 )

48.

A 2003/88 irányelv 7. cikkének értelmezésénél azonban tekintettel kell lenni arra, hogy a minimális éves fizetett szabadsághoz való jogot nem a munkaidőről szóló irányelv rögzítette elsőként, hanem az régóta a nemzetközi jog által elismert szociális alapjogok közé tartozik, tulajdonképpen a biztosított szabadság időtartamától függetlenül. Nemzetközi szinten ezt az alapjogot például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának ( 9 ) 24. cikke említi, amely mindenki számára elismeri a „jogot a pihenésre és szabadidőre, beleértve a munkaidő ésszerű korlátozását és a rendszeres fizetett szabadságot”. Ugyancsak elismerést nyer az Európa Tanács Szociális Chartája 2. cikkének (3) bekezdésében, ( 10 ) valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 7. cikkének d) pontjában, ( 11 ) amely szerint mindenkinek joga van az igazságos és kedvező munkafeltételekhez.

49.

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) mint az ENSZ szakosított szervezete keretében a fizetett éves szabadság minimális mértékére vonatkozó jog eddig két többoldalú egyezmény tárgyát képezte, amelyek esetében az 1973. június 30-án hatályba lépett 132. Egyezmény ( 12 ) módosította az addig hatályban lévő 52. Egyezményt. ( 13 ) Az Egyezmények a részes államokra kötelezettségeket telepítenek e szociális alapjog nemzeti jogrendjükben történő érvényesítését illetően.

50.

Ezek a sokrétű nemzetközi okmányok azonban nemcsak szabályozásuk tartalmában, hanem normatív hatályukban is eltérnek, mivel bizonyos esetekben nemzetközi jogi szerződésekről, míg ezzel szemben másokban csupán jogi kötőerővel nem rendelkező ünnepélyes nyilatkozatokról van szó. ( 14 ) Személyi hatályukat is különbözőképpen szabályozták, így a jogosultak köre semmi esetre sem azonos. A szerződő államokat mint ezen okmányok címzettjeit továbbá rendszerint széles mérlegelési jogkörrel ruházzák fel az átültetés kapcsán, így a kedvezményezett egyének közvetlenül nem hivatkozhatnak e jogra. Azonban meg kell jegyezni, hogy a fizetett szabadságra vonatkozó jogosultság az összes nemzetközi aktusban egyértelműen a munkavállalók alapjogai közé tartozik.

51.

Véleményem szerint még nagyobb jelentőségű az a tény, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájába ( 15 ) történő bekerülésével a jognak az alapjogi mivolta minősített és végleges megerősítést nyert. ( 16 ) A Charta 31. cikkének (2) bekezdése kimondja ugyanis, hogy „minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint a fizetett éves szabadsághoz”. Keletkezésének történetét tekintve e rendelkezés az Európa Tanács Szociális Chartája 2. cikkének (3) bekezdésére, illetve a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta 8. pontjára ( 17 ) támaszkodott, és ezzel kapcsolatban a Konvent Elnökségének Titkársága által előterjesztett indokolás szerint a mai 2003/88 irányelv előzményét jelentő 93/104 irányelvet irányadónak tekintették. ( 18 )

52.

Az Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdése ezért a fizetett éves szabadsághoz való jogot mindenkit megillető emberi jogként rögzíti. ( 19 ) Az Európai Unió Alapjogi Chartája – a korábban említett néhány nemzetközi jogi eszközhöz hasonlóan – nem rendelkezik önálló normatív hatállyal, ezért elsősorban politikai nyilatkozatot kell látnunk benne. Azonban az a véleményem, hogy elhibázott lenne a Chartát a közösségi jog értelmezése során teljesen figyelmen kívül hagyni. ( 20 ) Eltekintve a jövőben még tisztázásra szoruló, a Chartának az Európai Unió jogrendjén belül elfoglalt végleges jogi helyzetére vonatkozó kérdéstől, már most látszik, hogy a Charta a közös európai alapértékek egyik kifejeződése. ( 21 )

53.

A Charta ezenfelül nagyrészt a tagállamok közös alkotmányos hagyományait is tükrözi. Amennyire módomban állt áttekinteni, ezt a következtetést a minimális éves fizetett szabadsághoz való jogot illetően mindenképpen le lehet vonni, mivel a Charta 31. cikke (2) bekezdésének modellje számos tagállami alkotmányban megtalálható. ( 22 ) Ezért egy, a jelenlegihez hasonló, valamely alapjog természetét és terjedelmét érintő jogvitában mindenképp képviselhető álláspont a 2003/88 irányelv 7. cikkének értelmezése során a Charta 31. cikke (2) bekezdésébe foglalt elvekre való hivatkozás. ( 23 )

54.

A Bíróság az éves rendes szabadsághoz való jog hatályát elismerte, és megállapította, hogy „a munkavállalók rendes szabadsághoz való joga a közösségi szociális jog olyan különös jelentőségű alapelvének tekintendő, amelytől nem lehet eltérni, és amelynek a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságok általi végrehajtása kizárólag a 93/104 irányelvben kifejezetten rögzített korlátok között történhet”. ( 24 ) A 2003/88 irányelv 7. cikkébe foglalt rendelkezések olyan szabályt fogalmaznak meg, amely előírja, hogy a munkavállaló tényleges pihenőidővel rendelkezhessék biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében. ( 25 )

55.

Az ítélkezési gyakorlat szerint a tagállamoknak jelentős szerep jut e jog érvényesülésének biztosítása során, mivel a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésében foglalt végrehajtási kötelezettség teljesítésekor kötelesek a végrehajtáshoz szükséges részletes nemzeti szabályokat megalkotni. ( 26 ) Ezek közé tartozik a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlására és végrehajtására vonatkozó feltételek megállapítása, amelynek során a tagállamok meghatározhatják azokat a konkrét körülményeket, amelyek között a munkavállaló érvényesítheti ezen – a munkaviszonyban összesen eltöltött időre tekintettel járó – jogát. ( 27 )

56.

A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésében szereplő, nemzeti jogszabályokra történő utalás elsősorban azt a célt szolgálja, hogy lehetővé tegye a tagállamok számára olyan jogszabályi keret megalkotását, amely a szabadság igénybe vételekor figyelembe veendő szervezeti és eljárási szempontokat szabályozza, mint például a szabadságolások tervezése, a munkavállaló esetleges kötelezettsége arra vonatkozóan, hogy a munkáltatóval korábban közölje, hogy mikor kívánja kivenni szabadságát, a szabadság kivétele előtt minimális ledolgozott munkaidő megkövetelése, az éves szabadságjogosultság arányos kiszámításának szempontjai egy évet el nem érő munkaviszony esetén, stb. ( 28 ) Azonban minden esetben olyan, a szabadságjogosultság érvényesítésére és biztosítására vonatkozó feltételek megállapítását célzó intézkedésekről van szó, amelyeket ilyenként a 2003/88 irányelv megenged.

57.

Ahogyan azt az ugyancsak folyamatban lévő, C-350/06. sz. Schultz-Hoff-ügyben ismertetett indítványomban kifejtettem, ( 29 ) ezektől a végrehajtási részletszabályoktól egyértelműen meg kell különböztetni azokat a tagállami szabályokat, amelyek a minimális fizetett éves szabadsághoz való jognak magát a fennállását érintik, tehát például a szabadságjogosultság keletkezésére, illetve megszűnésére nézve állapítanak meg feltételeket. Az ilyen végrehajtási részletszabály példájaként említhető, a munkavállalót terhelő, az éves szabadság kért időpontjának előzetes közlésére vonatkozó kötelezettségtől eltérően, mely csupán szervezést elősegítő szerepet tölt be az üzemi szabadságolások tervezésében, a jelen ügyben vitás kérdés, miszerint a betegség miatt munkaképtelen munkavállalót alapvetően megilleti-e a fizetett éves szabadsághoz való jog, magának az alapjognak a létére vonatkozik.

58.

Itt már nem a fizetett éves szabadság átültetésének módját ( 30 ) érintő döntésről, azaz a jog konkrét átültetéséről, hanem egy közösségi előírás – nevezetesen a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése – hatályának megállapításáról van szó.

59.

E rendelkezés olyan irányú értelmezése, amely szerint a betegségből eredően munkaképtelen munkavállalót eleve nem illeti meg a fizetett éves szabadsághoz való jog, azt jelenti ugyanis, hogy a védett személyi kör korlátozása által egyes munkavállalók jogosultságát kizárják. ( 31 )

60.

A szociális munkavédelmi jog e területén megvalósuló harmonizáció következtében, amit az EK 137. cikk (2) bekezdésének b) pontja szerint a 2003/88 irányelv jogalapjának szánnak, jelenleg azonban a Közösséget illeti meg a jogosultság hatályának megállapítására vonatkozó hatáskör. ( 32 ) Ha ugyanis a tagállamok mérlegelésén múlna, gyakorlatilag lehetetlen lenne a közösségi szinten összemérhető védelmi szintet, és ezáltal a harmonizáció célját biztosítani. Ebből kifolyólag el kell utasítani a belga és a cseh kormány érvelését, amely szerint a betegség miatt munkaképtelen munkavállaló éves szabadsághoz való joga a szabadság biztosításának egyik módja, és a tagállamok szabályozási hatáskörébe tartozik.

61.

Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a tagállamokat a belső végrehajtási rendelkezések megállapítása során korlátozza az a körülmény, hogy az EK 137. cikk (2) bekezdésének b) pontja – minimumkövetelmények elfogadásával – egy meghatározott közösségi jogi védelmi szintet kíván biztosítani, ami alá a tagállamok nem mehetnek. Ahogyan azt a Bíróság az Egyesült Királyság kontra Tanács ügyben ( 33 ) a „minimumkövetelményeknek” az EK-Szerződés 118a. cikkében meghatározott korábbi jogalap szerinti fogalmára vonatkozóan kifejtette, ez a rendelkezés a Közösség fellépését nem a legkisebb közös nevezőre, azaz a legalacsonyabb tagállami védelmi szintre korlátozza. Sokkal inkább úgy kell e fogalmat értelmezni, hogy a tagállamoknak az adott esetben a védelemnek a közösségi jog által meghatározott szintjéből kell kiindulniuk.

62.

Ezt az értelmezést az EK 136. cikk megfogalmazása is megerősíti, ami a szociálpolitika céljaként az „élet- és munkakörülmények javítását” írja elő. E célt kifejezetten „előrelépések útján” ( 34 ) megvalósuló közelítéssel kell elérni. Az elsődleges jog által kitűzött ezen célok megvalósítása érdekében a 2003/88 irányelv 15. cikke felhatalmazza a tagállamokat arra, hogy a munkavállalók egészsége és biztonsága védelme szempontjából kedvezőbb rendelkezéseket alkalmazzanak vagy vezessenek be. Ennek megfelelően a 2003/88 irányelv 23. cikke a munkavállalók védelmének szintjét illetően kimondja, hogy a tagállamok azon jogának sérelme nélkül, hogy eltérő rendelkezéseket hozzanak az ebben az irányelvben előírt minimumkövetelmények teljesítésével, az ennek az irányelvnek a végrehajtására való hivatkozás nem vezethet a munkavállalók számára biztosított általános védelem szintjének csökkenéséhez. ( 35 )

63.

Az, hogy a közösségi jogalkotó a szabadsághoz való jog területén hogyan határozta meg a védelem legalacsonyabb szintjét, a 2003/88 irányelv alapján állapítható meg. Ezzel kapcsolatban le kell szögezni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése – a holland kormány érvelésével szemben – nem tartalmaz a jogosultak körére nézve korlátozást, és egyáltalán nem tesz különbséget „egészséges, munkaképes” és „betegség miatt munkaképtelen” munkavállalók között. E rendelkezés megfogalmazásából sokkal inkább az válik egyértelművé, hogy a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy „minden munkavállaló” részesüljön minimális fizetett éves szabadságban. Továbbá a 7. cikk (1) bekezdése nem tartozik azok közé az előírások közé sem, amelyektől a 2003/88 irányelv 17. cikke kifejezetten eltérést enged. ( 36 )

64.

Ezzel a közösségi jogalkotó a betegségből eredően munkaképtelen munkavállalók jogállása vonatkozásában mindenképpen a 132. ILO-Egyezményben találhatóhoz hasonló minimális védelmi szintet kívánja elérni. ( 37 ) Így például a 132. ILO-Egyezmény 3. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy „minden személy”, akire a jelen Egyezmény hatálya kiterjed, jogosult éves fizetett szabadságra.

65.

A betegség miatt munkaképtelen munkavállaló helyzetére hátrányosan ható kivételszabályok nem találhatók ebben az Egyezményben sem, ahogyan a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében sem. Ez arra enged következtetni, hogy a közösségi jog által a munkavállalóknak biztosítani kívánt védelem – a közösségi jogalkotó akaratának megfelelően – nem lehet alacsonyabb a nemzetközi szerződési jog munkajogi normáiban meghatározott védelem szintjénél. E minimális védelmi szint be nem tartásától éppen akkor kellene tartani, ha a munkavállalók bizonyos körét eleve megfosztanák valamely szociális alapjog tekintetükben történő elismerésétől.

66.

Azt, hogy a 132. ILO-Egyezmény rendelkezései szerint a szabadsághoz való jog nem köthető a munkavállaló munkaképességéhez, az Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének egyértelmű megfogalmazása támasztja alá, miszerint „beszámít a szolgálati időbe az érintett személy akaratán kívüli, betegség, baleset vagy szülési szabadság által előidézett távolmaradása a munkahelyéről”. Ugyanezen Egyezmény 6. cikkének (2) bekezdése ezenfelül kifejezetten előírja, hogy „azt az időt, amiben a foglalkoztatott személy betegség vagy baleset miatt munkaképtelen, […] nem lehet beszámítani a fizetett éves szabadság minimális időtartamába”.

67.

E rendelkezéseket célkitűzésüknek megfelelően úgy kell értelmezni, hogy a szabadsághoz való jog keletkezését alapvetően nem lehet olyan körülményektől függővé tenni, melyek oka az érintett munkavállaló hatókörén kívül esik, mivel azok például természetes jelenségekre vezethetők vissza vagy vis maior eseteinek minősülnek.

68.

Ezért a 132. ILO-Egyezmény és a 2003/88 irányelv normái a szabadságjogosultság keletkezését illetően jogi kiindulási alapjukban lényegében megegyeznek. ( 38 ) A tagállamok kötelesek ezeket a normákat úgy értelmezni és nemzeti jogrendjüket úgy alakítani, hogy a minimális fizetett éves szabadsághoz való jog keletkezése ne függjön a munkavállaló munkaképességétől.

69.

Az előző megfontolásokból következően a munkavállaló alkalmazása első napjától kezdődően szabadságjogosultságot szerez, és ezt betegség miatti munkaképtelenség következtében sem veszíti el. ( 39 ) A munkavállaló ezért olyan időszakban, amikor egyébként betegszabadságát töltené, jogosult egy jövőbeli időszakra rendes szabadságot kérni.

70.

Még ha a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerinti minimális fizetett éves szabadsághoz való jog meg is illet minden munkavállalót, ez nem zárja ki, hogy ennek tényleges gyakorlását egyes esetekben bizonyos feltételekhez kössék, amelyek – e jognak a létét önmagában nem kérdőjelezve meg – az irányelv céljainak elérését biztosítják.

71.

A 132. ILO-Egyezmény 5. cikkének (4) bekezdéséből, valamint a 6. cikkének (2) bekezdéséből ugyanis egy további jelentős normatív tétel vezethető le, mégpedig az, hogy a betegség következtében igénybe vett szabadság nem csorbíthatja a minimális fizetett éves szabadsághoz való jogot. ( 40 ) Az, hogy a betegség időtartama szolgálati időnek minősül, illetve hogy a betegség vagy baleset miatt munkaképtelen időszakokat tilos a kötelező minimális fizetett éves szabadság idejébe beszámítani, annak megakadályozását célozza, hogy az éves rendes szabadság olyan időszakra essen, amely tulajdonképpen a szabadság különleges válfajának minősülő betegszabadság esetére van fenntartva. A szabadságok idejének átfedésére vonatkozó ezen tilalom figyelembe veszi azt a körülményt, hogy a betegszabadság és az éves szabadság mindig eltérő célt szolgál, és ennélfogva jogilag nem tekinthetők egymással felcserélhetőnek.

72.

Ez az alapgondolat köszön vissza a Bíróság Merino Gómez-ügyben ( 41 ) és FNV-ügyben ( 42 ) hozott ítéletének alapjául szolgáló okfejtésben.

73.

A Bíróságnak a Merino Gómez-ügyben a szülési és az éves szabadság közösségi jogi viszonyát kellett vizsgálnia. Egészen pontosan arról a kérdésről volt szó, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése, a 92/85/EGK irányelv ( 43 ) 11. cikke 2. pontjának a) alpontja és a 76/207/EGK ( 44 ) irányelv 5. cikkének (1) bekezdése alapján azokban az esetekben, amelyekben a vállalkozás és a munkavállalók képviselői között létrejött kollektív szerződések az összes dolgozóra nézve meghatározzák a szabadságok idejét, és ezek a munkavállaló szülési szabadságának idejére esnek, jogosult-e a munkavállaló arra, hogy éves szabadságát a megállapodásban rögzített helyett olyan időszakban vegye ki, amely nem esik egybe a szülési szabadságával. A Bíróság erre vonatkozóan megállapította, hogy az éves szabadsághoz való jog a szülési szabadságtól eltérő célt szolgál. Ez utóbbi egyrészt a nő terhesség alatti és utáni testi épségének védelmét, másrészt a terhességet és a szülést követő időszakban a nő és gyermeke közötti különleges viszony védelmét szolgálja. ( 45 ) A Bíróság ezért azt az ítéletet hozta, hogy a munkavállaló számára biztosítani kell annak lehetőségét, hogy éves szabadságát a szülési szabadságtól eltérő időben vegye ki. ( 46 )

74.

Ezt az elvet a Bíróság az FNV-ügyben hozott ítéletben megerősítette, és úgy árnyalta, hogy a közösségi jog által biztosított szabadságok felhalmozása az éves szabadságnak vagy egy részének a következő évre történő átvitelét elkerülhetetlenné teheti, ( 47 ) mivel a közösségi jog által biztosított egyik szabadság nem korlátozhatja a közösségi jog által garantált másik szabadságot. ( 48 )

75.

Noha a terhesség és a betegség közé bizonyosan nem tehető egyenlőségjel, több ok is szól az ezen ítélkezési gyakorlatnak az éves szabadság és a betegszabadság közötti viszony vonatkozásában való megfelelő alkalmazása mellett. A betegszabadság ugyanis a szülési szabadsághoz hasonlóan a munkavállaló testi és lelki egységének megőrzését célozza oly módon, hogy a munka terhétől történő megszabadítással, valamint pihenőidő biztosításával megteremti annak lehetőségét, hogy a munkavállaló fizikailag kipihenje magát, majd munkahelyére visszatérjen. Az éves szabadságtól eltérően, ami a nyugalmat, a kondíció javítását és a pihenést szolgálja, a betegszabadság kizárólag a felépülésre és a gyógyulásra, azaz egy olyan kóros állapot leküzdésére irányul, amelynek oka az érintett munkavállaló hatókörén kívül esik. ( 49 )

76.

Ennyiben – az olasz és a lengyel kormány álláspontját követve – elmondható, hogy a Bíróság által kidolgozott elvek figyelembevétele mellett nem lehet azt a következtetést levonni, hogy az éves szabadság és a betegszabadság időben egybeeshet, ha a rendes szabadság és a betegszabadság eltérő céljai nem kérdőjelezendők meg. Az ítélkezési gyakorlat fent említett koncepciójából kiindulva tilos a betegszabadságot a fizetett éves szabadság terhére kiadni, mivel máskülönben az alapjogként rögzített jog kiüresedhet.

77.

A 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének azon értelmezésével kapcsolatos, fent kifejtett kétségeken túl, amely a munkavállaló számára lehetővé teszi, hogy betegszabadsága idején érvényesítse szabadsághoz való jogát, további érvként hozható fel, hogy egy ilyen értelmezés összeegyeztethetetlen a 2003/88 irányelvnek a munkavállaló biztonsága javításának és egészsége védelmének biztosítására irányuló céljával.

78.

Az ilyen lehetőség biztosítása első pillantásra a munkavállalót megillető jogok bővítésének, és ezzel jogi szempontból előnyösnek tűnik. Ehhez jön még hozzá, hogy a munkavállaló az éves szabadság igénybevételének alkalmával gyakran pénzügyileg jobb helyzetbe kerül, mintha betegszabadságon lenne, mivel éves szabadságának tartama alatt bérének további folyósítására vonatkozó jogosultságából a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerint változatlan mértékben részesül, ezzel szemben a betegszabadság esetén folyósítandó táppénzre vonatkozó jogosultsága – az adott tagállami szabályozás alapján – csupán ennek egy része. Ez az alapeljárás körülményeire is vonatkozik, mivel a kérdést előterjesztő bíróság által közölt adatok ( 50 ) nyomán a WTR 16. cikkének (1) bekezdése minden hét szabadság után a heti rendes kereset mértékének megfelelő bérfizetést ír elő. Ezzel szemben a felperesekkel kötött, a betegség esetéről rendelkező szerződéses megállapodások – ahogyan azt a brit kormány az eljárás írásbeli szakaszában kifejtette, ( 51 ) majd a Bíróság felhívására a tárgyaláson pontosította – 6 hónapos betegszabadság esetére teljes mértékű, míg az azt követő 6 hónapra az átlagkereset felével egyenlő táppénz folyósításáról rendelkeztek.

79.

Jogi szempontból alaposabban megvizsgálva azonban e jog munkavállaló általi gyakorlása az alapjogról történő lemondásnak ( 52 ) minősülne átlagkeresetének folyósításáért cserébe. Célhoz kötöttsége miatt a kétféle szabadság egymással nem helyettesíthető, és ezáltal – ahogyan azt a szlovén kormány helyesen megjegyzi – kizárja egymást. A szabadságjogosultság érvényesítésével együtt járó éves- és betegszabadság ideje közötti átfedés a szabadságjogosultságról történő önkéntes lemondás következményét vonná maga után úgy, mintha a munkavállaló e jog gyakorlásával beleegyezne abba, hogy pénzbeli juttatás fejében az éves szabadságát nem eredeti céljának megfelelően használja fel.

80.

Véleményem szerint az ilyen jogról való lemondás nem minősülhet a közösségi joggal összeegyeztethetőnek anélkül, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikke mögött meghúzódó jogalkotói célt meg ne hiúsítaná. Nem csak az éves szabadsághoz való jog pihenést biztosító funkciója nem teljesülne, ha ezzel a jogosultsággal – céljával ellentétesen és ezáltal joggal való visszaélést megvalósítva ( 53 ) – betegszabadság ideje alatt élnének. Azzal a Bizottság is egyetért, hogy a lemondás ilyenfajta lehetősége bizonyos kockázatot hordoz a munkavállalók jogaira nézve. A betegség ideje alatt folyósítható magasabb bérre vonatkozó kilátás ugyanis alkalmas lehet arra, hogy a munkavállalót e jog elvesztésének vállalására ösztönözze. Fennáll továbbá annak a veszélye, hogy a munkaadó a munkavállalót effajta lemondásra kényszeríthetné. ( 54 ) Ennyiben a munkaviszony felei között létrejövő, lényegében az éves szabadság „megvásárlását” előirányzó megállapodás egyértelműen ellentétes a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésében foglalt szabállyal, amely világosan kimondja, hogy az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással. Egy ilyen szabály a munkáltató érdekeit is hátrányosan érintené, mivel a szabadság idejére járó magasabb bér kifizetése ellenére nem követelhetné a munkavállalótól, hogy az igénybe vett szabadságot ténylegesen gyógyulásra fordítsa munkaképessége visszanyerése érdekében.

81.

A munkavállaló és munkáltató védelme, illetve a minimális fizetett éves szabadságra vonatkozó, a közösségi jog által rögzített alapjog kiüresedésének elkerülése végett abból kell kiindulni, hogy ezzel az alapjoggal a munkavállaló alapvetően nem rendelkezhet úgy, hogy joghatályosan lemond róla.

82.

A fent említett megfontolásokból tehát az következik, hogy a fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság fennállása nem tehető függővé a munkavállaló munkaképességétől, így alapvetően a betegség miatt munkaképtelen munkavállalót is megilleti a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének megfelelő éves szabadsághoz való jog. Ezt a szabadságot azonban nem veheti ki olyan időszakban, amikor egyébként betegszabadságát töltené.

83.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés tárgya a 2003/88 irányelv 7. cikke (2) bekezdésében előírt szabadság pénzben való megváltásához való jog normatív hatálya. A szabadság pénzben való megváltása – tehát a ki nem vett éves szabadságért járó kompenzáció – a szabadidő biztosításának helyére lép, ha a szabadság a munkaviszony megszűnése következtében többé nem adható ki. Ez az igény képezi az egyetlen kivételt az irányelvben szereplő, megváltásra vonatkozó alapvető tilalom alól, amely irányelv egyébként a munkaviszony felei számára kategorikusan megtiltja, hogy az éves szabadság helyére – függetlenül attól, hogy azt a jogosultság keletkezésének évében vagy az átvitelre nyitva álló időszak folyamán veszik-e ki – pénzbeli juttatás lépjen.

84.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint e tilalom annak biztosítását szolgálja, hogy a munkavállaló rendszerint tényleges pihenőidővel rendelkezhessék biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében. ( 55 ) Ezzel akadályozza, hogy a szabadságra vonatkozó jogosultságot a munkáltató visszaélésszerűen „megvásárolja”, illetve a munkavállaló arról pusztán pénzügyi megfontolásokból lemondjon. ( 56 )

85.

A 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése hangsúlyozza a munkabér szabadság időtartama alatt történő folyósításának szerepét, amely abban mutatkozik meg, hogy a munkavállalót ez időszak alatt olyan helyzetbe hozza, amely a munkabér tekintetében összehasonlítható a munkavégzéssel töltött időszakkal. ( 57 ) Másképpen fogalmazva, a szabadság idejére járó bér kifizetésére vonatkozó követelés annak biztosítására szolgál, hogy a munkavállaló gazdaságilag olyan helyzetben legyen, hogy ténylegesen igénybe tudja venni éves szabadságát. ( 58 ) Semmi egyebet nem céloz a szabadság pénzben történő megváltása. A szabadság helyére lépő pénzben kifejezett juttatás ugyanis a munkavállaló számára alapvetően a munkaviszony megszűnése után is – még mielőtt új munkaviszonyt létesítene – egy fizetett, pihenésre szolgáló időszakot kell, hogy lehetővé tegyen. ( 59 ) E juttatás eltörlése ennélfogva azzal a következménnyel járna, hogy nem lehetne megvalósítani a 2003/88 irányelvnek a munkavállaló pihenését kitűző célját.

86.

A Bíróság a Robinson-Steele egyesített ügyekben ( 60 ) hozott ítéletben megállapította, hogy a 2003/88 irányelv az éves szabadsághoz való jogot és a szabadságra járó bér kifizetéséhez való jogot egy egységes jog két alkotórészeként kezeli. Álláspontom szerint éppen a bérhez és a szabadság megváltásához való jog funkcionális azonossága szól amellett, hogy ez utóbbit ugyancsak a minimális fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság elválaszthatatlan részeként kezeljük.

87.

E vonatkozásban már az első kérdés első részével kapcsolatban tett megállapításaimból következik az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre adandó válasz. Ezzel összefüggésben szeretnék utalni az ugyancsak folyamatban lévő, C-350/06. sz. Schultz-Hoff-ügyben ismertetett indítványom 77–78. pontjában szereplő következtetésekre. Eszerint a fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultság nemcsak nem tehető függővé a munkavállaló munkaképességétől, hanem a 2003/88 irányelv 7. cikkének teleológiai értelmezéséből, valamint a 132. ILO-Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének jogi koncepciójából az következik, hogy a betegség időtartama szolgálati időnek minősül, mivel a munkavállaló akaratán kívül eső okokból eredő, ezáltal igazolt távollétéről van szó.

88.

Ezért ugyanabban az időben keletkezik a munkavállaló összes jogosultsága, ideértve a munkaképesség visszanyerése után kivehető, vagy a munkaviszony megszűnésekor megváltható – teljes keresőképtelenség esetén is fennálló – fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultságot.

89.

A második kérdés ezért úgy válaszolandó meg, hogy a munkavállalókat a munkaviszony megszűnésekor minden esetben megilleti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése szerinti, a megszerzett és betegség miatt ki nem vett szabadság helyébe lépő pénzjuttatásra vonatkozó jogosultság. Ez akkor is érvényes, ha a munkavállaló betegség miatt a szóban forgó szabadságév egészében vagy annak egy részében távol volt.

90.

A helyettesítő pénzjuttatás kiszámítására vonatkozó további kérdést illetően az a válasz, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése nem ír elő pontosan meghatározott számítási módszereket, hanem azok pontos szabályozását a tagállami jogalkotó számára engedi át. Amennyiben azonban a munkavállalókat a szabadság megváltásához való jog alapvetően megilleti, e megváltás összegének kiszámításakor figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a munkavállaló eredetileg átlagkeresete összegének megfelelően jogosult a szabadság ideje alatti bérre. Ebből levezethető a tagállamok – 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése szerinti – azon kötelessége, hogy a munkavállaló számára az átlagkeresetével megegyező összegű helyettesítő pénzjuttatást kötelesek biztosítani.

91.

A fenti indokolásra tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a House of Lords által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja: