EUR-Lex Access to European Union law

Back to EUR-Lex homepage

This document is an excerpt from the EUR-Lex website

Document 62002CC0416

Stix-Hackl főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2005. május 12.
Az Európai Közösségek Bizottsága kontra Spanyol Királyság.
Tagállami kötelezettségszegés - 75/442/EGK és 91/156/EGK irányelv - Hulladék fogalma - 85/337/ EGK és 97/11/EK irányelv - Egyes köz- és magánprojektek környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálata - 80/68/EGK irányelv - Felszín alatti vizek védelme egyes veszélyes anyagok okozta szennyezéssel szemben - 91/271/EGK irányelv - Települési szennyvíz kezelése - 91/676/EGK irányelv - Vizek mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezéssel szembeni védelme - Sertéstenyésztő üzem okozta szennyezés.
C-416/02. sz. ügy

European Court Reports 2005 I-07487

ECLI identifier: ECLI:EU:C:2005:278

CHRISTINE STIX‑HACKL

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. május 12. (1)

C‑416/02. sz. ügy

az Európai Közösségek Bizottsága

beavatkozó: Egyesült Királyság

kontra

Spanyol Királyság

„Tagállami kötelezettségszegés – Különböző környezetvédelemi kötelezettségek megszegése a verai agglomerációban (Almería körzet) – A hulladékokról szóló 75/442/EGK irányelv – A hulladék fogalma – Hígtrágya – Az egyes köz- és magánprojektek környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatáról szóló 85/337/EGK irányelv – A felszín alatti vizek egyes veszélyes anyagok okozta szennyezés elleni védelméről szóló 80/68/EGK irányelv – A települési szennyvíz kezeléséről szóló 91/271/EGK irányelv – A vizek mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezéssel szembeni védelméről szóló 91/676/EGK irányelv”

Tartalomjegyzék

I –   Bevezetés

II – Jogi háttér

III – A tényállás

IV – A pert megelőző eljárás és a bírósági eljárás

V –   A „hulladék”-irányelv megsértéséről

A –   A felek főbb érvei

B –   Álláspont

1.     A „hulladék”-irányelv alkalmazhatóságáról

VI – A KHV-irányelv megsértéséről

A –   A felek főbb érvei

B –   Az elfogadhatóságról

C –   Az ügy érdeméről

VII – A felszín alatti vizekre vonatkozó irányelv megsértése

A –   A felek főbb érvei

B –   Álláspont

VIII – A „szennyvíz”-irányelv megsértése

A –   A felek főbb érvei

B –   Álláspont

IX – A „nitrát”-irányelv megsértése

A –   A felek főbb érvei

1.     Álláspont

B –   Az ügy érdeméről

X –   Költségek

XI – Végkövetkeztetések







I –    Bevezetés

1.     Ebben a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban a Bizottság a Spanyol Királysággal szemben öt környezetvédelmi irányelv számos ponton történő megsértésének megállapítását tartja szükségesnek, különböző környezeti szennyezések és jogsértések alapján, amelyek nagyrészt egy Spanyolországban működő, nagykapacitású sertéstenyésztő üzemnek róhatók fel.

2.     A Bizottság szerint a következő környezetvédelmi irányelveket sértették meg:

az 1991. március 18‑i 91/156/EGK tanácsi irányelvvel(2) módosított, hulladékokról szóló, 1975. július 15‑i 75/442/EGK tanácsi irányelv(3) (a továbbiakban: „hulladék”-irányelv),

az 1997. március 3‑i 97/11/EK tanácsi irányelvvel(4) módosított, az egyes köz- és magánprojektek környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatáról szóló, 1985. június 27‑i 85/337/EGK tanácsi irányelv(5) (a továbbiakban: KHV-irányelv),

a felszín alatti vizek egyes veszélyes anyagok okozta szennyezés elleni védelméről szóló, 1979. december 17‑i 80/68/EGK tanácsi irányelv(6) (a továbbiakban: a felszín alatti vizekről szóló irányelv),

a települési szennyvíz kezeléséről szóló, 1991. május 21‑i 91/271/EGK tanácsi irányelv(7) (a továbbiakban: „szennyvíz”-irányelv),

a vizek mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezéssel szembeni védelméről szóló, 1991. december 12‑i 91/676/EGK tanácsi irányelv(8) (a továbbiakban: „nitrát”-irányelv).

II – Jogi háttér

3.     A „hulladék”-irányelv kivonatolt szövege szerint:

„1. cikk

Ezen irányelv alkalmazásában:

a) »Hulladék«: az I. mellékletben felsorolt kategóriák bármelyikébe tartozó olyan anyag vagy tárgy, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles.

[…]

2. cikk

(1)      Nem tartoznak ezen irányelv hatálya alá:

[…]

b)      a következő hulladékok, amennyiben ezekre más jogszabályok vonatkoznak:

[…]

iii.      állati tetemek és a következő mezőgazdasági hulladékok: fekáliák és egyéb természetes, nem veszélyes anyagok, amelyeket a növénytermesztésben és állattenyésztésben használnak;

[…].

4. cikk

A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a hulladék hasznosítása vagy ártalmatlanítása az emberi egészség veszélyeztetése, valamint anélkül történjen, hogy olyan folyamatokat vagy módszereket használnának, amelyek veszélyesek lehetnek a környezetre, így különösen:

–       ne jelentsen kockázatot a vízre, levegőre, talajra, növény- és állatvilágra;

–       ne okozzon kellemetlen zajt vagy szagot;

–       ne befolyásolja hátrányosan a tájképet vagy a különleges érdeklődésre számot tartó helyeket.

A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket azért is, hogy megtiltsák a hulladékok ellenőrizetlen elvezetését vagy lerakását, illetve ellenőrizetlen ártalmatlanítását.”

A 9. cikk szerint minden olyan létesítménynek vagy vállalkozásnak, amelyik hulladékot rak le a talaj felszínére, hulladékjogi engedélyt kell beszereznie.

A 13. cikk értelmében ezeket a létesítményeket vagy vállalkozásokat időszakonként megfelelően ellenőrizni kell.

4.     A KHV-irányelv eredeti szövegének kivonata értelmében:

„2. cikk

(1)      A tagállamok meghoznak minden olyan intézkedést, amely ahhoz szükséges, hogy az engedély megadása előtt többek között a jellegüknél [helyes fordítás: előtt a többek között jellegüknél], méretüknél vagy elhelyezkedésüknél fogva a környezetre várhatóan jelentős hatást gyakorló projektek esetében hatásvizsgálatot végezzenek.

[…]

4. cikk

(1) Az I. mellékletben felsorolt osztályokba tartozó projekteket vizsgálatnak vetik alá az 5–10. cikkel összhangban [helyes fordítás: az I. mellékletben felsorolt osztályokba tartozó projekteket az 5–10. cikkel összhangban vizsgálatnak kell alávetni].

(2) A II. mellékletben felsorolt osztályokba tartozó projekteket vizsgálatnak vetik alá az 5–10. cikkel összhangban, amennyiben a tagállamok úgy ítélik meg, hogy azok jellemzői ezt megkövetelik [helyes fordítás: a II. mellékletben felsorolt osztályokba tartozó projekteket az 5–10. cikkel összhangban vizsgálatnak kell alávetni, amennyiben a tagállamok úgy ítélik meg, hogy azok jellemzői ezt megkövetelik].

[…]”

A KHV-irányelvnek a 97/11 irányelvvel módosított – a jelen ügyben jelentőséggel bíró – szövegének értelmében:

„2. cikk

(1) A tagállamok meghoznak minden olyan intézkedést, amely ahhoz szükséges, hogy az engedély megadása előtt többek között a jellegüknél, méretüknél vagy elhelyezkedésüknél fogva, a környezetre várhatóan jelentős hatást gyakorló projektek engedélyezése kötelező legyen, és esetükben hatásvizsgálatot végezzenek. Ezeket a projekteket a 4. cikk határozza meg.

[…]

4. cikk

(1) A 2. cikk (3) bekezdésre is figyelemmel az I. mellékletben felsorolt projekteket vizsgálatnak vetik alá az 5–10. cikkel összhangban [helyes fordítás: A 2. cikk (3) bekezdésre is figyelemmel az I. mellékletben felsorolt projekteket az 5–10. cikkel összhangban vizsgálatnak kell alávetni].

[…]”

5.     A felszín alatti vizekre vonatkozó irányelv szövegének értelmében:

„3. cikk

A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy:

[…]

b)      korlátozzák a II. listán szereplő anyagok felszín alatti vízbe történő bevezetését úgy, hogy elkerüljék az ilyen vizeknek ezekkel az anyagokkal való szennyezését.

[…]

5. cikk

(1) A 3. cikk b) pontjában meghatározott kötelezettség teljesítése érdekében a tagállamok előzetes vizsgálatnak vetik alá:

–      az összes II. listán szereplő anyagot tartalmazó közvetlen bevezetést azzal a céllal, hogy korlátozzák az ilyen bevezetéseket,

–      ezeknek az anyagoknak az ártalmatlanítását (elhelyezését) vagy ártalmatlanítási (elhelyezési) célú tárolását, amely közvetett bevezetéshez vezethet.

[…]

7. cikk

A 4. és 5. cikkben meghatározott előzetes vizsgálatok kiterjednek a szóban forgó terület hidrogeológiai adottságaira, a földtani közeg lehetséges tisztítóképességére és a bevezetésből eredő szennyezés, illetve a felszín alatti víz minősége változásának kockázatára, és lehetővé teszik annak megállapítását, hogy az anyagoknak a felszín alatti vízbe történő bevezetése megfelelő megoldás‑e a környezet szempontjából.”

6.     A „szennyvíz”-irányelv szövegének értelmében:

„5. cikk

(1) A (2) bekezdés érdekében a tagállamok 1993. december 31‑ig kijelölik az érzékeny területeket, a II. mellékletben megállapított kritériumoknak megfelelően.

(2) A tagállamok biztosítják, hogy a gyűjtőrendszerekbe vezetett települési szennyvizet érzékeny területekre való kibocsátásuk előtt a 4. cikkben leírtnál szigorúbb követelményeket kielégítő tisztításnak vessék alá, legkésőbb 1998. december 31‑ig, a 10 000 LE-nél [lakosegyenértéknél] nagyobb agglomerációk minden kibocsátott vize esetében.

[…]”

7.     A „nitrát”-irányelv szövege szerint:

„3. cikk

(1) A tagállamok az I. mellékletben felsorolt kritériumok szerint jelölik ki azokat a vizeket, amelyek a szennyezés által érintettek vagy érintettek lehetnek, ha az 5. cikk szerinti intézkedések nem valósulnak meg.

(2) A tagállamok legkésőbb az irányelvről szóló értesítést követő két éven belül veszélyeztetett területként jelölnek ki minden olyan ismert földterületet területükön, amely az 1. bekezdés szerint meghatározott vizekbe szivárogtatja a vizet, és hozzájárul annak szennyezéshez [helyes fordítás: amely vizét az (1) bekezdés szerint meghatározott vizekbe juttatja, és hozzájárul azok szennyezéséhez]. Hat hónapon belül tájékoztatják a Bizottságot e kezdeti kijelölésről.

[…]

(4) A tagállamok legalább négyévenként megvizsgálják, ha szükséges, megfelelően módosítják vagy kiegészítik [helyes fordítás: a tagállamok megfelelő időközönként, de legalább négyévenként felülvizsgálják, és ha szükséges, módosítják vagy kiegészítik] a veszélyeztetett területek jegyzékét, figyelembe véve az előző kijelölés idején előre nem látott tényezőket és változásokat. Hat hónapon belül értesítik a Bizottságot a jegyzék minden módosításáról és kiegészítéséről.

[…]”

III – A tényállás

8.     A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban érvényesített, közösségi jogot érintő jogsértések egyrészt közvetlenül kapcsolódnak – mégpedig a „hulladék”-irányelv, a KHV módosító irányelv és a felszín alatti vizek irányelv vonatkozásában – egy intenzív sertéstenyésztéssel foglalkozó üzemhez (a továbbiakban: sertéstenyésztő üzem), amely az „El Pago de la Media Legua” nevű helyen, a Földközi-tengerbe torkolló Antas és Aguas folyók közelében, Vera község területén, Almería körzetben (Andalúzia) működik; másrészt – a „szennyvíz”-irányelv és a „nitrát”-irányelv vonatkozásában – e sertéstenyésztő üzem tágabb környezetét érintik, így Vera község területét és a Rambla de Mojácar folyóvidéket.

9.     A szóban forgó sertéstenyésztő üzem 1976 óta működik – jelenlegi méretét egy későbbi bővítéskor érte el –, és az eljárás szempontjából irányadó időszakban kb. 3400 állatot, ebből kb. 600 malacot számlált. A telepen egy 240 000 liter tárolókapacitású, cementezett, föld alatti ülepítőgödör található. A hígtrágyát tizennégy naponként kiemelik, tartályokban elszállítják, és a Las Alparatas de Mojácarban 80 hektáros területen, valamint a Jara de la Verában 5 hektáros területen a földekre bocsátják.

10.   A felperes elsősorban a hígtrágya szétterítésére és az állati tetemek bomlási folyamataira visszavezethető kellemetlen szag kibocsátását és a környezet, különösen a közeli folyók és folyótorkolatok szennyezését rója a sertéstenyésztő üzem terhére.

11.   A felek között nem vitás, hogy a sertéstenyésztő üzemet sem megnyitása, sem bővítése előtt nem vonták környezetjogi értékelési eljárás (különösen környezeti hatásvizsgálat vagy a felszín alatti vizek esetleges terhelését vizsgáló hidrogeológiai vizsgálat) alá, és nem folytattak le hulladékjogi engedélyezési és felügyeleti eljárást.

IV – A pert megelőző eljárás és a bírósági eljárás

12.   A sertéstenyésztő üzem okozta kellemetlenségek miatti panaszok alapján a Bizottság 2000-ben vizsgálatot indított. Mivel a Bizottság arra a meggyőződésre jutott, hogy a Spanyol Királyság a sertéstenyésztő üzem és az érintett régió vonatkozásában több környezetvédelmi irányelvet megsértett, 2001. január 18‑án felszólító levelet intézett a spanyol kormányhoz, amelyben felszólította, hogy két hónapon belül foglaljon állást a levélben foglaltakkal kapcsolatban.

13.   Mivel a spanyol kormány 2001. június 20‑i levelében foglalt válasza a Bizottság álláspontja szerint nem oszlatta el a kötelezettségszegés gyanúját, a Bizottság 2001. július 26‑i levelében indokolással ellátott véleményt intézett a spanyol kormányhoz, amelyben kifogásolta a Bevezetőben(9) megjelölt irányelvek megsértését, és felhívta a Spanyol Királyságot, hogy két hónapon belül tegye meg a szükséges intézkedéseket. A spanyol kormány erre 2001. október 4‑i levelében válaszolt.

14.   Mivel a Bizottság arra a meggyőződésre jutott, hogy a Spanyol Királyság nem teljesítette kötelezettségeit, a 2002. november 15‑i – a Bíróság nyilvántartásába 2002. november 19‑én bejegyzett – beadványával az EK 226. cikk alapján keresetet indított a Spanyol Királyság ellen.

15.   A Bizottság kéri,

1.      hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy a Spanyol Királyság,

a)      mivel nem fogadta el a 91/156/EGK irányelvvel módosított 75/442/EGK irányelv 4., 9. és 13. cikke alapján őt terhelő kötelezettségeknek való megfeleléshez szükséges intézkedéseket, hiszen nem tette meg az „El Pago de la Media Legua” nevű helyen lévő sertéstenyésztő üzemből származó hulladékoknak az emberi egészség veszélyeztetése és a környezet károsítása nélküli ártalmatlanításának vagy hasznosításának biztosításához szükséges intézkedéseket, mert ezt az üzemet az ezen irányelvben előírt engedély nélkül engedte működni, és mert nem végezte el az ezen üzemekben szükséges időszakos ellenőrzéseket,

b)      mivel a 85/337/EGK irányelvnek az eredeti szövege szerinti, illetve a 97/11/EK irányelvvel módosított szövege szerinti 2. cikkét és 4. cikkének (2) bekezdését megsértve nem végzett környezeti hatásvizsgálatot e projekt megvalósítását vagy megváltoztatását megelőzően,

c)      mivel nem végezte el a 80/68/EGK irányelv 3. cikkének b) pontja és 5. cikkének (1) és (7) bekezdése alapján a szennyezéssel érintett területen szükséges hidrogeológiai vizsgálatot,

d)      mivel nem gondoskodott a 91/271/EGK irányelv 5. cikkének (2) bekezdése alapján a verai agglomeráció települési szennyvizeinek a 4. cikkben leírtnál szigorúbb kezeléséről,

e)      mivel a 91/676/EGK irányelv 3. cikkének (1), (2) és (4) bekezdését megsértve nem jelölte ki veszélyeztetett területként a Rambla de Mojácart,

         nem teljesítette az említett irányelvekből eredő kötelezettségeit;

2.      hogy a Bíróság a Spanyol Királyságot kötelezze az eljárás költségeinek viselésére.

V –    A „hulladék”-irányelv megsértéséről

A –    A felek főbb érvei

16.   A Bizottság előadja, hogy a kérdéses sertéstenyésztő üzem nagy mennyiségű hulladékot termel, főleg hígtrágyát és állati tetemeket. E hulladékok kezelése más erre vonatkozó közösségi szabályozás hiányában a „hulladék”-irányelv hatálya alá tartozik. Ezen irányelv 9. cikkével ellentétes módon a sertéstenyésztő üzem nem rendelkezik a szükséges hulladékjogi engedéllyel, és ezt a spanyol kormány a pert megelőző eljárás során elismerte. Ezenkívül a Spanyol Királyság elmulasztotta annak biztosítását, hogy a sertéstenyésztő üzemből származó nevezett hulladékokat a „hulladék”-irányelv 4. cikkével összhangban hasznosítsák vagy ártalmatlanítsák. A spanyol kormány nem vitatta, hogy a hulladékok kellemetlen szagot keltenek, valamint hogy ez a szag ellenőrizetlenül terjed a sertéstenyésztő üzem környezetében. Végül semmi nem utal arra, hogy bármilyen, az irányelv 13. cikke alapján szükséges ellenőrzésre sor került volna.

17.   A jelen ügyben a hígtrágya kijuttatásánál nem mezőgazdasági hasznosításról van szó, mivel erre – amint azt a spanyol kormány elismerte – 14 naponként kerül sor. Így ez nem felel meg a helyes mezőgazdasági gyakorlatnak. A spanyol kormány nem adta elő, hogy mit termesztenek a két érintett földterületen. Még ha a két földterületet művelnék is, a hígtrágyával túl sok nitrogén kerül a földekre. Ezenkívül a trágyázás egész évben folyik, a növekedési időszakoktól függetlenül.

18.   A Bizottság elismeri, hogy az a hígtrágya, amelyet a helyes mezőgazdasági gyakorlatnak megfelelően ugyanazon mezőgazdasági üzemen belül trágyaként használnak fel, mezőgazdasági mellékterméknek tekinthető, amelytől az üzem nem szándékozik az irányelv értelmében „megválni”, és így nem tekintendő hulladéknak. A jelen ügyben azonban a hígtrágyától úgy válnak meg, hogy tizenkét, illetve három kilométer távolságra fekvő földekre juttatják. Az állati tetemek vonatkozásában semmiképpen nem lehet a mezőgazdaságon belüli hasznosításról beszélni.

19.   A spanyol kormány azon érvelésére, amely szerint a „hulladék”-irányelv 2. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kivételt megállapító rendelkezés alkalmazandó, a Bizottság azt válaszolja, hogy nem létezik más vonatkozó közösségi jogi szabályozás, és így a kivétel nem alkalmazható. Az esetleges nemzeti szabályozások általában sem minősülnek a megjelölt rendelkezés értelmében „más jogszabályok”-nak, egyébiránt pedig a spanyol kormány által hivatkozott előírások nem tesznek eleget az irányelvben foglalt követelményeknek.

20.   Az Egyesült Királyság Kormánya osztja a Bizottság álláspontját a „hulladék”-irányelv állított megsértésének fennállása tekintetében, azonban a hulladék fogalmára vonatkozóan bizonyos fokig eltérő jogi elemzés alapján. Azt az álláspontot képviseli, hogy a hígtrágya mezőgazdasági földekre juttatása – mint hagyományos trágyázási módszer – alapvetően nem jelenti a hulladéktól a „hulladék”-irányelv 1. cikkének a) pontja értelmében való megválást. A hígtrágya esetében mezőgazdasági melléktermékről van szó, amelytől az üzem nem szándékozik a hulladék fogalma értelmében megválni, amennyiben igaz, hogy a hígtrágyát a mezőgazdaságban trágyaként továbbhasznosítják, függetlenül attól, hogy ez a kérdéses mezőgazdasági üzemben vagy a környező földeken történik. Ha azonban – mint a jelen ügyben – a hígtrágyát ilyen mennyiségben, továbbá télen és az ugaroltatás ideje alatt is kijuttatják, akkor ez nem felel meg a helyes mezőgazdasági gyakorlat alapján folytatott trágyázásnak, és ezért a hulladéktól való megválásnak tekintendő.

21.   A spanyol kormány nem vitatja a szagok okozta kellemetlenségeket. Azonban azt az álláspontot képviseli, hogy a „hulladék”-irányelv nem alkalmazható olyan üzemekre, mint a jogvita tárgyát képező sertéstenyésztő üzem. Véleménye szerint a hígtrágya mezőgazdasági földekre történő kijuttatása a természetes trágyázás bevált módszere, így nem tekintendő az irányelv 1. cikkének a) pontja szerinti hulladékok ártalmatlanításának. Vitatja továbbá, hogy az állati fekáliák naponta keletkező mennyiségéből arra lehetne következtetni, hogy a hígtrágyát túlzott mennyiségben juttatják ki. A hígtrágyával történő trágyázás tavasszal mezőgazdasági szempontból különösen hasznos, mivel a talaj a tápanyagokat kiemelkedően jól hasznosítja; a hígtrágya ugaroltatás ideje alatt történő kijuttatása pedig előkészíti a talajt az elkövetkező művelés időszakára.

22.   A spanyol kormány másodlagosan előadja, hogy – amennyiben a Bíróság arra a megállapításra jutna, hogy a „hulladék”-irányelv alapvetően alkalmazható – mindenképpen a 2. cikk (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kivételt megállapító rendelkezés alkalmazandó. A „nitrát”-irányelv ugyanis „másik jogszabály” ezen kivétel értelmében, mivel ez az irányelv a mezőgazdasági eredetű nitrátszennyezést szabályozza, és a hígtrágya földekre történő kijuttatásának környezetkárosító hatása a felszín alatti vizek legfeljebb esetleges nitrátterhelésében nyilvánul meg. Egyébiránt pedig a kivételt megállapító rendelkezés akkor is alkalmazható, ha léteznek vonatkozó nemzeti jogszabályok. Spanyolországban ez a helyzet, mivel a telep különböző spanyol hulladékjogi előírások hatálya alá tartozik.

B –    Álláspont

1.      A „hulladék”-irányelv alkalmazhatóságáról

23.   Mielőtt a Bizottság által állított, a „hulladék”-irányelv 4., 9. és 13. cikkeinek megsértésében megnyilvánuló kötelezettségszegések részleteikben megítélhetők lennének, először azt a kérdést kell megválaszolni, hogy azokra az anyagokra, amelyekről a jelen eljárásban szó van – nevezetesen a hígtrágyára és az állati tetemekre – mint „hulladék”-ra kiterjed‑e a „hulladék”-irányelv hatálya, és ha igen, mennyiben.

a)      A „hulladék”-irányelv értelmében vett „hulladék” fogalma alá történő besorolásról

24.   A „hulladék”-irányelv 1. cikke a) pontjának első albekezdése a „hulladék” fogalmát úgy határozza meg, hogy „az I. mellékletben felsorolt kategóriák bármelyikébe tartozó olyan anyag vagy tárgy, amelytől birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles”.

25.   Mint azt a Bíróság már megállapította, a nevezett melléklet, valamint a European Waste Catalogue (EWC) – utóbbi a 020106‑os rubrikában az „Állati fekáliák, vizelet és trágya” kategóriára utal – olyan anyagok és tárgyak jegyzékeinek felállításával magyarázza és teszi egyértelműbbé ezt a meghatározást, amelyek hulladékként minősíthetők, így azonban ezek csak irányadó jellegű felsorolások.(10)

26.   Az anyagoknak és tárgyaknak az irányelv értelmében vett hulladékként történő tényleges minősítése az állandó ítélkezési gyakorlat szerint így abból adódik, hogy az érintett anyagok és tárgyak birtokosa azoktól megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles. A „hulladék” fogalom tárgyi hatálya tehát a „megválni” kifejezés jelentésétől függ.(11)

27.   Ebben az összefüggésben rögzíteni kell, hogy – mint azt az Egyesült Királyság Kormánya helytállóan kifejtette – abból a körülményből, hogy olyan anyagot, mint a hígtrágya, a „hulladék”-irányelv II. B. mellékletében szereplő, R10. pont alatt körülírt, „[s]zétterítés a talajon mezőgazdasági vagy ökológiai feljavítás céljából, beleértve a komposztálást és az egyéb biológiai átalakítási folyamatokat”(12) megjelölésű eljárás alá vonnak, nem vonható le automatikusan az a következtetés, hogy „megválás”-ról van szó, és hogy ezért ezen anyag esetében az irányelv értelmében vett hulladékról lenne szó.(13) Ellenkezőleg: valamely anyagnak a leírt módon történő felhasználása az irányelv értelmében vett „hasznosítás”-nak tekintendő, amennyiben ez az anyagra, mint „hulladék”-ra vonatkozik.(14)

28.   Az a kérdés, hogy az anyag birtokosa attól megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles, és így ez az anyag hulladéknak minősül, inkább az összes körülmény alapján ítélendő meg, amelynek során figyelemmel kell lenni a „hulladék”-irányelv célkitűzéseire és arra, hogy azok érvényesülése ne sérüljön.(15) Az ítélkezési gyakorlat támpontokat, illetve kritériumokat nyújt ennek megítéléséhez.

29.   Azon kitételt illetően, hogy az anyag birtokosa attól megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köteles, a Bíróság támpontként ismerte el többek között azt a körülményt, hogy a felhasznált anyag termelési maradék, azaz olyan termék, amelyet nem a későbbi hasznosítás érdekében hoztak létre.(16)

30.   A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ez a megítélés olyan anyag esetében, amely a nem elsősorban ennek az anyagnak az előállítására szolgáló gyártási folyamat során jön létre, azt is eredményezheti, hogy ez az anyag valójában nem maradék, hanem melléktermék lesz, amelytől az üzem nem szándékozik „megválni”, hanem azt később számára kedvező feltételekkel, előzetes feldolgozási művelet nélkül fel kívánja használni, vagy forgalomba kívánja hozni.(17)

31.   Ami pedig az állati tetemeket illeti – hangsúlyozottan nem a sertéshúst, amelyet további hasznosításra, például fogyasztásra szánnak –, ezek esetében nyilvánvalóan pusztán a sertéstenyésztésből származó maradékról van szó, amelynek további hasznosítását a spanyol kormány sem állította, és nyilván nem is állíthatta volna. Az állati tetemek egyetlen lehetséges hasznosításaként az ártalmatlanításuk jöhet szóba(18), így abból kell kiindulni, hogy a sertéstenyésztő üzem üzemeltetője az állati tetemektől megválik, megválni szándékozik, illetve megválni köteles, és ezért az állati tetemek esetében alapvetően a „hulladék”-irányelv értelmében vett „hulladék”-ról van szó.

32.   A hígtrágya hulladéki minőségét árnyaltabban kell megítélni, amely elsődlegesen kétségtelenül a sertéstenyésztésből származó maradékanyag, és nem képezi annak (elsődleges) célját, azonban a trágyaként való mezőgazdasági hasznosítása számításba jöhet, így mellékterméknek is lehetne tekinteni, amelytől az üzem nem szándékozik a hulladék fogalma értelmében „megválni”.

33.   A Bíróság az ilyen érvelések elfogadhatóságát azonban a tényleges termelés melléktermékei vonatkozásában – az ezek lényegével összefüggő ártalmak és terhelések korlátozása érdekében, valamint a „hulladék” fogalmának tág értelmezésére vonatkozó kötelezettségre tekintettel – olyan tényállásokra korlátozta, amelyek során a tárgy, az anyag vagy a nyersanyag termelési folyamatban történő előzetes feldolgozás nélküli újrafelhasználása nemcsak lehetséges, hanem bizonyos is.(19)

34.   Ennek szemléltetésére ezen a ponton hivatkoznék az AvestaPolarit Chrome ügyben hozott ítéletre, amelyben a Bíróság különbséget tett a bányászat során keletkező olyan maradékok között, amelyeket előzetes átalakítás nélkül a termelési folyamatban a bányajáratok szükséges tömedékeléséhez használnak fel, valamint az egyéb maradékok között. Ez előbbi maradékokat a Bíróság a „hulladék”-irányelv hatálya alá nem tartozó mellékterméknek minősítette, mivel ezeket a tényleges bányaiparban anyagként hasznosítják, és nem tekinthetők olyan anyagnak, amelytől birtokosa megválik, vagy megválni szándékozik, mivel – épp ellenkezőleg – birtokosának a fő tevékenységéhez szüksége van ezekre az anyagokra.(20)

35.   A fent megjelölt, ítélkezési gyakorlatból származó támpontok alapján valóban elképzelhetők olyan esetek, amikor a mezőgazdasági üzemben keletkező hígtrágya nem tekintendő a „hulladék”-irányelv értelmében vett hulladéknak, és ez akkor képzelhető el, ha a hígtrágya „termelési folyamatban történő előzetes feldolgozás nélküli”, illetve a mezőgazdaság javára történő újrafelhasználása – tehát trágyázás céljából való kijuttatása – bizonyos (más hasznos felhasználás azonban általában nem jöhet szóba).

36.   Gondoljunk például egy klasszikus gazdaságra, ahol az ott tartott állatokat elsősorban a földek terményeivel etetik, a földeket pedig az állatok trágyájával trágyázzák, ahol tehát természetes ökológiai körforgás áll fenn, amelyre a jelen eljárásban részt vevő kormányok a hígtrágya szétterítésével kapcsolatosan hivatkoztak. Nyilván itt is a fekáliák ártalmatlanításáról van szó, azonban a trágyázás egyidejűleg hozzájárul a mezőgazdaság tényleges termelési céljához, vagy akár annak feltételét is képezi: a trágyázásra szükség van, hogy a földeken megfelelő terméshozamot érjenek el, és így haszonállatokat – legalábbis bizonyos számú egyedet – tudjanak tartani. Éppen ez jellemző a természetes körforgásra: a termelési láncban a különböző termékek – még ha az elsősorban célzott termeléshez képest csupán „maradékok” is – kölcsönösen feltételezik, illetve lehetővé teszik egymást, tehát szükségesek.

37.   Ilyen esetben megítélésem szerint kiindulhatunk abból, hogy a hígtrágyánál az állattartás melléktermékéről van szó, amelyet a tényleges mezőgazdasági termelés során hasznosítanak és felhasználnak – akárcsak a bányaüzemben a bányászat során keletkező maradékokat a bányajáratok tömedékeléséhez –, és amely nem tekintendő olyan anyagnak, amelytől a birtokosa megválni szándékozik.

38.   Ellenben ha például a hígtrágyát a trágyázáshoz a helyes mezőgazdasági gyakorlatnak megfelelően szükségesnél nagyobb mértékben juttatják ki, vagy különösen ha olyan földre juttatják ki, amelynek trágyázása értelmetlen, mert például egyáltalán nem áll művelés alatt, illetve ugaroltatják, akkor ez elegendő támpontul szolgálhat ahhoz, hogy a birtokos célja a hígtrágyától való megválás.

39.   E gondolatot követve a Bíróság a bányászati maradékok tekintetében is megállapította, hogy a bányászati maradékanyagoknak a bányajáratok tömedékelésére történő „hibás” felhasználása esetén – tehát amikor az ilyen felhasználás különösen biztonsági vagy környezetvédelmi okokból tiltott lenne, és a bányajáratok lezárására és alátámasztására más módszert kellene alkalmazni – abból kell kiindulni, hogy a birtokosuknak meg kell válnia ezektől az anyagoktól, amelyek így hulladéknak minősülnek.(21)

40.   Ami a jelen ügyet illeti, olyan intenzív sertéstenyésztő üzemről van szó, amelynek hígtrágya-maradékait távolabb fekvő földekre szállítják, és ott szétterítik. A hígtrágya szétterítése az iratok alapján kéthetente rendszeresen történik, így nyilvánvalóan pusztán a sertéstenyésztő üzemben való keletkezésük mértékének megfelelően, a növekedési időszakoktól vagy az évszaktól függetlenül. Nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy az érintett földeket egyáltalán művelik‑e, és hogy így a trágyázás egyáltalán, vagy legalább bizonyos időszakokban szükséges‑e. Annál is inkább, mivel a spanyol kormány nem vitatta, hogy az érintett földek legalább részben ugaroltatás alatt állnak. Mindenesetre a spanyol kormány semmi olyat nem terjesztett elő, ami arra engedne következtetni, hogy a sertéstenyésztő üzem terméshozamot ér el a földeken, vagy arra törekszik. A hígtrágya trágyaként való hasznosítása tehát nem egyértelmű, és egyáltalán nem bizonyos.

41.   Ilyen körülmények között megítélésem szerint abból kell kiindulni, hogy az eljárás tárgyát képező sertéstenyésztő üzem a hígtrágyától megválni szándékozik, így az a „hulladék”-irányelv értelmében vett hulladéknak minősül.

42.   Hangsúlyozni kell még, hogy abból a körülményből, hogy valamely anyagot olyan módon hasznosítanak, amely nem jelent veszélyt a környezetre vagy az emberi egészségre, még nem vonható le az a következtetés, hogy ez az anyag nem minősül hulladéknak. A veszélytelen vagy nem káros hasznosítás kétségtelenül jelentőséggel bír az irányelv alapján fennálló különböző kötelezettségek teljesítése szempontjából – így például abban a kérdésben, hogy fennáll‑e engedélyezési kötelezettség, vagy hogy az ellenőrzésnek milyen erősségűnek kell lennie –, azonban önmagában még nem zárja ki, hogy az anyagtól történő „megválás”-ról van szó.(22)

43.   Így felesleges ezen a ponton arra kitérni, hogy a hígtrágyának az érintett földeken történő szétterítése nitrogénnel történő túltrágyázáshoz vezet‑e, vagy sem, és hogy általában a spanyolországi talajviszonyok alapján bizonyos körülmények között a növekedési időszakokon kívüli trágyázás hasznos lehet‑e.

44.   Mindezek alapján meg kell állapítani, hogy mind a jelen ügyben szóban forgó állati tetemek, mind a hígtrágya esetében a „hulladék”-irányelv értelmében vett hulladékokról van szó.

b)      A „hulladék”-irányelv 2. cikke (1) bekezdése b) pontja iii) alpontjának kivételt megállapító rendelkezéséről

45.   A továbbiakban azt kell megvizsgálni, hogy a kérdéses hulladékok a „hulladék”-irányelv 2. cikkének (1) bekezdése b) pontjának kivételt megállapító rendelkezése alapján kívül esnek‑e a „hulladék”-irányelv hatályán.

46.   Ez a rendelkezés általában „állati tetemek”-re, valamint „mezőgazdasági hulladékok”-ra vonatkozik, amennyiben a következőkről van szó: „fekáliák és egyéb természetes, nem veszélyes anyagok, amelyeket a növénytermesztésben és állattenyésztésben használnak”.

47.   Nem vonom kétségbe, hogy ezzel egyrészt a sertéstetemek, másrészt a sertés-hígtrágya – amelyekről a jelen ügyben szó van – alapvetően e kivételt megállapító rendelkezés alá tartoznának. Azonban e kivételt megállapító rendelkezés szerint akkor nem tartoznak a „hulladék”-irányelv hatálya alá az ilyen hulladékok, „amennyiben ezekre más jogszabályok vonatkoznak”. Tehát attól függ, hogy léteznek‑e megfelelő „más jogszabályok” e hulladékok vonatkozásában.

48.   A spanyol kormány e tekintetben egyrészt a közösségi szabályozásra, nevezetesen a „nitrát”-irányelvre, másrészt több nemzeti szabályozásra hivatkozott.

49.   Az AvestaPolarit Chrome ügyben hozott ítélet alapján a kivételt megállapító rendelkezés értelmében vett „más jogszabályok” esetében mind a specifikus közösségi szabályozás, mind a különös nemzeti szabályozás(23) szóba jöhet.

50.   Függetlenül attól, hogy különös közösségi vagy nemzeti szabályozásról van‑e szó, az semmiképpen sem elegendő, hogy ez a kérdéses hulladékokra akármilyen szempontból vonatkozik. A megfelelő szabályozásnak sokkal inkább a hulladékokkal való – a „hulladék”-irányelv 1. cikkének d) pontja értelmében vett – „gazdálkodás”-ra kell vonatkoznia, az irányelvvel azonos célokat kell követnie, és az irányelvben előírttal legalább egyenértékű környezetvédelmi szintet kell eredményeznie.(24)

51.   Először is ami a spanyol kormány által hivatkozott „nitrát”-irányelvet illeti, meg kell állapítani, hogy ez – amint azt a Bizottság helytállóan előadta – más célokat követ, mint a „hulladék”-irányelv, és nem a hígtrágyával vagy állati tetemekkel való, a „hulladék”-irányelv 1. cikkének d) pontja (átfogó) értelmében vett gazdálkodást szabályozza. Így a „nitrát”-irányelv nem az okozó üzemek, hanem inkább az ilyen üzemek által esetleg szennyezett természet vizsgálatára irányul. Nem ír elő a „hulladék”-irányelvnek megfelelő engedélyeztetési kötelezettséget a hulladékot termelő üzemek részére. Ezenkívül a „nitrát”-irányelv szerinti vizsgálat csak az érintett vizekre terjed ki, nem terjed ki azonban a „hulladék”-irányelv 4. cikkében szintén megnevezett levegőre, talajra, valamint a növény- és állatvilágra. Végezetül a „nitrát”-irányelv nem vonatkozik az esetleges kellemetlen zajokra vagy szagokra, valamint a tájkép kedvezőtlen befolyásolására.

52.   A spanyol kormány ezután nemzeti szabályozásként a 261/1996. sz. és a 324/2000. sz. királyi rendeletekre hivatkozott, amelyek állítása szerint alkalmazhatók a hígtrágyára, valamint – a szóbeli tárgyaláson – két miniszteri rendeletre, az 1980. október 20‑i és a 2001. február 22‑i rendeletre, amelyek az állati tetemekre vonatkoznak.

53.   Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a spanyol kormány érvelése következetesen arra korlátozódott, hogy a nevezett – a Bírósághoz egyébként be nem nyújtott – jogszabályok alkalmazhatóságára utaljon. Nem fejtette ki azonban, hogy ezek a jogszabályok mennyiben érintik a hígtrágyát és az állati tetemeket nem csupán egyes vonatkozásokban, hanem az azokkal való – a „hulladék”-irányelv 1. cikkének d) pontja értelmében vett – gazdálkodás vonatkozásában, és mennyiben vezetnek az irányelvvel összehasonlítható környezetvédelmi szinthez. A spanyol kormány nem vitatta a Bizottság erre vonatkozó részletes vizsgálatát sem, amelynek során a Bizottság arra az eredményre jutott, hogy nincsenek olyan nemzeti jogszabályok, amelyek megfelelnek a nevezett kritériumoknak.

54.   Ami – részletesebben vizsgálva – a 261/1996. sz. királyi rendeletet illeti, ennek esetében a spanyol tájékoztatás alapján a „nitrát”-irányelv nemzeti átültetéséről van szó, amely azonban – mint az már az 51. pontban megállapítást nyert – önmagában nem jelent olyan szabályozást, amely megfelel a „hulladék”-irányelv követelményeinek.

55.   A 324/2000. sz. királyi rendelet a kötelezettségszegés fennállásának megítélése szempontjából releváns időpontban a spanyol kormány tájékoztatása szerint még egyáltalán nem volt hatályban.

56.   Egyébiránt a spanyol kormány előadta, hogy a hígtrágya a nemzeti jog alapján – más módon, mint fent kifejtettek szerint a „hulladék”-irányelv alapján – egyáltalán nem minősül hulladéknak, így már csak ezért is kétséges, hogy a nemzeti jog a hígtrágyával, mint hulladékkal való gazdálkodást egyáltalán szabályozza‑e.

57.   Ami a hivatkozott miniszteri rendeleteket illeti, amelyek állítólagosan az állati tetemekre vonatkozó, a „hulladék”-irányelv értelmében vett nemzeti szabályozást képezik, a spanyol kormány csupán azt adta elő, hogy ezeket a sertéspestis megelőzésére alkották, és hogy a 2001. február 22‑i miniszteri rendelet alapján bizonyos feltételek mellett megengedett az állati tetemek oltatlan mésszel feltöltött gödrökben történő elásása. E rövid tartalmi kivonat alapján megítélve e rendeletek esetében nem olyan jogszabályokról van szó, amelyek az állati tetemekkel mint a ”hulladék”-irányelv értelmében vett hulladékokkal való gazdálkodást szabályozzák.

58.   Ezért meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben sem olyan különös közösségi szabályozás, sem olyan különös nemzeti szabályozás nincsen, amely tartalmát tekintve megfelelne a „hulladék”-irányelv 2. cikke (1) bekezdésének b) pontja iii) alpontjában foglalt követelményeknek.

59.   E kivételt megállapító rendelkezés tehát a jelen ügyben nem alkalmazható. Így nem is szükséges kitérni a Bizottság azon érvelésére, amely szerint az AvestaPolarit Chrome ügyben kialakított ítélkezési gyakorlatot úgy kellene módosítani, hogy csak a közösségi jogszabályok minősüljenek a kivételt megállapító rendelkezés értelmében vett „más jogszabályok”-nak.

c)      Az irányelv 4., 9., és 13. cikkének megsértéséről

60.   Először is ami a Bizottság azon kifogásait illeti, amelyek szerint a kérdéses sertéstenyésztő üzem nem rendelkezik a 9. cikk által előírt engedéllyel, és az ilyen üzemek esetén a 13. cikk alapján megkívánt időszakos ellenőrzéseket sem hajtotta végre, meg kell állapítani, hogy a spanyol kormány nem vitatta, hogy ezt a telepet nem vonták hulladékjogi engedélyezési eljárás alá, és hogy a megfelelő ellenőrzésekre nem került sor.

61.   Ezért, továbbá mivel egyébként – a fent kifejtettek szerint – elutasítandó az az érvelés, amelynek értelmében a „hulladék”-irányelv nem alkalmazható a sertéstenyésztő üzem helyzetére, a „hulladék”-irányelv 9. és 13. cikkének megsértésére vonatkozó kifogás megalapozottnak tekintendő.

62.   A Bizottság a fentieken kívül azt rója a Spanyol Királyság terhére, hogy nem tette meg a „hulladék”-irányelv 4. cikke alapján szükséges intézkedéseket a sertéstenyésztő üzemből származó hulladékoknak – különösen a hígtrágyának és az állati tetemeknek – az emberi egészség veszélyeztetése és a környezet károsítása nélküli ártalmatlanításának vagy hasznosításának a biztosításához.

63.   A spanyol kormány szinte kizárólag arra korlátozta érvelését, hogy a hígtrágya nem képez hulladékot, azonban alig nyilatkozott az egyes kifogások tekintetében. Ezenkívül több ízben kétségbe vonta a Bizottság által a hígtrágya és az állati tetemek tárolására illetve hasznosítására vonatkozóan felhozott különböző bizonyítékok megalapozottságát és bizonyító erejét – amelyekkel a Bizottság a kötelezettségszegés fennállását indokolja –, végeredményben azonban nem vitatta e tényállások fennállását.

64.   Részletesebben kifejtve: a spanyol kormány nem nyilatkozott az állattetemek tárolására szolgáló – a Bizottság álláspontja szerint túl kicsi – gödör létezésével kapcsolatban, továbbá nem vitatta a Bizottság előadását, amely szerint a sertéstenyésztő üzem környezetében állattetemek ellenőrizetlen ártalmatlanítására került sor, és ez erős, kellemetlen szagokkal jár.

65.   A spanyol kormány elismerte azonban, hogy a hígtrágya, valamint „egyéb szerves anyagok” hasznosítása során elkerülhetetlen a különféle szagok keletkezése.

66.   A spanyol kormány azt sem vitatta, hogy az érintett sertéstenyésztő üzem hozzávetőlegesen napi 12 m3 hígtrágyát termel, és hogy a hígtrágyát kéthetente az ülepítőgödörből kiemelik, és két, összesen 85 hektár területű parcellára juttatják ki. A spanyol kormány előadásaiból és az iratokból nem következik, hogy a hígtrágya egy részét más módon kezelik, így tehát a szóban forgó, hozzávetőlegesen 3400 állattal rendelkező sertéstenyésztő üzemben keletkező egész hígtrágyát egy 85 hektáros földterületre juttatják ki, mégpedig az egész év során, a növekedési időszakokra való tekintet nélkül, továbbá annak ellenére, hogy az érintett földek legalább részben ugaroltatás alatt állnak.

67.   A spanyol kormánynak az „año y ves” módszer tekintetében előadott érvei – amely módszer tájékoztatása szerint a gabonafélék termesztésében általánosan alkalmazott, és abban áll, hogy egy földet csak minden második évben művelnek – megmagyarázhatják, hogy miért ugaroltatják részben az érintett földeket, illetve hogy ennek ellenére miért állnak alapvetően művelés alatt, azonban álláspontom szerint nem cáfolják a Bizottság azon előadását, amely szerint a hígtrágya kijuttatása nem felel meg a helyes mezőgazdasági gyakorlatnak, és túltrágyázás áll fenn. Az a tény, hogy a Junta de Andalucía által a helyes mezőgazdasági gyakorlatról elfogadott kódex szerint – amelyre a Bizottság többek között hivatkozott – egész évben tilos trágyázni, legalábbis azt jelzi, hogy jelen ügyben nem környezetbarát trágyázási gyakorlatról van szó, és ez még akkor is így van, ha ez a kódex a sertéstenyésztő üzem vonatkozásában jogilag nem lenne kötelező.

68.   A spanyol kormány előadta továbbá, hogy eljárás fog indulni a sertéstenyésztő üzem ellen, és kilátásba helyezte a sertéstenyésztő üzem közeljövőben történő bezárását. Ezzel kapcsolatosan azonban elegendő arra utalni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a kötelezettségszegés fennállása azon helyzet alapján ítélendő meg, amely a szóban forgó tagállamban az indokolással ellátott véleményben kitűzött határidő lejártakor fennállt, és hogy a később beállt változásokat a Bíróság nem tudja figyelembe venni.(25)

69.   Figyelembe kell venni végül, hogy a kérdéses sertéstenyésztő üzem 1976 óta üzemel, és – legalábbis az indokolással ellátott véleményben kitűzött határidő lejártáig eltelt időszak vonatkozásában – nem ismeretesek konkrét hulladékjogi intézkedések, amelyeket a spanyol hatóságok tettek a kérdéses üzemmel szemben.

70.   Ezen okokból és a spanyol kormány megfelelő ellenérvei hiányában, még a „hulladék”-irányelv 4. cikkében biztosított tagállami mérlegelési lehetőség(26) figyelembevételével is, e cikknek a Bizottság által kifogásolt megsértése megalapozottnak tekintendő.

71.   Így meg kell állapítani, hogy a Spanyol Királyság megszegte a „hulladék”-irányelv 4., 9. és 13. cikkeit.

VI – A KHV-irányelv megsértéséről

A –    A felek főbb érvei

72.   A Bizottság a második jogalappal azt rója a Spanyol Királyság terhére, hogy azzal, hogy a szóban forgó sertéstenyésztő üzem építése vagy későbbi átépítése előtt nem folytatott le környezeti hatásvizsgálatot, megszegte a KHV-irányelv eredeti, illetve a 97/11 irányelvvel módosított szövegének 2. cikkét, valamint 4. cikkének (2) bekezdését.

73.   A Bizottság előadja, hogy előzetes környezeti hatásvizsgálatot kellett volna lefolytatni a sertéstenyésztő üzemnek a méretéből és fekvéséből adódóan a környezetére gyakorolt negatív hatásai (különösen a vizek szennyezése és a kellemetlen szagok) miatt. A spanyol kormány válaszából azonban kiderül, hogy az üzemet sem megépítése előtt – amely a módosító irányelv előtti időszakra, azaz a KHV-irányelv eredeti szövegének időbeli hatálya alá esik –, sem kibővítése után – azaz olyan időszakban, amikor a 97/11 irányelvet már át kellett ültetni – nem vetették alá ilyen vizsgálatnak.

74.   A spanyol kormány vitatja e kifogás elfogadhatóságát, azzal az indokolással, hogy a Bizottság nem tette egyértelművé, hogy a KHV-irányelv melyik szövegváltozatának vonatkozásában áll fenn a kötelezettségszegés. Másodlagosan előadja, hogy a módosított szöveg az irányadó, mivel a 97/11 irányelvet 1999. március 14‑ig kellett átültetni, és a jelen kötelezettségszegés megítélésénél 2001. szeptember 26‑a az irányadó időpont, amely az indokolással ellátott véleményből adódik.

75.   A spanyol kormány előadja, hogy a szóban forgó sertéstenyésztő üzem nem tesz eleget a KHV-irányelv módosított szövege I. melléklete 17. pontjának b) alpontja értelmében vett projekt feltételének. Arra hivatkozik továbbá, hogy a sertéstenyésztő üzem építése az 1976. évre, így Spanyolországnak az Európai Közösséghez történő csatlakozása előtti időszakra esik, és a környezeti hatásvizsgálat problémája a 7/1994 andalúziai törvény alapján csak 1996-tól, a telep törvényesítése és bővítése tekintetében a községhez intézett engedélyezési kérelem okán merült fel. Ez az engedélyezési eljárás a környezetre gyakorolt hatásokról készült kedvezőtlen jelentéshez vezetett, amely viszont szankció kiszabására irányuló eljárás megindítását vonta maga után, ami a telep bezárását eredményezheti.

76.   A Bizottság előadja, hogy azért hivatkozott az irányelv mindkét szövegére, mert a spanyol kormány a pert megelőző eljárás folyamán nem közölte, hogy a kérdéses sertéstenyésztő üzemet mikor építették, illetve mikor bővítették. Válaszában kifogását a Bizottság a sertéstenyésztő üzem bővítésére korlátozza, és előadja, hogy az ellenkérelemben foglalt információk alapján a kötelezettségszegés fennállását a KHV-irányelv eredeti szövege alapján kell vizsgálni, mivel bár a sertéstenyésztő üzem engedélyezésére irányuló kérelmet csak 1999. március 26‑án nyújtották be (nem pedig 1996-ban), feltételezhető, hogy a bővítésre már valamivel ezen időpont előtt sor került.

77.   A Bizottság azonban arra az esetre, ha a 97/11 módosító irányelv alkalmazható lenne, másodlagosan fenntartja a módosító irányelv megsértésére vonatkozó kifogását.

78.   A Bizottság azzal az indoklással utasítja el a spanyol kormány azon előadását, hogy a sertéstenyésztő üzem bővítése a 7/1994 andalúziai törvény alapján környezeti hatásvizsgálat tárgyát képezte, hogy erre a vizsgálatra – a megkövetelttől eltérően – csak a terv kivitelezése után került sor.

B –    Az elfogadhatóságról

79.   A spanyol kormány által hivatkozott pergátló akadály tekintetében először is meg kell állapítani, hogy ebben nem rója a Bizottság terhére, hogy nem bocsátotta rendelkezésére – amint azt a kötelezettségszegés megállapítása iránti hibátlan eljárás megköveteli – a védekezésének előkészítéséhez szükséges adatokat.(27) Nem áll fenn megengedhetetlen eltérés az indokolással ellátott vélemény és a keresetlevél között, és így nem áll fenn a jogvita tárgyának módosítása vagy kiterjesztése sem(28), mivel a Bizottság mind az indokolással ellátott véleményben, mind a keresetlevélben vagylagosan hivatkozik a KHV-irányelv eredeti és módosított szövegére.

80.   A jelen ügyben sokkal inkább az a kérdés, hogy a keresetlevél maga megfelel‑e az elfogadhatósági feltételeknek.

81.   Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottságnak az EK 226. cikk alapján benyújtott keresetlevélben pontosan meg kell jelölnie azokat a kifogásokat, amelyekről a Bíróságnak döntenie kell, és legalább tömören be kell mutatnia azokat a jogi és ténybeli körülményeket, amelyekre a kifogásokat alapozza. Ahhoz, hogy a Bíróság a – Bizottság által kezdeményezett – jogvitát el tudja dönteni, a Bizottságnak részletesen meg kell jelölnie, hogy az állított kötelezettségszegés mely tényekből és körülményekből adódik.(29)

82.   A jelen ügyben kiderül a keresetlevélből, hogy a Bizottság azt a körülményt kifogásolja, hogy a szóban forgó sertéstenyésztő üzemet környezeti hatásvizsgálat lefolytatása nélkül építették és bővítették. A Bizottság kifejti, hogy ebben a KHV-irányelv 2. és 4. cikkének megsértését látja, csak mivel – ahogy előadta – az egyes kötelezettségszegések pontos időpontja nem ismert előtte, ennek az irányelvnek az eredeti „vagy” módosított szövegére hivatkozik.

83.   Álláspontom szerint ezzel a keresetlevélben a jelen kifogás tekintetében kielégítően meghatározták a jogvita tárgyát ahhoz, hogy az elfogadhatósági feltételeknek megfeleljen. A Bizottság nyilvánvalóan azt kéri, hogy a Bíróság az irányelvnek mind az eredeti, mind a módosított szövegére tekintettel vizsgálja meg, hogy a Bizottság által megnevezett körülmények alapján fennáll‑e a közösségi jog megsértése. A „vagy” tehát ebben a tekintetben „és/vagy”-ként értendő, és a Bizottság ugyanígy kifogásolhatta volna a környezeti hatásvizsgálat hiányát az építésnél vagy a bővítésnél, külön a KHV-irányelv eredeti szövegének és külön a módosított szövegének megsértéseként, anélkül hogy e kifogások bármelyike elfogadhatatlan lett volna. Adott esetben e két kifogás valamelyike az irányelv vonatkozó szövege időbeli hatályának hiánya miatt megalapozatlan lenne.

84.   A jelen ügyben a kötelezettségszegés időpontjának és az irányelv megfelelő szövege alkalmazhatóságának kérdése ugyanígy a megalapozottság körében vizsgálandó. A Bizottság adatainak esetleges hiányos volta e kérdések vonatkozásában így a kifogás megfelelő megalapozottságának problémáját veti fel, nem pedig az elfogadhatóságét.

85.   Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a Bizottságnak jogában áll a Bíróság előtti eljárás során az alperes tagállam előadása alapján egyes kifogásait visszavonni, illetve kifogásait korlátozni, ugyanúgy, ahogy az alperes tagállamnak is joga van az eljárás során valamely kifogás megalapozottságát nem vitatni vagy elismerni. Így tehát elfogadható, hogy válaszában a Bizottság az elmaradt környezeti hatásvizsgálat kifogását a sertéstenyésztő üzem bővítésére korlátozta, mivel ez az alperes tagállam számára sem jár hátránnyal.

C –    Az ügy érdeméről

86.   A Bizottság azt rója a Spanyol Királyság terhére, hogy a szóban forgó sertéstenyésztő üzem kibővítésével kapcsolatban nem teljesítette a KHV-irányelv eredeti vagy módosított szövege alapján fennálló azon kötelezettségét, hogy előzetes környezeti hatásvizsgálatnak vesse alá a projektet.

87.   Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 226. cikke szerinti kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásokban a Bizottság feladata az állított kötelezettségszegés bizonyítása. A Bizottság köteles a Bíróság elé terjeszteni az összes szükséges támpontot, amelynek alapján a Bíróság megvizsgálhatja a kötelezettség megszegését, és ennek során a Bizottság nem támaszkodhat feltételezésekre.(30)

88.   A valamely irányelvben meghatározott kötelezettség megszegésének bizonyításához mindenekelőtt annak igazolása szükséges, hogy az érintett tényállás az adott irányelv hatálya alá tartozik.

89.   A Bizottság álláspontja szerint a sertéstenyésztő üzem kibővítése a KHV-irányelv eredeti szövegének időbeli hatálya alá tartozik, mivel a sertéstenyésztő üzem engedélyezése iránti kérelmet 1999. március 26‑án nyújtották be, az üzem kibővítése pedig köztudomásúlag ezen időpont előtt megtörtént már. Ha a kérelem benyújtásának fent említett időpontja lenne a mérvadó, akkor az irányelv módosított változatát kellene alkalmazni.

90.   Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a Bizottság a Spanyol Királyságnak nem általánosságban rója a terhére, hogy nem hozta meg a szükséges intézkedéseket, amelyek révén az olyan projekteket, mint a szóban forgó sertéstenyésztő üzem, a KHV-irányelv eredeti vagy módosított szövege szerint előzetes környezeti hatásvizsgálatnak kell alávetni. Ellenkezőleg: a kötelezettségszegést – ahogy válaszában hangsúlyozza – konkrétan abból a körülményből vezeti le, hogy a szóban forgó sertéstenyésztő üzemet a kibővítését megelőzően ténylegesen nem vetették alá előzetes környezeti hatásvizsgálatnak.

91.   Ebből a szempontból csak a bővítés tényleges időpontja, nem pedig a későbbi kérelembenyújtásé lehet irányadó a kifogás megalapozottságának megállapításakor.

92.   Mindazonáltal a Bizottság a keresetlevelében elismerte, hogy a sertéstenyésztő üzem kibővítésének időpontja ismeretlen számára. A spanyol kormány ellenkérelmében előterjesztett kijelentéseire alapozva azonban válaszában a Bizottság megállapította, hogy a bővítésre mindenképpen 1999 márciusa előtt került sor. Mivel a spanyol kormány ezt a későbbiekben nem cáfolta, és ezzel kapcsolatban egyebekben sem nyilatkozott érdemben, ez a megállapítás helytállónak tekinthető.

93.   A KHV-irányelv módosított változatának átültetésére vonatkozó határidő 1999. március 16‑án, azaz csak a szóban forgó bővítést követően járt le. Ebből következően a Bizottság kifogásának érdemi vizsgálatát a KHV-irányelv eredeti szövege alapján kell elvégezni, és így a kifogás a 97/11 irányelv vonatkozásában megalapozatlan.

94.   Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy feltételezni lehet – ahogy ezt a Bizottság is tette –, hogy a sertéstenyésztő üzem kibővítésére valamikor 1999 márciusa előtt került sor. A továbbiakat illetően nem vitatott, hogy a bővítés legalábbis előzetes környezeti hatásvizsgálat elvégzése nélkül történt.

95.   Nem hiszem azonban, hogy ez elegendő bizonyíték a KHV-irányelv megsértésére vonatkozóan.

96.   A jelen ügyben felvetődik a kérdés, hogy a Spanyol Királyság teljesítette‑e az irányelv 2. cikke szerinti kötelezettségét, amely az ahhoz szükséges intézkedések meghozatalára vonatkozik, hogy az olyan projekteket, amelyek többek között jellegüknél, méretüknél vagy elhelyezkedésüknél fogva a környezetre várhatóan jelentős hatást gyakorolnak, a rájuk vonatkozó engedélyek megadása előtt környezeti hatásvizsgálatnak vessék alá.

97.   Természetesen ennek a kötelezettségnek a megszegése – mivel eredmény elérésére vonatkozó kötelezettségről van szó – konkrét esetben merülhet fel.(31) Mindazonáltal a konkrét esetnek rá kell mutatnia a szükséges intézkedések meghozatalának érintett tagállam általi elmulasztására.

98.   Az irányelv 2. cikke kétségkívül egyértelműen arra kötelezi az egyes tagállamok illetékes hatóságait, hogy meghatározott projekteket környezeti hatásvizsgálatnak vessenek alá. Ezzel kapcsolatban a Bíróság is megállapította, hogy a Bizottság e cikk megsértésének bizonyítékául azt terjesztheti elő, hogy valamely projekt, amely esetében a környezetre gyakorolt hatás jelentő lehet, nem volt környezeti hatásvizsgálat tárgya, holott ez kötelező lett volna.(32)

99.   Ez ugyanakkor arra az esetre vonatkozik, amikor valamely tagállami hatóság a megfelelő környezeti hatásvizsgálat nélkül engedélyezett egy projektet.(33) Ha ezzel szemben például azért nem végezték el a környezeti hatásvizsgálatot, mert a nemzeti előírások ellenére egyáltalán nem terjesztettek elő engedély iránti kérelmet, magyarán a projekt kivitelezése jogellenesen folyik, akkor véleményem szerint további körülményeknek kell fennállniuk, amelyekből az következik, hogy az érintett tagállam nem teljesítette az irányelvben meghatározott kötelezettségeit.

100. Más szóval: a tényleges helyzetnek a KHV-irányelv 2. cikkében meghatározott célokkal való összeegyeztethetetlenségéből – a szóban forgó ügyben abból a tényből, hogy a kérdéses sertéstenyésztő üzemet, mivel engedély iránti kérelmet sem terjesztettek elő, előzetes környezeti hatásvizsgálat nélkül bővítették – nem vezethető le automatikusan, hogy az érintett tagállam szükségszerűen megszegte a számára ezzel a rendelkezéssel előírt kötelezettségeket.(34) Ilyen kötelezettségszegés bizonyítékául azt is fel kellene például mutatni, hogy ez a (jogellenes) helyzet hosszabb időtartamon keresztül fennállt, de az illetékes hatóságok nem avatkoztak be, és nem tették meg a megfelelő intézkedéseket.(35)

101. A jelen ügyben a Bizottság nem tudta feltárni, hogy pontosan mikor került sor a sertéstenyésztő üzem vitatott bővítésére, úgyhogy nem állapítható meg pontosabban, mióta tart már a „jogellenes” helyzet, és mennyiben róható fel az illetékes hatóságoknak a beavatkozás hiánya. A KHV-irányelv 2. cikkéből adódó kötelezettségeknek a Spanyol Királyság általi megszegése például arra vonatkozó támpontok révén is igazolható lett volna, hogy a jogellenes bővítés az illetékes hatóságok előtt ismert volt, vagy – a hatóságok legalább minimális ellenőrzési kötelezettségét feltételezve (az irányelv 13. cikkétől függetlenül) – a bővítésről már az üzem hosszabb fennállása vagy más körülmények alapján tudomást kellett volna szerezniük, ám a hatóságok mégsem tettek hatásos lépéseket a jogellenes bővítés szankcionálására, illetve utólagos környezeti hatásvizsgálat lefolytatására. Aláhúzandó még egyszer, hogy a Bizottság kifogása kifejezetten nem a hatóságoknak a kibővített sertéstenyésztő üzem engedélyezése iránt 1999 márciusában benyújtott kérelem alapján lefolytatott eljárására vonatkozott, hanem kizárólag arra a tényre támaszkodott, hogy az üzem bővítését megelőzően nem végeztek környezeti hatásvizsgálatot. Kizárólag ebből a körülményből azonban – mint azt kifejtettem – nem következik automatikusan, hogy a Spanyol Királyság nem tett eleget a KHV-irányelv 2. cikkéből fakadó kötelezettségeinek, mivel nem tisztázott, hogy a tagállami hatóságoknak mennyi részük volt e helyzet kialakulásában.

102. Ezért a Bizottság a KHV-irányelv eredeti vagy módosított szövegének a megsértését jogilag nem elégséges módon bizonyította. Ez a kifogás tehát nem megalapozott.

VII – A felszín alatti vizekre vonatkozó irányelv megsértése

A –    A felek főbb érvei

103. A Bizottság álláspontja szerint a Spanyol Királyság megsértette a felszín alatti vizekről szóló irányelv 3. cikkének b) pontját, 5. cikkének (1) bekezdését és a 7. cikkét azzal, hogy a szóban forgó sertéstenyésztő üzem által érintett területet nem vetették alá előzetes hidrogeológiai vizsgálatnak.

104. A Bizottság szerint szükség lett volna hidrogeológiai vizsgálatra, mivel az érintett területek felszín alatti vizei veszélyes anyagokkal szennyeződhetnek amiatt, hogy a sertéstenyésztő üzem a hígtrágyát mezőgazdasági földekre juttatja ki. A Bizottság mindezt egy tanulmányra alapozza, amely megerősíti a talaj áteresztő voltát.

105. A Bizottság előadásaiban a talajvíz nitráttal való lehetséges szennyezésére szorítkozik. Azon az állásponton van, hogy a nitrát a felszín alatti vizekről szóló irányelv értelmében veszélyes anyagnak minősül, mivel a II. lista 3. pontja alá tartozik.

106. A spanyol kormány álláspontja szerint a hígtrágya trágyázási célból történő kijuttatása nem a felszín alatti vizekről szóló irányelvben szereplő anyagok ártalmatlanítása (a kérdéses irányelv 5. cikkének második franciabekezdése), hanem az állattenyésztés maradékának trágyázásra való hasznosítása.

107. Állítása szerint még ha a felszín alatti vizekről szóló irányelv alkalmazható lenne is, akkor sem az irányelv értelmében vett veszélyes anyagokkal történő szennyezésről lenne szó, mivel a Bizottság által említett nitrát nem szerepel a II. listán. Egyebekben a spanyol kormány is hivatkozik egy tanulmányra, amely arra az eredményre jutott, hogy az érintett területek talaja túlnyomórészt nem áteresztő.

B –    Álláspont

108. Meg kell vizsgálni, hogy a felszín alatti vizekről szóló irányelvben előírt hidrogeológiai vizsgálat lefolytatásának kötelezettsége vonatkozik‑e az olyan tényállásra, mint a jelen ügybeli.

109. A felszín alatti vizekről szóló irányelv 3. cikkének b) pontja értelmében a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket, hogy korlátozzák az irányelv II. listáján szereplő anyagok felszín alatti vízbe történő bevezetését azért, hogy elkerüljék a felszín alatti vizeknek ezen anyagokkal való szennyezését. E kötelezettség teljesítése érdekében a tagállamok kötelesek előzetes vizsgálatnak alávetni többek között „ezeknek az anyagoknak az ártalmatlanítását (elhelyezését) vagy ártalmatlanítási (elhelyezési) célú tárolását, amely közvetett bevezetéshez vezethet”. Ennek az előzetes vizsgálatnak az irányelv 7. cikke szerint magában kell foglalnia hidrogeológiai vizsgálatot.

110. E kötelezettség alkalmazhatóságának mindenekelőtt az a feltétele, hogy olyan anyag bevezetéséről legyen szó, amely szerepel a felszín alatti vizekről szóló irányelvben. A Bizottság álláspontja szerint ez a feltétel teljesül, mivel állítása szerint – amelyet egy tanulmányra alapoz – az érintett terület talajvize nitráttal szennyezett, és a nitrát az irányelv II. listájának 3. pontjában feltüntetett anyag.

111. Ez a pont azonban olyan anyagokra vonatkozik, amelyek „káros hatásúak a felszín alatti víz ízére és/vagy szagára […]”.

112. Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy maga a Bizottság sem állította, hogy a nitrát káros hatással van a felszín alatti víz ízére és/vagy szagára.

113. Ami a II. lista 3. pontjában szereplő anyagok második fajtáját illeti, nevezetesen az „olyan vegyületek[et], amelyek hajlamosak ilyen anyagok képzésére [a felszín alatti] vízben, és hajlamosak arra, hogy alkalmatlanná tegyék azt emberi fogyasztásra”, ezekkel kapcsolatban nem merült fel, hogy a nitrát ilyen anyagok képzésére alkalmas. Egyébként azt a kiegészítést, hogy „és hajlamosak arra, hogy alkalmatlanná tegyék azt emberi fogyasztásra” nem valamely anyagkategóriának a mondat többi részétől elváló, vagylagos körülírásaként kell értelmezni, amely alá a nitrátot biztosan be kellene sorolni. Ez esetben ugyanis egyrészt a vagylagos felsorolást nyelvileg másként jeleznék, például „és/vagy” szavakkal – mint ugyanabban a mondatban korábban is. Másrészt pedig akkor a vegyületeket vagy név szerint, vagy pontos körülírással tartalmazó II. lista rendszerébe nem illő általános anyagkategóriáról lenne szó. Ebből következően meg kell állapítani, hogy a nitrát nem tartozik a Bizottság által hivatkozott II. lista 3. pontja alá.

114. Továbbá teljesen általánosan feltehető, hogy az olyan, tudvalevően a mezőgazdaság által használt területeken gyakran előforduló és az egészségre ártalmas nehézfém, mint a nitrát szerepelne az irányelv I. vagy II. listáján, ha a felszín alatti vizekről szóló irányelv hatályát ki kívánták volna terjeszteni erre az anyagra.

115. Éppen a Bizottság által az érdemi kifogások keretében hivatkozott tényállás – nevezetesen a mezőgazdasági üzemből származó nitrátszennyezés – tekintetében sokkal inkább a „nitrát”-irányelv a kifejezetten ilyen tényállásokra szabott jogi szabályozás.

116. Nem bizonyított tehát, hogy a jelen ügyben olyan anyag bevezetéséről van szó, amely a felszín alatti vizekről szóló irányelv hatálya alá tartozik.

117. Meg kell továbbá állapítani, hogy az irányelv célja a felszín alatti vizekbe történő „bevezetések” megakadályozása vagy korlátozása (lásd például az irányelv hetedik preambulumbekezdését és 3. cikkét), amelynek kapcsán a „bevezetés” fogalmát az „anyagok felszín alatti vízbe történő bevezetése[ként]” határozták meg (az irányelv 1. cikke (2) bekezdésének b) és c) pontja). Ezt a hígtrágya mezőgazdaságban történő felhasználása tekintetében nagyon alkalmatlan meghatározásnak tartanám, és az irányelv erre vonatkozó bárminemű utalása hiányában kétlem azt is, hogy ez az eljárás egyáltalán az irányelv hatálya alá tartozik.

118. Abból, hogy a hígtrágya – mint azt fent megállapítottam – bizonyos feltételek fennállása esetén a „hulladék”-irányelv értelmében „hulladéknak” minősítendő, nem vezethető le szükségszerűen az is, hogy a hígtrágya felhasználását a felszín alatti vizekről szóló irányelv 5. cikke (1) bekezdése második franciabekezdése első mondatának értelmében az „ezeknek az anyagoknak az ártalmatlanítás[a] (elhelyezés[e]) […], amely közvetett bevezetéshez vezethet” kategóriába lehetne besorolni. A „hulladék”-irányelvnek ugyanis mások a céljai, mint a felszín alatti vizekről szóló irányelvnek, és a „megválik” kifejezés ismérvei – e kifejezés az előbbi irányelv szerint a hulladék fogalmának alapját képezi – nem feltétlenül azonosak a felszín alatti vizekről szóló irányelv 5. cikke (1) bekezdése második franciabekezdésének első mondata szerinti „ártalmatlanítás” fogalmával.

119. Végül az is megfontolandó, hogy a „hulladék”-irányelv ellenőrzési és engedélyezési mechanizmusa alapvetően magához az egyes üzemhez kapcsolódik, míg az előzetes vizsgálat lefolytatására vonatkozó kötelezettség a felszín alatti vizekről szóló irányelv 5. cikke (1) bekezdése második franciabekezdésének első mondata szerint általánosan az olyan anyagok ártalmatlanítását szolgáló „intézkedésekre” vonatkozik, amelyek közvetett bevezetéshez vezethetnek.

120. Következésképpen a hígtrágya kijuttatásának általánosan ilyen intézkedésként történő minősítése bizonyára azt jelentené, hogy a hígtrágyának a mezőgazdaságban való bármely (vagy legalábbis az első?) felhasználását az érintett terület előzetes vizsgálatának kellene megelőznie – beleértve a hidrogeológiai vizsgálatot is –, a hígtrágya kijuttatásának céljától és mértékétől, továbbá a mezőgazdasági üzem típusától függetlenül. Az ilyen kötelezettséget magyarán túlzottan bürokratikusnak és abszurdnak tartanám.

121. A kifejezetten a mezőgazdaságból származó nitrátszennyezésekre vonatkozóan meghozott „nitrát”-irányelv nem ok nélkül támaszkodik elsősorban az olyan, területeken átnyúló, illetve övezetekhez kapcsolódó eszközökre, mint a cselekvési programok, valamint az általános – kötelező vagy nem kötelező – intézkedések elfogadása.

122. A felszín alatti vizekről szóló irányelvet ezért a szóban forgó összefüggésben nem tartom alkalmazandónak, és megalapozatlannak tartom a Bizottságnak azt a kifogását, amely szerint azzal, hogy nem folytatták le a hidrogeológiai vizsgálatot, megsértették az irányelvet. Emiatt a további kérdéseket, mint például az érintett talaj áteresztőképességének kérdését, már szükségtelen vizsgálni.

VIII – A „szennyvíz”-irányelv megsértése

A –    A felek főbb érvei

123. A Bizottság a Spanyol Királyság terhére rója, hogy azzal, hogy a verai agglomeráció települési szennyvizét nem vetette alá az irányelv 4. cikkében leírt kezelésnél szigorúbb kezelésnek, megsértette a „szennyvíz”-irányelv 5. cikkének (2) bekezdését.

124. Ehhez kapcsolódóan előadja, hogy a települési szennyvizet az Antas folyóba vezetik, amelyet a „szennyvíz”-irányelv 5. cikkének (1) bekezdése és az ahhoz kapcsolódó II. melléklet A. pontja alapján érzékeny területként kellett volna kijelölni. Ezt az ERM intézet tanulmányával támasztja alá.

125. A TECNOMA intézet egyik tanulmánya arra mutat rá, hogy a folyó alsó szakaszán természetes lagúna van, amelyet csak az Antas folyó táplál, amely folyó a verai agglomeráció szennyvíztisztító telepének levezetőjéül szolgál. Ebből a tanulmányból az is kiderül, hogy a települési szennyvizet nem megfelelő kezelésnek vetik alá.

126. A Bizottság ehhez kapcsolódóan – a helyi hatóságok weboldalain szereplő, lakosokra és turistákra vonatkozó adatok alapján – kiszámolta, hogy a helyi lakosegyenérték jóval meghaladja az 5. cikk (2) bekezdése alkalmazásában előírt „több mint 10 000” lakosegyenértéket.

127. A spanyol kormány vitatja, hogy az Antas folyó teljes területét érzékeny területként kellett volna kijelölni. Az Antas tengerparti lagúnájának kijelöléséből nem következik automatikusan, hogy a teljes folyót ki kellett volna jelölni. Az Antas esetében elsősorban felszín alatti vízfolyásról van szó, amelyben napfény hiányában nem fordulhat elő eutrofizáció.

128. Ezenkívül a spanyol kormány különböző érvek alapján vitatja a Bizottság által kiszámolt lakosegyenérték helyességét is. Állítása szerint nem a 2003. évet kell irányadónak venni, amelyből a Bizottság számadatai származnak, hanem az indokolással ellátott vélemény szerinti 2001. évet. Az érintett régió ebben az időben még jóval alacsonyabb lakosegyenértékkel rendelkezett, mint amelyet a Bizottság kiszámolt.

B –    Álláspont

129. A Bizottság azt kifogásolja, hogy a verai agglomeráció települési szennyvizét az Antas folyóba történő bevezetését megelőzően nem vetették alá a „szennyvíz”-irányelv 4. cikke által előírtnál szigorúbb kezelésnek.

130. A „szennyvíz”-irányelv 5. cikkének (2) bekezdése szerinti szigorúbb kezelést 1998. december 31‑től csak akkor kell biztosítani, ha a szennyvizet érzékeny területre vezetik, és ha a szennyvíz 10 000 LE-nél nagyobb lakosegyenértékű agglomeráció gyűjtőrendszeréből származik.

131. Ami először is a szennyvíz érzékeny területre történő bevezetésére vonatkozó feltételt illeti, nem vitatott, hogy az Antas folyót, amelybe a Bizottság adatai szerint a verai agglomeráció települési szennyvizét bocsátják, a Spanyol Királyság nem jelölte ki a „szennyvíz”-irányelv 5. cikkének (1) bekezdése szerinti érzékeny területként.

132. A jelen ügyben azonban nem az a kérdés, hogy az Antas folyót magát kijelölték‑e érzékeny területként, vagy – ahogy arról a Bizottság vélekedik – ki kellett volna‑e ilyenként jelölni.

133. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis a „szennyvíz”-irányelv 5. cikkének (2) bekezdése szerinti kötelezettség – azaz, hogy a gyűjtőrendszerekből származó települési szennyvizet bevezetés előtt szigorúbb követelményeket kielégítő tisztításnak kell alávetni – abban az esetben is fennáll, ha a szennyvizet csak közvetetten vezetik érzékeny területre.(36)

134. Az Antas folyó, ahová a verai agglomeráció szennyvíztisztító telepéről a szennyvizet vezetik, az Antas tengerparti lagúnájába folyik, amelyet a „szennyvíz”-irányelv 5. cikkének (1) bekezdése értelmében érzékeny területként jelöltek ki, és ezt a Spanyol Királyság sem vitatta. A verai agglomeráció szennyvizét tehát közvetve érzékeny területre vezetik.

135. Ami ezek után a 10 000-nél nagyobb lakosegyenértéket – mint a szennyvíz szigorúbb kezelésére vonatozó kötelezettség további feltételét – illeti, a „szennyvíz”-irányelv 2. cikkének 6. pontjából kitűnően a lakosegyenértéknél olyan értékről van szó, amely a víz egy lakosra vetítetett átlagos terheltségét fejezi ki.

136. Tekintettel arra, hogy a „szennyvíz”-irányelvben megadott lakosegyenértékek meghatározott terheltséget fejeznek ki(37), az ilyen értékek lakosságszám alapján történő kiszámításakor csak azokkal a lakosokkal kell számolni, akiknek a szennyvize a tisztítóberendezésbe folyik. Ennek alapján tehát azt kell meghatározni, hogy hány személy tartózkodik ténylegesen az érintett szennyvízkezelő telep gyűjtőterületén, és nem azt, hogy ezek az emberek az agglomeráció lakosaiként szerepelnek‑e a nyilvántartásban.

137. A Bizottság tehát joggal vont be a számításba olyan személyeket, akik például turistaként tartózkodnak a verai agglomeráció területén.

138. A lakosegyenérték meghatározásakor a Bizottság kiindulási alapnak tekintheti a turisztikai főszezont, mert a „szennyvíz”-irányelv 4. cikkének (4) bekezdése szerint a LE-ben kifejezett terhelés kiszámításának alapja „az év során a tisztító telepre belépő maximális heti átlagterhelés”.

139. Ami a verai agglomeráció konkrét lakosegyenértékét illeti, a spanyol kormány a 2001. évre vonatkozóan Vera esetében 7664, Antas estében pedig 2844 (állandó) lakost igazolt. Az, hogy a Bizottság e tekintetben elsősorban a 2003. év statisztikájára támaszkodott, nem releváns. A spanyol kormány előadta, hogy nem bizonyították, hogy Antas a verai agglomerációhoz tartozik, ám ezt érdemben nem is vitatta. Ezek alapján 10 000-nél nagyobb állandó lakosságszámból lehet kiindulni.

140. Ezenkívül a Bizottság (még ha a 2003. év statisztikái alapján is) az érintett területen tartózkodó további több mint 9000 emberrel számolt, ez a mennyiség a verai agglomerációban található hotel- és kempingkapacitásból, az üdülők, a hétvégi házak, valamint a települések számából adódott.

141. Ezekkel az adatokkal kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a spanyol kormány ebből elismerte 43 panzió- és 659 hotelférőhely létezését. Ezen túlmenően a Bizottság által beszerzett dokumentumok szerint a helyi kemping további 2700 személy befogadására képes.

142. Még akkor is, ha – ahogyan a spanyol kormány előadta – a Bizottság által számításba vett egyes települések nem tartoznak a jelen ügyben érintett agglomerációs területhez, és a lakosok egy bizonyos csoportját is – például a hétvégi házakat illetően – kétszer vették számításba, véleményem szerint a Bizottság még ilyen nagyobb pontatlanságot figyelembe véve is bizonyította: a verai agglomeráció lakosegyenértéke feltételezhetően 10 000 fölött van, és a „szennyvíz”-irányelv 4. cikkének (2) bekezdése alkalmazhatóságához ezt nem kell ennél pontosabban meghatározni.

143. Tekintettel arra, hogy a verai agglomeráció szennyvizét – ahol az agglomeráció lakosegyenértéke több mint 10 000 – közvetve érzékeny területre vezetik, ezt a szennyvizet – mivel ez a kötelezettség a „szennyvíz”-irányelv 4. cikkének (2) bekezdése értelmében 1998. december 31‑e óta fennáll – az irányelv 4. cikkében előírtnál szigorúbb kezelésnek kellett volna alávetni.

144. A spanyol kormány mindazonáltal nem vitatta, hogy a kérdéses szennyvizet nem vetik alá ilyen kezelésnek, sőt előadta, hogy az adott tisztítóberendezést üzemeltető társaságtól tanulmányt kért az agglomeráció szennyvizéről, ez azonban még nem készült el.

145. Mindezek alapján a Bizottság negyedik kifogása megalapozott.

IX – A „nitrát”-irányelv megsértése

A –    A felek főbb érvei

146. Az ötödik kifogásában a Bizottság azt rója a Spanyol Királyság terhére, hogy megsértette a „nitrát”-irányelv 3. cikkének (1), (2) és (4) bekezdését azzal, hogy nem jelölte ki veszélyeztetett területként a Rambla de Mojácart, holott az az Antas folyó tengerparti lagúnájába vezeti vizét, ezt pedig érzékeny területként jelölték ki.

147. Az e kifogás elfogadhatatlanságára vonatkozó, a spanyol kormány által előterjesztett védekezést a Bizottság azzal az indokolással utasítja vissza, hogy egyrészt az indokolással ellátott véleményében egy egész oldalt szentel ennek a kifogásnak, másrészt a ne bis in idem elve a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban vagy egyáltalán nem alkalmazható, vagy legalábbis a jelen ügyre nem vonatkozik.

148. Kifogását a Bizottság érdemben ismét az ERM intézet tanulmányával támasztja alá, amely szerint az érintett vizek eutrófok, és magas a nitrátkoncentrációjuk. Előadja, hogy a „nitrát”-irányelv I. melléklete szerint nem szükséges, hogy 50 mg/l felett legyen a nitrátterhelés ahhoz, hogy az adott területet veszélyeztetett területnek kelljen kijelölni, mert elegendő, ha a talajvíz ilyen mennyiséget tartalmazhat. Ugyanez vonatkozik az eutrofizáció kritériumára is. A Bizottság az Instituto Geológico y Minero de España adataira is hivatkozik, amely szerint a 06.06 hidrogeológiai egységben (Bajo Almanzora) több mint 50 mg/l nitrátterhelés mutatható ki. Az intézet egy másik, 1999‑es tanulmánya alapján – amely a spanyolországi talajvizek kémiai minőségéről és szennyezettségéről szól, az 1982‑től 1993‑ig terjedő időszak vonatkozásában – a Bizottság véleménye szerint a nitrátszennyeződés mezőgazdasági eredetére lehet következtetni.

149. A „nitrát”-irányelv megszegésére alapozott kifogást a spanyol kormány két okból tartja elfogadhatatlannak. Egyrészt azért, mert az indokolással ellátott véleményben a „nitrát”-irányelv csak mellékmondatként került a KHV-irányelvvel összefüggésben a lehetséges kereseti kérelmek közé. Másrészt azért, mert a jelen kereset benyújtása előtt egy másik kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban már kapott a Bizottságtól felszólító levelet, amely ugyanazt a kifogást tartalmazza, mint amelyet ebben az eljárásban is felhoznak, és ezzel a Bizottság megsérti a ne bis in idem elvét.

150. A spanyol kormány másodlagosan vitatja a nitrátszennyezettségnek a Bizottság által meghatározott mértékét és a szennyezettség mezőgazdasági eredetét, amelyet az ERM intézet – több tekintetben is hiányos – tanulmánya állításuk szerint nem támaszt alá. A Bajo Almanzora, amelyre a Bizottság által hivatkozott 1999‑es tanulmány vonatkozik, nem hasonlítható össze a szóban forgó területtel. Az Antas és az Aguas vízfolyásai hidrogeológiai szempontból elkülönülnek a Bajo Almanzora területétől, és túlnyomórészt turisták által látogatott területen találhatók.

1.      Álláspont

 Az elfogadhatóságról

151. Mindenekelőtt azt az érvet kell megvizsgálni, miszerint a jelen kifogás elfogadhatatlan, mert nem szerepel az indokolással ellátott vélemény rendelkező részében.

152. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azokat a kifogásokat, amelyeket később a keresetlevélben érvényesítenek, már az indokolással ellátott véleménynek is pontosan meg kell jelölnie. Ez elengedhetetlen annak érdekében, hogy a jogvita tárgyát a bírósági eljárás kezdeményezése előtt világosan be lehessen határolni, valamint biztosítani lehessen, hogy az érintett tagállamnak pontos ismerete legyen az ellene felhozott kifogásokról, hogy már a bírósági eljárás megindulása előtt felhagyhasson a Bizottság által kifogásolt kötelezettségszegéssel, illetve hogy védekezését előterjeszthesse.(38)

153. Ezért noha főszabály szerint az indokolással ellátott vélemény rendelkező részének a keresetlevél tartalmával összhangban kell lennie(39), az, hogy egy kifogás nem szerepel az indokolással ellátott vélemény rendelkező részében, önmagában nem teszi elfogadhatatlanná a kifogás kereshetőségét, ha az érintett tagállam számára a dokumentum egyéb tartalmából egyértelműen felismerhető, hogy ezt a kifogást érvényesíteni fogják majd ellene. Ilyen esetben ugyanis a tagállam gyakorolhatja a védekezéshez való jogát.

154. A jelen ügyben erről van szó, mert – ahogyan azt a spanyol kormány is elismerte – az indokolással ellátott véleményben a Bizottság egy egész oldalt szentelt a „nitrát”-irányelv megsértése miatti kifogásának, és ezen túlmenően a fedőlapon és a bevezetésben is feltüntette a kifogást. Az indokolással ellátott vélemény tartalmából összességében tehát félreérthetetlenül kiderül, hogy a Bizottság erre a kötelezettségszegésre vonatkozóan is kifogást kívánt emelni.

155. A spanyol kormány ezek után a ne bis in idem elv megsértésére hivatkozott, amely elv tiltja, hogy ugyanazt a személyt ugyanazon jogsértő magatartása miatt egyazon jogi tárgy védelmében többször szankcionálják.(40) Ezzel kapcsolatban a Bizottsággal egyetértésben egyrészt azt kell megjegyezni, hogy az EK 226. cikk alapján indított kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás csupán azon objektív megállapításra irányul, hogy a tagállam – az elbírálás szempontjából irányadó időpontban tanúsított magatartásával – megszegte a Szerződésből eredő kötelezettségeit.(41) Maga az eljárás tehát nem szankciós jellegű, ezért már ennél fogva sem indulok ki abból, hogy a ne bis in idem elve ebben az összefüggésben releváns lenne.(42) A jelen eljárást követően kezdeményezett másik, kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás egyébként sem vonhatja maga után a jelen eljárás elfogadhatatlanságát.

156. A Bizottság ötödik kifogása tehát elfogadható.

B –    Az ügy érdeméről

157. A „nitrát”-irányelv 3. cikkének (2) bekezdése szerint a tagállamok veszélyeztetett területként jelölnek ki minden olyan földterületet területükön, amelynek vize a 3. cikk (1) bekezdése szerinti szennyezettséggel érintett vizekbe kerül.

158. A tagállamok az ilyen vizek kijelölésénél az irányelv I. mellékletében meghatározott szempontokat alkalmazzák. E szempontok alapján a vizet akkor kell szennyezettséggel érintettként kijelölni, ha a talajvíz nitrátkoncentrációja nagyobb, mint 50 mg/l, vagy ha a belvizekben, torkolati vizekben, tengerparti vizekben vagy a tengerekben eutrofizációt állapítottak meg. Sem a „nitrát”-irányelv 3. cikkének (1) bekezdése szerint, sem a „nitrát”-irányelv I. melléklete A. pontjának 2. alpontja szerint a terület veszélyeztetett területként történő kijelölésének kötelezettségéhez nem szükséges, hogy a szennyeződés/terhelés már jelen legyen, hanem már a terület szennyvizének lehetséges terhelése is elegendő.

159. A spanyol kormánynak a tényleges nitráttartalomra vonatkozó állítása tehát önmagában alkalmatlan arra, hogy a Bizottság kifogását cáfolja. Meg kell állapítani továbbá, hogy az Antas tengerparti lagúnáját, ahova a Rambla de Mojácar a vizét a Bizottság által kifejtettek szerint vezeti, a „szennyvíz”-irányelv értelmében érzékeny területként jelölték ki, mégpedig – ahogyan azt a spanyol kormány előadta – a nitrátszennyeződés és az eutrofizáció veszélye miatt.

160. Azonban még ha abból indulhatunk is ki, hogy az Antas tengerparti lagúnájának vize ennyiben megfelel a „nitrát”-irányelv I. melléklete szerinti, a vizek kijelölésére vonatkozó szempontoknak, a Bizottságnak – a Bíróság a Standley és társai ügyben hozott ítélete alapján – azt is igazolnia kell, hogy ennek a víznek a szennyeződései túlnyomó részben mezőgazdasági eredetűek.(43)

161. Ami először is az ERM intézet tanulmányát illeti, e tanulmány nem nyújt semmilyen információt az Antas tengerparti lagúnája szennyezettségének mezőgazdasági eredetére vonatkozóan. A vízszennyezettség egyik okaként sokkal inkább a területet érintő intenzív turizmust említi, és erre a Bizottság már utalt ebben az eljárásban. Egyrészt a Bizottság által hivatkozott 1999‑es tanulmány is a Bajo Almanzorára vonatkozik, amelynek hidrogeológiai relevanciáját az Antas tengerparti lagúnáját illetően a spanyol kormány vitatta; másrészt ebből a tanulmányból, amely az 1982‑től 1993‑ig terjedő időszakot öleli fel, csak kevéssé derül ki, hogy a mezőgazdaság a talajvíz szennyezettségének egyik lehetséges oka, és ezen az alapon nem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hogy a mezőgazdasági eredetű nitrogénvegyületeknek az Antas tengerparti lagúnájába juttatása kiemelkedő részben hozzájárulna a térségben mutatkozó össz-szennyezettséghez.

162. Ha mindezekhez még azt is figyelembe vesszük, hogy vizeknek a 3. cikk (1) bekezdése alapján történő kijelölése tekintetében széles mérlegelési jogkört biztosítanak a tagállamok számára(44), az előzőekben kifejtettek alapján azt kell megállapítani, hogy a Bizottság jogilag nem elégséges módon bizonyította, hogy a Rambla de Mojácar vize olyan vízbe kerül, amely a „nitrát”-irányelv 3. cikkének (1) bekezdése és az ehhez kapcsolódó I. melléklete szerint szennyezések által érintett, és amelyet ezért veszélyeztetett területként kellett volna kijelölni.

163. A Bizottságnak az a kifogása tehát, miszerint a Spanyol Királyság megszegte a „nitrát”-irányelv 3. cikkét azzal, hogy a Rambla de Mojácar területét nem jelölte ki veszélyeztetett területként, megalapozatlan.

X –    Költségek

164. Az eljárási szabályzat 69. cikkének 3. §‑a alapján részleges pernyertesség esetén, illetve kivételes okból a Bíróság elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását, vagy határozhat úgy, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit. Figyelembe véve azt, hogy az érvelését tekintve mindkét fél részlegesen pernyertes, illetve részelegesen pervesztes volt, és tekintettel mindkét fél érveinek megalapozottságára, illetőleg ennek hiányára, azt javasolom, hogy a Bíróság mindkét felet kötelezze a saját költségeik viselésére.

165. A 69. cikk 4. §‑a alapján az Egyesült Királyság, amely beavatkozóként vett részt ebben az eljárásban, maga köteles viselni a saját költségét.

XI – Végkövetkeztetések

166. Mindezek alapján azt javasolom, hogy a Bíróság:

1.      állapítsa meg, hogy a Spanyol Királyság

–       mivel nem léptette hatályba a 91/156/EGK irányelvvel módosított 75/442/EGK irányelv 4., 9. és 13. cikkéből eredő kötelezettségének teljesítése érdekében szükséges intézkedéseket, hiszen nem hozta meg az „El Pago de la Media Legua” nevű helyen lévő sertéstenyésztő üzemből származó hulladékoknak az emberi egészség veszélyeztetése és a környezet károsítása nélküli ártalmatlanításának vagy hasznosításának biztosításához szükséges intézkedéseket, mert ezt az üzemet az ezen irányelvben előírt engedély nélkül engedte működni, és mert nem végezte el az ezen üzemekben szükséges időszakos ellenőrzéseket sem,

–       mivel nem gondoskodott a verai agglomeráció települési szennyvizének a 91/271/EGK irányelv 5. cikkének (2) bekezdése szerinti, azaz az ezen irányelv 4. cikke szerintinél szigorúbb kezeléséről,

nem teljesítette a Szerződésből eredő kötelezettségeit;

2.      a keresetet ezt meghaladó részében utasítsa el;

3.      a Bizottságot, a Spanyol Királyságot és az Egyesült Királyságot kötelezze a saját eljárási költségeik viselésére.


1 – Eredeti nyelv: német.


2  –      HL L 78., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 3. o.


3  –      HL L 194., 39. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 23. o.


4  –      HL L 73., 5. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 3. kötet, 151. o.


5  –      HL L 175., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 248. o.


6  –      HL 1980. L 20., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 134. o.


7  –      HL L 135., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 26. o.


8  –      HL L 375., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 68. o.


9  – Lásd az 1. pontot.


10  – Lásd a C‑9/00. sz., Palin Granit és Vehmassalon kansanterveystyön kuntayhtymän hallitus ügyben 2002. április 18‑án hozott ítélet (EBHT 2002., I‑3533. o.) 22. pontját.


11  – Lásd a C‑129/96. sz., Inter-Environnement Wallonie ügyben 1997. december 18‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑7411. o.) 26. pontját.


12  – Azonban „kivéve a 2. cikk (1) bekezdése b) pontjának iii) alpontja alapján kizárt hulladékokat”. E kivételt megállapító rendelkezésre később még visszatérek.


13  – Lásd a C‑418/97. és C‑419/97. sz., ARCO Chemie Nederland és társai egyesített ügyekben 2000. június 15‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4475. o.) 51. és 82. pontját.


14  – Lásd a C‑457/02. sz., Niselli-ügyben 2004. november 11‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑10853. o.) 36. pontját; azonban másrészről nem zárható ki, hogy valamely anyag hasznosítása olyan módon, amely a „[h]ulladékhasznosítást szolgáló műveletek” között szerepel a „hulladék”-irányelv II. B. mellékletében, támpontot nyújt annak – minden szempontra kiterjedő – megítéléshez, hogy a birtokosa az érintett anyagtól megválik, megválni szándékozik vagy megválni köteles, és ezért „hulladék”-ról van szó: lásd az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott, a 13. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 69. pontját.


15  – Lásd a C‑206/88. és C‑207/88. sz., Vessoso és Zanetti egyesített ügyekben 1990. március 28‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑1461. o.) 12. pontját és a Palin Granit ügyben hozott, a 10. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 23. és 24. pontját.


16  – Lásd az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott, a 13. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 84. pontját, valamint a Niselli-ügyben hozott, a 14. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 43. pontját.


17  – Lásd a Palin Granit ügyben hozott, a 10. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 34. és 35. pontját, valamint a Niselli ügyben hozott, a 14. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 44. pontját.


18  – Lásd az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott, a 13. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 86. pontját.


19  – Lásd a Palin Granit ügyben hozott, a 10. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 34–36. pontját, valamint a Niselli-ügyben hozott, a 14. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 44. és 45. pontját.


20  – Lásd a C‑114/01. sz., AvestaPolarit Chrome ügyben 2003. szeptember 11‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑8725. o.) 35–37. pontját.


21  – Lásd ugyanott, 38. pont.


22  – Lásd az ARCO Chemie Nederland és társai ügyben hozott, a 13. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 66–68. pontját.


23  – Az AvestaPolarit Chrome ügyben hozott, a 20. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 50. és 51. pontja.


24  – Ugyanott, 51., 52. és 59. pont.


25  – Lásd többek között a C‑209/02. sz., Bizottság kontra Ausztria ügyben 2004. január 29‑én hozott ítéletet (EBHT 2004., I‑1211. o.), valamint a C‑11/95. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1996. szeptember 10‑én hozott ítéletet (EBHT 1996., I‑4115. o.).


26  – Lásd a C‑420/02. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 2004. november 18‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑11173. o.) 21–24. pontját.


27  – Lásd a C‑408/97. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 2000. szeptember 12‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑6417. o.) 18. pontját, valamint a C‑145/01. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2003. június 5‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑5581. o.) 17. pontját.


28  – Lásd többek között a C‑139/00. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2002. július 11‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6407. o.) 18. pontját, valamint a C‑375/95. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1997. október 23‑án hozott ítélet (EBHT 1997., I‑5981. o.) 37. pontját.


29  – Lásd többek között a C‑347/88. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1990. december 13‑án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑4747. o.) 28. pontját, a C‑52/90. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 1992. március 31‑én hozott ítélet (EBHT 1992., I‑2187. o.) 17. pontját, a Bizottság kontra Görögország ügyben hozott, a 28. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 35. pontját, valamint a C‑202/99. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2001. november 29‑én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑9319. o.) 20. pontját.


30  – Lásd többek között a 96/81. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 1982. május 25‑én hozott ítélet (EBHT 1982., 1791. o.) 6. pontját, a C‑404/00 sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 2003. június 26‑án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑6695. o.) 26. pontját, valamint a C‑434/01 sz., Bizottság kontra Egyesült Királyság ügyben 2003. november 6‑án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑13239. o.) 21. pontját.


31  – Lásd többek között a Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott, a 28. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 27. pontját.


32  – Lásd a C‑117/02. sz., Bizottság kontra Portugália ügyben 2004. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 2004. I‑5517. o.) 82. pontját.


33  – Ugyanott, 1. pont.


34  – Lásd a Bizottság kontra Görögország ügyben hozott, a 26. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 22. pontját.


35  – Ugyanott, 22. pont.


36  – A C‑396/00. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. április 25‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑3949. o.) 29. és azt követő pontja.


37  – Lásd a „szennyvíz”-irányelv 4. cikkének (4) bekezdését.


38  – Lásd többek között a C‑350/02. sz., Bizottság kontra Hollandia ügyben 2004. június 24‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑6213. o.) 18–21. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.


39  – Lásd a Bizottság kontra Spanyolország ügyben hozott, a 28. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 18. pontját.


40  – Lásd többek között a C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑123. o.) 338. pontját.


41  – Lásd többek között a C‑71/97. sz., Bizottság kontra Spanyolország ügyben 1998. október 1‑jén hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5991. o.) 14. pontját.


42  – Lásd szintén ebben az értelemben Geelhoed főtanácsnoknak a C‑212/03. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2004. október 21‑én ismertetett indítványának (EBHT 2004., I‑4213. o.) 23. pontját.


43  – A C‑293/97. sz. ügyben 1999. április 29‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑2603. o.) 40. pontja.


44  – Lásd a Standley és társai ügyben hozott, a 43. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 37. és 39. pontját.

Top