1.

Az E 101‑es igazolás ( 2 ) a tagállamok illetékes intézményei által a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK rendelet ( 3 ) adott rendelkezése, és az e rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló 574/72/EGK rendelet ( 4 ) értelmében kiállított dokumentum. Ez az igazolása tanúsítja, hogy valamely európai unión belül utazó munkavállaló e tagállam szociális biztonsági rendszerébe tartozik.

2.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ez az igazolás mindaddig, amíg a kiállító intézmény vissza nem vonja, vagy érvénytelennek nem nyilvánítja, kötelező erővel bír azon tagállam belső jogrendjében, amelybe a munkavállaló tevékenysége végzése céljából utazik, és ebből következően köti e tagállam intézményeit. Ez utóbbiak többek között nem vonhatják be az érintett munkavállalót a saját szociális biztonsági rendszerükbe. Ugyanezen tagállam bíróságának sincs hatásköre arra, hogy felülvizsgálja az E 101‑es igazolás érvényességét azon tények vonatkozásában, amelyek alapján azt kiadták. Esetlegesen felmerülő kétségek esetén ezen igazolás érvényességét vagy pontosságát az érintett tagállamok intézményei által folytatott, párbeszéden alapuló eljárásban kell tisztázni, amelynek a szakaszait a Bíróság határozta meg az ítéleteiben, majd azokat az uniós jogalkotó kodifikálta.

3.

Ezen ítélkezési gyakorlattal sokat foglalkoztak már. Egyesek szerint e gyakorlat, azáltal, hogy támogatást nyújt az E 101‑es igazolást túlságosan könnyedén kiállító intézményeknek, sajnálatos módon oltalmat nyújt azon vállalkozásoknak, amelyek igyekeznek megkerülni a szociális biztonsági rendszerekre vonatkozó alkalmazandó szabályokat. Mások szerint e gyakorlat a koordinációs rendeletek végrehajtása során megvalósított tagállami együttműködés végső megnyilvánulási formája.

4.

Franciaországban az alapügy kiélezte az e két nézet közötti konfliktust. 2012‑ben a Vueling Airlines SA társasággal (a továbbiakban: Vueling) szemben büntetőítélet szültetett amiatt, hogy a roissyi (Franciaország) Paris‑Charles‑de‑Gaulle repülőtéren olyan hajózó személyzetet alkalmazott, amely nem tartozott a francia szociális biztonsági rendszerbe. Ezen alkalmazottak a spanyol szociális biztonsági rendszerben voltak biztosítottak, és a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó szabályok vonatkoztak rájuk. A Vueling a spanyol illetékes intézménytől megkapta az e körülményt igazoló E 101‑es igazolásokat, amelyeket azonban a francia büntetőbíróság figyelmen kívül hagyott.

5.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmek az e büntető ítéletet követő intézkedések körébe tartoznak. E kérelmeket a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) és a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács, Franciaország) ugyanazon tényekkel kapcsolatos, és a caisse de retraite du personnel navigant professionnel (a repülőgépek hajózó személyzetének nyugdíjpénztára, CRPNPAC), illetve Jean‑Luc Poignant által a Vuelinggel szemben benyújtott, a franciaországi biztosítás hiányában állítólag elszenvedett kár megtérítése iránti kérelmekre vonatkozóan terjesztette be. Az e társaság által kapott E 101‑es igazolások kötelező hatályának kérdése döntő jelentőségű e kérelmek kimenetele szempontjából.

6.

Így a kérdést előterjesztő bíróságok az általuk feltett kérdések közül háromban annak pontosítására kérik a Bíróságot, hogy az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlatot olyan esetekben is alkalmazni kell‑e, amikor a fogadó tagállam bírósága megállapítja, hogy ezt az igazolást csalárd módon szerezték meg, vagy arra csalárd módon hivatkoztak. E kérdések lehetővé teszik a Bíróság számára, hogy pontosabban meghatározza azon Altun és társai ítélete ( 5 ) hatályát, amelyben elfogadta, hogy főszabály szerint e bíróságokat csalás esetén nem köti az E 101‑es igazolás. Az említett kérdések emellett bővebben foglalkoznak a „csalásnak” az uniós jog értelmében vett fogalmával is, és ezzel összefüggésben az 1408/71 rendeletben a nemzetközi fuvarozást végző légitársaságok hajózó személyzetére előírt szabályok újszerű értelmezését is jelentik.

7.

A jelen indítványban annak megállapítását javaslom a Bíróságnak, hogy a fogadó tagállam bíróságai az illetékes hatóságok közötti párbeszéd alakulásától függetlenül jogosultak figyelmen kívül hagyni az E 101‑es igazolást, amennyiben bizonyíték áll rendelkezésükre annak alátámasztására, hogy ezt az igazolást csalárd módon szerezték meg, vagy erre csalárd módon hivatkoztak. Véleményem szerint e válasz befolyásolja a „szociális dömping” elleni küzdelem ( 6 ) hatékonyságát, és azt a bizalmat, amelyet a Bíróság általában uniós bíróságként a nemzeti bíróságba az uniós jog végrehajtása érdekében vet.

8.

Az előterjesztett kérdések közül az utolsó az uniós jog elsőbbségének elve és a büntető ítéletnek a polgári jogban fennálló jogerejére vonatkozó francia jogelv közötti kapcsolatról szól. Ez utóbbi elv értelmében a kérdést előterjesztő bíróságoknak pusztán a Vuelinget korábban elmarasztaló büntető ítélet alapján ez utóbbival szemben kell a polgári jogi ítéletüket meghozniuk, még abban az esetben is, ha ez az ítélet sérti az uniós jogot. Figyelembe véve az előzetes döntéshozatalra előterjesztett többi kérdésre általam javasolt választ, az ezen a területen ismertetett okfejtéseim alapvetően másodlagosak. Ugyanakkor azt javaslom a Bíróságnak, állapítsa meg, hogy az uniós jog kizárja ezen elv alkalmazását, amennyiben megállapítást nyer, hogy a büntetőítélet e joggal összeegyeztethetetlen.

9.

Az 1408/71 rendelet 13. cikke (2) bekezdésének a) pontja úgy rendelkezik, hogy a 14–17. cikk bekezdésére is figyelemmel „egy tagállam területén alkalmazott személy e tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik még abban az esetben is, ha egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, vagy ha az őt alkalmazó vállalkozás vagy magánszemély székhelye vagy lakóhelye egy másik tagállam területén található”.

10.

Az említett rendelet „Az ellenérték fejében munkát végző személyekre (kivéve a tengerészekre) alkalmazandó különös szabályok” című 14. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A 13. cikk (2) bekezdésének b) pontja az alábbi kivételekkel és körülmények között alkalmazandó:

[…]”.

11.

Az 1408/71 rendeletnek „Az e rendelet hatálya alá tartozó intézmények és személyek közötti viszony” című 84a. cikke, amelyet e rendeletbe az 1408/71 rendeletnek és az 574/72 rendeletnek a jogok összehangolására és az eljárások egyszerűsítésére tekintettel történő módosításáról szóló 631/2004 rendelet ( 7 ) illesztett be, a (3) bekezdésében a következőket írja elő:

„E rendelet értelmezése vagy alkalmazása során felmerülő nehézségek esetén, amelyek veszélyeztethetik egy, a rendelet hatálya alá tartozó személy jogait, az illetékes állam, vagy az érintett személy lakóhelye szerinti állam intézménye kapcsolatba lép az érintett tagállam(ok) intézményé(ei)vel. Ha észszerű időn belül nem találnak megoldást, az érintett hatóságok az igazgatási bizottsághoz fordulhatnak, hogy avatkozzon be”.

12.

Az 574/72 végrehajtási rendeletnek az „Alakiságok a munkavállalónak a[z 1408/71] rendelet 14. cikkének (1) bekezdése és 14b. cikkének (1) bekezdése szerinti kiküldetése esetén és a rendelet 17. cikke szerint megkötött megállapodások esetén” című 11. cikke az (1) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„Azon tagállam hatáskörrel rendelkező hatósága által kijelölt intézmény, amely tagállam jogszabályait továbbra is alkalmazni kell, igazolást bocsát ki arról, hogy a munkavállaló egy meghatározott időpontig továbbra is e jogszabályok hatálya alá tartozik:

13.

Az 574/72 végrehajtási rendeletnek a „A[z 1408/71] rendelet 14. cikke (2) és (3) bekezdésében, 14a. cikkének (2)–(4) bekezdésében és 14c. cikkében említett, általában két vagy több tagállam területén munkaviszonyban álló vagy önálló vállalkozói tevékenységet folytató személyek tekintetében alkalmazandó szabályok” címet viselő 12a. cikke előírja, hogy

„A[z 1408/71] rendelet 14. cikke (2) és (3) bekezdésének, 14a. cikke (2)–(4) bekezdésének és 14c. cikkének az alkalmazása során a következő szabályokat kell alkalmazni:

[…]

[…]”.

14.

Az 1408/71 rendeletet és az 574/72 végrehajtási rendeletet 2010. május 1‑jei hatállyal hatályon kívül helyezte és felváltotta a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 883/2004/EK rendelet, ( 8 ) illetve a 883/2004 rendelet végrehajtására vonatkozó eljárás megállapításáról szóló 987/2009 rendelet. ( 9 ) Azonban időbeli hatályukra tekintettel az előbbi rendeletek alkalmazandóak az alapügyben szóban forgó tényállásra.

15.

A code du travail (a munka törvénykönyve) rendelkezései közé a 2007. március 12‑i 2007‑329. sz. rendelettel, ( 10 ) bevezetett L. 8221‑3. cikknek a tényállás idején alkalmazandó változata előírja:

„Színlelt munkaszerződés alkalmazásának minősül, ha valamely tevékenységet, haszonszerzési céllal folytatott gyártási, feldolgozási, javítási tevékenységet, vagy szolgáltatásnyújtást, illetve kereskedelmi ajánlat teljesítését színlelt módon végzi olyan személy, aki szándékosan nem tesz eleget kötelezettségeinek:

[…]

16.

A code du travail (a munka törvénykönyve) rendelkezései közé a 2007–329. sz. rendelettel beillesztett L. 1262‑3. cikknek a tényállás idején alkalmazandó változata előírja:

„A munkáltató nem hivatkozhat a munkavállalók kiküldetésére alkalmazandó rendelkezésekre, amennyiben tevékenységét teljes egészében belföldön, vagy szokásos, állandó és folyamatos jelleggel belföldi helyiségekben, vagy infrastruktúrák igénybevételével végzi. Nem hivatkozhat ezekre a rendelkezésekre többek között akkor, ha tevékenysége az ügyfelek e területen történő felkutatását vagy megszerzését, illetve munkavállalók ezen a területen történő toborzását foglalja magában.

Ilyen esetekben a munkáltató a munka törvénykönyvének a belföldön letelepedett vállalkozásokra alkalmazandó rendelkezéseinek hatálya alá tartozik”.

17.

A code de l’aviation civile (a polgári légi közlekedésről szóló törvénykönyv) rendelkezései közé a 2006. november 21‑i 2006‑1425. sz. rendelettel ( 11 ) beillesztett R. 330–2‑1. cikk értelmében:

„A munka törvénykönyve L. 342‑4. cikkét ( 12 ) a Franciaországban található üzemeltetési állomáshelyeik alapján kell a légiközlekedési vállalkozásokra alkalmazni.

Az üzemeltetési állomáshelyek olyan helyiségek vagy infrastruktúrák összessége, ahonnan egy vállalkozás állandó, szokásos és folyamatos jelleggel végez légi fuvarozási tevékenységet olyan alkalmazottak révén, akik szakmai tevékenységének tényleges központja e létesítményben van. Az előző rendelkezések értelmében egy alkalmazott szakmai tevékenységének központja az a hely, ahol rendszeresen munkát végez, vagy ahol szolgálatát megkezdi, és ahová feladata elvégzését követően visszatér”.

18.

A Vueling egy nemzetközi utasszállító légitársaság, amelynek székhelye Barcelonában (Spanyolország) van. 2007. május 21‑én ez a légitársaság a roissyi Paris‑Charles‑de‑Gaulle repülőtérről különböző spanyol városokba indított új járatokat. Ehhez kapcsolódóan a légi fuvarozással és az e repülőtérre telepített saját földi kiszolgálással kapcsolatosan létrehozott cégvagyont jegyeztetett be a bobignyi (Franciaország) cégnyilvántartásba.

19.

Az illetékes munkaügyi felügyelőség ellenőrzései eredményeként 2008. május 28‑án színlelt munkaszerződés alkalmazása tárgyában jegyzőkönyvet vett fel a Vueling Airlines társasággal szemben. E jegyzőkönyvben azt állapította meg, hogy e légitársaság e repülőtéren az adminisztrációs személyzet és az ügyvezetés által használt irodákat, a hajózó személyzet pihenőhelyiségeit és repülésre történő felkészülésére alkalmas helyiségeket, valamint egy, a jegyértékesítési és utasfelvételi pultokat felügyelő irodát használt. Az említett társaság e repülőtéren egyrészt 50 főt kabinszemélyzetként és 25 főt hajózó személyzetként alkalmazott a spanyol jog szerint, másrészt olyan földi személyzetet foglalkoztatott (kereskedelmi igazgató, üzemeltetési igazgató és vezető mérnök), akiknek a munkaszerződése a francia jog hatálya alá tartozott.

20.

A munkaügyi felügyelőség megállapította, hogy kizárólag a földi személyzetet jelentették be a francia társadalombiztosítási szerveknél. A hajózó személyzet tagjai E 101‑es igazolással rendelkeztek, amely igazolja, hogy a nyomtatványon feltüntetett – ideiglenesen Franciaországba kiküldött – személy a kiküldetés időtartama alatt a spanyol szociális biztonsági rendszerbe tartozik. A munkaügyi felügyelőség megállapította, hogy 48 munkavállaló a kiküldetése előtt nem végzett rendszeresen munkát a Vueling társaság részére, kiküldetésük előtt kevesebb mint harminc nappal létesítettek munkaviszonyt velük, közülük néhánnyal az azt megelőző, vagy éppen azzal megegyező napon, és ebből arra következtetett, hogy alkalmazásukra a kiküldés céljából került sor. E munkavállalók közül 21‑nek a bérelszámolásában franciaországi cím szerepelt és a kiküldési nyilatkozatok jelentős hányadában hamisan tüntették fel a tartózkodási helyet, elfedve ezáltal azt, hogy a kiküldött munkavállalók többsége nem rendelkezik spanyolországi lakóhellyel, egyesek sosem éltek Spanyolországban. Azokat is figyelembe véve, akiknek megszűnt a munkaszerződése, kiderült, hogy összesen 103 munkavállalót nem jelentettek be Franciaországban.

21.

A munkaügyi felügyelőség azt is megállapította, hogy a Vueling társaság a polgári légi közlekedésről szóló törvénykönyv R. 330–2‑1. cikke értelmében vett „üzemeltetési állomáshellyel” rendelkezik a Paris‑Charles‑de‑Gaulle repülőtéren, mivel a hajózó személyzet ezen az állomáshelyen kezdi meg és fejezi be szolgálatát. Így a Vueling a munka törvénykönyve L. 1263‑3. cikke alapján nem hivatkozhatott. a munkavállalók kiküldetésére alkalmazandó rendelkezésekre. Ezzel összefüggésben a munkaügyi felügyelőség úgy vélte, hogy noha az E 101‑es igazolás az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata szerint a biztosítás vélelmét eredményezi, e dokumentum nem bizonyítja ugyanakkor a kiküldetés érvényességét. Úgy vélte, hogy a kiküldetéssel kapcsolatos csalásról, valamint többek között a francia szociális biztonsági rendszerben biztosított jogok igénybevételétől megfosztott kiküldött munkavállalók megkárosításáról, továbbá arról is szó van, hogy a munkáltató az e rendszerben fizetendő összegek megfizetésének elmulasztásával a közösségnek is kárt okoz.

22.

E vizsgálatot követően a Vuelinggel szemben a munka törvénykönyve L. 8221‑3. cikkében szabályozott színlelt tevékenységgel megvalósított színlelt munkaszerződés alkalmazása címén büntetőeljárás indult a Roissyban 2007. május 21. és 2008. május 16. között folytatott légi fuvarozási tevékenységnek szándékosan az előírt bejelentéseknek a társadalombiztosítási szervek felé történő megtétele nélküli végzése miatt, amely többek között a Franciaországban folytatott tevékenységének eltitkolásában, és e tevékenységnek a munkavállalók kiküldetésével történő jogszerűtlen egy tekintet alá vételében nyilvánult meg.

23.

A tribunal correctionnel de Bobigny (bobignyi büntetőbíróság, Franciaország) 2010. július 1‑jei ítéletével felmentette a Vuelinget.

24.

A cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság, Franciaország) 2012. január 31‑i ítéletével az első fokon hozott ítéletet hatályon kívül helyezte, és a Vuelinget 100000 euró pénzbírság megfizetésére kötelezte. Ez a bíróság egyfelől úgy ítélte meg, hogy ez a légitársaság Roissyban a polgári légi közlekedésről szóló törvénykönyv R. 330‑2‑1. cikke értelmében vett „üzemeltetési állomáshelyen” végezte, és hogy ez a tevékenysége következésképpen a munka törvénykönyve L. 1262‑3. cikkében foglalt esetek közé tartozik. Az említett bíróság megállapította, hogy a szóban forgó egység működési autonómiával rendelkezett, mivel a Vueling e célból igazgatót vett fel. Ez az autonómia azt is jelenti, hogy a társaság nem tudta igazolni, hogy szerves kapcsolat áll fenn közte és a kiküldött munkavállalók között. Másfelől ugyanez a bíróság megállapította, hogy a Vueling szándékosan megsértette az alkalmazandó szabályokat, többek között azzal, hogy 41 olyan munkavállaló számára létesített lakóhelyet, akiknek a saját székhelyére való kiküldetését kérte, anélkül hogy olyan komoly magyarázatot tudott volna adni, amellyel kizárhatta volna a csalás gyanúját. Végül a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) úgy tekintette, hogy noha az E 101‑es igazolások a spanyol szociális biztonsági rendszerben való biztosítást illetően vélelmet keletkeztetnek, azonban nem képezik annak akadályát, hogy a büntetőbíróság megállapítsa a munkavállalók kiküldetésének érvényességi feltételeit meghatározó jogszabályi rendelkezések szándékos megsértését.

25.

A Vueling felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. A Cour de cassation, chambre criminelle (semmítőszék, büntető kollégium) 2014. március 11‑i ítéletével elutasította ezt a kérelmet. Ez a bíróság úgy ítélte meg, hogy a Vueling nem hivatkozhatott a kiküldetésre alkalmazandó az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontjában foglalt rendelkezésekre, tekintve, hogy a roissyi tevékenységét szokásos, állandó és folyamatos jelleggel belföldi helyiségekben, vagy infrastruktúrák igénybevételével végezte, miáltal a munka törvénykönyve L. 1263‑3. cikkének rendelkezései és a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében a letelepedéshez való jog hatálya alá tartozik. Ennek következtében a Vueling nem hivatkozhatott az E 101‑es igazolásokra, és vele szemben megállapítható a munka törvénykönyve 8221‑3. cikke szerinti színlelt munkaszerződés alkalmazása.

26.

A Bírósághoz benyújtott iratokból kitűnik, hogy az Union de Recouvrement des cotisations de sécurité sociale et d’allocations familiales (Urssaf) (Seine‑et‑Marne megyei társadalombiztosítási és családi járulékokat beszedő szervezet, Franciaország) 2012. április 4‑én kelt levelében a vitás tényeket a Vueling által benyújtott E 101‑es igazolásokat kiállító intézmény, nevezetesen a Tesorería General de la Seguridad Social de Cornellà de Llobregat (Spanyolország) tudomására hozta, és felszólította az intézményt a szóban forgó tanúsítványok megsemmisítésére.

27.

A kiállító intézmény 2014. április 17‑i határozatával megsemmisítette a vitatott E 101‑es igazolásokat. Ugyanakkor megtartotta a Vueling által az érintett munkavállalók után a spanyol társadalombiztosítás részére megfizetett járulékokat azzal az indokkal, hogy ezek visszatérítése elévült.

28.

2014. május 29‑én a Vueling fellebbezést nyújtott be e határozat ellen. E fellebbezést 2014. augusztus 1‑jén a felettes hatóság határozatában elutasította. Ugyanakkor ez a hatóság 2014. december 5‑i határozatában az „áthelyezési nyomtatványok megsemmisítésének hatályon kívül helyezése érdekében” visszatért eredeti határozatához azzal az indokkal, hogy – tekintettel a tényállás megvalósulása óta eltelt időre – nem célszerű az érintett munkavállalóknak a spanyol szociális biztonsági rendszerbe való belépését jogellenesnek nyilvánítani, mivel a megfizetett járulékok visszatérítése nem lehetséges. Emellett ezek a munkavállalók e járulékok alapján ellátásokban részesülhettek, így a biztosításuk megszüntetése esetén védelem nélkül maradhattak volna. Ilyen körülmények között az említett hatóság szerint kizárólag az E 101‑es igazolások megsemmisítése nem volt indokolt, tekintve, hogy ezek kiállítása egyszerűen az érintett munkavállalók spanyol szociális biztonsági rendszerbe való belépésének következménye.

29.

A francia hatóságok ezzel párhuzamosan, miután nem kaptak választ a kiállító intézménytől, és tekintettel arra, hogy a Cour de cassation, chambre criminelle (semmítőszék, büntető kollégium) 2014. március 11‑én helybenhagyta a Vuelinggel szembeni büntető ítéletet, 2014. október 22‑én és 23‑án ismét kérdésekkel fordultak a spanyol társhatóságaikhoz.

30.

A spanyol hatóságok 2014. december 9‑i levelükben tájékoztatták a francia hatóságokat a kiállító intézmény 2014. december 5‑i végleges határozatáról, amely hatályukban fenntartotta a vitatott E 101‑es igazolásokat. A spanyol hatóságok 2014. december 11‑én közölték a szóban forgó határozat szövegét a francia hatóságokkal.

31.

A francia hatóságok 2015. április 7‑i levelükben felkérték a kiállító intézményt, hogy vizsgálja felül ezt a határozatot. 2015. június 24‑én videokonferencia került megrendezésre a francia és spanyol illetékes intézmények között, amely nem tette lehetővé a véleménykülönbség rendezését.

32.

A CRPNPAC 2008. augusztus 11‑én keresetet indított a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) előtt. E kereset többek között e pénztár kárának megtérítésére irányul, amelyet ez utóbbi amiatt szenvedett el, hogy a Vueling Roissyban alkalmazott hajózó személyzete nem lépett be az e pénztár által kezelt kiegészítő nyugdíjbiztosítási rendszerbe.

33.

A tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) a Vuelinggel szemben megindított büntetőeljárás elbírálásáig elrendelte az eljárás felfüggesztését. A Cour de cassation, chambre criminelle (semmítőszék, büntető kollégium) 2014. március 31‑i ítéletét követően e bíróság folytatta az eljárást.

34.

Ezzel összefüggésben a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) azt a kérdést teszi fel, hogy a Bíróságnak az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlata alkalmazható‑e abban az esetben, ha az érintett munkavállalók vonatkozásában fogadó tagállam bíróságai elmarasztaló büntető ítéletükben a munkáltatót színlelt munkaszerződés alkalmazása miatt elmarasztalták, ami a csalás vagy joggal való visszaélés szándékát is magában foglalja.

35.

Ilyen körülmények között a Bírósághoz 2017. június 19‑én érkezett 2017. március 30‑i határozatában a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) felfüggesztette az eljárást és a Bírósághoz fordult.

36.

2007. április 21‑én J.‑L. Poignant‑t a Vueling spanyol jog szerinti munkaszerződéssel másodpilótaként alkalmazta. J.‑L. Poignant munkaszerződés módosításával 2007. június 14‑én kiküldetésre került a Paris‑Charles‑de‑Gaulle repülőtérre.

37.

J.‑L. Poignant 2008. május 30‑i levelében – többek között arra hivatkozással, hogy szerződéses helyzete a francia jogba ütközik – felmondta a munkaviszonyát, amit később, 2008. június 2‑i elektronikus levelében visszavont. 2008. június 9‑i levelében, ismételten e jogellenességre hivatkozva, tudomásul vette munkaviszonyának megszűnését.

38.

2008. június 11‑én J.‑L. Poignant a conseil des prud’hommes de Bobignyhoz (bobignyi munkaügyi bíróság, Franciaország) fordult, és kérte felmondásának a munkaviszony valós és komoly ok nélküli elbocsátás joghatásával történő megszűnésévé ( 13 ) történő átminősítését, és többek között színlelt munkaszerződés alkalmazása és a francia társadalombiztosítási járulékfizetés elmulasztása címén kártérítés megítélését.

39.

A 2011. április 14‑i ítélettel a conseil des prud’hommes de Bobigny (bobignyi munkaügyi bíróság) elutasította J.‑L. Poignant kérelmeit. Ez a bíróság úgy ítélte meg, hogy a Vueling szabályszerűen eleget tett a vonatkozó alaki közigazgatási előírásoknak, többek között azáltal, hogy a munkavállalói számára beszerezte a spanyol társadalombiztosítási szervezetektől az E 101‑es igazolásokat. Az említett bíróság azt is megállapította, hogy J.‑L. Poignant kiküldetése nem haladta meg az egy évet, és hogy nem egy másik személy helyettesítését szolgálta.

40.

A 2016. március 4‑i ítélettel a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) hatályon kívül helyezte a munkaügyi bíróság ítéletét. Ez a bíróság az általa hozott büntető ítélet jogereje alapján 2012. január 31‑én színlelt munkaszerződés alkalmazása és a francia társadalombiztosítási járulékfizetés elmulasztása címén többek között átalány‑kártérítés megfizetésére kötelezte a Vuelinget.

41.

A Vueling felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Ennek keretében a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) megállapította, hogy a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) által 2012. január 31‑én hozott büntető ítéletből kitűnik, hogy e légitársaság a tényállás idején Roissyban „üzemeltetési állomáshellyel”, vagyis az 1408/14/EK rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjának i. alpontja értelmében vett „fiókteleppel” rendelkezett. Egyébként az a tény, hogy a Vueling által hivatkozott E 101‑es igazolásokat az említett rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján adták ki, míg a hajózó személyzetének helyzete valójában e rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontja i. alpontjának hatálya alá tartozik, továbbá hogy ezen igazolások az érintett munkavállalók munkavégzésének helyeként a Paris‑Charles‑de‑Gaulle repülőteret jelölik meg, önmagában alkalmas annak bizonyítására, hogy ezeket az igazolásokat csalárd módon szerezték meg. A Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) azt vizsgálja, hogy az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlat, amelyet az A‑Rosa Flussschiff ítélet ( 14 ) is megerősít, alkalmazható‑e hasonló körülmények között.

42.

Igenlő válasz esetén felmerül a kérdés, hogy az uniós jog elsőbbségének elvével ellentétes‑e, hogy a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság), amelyet belső joga alkalmazása során köt a büntetőbíróság által hozott ítéletnek a polgári jogban fennálló jogereje, 2016. március 4‑i ítéletében a 2012. január 31‑én általa hozott büntető ítéletből következtetéseket vont le, és egyedül azon az alapon kötelezte a Vuelinget a J.‑L. Poignant részére fizetendő kártérítésre, hogy színlelt munkaszerződés miatt korábban büntetőjogilag elmarasztalták.

43.

E körülmények között a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) a Bírósághoz 2018. január 19‑én érkezett, 2018. január 10‑i határozatával felfüggesztette az eljárást, és a Bírósághoz fordult.

44.

A C‑370/17. sz. ügyben a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

45.

A C‑37/18. sz. ügyben a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

46.

A Bíróság elnöke 2018. február 22‑i végzésével a C‑370/17. sz. ügyet és a C‑37/18. sz. ügyet – tekintettel a köztük lévő összefüggésre – az írásbeli szakasz és a szóbeli szakasz lefolytatása, valamint az ítélethozatal céljából egyesítette.

47.

A CRPNPAC, J.‑L. Poignant, a Vueling, a francia és a cseh kormány, valamint az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket terjesztett a Bíróság elé. A 2019. január 29‑i tárgyaláson a cseh kormány kivételével ugyanezek a felek képviseltették magukat.

48.

Nem szükséges részleteiben felidézni a Bíróságnak az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. ( 15 ) Ennek lényege jól ismert: sem az illetékes intézmény, sem a fogadó tagállam bírája nem hagyhatja figyelmen kívül, még kevésbé semmisítheti meg a küldő tagállam illetékes intézménye által a munkavállaló nevére kiadott E 101‑es igazolásokat. ( 16 )

49.

Amint az indítványom bevezetésében említettem, ezen ítéletnek a francia bíróságok általi átvétele nem volt vitáktól mentes. A Vueling ügy ebben a tekintetben emblematikus jelentőségű. A chambre criminelle de la Cour de cassation (a semmítőszék büntető kollégiuma) által hozott 2014. március 31‑i ítélet, amelyben e bíróság helybenhagyta az érintett felet színlelt munkaszerződés alkalmazása miatt elmulasztó ítélet, az ugyanazon a napon az easyJettel szemben egy hasonló ügyben elfogadott ítélettel ( 17 ) együtt legalábbis figyelemreméltó. Ennek egyik oka az, hogy a büntető kollégium ezekben az ítéletekben jóváhagyta az alapügyekben eljáró bíróságok azon megközelítését, hogy az ezen légitársaságok által benyújtott E 101‑es igazolásokat figyelmen kívül kell hagyni, tekintve, hogy nem relevánsnak a szóban forgó a bűncselekmény minősítése szempontjából. A másik oka az, hogy e kollégium e kérdésben nem terjesztett elő előzetes döntéshozatalra kérdést a Bírósághoz.

50.

A megoldás azonban a Bíróság által az érintett időszakban elfogadott ítélkezési gyakorlat fényében nem magától értetődő. Valójában egy ilyen bűncselekmény materiális eleme a nemzeti szociális biztonsági rendszerbe való belépés hiánya. Ezt a belépést csak az 1408/71 rendelet kollíziós szabályaival összhangban lehet előírni. E szabályok megfelelő alkalmazása tehát a bűncselekmény jellemzőinek meghatározásához szükséges egyik előzetes kérdés. Márpedig a Bíróság szerint az E 101‑es igazolás nemcsak az érintett munkavállalónak a kiállító intézmény tagállama társadalombiztosítási jogszabályainak hatálya alá tartozását, hanem az alapjául szolgáló ténybeli és jogi elemeket is igazolja. ( 18 ) Más szóval, az említett igazolás bizonyítja, hogy az utóbbi rendszerhez való tartozás ugyanezeket a szabályokat tartja tiszteletben. Ezért nem volt egyértelmű, hogy a fogadó tagállam bírósága, még ha nem magáról az érintett munkavállaló belépéséről, hanem hasonló bűncselekményről határoz, kizárhatja‑e az E 101‑es igazolás relevanciáját és maga ellenőrizheti‑e az 1408/71 rendelet alkalmazását.

51.

A Cour de cassation (semmítőszék) a büntető kollégiumának ítéletei ( 19 ) által előidézett vitákkal kapcsolatban ismét egy színlelt munkaszerződés alkalmazásával kapcsolatos üggyel foglalkozva teljes ülésén úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé terjeszti az A‑Rosa Flussschiff ítélet alapjául szolgáló kérdést. Ezzel a kérdéssel arra hívta fel a Bíróságot, hogy vizsgálja felül az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, vagy legalább nyilvánvaló hiba esetén finomítsa azt. Emlékeztetek arra, hogy ebben az ítéletben a Bíróság megismételte ezt az ítélkezési gyakorlatát, mivel úgy ítélte meg, hogy a fogadó tagállam bíróságát ez az igazolás még egy ilyen nyilvánvaló hiba esetén is köti ( 20 ).

52.

Mindazonáltal az A‑Rosa Flussschiff ügyben a Bíróság fenntartotta, hogy csalásról van szó. Ezzel a feltételezéssel foglalkozott a Bíróság az Altun ítéletben is. Ez utóbbi, teljes ülésen hozott ítéletében a Bíróság elvileg elismerte, hogy a fogadó tagállam bírósága figyelmen kívül hagyhatja az E 101‑es igazolást, amennyiben azt csalárd módon szerezték meg, vagy arra csalárd módon hivatkoztak.

53.

A C‑370/17. sz. ügyben feltett két kérdés, és a C‑37/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdés alkalmat ad a Bíróság számára az Altun ítélet hatályának pontosítására. Az alapügy körülményei alapján, és tekintettel a Bírósághoz benyújtott észrevételekre, véleményem szerint két kérdést kell tisztázni.

54.

Egyrészről pontosítani kell azt a fogadó tagállam bírósága számára biztosított jogot, hogy figyelmen kívül hagyja a csalárd módon megszerzett vagy hivatkozott E 101‑es igazolásokat. Magyarázatot adok arra, hogy véleményem szerint ez a bíróság miért jogosult figyelmen kívül hagyni az ilyen igazolást, amennyiben a csalást alátámasztó bizonyítékkal rendelkezik, függetlenül az 1408/71 rendelet 84a. cikke (3) bekezdésében előírt, az illetékes intézmények közötti párbeszéd alakulásától ( 21 ) (B szakasz).

55.

Másrészről érdemes emlékeztetni a „csalásnak” az uniós jog szerinti fogalmára, és ennek keretében meg kell határozni, hogy az 1408/71 rendeletnek a szociális biztonságra vonatkozó szabályait milyen módon kell a nemzetközi fuvarozásban részt vevő légitársaságokra alkalmazni. Véleményem szerint, továbbá a kérdést előterjesztő bíróságok által elvégzendő vizsgálat függvényében az olyan körülmények, mint amelyek alapügyben szerepelnek, alkalmasak egy ilyen csalás jellemzésére (C szakasz).

56.

Végül, a C‑37/18. sz. ügyben előterjesztett második kérdésre vonatkozóan kifejtem, hogy véleményem szerint az uniós joggal miért ellentétes az olyan jogerőre vonatkozó nemzeti szabály, amely arra kötelezi a polgári bíróságot, hogy akkor is végrehajtasson egy jogerős büntető határozatot, ha bizonyított, hogy ez a határozat e joggal ellentétes (D szakasz).

57.

Az E 101‑es igazolás célja az 1408/71 rendelet 13. cikkének (1) bekezdésében szereplő, a munkavállalókra alkalmazandó szociális biztonsági jogszabályok alkalmazásának egységességére vonatkozó elv tiszteletben tartásának biztosítása. Ez az igazolás hozzájárul annak elkerüléséhez, hogy a különböző tagállamok intézményei eltérően értékeljék e jogszabályokat, és az ebből fakadó joghatósági összeütközések megelőzéséhez. Az E 101‑es igazolás így hozzájárul az Unión belül mozgó munkavállalók és – szélesebb körben a munkáltatóik – jogbiztonságának biztosításához. Ezáltal megkönnyíti az Unión belül a munkavállalók szabad mozgását és a szolgáltatások szabad nyújtását. ( 22 )

58.

Ha az E 101‑es igazolás megállapításai általában nem kötnék a fogadó tagállam intézményeit, sérülnének ezek a célok. Ezen igazolás kötelező hatályának elismerésével és az igazolás megsemmisítésére irányuló kizárólagos hatáskörnek a kiállító intézményre történő ruházásával a Bíróság éppen azon következményeket, vagyis az adott munkavállalóra alkalmazandó jogszabályok vonatkozásában ellentétes határozatokat szándékozott megelőzni, amelyek elkerülésére ez az okmány szolgál, valamint az ebből fakadó két rendszerben fennálló biztosítást. ( 23 )

59.

A jóhiszemű együttműködésnek az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében lefektetett elve egyébként igazolja ezt a megoldást. Ezen elvnek megfelelően a tagállamok illetékes intézményei kötelesek kölcsönösen együttműködni az 1408/71 rendeletben előírt kollíziós szabályok végrehajtásában. Ebből kölcsönös kötelezettségek erednek: a kiállító intézménynek e szabályok alkalmazása érdekében megfelelően mérlegelnie kell a releváns tényeket, és ezáltal garantálnia kell az E 101‑es igazolásban szereplő megállapítások pontosságát; a fogadó tagállam intézményei az együttműködés szellemében főszabály szerint kötelesek elismerni ezen igazolás érvényességét, és, amennyiben kétség merül fel az abban foglalt megállapításokat illetően, erről értesíteni kötelesek a kiállító intézményt. Ebben az esetben ez utóbbi feladata, hogy az igazolás kiadásának megalapozottságát szintén az együttműködés szellemében felülvizsgálja ( 24 ).

60.

Az E 101‑es igazolás kötelező hatálya a kölcsönös bizalom elve alapján is kötelez. ( 25 ) Ez az elv valamennyi tagállamtól megköveteli, hogy elfogadottnak tekintse, hogy főszabály szerint az összes többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot. ( 26 ) Az említett elvnek megfelelően a fogadó tagállam intézményeinek tehát vélelmezniük kell, hogy a kiállító intézmény ezen igazolás kiállításakor helyesen alkalmazta az 1408/71 rendeletben szabályozott kollíziós szabályokat.

61.

Ezáltal, amint azt a Bíróság az Altun ítéletben megállapította, az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlat nem teheti lehetővé azt, hogy a jogalanyok csalárd módon vagy visszaélésszerűen hivatkozzanak az uniós jogi normákra. ( 27 )

62.

A Bíróság ezzel összefüggésben ezen ítéletben emlékeztetett arra, hogy az uniós jogban létezik a csalárd magatartás és a joggal való visszaélés tilalmának általános elve, amelyet a jogalanyok kötelesek tiszteletben tartani. Az uniós jogi szabályozás alkalmazását ugyanis nem lehet oly módon kiterjeszteni, hogy az vonatkozzon azokra az ügyletekre, amelyeket az uniós jog által biztosított előnyök csalárd módon vagy visszaélésszerű igénybevétele céljából valósítottak meg. ( 28 )

63.

Ezen általános elv alkalmazásával a Bíróság az említett ítéletben kimondta, hogy egy hamis E 101‑es igazolás nem járhat ugyanolyan kötelező hatállyal. A Bíróság főszabály szerint elfogadta, hogy a fogadó tagállam bírósága jogosult arra, hogy figyelmen kívül hagyja az E 101‑es igazolást, továbbá arra, hogy alkalmazza a nemzeti jogban az alkalmazandó szociális biztonsági szabályok megsértése esetére előírt jogkövetkezményeket, amennyiben megállapítja az objektív bizonyítékok alapján ( 29 ), és azzal a feltétellel, hogy az érintett fél lehetőségében áll a tisztességes eljáráshoz való jog biztosítékaival összhangban ezeket a körülményeket megcáfolni, hogy ezt az igazolást csalárd módon szerezték, vagy arra csalárd módon hivatkoztak. ( 30 )

64.

A Bíróság azonban a fogadó tagállam bíróságainak e hatáskörét egy meglehetősen sajátos összefüggésben ismerte el. E tekintetben az Altun ítélet alapjául szolgáló ügyben a fogadó tagállam illetékes intézménye, miután észlelte az E 101‑es igazolások csalárd módon történő megszerzésére utaló tényeket, ezen igazolások felülvizsgálata vagy visszavonása iránti indokolt kérelemmel fordult a kiállító intézményhez. Ez utóbbi intézmény egy emlékeztető kézhezvételét követően, több mint másfél évvel a kérés után összefoglalta ezen igazolások lényegét és érvényességi idejét, valamint kifejtette, hogy az említett igazolások kiállításának időpontjában a különböző szóban forgó vállalkozások teljesítették a kiküldetés feltételeit. Ezen intézmény ezzel szemben nem vette figyelembe e válaszában a fogadó tagállam intézménye által megállapított tényeket. ( 31 ) Ilyen körülmények között a Bíróság megállapította, hogy:

„[…] amennyiben az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdésében előírt párbeszéd keretében a munkavállaló kiküldetésének helye szerinti tagállam intézménye olyan konkrét információkkal fordul az E 101‑es igazolást kiállító intézményhez, amelyek arra engednek következtetni, hogy ezekhez az igazolásokhoz csalárd módon jutottak hozzá, akkor a lojális [helyesen: jóhiszemű] együttműködés elve alapján a kiállító intézmény feladata, hogy ezen információk fényében felülvizsgálja az említett igazolások kiállításának megalapozottságát, és adott esetben visszavonja azokat […].Amennyiben ez utóbbi intézmény elmulasztja az ilyen felülvizsgálat észszerű határidőn belüli lefolytatását, akkor az említett információkra való hivatkozás lehetőségét bírósági eljárás keretében is biztosítani kell annak érdekében, hogy a munkavállalók kiküldetésének helye szerinti tagállam bírósága figyelmen kívül hagyja a szóban forgó igazolásokat” ( 32 ).

65.

Márpedig ez a szakasz kétféleképpen értelmezhető. Egyrészt, a Vuelinghez, a cseh kormányhoz, Írországhoz és a Bizottsághoz hasonlóan úgy lehet tekinteni, hogy ezekkel a szavakkal a Bíróság a tagállami bíróságoknak a csalárd módon szerzett vagy hivatkozott E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyására irányuló jogosultságát az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdésében szabályozott illetékes intézmények közötti párbeszéd lefolytatásának feltételétől tette függővé. Pontosabban, ez a bíróság kizárólag akkor rendelkezik ezzel a hatáskörrel, ha két kumulatív feltétel teljesül, nevezetesen, ha (1) a fogadó tagállam illetékes intézménye olyan konkrét információkkal fordult a kiállító intézményhez, amelyek arra engednek következtetni, hogy ezekhez az igazolásokhoz csalárd módon jutottak hozzá, (2) ez utóbbi intézmény észszerű határidőn belül nem folytatta le ennek az igazolásnak az említett információk fényében történő felülvizsgálatát.

66.

Másrészt, az említett szakasz – J.‑L. Poignant‑hoz és a CRPNPAC‑hoz hasonlóan – úgy értelmezhető, hogy a Bíróság célja nem az általános feltételek meghatározása volt, hanem csupán az ügy körülményeire korlátozódó válaszadás volt anélkül, hogy a fogadó tagállam bíróságának más esetekre vonatkozó hatásköréről határozott volna.

67.

Emlékeztetek arra, hogy az illetékes intézmények közötti párbeszédet illetően az alapügyben szóban forgó körülmények jelentősen eltérnek az Altun ítélet ( 33 ) alapjául szolgáló körülményektől. A feleket és a beavatkozókat a Bíróság előtt megosztotta az a kérdés, hogy ilyen körülmények között a francia büntetőbíróságok figyelmen kívül hagyhatták‑e, és a kérdést előterjesztő bíróságok figyelmen kívül hagyhatják‑e a vitatott E 101‑es igazolásokat.

68.

Véleményem szerint az Altun ítélet nem értelmezhető úgy, hogy korlátozza a fogadó tagállam bíróságának az E 101‑es igazolás figyelmen kívül hagyására irányuló jogosultságát olyan esetben, amikor az a csalás megállapítását lehetővé tevő objektív bizonyítékokkal rendelkezik. Az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdésében szabályozott illetékes intézmények közötti párbeszédre vonatkozó, ezen ítéletben szereplő megfontolások nem értelmezhetők e hatáskör feltételeiként (1). Amennyiben a Bíróságnak ettől eltérő álláspontra kell helyezkednie, arra az esetre vonatkozóan kifejtem azokat az okokat, amelyek miatt ezeket a feltételeket az alapügyben szereplő körülmények között mindenképpen teljesítettnek kell tekinteni (2).

69.

Az általam javasolt értelmezés véleményem szerint az uniós jognak a visszaélésszerű és csalárd magatartások tilalma általános alapelvének megfelelő alkalmazását valósítja meg (a). A fogadó tagállam bíróságát a csalárd módon szerzett vagy hivatkozott E 101‑es igazolás figyelmen kívül hagyásával kapcsolatosan megillető jogosultság korlátozását nem igazolja a kötelező hatályt általában alátámasztó indokok egyike sem ((b)–(d)). A teljesség kedvéért, ezt az értelmezést a C‑37/18 ítéletben a munkavállalót a munkáltató által elkövetett csalások esetén megillető hatékony védelemre vonatkozó megfontolások támasztják alá (e). Végül, az említett értelmezés véleményem szerint nem veszélyezteti az ezen igazoláson alapuló rendszert (f).

70.

Az az értelmezés, mely szerint a fogadó tagállam bírósága jogosult az E 101‑es igazolás figyelmen kívül hagyására, amennyiben objektív bizonyítékok alapján megállapítja, hogy ezt az igazolást csalárd módon szerezték, vagy arra csalárd módon hivatkoztak, véleményem szerint annak az elvnek a közvetlen és szükséges következménye, amely szerint a jogalanyok nem hivatkozhatnak csalárd módon vagy visszaélésszerűen az uniós jogi normákra.

71.

A Bíróságnak az ezen általános elvre vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis az uniós joggal való visszaélés vagy ezzel kapcsolatos csalás, amennyiben objektív bizonyítékok alapján állapítják meg, az elérni kívánt jog vagy előny megtagadását eredményezi – ami végeredményben pusztán annak a megállapításnak a következménye, amely szerint csalás vagy joggal való visszaélés esetén az elérni kívánt jog vagy előny megszerzéséhez megkövetelt objektív feltételek valójában nem teljesülnek. ( 34 )

72.

A teljes ülésén hozott legújabb ítéleteiben, a N Luxembourg 1 és társai ítéletben, ( 35 ) valamint a T Danmark és Y Denmark ítéletben ( 36 ) a Bíróság nyomatékosan és újból megerősítette ezt a megoldást. Ezen ítéleteiben azt is megerősítette, hogy azok a nemzeti bíróságok, amelyek az uniós jog rendelkezéseinek visszaélésszerű vagy csalárd felhasználásával szembesülnek, nem pusztán jogosultak, de kötelesek is megtagadni az érdekelttől e rendelkezések alkalmazását. ( 37 )

73.

Ennek megfelelően a szóban forgó általános elv alkalmazásában a fogadó tagállam bírósága, amennyiben bizonyíték áll rendelkezésére annak alátámasztására, hogy az E 101‑es igazolást csalárd módon szerezték meg, vagy arra csalárd módon hivatkoztak, ezt az igazolást nemcsak jogosult, de köteles is figyelmen kívül hagyni.

74.

A fogadó tagállam és a kiállító intézmény között az E 101‑es igazolás érvényességére vonatkozóan az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdése alapján folytatott párbeszéd alakulása véleményem szerint az előző pontban említett körülmények között érvényesen nem befolyásolja az előbbi tagállam bíróságának a szóban forgó igazolás figyelmen kívül hagyására irányuló jogosultságát. ( 38 )

75.

Ezzel összefüggésben megjegyzem, hogy az Altun ítéletnek a Vueling és a cseh kormány, valamint Írország és a Bizottság által javasolt, és a jelen indítvány 65. pontjában összefoglalt értelmezése fényében, ha a fogadó tagállam illetékes intézménye nem fordult az E 101‑es igazolás felülvizsgálata iránti kérelemmel a kiállító intézményhez, ha e kérelem óta még nem telt el észszerű határidő, vagy ha akár az intézmény e határidőn belül válaszában megerősítette, hogy az átadott információk alapján nem történt csalás, a fogadó tagállam bírósága nem hagyhatja figyelmen kívül a kérdéses igazolást, annak ellenére sem, hogy objektív bizonyítékokkal rendelkezik e csalásról.

76.

Márpedig véleményem szerint egy ilyen megoldás összeegyeztethetetlen a fent említett általános elvvel, és a jogi unió szempontjából elfogadhatatlan jelenség megtűréséhez vezet: egyfelől a jogalanyok előnyt szerezhetnének a csalárd magatartásukból, másfelől a bíróságok kötelesek lennének a csalás eltűrésére, sőt elősegítésére. ( 39 )

77.

Hangsúlyoznom kell, hogy a csalás alapvető zavart okoz mind a fogadó tagállam, mind az Unió közrendjében – amelyek véleményem szerint a szociális biztonsággal kapcsolatos csalás esetén keverednek egymással. ( 40 ) E zavar megszüntetése az uniós bíróságokként, és e közrend őrzőiként eljáró nemzeti bíróságok hatáskörébe tartozik. E hatáskör nem korlátozható, és egyébként e korlátozást nem igazolja az E 101‑es igazolás kötelező hatályát általában alátámasztó indokok egyike sem.

78.

Először is, a jóhiszemű együttműködés elve, amelynek megvalósításáról az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdése rendelkezik, nem indokolhatja a visszaélésszerű és csalárd magatartások tilalmának elvétől való ilyen eltérést.

79.

A tagállamok intézményeinek kétségkívül együtt kell működniük az 1408/71 rendelet végrehajtása során. A jóhiszemű együttműködés elve ennélfogva azt a kötelezettséget rója a fogadó tagállamok illetékes intézményeire, hogy ha az E 101‑es igazolással kapcsolatos csalás fennállását alátámasztó információkkal rendelkeznek, tájékoztassák a kiállító intézményt annak érdekében, hogy ez utóbbi felülvizsgálhassa ezen igazolás kiállításának megalapozottságát, és visszavonhassa vagy megsemmisíthesse azt. ( 41 )

80.

A fogadó tagállam illetékes intézménye tehát még csalás esetén sem mentesülhet teljes egészében a kibocsátó intézménnyel folytatott párbeszédtől. ( 42 ) A jóhiszemű együttműködés kötelezettségének ilyen megsértése, különösen, ha rendszeresnek bizonyul, többek között kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset keretében szankcionálható.

81.

Ez a szükséges együttműködés azonban véleményem szerint nem igazolhatja a fogadó tagállam bíróságának az E 101‑es igazolással kapcsolatos csalás megállapítására irányuló jogkörét. Az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdésében előírt,, az illetékes intézmények közötti párbeszéd alakulásától függetlenül e bíróságnak lehetőséggel kell rendelkeznie az E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyására, ha bizonyítékokkal rendelkezik annak alátámasztására, hogy ezt az igazolást csalárd módon szerezték, vagy hivatkoztak rá, ha e tagállam illetékes intézménye nyújtott be hozzá kérelmet, ha olyan érdekelt harmadik felek által benyújtott kártérítési keresetről kell határoznia, mint amilyenek e csalással érintett munkavállalók, vagy még inkább, ha az említett igazolásra hivatkozó jogalany felperesként lép fel előtte.

82.

Nem lehet ugyanis kizárólag az intézmények együttműködésre biztatása céljából meggátolni a bíróságokat abban, hogy fellépjenek a szociális biztonsággal kapcsolatos csalásokkal szemben. E tekintetben az e csalásokkal szembeni hatékony küzdelem kötelező jellegű. Tagállami szinten az E 101‑es igazolások kiállításával kapcsolatos csalás fenyegetést jelent a szociális biztonsági rendszerük koherenciájára és pénzügyi egyensúlyára, uniós szinten pedig az ilyen csalások a versenyfeltételek torzításával veszélyeztethetik a gazdasági kohéziót, valamint a belső piac megfelelő működését. ( 43 )

83.

Márpedig, noha az illetékes intézmények közötti szoros és hatékony együttműködés minden bizonnyal kulcsfontosságú a csalás elleni küzdelemben, ( 44 ) ez az együttműködés az európai uniós jog jelenlegi állása szerint nem rendelkezik olyan kötelező érvényű kerettel, amely e téren minden esetben kellően gyors és hatékony működést tenne lehetővé számára. ( 45 ) Emlékeztek ugyanis arra, hogy az uniós jog jelenleg nem ír elő eljárást az E 101‑es igazolások kiállítására vagy felülvizsgálatára, ez az egyes tagállamok nemzeti jogának hatálya alá tartozik, és nincs az illetékes intézmények közötti kommunikációra vonatkozó kötelező határidő. ( 46 )

84.

Emellett, az illetékes intézmények egyet nem értése esetén az igazgatási bizottság előtti békéltető eljárás igénybevétele egyúttal meghosszabbíthatja a szankciók alkalmazása előtti határidőket is. Egyebekben e bizottság határozatai nem váltanak ki semmilyen kötelező joghatást. ( 47 ) A csalás elleni küzdelem kizárólag ezen együttműködésre való korlátozása azt jelentené, hogy a gyakorlatban ezt a küzdelmet nem lehetne a szükséges erővel és gyorsasággal folytatni.

85.

Ebben az összefüggésben nem javaslom a fogadó tagállam bíróságai előtti fellépések egyoldalúságának az illetékes intézmények közötti együttműködéssel történő szembeállítását. Véleményem szerint ennek a két fellépési eszköznek valójában együtt kellene járnia, mivel kiegészítik egymást. Ez egyébként megegyezik a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv érvényesítéséről és a belső piaci információs rendszer keretében történő igazgatási együttműködésről szóló 1024/2012/EU rendelet módosításáról szóló 2014/67/EU irányelv ( 48 ) szellemével.

86.

Ugyanis az illetékes intézmények közötti párbeszéd, amely a fogadó tagállam bírósága előtti eljárást megelőzően zajlik, lehetővé teheti a szóban forgó eset ténybeli körülményeire vonatkozó esetleges kétségek eloszlatását, különösen akkor, ha a csalás megállapításához ellenőrzésekre van szükség abban a tagállamban, ahol ezt az igazolást kiállították. ( 49 ) Ezenkívül abban az esetben, ha a kibocsátó intézmény a fogadó tagállam illetékes intézményének kérésére megsemmisíti, vagy visszavonja az E 101‑es igazolást, nem szükséges ezen állam bíróságához fordulni. Az illetékes intézmények közötti párbeszéd tehát gazdaságossá teszi az eljárást. ( 50 ) Még a fogadó tagállam bíróságának ítéletét követően is alapvető jelentőségű a párbeszéd. Közelebbről, az Unió teljes területén érvényes E 101‑es igazolások megsemmisítését csak a kiállító intézmény végezheti el, ( 51 ) a fogadó tagállam bírósága legfeljebb csak figyelmen kívül hagyhatja ezt az igazolást az előtte folyamatban lévő eljárásban. Emellett az említett párbeszéd hozzájárulhat a csalás pénzügyi következményeinek rendezéséhez, és lehetővé teszi annak biztosítását, hogy a munkavállalóknak ne okozzanak kellemetlenségeket a szociális biztonsághoz való joguk gyakorlása során. ( 52 )

87.

Másodszor, a kölcsönös bizalom elve véleményem szerint nem igényel a javaslatomtól eltérő értelmezést. Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy a fogadó tagállam bírósága annak megállapításával, hogy az E 101‑es igazolást csalárd módon szerezték, vagy arra csalárd módon hivatkoztak, nem vonja kétségbe, hogy a kiállító intézmény tiszteletben tartotta az uniós jogot. A csalás észlelése nem annak megállapítását jelenti, hogy ez utóbbinak felróható az uniós jog megsértése, csupán annyit, a munkáltató csaló magatartása tévedésben tartotta őt.

88.

Ezt követően, abban az esetben, ha a köztük fennálló párbeszéd keretében a kiállító intézmény a fogadó tagállam illetékes intézményének kérésére felülvizsgál egy E 101‑es igazolást, és úgy dönt, hogy annak kijelentése mellett, hogy véleménye szerint ezen igazolást nem csalárd módon szerezték meg, és nem is hivatkoztak rá csalárd módon, fenntartja azt, a kölcsönös bizalom elve kétségtelenül megköveteli a fogadó tagállam bíróságától, hogy kellőképpen figyelembe vegye ezt a választ, és az ezen intézmény által ennek alátámasztására hivatkozott esetleges bizonyítékokat. Ez az elv azonban nem kötelezheti a bíróságot arra, hogy annak ellenére kötve érezze magát e válaszhoz, hogy egyébként bizonyítékokkal rendelkezik a csalásra vonatkozóan.

89.

Ebben a kérdésben nem lehet a polgári és büntetőügyekben alkalmazott olyan uniós jogi eszközökre vonatkozó analógiát alkalmazni, amely eszközök előírják a nemzeti bíróságok számára, hogy főszabály szerint anélkül ismerjenek el vagy hajtsanak végre más tagállamokból származó egyes dokumentumokat, hogy kétségbe vonnák a megalapozottságukat. Ezek az eszközök ugyanis az igazságügyi hatóságok közötti együttműködés részét képezik, és ez a tényező indokolja az ezen eszközökben előírt elismerési és végrehajtási rendszer alapjául szolgáló magas fokú bizalmat. ( 53 ) Ugyanilyen szintű bizalom nem követelhető meg a bíróságtól egy másik tagállam közigazgatási hatósága által kifejtett vélemény tekintetében. Más szavakkal: a kölcsönös bizalom elve csak akkor indokolt, ha a kibocsátó intézménynek valamiféle „vétójoga van” a fogadó tagállam bíróságának a csalárd módon megszerzett hivatkozott E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyására irányuló jogosultságával kapcsolatban.

90.

Mindenesetre végül emlékeztetek arra, hogy a kölcsönös bizalom elve az uniós jog tiszteletben tartásának vélelmét hozza létre, amely kétségkívül erőteljes, de nem megdönthetetlen. Éppen ellenkezőleg, ez a vélelem „kivételes körülmények” fennállása esetén visszafordítható. ( 54 ) Véleményem szerint egy csalás bizonyítéka ilyen körülménynek minősül.

91.

Harmadszor, a biztosítás egységének elve ( 55 ) sem tesz szükségessé eltérő értelmezést. Kétségkívül, amint arra a Vueling rámutat, az alapeljárásokban a csalás megállapítása és a vitatott E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyása többek között azzal a következménnyel járhat, hogy a Vuelinget kötelezik a Franciaországban elmulasztott járulékok egy részének összegével megegyező összegű kártérítésnek a CRPNPAC részére történő megfizetésére, jóllehet a kiállító intézmény jelenleg megtagadja a Spanyolországban már befizetett hozzájárulások felülvizsgálatát, ami ténylegesen egyazon tevékenység után kettős járulékfizetési kötelezettséget vonna maga után.

92.

Ezek a következmények azonban nem az érintett munkavállalókat, hanem a csalást elkövető munkáltatót terhelik. Márpedig ez utóbbi vállalja az ilyen következmények elszenvedését, amikor az általa elkövetett csalással megzavarja az 1408/71 rendelet szabályainak működését. Ezenkívül e következmények a csalástól való visszatartó erővel is rendelkezhetnek. ( 56 )

93.

Negyedszer, a jogbiztonság elvét illetően elegendő emlékeztetni kell arra, hogy az a személy, aki színleli vagy kijátssza azokat a feltételeket, amelyek valamely uniós jogból származó előny megszerzéséhez kapcsolódnak, nem hivatkozhat ezen elvekre annak érdekében, hogy vitassa az érintett előnynek a csalárd és visszaélésszerű magatartás tilalma elvének alkalmazása útján való elvesztését. ( 57 )

94.

Ötödször, a teljesség kedvéért, a C‑37/18. sz. ügyben általam javasolt értelmezést alátámasztják azon hatékony jogorvoslathoz való jogra vonatkozó megfontolások, amelyek a J.‑L. Poignant‑hoz hasonló munkavállalókat megilletik a munkáltatójuk által elkövetett csalás esetén.

95.

E tekintetben, amikor egy munkáltató egy E 101‑es igazolás útján csalást követ el, megfosztja az érintett munkavállalót azon szociális biztonsági rendszer járulékaitól, amelyben az uniós jogalkotó által az 1408/71 rendeletben előírt kollíziós szabályoknak megfelelően biztosítottnak kellene lennie. Feltéve, hogy ez a jogszabály kedvezőbb, mint amelynek hatálya alá a munkavállaló a munkáltató csalárd magatartása miatt indokolatlanul tartozik, ebből következően e munkavállalót kár éri, amelynek megtérítésére jogosult. Véleményem szerint sajátos megoldás lenne, ha az E 101‑es igazolás kötelező hatályára vonatkozó ítélkezési gyakorlat, amelyet a Bíróság többek között a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogának védelme érdekében állapított meg, korlátozhatná e kártérítési kereset lehetőségét.

96.

E megfontolás mellett rámutatok arra, hogy a munkavállaló az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdése címén nem jogosult az illetékes intézmények közötti párbeszédet kezdeményezni, vagy lépéseket tenni e párbeszéd megkezdése érdekében. Így abban az esetben, ha a fogadó tagállam bíróságát ilyen kártérítési keresetek keretében megillető, a bizonyítottan csalárd módon szerzett E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyására irányuló hatáskörének az intézmények közötti párbeszéd alakulásától kellene függenie, akkor ez azzal a következménnyel járna, hogy a munkavállaló olyan feltételekkel fordulhatna a bírósághoz, amelyeket nem befolyásolhat. Véleményem szerint ez az eredmény nehezen összeegyeztethető az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikkében előírt hatékony jogorvoslathoz való joggal.

97.

Kétségtelen, hogy a Bizottság a tárgyaláson a Bíróság által feltett kérdésre adott válaszában arra hivatkozott, hogy a munkavállaló keresetet indíthat a küldő tagállam (azaz a kiállító intézmény vagy azon tagállam, amelynek területén főszabály szerint a munkáltató székhelye található) bíróságai előtt, amelyek teljes mértékben határkörrel rendelkeznek az E 101‑es igazolás figyelmen kívül hagyására vagy érvénytelenítésére.

98.

E tekintetben elfogadom, hogy a hatékony jogorvoslathoz való jog általában véve nem biztosítja a jogalanyok számára, hogy a választásuk szerinti bírósághoz nyújthassák be a keresetüket. Főszabály szerint annak van jelentősége, hogy létezik‑e olyan, a hatékony jogorvoslathoz való jogot biztosító bíróság, amelyhez a jogalany keresetet nyújthat be. ( 58 )

99.

Ugyanakkor úgy vélem, hogy a munkavállaló mint a munkaszerződésben szereplő gyengébb fél számára biztosítani kell, hogy a munkáltatóval szemben fennálló jogai érvényesítése céljából könnyebben fordulhasson bírósághoz. Ez a megfontolás véleményem szerint a hatékony jogorvoslathoz való alapvető jog követelményeinek körébe illeszkedik.

100.

E tekintetben a vonatkozó referenciaszabály a Brüsszel Ia rendelet 21. cikke. ( 59 ) E rendelkezés szerint a munkavállalók kétségkívül perelhetik a munkáltatójukat azon tagállam bíróságai előtt, amelynek területén ez utóbbi székhelye található. Az uniós jogalkotó mindazonáltal lehetővé tette a munkavállaló számára, hogy a szokásos munkavégzés helye szerinti bírósághoz nyújtsa be keresetét, mivel mind a jogvita tárgyához való közelsége, mind a munkavállalók védelmének szükségessége szempontjából ez a bíróság tekinthető alkalmasnak. ( 60 )

101.

A Bíróságnak az E 101‑es igazolás kötelező alkalmazására vonatkozóan elfogadott ítélkezési gyakorlata kiterjesztése egy ilyen összefüggésre a gyakorlatban azt jelenti, hogy megfosztják a munkavállalót a vita rendezésére és érdekeinek védelmére legalkalmasabb, ráadásul az E 101‑es igazolással kapcsolatos csalás esetén számomra egyedül „gyakorlatiasnak” tűnő bíróságtól. Valószínű ugyanis, hogy a munkavállaló a küldő tagállam bíróságai előtt a helyi nyelv és a jog ismeretének hiánya, valamint a lakóhelytől való távolság miatt lemond a jogainak gyakorlásáról. ( 61 )

102.

Végezetül meg kell említenem az általam javasolt értelmezés korlátait. Nem az E 101‑es igazolásnak a fogadó tagállamban történő kétségbe vonására irányuló általános hatáskör elismeréséről van szó. Egyfelől ezt az igazolást kizárólag ezen államnak a bírósága hagyhatja figyelmen kívül. ( 62 ) Másfelől még e bíróság előtt sem szűnik meg az a vélelem, hogy szabályos az említett igazolással tanúsított biztosítás. A megdönthetetlen vélelem egyszerűen vegyes vélelemmé változik: a nemzeti jog helyett az uniós jogban szereplő szigorú meghatározás értelmében vett csalást alátámasztó bizonyíték megfordíthatja a vélelmet. Végül, amint azt ebben a szakaszban mindvégig jeleztem, az E 101‑es igazolást pusztán a csalás gyanúja alapján nem, csakis az azt alátámasztó bizonyítékok alapján lehet figyelmen kívül hagyni, amelyeket a jogalanyoknak a csalás fennállására hivatkozással kell beterjeszteniük.

103.

Az olykor a jogelméletben hivatkozott protekcionizmus kockázatát illetően, amelyet ez a megoldás előidézhet, elegendőnek látom arra rámutatni, hogy a tagállamoknak kölcsönösen meg kell bízniuk a bíróságaikban, amelyek a Bírósággal együttműködve olyan feladatkört töltenek be, amelyet közösen kell ellátniuk annak érdekében, hogy a Szerződések alkalmazása és értelmezése során biztosítsák a jog tiszteletben tartását. Egy nemzeti bírósággal szemben tehát nem merülhet fel egy ilyen protekcionizmus gyanúja, mivel függetlensége feltételezi az objektivitás tiszteletben tartását, és a jogvita rendezése során a jogi szabály szigorú alkalmazásán túl további érdekek hiányát. A Bíróság egyébként tevőlegesen gondoskodik e függetlenség tiszteletben tartásáról. ( 63 ) Ezenkívül az előzetes döntéshozatali eljárás keretében ellenőrizheti a csalással kapcsolatos kivétel helyes alkalmazását is. ( 64 )

104.

A fenti megfontolások összessége alapján tehát azt a következtetést vonom le, hogy a fogadó tagállam bírósága jogosult figyelmen kívül hagyni a csalárd módon szerzett, vagy hivatkozott E 101‑es igazolásokat. Az illetékes intézmények által az 1408/71 rendelet 84a. cikkének (3) bekezdése alapján folytatott párbeszéd alakulása nincs hatással erre a hatáskörre. Függetlenül attól, hogy ezen állam intézménye esetleg még nem kezdeményezte ezt a párbeszédet, vagy ez utóbbi már folyamatban van, vagy a kiállító intézmény nem ért egyet a fogadó tagállam intézményének véleményével, e bíróság köteles figyelmen kívül hagyni ezt az igazolást, amennyiben a csalást alátámasztó bizonyítékkal rendelkezik. Az Altun ítélet véleményem szerint nem értelmezhető úgy, hogy az ezen értelmezéssel ellentétes feltételeket határoz meg.

105.

Emlékeztetek arra, hogy az Altun ítéletnek a Vueling, a cseh kormány, Írország és a Bizottság által javasolt értelmezése szerint csalás esetén a fogadó tagállam bírósága kizárólag akkor jogosult az E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyására, ha a fogadó tagállam hatóságai olyan konkrét információkkal fordultak a kiállító intézményhez, amelyek arra engednek következtetni, hogy ezekhez az igazolásokhoz csalárd módon jutottak hozzá, és ez utóbbi intézmény észszerű határidőn belül nem folytatta le ezen igazolásnak az említett információk fényében történő felülvizsgálatát.

106.

Véleményük szerint a jelen esetben ezek a feltételek nem teljesülnek. A francia hatóságoknak 2008 májusában, azután kellett volna kérdéssel fordulniuk a kiállító intézményhez, hogy a munkaügyi felügyelőség elkészítette a jegyzőkönyvét. Márpedig erre csak a Vuelinget elmarasztaló, 2012. január 31‑i büntető ítéletnek a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) általi meghozatalát követően került sor. ( 65 ) E társaság szerint nem releváns az a tény, hogy a francia hatóságok a későbbiekben párbeszédet folytattak ezzel az intézménnyel. A Bizottság hozzáteszi, hogy mivel az említett intézmény határozatot fogadott el a vitatott E 101‑es igazolások fenntartásáról, ( 66 ) az együttműködési eljárást az igazgatási bizottság előtti békéltető egyeztetési kísérlet formájában kellett volna folytatni.

107.

Véleményem szerint egyrészről a fogadó tagállam bíróságát nem lehet kizárólag azzal az indokkal megfosztani a csalárd módon szerzett vagy hivatkozott E 101‑es igazolások figyelmen kívül hagyására irányuló hatáskörétől, hogy az előtte folyamatban lévő eljárás azelőtt indult meg, hogy a fogadó tagállam illetékes intézménye az 1408/71 rendelet 84a. cikke (3) bekezdésének megfelelően párbeszédet kezdeményezett volna. Az ilyen értelmezés elfogadása kizárólag amiatt javasolt, mivel a – büntetőjogi vagy polgári jogi – bírósági eljárást olyan, J.‑L. Poignant‑hoz hasonló magánszemélyek is megindíthatják, akik nem rendelkeznek sem az illetékes intézmények közötti párbeszéd alakításával kapcsolatos joggal, sem az erre vonatkozó információkkal. Amint azt a francia kormány állítja, annak érdekében, hogy a kiállító intézmény a jóhiszemű együttműködés elvével összhangban kifejthesse a véleményét, és adott esetben visszavonja az E 101‑es igazolást, szükséges és elégséges, ha ezt a párbeszédet azelőtt folytatják le, mielőtt a fogadó tagállam bírósága jogerősen döntést hoz.

108.

Másrészről a párbeszéd kimenetele kapcsán az Altun ítéletnek a Vueling, a cseh kormány, Írország és a Bizottság által javasolt olvasatát úgy értelmezem, hogy a fogadó tagállam bírósága vagy akkor jogosult figyelmen kívül hagyni a csalárd módon megszerzett vagy hivatkozott E 101‑es igazolást, amikor a kiállító intézmény észszerű időn belül nem vizsgálta felül a szóban forgó igazolás megalapozottságát, és nem fogadott el határozatot a fenntartásáról vagy a visszavonásáról, vagy akkor, ha ez az intézmény ilyen határidőn belül ugyanolyan határozatot hozott, de a határozat indokolásában kifejezetten nem tárgyalta a fogadó tagállam illetékes intézménye által vele közölt bizonyítékokat. ( 67 )

109.

Márpedig a jelen esetben egyfelől a kiállító intézmény a francia hatóságok eredeti kérelme után két évvel hozta meg a vitatott E 101‑es igazolásra vonatkozó első határozatát, míg a végleges döntését több mint két és fél évvel e kérelmet követően fogadta el. ( 68 ) Ezeket a döntéseket nyilvánvalóan nem észszerű időn belül hozták meg. ( 69 ) Másfelől a kiállító intézmény a végleges határozat indokolásában nem tárgyalta a francia hatóságok által a csalás vonatkozásában előterjesztett információkat, többek között a tartózkodási helyről szóló hamis nyilatkozatokat. ( 70 )

110.

Ezért véleményem szerint az alapügyben szereplőhöz hasonló körülmények között az illetékes intézmények közötti párbeszédre vonatkozó (lehetséges) feltételeket teljesítettnek kell tekinteni.

111.

A kérdést előterjesztő bíróságok által megfogalmazott előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések azon az előfeltételezésen alapulnak, mely szerint a Vueling csalást követett el, amit a francia büntetőbíróság jogerősen megállapított.

112.

Mindazonáltal egyfelől ez az előfeltevés a csalásnak a francia jogban alkalmazott fogalmán alapul. Ebben az összefüggésben a csalást e jog szándékos megszegése jellemzi. Márpedig az Altun ítéletben a Bíróságnak szándékában állt önálló jelentéssel felruházni a szociális biztonsággal kapcsolatos csalást. Ebben az ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a csalás megállapítása olyan egybehangzó bizonyítékokon alapul, amelyek alátámasztják egy objektív és egy szubjektív elem együttes fennállását Az objektív elem abban áll, hogy nem teljesülnek az E 101‑es igazolás kiállításának, illetve az igazolásra való hivatkozásnak az 1408/71 rendelet II. címében előírt feltételei. A szubjektív elem az érintettek arra irányuló szándékának felel meg, hogy az igazoláshoz fűződő előnyökben való részesülés érdekében megkerüljék vagy kijátsszák az említett igazolás kiállításának feltételeit. ( 71 )

113.

Másfelől az uniós jog értelmében vett csalásra vonatkozó előfeltevést a Bíróság előtt kétségbe vonták. A Vueling azt állítja, hogy a csalás egyik elemben sem jelenik meg. A cseh kormány is osztja ezt a véleményt, míg a Bizottság fenntartásait fejezi ki e téren. Egyedül J.‑L. Poignant, a CRPNPAC és a francia kormány véli úgy, hogy a csalás a jelen ügyben vitathatatlanul (és véglegesen) megállapítható.

114.

Ilyen körülmények között véleményem szerint meg kell határozni minden, az uniós jog értelmében vett „csalás” fogalmának értelmezésével kapcsolatos hasznos értelmezési elemet, már csak azért is, hogy a bíróságok számára lehetővé váljon annak ellenőrzése, hogy a jelen ügyben jelen vannak‑e ezek az elemek. Ezen túlmenően a jogbiztonság érdekében, a szociális biztonsággal kapcsolatos csalárd gyakorlat tartalmára vonatkozóan a tagállamokban előforduló értékelések közötti eltérések és ellentmondásos határozatok elkerülése céljából szükség van ezekre a pontosításokra.

115.

Ennek megfelelően az alapügyben szereplő körülményekre tekintettel megvizsgálom a csalás objektív (2) és szubjektív (3) elemeinek értelmezését. Mindazonáltal hasznosnak tartom olyan előzetes magyarázatokat adni, amelyek véleményem szerint lehetővé teszik a jelen ügyek általános összefüggéseinek jobb megértését (1).

116.

Az általam megismert tanulmányok szerint, a „hagyományos” légitársaságokat hagyományosan egy úgynevezett „hub and spoke” közlekedési modell alapján építették fel. Mint ilyenek, egy (néha több) üzemeltetési állomáshellyel rendelkeznek egy gyűjtő‑elosztó (hub) repülőtéren, amely köré szerveződnek a célállomások (spokes), és amely körül az e célállomások közötti összeköttetések megvalósulnak. Erre az üzemeltetési állomáshelyre rendelik többek között a társaság központját és légijármű‑parkját, továbbá ez képezi a hajózó személyzet „bázishelyét” ( 72 ), azaz azt a repülőteret, ahonnan a személyzet megkapja a menetrendjét, megkezdi az útjait, és ezek végén ide tér vissza. Az úticélok viszont csak egyszerű megállók.

117.

A diszkont légitársaságok a maguk részéről fokozatosan egy újabb „pontból pontba” modellt fogadtak el. Bár ezeknek a társaságoknak továbbra is van egy fő üzemeltetési állomáshelye, amely gyűjtő‑elosztó repülőtérként szolgál, alapvetően viszonylag rövid összeköttetést biztosítanak két rendeltetési hely között, lehetővé téve a légi járművek egyenletes, és többszöri fordulóját. Az ilyen fordulók lehető legnagyobb mértékű megkönnyítésének célja arra ösztönözte ezeket a társaságokat, hogy személyzetüket és felszerelésüket meghosszabbított időtartamban dolgoztassák az általuk kiszolgált repülőtereken, és ezzel összefüggésben új bázisokat építsenek, amelyek fokozatosan jutnak logisztikai és személyzeti szempontból jelentőséghez.

118.

Ebben az összefüggésben néhány diszkont társaság kialakította azt a gyakorlatot, hogy olyan munkavállalókat toboroz, akiket tartósan más tagállamok területén található másodlagos üzemeltetési állomáshelyekhez rendel, miközben – a másodlagos üzemeltetési állomáshely elhelyezkedése szerinti tagállamok szabványait és járulékait kivéve – a fő üzemeltetési állomáshely szerinti tagállam szociális és szociális biztonsági jogának hatálya vonatkozik rájuk. Ebből a célból ugyanezek a társaságok a munkavállalók kiküldetését alkalmazzák, azzal érvelve, hogy a fő üzemeltetési állomáshelyük szerinti tagállamtól eltérő tagállamokban való jelenlétük a szolgáltatásnyújtás szabadságának körébe tartozik. ( 73 )

119.

A francia jogalkotó oly módon vette fel a harcot ezzel a gyakorlattal, hogy annak igazolása érdekében, hogy a munka törvénykönyve L. 1262‑3. cikke ( 74 ) címén a francia jogot kell alkalmazni, a Bíróság ítélkezési gyakorlatában alkalmazott meghatározáshoz hasonló tartalommal meghatározta, hogy a légitársaságok vonatkozásában mit foglal magában az állandó telephely fogalma. E célból elfogadta a polgári légi közlekedésről szóló törvénykönyv R. 330‑2‑1. cikkét, amely kimondja, hogy az említett L. 1262‑3. cikket a Franciaország területén található „üzemeltetési állomáshelyeik” alapján kell a légiközlekedési vállalkozásokra alkalmazni, tekintve, hogy ezen „állomáshely” meghatározása a következő: „olyan helyiségek vagy infrastruktúrák összessége, ahonnan egy vállalkozás állandó, szokásos és folyamatos jelleggel végez légi fuvarozási tevékenységet olyan alkalmazottak révén, akik szakmai tevékenységének tényleges központja e létesítményben van”. ( 75 ) A jelen ügyben a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) éppen a Vuelinget elmarasztaló 2012. január 31‑i büntető ítéletét építette ezekre a rendelkezésekre. Ez a bíróság kizárta a kiküldetésre vonatkozó szabályok alkalmazását, mivel e társaság Roissyban rendelkezik ilyen „állomáshellyel” ( 76 ).

120.

Az uniós jogalkotó is tudomásul vette a szóban forgó gyakorlatot. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy míg az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének a) pontja külön szabályokat ír elő a légitársaságok hajózó személyzetének tagjaira vonatkozóan – amelyeket az időbeli hatályukra tekintettel a jelen ügyre alkalmazni kell, és amelyekre a későbbiekben még visszatérek –, az uniós jogalkotó az egyszerűsítés kedvéért a 883/2004 rendelet eredeti változatában nem vette át ezeket a különös szabályokat. A hajózó személyzet helyzetét tehát a két vagy több tagállamban alkalmazott munkavállalókra vonatkozó általános szabályok figyelembevételével kellett értékelni, amelyek a hajózó személyzet vonatkozásában az esetek többségében a munkáltató székhelyének jogát jelölték meg. Ugyanakkor a 465/2012/EU rendelet ( 77 ) elfogadása kapcsán megragadta a lehetőséget, hogy egy új különös szabályt vezessen be a 883/2004 rendeletbe egy jogi vélelem formájában – mely szerint a személyzet tevékenységét kizárólag azon tagállamban végzett tevékenységnek kell tekinteni, amelyben a bázishelye található –, miáltal ez a vélelem a lex loci laboris címén e tagállam jogának alkalmazását eredményezi. ( 78 ) Más szavakkal, a „bázishely” a szociális biztonság kapcsolóelvévé vált a légitársaságok hajózó személyzete számára.

121.

Emlékeztetek arra, hogy a csalás objektív eleme azon a tényen alapul, hogy az E 101‑es igazolás megszerzéséhez és az arra való hivatkozáshoz szükséges feltételek nem teljesülnek.

122.

A jelen esetben először is tisztázni kell azt a jogi alapot, amely alapján a kiállító intézmény kiadta a vitatott E 101‑es igazolásokat. Egy ilyen igazolás ugyanis csak annak bizonyítására alkalmas, hogy teljesítették‑e az igazolás kiállításának alapját képező rendelkezésben előírt feltételeket. ( 79 )

123.

Ezzel kapcsolatban a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában és a C‑37/18. sz. ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésében rámutat, hogy ezeket az igazolásokat az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja és az 574/72 végrehajtási rendelet 11. cikkének (1) bekezdése, vagyis a munkavállalók kiküldetésére alkalmazandó szabályok alapján állították ki.

124.

Ezzel szemben a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) a C‑370/17. sz. ügyben elfogadott előzetes döntéshozatalra utaló határozata arra enged következtetni, hogy az említett igazolásokat valójában az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének a) pontja, és az 574/72 végrehajtási rendelet 12a. cikkének (1a) bekezdése alapján, azaz a nemzetközi légiközlekedési társaságok utazó vagy hajózó személyzetére alkalmazandó szabályok alapján állították ki. E bíróság első kérdése fenntartja e kétséget, amikor rámutat, hogy ezeket az igazolásokat az 574/72 végrehajtási rendelet 11. cikke (1) bekezdésében és a 12a. cikke (1a) bekezdésében foglalt együttes rendelkezéseknek, vagyis mind a kiküldetésre, mind az utazó vagy hajózó személyzetre vonatkozó szabályoknak „megfelelően” állították ki.

125.

Valójában, amint az a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, és amint azt a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) előadja, a vitatott E 101‑es igazolásokat a Vueling (kizárólag) a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó szabályok alapján igényelte, és azokat a kiállító intézmény ezek alapján bocsátotta ki. A jelen indítványomat tehát ezen alapvetés nyomán folytatom. Ennek ellenőrzése tehát a tények értékelésére kizárólagos hatáskörrel rendelkező tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság) feladata. ( 80 )

126.

E pontosítást követően kifejtem, hogy az E 101‑es igazolásokat az alapügyben szereplőhöz hasonló körülmények között a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó szabályok alapján miért nem lehetett érvényesen kiállítani (a). Ezt követően magyarázatot adok arra, hogy az utazó vagy hajózó személyzetre alkalmazandó szabályok címén miért nem lehetett volna az érintett munkavállalókat a munkáltató székhelye szerinti jogi szabályozás hatálya alá helyezni, vagy ott tartani (b).

127.

A Vueling előadja, hogy a munkavállalók kiküldetésére vonatkozóan az 1408/71 rendelet 14. cikkének (1) bekezdésében és az 574/72 végrehajtási rendelet 11. cikkének (1) bekezdésében előírt szabályok alkalmazhatók az olyan légitársaság hajózó személyzetére, amely hozzá hasonló módon végez nemzetközi személyszállítást.

128.

Véleményem szerint azonban, amint arra J.‑L. Poignant és a CRPNPAC képviselője a tárgyaláson hivatkozott, egy ilyen légitársaság hajózó személyzete az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjának hatálya alá tartozik, és nem lehet az említett rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében valamely tagállamba „kiküldeni”.

129.

Ez az értelmezés mindenekelőtt az 1408/71 rendelet szerkezetéből következik. A kiküldetésre és a nemzetközi közlekedési vállalkozások hajózó személyzetére alkalmazandó szabályok, amint azt az említett rendelet 14. cikkének bevezető része jelzi, két kivételt képeznek az említett rendelet 13. cikke (2) bekezdésének a) pontjában felállított lex loci laboris elve alól. A 14. cikk felépítése és a 13. cikkel való összefüggése kiemeli, hogy az első kivételnek nem célja, hogy a másodiktól való eltérés érdekében hivatkozni lehessen rá.

130.

Ezt követően ez az értelmezés szükséges az 1408/71 rendelet vonatkozó rendelkezéseinek az e rendelkezéseket is magában foglaló általános összefüggésekkel együttesen értelmezett szövege alapján is. Emlékeztetek arra, hogy e rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja „[olyan személyre vonatkozik], [aki valamely tagállam területén munkavállalóként tevékenységet végez, és] akit munkavégzés céljából egy másik tagállam területére [küldenek] ki”. Ezzel szemben az említett rendelet 14. cikke (2) bekezdésének a) pontja olyan munkavállalók helyzetére vonatkozik, akiket, amint az e bekezdés bevezető részéből kiderül, „két vagy több tagállam területén” foglalkoztatottnak kell tekinteni. ( 81 )

131.

Ezzel összefüggésben, mivel az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett „kiküldetés” fogalmát e rendelet nem határozza meg, ezért az e rendelkezésben előírt feltételek olyan, tevékenységét általában valamely tagállamban végző belföldi munkavállaló fogalmát tükrözik, akit ideiglenesen kiküldenek egy másik tagállamba, és aki végül visszatér az első tagállamba. Márpedig egy nemzetközi légitársaság nemzetközi járatokat ellátó repülőgépek fedélzetén alkalmazott hajózó személyzete nem illik ebbe a sémába, mivel nem áll kapcsolatban a szokásos munkavégzés helye szerinti tagállam területével. E vélhetően mozgékony személyzet számára, a tevékenységek több tagállamban történő gyakorlása a munkafeltételek szokásos eleme. ( 82 ) Ez az összefüggés indokolja azt, hogy az uniós jogalkotó az említett rendeletben e személyzetre vonatkozó külön kapcsolóelvet írt elő. ( 83 )

132.

Végül, a Bíróság szerint az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontját, mivel eltérést jelent, szigorúan kell értelmezni. ( 84 ) Ez a rendelkezés tehát analógia útján nem alkalmazható az említett cikk (2) bekezdésének a) pontjában említett utazó vagy hajózó személyzetre. ( 85 )

133.

Véleményem szerint az a megállapítás, amely szerint a vitatott E 101‑es igazolásokat a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó rendelkezések alapján nem lehetett érvényesen kiállítani, önmagában alkalmas a csalás objektív elemének jellemzésére.

134.

Ilyen körülmények között, mivel az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdésének a) pontja főszabály szerint azon tagállam jogának alkalmazását írja elő, amelyben a munkáltató székhelye található, továbbá azt, hogy az E 101‑es igazolásokat elvileg e rendelkezés alapján lehetett volna kiállítani, a formalizmus vádjának elkerülése érdekében szükségesnek tartom annak magyarázatát, hogy a kiállító intézmény miért nem állíthat ki e rendelkezés alapján ilyen igazolásokat.

135.

E tekintetben emlékeztetek arra, hogy noha az 1408/71 rendelet az 14. cikke (2) bekezdésének a) pontja főszabály szerint a munkáltató székhelye szerinti jog alkalmazását írja elő, ez a rendelkezés bizonyos kivételek alkalmazását is fenntartja. Közelebbről, az i) pont kimondja, hogy „ha az említett vállalkozás fiókteleppel vagy állandó képviselettel rendelkezik más tagállamban, mint amelyikben a székhelye található, e fióktelep vagy állandó képviselet által alkalmazott személy azon tagállam jogszabályainak hatálya alá tartozik, amely tagállamban e fióktelep vagy állandó képviselet található”.

136.

E megfogalmazásnak megfelelően, ahhoz, hogy e szabályt a munkavállalóra alkalmazni lehessen, két kumulatív feltételnek kell teljesülnie: egyrészt, a munkáltatónak „fiókteleppel vagy állandó képviselettel” kell rendelkeznie a székhelye szerint tagállamtól eltérő tagállamban; másrészt ezt a munkavállalót ennek az egységnek kell „alkalmaznia”.

137.

E tekintetben véleményem szerint e feltételek közül az elsővel kapcsolatban a Bíróság előtt a „fióktelep vagy állandó képviselet” fennállására vonatkozóan folytatott jogviták a jelen alapügyben szereplő körülmények között a jelen indítvány 117–119. pontjában szereplő magyarázatokat tükrözik. A Vueling ugyanis azt állítja, hogy a tényállás idején megelégedett azzal, hogy kísérleti jelleggel résidőkben működtetett menetrend szerinti járatokat több spanyol város és Párizs között, ami azt jelentette, hogy egyes repülőgépek két repülés között éjszaka a Paris‑Charles‑de‑Gaulle repülőtéren az előtérben parkoltak. Ezért elutasítja azt a felvetést, amely szerint ilyen egységgel vagy bármilyen más formájú másodlagos telephellyel rendelkezett volna ezen a repülőtéren, és lényegében arra hivatkozik, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságát gyakorolta.

138.

Ugyanakkor véleményem szerint nem férhet kétség ahhoz, hogy olyan körülmények között, mint amilyenek az alapügyben szerepelnek, létezik az 1408/71 rendelet 14. cikke a) bekezdése a) pontjának i. alpontja értelmében vett „fióktelep vagy [állandó] képviselet”.

139.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a „fióktelep vagy az állandó képviselet” említett fogalmát e rendelet nem határozza meg, és nem hivatkozik a tagállamok e tárgyra vonatkozó jogára sem. Ennélfogva e fogalmat önálló módon kell értelmezni, amit e kifejezéseknek a mindennapi nyelvben alkalmazott szokásos jelentése alapján kell vizsgálni, miközben figyelembe kell venni azokat az összefüggéseket, amelyekben ezeket használják, valamint az e kifejezéseket tartalmazó szabályozás céljait. ( 86 )

140.

Szokásos értelmében a „fióktelep” kifejezés egy olyan másodlagos székhelyre utal (szemben a vállalkozás fő székhelyével), amely nem rendelkezik saját jogalanyisággal (szemben a leányvállalattal), azonban bizonyos mértékű önállóság illeti meg. Az „állandó képviselet” fogalom egy hasonló olyan állandó egységet magában foglaló jelenséget tükröz, amely az elsődleges telephely nevében és javára eljárhat.

141.

Az 1408/71 rendelet összefüggéseit és céljait illetően, tekintve, hogy egyszerre eszköze a belső piacnak és a nemzetközi magánjognak, a Bíróság által e területeken hasonló fogalmakra vonatkozóan adott meghatározások releváns iránymutatásokkal szolgálnak. Ezzel kapcsolatban emlékeztetek arra, hogy egyfelől a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően az egyik tagállamban egy másik tagállam jogának hatálya alá tartozó társaság által létrehozott fióktelep az EUMSZ 49. cikk hatálya alá tartozó másodlagos telephelynek minősül. ( 87 ) Ebben az összefüggésben a „telephely” kifejezés olyan infrastruktúrát jelent, amely szakmai tevékenység tartós és folyamatos gyakorlását, és ezen infrastruktúrából kiindulva a szóban forgó tagállam állampolgárai számára szolgáltatás nyújtását teszi lehetővé. ( 88 ) Másfelől egy hasonló jelenség fordul elő a Bíróságnak a „Brüsszel Ia” rendelet 7. cikkének (5) bekezdésében szereplő „fióktelep, képviselet vagy más telephely” fogalomra vonatkozó ítélkezési gyakorlatában, amely szerint e fogalom olyan tevékenységi központot foglal magában, amely a külvilág számára tartósan valamely anyavállalkozás részeként jelenik meg, saját üzletvezetéssel rendelkezik és megfelelően felszerelt ahhoz, hogy harmadik felekkel tárgyaljon. ( 89 )

142.

Mindezen elemek összességéből következik, hogy egy, az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontja i. alpontjának értelmében vett „fióktelep vagy állandó képviselet” egy olyan másodlagos telephely‑forma, amelyet állandóság, kifelé irányuló tevékenység jellemez, és amely e célból szervezett tárgyi és személyzeti eszközökkel, valamint a munkáltató elsődleges telephelyéhez képest bizonyos fokú autonómiával rendelkezik.

143.

A Cour de cassation, chambre sociale‑hoz (semmítőszék, szociális tanács) hasonlóan ( 90 ) úgy látom, hogy légi közlekedés terén a „fióktelep vagy állandó képviselet” fogalmával kapcsolatos jelenség nagymértékben, ha nem éppen teljes egészében összemosódik a – különösen a francia jogban alkalmazott – üzemeltetési állomáshelyekkel. ( 91 )

144.

Márpedig a cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) a Vuelinget elmarasztaló 2012. január 31‑i büntető ítéletében a jelen indítvány 19., 21. és 24. pontjában hivatkozott körülményekre tekintettel megállapította, hogy e légitársaság Roissyban rendelkezik ilyen állomáshellyel. A tények értékelésére kizárólagos hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróságok által végzett vizsgálat függvényében úgy vélem, hogy megtörtént az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjának i. alpontja értelmében vett „fióktelep vagy állandó képviselet” jellemzése. ( 92 )

145.

Az e rendelkezésből következő második feltételt illetően, amely szerint az érintett munkavállalót a munkáltató fióktelepének vagy állandó képviseletének kell „alkalmaznia”, a Vueling azt állította, hogy ez nem valósul meg a roissyi állomáshelyére „kiküldött” munkavállalók esetében (amelynek, emlékeztetek rá, vitatta a létezését), mivel nem rendelkezett a munkáltatókat jellemző utasítási joggal, vagy a hajózó személyzetének irányítására vonatkozó hatáskörrel, ez az irányítás mindig a barcelonai székhelyhez tartozott. Mindazonáltal véleményem szerint itt sem fér kétség ahhoz, hogy olyan körülmények között, mint amilyenek az alapügyben szerepelnek, ez a feltétel teljesül.

146.

Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy míg a lex loci laborisnak az 1408/71 rendelet 13. cikke (2) bekezdésének a) pontjában szabályozott elve az egyenlő bánásmódnak az ugyanazon tagállam területén foglalkoztatott személyek részére történő biztosítását szolgálja, ( 93 ) addig, tekintve, hogy nem lehet egyetlen olyan helyet meghatározni, ahol az e rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjában szereplő tevékenységet végzik, az e rendelkezésben előírt szabályok a nemzetközi magánjogban megszokott közelség elvének értelmében a munkavállalóhoz legközelebb álló jog kapcsolóelveinek szabályozására irányuló törekvést tükrözik. Így, ha a munkavállalót a munkáltató fióktelepe vagy állandó képviselete alkalmazza, akkor annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, ahol ez az egység található, mivel ez a jog tekinthető az érintett munkavállalóhoz legközelebbinek, hacsak nem a munkáltató székhelye szerinti állam joga minősül ilyennek. ( 94 )

147.

A közelség elvének jelentéseit illetően analógia útján a nemzetközi magánjogi munkajogra való ítélkezési gyakorlatra hivatkozással lehet érvelni. E területen régóta megengedett, hogy egy munkaviszony főszabály szerint szorosan kapcsolódjon annak a helynek a jogához és bíróságaihoz, ahol a munkavállaló a tevékenységeit ténylegesen végzi. ( 95 ) A Bíróság, különösen a Nogueira és társai ítéletben ( 96 ) éppen a hajózó személyzet kapcsán úgy ítélte meg, hogy ha egy munkavállaló több helyen folytat tevékenységet, a munkaviszony jelentős mértékben kapcsolódik ahhoz a helyhez, ahonnan a munkavállaló a munkáltatóval szemben fennálló kötelezettségeit elsősorban teljesíti, amely annak a helynek felel meg, ahol a szállítási feladataival kapcsolatos utasításokat kapja, és a munkáját szervezi, ahonnan kiindulva a fuvarozási feladatait megkezdi, és ahová a feladatai elvégzését követően visszatér. Ebben az ítéletben a Bíróság megállapította, hogy ez a hely egyazon hajózó személyzet esetében ugyanaz, és ellenkező bizonyíték hiányában megegyezik a „bázishelyével” ( 97 ).

148.

Ez az érvelés, amelyet átültettek az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjának i. alpontjába, azt jelenti, hogy e rendelkezés alkalmazásához elegendő annak vizsgálata, hogy munkavállaló tevékenységét a munkáltató fióktelepén, illetve állandó képviseletén, vagy onnan kiindulva végzi A hajózó személyzet esetében általában ez akkor valósul meg, ha e helyen található a „bázishely”, ami úgy tűnik, hogy a jelen indítvány 19. és 21. pontban ismertetett körülményekre tekintettel igaz az alapügyben. Ugyanakkor itt is a kérdést előterjesztő bíróság feladata ennek vizsgálata.

149.

Amint azt már korábban jeleztem, a csalás fennállásának megállapítása érdekében azt kell meghatározni, hogy az érintett személynek az E 101‑es igazoláshoz kapcsolódó előnyök megszerzése érdekében szándékában állt‑e megkerülni vagy kijátszani ezen igazolvány kiállításának feltételeit. A jelen ügyben a Vueling arra hivatkozik, hogy nem kísérelte meg a színlelést, mivel a francia hatóságok felé bejelentette a munkavállalói kiküldetését, és kérte az illetékes francia intézménytől e kiküldetés meghosszabbítását.

150.

A Bíróságnak nem kell meghatároznia, hogy az alapügyben szereplő körülmények között bizonyított‑e a Vueling ilyen csalárd szándéka. Mindazonáltal, ezen körülmények fényében a kérdést előterjesztő bíróságok részére meg kell adnia az uniós jog értelmezésének minden olyan elemét, amely segítségükre lehet az ügy elbírálásában.

151.

E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy a csalárd szándék igazolása alapulhat szándékos cselekvésen, például a kiküldött munkavállaló vagy az e munkavállalót kiküldő vállalkozás tényleges helyzetének hamis bemutatásán, vagy szándékos mulasztáson, például releváns információ elhallgatásán. ( 98 ) Véleményem szerint a szóban forgó cselekvés vagy mulasztás szándékos jellegére tárgyilagos, tényszerű körülményekből lehet következtetni. ( 99 ) Ebben az összefüggésben két kiegészítő észrevételt teszek.

152.

Először is, már önmagában az a körülmény, hogy egy nemzetközi utasszállító légitársaság az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján E 101‑es igazolás kiállítását kérte ahhoz, hogy hajózó személyzetét egy másik tagállamban található fióktelepére küldhesse, kérdéseket vethet fel e társaság tényleges motivációval kapcsolatban.

153.

Megjegyzem ugyanis, hogy az említett rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjának alkalmazása két jelentős hátrányt jelent egy ilyen társaság számára. Egyrészről eljárásjogi szempontból az 574/72 végrehajtási rendelet 12a. cikkének (1a) bekezdése nem teszi lehetővé számára, hogy a székhelye szerinti tagállam illetékes intézményétől a hajózó személyzete E 101‑es igazolványainak kiállítását kérje (mivel ezt az igazolást maga a munkavállaló kérheti), jóllehet az említett rendelet 11. cikke (1) bekezdésének megfelelően kiküldetés esetén ezt megteheti. Másrészről, anyagi jogi szempontból az 1408/71 rendelet 14. cikke (2) bekezdése a) pontjának i. alpontja viszont kivételként előírja az érintett munkavállalókat alkalmazó fióktelep vagy állandó képviselet szerinti jog alkalmazását olyan esetben, ahol a kiküldetésre vonatkozó szabályok lehetővé teszik e kivétel alkalmazásának elkerülését és a székhely szerinti tagállam jogszabályai alkalmazásának biztosítását.

154.

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróságok rámutattak arra – amint arra a jelen indítvány 20. és 24. pontja hivatkozik –, hogy a Vueling jelentős számú „kiküldött” munkavállaló lakóhelyét jelentette be a saját spanyolországi székhelyére, jóllehet ez utóbbiak ténylegesen Franciaországban éltek, mivel ráadásul francia állampolgárok, míg egyébként e munkavállalók fele általában nem a légitársaság részére végzett munkát, és kevesebb mint harminc nappal a kiküldetésük előtt – néhányukat egy nappal előbb, vagy ugyanazon a napon – alkalmazták őket. Ezek a körülmények szintén kérdéseket vetnek fel.

155.

Ugyanis, még ha feltételezzük is, hogy a nemzetközi fuvarozásban részt vevő légitársaság tévesen véli úgy, hogy a munkavállalók kiküldetésére vonatkozó szabályokat a hajózó személyzetére is alkalmazni lehet, ( 100 ) az, hogy nem hozta a kiállító intézmény tudomására az érintett munkavállalók tényleges lakóhelyét, hozzájárulhatott e szabályok megkerülésének elleplezéséhez.

156.

Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdésének a) pontja kétségkívül nem gátolja meg a vállalkozásokat abban, hogy munkavállalóikat azon tagállamokba küldjék ki, amelyben a lakóhelyük található. Ez a rendelkezés azt sem tiltja, hogy egy munkavállaló azon tagállam állampolgárságát viselje, amelybe a munkáltatója küldi. Emellett, a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint pusztán az a tény, hogy a munkavállalót kiküldetés céljából vették fel, önmagában nem zárja ki, hogy a kiküldetésre vonatkozó szabályok hatálya alá tartozzon. ( 101 )

157.

Ugyanakkor úgy látom, hogy e körülmények felhalmozódása esetén – egy adott tagállam állampolgárságát viselő, ezen az államban lakóhellyel rendelkező munkavállalók felvétele az ugyanezen az államban történő alkalmazásul céljából – a kiküldetésről kialakított kép erőltetett. ( 102 ) Ezzel kapcsolatban emlékeztetek arra, hogy az 1408/71 rendelet 14. cikke (1) bekezdése a) pontjának lényegében az a célja, hogy elősegítse a szolgáltatásnyújtás szabadságát azon vállalkozások javára, amelyek ezt a munkavállalóiknak a lakóhelyüktől eltérő tagállamba történő kiküldetésével gyakorolják, és ezzel kapcsolatban elkerülje az adminisztratív bonyodalmakat. ( 103 ) A kiküldetésre vonatkozó szabályok tehát nem alkalmazhatók a kiküldetésük célállamában közvetlenül alkalmazott munkavállalókra. ( 104 )

158.

Végső soron a nemzeti bíróságok feladata vizsgálni a Vueling által az alapügyekben tanúsított magatartást. Ennek keretében e társaság számára biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog biztosítékaival összhangban megcáfolja a jelen indítványban tárgyalt bizonyítékokat. E társaságnak különösen arra kell lehetőséget biztosítani, hogy megmagyarázza a tartózkodási helyről szóló hibás nyilatkozatokat, amelyeket a spanyol hatóságoknak átadott.

159.

A C‑37/18, sz. ügyben előterjesztett második kérdésével Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) lényegében arra keres választ, hogy az uniós jog elsőbbségének elvével ellentétes‑e, ha egy nemzeti bíróság, amelyet belső joga alkalmazása során köt a büntetőbíróság által hozott ítéletnek a polgári jogban fennálló jogereje, valamely büntetőbíróság által az uniós joggal ellentétes büntető határozatból következtetéseket von le, mivel polgári ügyben egyedül azon az alapon kötelezi kártérítésre a munkáltatót, hogy e munkáltatót ugyanezen tények miatt büntetőjogilag elmarasztalták.

160.

A büntető ítéletnek a polgári jogban fennálló jogerejére vonatkozó elv a francia jogrendszerben egy esetjogi jogelv, amely a Cour de cassation (semmítőszék) állandó ítélkezési gyakorlatának a tárgya, és amely szerint a büntetőbíróságok határozatai a polgári jogban mindenkivel szemben kötelező jogerővel bírnak. Ez a jogerő nem korlátozódik a büntető határozat rendelkező részére, azaz a vádlott büntetőjogi felelősségét vagy ártatlanságát megállapító részre, valamint vele szemben a büntetésre alkalmazására vagy a felmentésére. Az kiterjed a határozat indokolására is. ( 105 ) Ennek eredményeként a polgári bíróság, amely ugyanazon tények alapján dönt, mint a büntetőbíróság, nem csak magát a vádlott elmarasztalását vagy felmentését nem vonhatja kétségbe, de az ez utóbbi bíróság által elfogadott tényállást és minősítését sem. Ezek az elemek a helyesség megdönthetetlen vélelmének védelmét élvezik, és így a továbbiakban nem lehet polgári bíróság előtt megvitatni őket. ( 106 )

161.

A cour d’appel de Paris (párizsi fellebbviteli bíróság) a 2016. március 4‑i ítéletében tehát a 2012. január 31‑i ítéletben a Vuelinggel szemben elfogadott színlelt munkaszerződés alkalmazása minősítésből indult ki, amikor ezt a társaságot a J.‑L. Poignant részére fizetendő kártérítésre kötelezte. ( 107 ) Amennyiben a Bíróság (ellentétben az általam javasoltakkal) úgy határozna, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló körülmények között a fogadó tagállam bírósága nem hagyhatja figyelmen kívül az E 101‑es igazolásokat, ez a minősítés összeegyeztethetetlen lenne az uniós joggal. ( 108 ) Annak megállapításáról van tehát szó, hogy azt az utóbbi ítéletet polgári jogi szempontból érvényesen megilleti‑e a jogerő a Vuelinggel szemben felrótt bűncselekmény jellemzését illetően.

162.

Először is azt a pontosítást teszem, hogy véleményem szerint az uniós jog elsőbbségének elve önmagában nem jelent e kérdés eldöntésére alkalmas vizsgálati eszközt. Ugyanis nem arról van szó, hogy az 1408/71 rendelet alkalmazását eleve a jogerőnek a francia jog szerinti értelemben vett elve elé kell helyezni. Azt sem gondolom, hogy a tagállamok eljárási autonómiája, és ennek keretében a francia kormány által hivatkozott egyenértékűség‑ és hatékonyság‑vizsgálat releváns lenne. A jogerővel kapcsolatos kérdésre a válasz az, hogy ez nem eljárási, hanem anyagi jogi kérdés.

163.

Ezzel összefüggésben megjegyzem, hogy egyfelől a büntető határozatnak a polgári jogban fennálló jogerejére vonatkozó elv korlátozhatja az uniós jog érvényesülését. Abban az esetben, ha egy büntető ítélet ellentétes ezzel a joggal, a polgári bíróságnak mégis alkalmaznia kell. Másfelől, a büntető határozatnak a polgári jogban fennálló jogerejére vonatkozó elv – amint arra J.‑L. Poignant és a francia kormány rámutat – a jogbiztonság egyik jogszerű célja, amellyel elkerülhetőek az azonos tényekre vonatkozó büntető és a polgári határozatok közötti ellentmondások. Ebben az elvben az igazságügyi politikában a büntetőbíróságoknak tulajdonított különleges szerephez kapcsolódó megfontolások tükröződnek. ( 109 ) Ezért véleményem szerint az uniós jog érvényesülése és ezen jogszerű cél között kell mérlegelni. ( 110 )

164.

E mérlegelésre vonatkozóan a Bíróság többször is elismerte, hogy a jogerő elve mind az uniós, mind a nemzeti jogrendekben jelentős szerepet tölt be. Ugyanis mind a jog, mind a jogviszonyok stabilitásához, illetve az igazságszolgáltatás megfelelő működésének biztosításához fontos, hogy ne lehessen többé vita tárgyává tenni azokat a bírósági határozatokat, amelyek a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerülését, illetve az azok előterjesztésére nyitva álló határidők elteltét követően jogerőre emelkedtek. Ennélfogva az uniós jog főszabály szerint nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a bírósági határozatokat jogerőre emelő belső eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné az uniós joggal összeegyeztethetetlen nemzeti helyzet orvoslását.

165.

Ugyanakkor, amint arra a Bizottság hivatkozik, noha az uniós joggal nem ellentétes, ha a büntető határozatban (más szóval a határozat rendelkező részében) kihirdetett elmarasztalás vagy felmentés jogerővel rendelkezik, és akkor sem vonható kétségbe, ha az uniós jogba ütközik, ( 111 )e jogerőnek a büntetőbíróság által elfogadott, az uniós joggal bizonyítottan összeegyeztethetetlen minősítésre történő kiterjesztése túlzott mértékben veszélyeztetné a polgári bíróság előtt e jog érvényesülését. Az érintett magánszemély a második határozat összefüggésében az uniós jog közvetlen hatályából eredő jogai ismételt megsértésével szembesülne. Az uniós joggal tehát véleményem szerint ellentétes egy ilyen, a jogerőre vonatkozó belső jogi szabály. ( 112 )

166.

A francia kormány állításával ellentétben ezt az értelmezést a Di Puma és Zecca ítélet ( 113 ) sem kérdőjelezte meg. Emlékeztetek arra, hogy az említett ítéletben a Bíróság azt állapította meg, hogy a tagállamoknak az uniós jogból fakadó kötelezettségével a bennfentes kereskedelem terén hatékony, arányos és visszatartó erejű közigazgatási szankciók kilátásba helyezése nem ellentétes az olyan nemzeti szabállyal, amely előírja, hogy a büntető határozatokban az ehhez hasonló ügylet alkotóelemeire vonatkozó ténybeli megállapítások res iudicata hatással bírjanak, aminek következtében a vádlott büntetőbíróság általi felmentése esetén az ugyanazon tényekre vonatkozó pénzbírság kiszabására irányuló eljárást érdemi határozat nélkül meg kell szüntetni.

167.

Márpedig Bíróság megelégedett annak megállapításával, hogy a büntető ítéletnek a polgári jogban fennálló jogereje nem gátolja meg az e téren elkövetett jogsértések hatékony megállapítását és szankcionálását, mivel az e jogerővel felruházott ténymegállapítások kontradiktórius vitához vezettek a büntetőbíróság előtt, és az ilyen közigazgatási szankciók kiszabásáért felelős nemzeti hatóság rendelkezésére állnak olyan eszközök, amelyekkel megbizonyosodhat arról, hogy az elmarasztaló vagy felmentő büntető ítéletet valamennyi bizonyíték figyelembevételével hozták meg. ( 114 ) Ezért nem foglalt állást olyan esetben. amikor a büntetőbíróság – példának okáért a „bennfentes kereskedelem” fogalmának az uniós joggal ellentétes értelmezésével – az e joggal összeegyeztethetetlen feltételeket fogadott el.

168.

A fentiek összességét figyelembe véve azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács) által a C‑37/18. sz. ügyben előterjesztett második kérdésre azt a választ adja, hogy az uniós joggal ellentétes, hogy egy nemzeti bíróság, amelyet belső joga alkalmazása során a büntetőbíróság által hozott jogerős ítélet a polgári jogban is köt, valamely, az uniós joggal összeegyeztethetetlen büntetőhatározatból olyan következtetéseket vonjon le, hogy kizárólag azon az alapon kötelezze a munkáltatót kártérítésnek a munkavállaló részére történő megfizetésére, mivel e munkáltatót ugyanezen tényállás alapján büntetőjogilag elmarasztalták.

169.

A fenti megfontolások összességére figyelemmel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a tribunal de grande instance de Bobigny (bobignyi általános hatáskörű elsőfokú bíróság, Franciaország) által a C‑370/17. sz. ügyben, és a Cour de cassation, chambre sociale (semmítőszék, szociális tanács, Franciaország) által a C‑37/18. sz. ügyben előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: