—

a Navigation Maritime Bulgare képviseletében S. Van Moorleghem advocaat,

—

a belga kormány képviseletében T. Materne és C. Pochet, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében R. Troosters és M. Wilderspin, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19‑én Rómában aláírásra megnyitott egyezmény (HL L 266., 1. o; magyar nyelven: HL 2005. C 169., 10. o; a továbbiakban: Római Egyezmény) 3. cikkének és 7. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik, a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló, 1986. december 18‑i 86/653/EGK tanácsi irányelvvel (HL L 382., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 177. o.) összefüggésben.

2

E kérelmet a United Antwerp Maritime Agencies (Unamar) NV (a továbbiakban: Unamar), belga jog hatálya alá tartozó társaság, és a Navigation Maritime Bulgare (a továbbiakban: NMB), a bolgár jog hatálya alá tartozó társaság között, az e két társaság között fennálló kereskedelmi ügynöki szerződés NMB általi felmondásából állítólagosan következő különböző kártérítések megfizetése vonatkozásában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, New Yorkban 1958. június 10‑én kelt egyezmény (Recueil des traités des Nations unies, 330. kötet, 3. o.; kihirdette az 1962. évi 25. törvényerejű rendelet) II. cikkének (1) és (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

[...]

4

A Római Egyezmény „Az egyezmény hatálya” című 1. cikkének (1) bekezdése előírja:

„Ezen egyezmény rendelkezéseit kell alkalmazni a szerződéses kötelmi viszonyokra minden olyan helyzetben, amikor különböző országok jogai [helyesen: ütköző jogai] között kell választani.”

5

Ezen egyezménynek „A jogválasztás szabadsága” című 3. cikke értelmében:

„(1)   A szerződésre a felek által választott jog az irányadó. A jogválasztásnak kifejezettnek kell lennie, vagy annak a szerződés rendelkezéseiből, illetve az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Választásukkal a felek a szerződés egészére vagy annak csak egy részére alkalmazandó jogot határozhatják meg.

(2)   A felek bármikor megállapodhatnak abban, hogy a szerződést a korábban – az e cikk szerinti korábbi jogválasztás, illetve az e rendelet más rendelkezései alapján – irányadó jog helyett egy másik jog rendelkezései alá vonják. A szerződés alkalmazandó jogra vonatkozó rendelkezéseinek a szerződéskötés után bekövetkezett módosítása a szerződés 9. cikk szerinti alaki érvényességét nem érinti és harmadik személyek jogait nem sérti.

(3)   Amennyiben a jogválasztás időpontjában valamennyi, a jogviszonyra vonatkozó egyéb lényeges tényállási elem kizárólag egy adott országhoz kapcsolódik, úgy a külföldi jog felek által történő kiválasztása – függetlenül attól, hogy az együtt jár‑e egy külföldi bíróság joghatóságának kikötésével vagy sem – nem érinti az adott állam azon jogszabályainak alkalmazását, amelyektől szerződés útján nem lehet eltérni, a továbbiakban: kötelező [helyesen: imperatív] szabályok.

(4)   Az alkalmazandó jogra vonatkozó megállapodás létrehozására és érvényességére a 8., 9. és 11. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni.”

6

A szóban forgó egyezmény „Kötelező [helyesen: Imperatív] szabályok” című 7. cikke értelmében:

„(1)   Valamely ország jogának ezen egyezmény alapján történő alkalmazása során figyelembe vehetők egy másik olyan ország jogának kötelező [helyesen: imperatív] szabályai is, amellyel a tényállás szoros kapcsolatban áll, ha és amennyiben ez utóbbi ország joga alapján e szabályokat a szerződésre alkalmazandó jogtól függetlenül alkalmazni kell. Annak vizsgálata során, hogy vajon alkalmazni kell‑e e kötelező [helyesen: imperatív] szabályokat, figyelembe kell venni azok jellegét és célját, valamint alkalmazásuk vagy nem alkalmazásuk következményeit.

(2)   E rendelet egyetlen rendelkezése sem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő azon szabályok alkalmazását, amelyek kötelező [helyesen: imperatív] jelleggel, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra egyébként alkalmazandó jogra tekintet nélkül [helyesen: a szerződésre alkalmazandó jogra tekintet nélkül] szabályozzák a tényállást.”

7

Ugyanezen egyezmény „Egységes értelmezés” című 18. cikke értelmében:

„A megelőző egységes szabályok értelmezése és alkalmazása során figyelembe kell venni azok nemzetközi jellegét és annak kívánatosságát, hogy értelmezésük és alkalmazásuk egységes módon történjen.”

8

A Római Egyezményt a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (Róma I. rendelet) (HL L 177., 6. o.; helyesbítés: HL L 309., 2009.11.24., 87. o.) váltotta fel. E rendelet „Imperatív rendelkezések” című 9. cikkének (1) és (2) bekezdése ekképp rendelkezik:

„(1)   Az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

(2)   E rendelet alapján semmi nem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint az imperatív rendelkezések alkalmazását.”

9

A 86/653 irányelv első–negyedik preambulumbekezdésének szövege a következő:

„mivel a letelepedés szabadságára és a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó korlátozásokat a kereskedelmi, ipari és kisipari közvetítői tevékenység tekintetében a 64/224/EGK irányelv eltörölte […];

mivel a kereskedelmi képviseletre vonatkozó nemzeti jogszabályok eltérései alapvetően befolyásolják a versenyfeltételeket, és e tevékenység folytatását a Közösségen belül, valamint mind a kereskedelmi ügynököket a megbízóikkal szemben megillető védelemre, mind a kereskedelmi ügyletek biztonságára nézve hátrányosak; továbbá mivel ezen eltérések alapvetően gátolják a kereskedelmi képviseleti szerződések létrejöttét és működését, amennyiben az ügynök és a megbízó különböző tagállamokban telepedett le;

mivel a tagállamok közötti áruforgalmat az egységes piaci feltételekhez hasonló feltételek mellett célszerű folytatni és ez szükségessé teszi a tagállamok jogrendszereinek közelítését a közös piac megfelelő működéséhez szükséges mértékig; mivel ebben a megközelítésben a nemzetközi magánjogi szabályok a kereskedelmi képviseletre vonatkozóan nem oldják fel a fent említett ellentmondásokat, még egységes szabályok megalkotása esetén sem, éppen ezért szükséges a javasolt harmonizáció, ezen szabályok létezése ellenére;

mivel ebben a tekintetben az ügynök és a megbízója közötti jogviszonynak kell elsőbbséget biztosítani”.

10

Ezen irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:

„(1)   Ezen irányelv által előírt harmonizációs intézkedéseket a tagállamoknak a kereskedelmi ügynökök és megbízóik közötti viszonyokat szabályozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseire kell alkalmazni.

(2)   Ezen irányelv alkalmazásában kereskedelmi ügynök az önálló vállalkozóként működő közvetítő, aki folyamatos felhatalmazással rendelkezik arra, hogy más javára (a továbbiakban: »megbízó«) áruk eladására vagy vételére tárgyalásokat folytasson, vagy arra, hogy a megbízó javára és annak nevében ilyen ügyletekre tárgyalásokat folytasson, és azokat megkösse.”

11

Ugyanezen irányelv 17. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok kötelesek megtenni a szükséges intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy a kereskedelmi ügynök az ügynöki szerződés megszűnése után a (2) bekezdés rendelkezéseivel összhangban kártalanítást kapjon, vagy a (3) bekezdés rendelkezéseivel összhangban kárát megtérítsék.

(3)   A kereskedelmi ügynöknek joga van azon kárának megtérítéséhez, amelyet a megbízóval való kapcsolatának megszűnése eredményeképpen szenvedett el.

Ilyen kárnak tekintendő különösen az, amikor a megszűnés olyan körülmények között történik:

[...]

(5)   A kereskedelmi ügynök elveszíti a (2) bekezdésben meghatározott kártalanításhoz való jogát, vagy a (3) bekezdésben meghatározott károk megtérítéséhez való jogát, ha a szerződés megszűnését követő egy éven belül nem értesítette a megbízót, hogy e jogaival élni kíván.

[...]”

12

Ugyanezen irányelv 18. cikke szerint:

„A 17. cikkben említett kártalanítás vagy kártérítés nem fizethető ki:

[...]”

13

A 86/653 irányelv 22. cikke értelmében a tagállamoknak 1990. január 1‑jéig át kellett ültetni ezen irányelvet nemzeti jogukba.

14

A 86/653 irányelvet a belga jogba átültető, a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló, 1995. április 13‑i törvény (Moniteur belge, 1995. június 2., 15621. o.; a továbbiakban: kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény) 1. cikkének első bekezdése értelmében:

„A kereskedelmi ügynöki szerződés olyan szerződés, amellyel az egyik felet – a kereskedelmi ügynököt – a másik fél – a megbízó – állandó jelleggel és díjazás fejében megbízza ügyletek tárgyalásával és adott esetben megkötésével a megbízó nevében és javára, anélkül hogy az előbbi alá lenne rendelve az utóbbinak.”

15

E törvény 18. cikkének (1) és (3) bekezdése előírja:

„(1)   Amennyiben az ügynöki szerződést határozatlan időre vagy a szerződés idő előtti felmondásának lehetősége mellett határozott időre kötötték, úgy a felmondási időre figyelemmel bármelyik fél felmondhatja a szerződést.

[...]

(3)   Annak a félnek, aki a szerződést anélkül mondja fel, hogy hivatkozna a 19. cikk (1) bekezdésében felsorolt okok valamelyikére, vagy betartaná az (1) bekezdés 2. albekezdésében rögzített felmondási időt, a másik fél részére a felmondási időre vagy az ezen idő még hátralevő részére járó szokásos díjazásnak megfelelő mértékű kártérítést kell fizetnie.”

16

E törvény 20. cikkének első bekezdése értelmében:

„A szerződés megszűnését követően a kereskedelmi ügynök kiegyenlítésre jogosult, ha a megbízó számára új ügyfeleket szerzett, vagy a meglévő ügyfélkörrel fennálló üzleti kapcsolatokat jelentős mértékben bővítette, amennyiben ez a megbízót még jelentős előnyhöz juttathatja.”

17

Ugyanezen törvény 21. cikke értelmében:

„Amennyiben a kereskedelmi ügynök jogosult a 20. cikk szerinti kiegyenlítésre, és ez a kártalanítás nem fedezi teljes mértékben a ténylegesen elszenvedett károkat, a kereskedelmi ügynök e kártalanításon felül a ténylegesen elszenvedett kár összege és az említett kártalanítás összege közötti különbözetnek megfelelő mértékű további kártérítést kaphat, feltéve hogy bizonyítja a megjelölt kár tényleges mértékét.”

18

A kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény 27. cikke előírja:

„Azon nemzetközi megállapodások alkalmazására is figyelemmel, amelyekben Belgium részes fél, az üzleti tevékenységének fő helyével Belgiumban rendelkező kereskedelmi ügynök valamennyi tevékenységére a belga jog irányadó, és valamennyi tevékenysége a belga bíróságok joghatósága alá tartozik.”

19

Bulgáriában a 86/653 irányelvet a kereskedelmi törvény módosítása (2006. július 21‑i 59. sz. DV) ültette át.

20

Az Unamar mint kereskedelmi ügynök és az NMB mint megbízó 2005‑ben az NMB‑hez tartozó konténerekkel történő vonalhajózási szolgálat működtetésére vonatkozó kereskedelmi ügynöki szerződést kötött. Az egy évre megkötött, és 2008. december 31‑ig évente megújított szerződés a bolgár jog alkalmazását és a szerződéses jogvitáknak a szófiai (Bulgária) kereskedelmi és iparkamara mellett működő választottbíróság általi rendezését írta elő. 2008. december 19‑i körlevelében az NMB közölte ügynökeivel, hogy gazdasági okokból kénytelen megszüntetni a szerződéseket. E körülmények között az Unamarral kötött ügynöki szerződést kizárólag 2009. március 31‑ig hosszabbították meg.

21

Az Unamar, mivel úgy vélte, hogy a kereskedelmi ügynöki szerződést jogellenesen szüntették meg, 2009. február 25‑én keresetet indított a rechtbank van koophandel te Antwerpen (antwerpeni kereskedelmi bíróság) (Belgium) előtt a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény szerinti különböző kártérítések, nevezetesen a felmondási időre járó összegek, a személyzet elbocsátása vonatkozásában kiegészítő kártérítés és kiegyenlítés megfizetése iránt, összesen 849557,05 euró összegben.

22

Az NMB szintén keresetet indított az Unamar ellen ugyanezen bíróság előtt 327207,87 euró összegű fuvardíjhátralék megfizetése iránt.

23

Az Unamar által kezdeményezett eljárás keretében az NMB azon alapuló elfogadhatatlansági kifogásra hivatkozott, hogy a kereskedelmi ügynöki szerződésben foglalt választottbírósági kikötés értelmében a belga bíróság nem rendelkezik joghatósággal ahhoz, hogy eljárjon az előtte folyó jogvitában. Az előtte folyamatban lévő két ügy egyesítését követően a rechtbank van koophandel te Antwerpen 2009. május 12‑i ítéletében úgy határozott, hogy ezen, az NMB által emelt, a joghatóság hiányára alapított kifogás megalapozatlan. Az elé terjesztett két jogvitára alkalmazandó jogot illetően e bíróság különösen azt állapította meg, hogy a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény 27. cikke egyoldalú kollíziós rendelkezés, mint „imperatív szabály” közvetlenül alkalmazandó, és kizárja valamely külföldi jog választását.

24

2010. december 23‑i ítéletében a hof van beroep te Antwerpen (antwerpeni fellebbviteli bíróság) részben helyt adott az NMB által a 2009. május 12‑i ítélettel szemben benyújtott fellebbezésnek, és az Unamart késedelmi kamattal és költségekkel növelt, 77207,87 euró összegű fuvardíjhátralék megfizetésére kötelezte. E bíróság egyébiránt az Unamar által indított kártérítési kereset tárgyában történő határozathozatal szempontjából a kereskedelmi ügynöki szerződésben foglalt, e bíróság által érvényesnek minősített választottbírósági kikötésre tekintettel megállapította joghatóságának hiányát. E bíróság ugyanis úgy ítélte meg, hogy a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény nem imperatív jog, és nem tartozik a Belgium tekintetében imperatívnak minősülő nemzetközi jog körébe sem a Római Egyezmény 7. cikke értelmében. Ezenfelül úgy ítélte meg, hogy a felek által választott bolgár jog biztosította az Unamarnak mint az NMB tengeri kereskedelmi ügynökének a 86/653 irányelv szerinti védelmet, még akkor is, ha ezen irányelv csak minimális védelmet ír elő. Ilyen körülmények között e bíróság szerint a felek akaratszabadsága elsőbbséget kell, hogy élvezzen, következésképpen a bolgár jogot kell alkalmazni.

25

Az Unamar felülvizsgálat iránti kérelmet nyújtott be a hof van beroep te Antwerpen ezen ítéletével szemben. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a Hof van Cassatie úgy véli, hogy a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény előkészítő anyagaiból az következik, hogy e törvény 18., 20. és 21. cikkét a 86/653 irányelv imperatív jellege miatt feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseknek kell minősíteni, amely irányelvet e törvény ültet át a nemzeti jogba. E törvény 27. cikkéből ugyanis az következik, hogy annak az a célja, hogy az üzleti tevékenységük elsődleges helyével Belgiumban rendelkező kereskedelmi ügynökök számára a szerződésre alkalmazandó jogtól függetlenül a belga jog feltétlenül érvényesítendő rendelkezései által nyújtott védelmet kínáljon.

26

E körülményekre tekintettel a Hof van Cassatie úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdést terjeszti előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé:

„Arra is figyelemmel, hogy [a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló] törvény szóban forgó 18., 20. és 21. cikke a belga jog szerint a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében vett különös, imperatív rendelkezéseknek minősül, adott esetben a […] 86/653 […] irányelvvel összefüggésben úgy kell‑e értelmezni az említett egyezmény 3. cikkét és 7. cikkének (2) bekezdését, hogy azok még akkor is lehetővé teszik az eljáró bíróság országának joga szerinti, a [86/653] irányelv által előírt minimális védelemnél átfogóbb védelmet kínáló, különös, imperatív rendelkezéseknek a kereskedelmi ügynöki szerződésre történő alkalmazását, ha kiderül, hogy a szerződésre egy másik uniós tagállam joga alkalmazandó, amelybe szintén átültették a [86/653] irányelv által biztosított minimális védelmet?”

27

Előzetesen meg kell állapítani egyfelől azt, hogy a Bíróság hatásköre kiterjed a Római Egyezményre vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálására, az egyezmény 2004. augusztus 1‑jén hatályba lépett első jegyzőkönyve értelmében. E jegyzőkönyv 2. cikkének a) pontja alapján ugyanis a Hof van Cassatie‑nek jogában áll az előtte folyamatban lévő ügyben felmerült, a Római Egyezmény rendelkezéseinek értelmezésével kapcsolatos kérdésre vonatkozóan előzetes döntéshozatalt kérni a Bíróságtól.

28

Másfelől, azon tény ellenére, hogy az alapügyben történő eljárás joghatóságának kérdése megvitatásra került az elsőfokú és a fellebbviteli bíróságok előtt, a kérdést előterjesztő bíróság kizárólag a szerződésre alkalmazandó jogra vonatkozó kérdést terjesztette a Bíróság elé, mivel úgy ítélte meg, hogy a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1958. június 10‑én New York‑ban aláírt egyezmény II. cikkének (3) bekezdése alapján rendelkezik joghatósággal a jogvita eldöntésére. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint egyedül az ügyben eljáró és a bírósági döntésért felelősséggel tartozó nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélje mind az előzetes döntéshozatal szükségességét ítéletének meghozatala szempontjából, mind pedig a Bíróság elé terjesztendő kérdések relevanciáját (lásd a C‑470/11. sz. Garkalns‑ügyben 2012. július 19‑én hozott ítélet 17. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Következésképpen, a Bíróság a joghatóság kérdésének vizsgálata nélkül ad választ az előterjesztett kérdésre.

29

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a Római Egyezmény 3. cikkét és 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a 86/653 irányelvben előírt minimális védelmet biztosító, valamely kereskedelmi ügynöki szerződés szerződő felei által választott valamely tagállami szabályozás alkalmazásától eltekinthet valamely más tagállam eljáró bírósága a lex forit előnyben részesítve az önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökök helyzetét szabályozó rendelkezéseknek az ez utóbbi tagállam jogrendjében imperatív jellegén alapuló indok alapján.

30

E tekintetben meg kell állapítani, hogy jóllehet a kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdés nem áruk eladásával vagy vételével kapcsolatos szerződésre, hanem tengeri szállítási szolgáltatás működtetésére vonatkozó kereskedelmi ügynöki szerződésre vonatkozik, ennek megfelelően a 86/653 irányelv közvetlenül nem szabályozza az alapügyben szóban forgó helyzetet, ugyanakkor az is igaz, hogy a belga jogalkotó az irányelv rendelkezéseinek a nemzeti jogba történő átültetése során úgy döntött, hogy e kétfajta helyzetet azonos módon kell kezelni (lásd analógia útján a C-3/04. sz. Poseidon Chartering ügyben 2006. március 16-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-2505. o.] 17. pontját és a C-203/09. sz. Volvo Car Germany ügyben 2010. október 28-án hozott ítélet [EBHT 2010., I-10721. o.] 26. pontját). Egyébiránt, amint az a jelen ítélet 24. pontjában is említésre került, a bolgár jogalkotó is úgy döntött, hogy az irányelv rendszerét alkalmazza egy olyan, ügyletek megtárgyalásával és megkötésével megbízott kereskedelmi ügynökre, mint amilyen az alapügyben szerepel.

31

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében, amikor egy belső jogszabály a tisztán belső jogviszonyokra adott megoldásaiban összhangban van az uniós joggal, főleg annak érdekében, hogy elkerüljék a hátrányos megkülönböztetést, illetve a verseny esetleges torzulását, egyértelmű érdek, hogy az uniós jogból vett rendelkezéseket vagy fogalmakat egységesen értelmezzék a jövőbeli eltérő értelmezések elkerülése érdekében, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között alkalmazzák azokat (lásd a C-28/95. sz. Leur-Bloem ügyben 1997. július 17-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-4161. o.] 32. pontját, valamint a fent hivatkozott Poseidon Chartering ügyben hozott ítélet 16. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

32

E körülményekre figyelemmel merül fel az a kérdés, hogy a nemzeti bíróság a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében eltekinthet‑e valamely tagállamnak a szerződő felek által választott, és az uniós jog kógens rendelkezéseit átültető szabályozásának alkalmazásától, méghozzá egy másik tagállam jogát, az eljáró bíróság székhelye szerinti, e jogrendben feltétlenül érvényesítendőnek minősített jogot előnyben részesítve.

33

Az NMB szerint a kereskedelmi ügynöki szerződésekről szóló törvényt nem lehet az alapeljárást „imperatív jelleggel szabályozó” rendelkezésnek minősíteni a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése értelmében, tekintettel arra, hogy e jogvita a 86/653 irányelv által szabályozott jogterületre vonatkozik, és a szerződő felek által választott jog éppen egy olyan másik uniós tagállam joga, amely szintúgy átültette ezen irányelvet nemzeti jogába. Ily módon, az NMB szerint, a felek akaratszabadságának elvével és a jogbiztonság elvével ellentétes, hogy az alapügyben fennállókhoz hasonló körülmények között a bolgár jog helyett a belga jogot alkalmazzák.

34

A belga kormány azt állítja, hogy a kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló törvény rendelkezései imperatív jellegűek, és feltétlenül érvényesítendő szabályoknak minősíthetők. E tekintetben a belga kormány arra hivatkozik, hogy ez a törvény, jóllehet a 86/653 irányelvet átültető intézkedésként fogadták el, kiszélesíti a „kereskedelmi ügynöknek” az ezen irányelvben szereplő fogalmát, mivel a szóban forgó törvény az „ügyletek tárgyalásával és adott esetben megkötésével” megbízott valamennyi ügynökre vonatkozik. A belga kormány észrevételeiben azon tényt is kiemelte, hogy ugyanezen törvény kiszélesítette a kereskedelmi ügynök számára a szerződésének megszűnése esetén járó kártérítések lehetőségeit, aminek következtében az alapügyet a belga jog alapján kell megoldani.

35

Az Európai Bizottság lényegében azt állítja, hogy az imperatív szabályokra valamely állam által történő egyoldalú hivatkozás mindenképpen ellentétes a Római Egyezmény alapját képező elvekkel, különösen a szerződő felek által a szerződésben választott jog elsőbbségének szabályával, mivel e jog azon tagállam joga, amely átültette nemzeti jogrendjébe az uniós jog érintett, imperatív rendelkezéseit. Következésképpen, a tagállamok nem mehetnek szembe ezen alapelvvel oly módon, hogy nemzeti szabályaikat szisztematikusan imperatívnak minősítik, kivéve, ha ezek kifejezetten jelentős érdekre vonatkoznak.

36

A Bíróságnak már alkalma nyílt annak megállapítására, hogy a 86/653 irányelv célja a tagállamok jogának a kereskedelmi ügynöki szerződés felei közötti jogviszonyok területén történő összehangolása (a C-215/97. sz. Bellone-ügyben 1998. április 30-án hozott ítélet [EBHT 1998., I-2191. o.] 10. pontja; a C-465/04. sz., Honyvem Informazioni Commerciali ügyben 2006. március 23-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-2879. o.] 18. pontja, valamint a C-348/07. sz. Semen-ügyben 2009. március 26-án hozott ítélet [EBHT 2009., I-2341. o.] 14. pontja).

37

Ezen irányelv második preambulumbekezdéséből ugyanis az következik, hogy az ebben előírt harmonizációs intézkedések célja többek között az, hogy megszüntessék a kereskedelmi ügynöki tevékenység gyakorlásának korlátait, egységesítsék az Unión belüli versenyfeltételeket, és növeljék a kereskedelmi ügyletek biztonságát (a C-381/98. sz. Ingmar-ügyben 2000. november 9-én hozott ítélet (EBHT 2000., I-9305. o.) 23. pontja).

38

Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik továbbá az is, hogy különösen a valamely ügynöki szerződés érvényességét a kereskedelmi ügynöknek az e célból előírt nyilvántartásba történő felvételéhez kötő nemzeti rendelkezések jelentős mértékben akadályozhatják a különböző tagállamok szerződő felei közötti ügynöki szerződések létrehozását és végrehajtását, következésképpen e szempontból ellentétesek a 86/653 irányelv célkitűzéseivel (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Bellone‑ügyben hozott ítélet 17. pontját).

39

E tekintetben ezen irányelv 17. és 18. cikke alapvető jelentőséggel bír, mivel meghatározzák a védelem azon szintjét, amelynek a kereskedelmi ügynökök számára történő biztosítását az uniós jogalkotó ésszerűnek tartotta az egységes piac megteremtése keretében.

40

Amint azt a Bíróság is megállapította, a 86/563 irányelv által e célból létrehozott rendszer imperatív jellegű. Ezen irányelv 17. cikke ugyanis arra kötelezi a tagállamokat, hogy a szerződés megszűnése utáni kártalanítási mechanizmust hozzanak létre a kereskedelmi ügynökök tekintetében. Még ha e cikk választási lehetőséget biztosít is a tagállamok számára a kártérítés és a kártalanítás rendszere között, a szóban forgó irányelv 17. és 18. cikke pontosan meghatározza azokat a kereteket, amelyeken belül a tagállamok mérlegelési mozgásterüket gyakorolhatják a megítélendő kártalanítás vagy kártérítés összege kiszámítása módszerének kiválasztása tekintetében. Ezenfelül, ugyanezen irányelv 19. cikke értelmében, a felek e rendelkezésektől a kereskedelmi ügynök hátrányára az ügynöki szerződés lejárta előtt nem térhetnek el (a fent hivatkozott Ingmar‑ügyben hozott ítélet 21. pontja).

41

Azt a kérdést illetően, hogy a nemzeti bíróság eltekinthet‑e a felek által választott jog alkalmazásától a saját, a 86/653 irányelv 17. és 18. cikkét átültető nemzeti joga javára, a Római Egyezmény 7. cikkére kell utalni.

42

Emlékeztetni kell arra, hogy ezen egyezmény „Imperatív szabályok” című 7. cikkének (1) bekezdése a külföldi jog feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit, ugyanezen cikk (2) bekezdése pedig a lex fori imperatív rendelkezéseit jelöli meg.

43

Ennek megfelelően az említett egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése lehetővé teszi az eljáró bíróság szerinti állam számára, hogy egy másik olyan ország jogának feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit alkalmazza a szerződésre alkalmazandó jog helyett, amellyel a tényállás szoros kapcsolatban áll. Annak vizsgálata során, hogy érvényt kell‑e szerezni e feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseknek, figyelembe kell venni azok jellegét és célját, valamint alkalmazásuk vagy mellőzésük következményeit.

44

Ugyanezen egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése pedig lehetővé teszi az eljáró bíróság országának joga szerinti azon szabályok alkalmazását, amelyek imperatív jelleggel, a szerződésre alkalmazandó jogra tekintet nélkül szabályozzák a tényállást.

45

A fentiekből az következik, hogy a Római Egyezmény 7. cikkének (1) bekezdése értelmében a nemzeti bíróság csak kifejezetten meghatározott feltételek mellett alkalmazhatja valamely külföldi jog feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseit, ugyanakkor ezen egyezmény 7. cikke (2) bekezdésének megfogalmazása nem ír elő kifejezetten különös feltételt az eljáró bíróság állama szerinti jog feltétlenül érvényesítendő rendelkezéseinek alkalmazása tekintetében.

46

Mindazonáltal meg kell állapítani, hogy az imperatív szabályok fennállására történő hivatkozásnak a Római Egyezmény 7. cikkének (2) bekezdése szerinti lehetősége nem érinti a tagállamok azon kötelezettségét, miszerint őrködniük kell e szabályoknak az uniós joggal való összeegyeztethetősége felett. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis az a tény, hogy a nemzeti jogszabályok a rendészeti és biztonsági törvények kategóriájához tartoznak, nem mentesíti azokat a Szerződés rendelkezései betartásának követelménye alól, az uniós jog elsőbbsége és egységes alkalmazása megsértésének veszélye mellett. Az ilyen nemzeti jogszabályok alapjául szolgáló indokokat az uniós jog csak a szabadságok alól a Szerződés által előírt kivételek, és adott esetben, nyomós közérdekű indokok címén veheti figyelembe (a C-369/96. és C-376/96. sz., Arblade és társai egyesített ügyekben 1999. november 23-án hozott ítélet (EBHT 1999., I-8453. o.) 31. pontja).

47

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti rendelkezések tagállam általi rendészeti és biztonsági törvényekké való minősítése azokra a rendelkezésekre vonatkozik, amelyek betartását az érintett tagállam politikai, társadalmi, illetve gazdasági szervezetének védelme szempontjából alapvetőnek tartották, annyira, hogy annak betartását az e tagállam nemzeti területén élő bármely személyre vagy ott behatárolható bármely jogviszonyra vonatkozóan előírják (a fent hivatkozott Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 30. pontja, valamint a C-319/06. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 2008. június 19-én hozott ítélet [EBHT 2008.,) I‑4323. o.] 29. pontja).

48

Ez az értelmezés összeegyeztethető az alapjogvitára időbeli hatálya miatt nem alkalmazandó Róma I rendelet 9. cikkének (1) bekezdésével is. E cikk értelmében az imperatív rendelkezések olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

49

Ily módon, a szerződő felek akaratszabadsága elvének – amely a Római Egyezmény sarokköve, amelyet a Róma I rendelet is átvett – maradéktalan érvényesülése céljából oly módon kell eljárni, hogy tiszteletben legyen tartva e feleknek a szerződéses jogviszonyuk keretében alkalmazandó jogra vonatkozó szabad választása a Római Egyezmény 3. cikkének (1) bekezdésével összhangban, ennek megfelelően az ezen egyezmény 7. cikkének (2) bekezdésében előírthoz hasonló, az érintett tagállam szabályozása értelmében „imperatív szabály” fennállására vonatkozó kivételt szigorúan kell értelmezni.

50

Ily módon a nemzeti bíróságnak azon nemzeti jogszabály „imperatív szabály” jellegének értékelése keretében, amellyel helyettesíteni szándékozik a szerződő felek által kifejezetten választott jogot, nemcsak e jogszabály pontos tartalmát kell figyelembe vennie, hanem általános rendszerét, valamint azon körülmények összességét is, amelyek között e jogszabályt elfogadták, hogy arra a következtetésre lehessen jutni, miszerint e szabály imperatív jellegű, mivel nyilvánvaló, hogy ezt a nemzeti jogalkotó az érintett tagállam által alapvetőnek minősített érdek védelmében fogadta el. Amint azt a Bizottság is kiemelte, ez az eset ahhoz hasonlíthat, amikor a bíróság szerinti államban történő átültetés az irányelv hatályának kiterjesztésével, illetve az irányelvben biztosított mérlegelési mozgástér tágabb alkalmazásával a kereskedelmi ügynökök számára nagyobb védelmet nyújt a tagállam által ezen állampolgároknak tulajdonított különös fontosság alapján.

51

Mindazonáltal, ezen értékelés keretében, és a célból, hogy ne sérüljön sem a 86/653 irányelv által elérni szándékozott harmonizációs hatás, sem pedig a Római Egyezmény uniós szintű egységes alkalmazása, figyelembe kell venni azt a tényt, hogy – a fent hivatkozott Ingmar‑ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben vitatott szerződéstől eltérően, amelyben a mellőzött jog egy harmadik állam joga volt – az alapügyben a lex fori javára mellőzendő jog egy másik tagállam joga, amely tagállam valamennyi beavatkozó véleménye, és a kérdést előterjesztő bíróság szerint is megfelelően ültette át a 86/653 irányelvet.

52

A fenti megfontolásokra figyelemmel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a Római Egyezmény 3. cikkét és 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a 86/653 irányelvben előírt minimális védelmet biztosító, valamely kereskedelmi ügynöki szerződés szerződő felei által választott valamely uniós tagállami szabályozás alkalmazásától kizárólag akkor tekinthet el valamely más tagállam eljáró bírósága a lex forit előnyben részesítve az önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökök helyzetét szabályozó rendelkezéseknek az ez utóbbi tagállam jogrendjében imperatív jellegén alapuló indok alapján, ha az eljáró bíróság részletesen kifejtve megállapítja, hogy ezen átültetés keretében a bíróság szerinti állam jogalkotója az érintett jogrend vonatkozásában alapvetőnek ítéli, hogy olyan védelmet biztosítson a kereskedelmi ügynökök számára, amely túlmegy az említett irányelv által megkövetelt mértéken, figyelembe véve e tekintetben az ezen feltétlenül érvényesítendő rendelkezések jellegét és tárgyát.

53

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott:

A szerződéses kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19‑én Rómában aláírásra megnyitott egyezmény 3. cikkét és 7. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a tagállamok önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökökre vonatkozó jogszabályainak összehangolásáról szóló, 1986. december 18‑i 86/653/EGK tanácsi irányelvben előírt minimális védelmet biztosító, valamely kereskedelmi ügynöki szerződés szerződő felei által választott valamely európai uniós tagállami szabályozás alkalmazásától kizárólag akkor tekinthet el valamely más tagállam eljáró bírósága a lex forit előnyben részesítve az önálló vállalkozóként működő kereskedelmi ügynökök helyzetét szabályozó rendelkezéseknek az ez utóbbi tagállam jogrendjében imperatív jellegén alapuló indok alapján, ha az eljáró bíróság részletesen kifejtve megállapítja, hogy ezen átültetés keretében a bíróság szerinti állam jogalkotója az érintett jogrend vonatkozásában alapvetőnek ítéli, hogy olyan védelmet biztosítson a kereskedelmi ügynökök számára, amely túlmegy az említett irányelv által megkövetelt mértéken, figyelembe véve e tekintetben ezen imperatív rendelkezések jellegét és tárgyát.