C-518/06. sz. ügy

Az Európai Közösségek Bizottsága

kontra

Olasz Köztársaság

„Tagállami kötelezettségszegés — Gépjármű-felelősségbiztosítás — EK 43. cikk és EK 49. cikk — 92/49/EGK irányelv — A biztosítóintézetek számára szerződéskötési kötelezettséget előíró nemzeti jogszabályok — A letelepedés szabadságának és a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozása — A közúti balesetek károsultjainak szociális védelme — Arányosság — A biztosítóintézetek díjmeghatározási szabadsága — A székhely szerinti tagállam által gyakorolt felügyelet elve”

J. Mazák főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2008. szeptember 9.   I ‐ 3495

A Bíróság ítélete (nagytanács), 2009. április 28.   I ‐ 3531

Az ítélet összefoglalása

1. Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Korlátozások

   (EK 43. és EK 49. cikk)

2. Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosítás – 92/49 irányelv

   (92/49 tanácsi irányelv, 6., 29. és 39. cikk)

3. Személyek szabad mozgása – Letelepedés szabadsága – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosítás – 92/49 irányelv

   (92/49 tanácsi irányelv, 9. cikk)

1.  Valamely tagállam szabályozása által minden biztosítóintézetnek, így a más tagállambeli székhelyű, de az előbbi tagállamban működő biztosítóintézeteknek is gépjármű-felelősségbiztosítási szerződés kötésére való kötelezése korlátozza az EK 43., illetve az EK49. cikkben foglalt letelepedési szabadságot és a szolgáltatásnyújtás szabadságát. Ugyanis az ilyen intézkedés befolyásolja az érintett szereplők piacra jutását, különösen, amikor az intézkedés révén a biztosítóintézetek nemcsak a benyújtott biztosítási ajánlatokat kötelesek elfogadni, hanem mérsékelt díjszabást is kötelesek alkalmazni. A szerződéskötési kötelezettség, mivel jelentős kiigazításokkal és költségekkel jár e vállalkozások számára, kevésbé vonzóvá teszi az e tagállam piacára való jutást, és az e piacra történő jutáskor csökkenti az érintett vállalkozások arra vonatkozó képességét, hogy hatékony versenytársai legyenek a hagyományosan ott székhellyel rendelkező vállalkozásoknak.

   Mindazonáltal e kötelezettség alkalmas a kitűzött célok megvalósításának biztosítására, és nem haladja meg az elérni kívánt cél megvalósításához szükséges mértéket. Eszerint a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás célja a közúti balesetek károsultjainak nyújtott kártérítés biztosítása. A szociális védelemre irányuló ezen cél, amely alapvetően a hivatkozott áldozatoknak nyújtott megfelelő kártérítésre irányul, nyomós közérdeknek minősülhet. Másrészt az arányosság követelménye tekintetében nem elengedhetetlen, hogy a valamely tagállam hatóságai által hozott korlátozó intézkedés megfeleljen a tagállamok összessége által osztott elgondolásnak a vitatott jogos érdek védelmének módjait illetően. Ennélfogva az a tény, hogy bizonyos tagállamok eltérő rendszer bevezetése mellett döntöttek annak biztosítása érdekében, hogy valamennyi gépjármű-tulajdonos köthessen nem túlzott díjszabású gépjármű-felelősségbiztosítást, nem bizonyítja, hogy a szerződéskötési kötelezettség meghaladja a kitűzött célok eléréséhez szükséges mértéket. Végül az arányosság követelménye tekintetében nem vitatott, hogy a szerződéskötési kötelezettség nem akadályozza meg a biztosítóintézeteket abban, hogy az alacsonyabb kockázatú régióban lakóhellyel rendelkező biztosítotthoz viszonyítva magasabb díjakat határozzanak meg azon biztosítottakra, akik olyan régióban rendelkeznek lakóhellyel, ahol jelentős a káresemények száma.

   (vö. 67., 70–71., 74–75., 83., 85., 91., 93. pont)

2.  Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosításra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 73/239 irányelv, valamint a 88/357 irányelv módosításáról szóló 92/49 irányelv (harmadik nem életbiztosítási irányelv) 6., 29. és 39. cikke tiltja, hogy a tagállam a biztosítóintézet által e tagállam területén a biztosítottak számára ajánlott díjak tekintetében előzetes jóváhagyatási vagy rendszeres tájékoztatási kötelezettséget írjon elő. Nem ez a helyzet áll fenn az olyan tagállami szabályozás esetében, amely

   —	először is nem vezeti be a díjakra vonatkozó előzetes jóváhagyatási vagy rendszeres tájékoztatási kötelezettséget;

   —

   másodszor nem kötelezi a biztosítóintézeteket arra, hogy díjaikat a piaci átlaghoz alakítsák, hanem éppen ellenkezőleg előírja, hogy a biztosítóintézetek díjaikat a saját biztosítástechnikai alapjaiknak megfelelően számítják ki, és pontosítja, hogy amennyiben ilyen alapok nem állnak rendelkezésre, a biztosítóintézetek felhasználhatják a piaci statisztikákat, és

   —

   harmadszor, amennyiben alkalmas arra, hogy befolyásolja a díjakat, mivel technikai keretet határoz meg, amelyet tiszteletben tartva kell a biztosítóintézeteknek díjaikat meghatározni, korlátozza a díjmeghatározás szabadságát, amit nem tilt a 92/49 irányelv. Ugyanis a díjszabás területének teljes harmonizációja az életbiztosítások körén kívül, amely kizárná a díjtáblák befolyásolására alkalmas nemzeti intézkedéseket, a közösségi jogalkotó egyértelműen kinyilvánított ez irányú szándéka hiányában nem vélelmezhető.

   (vö. 100., 103–106. pont)

3.  Az életbiztosítás körén kívül eső közvetlen biztosításra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések összehangolásáról és a 73/239 irányelv, valamint a 88/357 irányelv módosításáról szóló 92/49 irányelv (harmadik nem életbiztosítási irányelv) 9. cikke nem kimerítően határozza meg a székhely szerinti tagállam által gyakorolt felügyelet elvének hatályát, kimondva, hogy a pénzügyi ellenőrzés „többek között” magában foglalja a biztosítóintézet teljes tevékenységére vonatkozóan a fizetőképességi állapot és a biztosítástechnikai tartalékok képzésének ellenőrzését. Mindazonáltal e rendelkezés nem értelmezhető úgy, mintha a közösségi jogalkotó úgy értette volna, hogy a székhely szerinti tagállam olyan kizárólagos felügyeleti hatáskörrel rendelkezik, amely kiterjed a biztosítóintézetek üzleti gyakorlatára. Ebből következik, hogy e rendelkezés nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a fogadó tagállam ellenőrizze azon módokat, ahogy a letelepedés szabadsága vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága értelmében az ezen államban működő biztosítóintézetek biztosítási díjaikat számítják, valamint a szankciókiszabást.

   (vö. 109., 116–117. pont)