C‑407/08. P. sz. ügy

Knauf Gips KG

kontra

Európai Bizottság

„Fellebbezés – Kartellek – Gipszlemez – Iratbetekintés – Mentő és terhelő bizonyítékok – A »vállalkozás« fogalma – Gazdasági egység – A gazdasági egység tevékenységéért felelős vállalkozás – Első ízben a bírósági eljárás során előterjesztett érv”

Az ítélet összefoglalása

1.        Verseny – Közigazgatási eljárás – A védelemhez való jog tiszteletben tartása – Iratbetekintés – Terjedelem – Iratbetekintés megtagadása – Következmények

2.        Verseny – Kartellek – Bizonyítás – A Bizottság által elfogadott bizonyítékok esetében megkövetelt pontosság mértéke

(EK 81. cikk, (1) bekezdés)

3.        Verseny – Kartellek – Vállalkozás – Fogalom – Gazdasági egység – Egybevágó adatok csoportjából levonható, fennállásra vonatkozó következtetés – Olyan anyavállalat, amely nem 100%-os tulajdonosa a leányvállalatnak – A gazdasági egység fennállását nem kizáró körülmény

(EUMSZ 101. cikk, (1) bekezdés)

4.        Verseny – Kartellek – Összehangolt magatartás – A jogsértés bizonyítéka – Bizonyítási teher

(EK 81. cikk, (1) bekezdés)

5.        Megsemmisítés iránti kereset – Elfogadhatóság – Természetes vagy jogi személyek – A kifogásközlés címzettjeként szereplő olyan vállalkozás, amely a közigazgatási eljárás során nem vitatta a ténybeli és jogi elemeket – A jogorvoslathoz való jog gyakorlásának korlátozása – A jogszerűség alapelvének és a védelemhez való jog tiszteletben tartása alapelvének megsértése

(EUMSZ 101. cikk, EUMSZ 102. cikk és EUMSZ 263. cikk, negyedik bekezdés; az Európai Unió Alapjogi Chartája, 47. cikk és 52. cikk, (1) bekezdés)

6.        Verseny – Közösségi szabályok – Jogsértések – Betudhatóság – Olyan vállalkozáscsoport, amelynek az élén több jogi személy áll

(EK 81. cikk)

1.        A védelemhez való jogból következő iratbetekintés joga a versenyszabályok alkalmazása tárgyában folyamatban lévő közigazgatási eljárásban magában foglalja, hogy a Bizottság lehetőséget biztosít az érintett vállalkozás számára a vizsgálati iratai között található valamennyi olyan dokumentum vizsgálatára, amely releváns lehet a védelme szempontjából. Ezek magukban foglalják mind a terhelő, mind a mentő okiratokat, kivéve más vállalkozások üzleti titkait, a Bizottság belső iratait és egyéb bizalmas jellegű információkat.

Valamely dokumentum közlésének elmulasztása azonban csak abban az esetben sérti a védelemhez való jogot, ha az érintett vállalkozás bizonyítja egyrészről, hogy a Bizottság e dokumentummal támasztotta alá a jogsértéssel kapcsolatos kifogását, másrészről pedig azt, hogy e kifogás csak az említett dokumentumra történő hivatkozással bizonyítható. Különösen azt kell bizonyítania, hogy azon eredmény, amelyre a Bizottság a határozatában jutott, eltérő lett volna, ha terhelő bizonyítékként nem kellett volna figyelembe venni azt a nem közölt dokumentumot, amelyre a Bizottság az érintett vállalkozással szemben támaszkodott. Ezzel szemben valamely mentő irat közlésének elmaradása esetén az érintett vállalkozásnak csupán azt kell bizonyítania, hogy hozzáférhetővé tételük hiánya a hátrányára befolyásolhatta az eljárás lefolyását és a Bizottság határozatának tartalmát, amennyiben olyan tényezőkre tudott volna hivatkozni, amelyek nem egyeztek a Bizottságnak az ebben a szakaszban levont következtetéseivel.

(vö. 13., 22–23. pont)

2.        Az EK 81. cikk (1) bekezdése megsértésének bizonyításához a Bizottságnak kellően komoly, pontos és egybevágó bizonyítékokat kell szolgáltatnia. Mindazonáltal a Bizottság által előterjesztett minden egyes bizonyítéknak nem kell a jogsértés összes elemét tekintve szükségszerűen eleget tennie e feltételeknek. Elegendő, ha az intézmény által hivatkozott bizonyítékok összességükben értékelve megfelelnek e követelménynek.

Következésképpen még annak feltételezése esetén is, hogy a szóban forgó jogsértés különböző – külön-külön vizsgált – elemei közül egyik sem minősül a fellebbező állításának megfelelően az EK 81. cikk (1) bekezdése által tiltott összehangolt megállapodásnak vagy magatartásnak, az ilyen következtetés nem akadálya annak, hogy az említett elemek együttesen vizsgálva ilyen megállapodásnak vagy magatartásnak minősüljenek.

Mivel ugyanis a versenyellenes megállapodásokban és magatartásokban való részvétel tilalma, valamint a jogsértőkre kiszabható szankciók közismertek, az ilyen megállapodások és magatartások keretében a tevékenységek általában rejtve folynak le, a találkozókat titkosan, gyakran harmadik országokban tartják, továbbá az erre vonatkozó dokumentáció a legminimálisabbra szorítkozik. Még ha a Bizottság fel is fedez olyan iratokat, amelyek kifejezett módon tanúsítják a gazdasági szereplők közötti jogellenes kapcsolatfelvételt, e dokumentumok általában töredékesek és szórványosak, és ezért bizonyos részleteket gyakran következtetésekkel kell rekonstruálni. Az esetek nagy részében a versenyellenes magatartás vagy megállapodás létezését bizonyos számú egybeesésekből és jelekből kell kikövetkeztetni, amelyek együtt figyelembe véve, más összefüggő magyarázat hiányában a versenyjogi szabályok megsértésének bizonyítékául szolgálhatnak.

(vö. 47–49. pont)

3.        Az uniós versenyjog a vállalkozások tevékenységeire vonatkozik. A vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül azok jogállásától és finanszírozási módjától. E fogalmat ezen összefüggésben úgy kell értelmezni, mint amely gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll A gazdasági egység fennállására egybevágó adatok csoportjából is lehet következtetni, még abban az esetben is, ha – elszigetelten vizsgálva – ezen adatok egyike sem elegendő az ilyen egység fennállásának bizonyításához.

Az a körülmény, hogy nem az anyavállalat 100%‑os tulajdonában álló leányvállalatról van szó, nem zárja ki a versenyjogi értelemben vett gazdasági egység esetleges fennállását.

(vö. 64–65., 82. pont)

4.        A bizonyítási teher arra a félre vagy hatóságra hárul, amely a versenyszabályok megsértését állítja, és a jogsértés megállapításával szemben valamely védekezési jogalapra hivatkozó vállalkozás vagy vállalkozások társulásának kötelessége annak bizonyítása, hogy e védekezési jogalap alkalmazásának feltételei teljesülnek, oly módon, hogy az említett hatóságnak más bizonyítékokhoz kell folyamodnia. Ily módon, még ha ezen elvek alapján a bizonyítási teher vagy a Bizottságra, vagy az érintett társaságra vagy társulásra is hárul, az egyik fél által felhozott ténybeli elemek arra kötelezhetik a másik felet, hogy magyarázattal vagy igazolással szolgáljon, amelynek hiányában levonható az a következtetés, hogy a bizonyítási tehernek eleget tettek.

(vö. 80. pont)

5.        A versenyjogi szabályok alkalmazása kapcsán az uniós jog egyik rendelkezése sem írja elő a kifogásközlés címzettje számára, hogy a közigazgatási eljárás során annak terhe mellett válaszoljon az abban szereplő különböző ténybeli és jogi elemekre, hogy azt a bírósági eljárás szakaszában utólag többé nem teheti meg. Ugyanis, jóllehet a ténybeli vagy jogi körülményeknek valamely vállalkozás által – a Bizottság előtt folyamatban lévő közigazgatási eljárás során – történő kifejezett vagy hallgatólagos elismerése kiegészítő bizonyítéknak minősülhet a kereset megalapozottságának megítélése során, nem korlátozhatja magának az Elsőfokú Bíróság előtti keresetindítás jogának gyakorlását, amellyel a természetes vagy jogi személyek az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése alapján rendelkeznek.

A kifejezetten e célból előírt jogalap hiányában az ilyen korlátozás ellentétes a jogszerűség és a védelemhez való jog tiszteletben tartásának alapelvével. Ezenfelül a hatékony jogorvoslathoz és a pártatlan bírósághoz való jogot az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke biztosítja, amely az EUSZ 6. cikkének (1) bekezdése alapján ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések. E charta 52. cikkének (1) bekezdése szerint az abban elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által korlátozható.

(vö. 89–91. pont)

6.        A versenyjogi szabályok megsértése tárgyában folyamatban lévő eljárás keretében, annak megállapítása érdekében, hogy valamely társaság önálló módon határozza‑e meg piaci magatartását, figyelembe kell venni az említett vállalkozás és az ugyanazon csoporthoz tartozó – a csoport cselekményeiért felelősnek tekintett – másik vállalkozás közötti valamennyi releváns gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatot is, amelyek az adott esettől függően változhatnak, ezért nem képezhetik kimerítő felsorolás tárgyát.

Olyan vállalkozáscsoport esetében, amelynek az élén több jogi személy áll, a Bizottság nem követ el értékelési hibát azzal, hogy e társaságok egyikét egyedül tekinti felelősnek azon társaságok tevékenységéért, amelyek az említett csoportba tartoznak, és amely csoport egésze gazdasági egységet alkot. Az a körülmény ugyanis, hogy valamely vállalkozáscsoport élén nem egyetlen jogi személy áll, nem akadálya annak, hogy egy társaságot az említett csoport tevékenységéért felelősségre vonjanak. Valamely vállalkozáscsoport sajátos jogi szerkezete – amelyet az jellemez, hogy nem egyetlen jogi személy áll a csoport élén – ugyanis nem meghatározó, amennyiben e szerkezet nem tükrözi az említett csoport tényleges működését és valós szervezetét. Különösen a csoport élén álló két társaság közötti alárendeltségi jogviszony hiánya nem kérdőjelezi meg azt a következtetést, amely szerint e két vállalkozás közül az egyiket kell felelősnek tekinteni a csoport cselekményeiért, mivel a másik társaság valójában nem önálló módon határozza meg az érintett piacon tanúsított magatartását.

(vö. 95., 98–100., 107–109. pont)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

2010. július 1‑je (*)

„Fellebbezés – Kartellek – Gipszlemez – Iratbetekintés – Mentő és terhelő bizonyítékok – A »vállalkozás« fogalma – Gazdasági egység – A gazdasági egység tevékenységéért felelős vállalkozás – Első ízben a bírósági eljárás során előterjesztett érv”

A C‑407/08. P. sz. ügyben,

a Knauf Gips KG, korábban Gebrüder Knauf Westdeutsche Gipswerke KG (székhelye: Iphofen [Németország], képviselik: M. Klusmann és S. Thomas Rechtsanwälte)

fellebbezőnek

a Bíróság alapokmányának 56. cikke alapján 2008. szeptember 19‑én benyújtott fellebbezése tárgyában,

a másik fél az eljárásban:

az Európai Bizottság (képviselik: F. Castillo de la Torre és R. Sauer, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg)

alperes az elsőfokú eljárásban,

A BÍRÓSÁG (második tanács),

tagjai: J. N. Cunha Rodrigues tanácselnök, P. Lindh, U. Lõhmus, A. Ó Caoimh és A. Arabadjiev (előadó) bírák,

főtanácsnok: J. Mazák,

hivatalvezető: K. Malacek tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2009. október 22‑i tárgyalásra,

a főtanácsnok indítványának a 2010. február 11‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A jelen fellebbezéssel a Knauf Gips KG (a továbbiakban: Knauf vagy fellebbező), korábban Gebrüder Knauf Westdeutsche Gipswerke KG, az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága T‑52/03. sz., Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott azon ítéletének (a továbbiakban: megtámadott ítélet) hatályon kívül helyezését kéri, amellyel az Elsőfokú Bíróság elutasította az EK 81. cikknek a BPB plc, a Gebrüder Knauf Westdeutsche Gipswerke KG, a Société Lafarge SA és a Gyproc Benelux NV vállalkozásokkal szembeni alkalmazásáról szóló, 2002. november 27‑i 2005/471/EK bizottsági határozat hatályon kívül helyezése iránti kérelmét (COMP/E‑1/37.152. sz. – „gipszlemez”‑ügy) (HL L 166., 8. o., a továbbiakban: vitatott határozat).

 Jogi háttér

2        Az [EK 81.] és [EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. kötet, 1. fejezet, 3. o.) 15. cikkének (2) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„A Bizottság határozattal 1000–től 1 000 000 elszámolási egységig terjedő, vagy annál nagyobb összegű bírságot szabhat ki a vállalkozásokra vagy a vállalkozások társulásaira, de a bírság mértéke nem haladhatja meg a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások megelőző éves üzleti forgalmának 10%‑át, ha a vállalkozások szándékosan vagy gondatlanságból

a)      megsértik az [EK 81. cikk] (1) bekezdését vagy az [EK 82. cikket] […]

[…]”

 A jogvita alapjául szolgáló tényállás

3        A megtámadott ítéletben az Elsőfokú Bíróság az alábbiak szerint összegezte a jogvita alapjául szolgáló tényállást:

„1      A felperes Knauf […] gipszalapú építési anyagokat gyárt és forgalmaz.

2      A felperes német jog szerint alapított betéti társaság. Valamennyi betétje a Knauf család 21 tagjának, valamint egy – négy további tag részesedésével rendelkező – vállalkozás tulajdona. A társaság ügyvezetését a személyesen felelős B és C tagok látják el.

3      A Bizottság a tudomására jutott információk alapján 1998. november 25‑én előzetes bejelentés nélkül vizsgálatokat tartott nyolc, a gipszlemezek piacán tevékenykedő vállalkozásnál, így többek között a felperesnél és a Knauf‑csoporthoz tartozó egyéb vállalkozásoknál. 1999. július 1‑jén e vizsgálatokat két másik vállalkozásnál folytatta.

4      A Bizottság ezt követően a […] 17. […] rendelet 11. cikke értelmében információkéréseket intézett a különböző érintett vállalkozásokhoz. A Bizottság az említett vállalkozások helyiségeiben az 1998 novemberében és 1999 júliusában végzett ellenőrzések során megszerzett dokumentumokra vonatkozóan kért információkat. A Knauf ezekre 1999. szeptember 14‑én válaszolt.

5      2001. április 18‑án a Bizottság közigazgatási eljárást kezdeményezett, és kifogásközlést bocsátott ki a BPB plc, a Knauf, a Société Lafarge SA (a továbbiakban: Lafarge), az Etex SA és a Gyproc Benelux NV (a továbbiakban: Gyproc) vállalkozással szemben (a továbbiakban: kifogásközlés). Az érintett vállalkozások írásos észrevételeket terjesztettek elő, és betekinthettek a Bizottság vizsgálati aktájába, amelyet a Bizottság 2001. május 17‑én CD‑ROM formájában küldött meg részükre.

6      A felperes 2001. július 6‑i levelében válaszolt a kifogásközlésre.

7      2001. július 17‑én meghallgatásokra került sor. A BPB és a Gyproc előadásuk egy részét zárt ülésen terjesztették elő.

8      2001. augusztus 10‑i levelével a meghallgatási tisztviselő a BPB és a Gyproc dokumentumainak nem bizalmas változatait megküldte a felperes részére.

9      2001. augusztus 20‑i levelével a felperes azt kérte, hogy hozzáférhessen az ügy valamennyi olyan iratához, amelyet a CD‑ROM elküldése óta csatoltak az ügy irataihoz, különösen a közigazgatási eljárás által érintett más vállalkozások által a kifogásközlésre adott válaszokhoz.

10      2001. szeptember 7‑én a meghallgatási tisztviselő megküldte a felperes részére azt a három kiegészítő dokumentumot, amelyeket a Lafarge küldött meg a Bizottság részére a 2001. július 17‑i meghallgatást követően.

11      1997. szeptember 11‑én a Bizottság elutasította a felperesnek az ügy irataihoz való hozzáférésre irányuló 2001. augusztus 20‑i kérelmét.

12      2002. november 19‑én a meghallgatási tisztviselő elfogadta jelentését.

13      2002. november 27‑én a Bizottság elfogadta a [vitatott] határozatot.

14      A [vitatott] határozat rendelkező része a következőket mondja ki:

»1. cikk

A BPB […], a Knauf‑csoport, […] a Lafarge […] és a Gyproc […] megsértették az [EK 81.] cikk (1) bekezdését, amikor részt vettek egy sor megegyezésben és összehangolt magatartásban a gipszlemezágazatban.

A jogsértés időtartama a következő volt:

a)      BPB […]:legkésőbb 1992. március 31‑től 1998. november 25‑ig,

b)      Knauf [‑csoport]: legkésőbb 1992. március 31‑től 1998. november 25‑ig,

c)      […] Lafarge […]: legkésőbb 1992. augusztus 31‑től 1998. november 25‑ig,

d)      Gyproc […]: legkésőbb 1996. június 6‑tól 1998. november 25‑ig.

[…]

3. cikk

Az 1. cikkben említett jogsértésért [a Bizottság] az alábbi vállalkozásokra a következő pénzbírságokat szabj[a] ki:

a)      BPB […]: 138,6 millió EUR;

b)      […] Knauf […]: 85,8 millió EUR;

c)      […] Lafarge […]: 249,6 millió EUR;

d)      Gyproc […]: 4,32 millió EUR

[…]«

15      A Bizottság a [vitatott] határozatban megállapítja, hogy a szóban forgó vállalkozások egységes és folyamatos jogsértésben vettek részt, amely a következő megállapodásokból és összehangolt magatartásokból álló magatartásokban nyilvánult meg:

–        a BPB és a Knauf képviselői Londonban (Egyesült Királyság) találkoztak 1992‑ben, és kifejezték azt a közös akaratukat, hogy stabilizálják a gipszlemez piacait Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, és a Benelux államok területén;

–        a BPB és a Knauf képviselői 1992‑től a német, a francia, az egyesült királysági és a Benelux államoki piacokon történt eladásaik mennyiségéről információcsere‑rendszereket hoztak létre, amelyekhez a Lafarge, majd később a Gyproc is csatlakozott;

–        a BPB, a Knauf és a Lafarge képviselői, több alkalommal kölcsönösen előre tájékoztatták egymást az egyesült királysági piacon bekövetkező áremelkedésekről;

–        a német piac sajátos alakulására tekintettel a BPB, a Knauf, a Lafarge és a Gyproc képviselői 1996‑ban Versailles‑ban (Franciaország), 1997‑ben Brüsszelben (Belgium) és 1998‑ban Hágában (Hollandia) találkoztak, annak érdekében, hogy maguk között felosszák, de legalábbis stabilizálják a német piacot;

–        a BPB, a Knauf és a Lafarge és a Gyproc képviselői több alkalommal is kölcsönösen előre tájékoztatták egymást, és megállapodtak egymással a német piacon 1996 és 1998 között alkalmazandó áremelésekről.

16      A bírságok összegének kiszámítása érdekében a Bizottság a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK‑Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatásban szereplő módszertant (HL 1998. C 9., 3. o., a továbbiakban: iránymutatás) alkalmazta.

17      A bírságok a jogsértés súlya alapján meghatározott kiinduló összegének rögzítése érdekében a Bizottság először is azt vette figyelembe, hogy az érintett vállalkozások már annak természeténél fogva is különösen súlyos jogsértést követtek el, mivel a szóban forgó magatartások célja az volt, hogy véget vessenek az árversenynek, és hogy a piacot bizalmas információk cseréjével stabilizálják. A Bizottság ezen túlmenően úgy vélte, hogy a szóban forgó magatartások hatással voltak a piacra, mivel az érintett vállalkozások a gipszlemezek piaca kínálatának csaknem teljes egészét képviselték, továbbá a kartell különböző megnyilvánulásai egy nagyon koncentrált és oligopol piacon valósultak meg. Az érintett földrajzi piac kiterjedése tekintetében a Bizottság úgy vélte, hogy a kartell az Európai Közösség négy legfőbb piacát fedte le, vagyis Németországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot és a Benelux államokat.

18      Mivel a Bizottság ezenfelül úgy vélte, hogy az érintett vállalkozások mérete jelentősen eltérő, e vállalkozásokat a szóban forgó terméknek a jogsértés utolsó teljes évében történt eladásaiból származó forgalomra támaszkodva eltérően kezelte. Ezen az alapon a bírságok kiindulási összegét a BPB tekintetében 80 millió euróban, a Knauf és a Lafarge tekintetében 52 millió euróban, a Gyproc tekintetében pedig 8 millió euróban rögzítette.

19      A bírságok kellően elrettentő hatásának biztosítása érdekében a vállalkozások méretére és összesített forrásaira tekintettel a Bizottság a Lafarge‑zsal szemben kiszabott bírság kiinduló összegét 100%‑kal növelte, amely így 104 millió euróra emelkedett.

20      A jogsértés időtartamának figyelembevétele érdekében a Bizottság a kiindulási összeget a BPB és a Knauf tekintetében 65%‑kal, a Lafarge tekintetében 60%‑kal, és a Gyproc tekintetében 20%‑kal növelte, mivel a jogsértést a Bizottság a Knauf, a Lafarge és a BPB esetében hosszú időtartamúnak, a Gyproc esetében pedig közepes időtartamúnak minősítette.

21      A súlyosító körülményekre tekintettel a Bizottság a BPB‑vel és a Lafarge‑zsal szemben kiszabott bírságok alapösszegét visszaesés címén 50%‑kal növelte.

22      Ezt követően a Bizottság a Gyprockal szemben kiszabott bírságot enyhítő körülmények címén 25%‑kal csökkentette, mivel e vállalkozás destabilizáló elemként működött, ugyanis hozzájárult a kartell német piacon kifejtett hatásainak korlátozásához, illetve nem volt jelen az egyesült királysági piacon.

23      Végül a Bizottság a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 1996. C 207., 4. o., […]) D. szakaszának 2. pontja alapján a BPB‑vel szemben kiszabott bírság összegét 30%‑kal, a Gyprocra kiszabott bírság összegét pedig 40%‑kal csökkentette. Ennélfogva a kiszabott bírságok végleges összege a BPB tekintetében 138,6 millió euróban, a Knauf tekintetében 85,8 millió euróban, a Lafarge tekintetében 249,6 millió euróban, végül a Gyproc tekintetében 4,32 millió euróban került megállapításra.

 A megtámadott ítélet

4        Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2003. február 13‑án érkezett keresetlevelével a Knauf megsemmisítés iránti keresetet nyújtott be a vitatott határozat ellen. Másodlagosan azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság csökkentse a rá kiszabott bírság összegét.

5        A megtámadott határozattal az Elsőfokú Bíróság a keresetet teljes egészében elutasította.

 A felek kérelmei

6        Fellebbezésében a Knauf azt kéri, hogy a Bíróság:

–        helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet;

–        másodlagosan az ügyet utalja vissza ismételt döntéshozatalra az Elsőfokú Bírósághoz;

–        harmadlagosan a vitatott határozat 3. cikkében vele szemben kiszabott bírságot méltányosan, de legalább 54,51 millió euróval csökkentse;

–        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

7        A Bizottság a fellebbezés elutasítását és a Knauf költségek viselésére való kötelezését kéri.

 A fellebbezésről

8        Fellebbezése alátámasztására a Knauf három jogalapra hivatkozik, amelyek elsősorban a védelemhez való jog, másodsorban az EK 81. cikk, harmadsorban pedig a 17. rendelet 15. cikkének megsértésén alapulnak.

 A fellebbezésnek a védelemhez való jog megsértésén alapuló, első jogalapjáról

9        A jelen jogalap két különálló részből áll, amelyeket egymást követően indokolt megvizsgálni.

 Az első jogalapnak a terhelő bizonyítékokhoz való hozzáférés megtagadásával kapcsolatos, első részéről

–       A felek érvei

10      A Knauf lényegében a megtámadott ítélet 49. és 50. pontját vitatja, mivel az Elsőfokú Bíróság jogellenesen elmulasztotta arra vonatkozó kötelezettségét, hogy megvizsgálja annak következményeit, hogy a Bizottság megtagadta bizonyos mentő bizonyítékokhoz való hozzáférését. A fellebbező szerint – mivel megnevezte a nem közölt terhelő bizonyítékokat és a vitatott határozat kizárólagosan ilyen adatokon alapuló részeit – nem szükséges semmilyen további utalás annak a következtetésnek a levonásához, hogy amennyiben ezen adatokat figyelmen kívül hagyták volna, az említett határozat megfelelő részei eltérőek lettek volna. Tekintettel arra, hogy az utóbbiak a jogsértés egészének lényegi elemére vonatkoztak, az említett határozat eredménye eltérő lett volna.

11      A Bizottság úgy véli, hogy az első jogalap első része hatástalan, mivel fölösleges érvet bírál, ahogyan az a megtámadott ítélet 63. pontjából következik. Ezenkívül arra hivatkozik, hogy a Knauf nem bizonyította, hogy a vitatott határozatban levont következtetés eltérő lett volna, ha a fellebbező betekinthetett volna a nem közölt terhelő dokumentumokba.

–       A Bíróság álláspontja

12      Rá kell mutatni, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 49. pontjában megállapította, miszerint a fellebbező – néhány részletesebb példától eltekintve – csupán felsorolta a vitatott határozat azon preambulumbekezdéseit, amelyek említik azon dokumentumokat, amelyekhez a hozzáférést megtagadták, és azt a következtetést vonta le, hogy az ilyen felsorolás nem elegendő az ítélkezési gyakorlatból következő azon kötelezettség teljesítéséhez, amely szerint a felperesnek bizonyítania kell, hogy a Bizottság által az említett határozatban elért eredmény eltérő lett volna, ha a szóban forgó dokumentumokat nem vették volna terhelő bizonyítékként figyelembe. Következésképpen, ahogyan az említett ítélet 50. pontjában is említette, az Elsőfokú Bíróság a dokumentumokhoz – mint terhelő adatokat tartalmazó bizonyítékokhoz – való hozzáférés állítólagos megsértésének vizsgálatát kizárólag a fellebbező által kifejezetten felhozott kifogásokra tekintettel végezte el.

13      E vonatkozásban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely dokumentum közlésének elmulasztása csak abban az esetben sérti a védelemhez való jogot, ha az érintett vállalkozás bizonyítja egyrészről, hogy a Bizottság e dokumentummal támasztotta alá a jogsértéssel kapcsolatos kifogását, másrészről pedig azt, hogy e kifogás csak az említett dokumentumra történő hivatkozással bizonyítható. Amennyiben léteznek olyan egyéb okirati bizonyítékok, amelyekről a felek a közigazgatási eljárás során szereztek tudomást, és amelyek kifejezetten alátámasztják a Bizottság következtetéseit, a nem közölt okirati bizonyíték bizonyítási eszközként való kizárása nem gyengíti a vitatott határozatban szereplő kifogások megalapozottságát. Az érintett vállalkozás kötelezettsége tehát annak bizonyítása, hogy azon eredmény, amelyre a Bizottság a határozatában jutott, eltérő lett volna, ha terhelő bizonyítékként nem kellett volna figyelembe venni azt a nem közölt dokumentumot, amelyre a Bizottság az érintett vállalkozással szemben támaszkodott (a C‑204/00. P., C‑205/00. P., C‑211/00. P., C‑213/00. P., C‑217/00. P. és C‑219/00. P. sz., Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. január 7‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑123. o.] 71‑73. pontja).

14      Márpedig a vitatott határozat azon dokumentumokat említő preambulumbekezdéseinek egyszerű felsorolása, amelyekhez a hozzáférést megtagadták, önmagában nem bizonyítja, hogy a Bizottság az említett határozatban eltérő eredményre jutott volna, ha az említett dokumentumokat nem vették volna terhelő bizonyítékokként figyelembe.

15      A fentiek alapján a fellebbezés első jogalapjának első részét – mint megalapozatlant – el kell utasítani.

 Az első jogalapnak a mentő bizonyítékokhoz való hozzáférés megtagadásával kapcsolatos, második részéről

–       A felek érvei

16      A Knauf elsősorban azt rója fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy a megtámadott ítélet 64. és 65. pontjában tévesen foglalta össze arra vonatkozó érvelését, hogy a Bizottság megtagadta bizonyos mentő bizonyítékokhoz való hozzáférését.

17      Másodsorban a Knauf úgy véli, hogy a megtámadott ítélet 70‑78. pontjában az Elsőfokú Bíróság pontatlanul alkalmazta a Bíróságnak a mentő bizonyítékokkal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát. Ily módon a fellebbez nem annak bizonyítására köteles, hogy ha hozzáfért volna a többi érdekelt vállalkozás által a kifogásközlésre adott válaszokhoz, a vitatott határozatnak eltérő lenne a tartalma, hanem csupán annak bizonyítására, hogy e dokumentumokat felhasználhatta volna a védelméhez. Márpedig az Elsőfokú Bíróság megvizsgálta, hogy a fellebbező által említett mentő bizonyítékok hatással lehettek volna‑e az említett határozat eredményére.

18      Harmadszor a Knauf vitatja az Elsőfokú Bíróság azon értékelését, amely szerint a BPB‑nek a kifogásközlésre adott válasza nem tartalmazott mentő bizonyítékokat. Arra hivatkozik, hogy a bizonyításra vonatkozó alapelveknek megfelelően a többi érintett vállalkozás által tett nyilatkoztatok bizonyítékoknak minősülnek. Ezenfelül azon körülmény, hogy a fellebbező a közigazgatási eljárás során ugyanazon érveket hozta fel, nem módosítja e nyilatkozatok jellegét.

19      Végül a fellebbező azt rója fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy elmulasztotta figyelembe venni a BPB által a kifogásközlésre adott válasz egyes olyan részeit, amelyeket mentő bizonyítékként nem említett.

20      A Bizottság úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság helyesen alkalmazta a Bíróság e területre vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, és nem ferdítette el a fellebbező érvelését.

21      Az említett intézmény arra is hivatkozott, hogy a Knauf az Elsőfokú Bíróság előtt már felhozott érvek ismétlésére szorítkozik, és ily módon azt próbálja elérni, hogy kifogásait a Bíróság újból megvizsgálja, ami az első jogalap második részét elfogadhatatlanná teszi. Egyébiránt a fellebbező nem bizonyította, hogy a szóban forgó nyilvánosságra nem hozott bizonyítékok miként lettek volna hasznosak a védelméhez.

–       A Bíróság álláspontja

22      A védelemhez való jogból következő iratbetekintés joga magában foglalja, hogy Bizottság lehetőséget biztosít az érintett vállalkozás számára a vizsgálati iratai között található valamennyi olyan dokumentum vizsgálatára, amely releváns lehet a védelme szempontjából. Ezek magukban foglalják mind a terhelő, mind a mentő okiratokat, kivéve más vállalkozások üzleti titkait, a Bizottság belső iratait és egyéb bizalmas jellegű információkat (a fent hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 68. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

23      Valamely mentő irat közlésének elmaradását illetően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az érintett vállalkozásnak azt kell bizonyítania, hogy hozzáférhetővé tételük hiánya a hátrányára befolyásolhatta az eljárás lefolyását és a Bizottság határozatának tartalmát. Elegendő tehát, ha a vállalkozás bebizonyítja, hogy az említett mentő dokumentumokat fel tudta volna használni a védelméhez, abban az értelemben, hogy amennyiben a közigazgatási eljárás során ezekre támaszkodhatott volna, olyan tényezőkre tudott volna hivatkozni, amelyek nem egyeztek a Bizottságnak az ebben a szakaszban levont következtetéseivel, tehát valamilyen módon befolyásolhatta volna a Bizottság által – az adott esetben – a határozatban elfogadott értékelést, legalábbis az e vállalkozásnak felrótt magatartás súlyát és időtartamát illetően, és ebből következően a bírság szintjét (lásd a fent hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74. és 75. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

24      A fentiekből következik, hogy a fellebbező kötelezettsége nem csupán annak bizonyítása, hogy nem fért hozzá bizonyos mentő bizonyítékokhoz, hanem annak is, hogy azokat fel tudta volna használni a védelméhez.

25      Az Elsőfokú Bíróság e tekintetben a megtámadott ítélet 72–77. pontjában megállapította, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a szóban forgó, hozzáférhetővé nem tett dokumentumokat a védelméhez felhasználhatta volna, tekintettel arra, hogy a közigazgatási eljárás során ugyanazon érvelést terjesztette elő, mint amely az említett dokumentumokban szerepel, és azt a Bizottság a vitatott határozatban elutasította. Ezen az alapon állapíthatta meg az Elsőfokú Bíróság az említett ítélet 78. pontjában, hogy – még ha fel is használhatta volna e dokumentumokat a közigazgatási eljárás során – a Bizottság értékelését e dokumentumok nem befolyásolták volna.

26      Márpedig említést kell tenni arról, hogy a fellebbező nem vonja kétségbe az Elsőfokú Bíróság azon értékelését, amely szerint a fellebbező nem bizonyította, hogy védelméhez felhasználhatta volna a közigazgatási eljárás során vele nem közölt dokumentumokat.

27      Ennélfogva, még annak feltételezése esetén is, hogy a szóban forgó dokumentumok a fellebbező állításának megfelelően mentő bizonyítéknak minősülnek, e megállapítás nem vezethet a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezéséhez.

28      Hasonlóképpen, még ha a fellebbező állításának megfelelően helytálló is, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 74. pontjában tévesen alkalmazta a jelen ítélet 23. pontjában említett ítélkezési gyakorlatot annak kimondásakor, hogy a nem közölt mentő dokumentumban, azaz a BPB által a kifogásközlésre adott válasz 4.2.1. pontjában szereplő információk nem változtatták volna meg a vitatott határozat „végeredményét”, e tévedés nem eredményezheti a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését, mivel a fellebbező nem kísérelte meg bizonyítani, hogy ezen információkat a védelméhez felhasználhatta volna, különös tekintettel az Elsőfokú Bíróság által tett azon megállapításra, amely szerint a Bizottság ezen érveket az említett határozatban már figyelembe vette.

29      Következésképpen e kifogást – mint hatástalant – el kell utasítani.

30      A Knauf által az elsőfokú eljárásban felhozott érvek – amelyeket a megtámadott ítélet 65. pontja szerinte tévesen foglalt össze – állítólagos elferdítésére alapított kifogás sem fogadható el.

31      Amikor ugyanis a saját érveinek elferdítésére hivatkozik, a fellebbezőnek az EUMSZ 256 cikk, az Európai Unió Bírósága alapokmánya 58. cikkének 1. §‑a és az utóbbi eljárási szabályzata 112. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontja alkalmazásával pontosan meg kell jelölnie azokat az elemeket, amelyeket az Elsőfokú Bíróság elferdített (lásd analógia útján a fent hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 50. pontját). Márpedig a fellebbező nem nevezi meg pontosan azon érveit, amelyeket a megtámadott ítéletben állítólag elferdítettek.

32      Ezért, amennyiben a fellebbező nem rója fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy az elmulasztott választ adni az első fokon előterjesztett jogalapjaira és kérelmeire, az a kérdés, hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen foglalta‑e össze a fellebbező érvelését, a jelen jogvita megoldását nem befolyásolja.

33      Az a kifogás sem fogadható el, amely azon alapul, hogy az Elsőfokú Bíróság állítólag elmulasztotta figyelembe venni a BPB kifogásközlésre adott válaszának bizonyos részeit, és különösen e válasz 4.1.16. és 4.2.3. pontját.

34      Az említett válasz 4.1.16. pontját illetően rá kell mutatni, hogy annak lényegét azon állítás képezi, amely szerint „a verseny a különböző európai piacokon belül intenzív maradt” a londoni találkozó során vállalt „állítólagos kötelezettségvállalás” ellenére. Márpedig a verseny fennállását az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 72. és 75. pontjában vizsgálta.

35      A BPB kifogásközlésre adott válaszának 4.2.3. pontja említi, hogy az e társaság és a versenytársai által egymással közölt számadatok nem illeszkedtek az előbbi tervezési folyamatába. Amikor azonban az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 73. és 74. pontjában megvizsgálta az említett információcsere tárgyára vonatkozó állításokat, valamint azon állítólagos tényt, hogy az ily módon egymással közölt információkról csak D., a Gyproc vezető tisztségviselője és a BPB elnök-vezérigazgatója tudott, közvetetten válaszolt a fellebbező érvelésére.

36      Következésképpen a fellebbezés első jogalapjának második részét el kell utasítani.

37      Ennélfogva a Knauf által fellebbezése alátámasztására felhozott első jogalapot el kell utasítani.

 A fellebbezésnek az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértésére alapított, második jogalapjáról

 A felek érvei

38      A Knauf arra hivatkozik, hogy az Elsőfokú Bíróság úgy állapította meg az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértését, hogy a megtámadott ítélet 140–298. pontjában hozzáférhetővé nem tett bizonyítékokra alapított megállapításokra támaszkodott. Ily módon az Elsőfokú Bíróság nem járt el az említett ítélet 63. pontjában szereplő azon saját nyilatkozatának megfelelően, amely szerint az ügy érdemének vizsgálata során e terhelő adatokat nem veszi figyelembe.

39      Ezenfelül a fellebbező úgy véli, hogy még a hozzáférhetővé nem tett terhelő bizonyítékok figyelembevétele esetén sem felel meg a neki felrótt jogsértés öt eleme – azaz az 1992. évi londoni találkozó, a Németországban, Franciaországban, a Benelux államokban és az Egyesült Királyságban 1992 és 1998 között értékesített mennyiségeket érintő információcsere, az ugyanezen időszakban az Egyesült Királyságban bekövetkező áremelkedéseket érintő információcsere, a németországi piaci részesedésekről szóló megállapodások (találkozók Versailles-ban, Brüsszelben és Hágában) 1996 júniusától és a németországi áremelésekről szóló megállapodások 1996‑tól – közül egyik sem az EK 81. cikk (1) bekezdése megsértésének megállapításához szükséges kritériumoknak.

40      A Bizottság azt állítja, hogy a második jogalap teljes egészében elfogadhatatlan, mivel kizárólag az Elsőfokú Bíróság által tett ténymegállapításokat érinti.

41      Ezenfelül rámutat, hogy a Knauf nem vitatja azon egységes és folyamatos jogsértés fennállását, amelyen a vitatott határozat alapszik. Márpedig a versenyellenes gyakorlat vagy megállapodás fennállására bizonyos számú olyan egybeesésből és jelből is következtetni kell, amelyek együttesen megítélve – egyéb koherens magyarázat hiányában – a versenyszabályok megsértése bizonyítékának minősülhetnek.

 A Bíróság álláspontja

42      Elsőként azon kifogást illetően, amely szerint az Elsőfokú Bíróság az EK 81. cikk (1) bekezdése megsértésének fennállására vonatkozó következtetését úgy vonta le, hogy annak érdekében hozzáférhetővé nem tett terhelő bizonyítékokra alapított megállapításokra támaszkodott, rá kell mutatni, hogy a fellebbező csak röviden utalt a megtámadott ítélet 140–298. pontjára, anélkül hogy pontosan megjelölte volna azon hozzáférhető nem tett terhelő bizonyítékokat, amelyekre az Elsőfokú Bíróság az érvelését alapította.

43      Márpedig az EUMSZ 256. cikkből, a Bíróság alapokmánya 58. cikkének (1) bekezdéséből és az utóbbi eljárási szabályzata 112. cikke 1. §‑ának c) pontjából következik, hogy a fellebbezésnek pontosan meg kell jelölnie a hatályon kívül helyezni kért ítélet bírált elemeit, valamint az e kérelmet különösen alátámasztó jogi érveket (lásd különösen a C‑352/98. P. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑5291. o.] 34. pontját; a C‑248/99. P. sz., Franciaország kontra Monsanto és Bizottság ügyben 2002. január 8‑án hozott ítélet [EBHT 2002., I‑1. o.] 68. pontját, valamint a C‑487/06. P. sz., British Aggregates kontra Bizottság ügyben 2008. december 22‑én hozott ítélet [EBHT 2008., I‑10515] 121. pontját).

44      Következésképpen e kifogás elfogadhatatlan.

45      Másodszor a fellebbezőnek felrótt magatartás mind az öt elemének jogsértő jellegére vonatkozó kifogást illetően meg kell jegyezni, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 306. pontjában megállapította, miszerint a vitatott határozatból következik, hogy „a jelen ügyben megvalósuló összehangolt megállapodások és magatartások összessége a szóban forgó vállalkozások egyetlen gazdasági célra – azaz a verseny korlátozására – irányuló erőfeszítéseinek sorába illeszkedett, és azok azon egyetlen összetett és folyamatos megállapodás különböző megnyilvánulásait alkották, amelynek célja és hatása a verseny korlátozása volt. Mivel a Bizottság úgy ítélte, hogy fent hivatkozott összehangolt megállapodások és magatartások 1992‑től 1998‑ig megszakítás nélkül képezték az említett vállalkozások arra irányuló közös akaratnyilvánítását, hogy stabilizálják, és ily módon korlátozzák a versenyt legalább a gipszlemezek német, francia, egyesült királysági és Benelux államokbeli piacán, a jogsértést egységesnek, összetettnek és folyamatosnak minősítette”. Az említett ítélet 321. pontjában az Elsőfokú Bíróság elutasította a fellebbező által a kartell egységes és folyamatos jogsértésként való minősítése ellen előterjesztett kifogást.

46      A Knauf nem vitatja az Elsőfokú Bíróságnak az egységes és folyamatos jogsértés fennállásával kapcsolatos következtetését, hanem annak állítására szorítkozik, hogy a neki betudott jogsértést alkotó elemek egyike sem támasztja alá az EK 81. cikk (1) bekezdésének megsértését.

47      E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EK 81. cikk (1) bekezdése megsértésének bizonyításához a Bizottságnak kellően komoly, pontos és egybevágó bizonyítékokat kell szolgáltatnia. Mindazonáltal a Bizottság által előterjesztett minden egyes bizonyítéknak nem kell a jogsértés összes elemét tekintve szükségszerűen eleget tennie e feltételeknek. Elegendő, ha az intézmény által hivatkozott bizonyítékok összességükben értékelve megfelelnek e követelménynek (lásd ebben az értelemben a C‑104/85., a C‑114/85., a C‑116/85. és a C‑117/85., a C‑125/85–C‑129/85. és a C‑89/85. sz., Ahlström Osakeyhtiö és társai egyesített ügyekben 1993. március 31‑én hozott ítélet [EBHT 1993., I‑1307. o.] 127. pontját).

48      Következésképpen még annak feltételezése esetén is, hogy a szóban forgó jogsértés különböző – külön-külön vizsgált – elemei közül egyik sem minősül a fellebbező állításának megfelelően az EK 81. cikk (1) bekezdése által tiltott összehangolt megállapodásnak vagy magatartásnak, az ilyen következtetés nem akadálya annak, hogy az említett elemek együttesen vizsgálva ilyen megállapodásnak vagy magatartásnak minősüljenek.

49      Ahogyan ugyanis a Bíróság már korábban kimondta, mivel a versenyellenes megállapodásokban és magatartásokban való részvétel tilalma, és a jogsértőkre kiszabható szankciók közismertek, az ilyen megállapodások és magatartások keretében a tevékenységek általában rejtve folynak le, a találkozókat titkosan, gyakran harmadik országokban tartják, továbbá az erre vonatkozó dokumentáció a legminimálisabbra szorítkozik. Még ha a Bizottság fel is fedez olyan iratokat, amelyek kifejezett módon tanúsítják a gazdasági szereplők közötti jogellenes kapcsolatfelvételt, e dokumentumok általában töredékesek és szórványosak, és ezért bizonyos részleteket gyakran következtetésekkel kell rekonstruálni. Az esetek nagy részében a versenyellenes magatartás vagy megállapodás létezését bizonyos számú egybeesésekből és jelekből kell kikövetkeztetni, amelyek együtt figyelembe véve, más összefüggő magyarázat hiányában a versenyjogi szabályok megsértésének bizonyítékául szolgálhatnak (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 55–57. pontját).

50      Következésképpen e kifogás megalapozatlan.

51      Ennélfogva a Knauf által fellebbezése alátámasztására felhozott második jogalapot mint részben elfogadhatatlant és mint részben megalapozatlant el kell utasítani.

 A fellebbezésnek a 17. rendelet 15. és 17. cikkének, valamint az EK 81. cikk megsértésére alapított, harmadik jogalapjáról

 A felek érve

52      A Knauf először is arra hivatkozik, hogy a megtámadott ítélet 348. pontjának szövegéből következik, miszerint az Elsőfokú Bíróság nem objektíven és pártatlanul járt el, hanem ellenkezőleg előre meghatározta, hogy bírságot kell rá kiszabni a Gebrüder Knauf Verwaltungsgesellschaft KG (a továbbiakban: GKV) és annak leányvállalatai által elkövetett cselekményekért, jóllehet semmilyen módon nem indokolta azt a megállapítást, hogy az utóbbiak hasznot húztak a szóban forgó jogsértésből.

53      A felperes úgy véli, hogy az Elsőfokú Bíróság a 17. rendelet 15. cikkét is megsértette annak megállapításával, hogy gazdasági egység áll fenn közötte és a Knauf család tulajdonában álló egyéb vállalkozások (a továbbiakban: Knauf-csoport) között, valamint azzal, hogy neki tudta be az említett csoport cselekményeiért fennálló felelősséget.

54      A Knauf bírálja azon adatokat, amelyekre az Elsőfokú Bíróság a Knauf, a GKV és leányvállalatai közötti gazdasági egység fennállásának megállapítása érdekében támaszkodott. Különösen a C‑286/98. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑9925. o.) nem alkalmazható a jelen ügyben, mivel a fellebbezőt nem irányítja más vállalkozás, és ő sem irányít más vállalkozást. Ezenfelül az Elsőfokú Bíróság T‑66/99. sz., Minoan Lines kontra Bizottság ügyben 2003. december 11‑én hozott ítélete (EBHT 2003., II‑5515. o.), amelyre az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 350., 351. és 355. pontjában hivatkozik, szintén nem alkalmazható, mivel ezen ítélet kereskedelmi koncessziós jogviszonyokra vonatkozik. Ugyanez érvényes az Elsőfokú Bíróság T‑9/99. sz., HFB és társai kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítélete (EBHT 2002., II‑1487. o.) esetében is, mivel az említett ítéletben a gazdasági egység fennállása azon alapult, hogy ugyanazon személy tagként rendelkezett különböző vállalkozások valamennyi részesedésével, míg a jelen ügyben a fellebbező és a GKV 22 személy tulajdonában áll, akik mindannyian kisebbségi részesedéssel rendelkeznek.

55      A gazdasági egység fennállására abból a tényből sem lehet következtetni, hogy a Knauf családból származó számos tag közös ellenőrzést gyakorol a fellebbező és az azonos nevet viselő csoportba tartozó további vállalkozások fölött, mivel az ilyen közös ellenőrzés kizárt abban az esetben, ha a tagok között lehetőség van a többségi helyzet váltogatására vagy változóvá tételére. Az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 349. pontjában említett 1994. december 9‑i családi szerződés (a továbbiakban: családi szerződés) az érintett vállalkozásokat nem rendeli közös ellenőrzés alá. A Knauf e vonatkozásban úgy véli, hogy a megtámadott ítélet ellentétes a Bíróság ítélkezési gyakorlatával, és különösen a C‑196/99. P. sz., Aristrain kontra Bizottság ügyben 2003. október 2‑án hozott ítéletével (EBHT 2003., I‑11005. o.), amelyben úgy határozott, hogy azon egyszerű tény, miszerint két eltérő gazdasági társaság törzstőkéje ugyanazon személy vagy család tulajdonában van, önmagában nem elegendő az e két társaság közötti gazdasági egység fennállásának bizonyításához.

56      Ezenfelül az a körülmény, hogy ugyanazon két tag látta el a Knauf-csoportba tartozó valamennyi vállalkozás ügyvezetését, és képviselte őket abban az időszakban, amelynek során a jogsértésre fény derült, irreleváns. Ugyanez érvényes az említett csoportba tartozó vállalkozások közötti információcserére, a forgalmi adatoknak a közigazgatási eljárás során történő közlésére, arra a tényre, hogy az ellenőrzések során talált dokumentumok többségét a Knauf saját adataival ellátott fejléces papírjára írták, és arra is, hogy az utóbbi tárgyalóféli minőséggel rendelkezett a közigazgatási eljárás során.

57      A Knauf-csoportba tartozó vállalkozások cselekményeiért fennálló felelősségnek a fellebbezőnek történő betudását illetően, az utóbbi arra hivatkozva bírálja a megtámadott ítélet 356. pontját, hogy az a tény, miszerint ő az egyetlen nem a GKV által irányított vállalkozás, nem magyarázza meg annak indokát, hogy a bírságot miért nem az utóbbira, hanem kizárólag rá szabták ki.

58      A Knauf azt állítja, hogy ellentmond egymásnak egyrészről a megtámadott ítélet 357. pontjában szereplő azon állítás, amely szerint ő hangolja össze a Knauf-csoport működési tevékenységeit a releváns piacon, másrészről pedig az említett ítélet 337. pontjában szereplő azon állítás, amelynek értelmében „nem áll olyan jogi személy [a Knauf-csoport] élén, amelynek a csoport tevékenységének összehangolásáért felelős személyként betudhatók lennének a csoportot alkotó különböző társaságok által elkövetett jogsértések”.

59      Végül a fellebbező bírálja a megtámadott ítélet 359. és 360. pontját, amelyek szerint a közigazgatási eljárás során annak terhe mellett kellett volna válaszolnia arra a következtetésre, amely szerint a Knauf-csoportba tartozó többi vállalkozással együtt egy gazdasági egységet alkotott, hogy azt az Elsőfokú Bíróság előtt többé nem teheti meg. Álláspontja szerint az ilyen következtetés sérti az in dubio pro reo elvét.

60      A Bizottság a fellebbező által a fellebbezés alátámasztására felhozott harmadik jogalap keretében előterjesztett valamennyi érvet vitatja arra hivatkozva, hogy az Elsőfokú Bíróság által a gazdasági egység fennállása kapcsán tett megállapítások nem tartalmaznak jogi tévedést.

 A Bíróság álláspontja

61      Elsőként az Elsőfokú Bíróság objektivitásának és pártatlanságának állítólagos hiányára alapított azon kifogást illetően, hogy a megtámadott ítélet 348. pontjában megállapította, miszerint a GKV leányvállalatai hasznot húztak a szóban forgó jogsértésből, emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság a fellebbezési eljárás során nem rendelkezik hatáskörrel sem a tényállás megállapítására, sem – főszabály szerint – az Elsőfokú Bíróság által az e tényállás alátámasztására elfogadott bizonyítékok megvizsgálására. Az Elsőfokú Bíróság elé terjesztett tények és bizonyítékok mérlegelése tehát, eltekintve e bizonyítékok elferdítésének esetétől, nem minősül a Bíróság felülvizsgálata alá tartozó jogkérdésnek (a C‑322/07. P., C‑327/07. P. és C‑328/07. P. sz., Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 3‑án hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 52. pontja, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

62      Mivel a fellebbező nem hivatkozott azon bizonyítékok elferdítésére, amelyekre az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 348. pontjában szereplő azon megállapítása megtétele érdekében támaszkodott, amely szerint a GKV leányvállalatai hasznot húztak a szóban forgó jogsértésből, kifogása valójában arra irányul, hogy elérje ezen tények újbóli megvizsgálását, ami nem tartozik a Bíróság hatáskörébe. Következésképpen e kifogást – mint megalapozatlant – el kell utasítani.

63      Másodszor a 17. rendelet 15. cikkének megsértésére alapított jogalapot illetően rá kell mutatni, hogy a Knauf vitatja mind az Elsőfokú Bíróság azon következtetését, amely szerint egyrészről a GKV és leányvállalatai, másrészről pedig a fellebbező versenyjogi értelemben gazdasági egységet alkotnak, mind pedig azt, amely szerint az utóbbi vállalkozás felelős a Knauf-csoport tevékenységéért.

64      A gazdasági egység fennállásának kérdését illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós versenyjog a vállalkozások tevékenységeire vonatkozik, és a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül azok jogállásától és finanszírozási módjától. A vállalkozás fogalmát ezen összefüggésben úgy kell értelmezni, mint amely gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll (a C‑97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. december 10‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 54. és 55. pontja, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

65      A gazdasági egység fennállására egybevágó adatok csoportjából is lehet következtetni, még abban az esetben is, ha – elszigetelten vizsgálva – ezen adatok egyike sem elegendő az ilyen egység fennállásának bizonyításához.

66      A jelen ügyben az Elsőfokú Bíróság adatok összessége alapján állapította meg a gazdasági egység fennállását. Ennek megfelelően a megtámadott ítélet 344. pontjában először is kimondta, hogy a fellebbezőnek, valamint a Knauf család tulajdonában álló többi társaságnak, többek között a GKV‑nak a tagjai ugyanazon személyek, azaz az említett család 21 természetes személy tagja és egy társaság, amelyet e család további négy tagja alkot.

67      Másodszor az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 345. pontjában rámutatott, hogy a Knauf ügyvezetését ellátó két tag, B. és C. a Knauf-csoportba tartozó összes többi vállalkozásnak is ügyvezető tagjai.

68      Harmadszor, miközben a megtámadott ítélet 347. pontjában megállapította, hogy a GKV több a gipszlemezek piacán tevékenységet folytató és a Knauf család ellenőrzése alatt álló vállalkozásban rendelkezik részesedéssel, az Elsőfokú Bíróság az említett ítélet 348. pontjában hangsúlyozta, hogy e vállalkozás csupán – személyzettel nem rendelkező – holdingtársaság, amely a tulajdonosait képező 22 tag számára irányítja a tulajdonában álló befektetési társaságokat, és a fellebbező ügyvezetőitől és helyiségeitől függ.

69      Negyedszer az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 349. pontjában figyelembe vette a családi szerződést, amely 1. cikkének (2) bekezdése kimondja, hogy célja a Knauf-csoportba tartozó vállalkozások egységes irányításának és ügyvezetésének biztosítása. Ugyanezen cikk (3) és (4) bekezdése szerint az említett szerződésnek szintén célja egyrészről a társasági jogok egységes és összpontosított gyakorlásának a csoport egészén belül történő biztosítása, másrészről pedig a társaság irányítására, ügyvezetésére, szervezésére és jogi formájára vonatkozó döntések elfogadása oly módon, hogy azokat egyetlen vagy kisszámú tag ne akadályozhassa meg. Az említett szerződés 2. cikkének megfelelően e társaságok között a Knauf és a GKV is szerepelt.

70      Ötödször az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 346. pontjában megállapította, hogy a fellebbezőnek a szóban forgó jogsértés keretében közölt értékesítési adatai a Knauf csoportnak a gipszlemezek piacán tevékenykedő valamennyi vállalkozására vonatkoztak, és semmilyen bizonyítékból nem következik, hogy B. és C. nem képviselték e csoportot a jogsértés különböző megnyilvánulási keretében.

71      Végül a megtámadott ítélet 347. pontjából következik, hogy a fellebbező a Bizottság általi, a 17. rendelet 11. cikke szerinti információkérésre adott 2002. szeptember 19‑i válaszában – anélkül, hogy ezt a Bizottság kérte volna – maga közölte a Knauf-csoport teljes forgalmára vonatkozó adatokat.

72      A fenti adatok alapján az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 350. pontjában joggal vonhatta le azt a következtetést, hogy a Knauf családhoz tartozó vállalkozások gazdasági egységet alkotnak.

73      A Knauf által kifejezetten említett azon körülményt illetően, hogy mind ő, mind a GKV 22 tag tulajdonában van, amelyek közül egyik sem rendelkezik a részesedések vagy a szavazati jogok többségével, ami változó többségi viszonyok kialakítását teszi lehetővé a Knauf-csoportba tartozó különböző vállalkozásokban, rá kell mutatni, hogy az Elsőfokú Bíróság azt a körülményt, hogy e vállalkozások mindegyike ugyanazon 22 tag tulajdonában áll, akik egyébiránt a Knauf család tagjai, csupán az egyik olyan elemként vette figyelembe, mint amely alkalmas lehet a gazdasági egység fennállásának bizonyítására. Egyébiránt a vállalkozáscsoporton belüli változó többségi viszonyok létrehozásának lehetősége önmagában nem zárja ki az egyetlen gazdasági egység fennállását.

74      A Knauf állításával ellentétben az Elsőfokú Bíróság a Bíróság fent hivatkozott Cour Aristrain kontra Bizottság ügyben hozott ítéletét sem hagyta figyelmen kívül. Az említett ítélet 99. pontjában a Bíróság ugyanis kimondta, hogy pusztán az a tény, hogy két eltérő gazdasági társaság törzstőkéje ugyanazon személy vagy család tulajdonában van, önmagában nem elegendő az e két társaság közötti gazdasági egység fennállásának bizonyításához. Márpedig, ahogyan az előző pontban szerepel, a gazdasági egység fennállására vonatkozó következtetése levonása érdekében az Elsőfokú Bíróság nem kizárólag arra a körülményre alapította álláspontját, hogy a Knauf-csoportba tartozó vállalkozások ugyanazon család tulajdonában vannak.

75      A Knauf az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítélet 349. pontjában hivatkozott családi szerződés relevanciáját is vitatja. Álláspontja szerint e szerződés célja kizárólag annak lehetővé tétele, hogy a Knauf-csoportba tartozó vállalkozások tőkéjét alkotó részesedések a Knauf család tagjainak tulajdonában maradjanak. Ezenfelül célja annak megakadályozása, hogy e vállalkozásokat bizonyos tagok vagy tagok csoportjai irányítsák.

76      Még annak feltételezése esetén is, hogy az említett családi szerződés ténylegesen az előző pontban említettekhez hasonló célokat követ, rá kell mutatni, hogy a fellebbező nem vitatja, hogy e szerződésnek az 1. cikkének (2) bekezdésében kifejezetten kimondott célja „a Knauf vállalkozások egységes irányításának és ügyvezetésének biztosítása”.

77      A fellebbező ezenkívül úgy véli, hogy azon körülmény, miszerint B. és C. a Knauf-csoportba tartozó valamennyi vállalkozásban ügyvezetői minőséggel rendelkeznek, a gazdasági egység fennállása szempontjából irreleváns, mivel e körülmény nem zárja ki, hogy az említett csoport különböző vállalkozásai versenyjogi értelemben önállóak legyenek. Az a tény azonban, hogy az említett vállalkozásokat ugyanazon két tag irányítja, ténylegesen lehetővé teszi azoknak a családi szerződés 1. cikkének (2) bekezdése értelmében vett egységes irányításának és ügyvezetésének biztosítását.

78      A Knauf-csoportba tartozó, a gipszlemezek piacán tevékenykedő valamennyi vállalkozás értékesítési számadatainak a jogsértés keretében megvalósuló cseréjét illetően hangsúlyozni kell, hogy a fellebbező állításával ellentétben e körülmény olyan kiegészítő bizonyíték, amely azt jelzi, hogy e vállalkozások – legalábbis a jogsértés során – közös érdekkel rendelkező gazdasági egységként jártak el.

79      Azon állítás, amely szerint az Elsőfokú Bíróság megsértette az in dubio pro reo elvét azzal, hogy a megtámadott ítélet 346. pontjában úgy ítélte, hogy egyik iratból sem következik, hogy B. és C. a jogsértés keretében nem képviselte a Knauf-csoportot, nem fogadható el. Az Elsőfokú Bíróság említett 346. pontban ugyanis egyszerűen azt állapította meg, hogy a hozzá benyújtott bizonyítékok azt mutatják, hogy B. és C. a jogsértés keretében szerepet játszott e csoport képviseletében, és nem terjesztettek elé olyan iratot, amely bizonyítaná, hogy nem ez a helyzet állt fenn.

80      E tekintetben fontos emlékeztetni a Bíróság ítélkezési gyakorlatára, amely szerint a bizonyítási teher arra a félre vagy hatóságra hárul, amely a versenyszabályok megsértését állítja, és a jogsértés megállapításával szemben valamely védekezési jogalapra hivatkozó vállalkozás vagy vállalkozások társulásának kötelessége annak bizonyítása, hogy e védekezési jogalap alkalmazásának feltételei teljesülnek, oly módon, hogy az említett hatóságnak más bizonyítékokhoz kell folyamodnia. Ily módon, még ha ezen elvek alapján a bizonyítási teher vagy a Bizottságra, vagy az érintett társaságra vagy társulásra is hárul, az egyik fél által felhozott ténybeli elemek arra kötelezhetik a másik felet, hogy magyarázattal vagy igazolással szolgáljon, amelynek hiányában levonható az a következtetés, hogy a bizonyítási tehernek eleget tettek (lásd a fent hivatkozott Aalborg Portland és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 78. és 79. pontját).

81      A Knauf azt is állítja, hogy azon ítéletek közül, amelyekre az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet meghozatala érdekében támaszkodott, egyesek nem relevánsak.

82      A Bíróság fent hivatkozott Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben hozott ítéletét illetően rá kell mutatni, hogy az Elsőfokú Bíróság nem a gazdasági egység fennállásának megállapítása érdekében hivatkozott rá. Ezenfelül az a körülmény, hogy a jelen jogvitában – az említett ítélet alapjául szolgáló ügy tényállásával ellentétben – nem az anyavállalat 100%‑os tulajdonában álló leányvállalatról van szó, nem zárja ki a versenyjogi értelemben vett gazdasági egység esetleges fennállását.

83      A fent hivatkozott Minoan Lines kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet illetően hangsúlyozni kell, az Elsőfokú Bíróság arra csupán viszonyítási elemként hivatkozott a versenyjog területén általánosan alkalmazandó megfontolások alátámasztására, anélkül hogy bármilyen analógiát állított volna fel az említett ítélet alapjául szolgáló ügy különös körülményei és a jelen ügy körülményei között.

84      Az Elsőfokú Bíróság ugyanis a megtámadott ítélet 350., 351. és 355. pontjában az állandó ítélkezési gyakorlatra hivatkozva emlékeztetett arra, hogy a vállalkozás fogalmát a versenyjogban úgy kell értelmezni, mint amely a szóban forgó megállapodás szempontjából gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból ez az egység több természetes vagy jogi személyből áll, és e gazdasági egység meghatározott hosszú távú gazdasági célt követő személyi, materiális és immateriális összetevők egységes szervezete, amely hozzájárulhat az EK 81. cikk (1) bekezdésében foglalt jogsértés elkövetéséhez. Az Elsőfokú Bíróság azt is megállapította, hogy amennyiben valamely vállalkozáscsoport egyetlen vállalkozást alkot, a Bizottság a csoport által a jogsértés keretében folytatott tevékenységért felelős társaságnak betudhatja az említett vállalkozás által elkövetett jogsértésért való felelősséget, és bírságot szabhat ki rá.

85      Ugyanez érvényes az Elsőfokú Bíróság fent hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélete esetében is, mivel a megtámadott ítélet 343. pontjából következik, hogy az Elsőfokú Bíróság ezen ítéletre csak példaként hivatkozott annak szemléltetésére, hogy a gazdasági egység fennállásának megítélése szempontjából milyen relevanciával bírnak egyes ténybeli elemek, különösen például a csoporthoz tartozó vállalkozások irányító szerveiben meglévő kulcsfunkciók ugyanazon személy általi betöltése, valamint az a tény, hogy az igazgatók összejövetelei során e személy képviselte a különböző vállalkozásokat, és hogy az utóbbiak számára a kartell keretében egyetlen kvótát ítéltek oda.

86      A fenti megállapításokból következik, hogy az Elsőfokú Bíróság nem követett el jogi tévedést annak kimondásakor, hogy a Knauf családhoz tartozó vállalkozások egy gazdasági egységet alkotnak.

87      A fellebbezőnek a Knauf-csoportban betöltött szerepét illetően az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 358. pontjában megállapította, hogy a közigazgatási eljárás során a Bizottság egyedüli tárgyalófeleként jelent meg, és e minőségét az említett eljárás során soha nem vitatta. Ugyanazon ítélet 359. pontjában az Elsőfokú Bíróság rámutatott, hogy jóllehet úgy tűnt, hogy a Bizottság a kifogásközlésben úgy vélte, hogy a jogsértés az egész Knauf-csoportot érintette, és hogy az említett kifogásközlésben szereplő információk alapján a fellebbező nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy ő lehet a Bizottság végleges határozatának címzettje, az utóbbira mégis anélkül válaszolt, hogy kétségbe vonta volna az említett csoport által a jogsértés keretében folytatott magatartásért felelős társaságként betöltött szerepét.

88      Az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 360. pontjában azt a következtetést vonta le, hogy hasonló helyzetben a fellebbező kötelessége a közigazgatási eljárás során válaszolni – annak terhe mellett, hogy azt többé nem teheti meg –, és bizonyítani, hogy a Bizottság által állított körülmények ellenére a Knauf-csoportba tartozó vállalkozások által elkövetett jogsértés nem tudható be neki.

89      E tekintetben rá kell mutatni – ahogyan arra a fellebbező joggal hivatkozik –, hogy az EK 81. és EK 82. cikk alkalmazása kapcsán az uniós jog egyik rendelkezése sem írja elő a kifogásközlés címzettje számára, hogy a közigazgatási eljárás során annak terhe mellett válaszoljon az abban szereplő különböző ténybeli és jogi elemekre, hogy azt a bírósági eljárás szakaszában utólag többé nem teheti meg.

90       Ugyanis, jóllehet a ténybeli vagy jogi körülményeknek valamely vállalkozás által – a Bizottság előtt folyamatban lévő közigazgatási eljárás során – történő kifejezett vagy hallgatólagos elismerése kiegészítő bizonyítéknak minősülhet a kereset megalapozottságának megítélése során, nem korlátozhatja magának az Elsőfokú Bíróság előtti keresetindítás jogának gyakorlását, amellyel a természetes vagy jogi személyek az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése alapján rendelkeznek.

91      A kifejezetten e célból előírt jogalap hiányában az ilyen korlátozás ellentétes a jogszerűség és a védelemhez való jog tiszteletben tartásának alapelvével. Végül meg kell állapítani, hogy a hatékony jogorvoslathoz és a pártatlan bírósághoz való jogot az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke biztosítja, amely az EUSZ 6. cikkének (1) bekezdése alapján ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések. E charta 52. cikkének (1) bekezdése szerint az abban elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által korlátozható.

92      Következésképpen annak kimondásával, hogy a Knaufnak a közigazgatási eljárás során annak terhe mellett kellett reagálnia, hogy azt az uniós bíróságok előtt többé nem teheti meg, az Elsőfokú Bíróság jogi tévedést követett el.

93      Ennélfogva, egyrészről a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni annyiban, amennyiben az Elsőfokú Bíróság az említett ítélet 362. pontjában kimondta, hogy a fellebbező a Knauf-csoportnak a jogsértés keretében folytatott tevékenységéért felelős vállalkozás, másrészről ezt meghaladóan a fellebbezést el kell utasítani.

 Az Elsőfokú Bíróság előtt előterjesztett, a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról

94      A Bíróság alapokmánya 61. cikkének megfelelően, ha a fellebbezés megalapozott, a Bíróság az Elsőfokú Bíróság határozatát hatályon kívül helyezi. Ha a per állása megengedi, az ügyet maga a Bíróság is érdemben eldöntheti. A jelen ügyben ez a helyzet valósul meg.

95      A fellebbezőnek a Knauf-csoporton belül betöltött szerepét illetően meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság értékelési hibát követett‑e el azzal, hogy egyedül őt tekintette felelősnek az azon társaságok tevékenységéért, amelyek az említett csoportba tartoznak, és amely csoport egésze a jelen ítélet 86. pontjában szereplő megállapítás szerint gazdasági egységet alkot.

96      A fellebbező által az Elsőfokú Bíróság írásbeli kérdésére válaszul benyújtott vállalati szervezeti vázlatból következik, hogy 2001‑ben az említett csoport élén három vállalkozás, azaz a fellebbező, a GKV és a Knauf Fiber Glass GmbH állt. Mindazonáltal az utóbbi – amely tevékenységének központja az Egyesült Államokban található – nem folytatott tevékenységet a gipszlemezek piacán.

97      Ugyanezen vállalati szervezeti vázlatból kitűnik, hogy hozzávetőleg tíz vállalkozás van közvetlenül vagy közvetetten a GKV tulajdonában, amelyek közül többen tevékenykednek az említett piacon.

98      Ellenőrizni kell tehát, hogy a Bizottság alappal tudta‑e be a Knaufnak, és nem a GKV‑nak a szóban forgó jogsértésért fennálló felelősséget.

99      Ez a helyzet áll elő, ha az utóbbi nem önálló módon határozta meg a szóban forgó piacon tanúsított magatartását.

100    Annak megállapítása érdekében, hogy valamely társaság önálló módon határozza‑e meg piaci magatartását, figyelembe kell venni az említett vállalkozás és az ugyanazon csoporthoz tartozó – a csoport cselekményeiért felelősnek tekintett – másik vállalkozás közötti valamennyi releváns gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatot is, amelyek az adott esettől függően változhatnak, ezért nem képezhetik kimerítő felsorolás tárgyát (lásd analógia útján a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74. pontját).

101    A jelen ügyben kétségtelen, hogy a GKV csupán – személyzettel nem rendelkező – holdingtársaság, amely a tulajdonosait képező 22 tag számára irányítja a tulajdonában álló befektetési társaságokat; e megállapítást a Knauf nem cáfolta.

102    Másodsorban a vitatott határozat 497. pontjából következik, hogy a GKV mind helyiségei, mind személyzete szempontjából – legalábbis részben – a Knauftól függ, e megállapítást a fellebbező sem vitatta.

103    Harmadsorban kétségtelen, hogy a Knauf-csoportnak a Knauf a szóban forgó piacon tevékenykedő egyetlen olyan vállalkozása, amelyet nem a GKV irányít.

104    Negyedsorban a Knauf-csoportnál a Bizottság által az ellenőrzések során lefoglalt dokumentumok többségét a fellebbező fejlécével ellátott, és annak adatait tartalmazó levélpapírra írták. Még annak feltételezése esetén is, hogy e vállalkozás alappal állítja – ahogyan azt fellebbezése keretében teszi –, hogy e dokumentumokat véletlenszerűen fénymásolták le, vagy szándékosan választották ki a Bizottságnak az ellenőrzésért felelős tisztviselői, nem csatolt az ügy irataihoz olyan bizonyítékot, amely alkalmas lenne ezen állítás alátámasztására.

105    Ötödsorban a jelen ítélet 96. pontjában említett vállalati szervezeti vázlat szerint a Knauf-csoportnak a gipszlemezek piacán tevékenykedő vállalkozásai közül a fellebbező messze a legnagyobb releváns forgalommal rendelkező vállalkozás. E körülmény jelzi, hogy az utóbbi a csoporton belül, de legalábbis az említett piac vonatkozásában döntő jelentőséggel bír.

106    A fenti megállapításokból következik, hogy a GKV valójában nem önállóan határozza meg az említett piacon tanúsított magatartását, hanem e tekintetben a Knauftól függ.

107    Az utóbbi állításával ellentétben az a körülmény, hogy a Knauf-csoport élén nem egyetlen jogi személy áll, nem akadálya annak, hogy a fellebbezőt az említett csoport tevékenységéért felelősségre vonják.

108    Valamely vállalkozáscsoport sajátos jogi szerkezete – amelyet az jellemez, hogy nem egyetlen jogi személy áll a csoport élén – ugyanis nem meghatározó, amennyiben e szerkezet nem tükrözi az említett csoport tényleges működését és valós szervezetét.

109    Következésképpen a fellebbező és a GKV közötti alárendeltségi jogviszony hiánya nem kérdőjelezheti meg azt a következtetést, amely szerint e két vállalkozás közül az előbbit kell felelősnek tekinteni a Knauf-csoport cselekményeiért, mivel kétségtelen, hogy a GKV valójában nem önálló módon határozza meg a gipszlemezek piacán tanúsított magatartását.

110    A fentiekből következik, hogy a Bizottság nem követett el értékelési hibát, amikor úgy ítélte, hogy a fellebbezőt a Knauf-csoport cselekményeinek összességéért felelősnek kell tekinteni.

111    Ennélfogva a fellebbező által az Elsőfokú Bíróság előtt előterjesztett, a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított negyedik jogalapot el kell utasítani.

 A költségekről

112    Az eljárási szabályzat 122. cikkének első bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozott, és a Bíróság maga hoz a jogvita kapcsán végleges határozatot, a Bíróság határoz a költségekről.

113    Az említett szabályzat 118. cikke alapján a fellebbezési eljárásra alkalmazandó 69. cikkének 2. §‑a szerint a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen szabályzat 69. cikke 3. §‑ának első bekezdése értelmében azonban a Bíróság határozhat úgy, hogy részleges pernyertesség esetén mindegyik fél maga viselje saját költségeit.

114    A jelen ügyben, mivel a Knauf és a Bizottság a fellebbezési eljárás keretében előterjesztett kérelmeik vonatkozásában részlegesen pervesztes lett, úgy kell határozni, hogy mindegyikük maga viselje az eljárás jelen szakaszában felmerült költségeit.

115    Ezzel szemben, mivel a Knauf által előterjesztett megsemmisítés iránti kereset elutasításra került, helyben kell hagyni a megtámadott ítélet rendelkező részének 2. pontját annyiban, amennyiben az elsőfokú eljárásban felmerült költségekre vonatkozik.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

1)      A Bíróság az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága T‑52/03. sz., Knauf Gips kontra Bizottság ügyben 2008. július 8‑án hozott ítéletét hatályon kívül helyezi annyiban, amennyiben a Knauf Gips KG‑nak tudja be a Knauf csoportot alkotó vállalkozások által elkövetett jogsértésekért fennálló felelősséget.

2)      A Bíróság a fellebbezést ezt meghaladó részében elutasítja.

3)      A Bíróság a Knauf Gips KG által az EK 81. cikknek a BPB plc, a Gebrüder Knauf Westdeutsche Gipswerke KG, a Société Lafarge SA és a Gyproc Benelux NV vállalkozásokkal szembeni alkalmazásáról szóló, 2002. november 27‑i 2005/471/EK bizottsági határozat (COMP/E‑1/37.152. sz. – „gipszlemez”‑ügy) megsemmisítése iránti kérelmet elutasítja.

4)      Minden fél maga viseli a jelen eljárásban felmerült költségeit, és a továbbiakban is a Knauf Gips KG viseli az elsőfokú eljárásban felmerült valamennyi költséget.

Aláírások

---

* Az eljárás nyelve: német.