–

a magyar kormány képviseletében Fehér M. Z., Kissné Berta R., meghatalmazotti minőségben,

–

a holland kormány képviseletében M. K. Bulterman és J. Hoogveld, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében M. Wasmeier és I. Zaloguin, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, 2012. május 22‑i 2012/13/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2012. L 142., 1. o.; helyesbítés: HL 2019. L 39., 28. o.), a büntetőeljárás során és az európai elfogatóparancshoz kapcsolódó eljárásokban ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogról, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogról és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogról szóló, 2013. október 22‑i 2013/48/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2013. L 294., 1. o.), az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikkének, valamint a jogszerűség és a hatékony érvényesülés elvének értelmezésére irányul.

2

E kérelmet az AB ellen – egy motozás során a birtokában talált, ezt követően pedig lefoglalt – tiltott szerek birtoklása miatt indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő.

3

A 2012/13 irányelv (14) és (36) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

[…]

4

Ezen irányelv „Tárgy” című 1. cikke a következőképpen fogalmaz:

„Ez az irányelv a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak a büntetőeljárás során az őket megillető jogokra és az ellenük szóló vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogával kapcsolatos szabályokat állapítja meg. Ez az irányelv emellett az európai elfogatóparancs hatálya alá tartozó személyeknek a jogaikra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogával kapcsolatos szabályokat is megállapít.”

5

Az említett irányelv „Hatály” című 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai az érintett személy tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, az eljárás befejezéséig, ami annak a kérdésnek a végleges eldöntését jelenti, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, ideértve – adott esetben – a büntetés kiszabását és az esetleges jogorvoslatról való döntést is.”

6

Ezen irányelvnek „A jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog” című 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak legalább a következő, a nemzeti jog szerint alkalmazandó eljárási jogokról haladéktalanul tájékoztatást kapjanak e jogaik eredményes gyakorlásának lehetővé tétele érdekében:

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás nyújtására szóban vagy írásban, egyszerű és közérthető nyelven kerüljön sor, figyelembe véve a kiszolgáltatott gyanúsítottak és kiszolgáltatott vádlottak speciális igényeit.”

7

A 2012/13 irányelv „Ellenőrzés és jogorvoslatok” című 8. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak számára a 3–6. cikknek megfelelően nyújtott tájékoztatást az érintett tagállam nemzeti jogában meghatározott jegyzőkönyvezési eljárással feljegyezzék.

(2)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek joga legyen ahhoz, hogy a nemzeti jog eljárásaival összhangban jogorvoslattal élhessenek, ha az illetékes hatóságok elmulasztják vagy megtagadják az ezen irányelv szerinti tájékoztatást.”

8

A 2013/48 irányelv (12), (20) és (50) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

[…]

[…]

9

Ezen irányelv „Tárgy” című 1. cikke értelmében:

„Ez az irányelv minimumszabályokat állapít meg a büntetőeljárás, illetve a [2002/584] kerethatározat szerinti eljárás […] során a gyanúsítottakat és a vádlottakat megillető, ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra, valamint valamely harmadik félnek a szabadságelvonásról történő tájékoztatásához való jogra és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogra vonatkozóan.”

10

Az említett irányelv „Hatály” című 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell a büntetőeljárás során a gyanúsítottakra és vádlottakra alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomásukra hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e. Ez az irányelv az eljárás befejezéséig alkalmazandó, azaz annak végső megállapításáig, hogy a gyanúsított vagy a vádlott elkövette‑e a bűncselekményt, beleértve adott esetben a büntetéskiszabást és a fellebbezés elbírálását is.”

11

Ugyanezen irányelv 3. cikke a következőképpen szól:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak ügyvédi segítséget vehessenek igénybe abban az időpontban és olyan módon, hogy az érintett személy a gyakorlatban hatékonyan érvényesíthesse a védelemhez való jogát.

(2)   A gyanúsított vagy vádlott számára indokolatlan késedelem nélkül kell biztosítani az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot. A gyanúsított vagy vádlott számára minden esetben biztosítani kell az ügyvédi segítség igénybevételének lehetőségét az alábbi időpontok közül a legkorábbiban:

[…]

(3)   Az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a következőket foglalja magában:

[…]

(6)   Rendkívüli körülmények esetén, és kizárólag csak a tárgyalást megelőző szakaszban a tagállamok indokolt mértékben ideiglenesen eltérhetnek a (3) bekezdésben foglalt jogok alkalmazásától, amennyiben azt az eset egyedi körülményeinek fényében az alábbi nyomós okok egyike támasztja alá:

[…]

12

A 2013/48 irányelv „Jogorvoslat” című 12. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok biztosítják, hogy a büntetőeljárás alatt álló gyanúsítottak és vádlottak, valamint az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos eljárások alatt álló keresett személyek a nemzeti jog szerint hatékony jogorvoslati joggal rendelkezzenek az ezen irányelv szerinti jogaik megsértése esetén.

(2)   A bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó nemzeti szabályok és rendszerek sérelme nélkül a tagállamok gondoskodnak a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartásáról, amikor a büntetőeljárások során mérlegelik a gyanúsított vagy a vádlott által az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogának megsértésével – illetve a 3. cikk (6) bekezdésének megfelelően e jogtól engedélyezett eltérés esetében – tett vallomásokat vagy így szerzett bizonyítékokat.”

13

A Nakazatelno protsesualen kodeks (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv, a DV 2005. október 28‑i 86. száma, a továbbiakban: büntetőeljárásról szóló törvénykönyv) alapügyben alkalmazandó változatának 54. cikke szerint vádlottnak minősül az a személy, akit ilyen minőségben a jelen törvényben meghatározott feltételek mellett és az előírt eljárásnak megfelelően eljárás alá vontak.

14

Az büntetőeljárásról szóló törvénykönyvnek „A vádlott jogai” című 55. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A vádlottnak joga van a következőkhöz: megtudni, hogy milyen bűncselekmény miatt és milyen bizonyítékok alapján vonták eljárás alá ilyen minőségben; a váddal kapcsolatban vallomást tenni vagy ezt megtagadni; az iratokba betekinteni, a különleges nyomozási eszközökkel szerzett információkat is beleértve, valamint a szükséges kivonatokat beszerezni; bizonyítékokat előterjeszteni; a büntetőeljárásban részt venni; kérelmeket, észrevételeket és kifogásokat előterjeszteni; utoljára felszólalni; a jogait és jogos érdekeit sértő aktusokkal szemben jogorvoslattal élni; és védőt fogadni. A vádlottnak joga van ahhoz, hogy védője részt vegyen a közreműködését igénylő nyomozási és egyéb eljárási cselekményekben, kivéve, ha kifejezetten lemond erről. […]

(2)   A vádlottnak joga van ahhoz, hogy a védőjének kiválasztását megkönnyítő általános tájékoztatást kapjon. A vádlottnak joga van a védőjével való szabad kapcsolattartáshoz, a vele való négyszemközti találkozáshoz, ügyvédi segítség igénybevételéhez és költségmentességhez a kihallgatás és minden olyan eljárási cselekmény megkezdését megelőzően és során is, amelyben a vádlott közreműködik.

[…]”

15

Ugyanezen törvénykönyv „Motozás” című 164. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Valamely személlyel szemben a következő esetekben alkalmazható motozás a nyomozás során az illetékes elsőfokú bíróság vagy a cselekmény foganatosításának helye szerinti elsőfokú bíróság ezt elrendelő végzése nélkül:

(2)   A motozást azonos nemű személy végzi, és a motozás során csak azonos nemű személy lehet jelen.

(3)   A foganatosított nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvet haladéktalanul, de legkésőbb 24 órán belül a bíró elé kell terjeszteni jóváhagyás céljából.”

16

A büntetőeljárásról szóló törvénykönyvnek „A nyomozás megindítása” című 212. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A nyomozást az ügyész határozattal indítja meg.

(2)   Kutatás – ideértve a motozást –, házkutatás, lefoglalás és tanúkihallgatás foganatosítása esetén a nyomozás az első nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvvel indul meg, ha e nyomozási cselekmény azonnali foganatosítása az egyetlen lehetőség a bizonyítékok összegyűjtésére és biztosítására, valamint ha a 164. cikk szerinti kutatásra kerül sor.

(3)   A (2) bekezdés szerinti cselekményt foganatosító nyomozó hatóság haladéktalanul, de legkésőbb 24 órán belül tájékoztatja az ügyészt.”

17

Ugyanezen törvénykönyvnek „A vádlottá nyilvánítás – a határozat és annak ismertetése” című 219. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A nyomozó hatóság, amennyiben elegendő bizonyíték áll rendelkezésre valamely meghatározott személy közvádra üldözendő bűncselekmény elkövetésében való bűnösségére vonatkozóan, és nincs ok a büntetőeljárás megszüntetésére, jelentést tesz az ügyésznek, és határozattal vádlottá nyilvánítja e személyt.

(2)   A nyomozó hatóság az érintett személyt a vele szemben foganatosított első nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvvel is vádlottá nyilváníthatja, amiről jelentést tesz az ügyésznek.

(3)   A vádlottá nyilvánító határozatnak és a (2) bekezdés szerinti, a nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell:

[…]

(8)   Az (1)–(7) bekezdés szerinti kötelezettségeinek teljesítését megelőzően a nyomozó hatóság nem foganatosíthat olyan nyomozási cselekményeket, amelyekben a vádlott közreműködik.”

18

2022. február 8‑án a Rayonno upravlenye Lukovit (lukoviti körzeti rendőrkapitányság, Bulgária) három rendőrfelügyelője megállította és ellenőrizte az IJ által vezetett gépjárművet, amelyben AB és KL is tartózkodott.

19

Mielőtt a gépjármű vezetőjénél kábítószer‑fogyasztás megállapítására szolgáló tesztet végeztek volna, AB és KL közölte a rendőrfelügyelőkkel, hogy kábítószer van a birtokukban. Ezt az információt szóban továbbították a lukoviti körzeti rendőrkapitányság szolgálatban lévő nyomozójának, aki jegyzőkönyvet vett fel egy bűncselekmény elkövetésének szóbeli bejelentéséről.

20

Mivel a járművezetőnél végzett teszt pozitív eredményt adott, egy rendőrfelügyelő gépjármű‑ellenőrzést folytatott le.

21

Ezenkívül AB‑t a szolgálatban lévő nyomozó motozás alá vonta, amiről „sürgős esetekben utólagos bírói jóváhagyással foganatosított motozásra és lefoglalásra vonatkozó” jegyzőkönyvet vett fel. A motozás előzetes bírói engedély nélküli foganatosítását azzal indokolta, hogy „elegendő bizonyíték áll rendelkezésre jogszabály által tiltott tárgyak birtoklására vonatkozóan, amely bizonyítékokat a bűncselekmény szóbeli bejelentéséről készült jegyzőkönyv tartalmazza”.

22

E motozás során kábítószert találtak AB‑nál. Ezt követően a szolgálatban lévő nyomozó tájékoztatta a Rayonna prokuratura Lovech, teritorialno otdelenie Lukovit (lovecsi kerületi ügyészség, lukoviti kirendeltség, Bulgária) ügyészét e motozás eredményéről, valamint arról, hogy ennek foganatosítására a lukoviti körzeti rendőrkapitányság által indított, a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 212. cikke értelmében vett „nyomozás” keretében került sor.

23

A megindított nyomozás során a motozás foganatosítását követően AB‑t a rendőrkapitányságon tartott kihallgatás keretében írásbeli vallomás tételére kérték. AB ekkor kijelentette, hogy a nála talált anyag a személyes fogyasztására szolgáló kábítószer volt.

24

2022. február 9‑én a Rayonna prokuratura Lovech, teritorialno otdelenie Lukovit (lovecsi kerületi ügyészség, lukoviti kirendeltség) ügyésze a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 164. cikkének (3) bekezdése alapján az AB esetében foganatosított motozásról és az ezt követő lefoglalásról készült jegyzőkönyv jóváhagyása iránti kérelmet terjesztett a Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság, Bulgária) elé. Az alapeljárás a motozás és a lefoglalás utólagos bírói jóváhagyása iránti kérelemre vonatkozik.

25

A kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azt illetően, hogy a büntetőeljárás nyomozási szakaszában bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések nemzeti jogban előírt bírósági felülvizsgálata a gyanúsítottak és a vádlottak jogai tiszteletben tartásának a 2012/13 és a 2013/48 irányelv által előírt megfelelő biztosítékát jelenti‑e.

26

Közelebbről, először is e bíróság jelzi, hogy nem létezik olyan egyértelmű nemzeti jogszabályi rendelkezés, amely meghatározná a nyomozás során bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések bírósági felülvizsgálatának terjedelmét, és hogy a nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint a kutatás, a motozás és a lefoglalás felülvizsgálata ezek alaki jogszerűségére korlátozódik. E tekintetben emlékeztet arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága több alkalommal elmarasztalta a Bolgár Köztársaságot az EJEE 3. és 8. cikkének megsértése miatt.

27

Ezt követően a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a bolgár jog nem ismeri a „gyanúsított” említett irányelv szerinti fogalmát, csupán a „vádlott” fogalmát. A „vádlotti” minőség az ügyészség vagy a nyomozó hatóságok aktusának eredményeként jön létre. Azonban a rendőrség és az ügyészség bevett gyakorlata, hogy halogatják a „vádlottá” nyilvánítás időpontját, és ezáltal gyakorlatilag megkerülik a gyanúsítottak jogainak tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségeket.

28

Végül, a szakirodalomból és a nemzeti ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság még akkor sem vizsgálhatja felül valamely személy vádlottá nyilvánítását, ha meg van győződve arról, hogy nem tartották tiszteletben az érintett személy védelemhez való jogát, mivel ez sértené az ügyészség alkotmányban rögzített vádemelési előjogait. Ilyen esetben a nyomozás során foganatosított kényszerintézkedéseket felülvizsgáló bíróság csak elfogadhatja a nyomozási cselekményt, ha azt sürgető körülmények között végezték, még akkor is, ha ez a védelemhez való jog megsértését jelenti.

29

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy még ha a nemzeti jog nem is ismeri a „gyanúsított” fogalmát, a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 219. cikkének (2) bekezdése főszabály szerint védelemhez való jogot biztosíthat az olyan személyek számára, akiknek bűnösségére vonatkozóan nem áll ugyan rendelkezésre elegendő bizonyíték, de akik nyomozási cselekmények foganatosításánál való közreműködésük szükségessége miatt „vádlotti” jogállást kapnak, és ezáltal megilletik őket a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 55. cikke szerinti jogok, amelyek megfelelnek a 2012/13 és a 2013/48 irányelv követelményeinek.

30

Ez az eljárási rendelkezés azonban nem világos. Ezenkívül azt kétértelmű, illetve ellentmondásos módon alkalmazzák, vagy akár egyáltalán nem alkalmazzák. Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság szerint kétségtelen, hogy a jelen ügyben AB – a helyzetének nemzeti jogi minősítésétől függetlenül – az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatában értelmezett EJEE értelmében vett „bűncselekmény vádlottja” jogállással rendelkezik. Mindemellett a nemzeti jog értelmében valamely személyt csak akkor illeti meg a védelemhez való jog, ha „vádlottá” nyilvánították, ami az ügyész felügyelete alatt nyomozást folytató hatóság szándékától függ.

31

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a jogokról való tájékoztatás és az ügyvédi segítség igénybevétele biztosításának elmulasztása e legkorábbi szakaszban olyan nem orvosolható eljárási hibának minősül, amely a további büntetőeljárás egészének méltányos és tisztességes jellegét veszélyeztetheti.

32

E körülmények között a Rayonen sad Lukovit (lukoviti kerületi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

33

Az együttesen vizsgálandó első és második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2012/13 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését és a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, ezek az irányelvek alkalmazandók egy olyan helyzetre, amelyben egy személlyel szemben – akivel kapcsolatban tiltott szerek birtoklására vonatkozó információk állnak rendelkezésre – motozást és e szerek tekintetében lefoglalást foganatosítanak, mindamellett hogy a nemzeti jog nem ismeri a „gyanúsított” ezen irányelvek értelmében vett fogalmát, és az érintett személyt nem nyilvánították „vádlottá” hivatalos értesítés útján.

34

A 2012/13 és a 2013/48 irányelvnek egyaránt közös célja a büntetőeljárás során a gyanúsítottak és a vádlottak bizonyos jogaival kapcsolatos minimumszabályok meghatározása. A 2012/13 irányelv konkrétabban a jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogra, míg a 2013/48 irányelv az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra, harmadik félnek a szabadságelvonáskor történő tájékoztatásához való jogra és a szabadságelvonás ideje alatt harmadik felekkel és a konzuli hatóságokkal való kommunikációhoz való jogra vonatkozik. Ezenkívül ezen irányelvek preambulumbekezdéseiből kitűnik, hogy különösen a Charta 47. és 48. cikkében meghatározott jogokon alapulnak, és céljuk e jogok érvényesítése a büntetőeljárás gyanúsítottjai vagy vádlottjai tekintetében (lásd ebben az értelemben: 2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet, C‑467/18, EU:C:2019:765, 36. és 37. pont).

35

A 2012/13 irányelv hatályát illetően a Bíróság már kimondta, hogy ezen irányelv 1. cikkéből és 2. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy ez az irányelv a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak a büntetőeljárás során az őket megillető jogokra és az ellenük felhozott vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogára vonatkozó szabályok megállapítására szorítkozik attól az időponttól kezdve, amikor a terheltet az illetékes hatóságok az érintett tudomására hozzák azt, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják (2022. szeptember 6‑iDelgaz Grid végzés, C‑95/22, EU:C:2022:697, 25. pont).

36

A 2103/48 irányelv hatályát illetően a 2. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy ezt az irányelvet attól az időponttól kezdve kell a büntetőeljárás során a gyanúsítottakra és vádlottakra alkalmazni, amikor valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomásukra hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják őket, függetlenül attól, hogy a szabadságuk elvonására sor kerül‑e.

37

E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy a 2013/48 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének szövege, különösen a „valamely tagállam illetékes hatóságai – hivatalos értesítés útján vagy más módon – tudomásukra hozzák” megfogalmazás arra utal, hogy ezen irányelv alkalmazhatóságához elegendő az érintett személy valamely tagállam illetékes hatósága általi tájékoztatása, amelyre sor kerülhet bármilyen módon (lásd ebben az értelemben: 2020. március 12‑iVW [Ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog a meg nem jelenés esetén] ítélet, C‑659/18, EU:C:2020:201, 25. és 26. pont).

38

Mivel a 2012/13 irányelv hatályát, illetve a 2013/48 irányelv hatályát csaknem azonos módon határozza meg az egyes irányelvek 2. cikkének (1) bekezdése, úgy kell tekinteni, hogy főszabály szerint egybecsengenek. Ez a megállapítás összhangban áll a két irányelv közös céljával, mégpedig a büntetőeljárás során a gyanúsítottakat vagy vádlottakat megillető jogok védelmének biztosítására irányuló céllal. Ebből következik, amint arra a főtanácsnok az indítványának 38. pontjában rámutatott, hogy a két irányelv közül a legutóbbi, vagyis a 2013/48 irányelv 2. cikkében szereplő azon további pontosítás, amely szerint a tájékoztatás történhet „hivatalos értesítés útján vagy más módon”, a 2012/13 irányelvre is alkalmazandónak tekinthető.

39

E megfontolásokból először is az következik, hogy ahhoz, hogy valamely helyzet ezen irányelvek hatálya alá tartozzon, két tényező teljesülése szükséges. Így egyrészt az szükséges, hogy az illetékes nemzeti hatóságok az érintett személyt bűncselekmény elkövetésével gyanúsítsák vagy vádolják, másrészt pedig az, hogy e hatóságok hivatalos értesítés útján vagy más módon ezt a tudomására hozzák.

40

A 2012/13 és a 2013/48 irányelv alkalmazása céljából tehát az említett hatóságoknak meg kell győződniük arról, hogy az érintett személy tudomást szerzett‑e arról, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják.

41

Másodszor meg kell jegyezni, hogy a nyomozás megfelelő lefolytatásának biztosítása érdekében az illetékes nemzeti hatóságoknak bizonyos mérlegelési mozgástérrel kell rendelkezniük annak megválasztása tekintetében, hogy mikor tájékoztatják az érintett személyt arról, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják, feltéve azonban, hogy ezen információ közlése nem túlzottan késedelmes, ami megakadályozná az érintett személyt abban, hogy hatékonyan gyakorolja a 2012/13 és a 2013/48 irányelv által védeni kívánt védelemhez való jogát.

42

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy az alapeljárás tárgya a Rayonna prokuratura Lovech, teritorialno otdelenie Lukovit (lovecsi kerületi ügyészség, lukoviti kirendeltség) ügyészének az AB‑val szemben foganatosított motozásnak és az ennek során megtalált tiltott szerek lefoglalásának utólagos jóváhagyása iránti kérelmére vonatkozik. A motozást azt követően rendelték el és foganatosították, hogy e személy a rendőrfelügyelők előtt elismerte, hogy ilyen szerek birtokában van.

43

Amennyiben egy személy – AB‑hez hasonlóan – ilyen típusú vallomást tesz rendőrök előtt, kiteszi magát annak, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják. Amikor e beismerés következményeként a rendőrfelügyelők foganatosítják az érintett személlyel szembeni motozást, és lefoglalják az általa a birtokában lévőként megjelölteket, e cselekmények egyrészt arra utalnak, hogy e személyt az illetékes hatóság ettől kezdve gyanúsítottként kezeli, másrészt hogy hallgatólagosan, de szükségszerűen tájékoztatták az említett személyt erről a gyanúról. Ilyen körülmények között úgy tűnik, hogy a 2012/13 és a 2013/48 irányelv alkalmazására vonatkozó két feltétel teljesül.

44

E tekintetben ezen irányelvek alkalmazása szempontjából nem tűnik relevánsnak egyrészt az a tény, hogy az érintett tagállam joga nem írja elő, hogy valamely személy „gyanúsított” jogállással rendelkezhet, másrészt pedig az, hogy AB‑t nem tájékoztatták hivatalos értesítés útján arról, hogy „vádlottnak” minősül. A 2012/13 és a 2013/48 irányelv hatályát ugyanis valamennyi tagállamban egységesen kell értelmezni, és az nem függhet attól, hogy ezen államok joga milyen eltérő értelmet tulajdonít a „gyanúsított” és a „vádlott” fogalmának, sem pedig attól, hogy ezek a jogállásokat e jogok szerint milyen feltételek mellett szerzik meg.

45

Következésképpen az első és a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2012/13 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését és a 2013/48 irányelv 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy ezek az irányelvek alkalmazandók egy olyan helyzetre, amelyben egy személlyel szemben – akivel kapcsolatban tiltott szerek birtoklására vonatkozó információk állnak rendelkezésre – motozást és e szerek tekintetében lefoglalást foganatosítanak. E tekintetben nem releváns az a tény, hogy a nemzeti jog nem ismeri a „gyanúsított” fogalmát, és hogy az említett személyt hivatalos értesítés útján nem tájékoztatták arról, hogy „vádlottnak” minősül.

46

A harmadik kérdést megelőzően vizsgálandó negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését és a 2013/48 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti ítélkezési gyakorlat, amely szerint a büntetőeljárás nyomozási szakaszában foganatosított motozásnak és tiltott szerek ennek következtében történő lefoglalásának – az alkalmazandó nemzeti jognak megfelelő – utólagos jóváhagyása iránti kérelem alapján eljáró bíróság nem rendelkezik hatáskörrel annak vizsgálatára, hogy a gyanúsítottnak vagy a vádlottnak az ezen irányelvek által biztosított jogait tiszteletben tartották‑e.

47

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy noha a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv 164. cikke (3) bekezdésének megfelelően a büntetőeljárás nyomozási szakaszában végzett motozás esetében utólagos bírói felülvizsgálatnak van helye, e felülvizsgálat a vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlat szerint csak az ezen intézkedés és az abból eredő lefoglalás jogszerűségét megalapozó alaki követelményekre vonatkozik, és nem teszi lehetővé a hatáskörrel rendelkező bíróság számára a 2013/48 és a 2012/13 irányelv által biztosított jogok tiszteletben tartásának vizsgálatát.

48

Meg kell jegyezni, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése értelmében a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottaknak vagy a vádlottaknak, illetve ügyvédjüknek joga legyen ahhoz, hogy a nemzeti jog eljárásaival összhangban jogorvoslattal élhessenek, ha a hatáskörrel rendelkező hatóságok elmulasztják vagy megtagadják az ezen irányelv szerint tájékoztatást.

49

Figyelembe véve a Charta 47. cikke által védett hatékony jogorvoslathoz való jog jelentőségét, valamint a 2012/13 irányelv 8. cikke (2) bekezdésének egyértelmű, feltétlen és pontos szövegét, ez utóbbi rendelkezéssel ellentétes minden olyan nemzeti intézkedés, amely akadályozza a hatékony jogorvoslati lehetőségek gyakorlását az ezen irányelv által védett jogok megsértése esetén (2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet, C‑467/18, EU:C:2019:765, 57. pont).

50

Ugyanilyen módon kell értelmezni a 2013/48 irányelv 12. cikkét is, amely szerint „a büntetőeljárás alatt álló gyanúsítottak és vádlottak a nemzeti jog szerint hatékony jogorvoslati joggal rendelkeznek az ezen irányelv szerinti jogaik megsértése esetén” (2019. szeptember 19‑iRayonna prokuratura Lom ítélet, C‑467/18, EU:C:2019:765, 58. pont).

51

Ebből következik, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2013/48 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítsák a Charta 47. cikkében, illetve 48. cikkének (2) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való jog és a védelemhez való jog tiszteletben tartását azáltal, hogy olyan hatékony jogorvoslati lehetőséget írnak elő, amely minden gyanúsított vagy vádlott számára lehetővé teszi, hogy bírósághoz forduljon annak vizsgálata céljából, hogy nem sértették‑e meg az ezen irányelvekből eredő jogait.

52

Mindemellett a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2013/48 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az e jogok esetleges megsértésével szembeni jogorvoslathoz való jog „a nemzeti jog eljárásaival” összhangban, illetve „a nemzeti jog” szerint kerül biztosításra. E rendelkezések tehát nem határozzák meg sem azt, hogy milyen módon lehet hivatkozni az említett jogok megsértésére, sem pedig azt az időpontot a büntetőeljárás során, amikor erre sor kerülhet, így bizonyos mérlegelési mozgásteret hagynak a tagállamok számára a konkrét eljárások meghatározását illetően.

53

Az uniós jogalkotónak ezen mérlegelési mozgástér elismerésére irányuló szándékát a 2012/13 és a 2013/48 irányelv preambulumbekezdései is megerősítik. Egyfelől ugyanis a 2012/13 irányelv (36) preambulumbekezdése szerint az a jog, hogy jogorvoslattal lehessen élni, ha az illetékes hatóság elmulasztja vagy megtagadja az ezen irányelv szerinti tájékoztatást vagy az ügy egyes anyagaiba való betekintést, „nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy olyan speciális fellebbviteli eljárásról, külön mechanizmusról vagy panasztételi eljárásról gondoskodjanak, amelynek keretében az ilyen jellegű mulasztás vagy megtagadás ellen jogorvoslattal lehet élni”. Másfelől a 2013/48 irányelv (50) preambulumbekezdése lényegében azt mondja ki, hogy a tagállamok azon kötelezettsége, hogy gondoskodjanak a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartásáról, nem érinti a bizonyítékok elfogadhatóságára vonatkozó nemzeti szabályokat vagy rendszereket, és „nem akadályozhatja a tagállamokat abban, hogy olyan rendszert tartsanak fenn, amelyben a bíróságokon vagy a bírák előtt valamennyi meglévő bizonyítékra hivatkozni lehet anélkül, hogy külön vagy előzetesen értékelnék az adott bizonyíték elfogadhatóságát”.

54

Egyébiránt a Charta 47. és 48. cikkével nem ellentétes az, hogy a tagállamok ily módon nem kötelesek olyan önálló jogorvoslati lehetőségeket létrehozni, amelyeket a gyanúsítottak vagy a vádlottak a 2012/13 és 2013/48 irányelv által biztosított jogaik védelme érdekében igénybe vehetnek. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az uniós jog, ideértve a Charta rendelkezéseit is, nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a nemzeti jogban megállapítottaktól eltérő jogorvoslati lehetőségeket hozzanak létre, kivéve azonban azt az esetet, ha a szóban forgó nemzeti jogrend egészéből az következik, hogy nem létezik olyan bírósági jogorvoslat, amellyel akár közvetett módon biztosítható lenne a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak tiszteletben tartása (lásd ebben az értelemben: 2021. december 21‑iRandstad Italia ítélet, C‑497/20, EU:C:2021:1037, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55

Ebből következően az uniós joggal nem ellentétes az, ha valamely tagállam a bűncselekménnyel kapcsolatos bizonyításfelvétel céljából foganatosított kényszerintézkedések bírósági felülvizsgálatát ezen intézkedések alaki jogszerűségére korlátozza, amennyiben ezt követően a büntetőeljárás keretében az ügy érdemében határozó bíróság vizsgálhatja, hogy az érintett személynek a Charta 47. és 48. cikke fényében értelmezett 2012/13 és 2013/48 irányelvből eredő jogait tiszteletben tartották‑e.

56

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy az állandó nemzeti ítélkezési gyakorlatból az következik, hogy a saját cselekményeikről tanúként kihallgatott személyektől szerzett információkat nem lehet bizonyítékként felhasználni, mivel e személyek valójában gyanúsítottak.

57

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 72. pontjában rámutatott, úgy tűnik, hogy ez az ítélkezési gyakorlat, legalábbis bizonyos esetekben, lehetővé teszi az uniós jogi előírásoknak, a jelen esetben a 2012/13 irányelv – a gyanúsított jogokra vonatkozó tájékoztatását illető – 3. cikkének, valamint a 2013/48 irányelv – ügyvédi segítség igénybevételére vonatkozó – 3. cikkének megsértésével szerzett információk és bizonyítékok kizárását.

58

Kizárólag a Bíróság rendelkezésére álló iratok alapján azonban nem lehet meghatározni, hogy a jelen ügyben a releváns nemzeti rendelkezések megfelelnek‑e a jelen ítélet 55. pontjában említett követelményeknek. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy amennyiben a gyanúsított vagy a vádlott a büntetőeljárás során az e két irányelv valamelyikéből eredő jogok megsértésével kapcsolatos szabálytalanságokra hivatkozik, az ügy érdemében határozó bíróságnak mindig módjában áll‑e megállapítani e szabálytalanságokat, és levonni az e jogsértésekből eredő valamennyi következményt, különösen az ilyen körülmények között szerzett bizonyítékok elfogadhatatlanságát vagy bizonyító erejét illetően.

59

Arra az esetre nézve, ha az ügy érdemében határozó bíróság nem jogosult ezt megállapítani, és a jogsértések következményeit levonni, emlékeztetni kell a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatára, amely szerint az uniós jog valamennyi rendelkezése érvényesülésének biztosítása érdekében az elsőbbség elve különösen azt követeli meg a nemzeti bíróságoktól, hogy a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben az uniós jognak megfelelően értelmezzék (2022. március 8‑iBezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld [Közvetlen hatály] ítélet, C‑205/20, EU:C:2022:168, 35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

60

Az uniós joggal összhangban álló értelmezés hiányában, és tekintettel arra, hogy – amint az a jelen ítélet 49–51. pontjából kitűnik – a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdése és a 2013/48 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése közvetlen hatállyal bír, az elsőbbség elve értelmében az uniós jogi rendelkezéseket hatáskörének keretei között alkalmazni hivatott nemzeti bíróság köteles az említett rendelkezések követelményeinek teljes érvényesülését biztosítani az előtte folyamatban lévő jogvitában, szükség esetén – saját hatáskörénél fogva – mellőzve minden olyan – akár utólagos – nemzeti szabályozás alkalmazását, amely ellentétes ugyanezen rendelkezésekkel, anélkül hogy előzetesen kérelmeznie kellene e nemzeti szabályozás jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő megsemmisítését, vagy azt be kellene várnia (lásd ebben az értelemben: 2022. október 28‑iGeneralstaatsanwaltschaft München [Kiadatás és ne bis in idem] ítélet, C‑435/22, EU:C:2022:852, 108. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61

A fenti megfontolásokra tekintettel a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2012/13 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését és a 2013/48 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését a Charta 47. és 48. cikkével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti ítélkezési gyakorlat, amely szerint a büntetőeljárás nyomozási szakaszában foganatosított motozásnak és tiltott szerek ennek következtében történő lefoglalásának – az alkalmazandó nemzeti jognak megfelelő – utólagos jóváhagyása iránti kérelem alapján eljáró bíróság nem rendelkezik hatáskörrel annak vizsgálatára, hogy a gyanúsítottnak vagy a vádlottnak az ezen irányelvek által biztosított jogait tiszteletben tartották‑e, feltéve egyrészt, hogy e személy ezt követően az ügy érdemében eljáró bíróság előtt az említett irányelvekből eredő jogai esetleges megsértésének megállapítását kérheti, másrészt pedig, hogy e bíróság ez alapján köteles levonni az ilyen jogsértés következményeit, különösen az ilyen körülmények között szerzett bizonyítékok elfogadhatatlanságát vagy bizonyító erejét illetően.

62

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés a jogszerűség elvének és az önkényesség tilalma elvének, valamint a 2013/48 irányelv 3. cikke (3) bekezdése b) pontjának azon nemzeti szabályozással összefüggésben történő értelmezésére irányul, amely szerint csak a formálisan „vádlottá” nyilvánított személyek részesülnek az ezen irányelvből eredő jogokban, noha a vádlottá nyilvánítás időpontja a nyomozó hatóság mérlegelési jogkörébe tartozik.

63

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ennek fényében egyrészt a Bíróságnak adott esetben át kell fogalmaznia az elé terjesztett kérdéseket (lásd ebben az értelemben: 2023. március 24‑iDirektor na Teritorialno podelenie na Natsionalnia osiguritelen institut‑Veliko Tarnovo végzés, C‑30/22, EU:C:2023:259, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

64

Másrészt a Bíróságnak kell a nemzeti bíróság által szolgáltatott információk összessége és különösen az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolása alapján meghatározni az említett jog azon rendelkezéseit, amelyeknek az értelmezése az alapjogvita tárgyára figyelemmel szükséges (lásd ebben az értelemben: 2022. augusztus 1‑jei TL [A tolmács és fordítás hiánya] ítélet, C‑242/22 PPU, EU:C:2022:611, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

65

Márpedig az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből az következik, hogy az alapeljárás a büntetőeljárás nyomozási szakaszában foganatosított motozásnak és a tiltott tárgyak ebből eredő lefoglalásának utólagos bírói jóváhagyása iránti kérelemre vonatkozik, és hogy a harmadik kérdésre adandó hasznos válasz érdekében ilyen esetben valójában a 2013/48 irányelv 3. cikkében előírt ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog terjedelmét és jellegét kell megvizsgálni.

66

Következésképpen úgy kell tekinteni, hogy e kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja, hogy a gyanúsítottal vagy a vádlottal szemben a büntetőeljárás nyomozási szakaszában motozás és tiltott tárgyak lefoglalása foganatosítható anélkül, hogy e személyt megilletné az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog.

67

A 2013/48 irányelv az 1. cikkének megfelelően minimumszabályokat állapít meg többek között a büntetőeljárás során a gyanúsítottakat és a vádlottakat megillető, ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogra, és valamely harmadik félnek a szabadságelvonásról történő tájékoztatásához való jogra vonatkozóan.

68

E tekintetben ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése előírja a tagállamok számára annak biztosítását, hogy a gyanúsítottak és a vádlottak ügyvédi segítséget vehessenek igénybe abban az időpontban és olyan módon, hogy az érintett személy a gyakorlatban hatékonyan érvényesíthesse a védelemhez való jogát.

69

E főszabályt ugyanezen 3. cikk (2) bekezdése pontosítja, amely előírja, hogy ezt a jogot „indokolatlan késedelem nélkül” és minden esetben a (2) bekezdés a)–d) pontjában felsorolt négy konkrét időpont közül a legkorábbitól kezdve kell biztosítani.

70

Ezenkívül a 2013/48 irányelv 3. cikke (3) bekezdésének c) pontja úgy rendelkezik, hogy a tagállamok biztosítják, hogy a gyanúsítottnak vagy vádlottnak joga legyen ahhoz, hogy ügyvédje legalább az e rendelkezésben meghatározott nyomozási vagy bizonyításfelvételi cselekményeknél jelen legyen, amennyiben azokat a nemzeti jog előírja, és amennyiben a gyanúsítottnak vagy a vádlottnak jelen kell lennie vagy jelen lehet.

71

Márpedig meg kell állapítani, hogy a motozás és a tiltott szerek lefoglalása nem szerepel az ezen irányelv 3. cikke (2) bekezdésének a)–d) pontjában és (3) bekezdésének c) pontjában említett események között.

72

Különösen, ami először is a gyanúsítottaknak vagy vádlottaknak a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének a) pontjában előírt azon jogát illeti, hogy a rendőrség vagy más bűnüldöző vagy igazságügyi hatóság általi kihallgatásuk megkezdését megelőzően ügyvédi segítséget vehessenek igénybe, hangsúlyozni kell, hogy a 2013/48 irányelv (20) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó szándéka szerint a rendőrség általi olyan előzetes kihallgatás, amelynek célja többek között annak megállapítása, hogy szükség van‑e nyomozás megindítására, például egy közúti ellenőrzés során, nem minősül az ezen irányelv értelmében vett „kihallgatásnak”, és így arra nem vonatkozik az irányelv 3. cikke (2) bekezdésének a) pontja, mint amely minden esetben biztosítja a gyanúsítottak és a vádlottak számára az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot.

73

Másodszor, ami a gyanúsítottaknak vagy vádlottaknak a 2013/48 irányelv 3. cikke (2) bekezdésének c) pontjában előírt azon jogát illeti, hogy a szabadságelvonás megkezdését követően „indokolatlan késedelem nélkül” ügyvédi segítséget vehessenek igénybe, hangsúlyozni kell, hogy e jog nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ügyvédi segítség igénybevételének azonnal, vagyis e szabadságelvonás időpontjában meg kell történnie.

74

E tekintetben az Emberi Jogok Európai Bíróságának az EJEE 6. cikkére vonatkozó, a 2013/48 irányelv (12) preambulumbekezdésében hivatkozott ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 6. cikk (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett ügyvédi segítséghez való jogot illetően a közúti ellenőrzés során végzett motozás, amelynek során az érintett személy saját magára nézve terhelő nyilatkozatokat tett, nem utal az érintett személy cselekvési szabadságának olyan jelentős korlátozására, amely elegendő lenne ahhoz, hogy a jogi segítségnyújtást az eljárás e szakaszától kezdve kötelezővé tegye (lásd ebben az értelemben: EJEB, 2010. február 18., Zaichenko kontra Oroszország, CE:ECHR:2010:0218JUD 003966002, 47. és 48. §).

75

Általánosságban véve, annak meghatározásához, hogy az ügyvédi segítségnek a motozás vagy a tiltott tárgyak lefoglalása során történő igénybevételének hiánya megfosztotta‑e a gyanúsítottat vagy a vádlottat a 2013/48 irányelv 3. cikkében biztosított jogtól, figyelembe kell venni e cikk (1) bekezdésének rendelkezéseit, amely szerint azt kell vizsgálni, hogy e segítség igénybevételét olyan határidőn belül és oly módon biztosították‑e, amely lehetővé tette a gyanúsított vagy a vádlott számára a védelemhez való jog konkrét és hatékonyan gyakorlását.

76

A jelen ügyben a hatáskörrel rendelkező bíróság feladata, hogy a nemzeti joggal összhangban elvégezze a szükséges vizsgálatokat az e tekintetben releváns valamennyi körülmény figyelembevételével. Pontosabban e bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az AB‑vel szemben foganatosított motozás és a tiltott szerek ezt követő lefoglalása időpontjában az ügyvéd jelenléte objektíve szükséges volt‑e ezen személy védelemhez való jogának tényleges biztosításához.

77

E tekintetben pontosítani kell, hogy – a hatáskörrel rendelkező nemzeti bíróság által elvégzendő vizsgálatra is figyelemmel – az AB‑vel szembeni intézkedések a priori nem tűnnek úgy, hogy azokat olyan körülmények között hozták volna meg, hogy az intézkedések foganatosításakor az érintett személy számára biztosítani kellett volna a 2013/48 irányelv 3. cikke értelmében vett ügyvédi segítség igénybevételéhez való jogot.

78

A fenti megfontolásokból az következik, hogy a 2013/48 irányelv 3. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja, hogy a gyanúsítottal vagy a vádlottal szemben a büntetőeljárás nyomozási szakaszában motozás és tiltott tárgyak lefoglalása foganatosítható anélkül, hogy e személyt megilletné az ügyvédi segítség igénybevételéhez való jog, feltéve hogy a releváns körülmények összességének vizsgálatából az következik, hogy az ilyen segítség igénybevétele nem szükséges ahhoz, hogy az említett személy a védelemhez való jogát konkrétan és hatékonyan gyakorolhassa.

79

Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy a jogállamiság elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás és ítélkezési gyakorlat, amely szerint „a bíróság nem vizsgálhatja felül valamely személy vádlottá nyilvánítását, holott […] e formális aktustól függ, hogy megilleti‑e ezt a […] személyt a védelemhez való jog, ha nyomozás céljából kényszerintézkedéseket foganatosítanak vele szemben”.

80

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az EUMSZ 267. cikkel bevezetett eljárás a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti együttműködés eszköze, amelynek révén az előbbi az utóbbiak által eldöntendő jogviták megoldásához szükséges támpontokat nyújt az uniós jog értelmezése terén (2023. március 27‑iBelgische Staat végzés, C‑34/22, EU:C:2023:263, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

81

Mivel az előzetes döntéshozatalra utaló határozat képezi a Bíróság előtt lefolytatott ezen eljárás alapját, elengedhetetlen hogy a nemzeti bíróság minimális magyarázatot adjon az értelmezni kért uniós rendelkezések kiválasztásának okaira, valamint az e rendelkezések és az elé terjesztett ügyben alkalmazandó nemzeti jog közötti kapcsolatra vonatkozóan (lásd ebben az értelemben: 2023. március 27‑iBelgische Staat végzés, C‑34/22, EU:C:2023:263, 44. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

82

A jelen ügyben az ötödik kérdés általánosságban utal a „jogállamiság elveire”, anélkül hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem egyébként tartalmazná azon okok megjelölését, amelyek a kérdést előterjesztő bíróságot arra késztették, hogy e kérdés keretében ezen „elvek” értelmezését kérje, így a Bíróság nem tudja megítélni, hogy az említett kérdésre adott válasz mennyiben szükséges ahhoz, hogy e bíróság az alapeljárásban határozatot hozhasson.

83

Ebből következik, hogy az ötödik kérdés elfogadhatatlan.

84

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: