–

az osztrák kormány képviseletében J. Schmoll, E. Samoilova és A. Posch, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében B.‑R. Killmann és D. Martin, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUSZ 4. cikk (2) és (3) bekezdésének, az EUMSZ 45. cikk (4) bekezdésének, az EUMSZ 4. cikk (4) bekezdésének, az EUMSZ 45., EUMSZ 208. és EUMSZ 288. cikknek, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.) 7. cikkének, 11. cikke (3) bekezdése a) és e) pontjának, valamint 67. és 68. cikkének, a 883/2004/EK rendelet végrehajtására vonatkozó eljárás megállapításáról szóló, 2009. szeptember 16‑i 987/2009 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2009. L 284., 1. o.) 11. cikkének és 60. cikke (2) és (3) bekezdésének, továbbá a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2011. L 141., 1. o.) 7. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a QY, az alapeljárás felperese és a Finanzamt Österreich (osztrák adóhivatal), korábban Finanzamt für den 8., 16. und 17. Bezirk in Wien (bécsi 8., 16.. és 17. kerületi adóhivatal, Ausztria) (a továbbiakban: adóhivatal) között annak tárgyában folyamatban lévő ügyben terjesztették elő, hogy ez utóbbi megtagadta a családi támogatásoknak a felperes részére történő megállapítását.

3

A 883/2004 rendelet (4), (12) és (16) preambulumbekezdésének a szövege a következő:

[…]

4

E rendelet 1. cikkének z) pontja értelmében:

„»családi ellátás«: minden olyan természetbeni vagy pénzbeli ellátás, amelynek célja a családi kiadások fedezése, az I. mellékletben említett tartásdíj megelőlegezése, és különleges szülési juttatások és örökbefogadási támogatások kivételével.”

5

Az említett rendelet „A rendelet személyi hatálya” című 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezt a rendeletet a tagállamok állampolgáraira, egy tagállamban lakóhellyel rendelkező hontalanokra és menekültekre [helyesen: a tagállamok valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező állampolgáraira, a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező hontalanokra és menekültekre] – akik egy vagy több tagállam jogszabályainak hatálya alá tartoznak vagy tartoztak –, valamint ezek családtagjaira és túlélő hozzátartozóira kell alkalmazni.”

6

Ugyanezen rendelet 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezt a rendeletet a következő szociális biztonsági ágakra vonatkozó valamennyi jogszabályra kell alkalmazni:

[…]

j) családi ellátások.”

7

A 883/2004 rendeletnek „Az egyenlő bánásmód” című 4. cikke előírja:

„E rendelet eltérő rendelkezései hiányában az e rendelet hatálya alá tartozó személyeket bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan jogok illetik meg, és ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mint az adott tagállam állampolgárait.”

8

Ugyanezen rendeletnek „Az ellátásokkal, jövedelmekkel, tényállásokkal és eseményekkel kapcsolatos egyenlő bánásmód [helyesen: Az ellátások, jövedelmek, tények és események azonos kezelése]” című 5. cikke a következőket írja elő:

„E rendelet eltérő rendelkezései hiányában, és a megállapított különös végrehajtási rendelkezések fényében a következőket kell alkalmazni:

9

Az említett rendelet 7. cikkének szövege a következő:

„E rendelet eltérő rendelkezéseinek hiányában az egy vagy több tagállam jogszabályai vagy e rendelet értelmében fizetendő pénzbeli ellátások nem csökkenthetők, nem módosíthatók, nem függeszthetők fel, nem vonhatók vissza vagy foglalhatók le azzal az indoklással, hogy a jogosult vagy családtagjai nem az ellátások nyújtásáért felelős intézmény helye szerinti tagállamban rendelkeznek lakóhellyel.”

10

E rendeletnek az „Általános szabályok” címet viselő 11. cikke a következőket írja elő:

„(1)   Az e rendelet hatálya alá tartozó személyekre csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak. E jogszabályokat e cím rendelkezései szerint kell meghatározni.

[…]

(3)   A 12–16. cikk rendelkezéseire is figyelemmel:

[…]”

11

A 883/2004 rendelet 12–16. cikkei azokat a különös szabályokat írják elő, amelyek a kiküldött személyekre (12. cikk), a tevékenységüket két vagy több tagállamban végző személyekre (13. cikk), az önkéntes vagy szabadon választható folytatólagos biztosítást választó személyekre (14. cikk) és az európai uniós intézmények szerződéses alkalmazottaira (15. cikk) vonatkoznak, valamint előírják az említett rendelet 11–15. cikkeitől való eltéréseket (16. cikk).

12

Ugyanezen rendelet III. címének „Családi ellátások” című 8. fejezetében szerepel a 67. és 68. cikk. A „Másik tagállamban lakóhellyel rendelkező családtagok” címet viselő 67. cikk a következőképpen rendelkezik:

„Egy személy az illetékes tagállam jogszabályainak megfelelően jogosult családi ellátásokra a másik tagállamban lakó családtagjai után is, mintha a családtagok is az előbb említett tagállamban rendelkeznének lakóhellyel. A nyugdíjas azonban a nyugdíja tekintetében illetékes tagállam jogszabályainak megfelelően jogosult családi ellátásokra.”

13

A 883/2004 rendelet „Halmozódás esetén alkalmazandó elsőbbségi szabályok” című 68. cikkének szövege a következő:

„(1)   Ha ugyanazon időszak és ugyanazon családtagok tekintetében egynél több tagállam jogszabályai alapján nyújtanak ellátásokat, a következő elsőbbségi szabályokat kell alkalmazni:

(2)   Halmozódó jogosultságok esetében a családi ellátásokat az (1) bekezdés szerint elsőbbséget élvezőként kijelölt jogszabályoknak megfelelően nyújtják. Az egyéb összeütköző jogszabály(ok)ból adódó családi ellátásokra való jogosultságot az előbb említett jogszabályok által előírt összegig felfüggesztik, és szükség esetén különbözeti kiegészítést nyújtanak az ezt meghaladó összegre. Az ilyen különbözeti kiegészítést azonban nem kell biztosítani egy másik tagállamban lakóhellyel rendelkező gyermekek után, ha a szóban forgó ellátásra való jogosultság kizárólag a lakóhelyen alapul.

(3)   Ha a 67. cikk alapján családi ellátások iránti kérelmet nyújtanak be azon tagállam illetékes intézményéhez, amelynek a jogszabályait alkalmazni kell, de nem az e cikk (1) és (2) bekezdése szerinti elsőbbség alapján:

14

A 987/2009 rendelet 11. cikke ekként rendelkezik:

„(1)   Amennyiben két vagy több tagállam intézményeinek álláspontja eltér [a 883/2004 rendelet] hatálya alá tartozó személy lakóhelyének meghatározását illetően, ezen intézmények közös megegyezéssel meghatározzák az érintett személy érdekeltségeinek központját, a releváns tényekre vonatkozóan rendelkezésre álló összes információ átfogó értékelése alapján, amely adott esetben az alábbiakat tartalmazhatja:

(2)   Amennyiben az (1) bekezdésben szereplő, releváns tényeken alapuló különböző ismérvek figyelembevétele nem vezet az intézmények közötti megállapodáshoz, a személynek az e tényekből és körülményekből, különösen a személy adott területre költözésének indokaiból kikövetkeztethető szándékát kell meghatározónak tekinteni a tényleges lakóhelyének megállapítása tekintetében.”

15

A 987/2009 rendelet 60. cikkének (2) és (3) bekezdése kimondja:

„(2)   Az (1) bekezdésnek megfelelően megkeresett intézmény a kérelmező által nyújtott részletes információk alapján megvizsgálja a kérelmet, teljes egészében figyelembe véve a kérelmező családjának tényleges és jogi helyzetét.

Ha az intézmény úgy határoz, hogy [a 883/2004 rendelet] 68. cikkének (1) és (2) bekezdésével összhangban az elsőbbségi jog alapján saját joga alkalmazandó, az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően kell nyújtania a családi ellátásokat.

Ha az intézmény úgy látja, hogy [a 883/2004 rendelet] 68. cikke (2) bekezdésével összhangban egy másik tagállam jogszabályainak értelmében lehetőség van különbözeti kiegészítésre való jogosultságra, a kérelmet az intézmény haladéktalanul továbbítja a másik tagállam illetékes intézményéhez, és erről tájékoztatja az érintett személyt; értesíti továbbá a másik tagállam intézményét a kérelemről hozott határozatáról, valamint a folyósított családi ellátások összegéről.

(3)   Ha a kérelemmel megkeresett intézmény úgy határoz, hogy jogszabályai alkalmazhatóak, de nem [a 883/2004 rendelet] 68. cikkének (1) és (2) bekezdése szerinti elsőbbség alapján, haladéktalanul ideiglenes határozatot hoz az alkalmazandó elsőbbségi szabályokról, és a kérelmet [a 883/2004 rendelet] 68. cikke (3) bekezdésének megfelelően továbbítja a másik tagállam intézményéhez, értesítve erről a kérelmezőt is. Az intézmény az ideiglenes határozattal kapcsolatban két hónapon belül állást foglal.

Ha a kérelem beérkezésétől számított két hónapon belül nem foglal állást az az intézmény, amelyhez a kérelmet továbbították, a fent említett ideiglenes határozatot kell alkalmazni, és ez az intézmény folyósítja a jogszabályaiban előírt ellátásokat, valamint tájékoztatja a megkeresett intézményt a folyósított ellátások összegéről.”

16

A 492/2011 rendelet 7. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Valamely tagállamnak egy másik tagállam területén foglalkoztatott állampolgárát a foglalkoztatási és munkafeltételek tekintetében nem kezelhetik állampolgársága miatt a hazai állampolgároktól [helyesen: munkavállalóktól] eltérő módon, különösen, ami a javadalmazást, a munkaviszony megszüntetését és munkanélkülivé válás esetén az újraelhelyezést vagy újrafoglalkoztatást illeti.

(2)   A hazai munkavállalókkal azonos szociális és adókedvezményeket élvez.”

17

Az 1955. szeptember 9‑i Allgemeines Sozialversicherungsgesetz (a társadalombiztosításról szóló általános törvény, BGBl., 189/1955) alapügy tényállásának idején alkalmazandó változata 4. §‑ának (1) bekezdése kimondja:

„Jelen szövetségi törvény értelmében (teljes) biztosítottak az egészségbiztosítás, a balesetbiztosítás és a nyugdíjbiztosítás tekintetében, amennyiben az érintett foglalkoztatás nem zárható ki az 5. és 6. § szerinti teljes biztosításból, és a 7. § értelmében nem csak részleges biztosítást keletkeztet:

[…]

(9) az 1983. november 10‑i Bundesgesetz über den Personaleinsatz im Rahmen der Zusammenarbeit mit Entwicklungsländern (Entwicklungshelfergesetz) (a munkavállalóknak a fejlesztési együttműködés keretében történő kiküldéséről szóló törvény [a segélymunkásokról szóló törvény]) (BGBl., 574/1983) 2. §‑a szerinti segélymunkások:”

18

A segélymunkásokról szóló törvény 2018. december 31‑ig hatályos és azt követően hatályon kívül helyezett 13. §‑ának (1) bekezdése értelmében:

„A személyi állomány tagjait és családtagjaikat – feltéve, hogy e személyek osztrák állampolgárok vagy az uniós jog alapján azzal azonos helyzetben lévő személyek – az [Einkommensteuergesetz 1988 (a jövedelemadóról szóló 1988. évi törvény)] 33. §‑a (3) bekezdésének mindenkor alkalmazandó változata szerinti, a családi támogatások kompenzációs alapjára és az eltartott gyermek után járó adójóváírásra való jogosultságot illetően a felkészülés és a külföldi munkavégzés ideje alatt úgy kell kezelni, mintha nem tartózkodnának állandó jelleggel a munkavégzés helye szerinti országban.”

19

A Bundesabgabenordnung (az adózás rendjéről szóló szövetségi törvény, a továbbiakban: BAO) 26. §‑a (1) bekezdése 2. pontjának az alapeljárásra alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az adójogi rendelkezések értelmében egy természetes személy ott rendelkezik lakóhellyel, ahol lakással rendelkezik olyan körülmények között, amelyek arra engednek következtetni, hogy ezt a lakást fenntartja és használja.

(2)   Az adójogi rendelkezések értelmében egy természetes személy ott rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, ahol olyan körülmények között tartózkodik, amelyek alapján megállapítható, hogy ezen a helyen vagy ebben az országban nem csak ideiglenesen tartózkodik.

(3)   A valamely közjogi szervezettel szolgálati viszonyban álló és külföldön szolgálatot teljesítő osztrák állampolgárokat (külföldön szolgálatot teljesítő tisztviselők) úgy kell kezelni, mintha belföldön rendelkeznének szokásos tartózkodási hellyel. Ugyanez vonatkozik házastársukra is, amennyiben a házaspár tartósan közös háztartásban él, valamint a velük közös háztartásban élő kiskorú gyermekeikre is.”

20

Az 1967. október 24‑i Bundesgesetz betreffend den Familienlastenausgleich durch Beihilfen (családi kiadások támogatások útján történő fedezéséről szóló törvény; BGBl., 376/1967) alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: FLAG) 1. §‑ának megfelelően az előírt ellátásokat „a család érdekében a költségek ellentételezése céljából nyújtják.”

21

A FLAG 2. §‑ának (1) bekezdése értelmében kiskorú gyermekek után családi támogatásra jogosult minden olyan személy, aki Ausztriában lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik.

22

A FLAG 2. §‑ának (8) bekezdése előírja, hogy a családi támogatásra való jogosultság csak akkor áll fenn, ha az érdekeltségek központja Ausztriában található. Valamely személy érdekeltségeinek központja abban az államban található, amellyel e személy a legszorosabban személyes és gazdasági kapcsolatban áll.

23

A FLAG 5. §‑ának (3) bekezdése értelmében nem áll fenn családi támogatásra való jogosultság olyan gyermekek tekintetében, akik állandó jelleggel külföldön tartózkodnak.

24

A FLAG 8. §‑a szabályozza a családi támogatások összegét, és az (1)–(3) bekezdésében meghatározza a gyermekek számától függő skálát és az életkor szerinti táblázatot. A Verfassungsgerichtshof (alkotmánybíróság, Ausztria) határozata értelmében a családi támogatásokat rendszeres időközönként növelni kell.

25

A FLAG 53. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A jelen szövetségi törvény értelmében [az Európai Gazdasági Térségről szóló 1992. május 2‑i megállapodásban (HL 1994. L 1., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 52. kötet, 3. o.)] részes felek állampolgárainak – amennyiben az a fent hivatkozott megállapodásból következik – az osztrák állampolgárokkal egyenlő bánásmódot kell biztosítani. Ebben az összefüggésben a gyermeknek az Európai Gazdasági Térség valamely államában fennálló állandó lakóhelyét a közösségi rendelkezéseknek megfelelően a gyermek ausztriai állandó lakóhelyének kell tekinteni.

[…]

(4)   Az (1) bekezdés második mondata a 8a. § (1)–(3) bekezdésére nem alkalmazható.

(5)   A […] BAO 26. §‑ának (3) bekezdése a jelen szövetségi törvény szerinti ellátások tekintetében 2018. december 31‑ig alkalmazandó. 2019. január 1‑jétől a BAO 26. §‑ának (3) bekezdése a jelen szövetségi törvény szerinti ellátásokra csak a területi önkormányzat megbízásából tevékenységet folytató külföldön foglalkoztatott személyekre alkalmazandó.”

26

Az alapeljárás felperese és három gyermeke, akik mind a négyen német állampolgárok, Németországban rendelkeznek nyilvántartásba vett lakóhellyel. Az alapeljárás felperesének házastársa, aki a három gyermek apja, brazil állampolgár, és soha nem rendelkezett Németországban nyilvántartásba vett lakcímmel.

27

2002 óta az alapeljárás felperese segélymunkásként dolgozik. 2013 és 2016 között a család felváltva tartózkodott Németországban és Brazíliában, ahol az alapeljárás felperesének férje ingatlanokkal rendelkezik, és ahol mezőgazdasági termelőként dolgozott.

28

2016. szeptember 6‑án az alapeljárás felperese munkaszerződést kötött egy osztrák nem kormányzati szervezettel. E szerződés értelmében az alapeljárás felperesének munkavégzési helye Bécsben (Ausztria) volt, és családtagjai, valamint ő maga is a Wiener Gebietskrankenkasse (bécsi területi egészségbiztosítási pénztár, Ausztria) biztosítottja volt. Az alapeljárás felperese, miután 2016. szeptember 6. és október 21. között bécsi felkészítő képzésen vett részt, 2016. október 31‑én kezdte meg ugandai kiküldetését. E kiküldetés, amelyre családja elkísérte, 2019. augusztus 15‑ig tartott, és csak az alapeljárás felperese harmadik gyermekének születése miatt szakadt meg 2017. október 17. és 2018. február 7. között. E szünetelés alatt az alapeljárás felperese a szülei németországi lakásában rendelkezésére bocsátott szobákban lakott, és a bécsi területi egészségbiztosítási pénztártól szülési támogatásban részesült. Az alapeljárás felperese 2019. augusztus 15. és szeptember 15. között, azaz a munkaszerződésének megszűnése előtti utolsó hónap során visszailleszkedési időszakot töltött Bécsben. Ezen időszak alatt, éppúgy, mint a felkészítő tanfolyam során, az alapeljárás felperese Bécsben rendelkezett lakóhellyel, amelyet a munkáltató bizonyos feltételek mellett bocsátott a rendelkezésére, abban az értelemben, hogy az alapeljárás felperese és családja csak a képzési és a visszailleszkedési időszaka alatt használhatta azt. Az alapeljárás felperesének külföldi kiküldetései alatt a szóban forgó lakást más segélymunkások rendelkezésére bocsátották. Ezen időszakokban az alapeljárás felperesének, valamint gyermekeinek és házastársának a nyilvántartásban szereplő fő lakóhelye Ausztriában volt.

29

Amikor az alapeljárás felperese segélymunkásként végzett munkát, házastársa, aki őt a külföldi kiküldetéseire kísérte, házimunkát látott el. Az alapeljárás felperese a kiküldetésének időszakában Németországban töltötte szabadságait, ahol bankszámlákkal rendelkezett.

30

2016 szeptemberéig az alapeljárás felperese az illetékes német hatóságtól családi támogatásban részesült az első két gyermeke után. E hatóság 2016. szeptember 26‑i határozatával megszüntette ezt a támogatást azzal az indokkal, hogy az Osztrák Köztársaság illetékes a családi ellátások tekintetében, tekintettel arra, hogy az alapeljárás felperese ekkor már Ausztriában dolgozott, és a házastársa nem folytatott kereső tevékenységet Németországban.

31

2016. október 5‑én az alapeljárás felperese első két gyermekére tekintettel családi támogatás iránti kérelmet nyújtott be az adóhatósághoz, 2018. január 8‑én pedig egy ugyanilyen kérelmet nyújtott be harmadik gyermeke után. Arra hivatkozott, hogy családja nem rendelkezett közös lakóhellyel Németországban vagy Brazíliában, mivel a külföldi kiküldetése során annak valamennyi tagja rendszeresen elkísérte őt munkavégzési helyére. Amikor az alapeljárás felperese benyújtotta e kérelmeket, munkavégzési helye Uganda volt.

32

Az adóhatóság azzal az indokkal utasította el az alapeljárás felperesének kérelmeit, hogy nem jogosult osztrák családi ellátásokra, mivel segélymunkási tevékenységét harmadik országban végzi. Következésképpen nem végez a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontja értelmében vett munkavállalói tevékenységet Ausztriában, és így nem tartozik e rendelet hatálya alá. Ráadásul az alapeljárás felperesének Bécsben lévő lakása nem minősül „lakóhelynek”, és nem teszi lehetővé az említett rendelet 1. cikkének j) és k) pontja értelmében vett „tartózkodást” sem, ami azzal a következménnyel jár, hogy az Osztrák Köztársaság nem az ugyanezen rendelet 11. cikke (3) bekezdésének e) pontja értelmében vett lakóhely szerinti tagállam. Ezenkívül az alapeljárás felperese a nemzeti rendelkezések értelmében nem jogosult családi ellátásokra sem.

33

Az alapeljárás felperese keresetet nyújtott be e határozatokkal szemben arra hivatkozva, hogy az Osztrák Köztársaság az a tagállam, ahol a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontja értelmében vett munkavállalói tevékenységet folytatott, mivel munkaszerződése alapján Bécs volt a munkavégzési helye. Ráadásul az utasításokat Bécsből kapta, és a felkészítő képzésre, valamint a visszailleszkedési hónapra szintén ebben a városban került sor. Ezenkívül Bécsben szerepelt a nyilvántartásban és érdekeltségeinek központja is ott volt.

34

E körülmények között a Bundesfinanzgericht (szövetségi pénzügyi bíróság, Ausztria) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

35

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az a női munkavállaló, aki olyan tagállam állampolgára, amelyben ő maga és gyermekei lakóhellyel rendelkeznek, akit egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltató munkaszerződés keretében segélymunkásként alkalmaz, aki e másik tagállam jogszabályai szerint e tagállam kötelező szociális biztonsági rendszerébe tartozik, akit nem közvetlenül felvételét követően, hanem az említett másik tagállamban folytatott képzést követően küldenek ki valamely harmadik országba és aki e tagállamba ezután egy visszailleszkedési időszakra tér vissza, ott e rendelkezés értelmében munkavállalóként tevékenységet folytatónak tekintendő‑e, avagy külön rendelkezés hiányában az ilyen munkavállaló helyzete e rendelet 11. cikke (3) bekezdése e) pontjának hatálya alá tartozik.

36

E kérdés megválaszolása érdekében először is emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint önmagában az a körülmény, hogy a munkavállaló a tevékenységét az Unió területén kívül gyakorolja, nem elég a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó uniós szabályok, és különösen a 883/2004 rendelet szabályai alkalmazásának a mellőzéséhez, ha a munkaviszony megőrzi az Unió területéhez való kellően szoros kötődését (2019. május 8‑iInspecteur van de Belastingdienst ítélet, C‑631/17, EU:C:2019:381 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37

A szóban forgó munkaviszonynak az Unió területéhez fűződő kellően szoros kötődése különösen abból a körülményből következik, hogy az egyik tagállamban lakóhellyel rendelkező uniós polgárt egy másik tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozás foglalkoztatta, és ennek javára fejtette ki tevékenységét (2019. május 8‑iInspecteur van de Belastingdienst ítélet, C‑631/17, EU:C:2019:381 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

38

A jelen ügyben, és tekintettel az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben szereplő információkra, meg kell állapítani, hogy kellően szoros kötődés áll fenn az alapügyben szóban forgó munkaviszony és az Unió területe, különösen Ausztria területe között. Az alapeljárás felperesének munkáltatója ugyanis Ausztriában rendelkezik székhellyel, és az alapeljárás felperese ebben a tagállamban teljesített egy képzési időszakot az Ugandában töltött kiküldetése előtt, valamint egy visszailleszkedési időszakot a kiküldetés után. Ráadásul a munkaszerződést az osztrák jognak megfelelően kötötték, az alapeljárás felperese az osztrák szociális biztonsági rendszerben biztosított, és feladatait az Osztrák Köztársaság által nyújtott fejlesztési segítségnyújtás keretében teljesíti. E tényezők az egyetlen tagállam jogszabályai alkalmazásának a 883/2004 rendelet 11. cikkében rögzített elve szempontjából is relevánsak.

39

Ami ezt követően konkrétabban azt a kérdést illeti, hogy az olyan személyt, mint az alapeljárás felperese, úgy kell‑e tekinteni, mint aki a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontja értelmében „valamely tagállamban”, a jelen esetben az Osztrák Köztársaságban végzett munkát, vagy hogy e személy e rendelet 11. cikke (3) bekezdése e) pontját olyan háttérszabály jellegével ruházza fel, amelyet minden olyan személyre alkalmazni kell, aki olyan helyzetben van, amelyet az adott rendelet egyéb rendelkezései nem szabályoznak konkrétan, annak érdekében, hogy az alkalmazandó jog meghatározásának teljes rendszerét vezesse be (lásd ebben az értelemben: 2019. május 8‑iInspecteur van de Belastingdienst ítélet, C‑631/17, EU:C:2019:381, 31. pont).

40

E szubszidiaritást figyelembe véve meg kell vizsgálni, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontjában említett eset megfelel‑e többek között az olyan helyzetnek, mint amilyen az alapügyben szerepel, mivel először is az e (3) bekezdés b)–d) pontjában említett esetek semmilyen kapcsolatban nem állnak az ilyen helyzettel.

41

E tekintetben a jelen ügyben, noha első látásra úgy tűnik, hogy az alapeljárás felperese nem „valamely tagállamban” végezte tevékenységét, mivel Ugandában volt kiküldetésben, a Bíróság rendelkezésére álló iratokból az következik, hogy a kiküldetését megelőzően és azt követően az alapeljárás felperese Ausztria területén dolgozott, ahol munkáltatója letelepedett, és ahol az alapeljárás felperese még szolgálati lakással is rendelkezett. Ráadásul az alapeljárás felperesének, gyermekeinek és házastársának fő lakóhelye Ausztriában volt a munkaszerződés időtartama alatt, és ott a bécsi területi egészségbiztosítási pénztár által nyújtott szociális védelemben részesült.

42

Még ha feltételezhető is, hogy az alapeljárás felperese – amint arra az adóhatóság a kérdést előterjesztő bíróság előtt hivatkozott – egy másik tagállam területén rendelkezett lakóhellyel, az ilyen helyzet jelentős hasonlóságokat mutatna az 1994. június 29‑iAldewereld ítélet (C‑60/93, EU:C:1994:271) alapjául szolgáló ügyben szóban forgó helyzettel, amely ítélet a 883/2004 rendelet által felváltott, a szociális biztonsági rendszereknek a közösségen belül mozgó munkavállalókra és önálló vállalkozókra, illetve családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL 1971. L 149., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.) értelmezésére vonatkozik. Ez az ügy az e munkavállaló lakóhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban székhellyel rendelkező vállalkozás munkavállalóját érintette, aki tevékenységét az Unió területén kívül gyakorolta. Márpedig ezen ítélet 24. pontjában a Bíróság kimondta, hogy ilyen helyzetben „a munkavállaló lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai nem alkalmazhatók, mivel e jogszabályok semmilyen módon nem kapcsolódnak a munkaviszonyhoz, ellentétben a munkáltató székhelye szerinti állam jogszabályaival, amelyet ennélfogva alkalmazni kell”.

43

Ebből következik, hogy függetlenül attól a körülménytől, hogy az alapeljárás felperesét osztrák munkáltatója ténylegesen az Unió területén kívül végzendő munkára vette fel, és megőrizte a származási országához, azaz a Németországi Szövetségi Köztársasághoz fűződő kötődését azáltal, hogy ott a szülei által rendelkezésre bocsátott lakással rendelkezett, meg kell állapítani, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az a munkáltatója tagállamának jogszabályait, vagyis az osztrák jogszabályokat jelöli meg mint egyetlen olyan tagállaméit, amelyek hatálya alá a felperes tartozik, anélkül hogy e (3) bekezdés e) pontjában szereplő szubszidiárius szabályt alkalmazni kellene.

44

E körülmények között az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az a női munkavállaló, aki olyan tagállam állampolgára, amelyben ő maga és gyermekei lakóhellyel rendelkeznek, akit egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltató munkaszerződés keretében segélymunkásként alkalmaz, aki e másik tagállam jogszabályai szerint e tagállam kötelező szociális biztonsági rendszerébe tartozik, akit nem közvetlenül felvételét követően, hanem az említett másik tagállamban folytatott képzést követően küldenek ki valamely harmadik országba és aki e tagállamba ezután egy visszailleszkedési időszakra tér vissza, ott e rendelkezés értelmében munkavállalóként tevékenységet folytatónak tekintendő.

45

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 288. cikk második bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás valamely tagállam általi elfogadása, amelynek személyi hatálya szélesebb körű, mint a 883/2004 rendeleté, amennyiben az az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes államok állampolgárait a saját állampolgáraival azonos módon kezeli.

46

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az EUMSZ 288. cikk második bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, mint a FLAG 53. §‑ának (1) bekezdése, amennyiben – amint az 1973. október 10‑iVariola ítélet (34/73, EU:C:1973:101) 11. pontjából kitűnik – az ilyen nemzeti rendelkezés alkalmas arra, hogy a jogalanyok elől eltitkolja a közvetlenül alkalmazandó uniós jogot, és ezáltal ténylegesen veszélyeztesse az uniós jognak a Bíróságra ruházott kizárólagos értelmezését.

47

E tekintetben célszerűnek tűnik emlékeztetni arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, noha az uniós jogforrások rendszerében betöltött szerepükből és jellegükből fakadóan a rendeletek előírásainak közvetlen hatályuk van a nemzeti jogrendszerekben, anélkül hogy szükség lenne arra, hogy a nemzeti hatóságok végrehajtási intézkedéseket fogadjanak el, ennek ellenére az említett rendeletek egyes rendelkezéseinek végrehajtása érdekében szükséges lehet végrehajtási intézkedések elfogadása a tagállamok által (lásd különösen: 2011. december 21‑iDanske Svineproducenter ítélet, C‑316/10, EU:C:2011:863, 39. és 40. pontja, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

A tagállamok valamely rendelet végrehajtása érdekében intézkedéseket fogadhatnak el, ha azok nem akadályozzák annak közvetlen alkalmazását, ha azok nem rejtik el annak közösségi jellegét, és a rendelet rendelkezéseinek keretei között maradva a rendelet által biztosított mérlegelési jogkör gyakorlását képezik (2011. december 21‑iDanske Svineproducenter ítélet, C‑316/10, EU:C:2011:863, 41. pontja, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

A jelen ügyben, anélkül hogy a Bíróságnak határoznia kellene arról, hogy az olyan rendelkezés, mint a FLAG 53. §‑ának (1) bekezdése a 883/2004 rendelet végrehajtására irányuló intézkedésként értelmezendő‑e, vagy sem, elegendő megállapítani, hogy e rendelet közvetlen alkalmazhatósága mindképpen azzal a hatással jár, hogy lehetővé teszi a nemzeti bíróságok számára a nemzeti intézkedésnek az említett rendelet tartalmával való összeegyeztethetőségének vizsgálatát (lásd ebben az értelemben: 1979. szeptember 27‑iEridania‑Zuccherifici nazionali és Società italiana per l’industria degli zuccheri ítélet, 230/78, EU:C:1979:216, 34. pont), és adott esetben mellőzze az említett intézkedés alkalmazását az uniós jog, vagyis az alapügyben a 883/2004 rendelet elsőbbségének biztosítása érdekében.

50

Következésképpen az uniós joggal nem ellentétes az olyan rendelkezés elfogadása, mint a FLAG 53. §‑a (1) bekezdése, feltéve azonban, hogy e nemzeti rendelkezést a 883/2004 rendelet 4. cikkének megfelelően értelmezik, és e rendelet elsőbbségét nem vonják kétségbe.

51

A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 288. cikk második bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás valamely tagállam általi elfogadása, amelynek személyi hatálya szélesebb körű, mint a 883/2004 rendeleté, amennyiben az az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes államok állampolgárait a saját állampolgáraival azonos módon kezeli, feltéve, hogy e szabályozást e rendelettel összhangban kell értelmezni, és ez utóbbi elsőbbségét nem vonják kétségbe.

52

Az első kérdésre adott válaszra tekintettel a harmadik és a negyedik kérdésre nem szükséges válaszolni.

53

Ötödik és hatodik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 987/2009 rendelet 60. cikkének (3) bekezdésében előírt azon kötelezettség, hogy az elsődlegesen alkalmazandó nemzeti jogszabályokat illetően ideiglenes határozatot hozzon, kizárólag a családi ellátások iránti kérelmet elbíráló illetékes nemzeti intézményt terheli‑e, vagy az ezen összefüggésben benyújtott keresetet ügyében eljáró nemzeti bíróságot is, és ha igen, mikor kell e bíróságnak ilyen határozatot hoznia.

54

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem Bíróság általi elutasítása csak abban az esetben lehetséges, amennyiben nyilvánvaló, hogy az uniós jog kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve ha a szóban forgó probléma hipotetikus jellegű, vagy a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hasznosan megválaszolja (2015. június 16‑iGauweiler és társai ítélet, C‑62/14, EU:C:2015:400, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

55

A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az alapeljárás keretében a kérdést előterjesztő bíróság már hozott ideiglenes határozatot, amely arra kötelezte az illetékes osztrák intézményt, hogy az alapügyben szóban forgó családi ellátások iránti kérelmet német partnerintézményének továbbítsa, és párbeszédet folytasson vele.

56

Ez a határozat nyilvánvalóan a 987/2009 rendelet 60. cikke (3) bekezdésének analógia útján történő alkalmazásán alapul, míg az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből paradox módon az tűnik ki, hogy e bíróság egyrészt úgy véli, hogy nem rendelkezik hatáskörrel ilyen ideiglenes határozat meghozatalára, másrészt pedig az, hogy nem létezik olyan rendelkezés, mint amely az alapügy tárgyát képezi.

57

Márpedig, mivel a kérdést előterjesztő bíróság már meghozta ezt a határozatot, és az kiválthatja valamennyi joghatását, még ha csak ideiglenesen is, az ötödik kérdés az alapügy megoldása szempontjából irrelevánssá vált, és ennélfogva hipotetikus jellegű.

58

E megállapítást megerősíti az a tény, hogy – amint az az első kérdésre adott válaszból következik – a jelen ügyben az Osztrák Köztársaságot a 883/2004 rendelet 68. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján elsőbbségi illetékességgel rendelkező tagállamnak kell tekinteni az alapügyben szóban forgó családi ellátások nyújtása szempontjából, így az osztrák hatóságoknak a 987/2009 rendelet 60. cikkének (3) bekezdése alapján nem kell ideiglenes határozatot hozniuk az alkalmazandó nemzeti jogszabályokról. E körülmények között hipotetikus jellegű az a kérdés, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak az osztrák hatóságok helyett „ideiglenes jelleggel” kell‑e ilyen határozatot hoznia, és ezért azt elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

59

Az ötödik kérdés elfogadhatatlansága a hatodik kérdés elfogadhatatlanságát vonja maga után, mivel ez utóbbi azon az előfeltevésen alapul, hogy az ötödik kérdésre igenlő választ kell adni.

60

A fentiekre tekintettel az előterjesztett ötödik és a hatodik kérdést elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

61

Hetedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 883/2004 rendelet 68. cikke (3) bekezdésének a) pontját és a 987/2009 rendelet 60. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azok kölcsönösen kötik az elsőbbségi illetékességgel rendelkező tagállam intézményét és a másodsorban illetékes tagállam intézményét oly módon, hogy a családi ellátásokat kérelmezőnek csak egyetlen kérelmet kell benyújtania ezen intézmények valamelyikéhez, és ezt követően az említett kérelmet e két intézménynek együttesen kell kezelnie, vagy a kérelmezőnek mind a két intézményhez külön kérelmet kell intéznie.

62

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 883/2004 rendelet 68. cikke (3) bekezdésének megfelelően, ha a családi ellátások iránti kérelmet azon tagállam illetékes intézményéhez nyújtják be, amelynek jogszabályai alkalmazandók, de e cikk (1) és (2) bekezdése alapján nem az elsőbbségi illetékességgel rendelkező tagállam, „az intézmény haladéktalanul továbbítja a kérelmet azon tagállam illetékes intézményéhez, amelynek a jogszabályai az elsőbbség alapján alkalmazandók, tájékoztatja az érintett személyt és – a végrehajtási rendeletnek az ellátások ideiglenes folyósítására vonatkozó rendelkezéseinek sérelme nélkül – szükség esetén biztosítja a (2) bekezdésben említett különbözeti kiegészítést” és „azon tagállam illetékes intézménye, amelynek a jogszabályait az elsőbbség alapján alkalmazni kell, a kérelmet úgy kezeli, mintha azt közvetlenül hozzá nyújtották volna be, és az ilyen kérelemnek az első intézményhez történő benyújtása napját az elsőbbségi intézményhez történő benyújtás napjának tekintik”.

63

A 883/2004 rendelet 68. cikke (3) bekezdésének szövege tehát egyértelműen kimondja, hogy amennyiben családi ellátások iránti kérelmet nyújtanak be olyan tagállam illetékes intézményéhez, amelynek jogszabályai nem élveznek elsőbbséget, az ilyen intézménynek haladéktalanul továbbítania kell a kérelmet azon tagállam illetékes intézményéhez, amelynek jogszabályai az elsőbbség alapján alkalmazandók, és erről tájékoztatnia kell a kérelmezőt. Hasonló esetben e második intézménynek a szóban forgó kérelmet úgy kell kezelnie, mintha azt közvetlenül hozzá nyújtották volna be abban az időpontban, amikor azt az első intézményhez terjesztették be.

64

A 987/2009 rendelet 60. cikke (2) és (3) bekezdésének szövegéből az is egyértelműen kitűnik, hogy amennyiben az intézmény, amelyhez ugyanezen cikk (1) bekezdése alapján kérelmet nyújtanak be, úgy határoz, hogy „[a 883/2004 rendelet] 68. cikkének (1) és (2) bekezdésével összhangban az elsőbbségi jog alapján saját joga alkalmazandó, az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően kell nyújtania a családi ellátásokat”, és amennyiben úgy ítéli meg, hogy jogszabályai alkalmazhatók, de nem elsőbbség alapján, „haladéktalanul ideiglenes határozatot hoz az alkalmazandó elsőbbségi szabályokról, és a kérelmet [a 883/2004 rendelet] 68. cikke (3) bekezdésének megfelelően továbbítja a másik tagállam intézményéhez, értesítve erről a kérelmezőt is”.

65

Mind a 883/2004 rendelet 68. cikke (3) bekezdésének a) pontjából, mind pedig a 987/2009 rendelet 60. cikkének (2) és (3) bekezdéséből az következik, hogy a kérelmezőnek csak egyetlen kérelmet kell egy illetékes intézményhez benyújtania. Ez utóbbi attól függően, hogy elsőbbségi alapon vagy másodsorban tekinti magát illetékesnek, köteles az első esetben a kért családi ellátásokat saját maga nyújtani, a második esetben pedig áttenni a szóban forgó kérelmet annak a tagállamnak az illetékes intézményéhez, amelyről úgy véli, hogy elsőbbség alapján illetékes, mindezt az ilyen, családi ellátások iránti kérelem gyors elbírálásának biztosítása érdekében.

66

A fentiekre tekintettel a hetedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 883/2004 rendelet 68. cikke (3) bekezdésének a) pontját és a 987/2009 rendelet 60. cikkének (2) és (3) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azok kölcsönösen kötik az elsőbbségi illetékességgel rendelkező tagállam intézményét és a másodsorban illetékes tagállam intézményét oly módon, hogy a családi ellátások kérelmezőjének csak egyetlen kérelmet kell benyújtania ezen intézmények valamelyikéhez, és ezt követően az említett kérelmet e két intézménynek együttesen kell kezelnie.

67

Nyolcadik és kilencedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 4. cikk (4) bekezdését, az EUMSZ 45. és az EUMSZ 208. cikket, az EUSZ 4. cikk (3) bekezdését, valamint a 883/2004 rendelet 2., 3., 7. cikkét és II. címének rendelkezéseit úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha valamely tagállam általános jelleggel megszünteti az addig azon segélymunkások számára nyújtott családi ellátásokat, akik családtagjaikat magukkal viszik azon harmadik országba, amelybe őket kiküldték.

68

E kérdés megválaszolása érdekében az EUMSZ 45. cikket illetően emlékeztetni kell arra, hogy a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogát gyakorló és a lakóhelyétől eltérő tagállamban kereső tevékenységet folytató valamennyi uniós polgár – lakóhelyétől vagy állampolgárságától függetlenül – e rendelkezés hatálya alá tartozik (lásd ebben az értelemben: 2002. december 12‑ide Groot ítélet, C‑385/00, EU:C:2002:750, 76. pontja, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

69

Noha az EUMSZ 45. cikkel ellentétes minden olyan intézkedés, amely alkalmas arra, hogy megzavarja vagy kevésbé vonzóvá tegye az e cikk által biztosított szabad mozgáshoz való alapvető jognak az uniós polgárok általi gyakorlását, az említett cikk nem biztosítja a származási tagállamától eltérő tagállamba utazó munkavállaló számára azt a jogot, hogy a fogadó tagállamban is ugyanolyan szociális védelemben részesüljön, mint amilyen a származási tagállamában ez utóbbi állam jogszabályai alapján járna neki (2019. szeptember 19‑ivan den Berg és társai ítélet, C‑95/18 és C‑96/18, EU:C:2019:767, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70

Másrészt az EUMSZ 48. cikk a tagállamok jogszabályainak összehangolását, nem pedig harmonizációját írja elő, az egyes tagállamok szociális biztonsági rendszerei, következésképpen az azokban biztosított személyek jogai közötti érdemi és eljárási különbségeket e rendelkezés nem érinti, ennélfogva minden tagállam szabadon határozhatja meg jogszabályaiban – az uniós jog tiszteletben tartása mellett – a szociális biztonsági rendszer ellátásai nyújtásának feltételeit (2019. szeptember 19‑ivan den Berg és társai ítélet, C‑95/18 és C‑96/18, EU:C:2019:767, 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

71

Hozzá kell tenni, hogy a 883/2004 rendelet nem alakítja ki a szociális biztonság egységes rendszerét, hanem fenntartja a különböző nemzeti rendszereket, és egyetlen célja e rendszerek összehangolásának biztosítása a személyek szabad mozgása eredményes gyakorlásának biztosítása érdekében. Így a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a tagállamok továbbra is megtartják szociális biztonsági rendszereik kialakítására vonatkozó hatáskörüket (lásd ebben az értelemben: 2020. január 23‑iBundesagentur für Arbeit ítélet, C‑29/19, EU:C:2020:36, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

72

Mindazonáltal e hatáskörük gyakorlása során a tagállamok kötelesek tiszteletben tartani az uniós jogot, és különösen az EUM‑Szerződésnek a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás minden uniós polgár számára elismert szabadságára vonatkozó rendelkezéseit (2020. január 23‑iBundesagentur für Arbeit ítélet, C‑29/19, EU:C:2020:36, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73

A jelen ügyben ezért meg kell vizsgálni, hogy az Osztrák Köztársaság nem sértette‑e meg ezeket a rendelkezéseket, amikor úgy határozott, hogy megszünteti az addig azon segélymunkásoknak járó családi ellátásokat, akik családtagjaikat magukkal viszik azon harmadik országba, amelybe őket kiküldték.

74

E tekintetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az osztrák jogalkotó által előírt megszüntetés általános jellegű, és különbségtétel nélkül alkalmazandó mind e tagállam állampolgáraira, mind pedig más tagállamok állampolgáraira, aminek vizsgálata azonban a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

75

Ennélfogva az ellátás említett, 2019. január 1‑jétől bekövetkező megszüntetése nem tűnik állampolgárságon alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetést eredményezőnek.

76

Az érintett munkavállalók állampolgárságán alapuló, a lakóhelyük szerinti tagállam vagy családtagjaik szerinti közvetett hátrányos megkülönböztetést illetően meg kell állapítani, hogy sem a 883/2004 rendelet rendelkezései, különösen annak 7. és 67. cikke, amelyek annak megakadályozására irányulnak, hogy valamely tagállam a családi ellátások nyújtását vagy összegét a munkavállaló családtagjainak az ellátást nyújtó tagállamban való lakóhelyétől tegye függővé (lásd ebben az értelemben: 1995. október 5‑iImbernon Martínez ítélet, C‑321/93, EU:C:1995:306, 21. pont), sem pedig az EUMSZ 45. cikk nem írja elő, hogy a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogát az Unió területén kívül kell alkalmazni. Éppen ellenkezőleg, az EUMSZ 45. cikk egyértelmű szövegéből kitűnik, hogy a munkavállalók szabad mozgását „az Unión belül” kell biztosítani.

77

A családi ellátásoknak a családjukkal harmadik országban tartózkodó segélymunkások tekintetében történő megszüntetése tehát nem minősülhet közvetett hátrányos megkülönböztetésnek az Unió területén, ha – aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata – az ezen alkalmazottakra 2019. január 1‑jétől a családi ellátások terén alkalmazott bánásmód nem különbözik aszerint, hogy éltek‑e a szabad mozgáshoz való jogukkal azáltal, hogy származási tagállamukat annak érdekében hagyták el, hogy Ausztriában telepedjenek le, hanem kizárólag attól függnek, hogy az érintett segélymunkások harmadik országban vagy valamely tagállamban – ideértve Ausztriát is –tartózkodnak.

78

E megállapítást nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy azok a segélymunkások, akik korábban már jogosultságot szereztek családi ellátásokra, azt az új jogszabály 2019. január 1‑jei hatálybalépését követően elveszítették, mivel nem derül ki, hogy e jog elvesztése a szabad mozgáshoz való joguk gyakorlásából ered‑e, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

79

E tekintetben hozzá kell tenni egyrészt, hogy az e kérdésekre adandó válasz szempontjából semmilyen releváns következtetés nem vonható le az 1980. június 12‑iLaterza ítéletből (733/79, EU:C:1980:156) és a 2009. november 26‑iSlanina ítéletből (C‑363/08, EU:C:2009:732), mivel az ezen ítéletek alapjául szolgáló ügyek sem jogilag, sem a tényállásuk szempontjából nem hasonlíthatók az alapügyben szereplő és az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben leírt helyzethez. Ezekben az ügyekben ugyanis egy uniós polgár szabad mozgáshoz való jogának az Unió területén történő gyakorlását követően szerzett jogok módosításáról volt szó. Márpedig a jelen ügyben a jogszabálymódosítás azokra a segélymunkásokra vonatkozik, akik az Unió területén kívül teljesítenek szolgálatot és gyermekeik velük tartózkodnak.

80

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott azon lehetőség, hogy a segélymunkások részére nyújtott családi támogatások megszüntetése akadályozhatja a munkavállalók szabad mozgását, és adott esetben azt kevésbé vonzóvá teheti, sőt akár a „segélymunkás” szakma iránti kereslet csökkenéséhez vezethetne, még ha azt a tényállás tekintetében meg is kellene vizsgálni, semmiképpen sem eredményezhet az EUMSZ 45. cikkel és az EUMSZ 48. cikkel ellentétes helyzetet. Amint ugyanis a jelen ítélet 71. és 72. pontjából kitűnik, e rendelkezések nem írják elő a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek harmonizációját, mivel ez utóbbiak továbbra is jogosultak arra, hogy az uniós jogot tiszteletben tartva alakítsák ki szociális biztonsági rendszereiket, és az EUM‑Szerződés nem biztosítja a munkavállaló számára, hogy tevékenységének egynél több tagállamra való kiterjesztése vagy valamely másik tagállamba történő áthelyezése szociális biztonsági szempontból semleges legyen. A tagállamok szociális biztonsági jogszabályai közötti eltéréseket tekintve az ilyen kiterjesztés vagy áthelyezés a szociális védelem szempontjából a munkavállalóra nézve adott esetben többé vagy kevésbé kedvező, illetve kedvezőtlen lehet. Az ilyen szociális biztonsági nemzeti jogszabály – még ha alkalmazása így kevésbé kedvező is – megfelel az EUMSZ 45. és EUMSZ 48. cikknek, ha a jogszabály alapján az érintett munkavállaló nem kerül kedvezőtlenebb helyzetbe azokkal szemben, akik valamennyi tevékenységüket egyetlen tagállamban végzik, ahol e jogszabály hatályos, illetve azokkal szemben, akik már előzőleg a hatálya alá tartoztak, és ha a jogszabály nem vezet olyan szociális biztonsági járulékok megfizetéséhez, amelyek alapján nem nyílik igény ellenszolgáltatásra (2019. március 14‑iVester ítélet, C‑134/18, EU:C:2019:212, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

81

E megfontolásokra tekintettel a nyolcadik és a kilencedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 45. és EUMSZ 48. cikket úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes, ha valamely tagállam általános jelleggel megszünteti az addig azon segélymunkások számára nyújtott családi ellátásokat, akik családtagjaikat magukkal viszik azon harmadik országba, amelybe őket kiküldték, amennyiben egyfelől az ellátás ezen megszüntetése különbségtétel nélkül alkalmazandó mind e tagállam, mind pedig más tagállamok állampolgárságával rendelkező jogosultakra, másfelől pedig az ellátás említett megszüntetése az érintett segélymunkások között nem az alapján keletkeztet eltérő bánásmódot, hogy gyakorolták‑e vagy sem a szabad mozgáshoz való jogukat az ellátás megszüntetése előtt vagy után, hanem az alapján, hogy gyermekeik valamely tagállamban vagy harmadik országban tartózkodnak velük együtt.

82

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott: