—

a Billerud Karlsborg AB és a Billerud Skärblacka AB képviseletében E. Wernberg és O. Gentele advokater,

—

a Naturvårdsverket képviseletében R. Janson és U. Gunnesby advokater,

—

a görög kormány képviseletében V. Kyriazopoulos és M. Vergou, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében J. Enegren, K. Mifsud‑Bonnici és E. White, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról és a 96/61/EK tanácsi irányelv módosításáról szóló, 2003. október 13‑i 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 275., 32. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 7. kötet, 631. o.) 16. cikke (3) és (4) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a Billerud Karlsborg AB, valamint a Billerud Skärblacka AB (a továbbiakban együtt: Billerud társaságok) és a Naturvårdsverket (természetvédelmi ügynökség) között folyamatban lévő olyan jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az utóbbi által azon okból kifolyólag kiszabott bírság, hogy az előbbiek nem adták át megfelelő időben a 2006. évi tényleges kibocsátásaiknak megfelelő szén‑dioxid‑egyenértékegységeket.

3

A 2003/87 irányelv (5)–(7) preambulumbekezdése kimondja:

4

Az említett irányelv 4. cikkének a szövege a következő:

„A tagállamok biztosítják, hogy 2005. január 1‑jétől bármely létesítmény az I. mellékletben felsorolt, és az adott tevékenységhez meghatározott kibocsátást eredményező tevékenységet csak […] az üzemeltető [számára kiállított] […] engedély birtokában folytat […].”

5

Ugyanezen irányelv 6. cikkének (2) bekezdése értelmében:

„Az üvegházhatású gázra vonatkozó kibocsátási engedély a következő adatokat tartalmazza:

[…]

6

A 2003/87 irányelv 10. cikke meghatározza a 2005. január 1‑jétől 2008. január 1‑jéig tartó időszakra az egységek legalább 95%‑a, a 2008. január 1‑jétől 2013. január 1‑jéig tartó időszakra pedig az egységek 90%‑a térítésmentes kiosztásának elvét.

7

Az említett irányelv 11. cikkének (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az illetékes hatóság […] minden [évben] […] február 28‑ig kiadja az összes kiosztandó egység egy részét.”

8

Ugyanezen irányelvnek az egységek átruházásáról, visszaadásáról és törléséről szóló 12. cikke a (3) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok biztosítják, hogy minden létesítmény üzemeltetője minden évben legkésőbb április 30‑ig átad annyi egységet, amennyi az előző naptári évben az adott létesítményből származó […] teljes kibocsátása, illetve, hogy ezeket az egységeket azt követően törlik.”

9

E kötelezettség elmulasztását – a 2003/87 irányelv 16. cikkének (2) bekezdésében előírt, a mulasztó üzemeltetők névsorának közzétételén kívül – az ugyanezen cikk (3) és (4) bekezdése által előírt bírsággal szankcionálják, e rendelkezések értelmében:

„(3)   A tagállamok biztosítják, hogy minden üzemeltetőt, aki minden év április 30‑ig nem adott át az előző évi kibocsátásait fedező megfelelő mennyiségű egységet, többletkibocsátási bírság megfizetésére kötelezzenek. A többletkibocsátási bírság mértéke minden egyes, a létesítmény által kibocsátott, de visszaadott egységekkel nem fedezett szén‑dioxid‑tonnaegyenérték után 100 euró. A többletkibocsátási bírság megfizetése nem mentesíti az üzemeltetőt azon kötelezettsége alól, hogy a többletkibocsátásnak megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet átadjon a rákövetkező évre vonatkozó egységek átadása alkalmával.

(4)   A 2005. január 1‑jével kezdődő hároméves időszak folyamán a tagállamok alacsonyabb mértékű, a létesítmény által kibocsátott, de az üzemeltető által átadott egységekkel nem fedezett szén‑dioxid tonna‑egyenérték után 40 eurós többletkibocsátási bírságot alkalmaznak. […]”

10

Másfelől a 2003/87 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„A tagállamok megállapítják az ezen irányelvnek megfelelően elfogadott nemzeti rendelkezések megsértéséért alkalmazandó szankciókról szóló szabályokat, és e szabályok végrehajtása érdekében minden szükséges intézkedést foganatosítanak. Az előírt szankcióknak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük. […]”

11

Az említett irányelv 19. cikke a következő kifejezésekkel írja elő a közösségi kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzékek fenntartását:

„(1)   Az egységek kiadásának, birtoklásának, átruházásának és törlésének pontos nyilvántartása érdekében a tagállamok gondoskodnak egy kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzék létrehozásáról és aktualizálásáról. […]

[…]

(3)   Ezen irányelv végrehajtása érdekében a Bizottság […] rendeletet alkot a kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzékek egységesített és biztonságos rendszeréről, amely az egységek kiadásának, birtoklásának, átruházásának és törlésének nyomon követésére a közös adatelemeket tartalmazó, egységesített elektronikus adatbázisok formájában működik, és biztosítja a nyilvános hozzáférést és a titkos adatok megfelelő kezelését, illetve megakadályozza a Kiotói Jegyzőkönyvből eredő kötelezettségekkel összeférhetetlen átruházásokat.”

12

A 2003/87 irányelv és a 280/2004/EK európai parlamenti és tanácsi határozat szerinti kibocsátásforgalmi‑jegyzékek egységesített és biztonságos rendszeréről szóló, 2004. december 21‑i 2216/2004/EK bizottsági rendelet (HL L 386., 1. o.) a „Kibocsátási egységek leadása” című 52. cikkében a következőképpen rendelkezik:

„Az üzemeltetők úgy adják le a kibocsátási egységeket, hogy felkérik – illetve, ha a tagállam rendelkezései ezt előírják, kötelező felkérniük – a jegyzékkezelőt, hogy:

[…]”

13

A kibocsátási egységek kereskedelméről szóló 2004:1199 törvény és a kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzékről szóló 2004:8 törvény előírásai ültették át a fent hivatkozott uniós jogi rendelkezéseket.

14

A 2004:1199 törvény 6. fejezete 1. §‑ának az alapügybeli tényállásra alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik:

„Minden létesítmény esetében az üzemeltető a kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzék igazgatásáért felelős hatóságnak legkésőbb április 30‑ig átad annyi egységet, amennyi az ezen létesítményből származó, az előző naptári évben elért teljes kibocsátása.”

15

Az említett törvény 8. fejezetének 6. §‑a előírja:

„Annak az üzemeltetőnek, aki nem adott át a 6. fejezet 1. §‑a alapján a kibocsátásai fedezéséhez szükséges megfelelő mennyiségű egységet, többletkibocsátási bírságot kell a államnak fizetnie. A 2005 és 2007 közötti időszak tekintetében e bírság összege minden egyes, a létesítmény által kibocsátott, de az üzemeltető által visszaadott egységekkel nem fedezett szén‑dioxid tonna‑egyenérték után 40 euró. A későbbi időszakok tekintetében ezen összeg 100 euró. A svéd koronában számított ellenértéket az átadás szerinti év május 1‑jén érvényes euróárfolyam alapján kell kiszámolni.”

16

Ugyanezen törvény 8. fejezetének 7. §‑a kimondja:

„A 6. §‑nak megfelelően a többletkibocsátási bírság megfizetése nem mentesíti az üzemeltetőt a 6. fejezet 1. §‑a szerinti azon kötelezettsége alól, hogy a rákövetkező naptári év kibocsátási egységeinek átadása alkalmával a kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzék igazgatásáért felelős hatóságnak átadja az e többletkibocsátásoknak megfelelő kibocsátási egységeket.”

17

A Billerud társaságok – a svéd jog hatálya alá tartozó, szén‑dioxid kibocsátására engedéllyel rendelkező társaságok ‑ 2007. április 30‑án nem adták át a 2006. évi kibocsátásaiknak megfelelő kibocsátási egységeket, nevezetesen 10828 tonna, illetve 42433 tonna szén‑dioxidot.

18

A Naturvårdsverket következésképpen a 2003/87 irányelvet átültető 2004:1199 törvény által előírt bírságot szabott ki velük szemben, amelynek összege az egyik társaság esetében 3959366 svéd korona (SEK), a másik társaság esetében pedig 15516051 SEK volt, azaz 433120 euró, illetve 1697320 euró.

19

E szankció nemzeti bíróság előtt történő vitatásának alátámasztása érdekében a Billerud társaságok arra hivatkoztak, hogy 2007. április 30‑án a szennyezési jogok svéd kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzékében lévő betéti számláikon a 2006. évi teljes kibocsátásaikat fedező megfelelő kibocsátási egységgel rendelkeztek. Azt állították, hogy e körülmény igazolja, hogy nem állt szándékukban a kötelezettségeik alól kibújni, és hogy a terhükre rótt, megfelelő időben történő átadás hiánya belső adminisztratív hiányosságra vezethető vissza. Az elsőfokú bíróság nem fogadta el ezen érvelést.

20

A Billerud társaságok által előterjesztett fellebbezést követően a Högsta domstolen felfüggesztette az eljárást, és az alábbi kérdéseket terjesztette előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé:

21

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 2003/87 irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy az bizonyos toleranciát enged a többletkibocsátási bírság kiszabásában az olyan üzemeltetők tekintetében, amelyek – jóllehet a tárgyév április 30‑át megelőzően nem adták át az előző évi szén‑dioxid‑egyenértékegységeiket – mindazonáltal rendelkeztek ebben az időpontban megfelelő mennyiségű kibocsátási egységgel.

22

E kérdés arra keres választ, hogy a bírsággal sújtható „többletkibocsátások” fogalmát akként kell‑e érteni, hogy az olyan, önmagában túlzottan szennyező magatartásra utal, amely esetben a bírságot csak azon üzemeltetőknek kell megfizetniük, amelyek a naptári év április 30‑án nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű egységgel, vagy ellenkezőleg, az csak akkor valósul meg, ha az előző évi kibocsátásoknak megfelelő egységeket legkésőbb április 30‑ig nem adják át, függetlenül egyébként az átadás elmulasztásának indokától vagy az érintett üzemeltetők által ténylegesen birtokolt egységek mennyiségétől.

23

Ezen alternatíva első lehetősége – amelyre a Billerud társaságok hivatkoznak – a 2003/87 irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdésében szereplő „többletkibocsátások” kifejezés szó szerinti olvasatából ered, amely szerint az előző évi kibocsátásokat fedező, megfelelő mennyiségű egységnek a tárgyév április 30‑án történő tényleges birtoklása bizonyítaná a környezet jelentős sérelmének hiányát, amely egyedül igazolja az uniós jogi szankciókat az EUMSZ 191. cikk (2) bekezdésében meghatározott, a „szennyező fizet” elve értelmében.

24

Az ilyen érvelés azonban nem lehet meggyőző.

25

A 2003/87 irányelvnek magából a szövegéből következik ugyanis, hogy a tárgyévi kibocsátásoknak megfelelő kibocsátási egységeknek – törlés céljából – a tárgyév április 30‑ig történő átadására irányuló kötelezettség különösen szigorú. E kötelezettség – amely az említett irányelv 12. cikkének (3) bekezdésében egyértelműen került megfogalmazásra, és amelyet az ezen irányelv 6. cikke (2) bekezdésének e) pontja értelmében az üvegházhatású gáz kibocsátására vonatkozó engedély kötelezően említ – az egyedüli kötelezettség, amelyhez maga a 2003/87 irányelv pontos szankciót rendel, miközben az irányelv rendelkezéseivel ellentétes minden más magatartásra vonatkozó szankció – ezen irányelv 16. cikke értelmében – a tagállamok döntési jogkörének hatálya alá tartozik. Az említett irányelv által az egységek átadására irányuló eljárásnak szánt központi szerep abból is kitűnik, hogy a bírságra kötelezés ettől még nem mentesíti az üzemeltetőt azon kötelezettség alól, hogy a rákövetkező évi átadási időszak alkalmával átadja a megfelelő egységeket. A 2003/87 irányelv által az e bírság tekintetében megengedett egyetlen enyhítés a bírság mértékét érinti, amely 100 euróról 40 euróra csökken a rendszer kipróbálásának időszakában, azaz a 2005‑től 2007‑ig terjedő időszakban.

26

Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy – jóllehet a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének végső célja a környezet védelme az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentése által – e rendszer nem önmagában csökkenti e kibocsátásokat, hanem a legalacsonyabb költségek keresését ösztönzi és segíti elő, az említett kibocsátások pontosan meghatározott szintre való csökkentésének elérése érdekében. A környezetet érintő végső előny így azon szigortól függ, amellyel a kiosztott kibocsátási egységek összmennyisége meghatározásra kerül, amely az e rendszer által engedélyezett kibocsátások globális határértékét alkotja (a C-127/07. sz., Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben 2008. december 16-án hozott ítélet [EBHT 2008., I-9895. o.] 31. pontja).

27

A 2003/87 irányelv általános rendszere így a kiadott, birtokolt, átadott és törölt kibocsátási egységek szigorú nyilvántartásán alapul, amelynek a hátterét ezen irányelv 19. cikke állapítja meg, és egy külön bizottsági rendelet útján szabályozott kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzék rendszerének a létrehozására hív fel. E pontos nyilvántartás magából az említett irányelv tárgyából következik – nevezetesen az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei közösségi kereskedelmi rendszerének a létrehozásából –, amelynek célja e gázok kibocsátásainak olyan szintre való csökkentése a légkörben, amely megakadályozza az éghajlat veszélyes, emberi eredetű befolyásolását, és amelynek végső célja a környezet védelme (lásd a fent hivatkozott Arcelor Atlantique et Lorraine és társai ügyben hozott ítélet 29. pontját). Ahogy azt a Bizottság állítja, az uniós jogalkotó – egy előre meghatározott bírság maga általi létrehozásával – a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét a piaci manipulációkból eredő versenytorzulásoktól kívánta megóvni.

28

E tekintetben a Billerud társaságok érvét – amely szerint nem róható fel nekik a környezetre túlzottan káros magatartás – el kell utasítani. A 2003/87 irányelv 16. cikke (3) és (4) bekezdésének célja és hatása ugyanis az, hogy ne általánosságban a „szennyezőket” szankcionálja, hanem azon üzemeltetőket, amelyeknek a tárgyév április 30‑ig az előző évi kibocsátásainak a száma meghaladja a tagállam központosított kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzékében – amelynek a hatálya alá a 2216/2004 rendelet 52. cikke alapján ezen egységek tartoznak – „a leadott kibocsátási egységek” táblázatnak a létesítményeik tekintetében ez évre kijelölt részében lévő kibocsátási egységek számát. Ekképpen kell tehát a „többletkibocsátások” fogalmát érteni és nem úgy, hogy a kibocsátások önmagukban túlzott mértékűek.

29

Az ilyen értelmezést megerősíti egyrészt az a tény, hogy – a 2003/87 irányelv 11. cikkének (4) bekezdése alapján – a tárgyévi kibocsátási egységek teljes mennyiségének egy részét legkésőbb ezen év február 28‑ig adják ki az üzemeltetőknek, tehát két hónappal azelőtt, hogy az üzemeltetőknek át kell adniuk az előző évi kibocsátási egységeiket, másrészt pedig az ezen irányelv 10. cikkében előírt, a 2006‑os évre kiosztott kibocsátási egységek gyakorlatilag ingyenes jellege.

30

A fentiek összességéből következik, hogy a 2003/87 irányelv által előírt kötelezettséget nem a tárgyév április 30‑án az előző évi kibocsátásokat fedező kibocsátási egységek birtoklásának egyszerű kötelezettségeként, hanem az említett egységek legkésőbb április 30‑áig történő átadási kötelezettségeként kell tekinteni azért, hogy azokat az egységek pontos nyilvántartását biztosító közösségi kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzékből töröljék.

31

Mindazonáltal külön rendelkezés hiányában is lehetséges a vis maiort képező körülmények elismerése, ha a jogalanyok által hivatkozott külső ok oly mértékben befolyásolhatatlan és elháríthatatlan, hogy objektíve lehetetlenné teszi, hogy az érintett személyek teljesíteni tudják kötelezettségeiket (lásd különösen a 154/78., 205/78., 206/78., 226/78-228/78., 263/78., 264/78., 31/79., 39/79., 83/79. és 85/79. sz., Ferriera Valsabbia és társai kontra Bizottság ügyben 1980. március 18-án hozott ítélet [EBHT 1980., 907. o.] 140. pontját). Ebből következően a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy a Billerud társaságok – minden gondosság ellenére, amelyet az előírt határidők betartása érdekében tanúsíthattak volna – olyan, rajtuk kívül álló rendkívüli és előreláthatatlan körülményekkel kerültek‑e szembe (lásd a C‑99/12. sz. Eurofit‑ügyben 2013. július 18‑án hozott ítélet 31. pontját), amelyek meghaladják az egyszerű belső zavar esetét.

32

Következésképpen az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003/87 irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdését akként kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az, ha mentesül az e cikk által előírt többletkibocsátási bírság kiszabása alól az olyan üzemeltető, amely legkésőbb a tárgyév április 30‑ig nem adta át az előző évi kibocsátásainak megfelelő szén‑dioxid‑egyenértékegységeket, akkor is, ha ezen időpontban rendelkezik megfelelő mennyiségű kibocsátási egységgel.

33

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 2003/87 irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdését akként kell‑e értelmezni, hogy a nemzeti bíróság az arányosság elve alapján mérsékelheti az e rendelkezésben előírt bírság összegét.

34

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog általános elvei közé tartozó arányosság elve megköveteli, hogy az uniós jog valamely rendelkezése által alkalmazott eszközök alkalmasak legyenek az érintett szabályozással kitűzött jogszerű célok megvalósítására, és ne menjenek túl az azok eléréséhez szükséges mértéken (a C-58/08. sz., Vodafone és társai ügyben 2010. június 8-án hozott ítélet [EBHT 2008., I-4999. o.] 51. pontja).

35

E feltételek bírósági felülvizsgálatát tekintve mindazonáltal el kell ismerni, hogy az uniós jogalkotó széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik olyan területen, amely e jogalkotó részéről politikai, gazdasági és szociális jellegű választást követel meg, és amelyen belül összetett értékeléseket kell elvégeznie. Ekképpen az ilyen hatáskör gyakorlásának bírósági felülvizsgálata során a Bíróság nem helyettesítheti az uniós jogalkotó értékelését a sajátjával. Ezen túlmenően csak akkor mérlegelheti a jogalkotói választást, ha az nyilvánvalóan tévesnek tűnik, vagy ha az abból eredő, bizonyos gazdasági szereplőkkel szembeni hátrányok nem mérhetők azokkal az előnyökkel, amelyeket az egyébként jelent (lásd különösen a C-84/94. sz., Egyesült Királyság kontra Tanács ügyben 1996. november 12-én hozott ítélet [EBHT 1996., I-5755. o.] 58. pontját, a C-233/94. sz., Németország kontra Parlament és Tanács ügyben 1997. május 13-án hozott ítélet [EBHT 1997., I-2405. o.] 56. pontját, valamint a C-210/03. sz. Swedish Match ügyben 2004. december 14-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-11893. o.] 48. pontját).

36

Meg kell állapítani, hogy a szén‑dioxid‑egyenértékegységek nyilvántartása és kereskedelme rendszerének uniós szintű létrehozása politikai orientációt tükröző jogalkotói választás volt a súlyos környezeti aggodalmakkal szembeni sürgős válaszra tekintettel, amint az az Európai Unió Tanácsának 2001. március 8‑i következtetéseiből kitűnik, amelyekre a 2003/87 irányelv (1) preambulumbekezdése utal. E jogalkotói választás ráadásul nagymértékben összetett és sokszor vitatott gazdasági és technikai megfontolásokon alapult, amelyeket a 2000. március 8‑i COM(2000) 87 zöld könyv említ. Az Európai Unió és tagállamainak a Kiotói Jegyzőkönyv alapján vállalt kötelezettségei teljesítéséhez való hozzájárulás érdekében az uniós jogalkotó tehát maga értékelte és egyensúlyozta ki beavatkozásának jövőbeli és bizonytalan hatásait (lásd analógia útján a fent hivatkozott Németország kontra Parlament és Tanács ügyben hozott ítélet 55. pontját).

37

Márpedig valamely uniós jogi aktus arányosságának értékelése nem függhet a hatékonysági fokára vonatkozó visszamenőleges értékelésektől. Amikor az uniós jogalkotó valamely kialakítandó szabályozás jövőbeni hatásait értékeli, és e hatásokat pontosan nem lehet előre látni, az értékelést csak akkor lehet helyteleníteni, ha az a szóban forgó szabályozás elfogadásának időpontjában rendelkezésére álló tényekre tekintettel nyilvánvalóan hibásnak tűnik (lásd ebben az értelemben a C-189/01. sz., Jippes és társai ügyben 2001. július 12-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-5689. o.] 84. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

38

A 2003/87 irányelv által előírt többletkibocsátási bírság – a fenti 34–37. pontban felidézett elvek alapján megvizsgálva – nem tekinthető ellentétesnek az arányosság elvével, mivel összegét a nemzeti bíróság nem módosíthatja.

39

Egyrészt ugyanis a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdésében előírt átadási kötelezettség, és az ezen irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdésében annak megsértését szankcionáló, összegének átmeneti csökkentésén kívül egyéb mérséklés nélküli átalánybírság szükségesnek bizonyult az uniós jogalkotó számára a szén‑dioxid‑egyenértékegységek kereskedelme hatékony rendszerének kialakítására irányuló jogszerű cél tekintetében annak elkerüléséhez, hogy bizonyos üzemeltetők vagy piaci közvetítők megkíséreljék megkerülni vagy manipulálni a rendszert, visszaélésszerűen kijátszva az árakat, a mennyiségeket, a határidőket vagy azon összetett pénzügyi termékeket, amelynek a létrehozását valamennyi piac ösztönzi. Amint az a Bizottság által bemutatott 2001. október 23‑i COM(2001) 581 irányelvre vonatkozó javaslat indokolása összefoglalásának különösen a 17. pontjából kitűnik, a bírság viszonylag magas szintjét annak a szükségessége igazolja, hogy a kibocsátási egységek megfelelő mennyiségének átadására irányuló kötelezettség elmulasztását az Unió egész területén szigorúan és koherens módon kezeljék. E szükségesség egyebekben különösen sürgetőnek tűnt az új rendszer uniós szintű megindításának szakaszában.

40

Másfelől a 2003/87 irányelvből következik, hogy az üzemeltetőknek négy hónapjuk van arra, hogy az előző évi kibocsátásoknak megfelelő egységeket átadják, amely ésszerű határidőt biztosít számukra az átadási kötelezettségük teljesítésére. Az ezen irányelv előkészítő munkálatainak további részéből kitűnik, hogy a Tanács meghosszabbította az üzemeltetőkre kezdetben előírt határidőt, ugyanis a Bizottság javaslata március 31‑ét említette határidőnek. Másrészt az április 30‑i határidő későbbi, mint az a határidő – amelyet február 28‑ra tűztek ki –, ameddig a tagállamoknak ki kell osztaniuk az üzemeltetőknek a tárgyévi kibocsátási egységeik egy részét, emlékeztetve arra, hogy az említett kiosztást az egységek 95%‑a tekintetében a 2005 és 2008 közötti időszakban ingyenesen végezték. Végül – amint az a jelen ítélet 22. és 27. pontjában megállapításra került – a 2003/87 irányelv által létrehozott rendszer megfelelő működését feltételező, a kibocsátási egységek uniós szintű pontos nyilvántartásának logikáját tekintve az április 30‑ig át nem adott szén‑dioxid‑tonnaegyenérték utáni 40 eurós bírság (a szennyezési jogok jövőbeli piacán e tonna alapján értékelt ár kétszeresének megfelelő érték) nem mutat olyan hátrányokat, amelyek nem mérhetők azokkal az előnyökkel, amelyeket az egyébként ahhoz jelent, hogy az Unió teljesítse a Kiotói Jegyzőkönyv alapján vállalt kötelezettségeit.

41

Ráadásul a tagállamok jogosultak véleményezési, újrakezdési és előrehozott átadási mechanizmusok létrehozására, lehetővé téve a jóhiszemű üzemeltetők számára azt, hogy tökéletesen informáltak legyenek átadási kötelezettségükről, és ezáltal semmilyen bírság kockázatát ne viseljék. Ahogy az a Bírósághoz benyújtott ügyiratokból kitűnik, bizonyos nemzeti szabályozások előírnak ilyen óvintézkedéseket, és az üzemeltetők figyelemmel kísérését az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei kereskedelmi rendszerével szembeni intézkedéseikben a hatáskörrel rendelkező hatóságokra bízzák.

42

Következésképpen a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003/87 irányelv 16. cikkének (3) és (4) bekezdését akként kell értelmezni, hogy a nemzeti bíróság az arányosság elve alapján nem mérsékelheti az e rendelkezés által előírt átalánybírság összegét.

43

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott: