L. A. GEELHOED

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. március 10.(1)

C‑537/03. sz. ügy

Katja Candolin

Jari‑Antero Viljaniemi

Veli-Matti Paananen

kontra

Vahinkovakuutusosakeyhtiö Pohjola

Jarno Ruokoranta

(A Korkein oikeus [Finnország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás – 72/166/EGK, 84/5/EGK és 90/232/EGK irányelv – Utasoknak okozott kár”

I –    Bevezetés

1.     A Korkein oikeus (finn legfelsőbb bíróság) ebben az ügyben előzetes döntéshozatali eljárás keretében a Bíróságnak több kérdést tett fel a tagállamok gépjármű-felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló 1972. április 24‑i 72/166/EGK irányelv²(2) (a továbbiakban: első irányelv), az 1983. december 30‑i 84/5/EGK irányelv³(3) (a továbbiakban: második irányelv) és a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK irányelv⁴(4) (a továbbiakban: harmadik irányelv) értelmezéséről.

2.     A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatali eljárás során lényegében azt szeretné megtudni, hogy a személyi sérülést szenvedett utas, aki tudta, vagy akinek tudnia kellett volna, hogy a vezető a járművet a baleset pillanatában alkoholos állapotban vezette, a nemzeti jog alapján részben vagy egészében kizárható‑e a közösségi irányelv által nyújtott, kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás védelme alól.

II – A közösségi jog

3.     A közösségi jogalkotó 1972‑től kezdte meg irányelveivel a tagállamoknak a gépjármű-felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak egymáshoz közelítését.

4.     Az első irányelv rendelkezik a zöldkártya határokon történő ellenőrzésének a megszüntetéséről és a közösség területén keletkezett károk tekintetében valamennyi tagállamban, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás bevezetéséről.

5.     Az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése – a polgári jogi felelősség fennállása esetén, a közlekedési baleset károsultja kártalanításra való jogosultságának elvéből kiindulva – előírja:

„A 4. cikk értelmében minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a saját területén nyilvántartásba vett gépjárművek rendelkezzenek gépjármű-felelősségbiztosítással. A fedezett felelősség mértékét és a fedezet feltételeit ezen intézkedések alapján kell meghatározni.”

6.     A második irányelvvel a közösségi jogalkotó ennek a kötelező biztosításnak a különböző tartalmi elemeit kívánta harmonizálni, hogy ezáltal a közlekedési balesetek károsultjainak minimális védettséget biztosítson, és a Közösségen belül fennálló, a biztosítás tárgyi hatályában rejlő különbségeket csökkentse.

7.     A második irányelv vonatkozik a biztosítás terjedelmére, azaz a kötelező biztosítás fedezetének a mértékére, amelynek legkisebb mértékét az irányelv összegszerűen meghatározza. A második irányelv 1. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:

„1.      A 72/166/EGK irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás kötelezően mind az anyagi kárra, mind pedig a személyi sérülésre kiterjed.

2. A tagállamok által nyújtható magasabb biztosítási összegek sérelme nélkül, minden tagállam előírja, hogy azok az összegek, amelyekre az ilyen jellegű biztosítás kötelező, legalább elérik:

–       személyi sérülés esetén a 350 000 ECU‑t, amennyiben csak egyetlen sérült van; amennyiben egynél több sérült nyújt be egyetlen kárigényt, ezt az összeget a sérültek számával megszorozzák,

–       anyagi kár esetén a 100 000 ECU‑t kárigényenként, a sérültek számától függetlenül.

A tagállamok a fenti minimális összegek helyett meghatározhatnak egy 500 000 ECU‑s minimális összeget is személyi sérülés esetére, amennyiben egynél több személy sérülésére vonatkozik egyetlen kárigény, vagy személyi sérülés és anyagi kár esetére egy kárigényenkénti 600 000 ECU‑s általános minimális összeget a sérültek számától és a keletkezett kár természetétől függetlenül.”

8.     A második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerint „Valamennyi tagállam megtesz minden szükséges intézkedést, amely garantálja, hogy bármely olyan törvényi rendelkezést vagy bármely szerződési záradékot, amely kizárja a biztosítás köréből azokat az eseteket, amikor a gépjárművet olyan személy használja vagy vezeti, aki:

–       ezen tevékenységhez nem rendelkezik kifejezett vagy hallgatólagos engedéllyel vagy

–       nem rendelkezik az adott gépjármű vezetésére feljogosító jogosítvánnyal, vagy

–       megszegte az adott gépjármű műszaki állapotára és biztonságosságára vonatkozó, törvény által megszabott műszaki előírásokat,

[…] érvénytelennek tekintsenek olyan harmadik fél kárigényének vonatkozásában, aki balesetet szenvedett el.”

9.     Az (1) bekezdés második albekezdése szerint az első francia bekezdésben említett rendelkezés vagy előírás felhasználható olyan személyek ellenében, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt vagy a sérülést okozta, amennyiben a biztosítótársaság bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy a gépjármű lopott volt.

10.   A harmadik irányelvet a kötelező biztosítás egyes rendelkezéseinek pontosítására hozták meg, mivel még mindig jelentős különbségek álltak fenn a biztosítás tartalmában.

11.   A harmadik irányelv ötödik preambulumbekezdése szerint egyes tagállamokban joghézagok mutatkoznak a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításban különösen a gépjárművek utasai tekintetében. A potenciális károsultak e különösen sebezhető kategóriájának védelme érdekében e joghézagokat meg kell szüntetni.

12.   A harmadik irányelv 1. cikke végül előírja:

„A 84/5/EGK irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdése sérelme nélkül a 72/166/EGK irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utasnak a gépjárműhasználatból eredő személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre.”

III – A nemzeti jog

13.   A kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás általános rendelkezéseit a Liikennevakuutuslaki (a továbbiakban: a kötelező-felelősségbiztosításról szóló törvény) tartalmazza, miszerint a gépjármű üzemeltetése során okozott személyi sérülés miatti károkra vagy dologi károkra biztosítás nyújt fedezetet.

14.   A kötelező felelősségbiztosításról szóló törvény 7. cikkének (1) bekezdése a károsult közrehatásáról a következőképpen rendelkezik

„Ha a közlekedési baleset károsultja is felelős a baleset bekövetkezéséért, a személyi sérülésen kívüli károk megtérítésére vonatkozó igénye kizárható vagy korlátozható vétkessége, vezetői magatartása és a károkozáshoz vezető egyéb körülmény alapján. Az a személy, aki szándékosan vagy súlyos gondatlansággal saját testi épségében kárt okozott, csak abban a mértékben jogosult kártérítésre, amennyiben a kár keletkezésében más körülmény is közrehatott.”

15.   A kötelező felelősségbiztosításról szóló törvény 7. cikkének (3) bekezdése speciális rendelkezést tartalmaz a gépjárműben utazók személyében bekövetkezett kárnak a biztosítóval szembeni kártérítési jogára arra az esetre, ha a gépjármű vezetője alkoholos befolyásoltság alatt állt:

„Aki gépjárművezetés során testi épségében károsul, és a vezetés időpontjában vagy azt követően véralkoholszintje meghaladta az 1,2 ezreléket vagy légalkoholszintje a 0,60 mg/l értéket, vagy a kárt azért okozta, mert a gépjármű vezetésekor szeszes italtól vagy/és hátrányosan ható szertől befolyásolt állapotban volt, és ez jelentősen csökkentette a hibátlan cselekvésre való képességét, csak különös indokból igényelhet a biztosítótól kártérítést. A gépjárművezető kártérítési igényére vonatkozó fenti rendelkezések azokra az utasokra is alkalmazandóak, akik a káresemény bekövetkezésekor a gépjárműben tartózkodtak annak ellenére, hogy ismerték vagy ismerniük kellett volna a gépjárművezető állapotát.”

IV – Tényállás és az alapeljárás

16.   1997 április 21‑én Tanja Candolin, Katja Candolin édesanyja, valamint Jari‑Antero Viljaniemi és Veli‑Matti Paananen együtt utaztak a Jarno Ruokoranta által vezetett autóban, melynek V.‑M. Paananen volt a tulajdonosa. J. Ruokoranta 180 km/h sebességgel vezetett olyan helyen, ahol 80 km/h, illetve 60 km/h sebességkorlátozás van érvényben. A vezető elvesztette az uralmát a jármű felett, és letért az útról. J. Ruokoranta vérében a vezetést követően mért alkoholszint elérte a 2,08 ezreléket. A járműben utazók szintén ittas állapotban voltak.

17.   A baleset következtében T. Candolin életét vesztette. J.‑A. Viljaniemi csípője kificamodott, V.‑M. Paananen pedig agysérülést, valamint maradandó gerincideg-sérülést szenvedett, melynek következtében alsó végtagjai lebénultak. J.‑A. Viljaniemi ruházatában is kár keletkezett.

18.   Az autóra a Pohjola biztosítótársaságnál kötöttek biztosítást.

19.   Az elsőfokú bíróság – a Porin käräjäoikeus (pori elsőfokú bíróság) –J. Ruokorantát bűnösnek találta ittas vezetés, gondatlanságból elkövetett emberölés és súlyos testi sértés elkövetésében. Ezért J. Ruokorantát szabadságvesztésre ítélte. Emellett V.‑M. Paananent is bűnösnek találta a járműnek olyan személy részére történő átengedése miatt, aki alkoholos befolyásoltság alatt állt, de az általa elszenvedett súlyos sérülésekre való tekintettel nem szabott ki rá büntetést.

20.   Az elsőfokú bíróság ítéletében J. Ruokorantát kötelezte, hogy 2000. szeptember 2‑áig K. Candolin részére havonta járadékot fizessen, és térítse meg az édesanyja temetkezési költségeivel összefüggő kárát. Kötelezte továbbá J.‑A. Viljaniemi részére a kórházi költségekkel, sérült ruházatával és az elszenvedett fájdalommal kapcsolatos kárának megtérítésére. J. Ruokorantát V.‑M. Paananennel szemben pedig arra ítélte, hogy térítse meg költségeit mindazon károk vonatkozásában, amelyek egyrészt a kórházi és orvosi költségekkel, az elszenvedett fájdalommal, a maradandó sérülésekkel kapcsolatosak, és 24 éven keresztüli, havi járadék fizetésére kötelezte, a jövedelme elvesztésének kompenzálására. A Käräjäoikeus úgy ítélte meg, hogy J. Ruokoranta cselekménye súlyosságára és a szándékosságra való tekintettel a kártérítés mértéke nem csökkenthető.

21.   Az elsőfokú bíróság azon kérdés tekintetében, hogy a J. Ruokoranta által vezetett autó gépjármű-felelősségbiztosítója a megítélt kártérítést köteles‑e megfizetni, fontolóra vette, hogy a társaság órákon keresztül közösen alkoholt fogyasztott. Ezt követően tagjai önszántukból ültek be a J. Ruokoranta által vezetendő autóba. J. Ruokoranta ittasságát mindegyikük észlelhette volna. A kötelező felelősségbiztosításról szóló törvény 7. cikkének (3) bekezdése alapján egyikük sem igényelheti kárának a biztosítótársaság általi megtérítését. Azonban, a nevezett rendelkezésben megfogalmazott „különös indok” fennállása esetén a biztosítótársaságot kötelezni lehet a kár megtérítésére.

22.   V.‑M. Paananen maradandó, nagyon súlyos sérüléseket szerzett. J. Ruokoranta anyagi helyzetét figyelembe véve valószínűtlennek tűnt, hogy a bíróság által megítélt kártérítést meg tudná fizetni. Mivel V.‑M.  Paananenre nézve méltánytalan lenne, ha a teljes kártérítéstől elesne, ezért az elsőfokú bíróság a J. Ruokoranta által vezetett gépjármű biztosítóját kötelezte a V.‑M. Paananen részére megítélt kártérítési összeg megfizetésére. K. Candolin és J.‑A. Viljaniemi vonatkozásában viszont, az elsőfokú bíróság szerint, nem állt fenn olyan különös indok, amely a gépjármű-biztosítót kötelezné a kártérítési összeg megfizetésére.

23.   Másodfokon a Turun Hovioikeus (turkui fellebbviteli bíróság), J. Ruokoranta vétkességének súlyát figyelembe véve úgy ítélte meg, hogy az általa fizetendő kártérítés mérteke nem csökkenthető anyagi helyzetére való tekintettel vagy azon tény által, hogy a gépjárműben utazók az általuk elszenvedett kár létrejöttében maguk is közrehatottak. Az elsőfokú bíróság ítéletét, melyben a gépjármű-biztosítót a kár megtérítésére kötelezte, a fellebbviteli bíróság oly módon változtatta meg, hogy a biztosítótársaságot V.‑M. Paananennal szemben sem kötelezte annak a kártérítési összegnek a megfizetésére, amellyel J. Ruokoranta tartozott.

24.   A felülvizsgálati eljárásban K. Candolin, J.‑A. Viljaniemi és V.‑M. Paananen felülvizsgálati eljárásban a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság) előtt kártérítés megfizetését követelik a gépjármű-biztosítótól. A legfelsőbb bíróság 2003. december 19‑i határozatában úgy döntött, hogy a következő kérdéseket terjeszti előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

„1)      A 90/232/EGK harmadik irányelv 1. cikke, amely szerint a felelősségbiztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utasnak a gépjárműhasználatból eredő személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre, vagy másik közösségi jogi aktus vagy alapelv korlátozza‑e a nemzeti jog szerint az utas károkozásban történt közrehatásának figyelembevételét a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás által nyújtandó kártérítési igénye vizsgálatánál?

2)      Megfelel‑e a közösségi jognak – a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében foglalt eseteken kívül – a gépjármű utasának a baleset következtében szenvedett kára kötelező felelősségbiztosítás által történő megtérítése iránti igényének az utas magatartása miatt történő kizárása vagy korlátozása? Fennállhat‑e ez akkor például, ha az érintett annak ellenére szállt be a gépjárműbe, hogy észrevehette volna, hogy a baleseti és kárkockázat az átlagosnál nagyobb?

3)      Ellentétes‑e a közösségi joggal olyan szempontként figyelembe venni a gépjárművezető ittasságát, mint amely befolyásolja a biztonságos gépjármű-vezetési képességét?

4)      Ellentétes‑e a közösségi joggal, ha a többi utasénál szigorúbb megítélés alá kerül annak a gépjármű-tulajdonosnak a személyi sérülése felelősségbiztosítás által történő megtérítése iránt támasztott kártérítési igénye, aki ittas személynek átengedte a gépjármű vezetését?”

V –    A felek észrevételei

25.   Mivel a finn, a svéd, az osztrák, a német és a norvég kormány, valamint a Pohjolae biztosítótársaság néhány kivételtől eltekintve azonos érveket terjesztettek elő, ezért ezeket a finn kormány legfontosabb állításairól készített összefoglalómban fogom ismertetni. Azután a Bizottság és V.‑M. Paananen észrevételeire fogok kitérni.

26.   A finn kormány úgy véli, hogy a közösségi jog nem a tagállamok felelősségbiztosítási rendszereinek harmonizálására irányul, ez derül ki a Mendes Ferreira és Delgado Correira Ferreira ügyben⁵(5) hozott ítéletből, amelyben a Bíróság leszögezte, hogy a kötelező polgári jogi felelősségbiztosítás típusait – kockázati vagy vétkességen alapuló felelősség – a közösségi jog nem befolyásolja.

Az irányelvek csak azt írják elő, hogy a gépjárművekkel kapcsolatos polgári jogi felelősségre kötelezően terjedjen ki biztosítás. Következésképpen a tagállamok szabadon határozhatják meg a gépjárműbalesetekből eredő károkra alkalmazandó polgári jogi felelősséget.

27.   A közösségi jog nem korlátozza azt, hogy milyen jelentőséget tulajdonítsanak az egyes ügyekben az utasnak az általa elszenvedett kár okozásában tanúsított közrehatásának. A felelősségbiztosításra vonatkozó nemzeti jogban az a szabály érvényesül, hogy a kár keletkezésében maga is közreható károsult kárát nem vagy csak részben térítik meg. A nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése, hogy a polgári jogi felelősség általános szabályai az egyes ügyekben milyen mértékben alkalmazandóak.

28.   A baleset bekövetkezésére az átlagosnál nagyobb kockázatot vállaló károsult kárának megtérítése korlátozható, illetve kizárható. A polgári jogi felelősség általános szabályai alapján a bíróság az olyan személynek nyújtandó kártérítést korlátozhatja, illetve kizárhatja, aki beszáll a gépjárműbe, pedig tudja, hogy a vezetés során az átlagos baleseti kockázat a határát jelentősen túllépik. Nem ellentétes a közösségi joggal kártérítést korlátozó szempontként figyelembe venni a gépjárművezető ittasságát. Nem ellentétes a közösségi joggal az sem, ha súlyosbító körülményként vennék figyelembe azt, hogy a gépjármű-tulajdonos az alkoholos befolyásoltságú személy által vezetett gépjárművében utasként tartózkodik. Az osztrák kormány megjegyzi továbbá, hogy a gépjármű tulajdonosa, illetve használója nem károsult harmadik személy, neki ugyanis szerződéses jogviszonya van a biztosítóval, ebből kifolyólag az autó tulajdonosát ilyen esetben más utasnál szigorúbban kell megítélni.

29.   A német kormány szerint az irányelvek kizárólag a gépjármű-biztosító és a tulajdonos közötti jogviszonyra vonatkoznak. A balesetért felelős személy és a károsultak közötti jogviszonyt az irányelvek nem szabályozzák. Ez utóbbi jogviszonyra a nemzeti jognak a polgári jogi felelősséget, illetve a kártérítést szabályozó rendelkezéseit kell alkalmazni.

30.   A svéd és az osztrák kormány ezt még kiegészíti. A svéd kormány leszögezi, hogy a kártérítés módosítása nem vonhatja maga után a személyek bizonyos csoportjának vagy meghatározott típusú kárnak a vonatkozásában a kártérítéshez való jog teljes kizárását. Az osztrák kormány véleménye szerint a kötelező felelősségbiztosítási szerződés nem írhatja elő a biztosító kártérítési felelősségének az utas részére történő korlátozását vagy kizárását azon esetekben, amelyekben a gépjármű vezetője ittas volt.

31.   A Bizottság szerint az előzetes döntéshozatali kérdések a biztosító és a károsult személy közötti viszonyt érintik. A károsult személy saját felelősségének és az ahhoz fűződő kártérítési kötelezettségnek a kérdését a nemzeti jog alapján kell megválaszolni.

32.   A Bizottság ellenben úgy ítéli meg, hogy a kötelező biztosítás nem tartalmazhat olyan kikötést, hogy különösen akkor, ha a gépjármű vezetője ittas volt, az utasnak a biztosított gépjárműben elszenvedett személyi sérülésére és anyagi kárára kártérítés nem jár.⁶(6) A Bizottság érvelésenek alátámasztására különösen a Ruiz Bernaldez ügyben hozott ítéletre⁷(7) hivatkozik. Az ítéletből kitűnik, hogy a Bíróság kizárólag a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében felsorolt, a biztosítást kizáró különleges eseteket veszi figyelembe a károsultak által előidézett helyzetek tekintetében.

33.   A közösségi jog emellett meggátolja a gépjármű tulajdonosának – ha maga is utas volt – a többi utasénál szigorúbb megítélését, mivel a harmadik irányelv 1. cikke kizárólag a gépjármű vezetőjének és az utasoknak járó kártérítés között tesz különbséget.

34.   V.‑M. Paananen úgy véli, hogy az irányelvekből az következik, hogy a gépjármű-biztosításnak a gépjármű vezetőjén kívül az összes utas kártérítését fedeznie kell. A kártérítés csakis kivételes esetekben tagadható meg. Mivel az utasok nem tudták bizonyítani, hogy a vezető ittasságáról nem volt tudomásuk, ezért a kártérítés szabályának kell általánosan érvényesülnie, hangsúlyozta V.‑M. Paananen.

VI – Elemzés

35.   A kérdést előterjesztő bíróság a kérdésekkel lényegében azt kívánja megtudni, hogy a tagállamok előírhatnak‑e a nemzeti jogszabályaikban más, az irányelvekben megjelöltektől eltérő okokat, amelyek az utasoknak a kötelező biztosításból eredő, a gépjárművekkel kapcsolatos polgári jogi felelősségével kapcsolatos kártérítéshez való jogát kizárják. Amennyiben a tagállamok az irányelvekben megjelöltektől eltérő okokat nem állapíthatnak meg, akkor azt kell eldönteni, hogy a nemzeti jog alapján ki lehet‑e részben vagy egészben zárni a kártérítési jogát az olyan sérült utasnak, akinek tudomása volt vagy lehetett volna a gépjármű vezetőjének a baleset pillanatában fennálló alkoholos befolyásoltságáról. Végül felmerül a kérdés, hogy a többi utasnál szigorúbban kell‑e a gépjármű tulajdonosát megítélni azon tény alapján, hogy ittas személynek engedte át a gépjármű vezetését.

A –    Előzetes megjegyzések

36.   A három irányelv minimális szabályokat tartalmaz a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás tekintetében. Az első irányelv rendelkezik valamennyi tagállamban a közösség területén keletkező károkra vonatkozó kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás bevezetéséről. Kezdetben a tagállamokra hagyták a fedezett felelősség mértékének és a biztosítási fedezet feltételeinek a meghatározását. A második irányelv 1984‑ben vezette be a személyi sérülések és az anyagi károk biztosítási fedezetének kötelező mértékét meghatározó alapvető szabályokat, ennek hatása, hogy tárgyiasította a közlekedés résztvevőinek kockázatait az Európai Unión belül. A harmadik irányelv ezután a gépjármű vezetőjén túl az utasokra is kiterjesztette személyi hatályát.

37.   A három irányelv alapján a tagállamok kötelesek gondoskodni arról, hogy minden egyes gépjármű‑tulajdonos vagy gépjármű-üzembentartó gépjárművel kapcsolatos polgári jogi felelősségét kötelezően, szerződésben biztosítótársaságra ruházza át.⁸(8) A gépjárművel kapcsolatos polgári jogi felelősségre vonatkozó kötelező biztosítási kötvénynek emellett a Közösség egész területére ki kell terjednie,⁹(9) és ugyanazon egyszeri díj alapján minden tagállam jogszabályai által megkövetelt fedezetet kell biztosítania.¹(10)⁰ A biztosítási fedezet európai szinten történő harmonizálása a balesetek sérültjeinek megfelelő mértékű kártérítést garantál, függetlenül attól, hogy a baleset melyik tagállam területén történt.¹(11)¹

38.   Az irányelvek összessége mind a Közösség területén található gépjárműveknek, mind a gépjárművek utasainak a szabad mozgását kívánja biztosítani Egyébiránt az említett gépjárművek által okozott balesetek károsultjai részére – függetlenül attól, hogy a baleset melyik tagállam területén történt – az egyenlő bánásmód biztosítására irányul.¹(12)²

39.   A károsultak védelme jelentős helyet foglal el a három irányelvben. Noha a károsultak védelme már az első irányelvben alapvető fontosságú volt, a második és a harmadik irányelv tovább javította és megerősítette a potenciális károsultak jogi helyzetét. A későbbi irányelvek a rendszer bizonyos hiányosságait kívánják megszüntetni, amelyek részben az idők folyamán jelentkeztek. A károsultak helyzetének javítása érdekében a károsultakat a második irányelv egyes kizáró szerződési záradékok hatálya alól kivette. A második irányelv 1. cikkének (4) bekezdése kifejezetten megenged „minden egyéb, a károsultnak kedvezőbb rendelkezést”.¹(13)³ A harmadik irányelvben “a potenciális károsultak különösen sebezhető kategóriájának”, azaz az utasoknak a védelme érdekében a károsultak köre bővült.

B –    Előírhatnak‑e a tagállamok nemzeti jogszabályaikban, az irányelvekben megjelöltektől eltérő okokat, amelyek az utasoknak a kötelező biztosításból eredő, a gépjárművekkel kapcsolatos polgári jogi felelősségével kapcsolatos kártérítési jogát kizárják?

40.   A gépjárműben utazók személyi sérülése esetén a biztosítóval szembeni kártérítési jogára arra az esetre, ha a gépjármű vezetője ittas volt, a finn törvényhozás külön rendelkezést hozott (a kötelező felelősségbiztosításról szóló törvény 7. cikkének (3) bekezdése). A tényállás idején ez a rendelkezés volt hatályban. Ez a rendelkezés írja elő, hogy csak különös indok fennállása esetén köteles a biztosító az ittas járművezető kárát megtéríteni. A biztosító ugyanúgy csak különös indok fennállása esetén köteles megtéríteni a baleset során az autóban tartózkodó utasok kárát, akik ismerték vagy ismerniük kellett volna a gépjárművezető állapotát.

41.   A második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése bizonyos megengedett, kizárólag a biztosított és a biztosító közötti szerződéses jogviszonyban érvényesülő, a biztosítást kizáró okokat ír elő, amelyek a balesetet szenvedett károsult harmadik személlyel szemben nem érvényesülnek. A 2. cikk (1) bekezdése ezen elv alól kivételt fogalmaz meg. Ha a biztosító bizonyítani tudja, hogy a kárt okozó gépjárműbe saját akaratukból beszálló utasoknak tudomásuk volt arról, hogy a gépjármű lopott volt, akkor a biztosító ezt a kivételt velük szemben felhasználhatja.

42.   Ezzel az utóbbi rendelkezésével a közösségi jogalkotó kivételt akart elfogadni azon szabály alól, amely szerint a balesetben kárt szenvedett utasok és más harmadik személyek ellenében a jogszabályi rendelkezések és a biztosítási kötvényben foglalt szerződési záradékok nem használhatók fel. Az általános szabálytól való eltérése okán ezt a kivételt korlátozott és kimerítő módon kell értelmezni.¹(14)⁴ Minden más értelmezés a tagállamoknak lehetőséget biztosítana a balesetet szenvedett utasok kárigényei meghatározott típusú károkra való korlátozására. Ez pedig a károsultak közötti a baleset bekövetkezésének színhelyétől függő, eltérő bánásmódhoz vezetne, amit az irányelv éppen el akar kerülni.¹(15)⁵

43.   A második irányelv 2. cikkének ilyen irányú értelmezését erősíti a harmadik irányelv 1. cikke, amelyben a potenciális károsultak különösen sebezhető kategóriájának a védelme érdekében a károsultak köre az utasokkal bővült. Ezzel a rendelkezésével a közösségi jogalkotó az irányelvek által nyújtott védelem személyi hatályát akarta tudatosan kibővíteni. Az a véleményem, hogy az irányelv céljára, azaz a károsultak védelmére tekintettel mindhárom irányelvvel ellentétes a bármely biztosítást előre kizáró nemzeti rendelkezés.

44.   A kötelező felelősségbiztosításról szóló finn törvény 7. cikkének (3) bekezdése egyes kategóriába tartozó biztosítottakat egyes magatartásformáik miatt a kártérítésből teljes mértékben kizárja. Ez a rendelkezés az együttes felelősség vélelmét állítja fel az utas vonatkozásában abban az esetben, ha ittas vezető autójába száll be. Az előző 42. pontban arra a következtetésre jutottam, hogy a második irányelv 2. cikke (2) bekezdésének második albekezdése kimerítően felsorolja azokat az eseteket, amelyekben a jogszabályi rendelkezések és a biztosítási kötvénybe foglalt záradékok az utas ellenében felhasználhatók. Így a tagállamok nemzeti jogszabályi rendelkezéseikben nem vehetnek fel más, az irányelvekben megjelöltektől eltérő okokat, amelyek az utasoknak a kötelező felelősségbiztosítás jogcímén a gépjárművekkel kapcsolatos kártérítési igényét kizárják.

45.   Ezzel kapcsolatban jegyzem meg, hogy a fentiekből következik, hogy a biztosító a nemzeti jogszabályi rendelkezésekre és szerződési záradékokra való hivatkozással nem utasíthatja el a biztosított gépjármű által okozott balesetben megsérült utasok kártérítési igényét. Máskülönben illuzórikussá válnának az utasnak a harmadik irányelv által szerzett jogai.

46.   A 35. pontban megfogalmazott kérdésre adott válaszom tehát úgy hangzik, hogy a közösségi jog megtiltja, hogy bármely egyéb, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében megjelöltektől eltérő, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás alóli kizáró okokat az utasokkal szemben érvényesítsék.

C –    A nemzeti jog alapján ki lehet‑e részben vagy egészben zárni a kártérítési igényét az olyan sérült utasnak, akinek tudomása volt vagy lehetett volna a gépjármű vezetőjének a baleset pillanatában fennálló ittas állapotáról?

47.   Az irányelvek nem tartalmaznak különös rendelkezéseket a felelősség bizonyos típusának a megválasztásáról. Amint ez a Mendes Ferreira és Delgado Correira Ferreira ügyben hozott ítéletből is kitűnik, az utas felelősségének a mértékét főszabály szerint a nemzeti jog szabályozza.¹(16)⁶ A Bíróság ítéletében úgy határozott, hogy „a közösségi jog jelenlegi állása szerint a tagállamok ezért továbbra is maguk határozhatják meg, hogy a gépjárműhasználattal okozott balesetek vonatkozásában milyen felelősségbiztosítási rendszer érvényesül, viszont biztosítaniuk kell, hogy a nemzeti jogukban érvényesülő polgári jogi felelősséget az irányelvek rendelkezéseivel összhangban biztosítás fedezze”.

48.   A közösségi jogalkotó a tagállamoknak lehetővé tette, legalábbis részben, hogy szabadon határozzák meg a kártérítési kötelezettség terjedelmét az egyes esetekben. Az utas esetleges saját felelősségének a mértékét és annak következményeit az utas kártérítési jogára tekintetében főszabály szerint a nemzeti jog határozza meg. A biztosító az irányelvek figyelembevételével köteles fizetni, ha a nemzeti jog megállapítja a gépjárművezető felelősségét, és a károsultak kártérítésre való jogosultsága megállapításra került. Ezek az irányelvek ugyanis megakadályozzák, hogy maga a biztosító a nemzeti jog rendelkezésére való hivatkozással a kártérítési kötelezettséget korlátozhassa vagy kizárhassa. A nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik minden konkrét esetben, a körülményeket figyelembe véve a polgári jogi felelősséget érintő jogelvek alapján adott esetben a kártérítési kötelezettség korlátozása.

49.   A polgári jogi felelősséget szabályozó nemzeti jognak az alkalmazása azonban nem vezethet az irányelv tartalmi rendelkezéseinek hatékony érvényesülésétől való megfosztásához.

50.   Az utasnak mint a közlekedés passzív résztvevőjének baleset általában csak ritkán róható fel. Mégis magasabb kockázatot vállal a baleset tekintetében az a személy, aki beszáll a gépjárműbe, pedig tudja, hogy a vezetés során az átlagos baleseti kockázatnak a határát jelentősen túllépik. Ez az együttes felelősség egyik formájának tekinthető. A felelősség e formájából jogilag nem következhet lényegében mindennemű kártérítési igény kizárása.

51.   Csak kivételes esetekben, egyéni mérlegelés alapján lehet a károsultnak nyújtandó kártérítés mértékét korlátozni.¹(17)⁷ A körülményektől függ, hogy az adott esetben ilyen helyzet áll‑e fenn. Elsősorban azt kell vizsgálni, hogy a konkrét helyzetben a károsult magatartása súlyos veszélyt idézett‑e elő, és hogy a veszélyről tudomása volt‑e. A nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik ennek megítélése.

52.   A második kérdésre adott válaszom tehát úgy hangzik, hogy a közösségi jog nem tiltja, hogy a nemzeti jog az olyan testi sérülést szenvedett utasnak a kártérítési jogát az együttes felelősség alapján részben korlátozza, akinek tudomása volt vagy lehetett volna a gépjármű vezetőjének a baleset pillanatában fennálló alkoholos befolyásoltságáról. Az eset sajátos körülményeire figyelemmel a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik egyéni mérlegelés alapján az ilyen korlátozás megalapozottságának a megítélése.

D –    A többi utasnál szigorúbban kell‑e a gépjármű tulajdonosát – aki velük együtt utazik – megítélni azon tény alapján, hogy ittas személynek engedte át a gépjármű vezetését?

53.   Ahogy azt a Bizottság is joggal állítja, a kártérítésre vonatkozóan az irányelv a gépjármű vezetője és az utasok között nem tesz különbséget. A harmadik irányelv 1. cikke előírja, hogy a gépjármű-felelősségbiztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utasnak a gépjárműhasználatból eredő személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre. A második irányelv indokolásának hetedik preambulumbekezdésében a jogalkotó kimondta, hogy a balesetet elszenvedők érdeke azt kívánja, hogy bizonyos kizárásról rendelkező záradékok csak a biztosító és a balesetért felelős személy közötti viszonyt szabályozzák.

54.   Ebből az következik, hogy a károkozó lép a biztosított helyébe a biztosítóval való jogviszonyban abban az esetben, amikor a gépjármű vezetője, aki nem üzembentartója és nem tulajdonosa a gépjárműnek, balesetet okoz, és az utas az, aki a gépjárműre a biztosítást kötötte. Ilyen helyzetben a korábbi biztosítást kötő személy már csak károsultként áll a biztosítóval jogviszonyban. Ahogy ez a 39. pontban már említésre került, a károsultak védelme jelentős szerepet játszik a mindhárom irányelvben.

55.   Következésképpen nem lehet a többi utasnál szigorúbban megítélni a gépjárműben utasként tartózkodó, gépjármű-tulajdonost azon tény alapján, hogy ittas személynek engedte át a gépjármű vezetését.

VII – Végkövetkeztetések

56.   Valamennyi fenti megfontolásra tekintettel nézetem szerint a Bíróságnak a következő válaszokat kell adnia a Korkein oikeus által előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdésekre:

1)      A közösségi jog megtiltja, hogy bármely a tagállamok gépjármű-felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében megjelöltektől eltérő, a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás alóli kizáró okokat az utasokkal szemben érvényesítsenek.

2)      A tagállamok gépjármű-felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv a 84/5 második irányelv és a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv nem tiltja, hogy a nemzeti jog az olyan testi sérülést szenvedett utasnak a kártérítési jogát az együttes felelősség alapján részben korlátozza, akinek tudomása volt vagy lehetett volna a gépjármű vezetőjének a baleset pillanatában fennálló alkoholos befolyásoltságáról. Az eset sajátos körülményeire tekintettel a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik egyéni mérlegelés alapján az ilyen korlátozás megalapozottságának megítélése.

3)      A 72/166 irányelv, a 84/5 második irányelv és a 90/232 harmadik irányelv megtiltja, hogy a többi utasnál szigorúbban ítéljék meg a gépjárműben utasként tartózkodó gépjármű-tulajdonost azon tény alapján, hogy ittas személynek engedte át a gépjármű vezetését.

---

1 – Eredeti nyelv: holland.

---

2² – A tagállamok gépjármű-felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv (HL L 103., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 10. o.).

---

3³ – A tagállamok által a gépjárművek használatával kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosításáról kiadott jogszabályok közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK tanácsi irányelv (HL L 8., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 3. o.).

---

4⁴ – A tagállamok gépjármű-felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK tanácsi irányelv (HL L 129., 33. o..; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 249. o.).

---

5⁵ – A C‑348/98. sz. Ferreira-ügyben 2000. szeptember 14‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑6711. o.) 23., 28. és 29. pontja).

---

6⁶ – A C‑129/94. sz. Ruiz Bernáldez-ügyben 1996 március 28‑án hozott ítélet (EBHT 1996., I‑1829. o.) rendelkező része második bekezdésének hetedik mondata a harmadik irányelv 1. cikkével összhangban.

---

7⁷ – A 6. lábjegyzetben hivatkozott ügy 18–21. pontja.

---

8⁸ – Az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése.

---

9⁹ – Az első irányelv 3. cikkének (2) bekezdése.

---

10¹⁰ – A harmadik irányelv 2. cikke.

---

11¹¹ – A második irányelv indokolási részének ötödik preambulumbekezdése.

---

12¹² – Lásd a 6. lábjegyzetben hivatkozott Ruiz Bernáldez-ügyben hozott ítélet 13. pontját.

---

13¹³ – Lásd Lenz főtanácsnoknak a (6. lábjegyzetben hivatkozott) Ruiz Bernáldez‑ügyre vonatkozó indítványának a 23. pontját.

---

14¹⁴ – Lásd szintén az EFTA-Bíróság Storebrand és Finanger ügyben 1999 november 17‑én hozott ítéletének (EFTA Court Report 1999., 119. o.) 25. pontját.

---

15¹⁵ – Lásd 6. lábjegyzetben hivatkozott Ruiz Bernáldez-ügy 19. pontját, valamint a 14. lábjegyzetben hivatkozott EFTA-Bíróság ítélet 24. pontját.

---

16¹⁶ – Az 5. lábjegyzetben hivatkozott ügy 29. pontja.

---

17¹⁷ – A 14. lábjegyzetben hivatkozott, az EFTA-Bíróság által hozott ítélet 26. pontja.