18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/1

1.1

Az EGSZB üdvözli és támogatja a harmadik ötéves értékelés során tett erőfeszítéseket éppúgy, mint a számos rangos szakértő megkeresését. Az EGSZB szerint a különböző szakértői csoportokban és különösen az általános értékelésért felelős testületben (1) kidolgozott ajánlásoknak állandó hivatkozási alapot kellene képezniük a keretprogramok megvalósításakor, a kutatási és innovációs politika jövőbeni kialakításakor, illetve – általában véve – a lisszaboni stratégia megvalósítását segítő politikai intézkedések tekintetében.

1.2

Az EGSZB több ízben ismételten síkraszállt az európai technológiai kutatás-fejlesztés céljaira elkülönített költségvetés jelentős növelése mellett, ezért sajnálatát fejezi ki ezen összeg tervezett csökkentésével kapcsolatban. Ez ugyanis ellentétes a fejlesztés elsőrendű voltával, amelyet a globális versenykihívások és a lisszaboni stratégia kívánalmai egyaránt szükségessé tesznek.

1.3

Az EGSZB hangsúlyozza az ipar, a kutatás és az innovatív fejlesztés területén való szélesebb körű részvétel és fokozottabb szerepvállalás fontosságát a barcelonai Tanács által rögzített célkitűzés eléréséhez. Kívánatosnak tartja a célzottabb kommunikációt, valamint a vállalkozások, a szervezetek és a gyártók szövetségeinek bevonására irányuló fokozottabb erőfeszítést, azon stratégiai témakörök kijelölése céljából, amelyeknél megmutatkozhat az európai kutatás csúcsminősége.

1.4

Az EGSZB szerint a kutatás és a technológiai fejlesztés (KTF) magánfinanszírozásának ösztönzésére alkalmas eszközöket kell kifejleszteni, a kockázati tőkétől az EBB által biztosított célzott finanszírozásokig és a kutatási célokra nyújtott kedvező kamatozású hitelekig, annak érdekében, hogy elősegítsük a kutatási eredmények konkrét vállalkozói kezdeményezésekbe való átültetését.

1.5

Az EGSZB osztja a szakértői testület azon álláspontját, mely szerint a kutatóknak nagyobb önállóságot és felelősséget kell biztosítani (azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartják az etikai elveket), népszerűbbé kell tenni a tudományos karriert, biztosítani kell az interdiszciplináris és a földrajzi mobilitást, továbbá a Marie Curie program ösztöndíjrendszerét össze kell hangolni a nemzeti és a regionális programokkal, valamint e programokat célirányosan kell alkalmazni annak érdekében, hogy növekedjen az állami és a magánkutatás közötti mobilitás.

1.6

Az EGSZB kéri, hogy élvezzen elsőbbséget azon szakpolitikák kidolgozása, amelyek célja a felsőoktatás természettudományi és mérnöki területeinek fejlesztése, annak érdekében, hogy növekedjen a kutatók között a nők részaránya, vonzóbbá váljon a tudományos pálya, és a külföldön működő kutatók visszatérjenek az Európai Unióba. Kívánatos lenne továbbá, ha a középiskolákban több természettudományi és műszaki tantárgyat oktatnának, valamint kialakítanák a természettudományi területeken folytatandó egyetemi tanulmányok népszerűsítésére irányuló politikát.

1.7

Az EGSZB az egyszerűsítés érdekében olyan pályázatok előkészítését tartja kívánatosnak, amelyekben világosabbak a rendszerek és a tevékenységek típusai, a résztvevők kategóriái, amelyek nagyobb rugalmasságot és szabadságot biztosítanak a kérelmező számára és egyszerű útmutatókat tartalmaznak az adminisztratív-pénzügyi irányításról, különösen a résztvevők közötti Contractual Agreement-re vonatkozóan.

1.8

Az EGSZB javasolja az alkalmazott eljárások és a hivatalos ellenőrzési és értékelési folyamatok minőségének folyamatos értékelését, valamint egyes kijelölt fejlesztési projektek esetében a tevékenységek és eredmények felülvizsgálata céljából check point-ok beiktatását a projekt pontosan és előre meghatározott pontjain. Ezen ellenőrzések eredményétől kellene függővé tenni a finanszírozások folyósítását és a projekt további menetét.

1.9

Az EGSZB javasolja, hogy külön erőfeszítést szenteljünk azon mutatók kialakításának, amelyek lehetővé teszik a teljesítmények valós mérését a versenyképesség és a fejlesztés tekintetében. A kutatás e teljesítménymutatóival kellene mérni a tudomány további előrehaladása és az EU globális fejlődése érdekében finanszírozott tevékenységek hatékonyságát, továbbá kijelölni a jövőbeni tevékenységek prioritásait.

2.1

A kutatási keretprogramok harmadik ötéves értékelése (1999-2003) a tartalmilag átfogó és mélyreható vizsgálatoknak köszönhetően rendkívül jelentős elemzésnek tekinthető. (2) Az EGSZB alapvetően egyetért a szakértői testület azon elemzéseivel és ajánlásaival, amelyeket az Európai Bizottság is magáévá tett. A nemzetközi versenykörnyezet, valamint a lisszaboni stratégiában és a Tanács barcelonai ülésén említett célok vonatkozásában az EGSZB hangsúlyozza, hogy a közösségi kutatás alapvető prioritásait és céljait sürgősen újra kell gondolni, különös tekintettel a termelési ágazatok szélesebb körű részvételére.

2.2

Napjainkban a műszaki-tudományos fejlődés és az innováció egyre inkább zajlik olyan folyamatok során is, amelyekben különböző tudományágak kölcsönösen megtermékenyítik egymást, a felsőoktatás, a gazdaság és az egyéb szereplők közötti széleskörű multidiszciplináris interakció révén. E folyamatok már nem kizárólag azt a lineáris modellt követik, amely szerint az innováció az alapkutatás keretében zajlik (és főként tudományos szinten), míg a fejlesztés és az alkalmazás az ipari kutatás feladata. A legutóbbi évekig ez a modell határozta meg a tudományos fejlesztést. (3) Az együttműködés, az interaktív tanulás, a bizonytalanság és a kockázat a kutatási tevékenység alapelemeivé válnak.

2.3

Az interaktív modell segít a regionális klaszterek sikerének megértésében: ezek olyan „rendszert” alkotnak, amely képes egyrészt kedvezően befolyásolni a gazdaság és a felsőoktatás működését, másrészt létrehozni a megfelelő társadalmi és kulturális környezetet, a jól működő intézményi és szervezeti keretet, az infrastrukturális hálózatot, valamint a verseny kihívásainak megfelelő szabályozásokat.

2.4.1

Napjainkban Európára a nemzetközi versenyképesség és növekedési potenciál vonatkozásában eddig nem tapasztalt kihívások várnak. Nemcsak hagyományos konkurensei hagyják maguk mögött, hanem a nagyobb, a piacra most betörő országok is. A KTF-ráfordítások főként Indiában és Kínában növekednek elképesztő mértékben, Kínában évente akár 20 %-kal is. Várható, hogy 2010-ben ez az ország GDP-jének ugyanakkora százalékát fordítja KTF-re, mint az EU. Számos európai vállalkozás nemcsak az alacsonyabb költségek miatt fektet be Kínában, hanem a jól képzett munkaerő és a nagy, dinamikus (csúcs)technológiai piacok és termékek kedvező kombinációja miatt is. (4) Mivel a kutatás és az innováció döntő jelentőségű arra nézve, hogy megbirkózzunk az ilyen jellegű kihívásokkal (5), Európának megfelelő pénzügyi forrásokat kell rendelkezésre bocsátania és teljes intellektuális potenciálját ki kell használnia ahhoz, hogy fellendítse a tudományt, a technológiát és az innovációt. (6)

2.4.2

A legfrissebb adatok sajnos aggodalomra adnak okot: 2001 óta a kutatási ráfordítások lényegében stabilan a GDP 1,9 %-a körül mozognak, és a 2000–2003 közötti időszakra jellemző éves 0,7 %-os növekedési rátából kiindulva, illetve ezt a 2010-es évre vetítve mindössze 2,2 %-os GDP-részesedéssel számolhatunk. Egyben figyelembe kell venni, hogy az USA-ban – mivel ott a GDP egészen más volumenű – a kutatás és fejlesztés abszolút értelemben sokkal nagyobb mértékű, így könnyebb elérni a szükséges kritikus tömeget. Az Európa és a legfontosabb konkurensei által kutatásra és fejlesztésre fordított költségek között tátongó szakadék mindenekelőtt a magánszféra gyenge részvételére vezethető vissza (2002-ben a magánszféra az összkiadásokban az EU-ban 55,6 %-kal, ehhez képest az USA-ban 63,1 %-kal, Japánban pedig 73,9 %-kal vett részt.). Még inkább aggodalomra ad okot, hogy ugyanebben az időszakban a magánszféra kutatásra fordított kiadásai csökkentek, és a jobb keretfeltételek miatt az európai magánbefektetők nyilvánvalóan egyre inkább a világ egyéb régiói felé fordulnak: az európai vállalkozások USA-beli kutatásba való tényleges befektetései 1997 és 2002 között 54 %-kal nőttek, míg az EU-ba irányuló amerikai befektetések csupán 38 %-kal növekedtek. (7)

2.5.1

Az EGSZB egyetért azzal az elemzéssel, amely az alábbi négy alapvető célkitűzést határozta meg:

2.5.2

A barcelonai Tanács ülésén kitűzött alapvető cél, miszerint 2010-ig a GDP 3 %-át a kutatásra és fejlesztésre kell fordítani, és ennek során ezen érték 2/3-ára kell emelni a magánszféra által finanszírozott kutatás részarányát, szükségessé teszi a közösségi és a nemzeti kutatási politikák összehasonlítását és összehangolását. E célkitűzés elérésének előfeltétele, hogy Európában nagyobb ösztönzést kapjanak a kutatásba való befektetések, megfelelő keretfeltételek segítségével hatékonyabbá váljon a kutatás rendszere, a közkiadások egyre nagyobb mértékben serkentsék a magánkutatást, illetve, hogy hatásosabb és koherensebb kutatáspolitikai intézkedések szülessenek mind közösségi, mind nemzeti szinten. (8)

2.5.3

Az értékelési folyamat keretében elvégzett elemzések és számos érintett álláspontja alapján az EGSZB szerint az Európai Bizottság és a tagállamok között összehangolt intézkedések segítségével célirányosabban kell hatni a kutatási tevékenységeket nem megfelelően segítő keretfeltételekre. Közvetlen ösztönzőket kell meghatározni európai szinten a rendszer innovációja és versenyképessége érdekében, hiszen az erőfeszítések szétaprózódása és összehangolásuk hiánya akadályozzák a szükséges kritikus tömeg és koncentráció elérését. Kívánatos a tagállami kutatáspolitikák fokozottabb összevetése és összehangolása; ugyanez érvényes a munkaerő (tovább)képzésére, a szellemi tulajdon védelmére, az adóügyi ösztönzők révén való innovációfejlesztésre, a felsőoktatás és a gazdaság közötti konstruktív és szinergiákon alapuló együttműködésre stb. irányuló szakpolitikákra is.

2.6.1

Az EGSZB ismételten síkraszállt az európai kutatási költségvetés jelentős megemelése mellett, és megerősítette, hogy támogatja az Európai Bizottság azon javaslatát, amely szerint hosszabb távon tovább kell növelni a 7. KP rendelkezésére bocsátott pénzügyi eszközöket. (9) Sajnálatos, hogy ez az összeg az EU összköltségvetésének az Európai Bizottság által kitűzött 8 %-a helyett a Tanács által bejelentett átfogó megszorítás folytán az összköltségvetésnek csupán mintegy 5 %-át fogja kitenni. Ez ellentmondásban van a globális verseny kihívásaiból és a lisszaboni stratégiából következő egyik legfontosabb prioritással: a fejlesztéssel.

2.6.2

Az EGSZB mindig is síkra szállt az Európai Kutatási Térség (10) létrehozása mellett, és egyetértett az Európai Kutatási Tanácshoz hasonló szervezet megalapításának szükségességével. E szervezet kulcsszerepet játszhat a tudományos csúcsteljesítményeknek a felderítő kutatáson keresztül történő előmozdításában, mégpedig egy alulról felfelé építkező folyamat keretében. Az EGSZB üdvözli, hogy az érintettek követték ajánlásait, különösen az Európai Kutatási Tanácsra, valamint tudományos bizottsága összetételére vonatkozóan. Kiemeli ugyanakkor, hogy fontos kiváló tudósokat bevonni az ipari kutatás szférájából is. (11)

2.6.3

Az EGSZB egyetért azzal, hogy koordinált intézkedések széles skálájára van szükség az új tagállamok optimális integrációjának biztosításához. Véleménye szerint azonban az erre a célra mostanáig létrehozott eszközök nem elégségesek. Az átmenet folyamata – amely az értékelés tárgyát képező időszakban zajlott le ezekben az országokban – megnehezíti azon intézkedések kijelölését, amelyek a leginkább alkalmasak a szilárdan a tudás és a kutatás fejlesztésére épülő gazdaság felépítésére. Az új tagállamokban különleges jelentőséggel bír „a kutatás megerősítésének” célkitűzése, amelynek azonban az „innovációk létrehozására” kell irányulnia, hogy beindítsa az ezen országok számára szükséges fejlesztési intézkedéseket.

3.1.1

Az EGSZB egyetért a szakértői testület ajánlásaival, főként az ipari ágazat szélesebb körű részvételét és fokozottabb bevonását emeli ki, mint a barcelonai Tanács célkitűzéseinek eléréséhez elengedhetetlen feltételt. E célkitűzés könnyebben elérhető, ha a gazdasági szféra aktívabb módon vesz részt azon stratégiai döntések és témakörök kijelölésében, amelyeknél erősebben megmutatkozhat az európai kutatás csúcsminősége.

3.1.2

E részvétel biztosítása céljából az EGSZB kívánatosnak tartja a célzottabb kommunikációt, valamint a vállalkozások, a szervezetek és a gyártók szövetségeinek bevonására irányuló fokozottabb erőfeszítést, többek között a KKV-k részvételének megkönnyítése céljából. Ily módon növelni lehetne a jelenlegi 13 %-os részvételi arányt, amely egyáltalán nem mondható kielégítőnek. A hetedik keretprogramot és a versenyképesség és az innováció fejlesztésére irányuló keretprogramot – azok jellegénél fogva – nem egymás alternatíváinak, hanem egymást kiegészítő és a szinergikus hatásokat kiaknázó eszközöknek kell tekinteni.

3.1.3

Az EGSZB úgy véli, hogy a hagyományos, valamint a hatodik keretprogramban már előirányzott új finanszírozási eszközök (12) alapvető módosítást nem igényelnek; nem szabad ugyanis akaratlanul újabb akadályokat létrehozni az e finanszírozásokhoz való hozzáférésben (ahogyan ez a szakértők szerint a hatodik keretprogram alkalmazása kezdetén előfordult). Ezeket az eszközöket inkább a gyűjtött tapasztalatoknak megfelelően könnyebben felhasználhatóvá kell tenni.

3.1.4

Ennek során tökéletesíteni kell a KKV-k által előszeretettel alkalmazott Integrated Projects (IPs) és Specific Targeted Research Projects (STREPs) elnevezésű eszközöket, hogy még inkább megkönnyítsük a KKV-k részvételét. A technológiai platformok, és főként a Joint Technology Initiatives elnevezésű eszközök bizonyosan elősegítik e célkitűzés megvalósítását. Fejleszteni kellene a felsőoktatás és az állami kutatóközpontok megbecsülését élvező, és ezek széleskörű részvételével működő kiválósági hálózatokat, mégpedig oly módon, hogy elősegítsük az ipari szféra erőteljesebb részvételét. E hálózatok eszközként szolgálnak a kutatók mobilitásának növeléséhez, a magán- és a közszféra közötti gyakoribb – és rendkívül kívánatosnak tartott – cserekapcsolatok révén.

3.2.1

Az irányítás és az eljárások egyszerűsítése a keretprogramok minden egyes megújításakor visszatérő téma: az elmúlt évek során sok ilyen irányú módosítás történt, az egyszerűsítésről szóló különböző dokumentumoktól kezdve a Potočnik biztos által létrehozott, kis kutatási egységek képviselőiből álló „konzultációs csoportig”(sounding board), azonban úgy tűnik, a konkrét javaslatok nem oldották meg a résztvevők által tapasztalt nehézségeket és problémákat.

3.2.2

Az EGSZB a szakértők és közvetlenül az érintettek által gyűjtött tapasztalatok alapján javasolja, hogy a jelenlegi keretprogram projektjeiben résztvevők által tapasztalt nehézségeket rendszerezett formában gyűjtsék össze és értékeljék. Ily módon a valós körülményeknek jobban megfelelő mechanizmusokat lehet javasolni. Mindez segíthetné az alkalmazott eljárások, valamint a hivatalos ellenőrzési és értékelési folyamatok minőségére irányuló folyamatos értékelést.

3.2.3

Ésszerű lenne egyes kijelölt fejlesztési projektek esetében rendszeres ellenőrzési pontokat beiktatni a tevékenységekre és az előirányzott eredményekre vonatkozóan. A projekt pontos és előre meghatározott pontjain elvégzendő ellenőrzés eredményétől kellene függővé tenni a finanszírozások folyósítását, valamint a projekt további menetét.

3.2.4

Ami a részvétel módozatait és az adminisztratív-pénzügyi irányítást illeti, hasznosak lennének a résztvevők közötti Contractual Agreement-re vonatkozó részletesebb és egyértelmű értelmezést tükröző útmutatások, valamint a nagyobb rugalmasság és szabadság biztosítása a kérelmező számára, továbbá az olyan pályázatok, amelyekben világosabbak a finanszírozási rendszerek típusai, a tevékenységtípusok, és a résztvevők kategóriái.

3.2.5

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szervezetek viszonylag szűk köre több ízben és több programra vonatkozó pályázaton vett részt, gyakran fővállalkozóként (Prime contractor). Becslések szerint a projektek kb. egyötödét e szervezetek hajtották végre. (13) Az ehhez hasonló koncentráció némi aggodalmat kelt: egyrészről a részvétel nehézségeire utal, különösen azok esetében, akik első ízben vesznek részt kutatási pályázaton, másrészről pedig szűkíti a (2. ajánlásban szereplő) forradalmian új és nagyobb kockázattal járó innovációkra irányuló új projektek végrehajtásának lehetőségeit.

3.3.1

A KTF területére irányuló magánfinanszírozások ösztönzésének módjai továbbra sincsenek megfelelően rögzítve; még mindig nem határozták meg a szinergikus hatásokat kihasználó láncreakciót beindítani képes piaci mechanizmusokat, ezért ezek az elvárttól eltérően rövidtávon még mindig nem működnek kellőképpen. Az adóügyi ösztönzők, a szellemi tulajdonhoz kapcsolódó jogok, a kockázati tőke igénybevételének megkönnyítése egyelőre sokkal inkább célkitűzések, mint működő eszközök.

3.3.2

Az EGSZB kívánatosnak tartja olyan eszközök kifejlesztését, amelyek képesek az európai kutatók vállalkozói szellemének erősítésére, továbbá olyan eszközök létrehozását (a kockázati tőkétől az EBB által nyújtott célzott finanszírozásokig és a kutatási célokra nyújtott kedvezményes hitelekig) amelyek révén elősegíthető a kutatási eredmények konkrét vállalkozói kezdeményezésekbe való átültetése.

3.3.3

A KKV-k csúcstechnológiába való fokozottabb bevonására vonatkozó ajánlás – amellyel az EGSZB, ahogyan ezt már számos véleményében kifejtette, teljes mértékben egyetért – a Joint Technology Initiatives elnevezésű eszközön, a technológiai platformon és az „Ötletek” program által kínált lehetőségeken túl további specifikus eszközöket igényel. Az EGSZB kívánatosnak tartja, hogy ez a szempont elsődleges célkitűzés legyen, és a koordináció nyílt módszerének gyakorlatában megkülönböztetett figyelmet szenteljenek neki.

3.3.4

Az innovatívabb és a versenyképes eredményekre irányuló kutatás ösztönzése érdekében az EGSZB szerint sürgősen meg kell oldani a szellemi tulajdonjoggal kapcsolatos, még nem rendezett problémákat: ezzel összefüggésben főként az európai szabadalomra utalunk, valamint az informatikai eszközök révén és a tudás új területein létrehozott találmányok szabadalmaztathatóságára, valamint a biotechnológiai találmányok szabadalmaztathatóságáról szóló irányelv teljes körű alkalmazására.

3.4.1

Az EGSZB elsődleges jelentőségűnek tartja a tudományos és a műszaki pályák vonzóvá tételét. Ennek érdekében a kutatói hivatásnak társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt nagyobb megbecsülést kellene biztosítani. A posztgraduális tanulmányok vagy a kutatási tevékenység külföldön – a tudományos vagy egyéb szférában – való folytatásának egyre erősödő tendenciája a mobilitás egyik, bizonyosan kedvező formája a kutatók képzési folyamata során, mivel az ismeretek és a munkamódszerek cseréje rendkívül értékes a szakmai fejlődés szempontjából. Kritikus tényezővé válik azonban abban a pillanatban, amikor a mobilitás egyirányúvá lesz: tehát ha a kutató származási országában nem talál olyan munka- és karrierlehetőségeket, valamint társadalmi presztízst és anyagi megbecsülést, ami hazatérésre ösztönözné. (14) Európa valamennyi tagországában legyen vonzó a kutatói pályára készülő fiatalok számára. Különösképpen kívánatos, hogy megkönnyítsük az újonnan iparosodó országokból – beleértve Kínát és Indiát – származó új erőforrásoknak az Európai Unióba való bejutását, akár irányított csereprogramok révén is.

3.4.2

Úgy tűnik, hogy az emberi erőforrásokra és a mobilitásra irányuló programok nem elégségesek ahhoz, hogy segítségükkel minőségi ugrást lehessen elérni, azaz az első célkitűzésben foglaltak szerint: „vonzóbbá válni a legkiválóbbak számára, és teljesítményüket megfelelő módon jutalmazni”. Nem világos az „európai kutató” státuszának perspektívája sem, amely pedig ezen intézkedés lényegét kellene, hogy képezze.

3.4.3

E kritikus helyzet megoldására innovatív intézkedéseket kell alkalmazni. Beruházásokra van szükség a felsőoktatás fejlesztéséhez természettudományi és mérnöki területen; ennek előfeltétele, hogy a középiskolában több természettudományi tárgyat oktassanak, és népszerűsítsék az egyetemi tanulmányok természettudományi területeken való folytatását. Ezzel egyidejűleg csökkenteni kell a végzettségüknek megfelelő szakmában elhelyezkedni nem tudó diplomások részarányát (ez a kedvezőtlen helyzet jellemző az új tagállamokban, valamint Olaszországban, Portugáliában és Ausztriában). Szükséges a kutatók között a nők részarányának növelése (jelenleg a kutatók alig valamivel több mint egyharmada nő, míg a tudományos és mérnöki területeken felsőfokú végzettséget szerzett nők aránya több mint 63 %) (15), ugyanakkor vonzóbbá kell tenni a tudományos pályákat.

3.4.4

Az EGSZB véleménye szerint e politikai intézkedések, amelyek elsősorban a tagállamok hatáskörébe tartoznak, a koordináció nyílt módszere területén tüzetes vizsgálatot igényelnének: hiszen egy a középfokú és a felsőfokú oktatásban, valamint a kutatásban hatékonyan alkalmazható eszközről van szó. A cél a legjobb gyakorlatok elsajátítása, a „peer review” alkalmas formáinak kidolgozása, a tagállamok és a régiók között összehangolt intézkedések, valamint a határokon átnyúló kutatás elsődleges fontosságú témaköreinek meghatározása.

3.4.5

A versenytársakkal összehasonlítva a kutatók számaránya az összmunkaerőhöz képest rendkívül alacsony (5,4 % az EU-ban, ezzel szemben 9,0 % az USA-ban és 10,1 % Japánban – az új tagállamokban és a dél-európai államokban azonban ez az arány még az 5 %-ot sem haladja meg), a tudományos-technológiai szektorokban foglalkoztatottak életkora aggodalomra ad okot (hiszen 35 %-uk 45 és 64 év között van, ez az arány néhány tagállamban még a 40 %-ot is meghaladja, és csupán 31 % tartozik a 25 és 34 év közötti korosztályba). (16) Átgondolásra ösztönöz továbbá az a tény is, hogy a becslés szerint jelenleg 150 000 európai kutató dolgozik az USA-ban, a barcelonai célkitűzés ebben az évtizedben való végrehajtásához pedig további 500 000–700 000 kutatóra (17) lesz szükség.

3.4.6

Az EGSZB osztja a szakértői testület azon álláspontját, hogy a kutatóknak nagyobb önállóságot és felelősséget kell biztosítani (azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartják az etikai elveket), népszerűbbé kell tenni a tudományos karriert, biztosítani kell az interdiszciplináris és a földrajzi mobilitást, továbbá a Marie Curie program ösztöndíjrendszerét össze kell hangolni a nemzeti és a regionális programokkal, valamint e programokat célirányosan kell alkalmazni annak érdekében, hogy növekedjen az állami és a magánkutatás közötti mobilitás.

3.4.7

Az EGSZB ezenkívül támogatja az Európai Bizottság azon erőfeszítését, mely szerint létre kellene hozni a „Kutatók Európai Chartáját” (18). Ezt az első lépésnek tekinti a helyes irányba, azonban úgy véli, most a tagállamokon a sor: hatékonyabb és jobban összehangolt képzési, szakmai, díjazási rendszereket (beleértve a társadalombiztosítási, a nyugdíj- és az adórendszert) kellene kialakítaniuk. (19)

3.4.8

A tudomány és a technológia hitelessége, valamint a beléjük vetett bizalom problémájának megoldása Európában olyan kérdés, amelynek az EGSZB nagy jelentőséget tulajdonít. Ez az előfeltétele annak, hogy a kutató hiteles legyen, tevékenységét pedig anyagilag elismerjék: nem utolsósorban e célkitűzés fényében sürgősen meg kell határozni az Európai Bizottság és a tagállamok között összehangolt aktív politikát, és el kell látni a megfelelő eszközökkel és erőforrásokkal.

3.5.1

Az EGSZB tudatában van annak, hogy az Európai Bizottság jelentős erőfeszítéseket tett az értékelési folyamat javításáért, és egy sor olyan dokumentumot dolgozott ki, amelyek az értékelők munkáját szolgálták. A fő probléma az utólagos értékelés logikájában rejlik: ha ugyanis csak a célkitűzésekkel való formális egyezés vizsgálatára szorítkozunk, fennáll a veszély, hogy szem elől veszítjük a valódi stratégiai célt, amely nem más, mint az alábbiak értékelése: a keretprogramnak az EU gazdasági és kutatási szférájára gyakorolt strukturális hatása, a követendő prioritások és a pénzalapok ennek megfelelő odaítélése.

3.5.2

Az EGSZB javasolja, hogy alakítsuk ki azon mutatókat, amelyeknek a versenyképesség és a fejlesztés tekintetében valóban mérniük kellene a teljesítményeket. A kutatás e teljesítménymutatóinak lehetővé kellene tenniük az EU globális fejlődése érdekében finanszírozott tevékenységek hatékonyságának mérését, valamint a jövőbeni tevékenységek összhangba hozását a kijelölt prioritásokkal. Az EGSZB tudatában van annak, hogy semmiféle automatikus értékelés nem helyettesítheti az e feladatra alkalmas szakértők által alkotott, árnyalt, és a mindenkori helyzetet figyelembevevő véleményt.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/7

1.1

Az irányelvtervezet célja, hogy:

1.2

Az EGSZB általánosságban támogatja az Európai Bizottság irányelvtervezetét, azonban a következő javaslatokat teszi.

1.2.1

Az Európai Bizottságnak a javaslat 20. cikkében foglaltnál hosszabb átültetési időszakot kellene meghatároznia. A tűzijátékok esetében ez az időszak az irányelv közzétételét követően csupán 24 hónap, míg az egyéb pirotechnikai eszközök esetében 5 év. A Kínából és egyéb helyekről származó tűzijátékimport hosszú, az uniós forgalmazók becslése szerint legalább három éves átfutási ideje miatt az EGSZB azt ajánlja, hogy a tűzijátékok esetében ugyanolyan hosszú időszakot, azaz öt évet kellene meghatározni, mint az egyéb pirotechnikai eszközök esetében.

1.2.2

Az EGSZB rámutat arra, hogy a tűzijátékok teszteléséhez és a CEN előírásoknak való megfeleléshez szükséges eljárások feladatokat rónak az importőrökre és a forgalmazókra. Ezért azt ajánlja, hogy az irányelvben világosan kössék ki, hogy az importőröknek a világ különböző részeiben működő gyártók felé a rendelés leadásakor jelezniük kell, hogy a CE-jelöléshez mely szabványoknak kell megfelelni. A tesztelés és a CE-jelölés megszerzése továbbra is a gyártó feladata kell hogy maradjon, miközben az importőr másodlagos felelőssége annak biztosítása, hogy a CE-jelölésű termékek valóban megfelelnek a CEN szabványoknak, annak érdekében, hogy elkerüljük, hogy hamisított termékek kerüljenek a piacra.

1.2.3

Az EGSZB úgy véli, hogy a tagállamok vámügyi és egyéb hatóságait is be kellene vonni annak ellenőrzésébe, hogy a CE-jelölésű termékek valóban megfelelnek-e a szabványnak

1.2.4

A tagállamok Európai Bizottságnak szolgáltatott baleseti statisztikái hiányosak. Az Európai Bizottság tisztában van ezzel. Az EGSZB sürgeti a tagállamokat, hogy javítsák a fogyasztói balesetek nyomon követésére irányuló gyakorlatukat.

1.2.5

A 14. cikk a komoly kockázatot jelentő termékekről szóló gyors tájékoztatásról rendelkezik. Az irányelv életbelépéséig ideiglenes jelleggel a RAPEX rendszert is fel lehetne használni.

1.2.6

Az autógyártásban használt pirotechnikai termékekkel kapcsolatban a 12. cikk (1) bekezdése arra kötelezi a gyártókat, hogy biztosítsák, hogy „a pirotechnikai termékeket megfelelő címkével látják el, annak az országnak a hivatalos nyelvén (nyelvein), amelyben a terméket a fogyasztónak eladják”. Az EGSZB úgy véli, hogy a fogyasztókra történő utalás félrevezető, mivel a pirotechnikai cikkek többségét már a gyártás során beszerelik a gépjárművekbe. Az eredeti alkatrészek esetében ezért továbbra is megfelelő a jelenlegi nyelv, az angol használata. Az alkatrészek gyártóit azonban aggasztja, hogy kötelesek mind a 25 tagállam hivatalos nyelvén feltüntetni a használati utasítást, mivel nem tudják előre, mely országban használják majd a terméket. Az EGSZB úgy véli, hogy a gyártók „biztonsági adatlapjai” elegendőek, mivel azok főként diagramokat és statisztikai adatokat tartalmaznak.

1.2.7

Az irányelvtervezet 8. cikkének (4) bekezdése kötelezi a tagállamokat arra, hogy tájékoztassák az Európai Bizottságot, ha úgy ítélik meg, hogy a termékek nem felelnek meg teljesen a jogi alapot szolgáltató 4. cikk (1) bekezdésében említett alapvető biztonsági követelményeknek. Ugyanakkor azonban az EGSZB azt ajánlja, hogy a RAPEX rendszert fel lehetne használni arra, hogy a baleseti és veszélyességi adatokat átadják az Európai Bizottságnak, ezáltal az információ eljutna a többi tagállamhoz is.

1.2.8

Az EGSZB értesülései szerint egyes tagállamokban számos mikrovállalkozás foglalkozik azzal, hogy tűzijátékokat állít elő különleges helyi eseményeken történő felhasználásra. A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy ezek a vállalkozások is megfeleljenek az irányelv biztonsági követelményeinek.

1.2.9

Az autógyártásban használt pirotechnikai eszközökre nem egy szabványnak, hanem az 1958-as megállapodás (WP 29, Genf) értelmében érvényes UN/ECE rendelkezésnek kellene vonatkoznia.

1.2.10

Az EGSZB úgy véli, hogy az autóipari pirotechnikai eszközök esetében az Európai Bizottságnak el kellene fogadnia valamiféle típusjóváhagyást.

2.1

A „tűzijátékokat” gyakran használják szórakoztatási céllal, illetve valamilyen különleges esemény, pl. vallási ünnepség alkalmából. Számos tagállam kultúrtörténetének részét képezik. Az irányelv különválasztja ezeket a „pirotechnikai termékektől”, amelyek az irányelvben olyan robbanó eszközöket jelentenek, amelyeket a gépjárművek légzsákjainak felfújásához, illetve biztonsági öveknél használnak.

a)

Tűzijátékok

b)

Egyéb pirotechnikai termékek

2.3.1

A 7. cikk értelmében tilos árusítani:

Az egyéb pirotechnikai termékeket tilos 18 éven aluli fogyasztóknak eladni vagy bármi más módon hozzáférhetővé tenni, kivéve, ha megfelelő szakmai képzettséggel rendelkeznek.

2.4

Mind a pirotechnikai termékek forgalmazására vonatkozó szabályok, mind pedig a baleseti statisztikák és azok összegyűjtési módszerei igen eltérőek a jelenlegi 25 tagállamban. A tagállamok adatai jelenleg kizárólag a tűzijátékokra vonatkoznak, egyéb, pl. az autógyártásban, a színpadi hatásokhoz vagy a jelzőrakétákban használt termékekre nem.

2.5

A két ágazat közül évi 5,5 milliárd eurós értékével az autóipari cikkek piaca a fontosabb (3,5 milliárd a légzsákrendszerek és 2 milliárd a biztonságiöv-előfeszítők részesedése). (2004-ben a kivitel értéke 223 438 297 euró, a behozatal értéke pedig 16 090 411 euró volt.)

2.6

Az EU piacán forgalmazott tűzijátékok túlnyomó többsége Kínából származik, így ebben a szektorban az Unióban a KKV-k alkalmazzák a legtöbb embert. A fogyasztói piac becsült értéke évi 700 millió euró, ami nagyjából megegyezik a „szakmai” piac értékével. Az Európai Bizottság hatásvizsgálata szerint az alkalmazottak száma körülbelül 3 000, akik elsősorban a beszerzés, a raktározás, a forgalmazás és a professzionális tűzijáték-bemutatás területén dolgoznak. Málta kivételt jelent, mivel sok vallási ünnepséget tartanak, ahol kézzel gyártott tűzijátékokat használnak, amelyek fogyasztói forgalomba nem kerülnek.

2.7

A balesetek aránya a nemzeti statisztikák pontossága függvényében változik, a szélső értékeket Észtország (1 millió lakosra 1,36) valamint az Egyesült Királyság adja (egymillió lakosra 60,1). Az Európai Bizottság e statisztikákból arra a következtetésre jut, hogy az EU 455 millió lakosára kivetítve a balesetek száma összesen 7 000 és 45 000 között van.

2.8

Úgy tűnik, nem állnak rendelkezésre a közúti balesetek általános statisztikai adataihoz viszonyított, külön statisztikai adatok az autóipari pirotechnikai termékek miatt bekövetkező balesetekre vonatkozóan.

2.9.1

A tűzijátékokat jelenleg nem kötelező CE-jelöléssel ellátni, bár 2003 májusában kiadtak egy CEN szabványt. A 9. és a 10. cikkben foglalt javaslat szerint a tűzijátékok csak akkor dobhatók piacra, ha megfelelnek az e cikkekben foglalt eljárásoknak.

2.9.2

A tagállamoknak tájékoztatniuk kell az Európai Bizottságot arról, hogy területükön kit jelöltek ki az eljárás végrehajtására.

2.9.3

Kizárólag az értékelési eljárás során megfelelt gyártótól származó tűzijátékok engedélyezhetők.

2.10.1

Nincs egységes jóváhagyási eljárás a gépjárműiparban alkalmazandó légzsákfelfúvók, modulok és biztonsági berendezések forgalmazására.

2.11.1

Az Európai Bizottság becslése szerint a harmonizáció mind a tűzijátékok, mind az autóipari pirotechnikai termékek esetében várhatóan jelentős költségcsökkenéshez vezet. Jelenleg becslések szerint mintegy 50 000 különböző engedélyezett tűzijátékfajtát használnak az Unióban, és egy tűzijáték engedélyezése termékenként és országonként 500–3 000 euróba kerülhet. Az Európai Bizottság számításai szerint egy új, mind a 25 tagállamban egyetlen eljárást alkalmazó rendszer alacsonyabb költséggel járna.

2.11.2

Az autóipari termékek esetében egy légzsák jóváhagyása egy országban (pl. Németországban) akár 25 000 euróba is kerülhet, és az Európai Bizottság reméli, hogy az ellenőrző hatóságok közötti verseny leszorítja majd az árakat.

3.1

Az EGSZB támogatja ugyan az irányelv célkitűzéseit – a pirotechnikai termékek szabad áramlását, a magas fokú fogyasztóvédelmet és az alapvető biztonsági követelményeket –, azonban fenntartásai is vannak, elsősorban a tűzijátékokat illetően.

3.2

Annak tudatában, hogy a túlnyomó többségük Kínában készül, és hogy a kínai gyártók esetleg nem rendelkeznek az uniós szabványoknak való megfeleléshez szükséges erőforrásokkal, ki vállalja a felelősséget a tesztelésért – az importőr, a gyártó ügynöke vagy a kiskereskedő?

3.3

Mi a biztosítéka annak, hogy az importált tűzijátékon lévő CE-jelölés eredeti, és hogy maga a termék, amelyen elhelyezik, nem hamisítvány?

3.4

Milyen fokú együttműködést lehet elérni az uniós fogyasztóvédelmi szervek és a származási ország hatóságai között?

3.5

Az EGSZB némiképp kétkedően fogadja az Európai Bizottság hatásvizsgálatában szereplő statisztikai adatokat, különösen a balesetekre vonatkozóan megadott számadatok széles – 7 000 és 45 000 közötti – sávját. Egyetért az Európai Bizottsággal abban, hogy „…a balesetek EU-n belüli teljes számának bármilyen becslési kísérletét igen óvatosan kell kezelni”.

3.6

Ugyanezek a fenntartások vonatkoznak a gazdasági hatásvizsgálatra és arra is, hogy az autóipari pirotechnikai termékek esetében meglehetősen derűlátóan bíznak abban, hogy „…az ellenőrző hatóságok közötti megnövekedett verseny” révén csökken a termékengedélyezés költsége.

3.7

Az EGSZB megjegyzi, hogy a társadalmi hatásvizsgálat pozitív, amennyiben célja a tűzijátékokkal összefüggő balesetek számának csökkentése, és semleges mind a tűzijáték-, mind pedig az autógyártási ágazatbeli foglalkoztatás szempontjából nézve.

3.8

A környezeti hatásvizsgálat felhívja a figyelmet az 1996. december 9-i („Seveso II irányelvnek” nevezett) 96/82/EK tanácsi irányelv – amelyet az Európai Parlament és a Tanács 2003. december 16-i 2003/105/EK irányelve kiterjesztett azon létesítményekre, ahol pirotechnikai termékek is jelen vannak – hatására.

3.9

Fenntartásai ellenére az EGSZB üdvözli ezeket a hatásvizsgálatokat.

4.1

Az autóipari szektor gazdasági szempontból sokkal fontosabb, mint a tűzijáték-ágazat. Jelentős a kivitele, és igen sok munkavállalót foglalkoztat. Az EGSZB üdvözöl bármilyen lépést, amely segíti az uniós gyártókat, hogy fennmaradjanak egy olyan ágazatban, amelyben egyre erősebb az Unión kívüli cégek támasztotta verseny.

4.2

Az EGSZB reményét fejezi ki, hogy a biztonságos tűzijátékok forgalmazására vonatkozó egységes szabványok bevezetése az unión belüli gyártás felélesztéséhez vezet azáltal, hogy méretgazdaságosságot biztosít az 1,4 milliárd eurós értékű piacon (ebből a fogyasztói értékesítések értéke 700 millió, a szakmai eladásoké ugyanennyi), amit jelenleg akadályoz az, hogy túl sok nemzeti szabvány van érvényben, amelyek gyakran ellentétesek egymással.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/10

1.1

A javaslat azt követően született meg, hogy a perfluoroktán-szulfonát (PFOS) vezető gyártója bejelentette, hogy beszünteti az ezen entitásokon alapuló fogyasztási cikkek gyártását és forgalomba hozatalát. E döntés az emberi egészséget és a környezetet érintő potenciális kockázatok gyártó általi meghatározásán alapult. Azóta ezeket a kockázatokat mennyiségileg meghatározták, és megerősítették, hogy a döntés a szóban forgó végső felhasználás szempontjából helyes volt. A főbb kockázatot kiküszöbölték, és a mostani intézkedés célja annak biztosítása, hogy a probléma újból ne fordulhasson elő. Eközben azonban a többi felhasználó szükségleteit védeni kell, amíg alternatív anyagok vagy eljárások elérhetők lesznek, és/vagy amíg a teljes hatásértékelést el nem végzik.

1.2

Az EGSZB támogatja a javaslatot, különös tekintettel a PFOS-szel rokon anyagok forgalomba hozatalának és használatának korlátozására, a megnevezett fennmaradó végső felhasználásokra vonatkozó eltérésekre és a folyamatos kutatás szükségességére.

1.3

Az EGSZB megállapítja, hogy azok a végső felhasználások, amelyek esetében biztosítani kell az eltérést, jelentősen eltérnek a felhasznált mennyiségben az emberi vagy környezeti expozíció valószínűségét és mértékét illetően, továbbá a megfelelő és biztonságos anyagok vagy eljárások beazonosításához, fejlesztéséhez és engedélyeztetéséhez szükséges időt tekintve is. Az EGSZB ezért úgy véli, hogy az eltéréseket az Európai Bizottságnak eseti alapon felülvizsgálat tárgyává kell tennie, az egészségügyi és környezeti kockázatok tudományos bizottsága (EKKTB) tanácsára. A felülvizsgálatokat befolyásoló tényezők a részletes megjegyzésekben vannak feltüntetve. Minden kockázat- és hatásértékelés ütemezésének meg kell felelnie a REACH szerinti vegyi anyagok kockázatértékelése iránti egyre növekvő igénynek. Alapvetően fontos, hogy az Európai Bizottság elegendő belső erőforrást tartson fenn annak érdekében, hogy képes legyen időben és tájékozott módon eleget tenni ezeknek a kötelezettségeknek.

1.4

Az EGSZB megállapítja, hogy a fent leírt intézkedések, a külső körülmények nem várt változására történő reagálásként, ellentmondanak a kockázatkezelés rendes eljárásának, amely szerint az intézkedéseket az előzetesen meghatározott elsőbbségi anyagoknak a tagállamok illetékes hatóságai által elvégzett kockázatértékelését követően határozzák meg. Ez a megközelítés azonban valószínűleg gyakrabban fordul elő a REACH értelmében, és valójában határozottan ez is a szándék. Ha a PFOS-ek esetében arányos, elfogadható és hatékony eredményt kapunk, az modellként szolgál majd a REACH jövőbeli alkalmazásához.

2.1

Az Európai Bizottság egy 2002 novemberében készült OECD veszélyértékelésre és egy 2005 júliusában véglegesített egyesült királyságbeli kockázatértékelési jelentésre alapozza javaslatát. Ezek, valamint más, elsősorban az USA-ban készült tanulmányok 2000. május 16. után készültek, amikor a 3M bejelentette, hogy önként megszünteti a PFOS-szel rokon anyagok használatát a textíliák, szőnyegek, a papír, valamint általában a bevonatok zsír-, olaj- és vízállóvá tétele esetében, ami azok elsődleges alkalmazását jelenti.

2.2

Az Európai Bizottság elfogadja az EKKTB 2005. március 18-i véleményét, miszerint az ezen entitások teszteléséhez rendelkezésre álló módszerek korlátai ellenére az eddig hozzáférhető adatok azt jelzik, hogy a PFOS nagyon perzisztens, biológiailag nagyon felhalmozódó, potenciálisan mérgező, és a kockázatcsökkentő intézkedések indokoltak a széleskörű felhasználás minden újbóli előfordulásának megakadályozása érdekében.

2.3

Az Európai Bizottság és az EKKTB abban is egyetért, hogy léteznek különleges kismértékű alkalmazások, ahol hatékony helyettesítő termékek vagy eljárások még nem állnak rendelkezésre. Mivel úgy tűnik, a PFOS-szel rokon termékek ezekben a fennmaradó alkalmazásokban nem jelentenek további veszélyt az emberi egészségre és a környezetre, a forgalomba hozatalra és a felhasználásra vonatkozó általános korlátozásoktól való eltérést meg kell engedni. A javaslat meghatározza és megvitatja azokat a végső felhasználásokat, melyek esetében az eltérést meg kell engedni.

2.4

További munkára van szükség a Kutatási Keretprogramban (PERFORCE) e PFOS-szel rokon anyagok expozíciójait, forrásait, alkalmazási módjait és fizikai-kémiai paramétereit tekintve.

2.5

A javaslat célja az egészség és a környezet magas szintű védelmének garantálása. Az ilyen anyagok belső piacát megőrzik. A vélemények szerint az érintett ágazatok költségei minimálisak. Kiterjedt konzultációra került sor.

3.1

A fluorozott vegyi anyagokat az 1940-es évek végén fejlesztették ki és egyre nagyobb mértékben használták arra, hogy alacsony felületi feszültségű (jól terülő) közömbös folyadékokat vagy különleges tulajdonságú (általában nem tapadó) szilárd felületeket hozzanak létre. Ezek egyik alcsoportját, a PFOS-szel rokon termékeket az olyan vállalatok fejlesztették ki, mint a 3M, zsír-, olaj- és vízállóvá tétel céljából egy sor ipari és fogyasztási alkalmazásban. 2000-re évente mintegy 4 500 tonnát gyártottak és forgalmaztak világszerte olyan termékekben, mint például a 3M Scotchgard™ szőnyeg- és szövetápolószer. A PFOS-szel rokon anyagok visszavonását követően ezeket a termékeket újjáalakították más fluorozott vegyi anyagokkal, melyeknek hasonló felületaktív tulajdonságaik vannak, de kisebb a hatásuk az egészségre és a környezetre.

3.2

Amint a név („PFOS”) jelzi, ezeknél a termékeknél egy nyolc szénatomos alkánban („oktán”) levő összes („per”) hidrogénatomot fluoratom („fluoro”), illetve egy SO3- („szulfonát”) csoport helyettesít, és így stabil negatív töltésű gyök („anion”) keletkezik, amely ezt követően vízben oldódó, kristályos sót alkot olyan fémekkel, mint a lítium, nátrium vagy kálium, illetve más, pozitív töltésű csoportokkal („kationok”), mint például az NH4+ („ammóniumion”). A „PFOS” nem egyetlen „anyag”, hanem az „anyagokról” és „készítményekről” szóló EU jogszabályok értelmében vett „anyagok” alkotórészeire („csoportjai” vagy „gyökei”) utal. A PFOS-szel rokon anyagok az „elektrokémiai fluorozás” néven ismert speciális vegyészeti eljárással készülnek.

3.3

A „szerves” (szénalapú, olajban oldódó) és a „szervetlen” (fémsó, vízben oldódó) tulajdonságok kombinációja teszi a PFOS-szel rokon anyagokat rendkívül hatékonnyá felületaktív hatóanyagként („detergensként”) egy sor különleges alkalmazásban. Az entitások ellenállnak az oxidációnak (inertek és nem égnek) vagy más környezeti lebomlásnak (stabilak és ezért perzisztensek). Figyelembe véve, hogy olajban és vízben egyaránt oldódnak, valószínű, hogy biológiailag felhalmozódnak. Lehet, hogy toxikusak bizonyos fajokra nézve, eltérő expozíciós körülmények mellett. Nem szokványos fizikai és kémiai tulajdonságaik azt jelentik, hogy amint azt az EKKTB megállapította, a laboratóriumi tesztek megbízhatatlannak bizonyulhatnak a környezet egészére gyakorolt hatásuk meghatározását tekintve.

3.4

A PFOS-szel rokon anyagokéhoz hasonló tulajdonságú, teljesen fluorozott rövidláncú polimerek mint felületaktív anyagok, melyeknek kicsi vagy elhanyagolható a hatása az emberi egészségre és a környezetre, előállíthatók egy „telomerizációnak” nevezett eljárással. Ezek a termékek („telomerek”) nem képezik a javaslat tárgyát.

3.5

Az EKKTB által később idézett 2004-es OECD becslés szerint 2000-ben az EU-ban a PFOS-szel rokon anyagok teljes éves felhasználása körülbelül 500 tonna volt, melynek 98 %-át szövetek, papír vagy bevonatok kezelésére használták fel. Úgy vélik, az éves kibocsátás 174 tonna körül volt. 2004-re a felhasználás világszerte jelentősen csökkent. Az EU-ban a kibocsátást ekkorra a legrosszabb esetben 10 tonnára becsülték, feltételezve, hogy 9 tonna a plattírozás során keletkező felderítetlen szennyvízből származik. Frissebb német adatok szerint ennek is nagy része visszanyerhető.

3.6

Az EKKTB megállapította azt is, hogy az analitikai technikák csak az utóbbi években váltak kellően kifinomulttá ahhoz, hogy felderítsék és megbízhatóan meghatározzák a PFOS koncentrációt a környezeti mintákban. Ezért a fenti csökkentések miatt nehéz a változások nyomon követése. Az EKKTB azonban arra a következtetésre juthat, hogy azok a folyamatban levő felhasználásokból eredő kibocsátások, melyekre az eltéréseket javasolják, csak helyi szinten lesznek hatással a PFOS koncentrációkra, és jelentéktelen mértékben befolyásolják a teljes környezeti koncentrációt. Pontosabban, az EKKTB azt a következtetést vonta le, hogy a környezetet és az embereket érintő teljes kockázat elhanyagolható volt, figyelembe véve az anyagok folyamatos használatát a fotográfiai, a félvezető- és a légi közlekedési iparban. A plattírozási iparban történő felhasználásuk azonban aggodalomra ad okot, és azt korlátozni kell.

3.7

A foglalkozási veszélyeket minden ágazatban külön kell értékelni. A fotográfiai, a félvezető- és a légi közlekedési ipar esetében azonban, tekintetbe véve a szóban forgó ágazatok jellegét és a már alkalmazott magas szintű védelmet, nehezen érthető, hogy a PFOS-szel rokon anyagok felhasználása miként jelentene bármilyen további veszélyt a munkahelyen. A krómozási iparban történő felhasználás azonban szintén aggodalmat kelt. A tűzoltó habok esetében a javasolt helyettesítő anyagok egészségügyi és környezeti veszélyeit értékelni kell, mielőtt bármilyen döntés születne. Meg kell egyezni a meglevő készletek megfelelő ártalmatlanítási módjában és a nagyobb tüzek esetén keletkező elfolyást illetően is.

3.8

Az EGSZB jóváhagyja a fentieket, és bízik abban, hogy az Európai Bizottság belefoglalja a szükséges intézkedéseket a munkaterveibe.

4.1

Az EGSZB támogatja a PFOS-szel rokon anyagoknak a javaslatban meghatározott módon való két korlátozását, azaz (1) 0,1 tömegszázalékú vagy annál nagyobb arányú anyagként vagy készítmény alkotórészként nem hozhatók forgalomba vagy használhatók fel, és (2) 0,1 tömegszázalékú vagy azt meghaladó arányú koncentrációban nem hozhatók forgalomba termékekben vagy azok részeiben.

4.2

Az EGSZB támogatja a (3) bekezdésben szereplő eltérési javaslatot is, miszerint az (1) és (2) bekezdés nem vonatkozik a javaslatban meghatározott és az azokat következő bekezdésekben tárgyalt hat különleges esetre.

4.2.1

Fotolitográfia: szélesebb értelemben ez az az eljárás, amellyel a számítógépes chipeket mintázzák. A félvezetőgyártásban bekövetkezett új fejlesztések különleges felületkezelő folyadékokat igényelnek, melyek lehetővé teszik, hogy a mintázás nagy megbízhatósággal, sűrűséggel és egységességgel történjen meg. A PFOS-szel rokon anyagok egyedi elektrokémiai és felületaktív tulajdonságokat nyújtanak, és ezeket a félvezetőipar „a feladat szempontjából kritikusnak” tartja. A felületkezelő folyadékokra, melyek nem maradnak benn a késztermékben, szigorú műszaki előírások, és tesztelés vonatkozik minden gyártó valamennyi gyárában, az összes technológiát illetően. A „tisztatéri” gyártási körülmények között, ahol minden szennyezést ki kell küszöbölni, nincs lehetőség a munkahelyi expozícióra. Egy 2002-es ipari tömegmérleg szerint a teljes kibocsátás évi 45 kg alatt volt. A termékfejlesztési idő akár 10 év is lehet. A kiterjedt globális kutatás-fejlesztés ellenére e fennmaradó felhasználások tekintetében nem határoztak meg helyettesítő anyagokat. A PFOS-szel rokon anyagok eltávolításának legvalószínűbb módja a chipgyártás új módszere lenne, ilyen azonban még nem létezik. Ezen eltérés hiányában a gyártás nem történhetne az EU-ban, bár másutt minden nehézség nélkül folytatódhatna. Tekintetbe véve a fentieket, valamint az aggodalomra okot adó bármilyen új bizonyíték hiányában az EGSZB azt javasolja, hogy az eltérés megszüntetéséhez ne tűzzenek ki határidőt.

4.2.2

Fotográfiai bevonatok: A PFOS-szel rokon anyagokat koncentrált oldatokban szerzik be, majd erősen hígítják, hogy a munkahelyi egészséghez és biztonsághoz, valamint a különleges fotóleképezési alkalmazásokban a teljes termékteljesítmény-szabályozáshoz egyaránt szükséges egész sor tulajdonságot biztosítsák. Ezek a kívánatos tulajdonságok magukban foglalják az elektrosztatikus töltés, a súrlódás és tapadás szabályozását, a portaszítást és egyéb felületaktív tulajdonságokat, melyek a magas színvonalú leképezéshez szükségesek. A gyártástechnológia megköveteli, hogy akár 18 leképezési réteget alkalmazzanak egy gyorsan mozgó filmalapon, hogy létrejöjjön az általában 0,11 mm-nél vékonyabb egységes réteg. A felhasznált folyadékok nem lehetnek fényérzékenynek, ugyanakkor lehetővé kell tenniük az egyenletes terülést és a további rétegekhez való jó tapadást. Az antisztatikus tulajdonságok kulcsfontosságúak a tűz- vagy robbanásveszély és az abból következő személyi sérülés, illetve a berendezés károsodása veszélyének minimálisra csökkentése érdekében. A PFOS-szel rokon anyagok használata az utóbbi években legalább 60 %-kal csökkent egyrészt azáltal, hogy a kevésbé kritikus alkalmazásokban mással helyettesítették őket, másrészt pedig amiatt, hogy számos fogyasztási, egészségügyi és ipari alkalmazásban a digitális technológia térnyerésével általánosságban csökkent a filmfelhasználás. A fennmaradó felhasználások környezeti kibocsátása évente 8 kg-nál kevesebb. Valószínű, hogy a digitális technika irányába történő további elmozdulás további csökkenést eredményez majd a filmgyártáshoz szükséges mennyiségekben, bár a fotópapír iránti igény, például a digitális képek kinyomtatásához, várhatóan megmarad. A kiterjedt kutatás ellenére a PFOS-szel rokon anyagok e néhány megmaradt felhasználásában még nem azonosították be a helyettesítésre alkalmas anyagokat. Új eljárásokra lesz szükség a folyamat befejezéséhez, melyeket még nem találtak fel, és melyek kifejlesztéséhez, bevezetéséhez, teszteléséhez és akkreditálásához legalább 10 év szükséges. Ezen eltérés hiányában a gyártás nem történhetne az EU-ban, másutt azonban minden nehézség nélkül folytatódhatna. Tekintetbe véve a fentieket, valamint az aggodalomra okot adó bármilyen új bizonyíték hiányában az EGSZB azt javasolja, hogy az eltérés megszüntetéséhez ne tűzzenek ki határidőt.

4.2.3

A krómköd keletkezését gátló anyagok krómozásnál: A PFOS-szel rokon anyagok híg oldatban védik azoknak a dolgozóknak az egészségét és biztonságát, akik a gépkocsigyártásban és más fogyasztó-irányultságú iparban a fémek vagy műanyag hordozók dekorációs és védő krómozásával foglalkoznak. Ezek a felületi feszültséget is csökkentik és nedvesítenek; különösen a műanyagmaratásban. A krómozás munkakörülményei elismerten durvák és potenciálisan veszélyesek, különösképpen a Cr(VI)-on alapuló eljárásokban, mely ismert karcinogén. Ezért a krómköd keletkezésének meggátlása és a megnövekedett emberi expozíció alapvetően fontos. A helyzet javítható a Cr(III)-on alapuló eljárások alkalmazása révén, de ezek még nem teljes mértékben állnak rendelkezésre. Ezen körülmények bármelyikében eddig csak a PFOS-alapú felületaktív anyagok bizonyultak stabilnak. Az EKKTB szerint 2000-ben az európai felhasználás 10 tonna körül volt. A környezetbe való teljes évi kibocsátásra vonatkozó becslések jelentős mértékben különböznek, attól függően, hogy milyen eljárásokat alkalmaztak és ezek ellenőrzése milyen mértékű volt, a kibocsátást, az újrahasznosítást és a hulladékégetést tekintve. Egy, a helyi bevált gyakorlaton alapuló német ipari becslés szerint a teljes kibocsátás akár mindössze évi 500 kg lehet, ha egész Európára vetítik ki. Ha kevésbé jó technológiát és ellenőrzést alkalmaznak, a kibocsátás nagyobb lehet. Mivel a krómozás a legnagyobb fennmaradó területe a PFOS-szel rokon anyagok felhasználásának, és mivel a technológia fejlődik, és bizonyos fokig már rendelkezésre állnak alternatívák, helyesnek tűnik egy határidő kitűzése erre az eltérésre vonatkozóan, valamint, amint azt az EKKTB is javasolta, a foglalkozási káros hatások elemzését és a környezeti kockázatok hosszabb távú értékelését haladéktalanul el kell végezni. Ezeket az iparral együttműködve kell elvégezni annak biztosítása érdekében, hogy a gyártás az EU-ban folytatódhasson. Semmi nem ösztönöz arra, hogy a gépkocsigyártásból egy kritikus fázist kiiktassanak, ha nyilvánvaló a kockázat, hogy a gyártás többi részét végül szintén beszüntetik. Ugyanakkor a PFOS-szel rokon krómködelfojtók bármilyen idő előtti kiiktatása sem vezethet a dolgozók egészségének nagyobb veszélyeztetéséhez. Az EGSZB azt javasolja, hogy ez az eltérés csak egy ötéves időszakra vonatkozzon, mielőtt az Európai Bizottság és az EKKTB elvégzi a felülvizsgálatot.

4.2.4

A légi közlekedésben használt hidraulikus folyadékok: ezeket a folyadékokat használják a kereskedelmi, katonai és általános légi közlekedési repülőgépek vezérlőfelületeinek és egyéb elemeinek meghajtására. Ezeket használják nap mint nap a lehető legmagasabb üzemi standardok szerint annak érdekében, hogy a repülőgép és az utasok biztonságát fenntartsák a legszélsőségesebb hőmérsékleti és nyomásviszonyok között is, és ennek így is kell maradnia. Az üzletág globális, a termékek, alkotórészek és rendszerek pedig kiterjedt tesztelésen esnek át, továbbá a repülőgépgyártók és az illetékes nemzeti és nemzetközi szervek bizonyítványt adnak ki ezekre. Egy új összetétel rendes jóváhagyási ciklusa akár 20 évig is eltarthat. A PFOS-szel rokon anyagokat kis mennyiségben használják (körülbelül 0,1 tömegszázalék), hogy a mechanikus alkatrészeket, szelepeket, csöveket és kiömlőnyílásokat rozsdaállóvá tegyék. A kiterjedt tesztelés ellenére ez idáig nem találtak helyettesítő anyagokat vagy lehetséges helyettesítő anyagok bármilyen nyomát. Ezeket az anyagokat zárt rendszerekben, szigorúan ellenőrzött körülmények mellett használják. Az EKKTB becslése szerint a talajba és a vízbe történő kibocsátás éves szinten 15 kg alatti. Tekintetbe véve a fentieket, valamint az aggodalomra okot adó bármilyen új bizonyíték hiányában az EGSZB azt javasolja, hogy az eltérés megszüntetéséhez ne tűzzenek ki határidőt.

4.2.5

Tűzoltó habok: a fluorozott felületaktív anyagokat a részletes műszaki előírású tűzoltó habokban sok éve használják. A PFOS-szel rokon anyagokat nagy részben kiváltották az új habokban, melyeket azért gyártottak, hogy lecseréljék a tényleges tűzoltásra való meglevő készleteket, vagy azért, hogy az új fejlesztések, repülőterek, kőolaj-finomítók és vegyi üzemek, tengeri hajók és tartályparkok számára biztosítsák a készleteket. Ezeknek az alternatív termékeknek az egészségre és a környezetre gyakorolt hatásainak értékelése azonban még nem teljes. Minden habot 15-20 év garanciával kell értékesíteni, mivel ideális esetben soha nem kerülnek felhasználásra. Ezért PFOS-tartalmú habok jelentős mennyiségben még mindig vannak készleten, és most ezen készletek ártalmatlanítása a kulcskérdés. A felületaktív anyagoknak lehetővé kell tenniük, hogy a vízalapú habok az égő szénhidrogének felületén gyorsan szétterüljenek, és ne süllyedjenek az alá, hogy megszűnjön az oxigén-utánpótlás, és ne következzen be visszagyulladás. Mind a felületaktív anyagoknak, mind a haboknak stabilnak kell lenniük intenzív felhasználási körülmények mellett, és mindkettőnek oxidációállónak kell lennie. A habok teljesítményére vonatkozó előírásokat különböző tűzesetekre nemzeti és nemzetközi szervek adják meg. A 3 %-os vagy 6 %-os koncentrációjú készleteket központi lerakóhelyen tárolják, ahonnan tűz esetén elosztásra vagy a helyszínen hígításra kerülnek. Nagy mennyiségekre lehet szükség, és a tűz után az elfolyó anyagok hulladékártalmatlanítása jelentős probléma lehet. Az elfolyó anyagokat elkerülhetetlenül szennyezik az égő termékek, az ellenőrizetlen alacsony hőmérsékletű szénégés melléktermékei (policiklikus aromás szénhidrogének és dioxinok) és a habok alkotórészei. Például a buncefieldi raktárban (Egyesült Királyság) nemrégiben történt tűzeset 20 millió liternyi szennyezett hulladékot hagyott maga után. A magas hőmérsékleten történő elégetés az egyetlen biztos módszer, de ez nem hatékony és költséges, ha az anyag nagy része víz. Ezért nehéz meghatározni a környezetbe történő éves kibocsátást, mivel az a tűzesetek számától, kiterjedésétől és körülményeitől függ, valamint kritikus mértékben attól, hogy az elfolyó anyagok milyen mértékben foghatók fel gátakkal. Az EKKTB az EU éves kibocsátását 600 kg alatti értékre teszi, és megállapítja, hogy ez a szám a tényleges kibocsátásnál nagyobb lehet. Az EGSZB egyetért az EKKTB-vel abban, hogy a PFOS-alapú habkoncentrációk meglevő készleteit nem szabad addig elégetni, amíg az alternatívákat teljes mértékben nem értékelték. Ezért az EGSZB azt javasolja, hogy a szükséges hatás- és kockázatértékeléseket a lehető leghamarabb el kell végezni, továbbá, hogy a fennmaradó PFOS-alapú habokat csak akkor használják, ha ez a teljesítményük miatt elengedhetetlen, és ha az elfolyó anyagokat gátakkal fel lehet fogni. Az Európai Bizottságnak együtt kell dolgoznia az iparral és az illetékes nemzeti hatóságokkal azért, hogy biztosítsa a keletkezett nagy mennyiségű hulladék megfelelő ártalmatlanítási módját. Tekintve a sok bizonytalanságot, az EGSZB úgy véli, nincs értelme határidőt kitűzni ezen eltérés megszüntetésére, hanem a fennmaradó kérdéseket kell a lehető leggyorsabban megoldani.

4.2.6

Egyéb ellenőrzött zárt rendszerek: ez az EU-s forgalomba hozatali és felhasználási korlátozások alá tartozó anyagok nagy részére vonatkozó állandó eltérés, illetve annak kellene lennie. Feltéve, hogy a nyersanyagok biztonságosan szállíthatók a rendszerekbe, a termékek és a hulladékok pedig biztonságosan eltávolíthatók, az alacsony kibocsátású rendszerek lehetővé teszik az alapvetően fontos féltermékek további gyártását az emberi egészségre és a környezetre való minimális veszéllyel. A rendszeres egészségvédelmi és biztonsági ellenőrzések során el kell végezni az üzemi körülmények munkahelyi felülvizsgálatát. Az aggodalomra okot adó bármilyen új bizonyíték hiányában az EGSZB azt javasolja, hogy az eltérés megszüntetéséhez ne tűzzenek ki határidőt.

4.3

Az Európai Bizottságnak továbbra is kulcsfontosságú a szerepe a kielégítő eredmény biztosítását illetően minden egyes fenti ágazatban. Szükség van a folyamatos kutatási programra az érintett ágazatokon belül és kívül egyaránt, hogy alternatív termékeket és eljárásokat fejlesszenek ki. Az ezen ágazatokat érintő irányelveket szükség esetén módosítani kell, hogy azok tükrözzék a jelenlegi vagy a javasolt globális gyakorlatban bekövetkező változásokat.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/14

1.1

Az EGSZB üdvözli a tagállamok és az érintett felek által már régóta várt európai bizottsági javaslatot. Az ebben szereplő célkitűzések vállalhatóak, a javaslatok pedig teljes mértékben megfelelőek. Az EGSZB mindazonáltal néhány konkrét javaslatot tesz, amelyek hasznosak a jogbiztonság, az érthetőség, az egyszerűsítés és az egészségvédelem célkitűzések elérése szempontjából.

1.2

Az EGSZB véleménye szerint pontosabban meg kellene határozni, hogy mely hatóság illetékes és felelős az emberi vérből és szövetekből készült termékekből, illetve gyógyszerekből álló kombinált készítmények átfogó értékeléséért. Ezzel egy időben az értékelés illetékes hatóságok általi lebonyolítása határidejének, valamint az értékelés hatásköreivel és módozataival kapcsolatos iránymutatásoknak a meghatározása mellett foglal állást.

1.3

Célszerű lenne kötelező érvényű előírásokkal szabályozni a bejelentéssel, a klinikai adatokkal, az igazolásokkal és az ellenőrzéssel kapcsolatos számos információ átadását, valamint kiépíteni a már alkalmazott európai adatbankot. Ezenfelül azt kellene megvizsgálni, hogyan valósítható meg a nem bizalmas információk átfogóbb áramlása a kijelölt szervek és az illetékes hatóságok, valamint az érintett szereplők között.

1.4

A forgalomba hozatal utáni ellenőrzés rendszerének keretében pontosabban meg kellene határozni a szolgáltatók szerepét és felelősségét, és biztosítani kellene az ellenőrzőrendszerrel kapcsolatos információk és eredmények megfelelő terjesztését.

1.5

Az EGSZB üdvözli a klinikai ellenőrzésekkel kapcsolatos, az orvostechnikai eszközök biztonságára és teljesítményére vonatkozó javaslatokat. Néhány változtatást javasol a javaslatok megfogalmazásának pontosítására a klinikai vizsgálatok – a felelős etikai bizottság a gyógyászati termékek besorolásától függő beleegyezésének megszerzését követő – kezdetének időpontja tekintetében.

1.6

Az EGSZB nem ért egyet azzal, hogy a javaslat keretében nem szentelnek figyelmet az „újrafeldolgozás” témakörének. Az egyszeri használatra kifejlesztett és előállított orvostechnikai eszközök ily módon történő újrafelhasználása egészségkárosító hatású. Ebből kifolyólag a gyógyászati termékeket újrafelhasználó félnek legalább tájékoztató adatokkal kellene szolgálnia a hozott intézkedésekről. Ezenkívül szavatolnia kell a feldolgozott terméknek az eredeti termékkel azonos minőségét és megbízhatóságát, a felhasználókat és betegeket pedig minderről tájékoztatnia kell.

2.1

Bár az aktív beültethető orvostechnikai eszközökkel kapcsolatos 90/385/EGK (1) irányelv, valamint az orvostechnikai eszközökre vonatkozó 93/42/EGK (2) irányelv végrehajtása tekintetében általában pozitívak voltak a tapasztalatok, a jobb végrehajtás érdekében jogszabályi változtatásokra van szükség, bizonyos létező előírások pontosítása, valamint a tervezett kezdeményezés jogi alapjának megteremtése érdekében.

2.2

Az 93/42/EGK irányelv azt rögzíti, hogy az Európai Bizottságnak jelentést kell benyújtania a Tanácshoz az irányelv működésének bizonyos vonatkozásairól az irányelv érvénybe lépésétől számított öt éven belül. A felülvizsgálat eredményeként 2002 júniusában jelentést tettek közzé az orvostechnikai eszközökre vonatkozó irányelvek működéséről. Az Európai Bizottság COM(2003) 386 (3) számú közleményében, amelyet a Tanács 2003. decemberi következtetéseiben üdvözölt, a Parlament pedig szintén kedvezően fogadott, bemutatta a jelentés eredményeit.

2.3

A közleményben a legfontosabb javításra szoruló szempontok felsorolása történik, melyek a következők:

2003-ban az Európai Bizottság meghallgatást szervezett, melynek témája főként az Európai Bizottság szervezeti egységeinek orvosi eszközökkel foglalkozó szakértői csoportja (MDEG, Medical Devices Experts Group) volt. Ezt követően nyilvános meghallgatásra került sor az interneten keresztül (5).

2.4

Mivel a javaslat inkább a rendelet pontosítását, semmint módosítását jelenti, nem várhatók jelentős gazdasági következmények, valamint környezeti hatásokat sem állapítottak meg. Az Európai Bizottság a javaslat által a következőkre törekszik:

2.5

A javaslat jogalapja az Európai Közösséget létrehozó szerződés 95. (korábban a 100.a) cikke, amelyre a 93/42/EGK irányelv is épül. A kereskedelem útjában lévő akadályok elhárítása és a 93/42/EGK, valamint a 90/385/EGK irányelvek hatályban lévő rendelkezéseinek pontosítása érdekében szükséges és helyénvaló a tagállamok törvényeinek, jogszabályainak és rendelkezéseinek harmonizálása az orvostechnikai eszközök forgalomba hozatalának, illetve alkalmazásának bizonyos vonatkozásaiban.

3.1

Az EGSZB üdvözli a tagállamok és az érintett felek által már régóta várt európai bizottsági javaslatot. A célkitűzések teljes mértékben vállalhatóak, és a konkrét javaslatok a következő észrevételek figyelembe vétele mellett alkalmasnak tűnnek arra, hogy pontosabb és egyszerűbb szabályozás mellett jobb harmonizációhoz vezessenek ebben az igen összetett és sokrétű ágazatban.

3.2

Az orvostechnikai eszközök az egészségügy részterületeként egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert, és mind az egészség, mind a közegészségügyi kiadások szempontjából nagy jelentőségűek. Az előzőekben említett irányelvek rendelkezései több mint 10 000 fajta termékre vonatkoznak, a legegyszerűbbektől (pl. mullpólya, fecskendő, szemüveglencse) a legfejlettebb és legkomplexebb eszközökig (pl. beültethető életfenntartó készülékek, vagy képalkotó diagnosztikai készülékek).

3.3

Ebben az ágazatban csúcstechnológiai eszközöket alkalmaznak, mivel mind a polgárok, mind az egészségügyi hatóságok egyre modernebb és biztonságosabb orvostechnikai eszközöket igényelnek. Az ágazatnak gazdasági szempontból is nagy jelentősége van: az európai piac második helyen áll az amerikai mögött. Volumene 55 milliárd euró, több mint 8 000 vállalkozás tartozik hozzá, és kb. 450 000 személyt foglalkoztat.

3.4

Ki kell emelnünk, hogy az EU egyre több terméket importál, és ebből kifolyólag egy világosabb és hatékonyabb jogi keret, valamint a nyílt együttműködés az illetékes hatóságok között felélénkítené az ágazatot, ezen kívül minimálisra csökkentené a piaci részesedések és munkahelyek elvesztésének kockázatát.

3.5

Az Európai Bizottság által elvégzett értékelés, melynek alapján makrogazdasági szinten nincsenek jelentős gazdasági következmények, teljes mértékben képviselhető, a további követelések kombinációja azonban magasabb költségekhez vezetne, amelyek bizonyos operatív egységek és termékek szempontjából jelentősek lehetnek.

3.6.1

A javaslat tartalmazza az előzőekben említett irányelvekben végrehajtandó változtatásokat, valamint más irányelvekhez vagy rendeletekhez viszonyítva elmagyaráz néhány olyan esetekre vonatkozó végrehajtási szabályt, amelyekben nem teljesen világos, hogy melyik normát kell alkalmazni (olyan orvostechnikai eszközök esetében, amelyek emberi vérből készült gyógyszereket (6), illetve származékokat (7) tartalmaznak, illetve emberi szövetek tenyésztéséből származó termékeknél (8)). Ezen kívül a javaslat megemlíti, hogy az in-vitro diagnosztika (9) nem tartozik a biocid termékekkel (10) kapcsolatos irányelv hatálya alá, amelyet ennek következtében meg fognak változtatni.

3.6.2

Az EGSZB egyetért azzal az elvvel, hogy azon orvostechnikai eszközök esetében, amelyek emberi vérből készült kiegészítő gyógyszert vagy származékot, illetve emberi szövetek tenyésztéséből származó terméket tartalmaznak, alkalmazhatóak legyenek az orvostechnikai eszközökkel kapcsolatos irányelvek. Kérdés azonban, hogy az egyes mellékletekben taglalt állati eredetű szövetek felhasználásával készült termékeket miért nem említik kifejezetten. Az EGSZB attól tart, hogy, hogy a „kiegészítő termék” meghatározása a tagállamokban és a kijelölt szerveknél ismét különböző értelmezésekhez vezethet, amiért is pontosabb fogalommeghatározás mellett száll síkra.

3.6.3

Pontosabban meg kellene határozni, hogy melyik hatóság illetékes és felelős az emberi vérből és szövetekből készült termékekből és gyógyszerekből előállított vegyületek átfogó értékeléséért: a kijelölt szervek ilyen esetekben bevonhatják a nemzeti, illetve a közösségi hatóságokat is (pl. EMEA), amelyek nem rendelkeznek minden esetben a megfelelő képesítéssel ahhoz, hogy értékelni tudják az ilyen típusú orvostechnikai eszközöket, illetve eredetileg más termékfajtákra kifejlesztett eljárásokat alkalmaznak. Ilyen esetekben gyakran igen hosszú a feldolgozási idő.

3.6.3.1

Az EGSZB határidők meghatározását kéri az ilyen jellegű értékelések elvégzésénél, mivel az ágazatban a termékek innovációja igen gyors, illetve azok igen hamar elavulnak. Ezen kívül az értékeléssel kapcsolatos speciális hatáskörökkel és módozatokkal kapcsolatos iránymutatások felállítására is szükség lenne az illetékes hatóságok és az orvostechnikai eszközökért felelős hatóságok együttműködésével. A gyártók sokéves tapasztalataira támaszkodva az EGSZB végül amellett foglal állást, hogy a kijelölt szervek ne csak az EMEA-tól kérhessenek tudományos szakvéleményt, hanem bármely elismert illetékes hatóságtól.

3.6.4

A szövettervezéssel nyert termékek nagy része sajátosságai, hatásmechanizmusa és gyártási technológiái miatt inkább orvostechnikai eszköznek tekinthető. Az esetleges joghézagok elkerülése végett az EGSZB álláspontja szerint célszerű lenne felvenni ezeket a termékeket e javaslat alkalmazási körébe, illetve kizárni abból azokat, amelyek elsősorban farmakológiai, immunológiai, vagy anyagcserével kapcsolatos mechanizmusok által fejtenek ki hatást az emberi testben, vagy testen.

3.6.5

Az EGSZB ellenzi a két irányelv (pontosabban az orvostechnikai eszközökkel, illetve a személyes védőfelszerelésekkel kapcsolatos irányelv) egyidejű alkalmazását, mivel ezeknek, bár ugyanazt a célt – a felhasználó védelmét – szolgálják, különböző előfeltételeik vannak. Ez működési nehézségeket okozhat és nagyobb költségvonzattal járhat, amely még a biztonsággal kapcsolatos előnyöket tekintve sem lenne indokolt.

3.6.6

Az EGSZB támogatja a 13. cikkben megjelenő új kiválasztási eljárást, amely kötelező erejű és gyors döntéseket tesz lehetővé azokban az esetekben, amelyekben valamely termék besorolásánál értelmezési hiba történt. Ha azonban optimális eredményt kívánunk elérni, javítani kell az illetékes hatóságok közötti információcserét, és az Európai Adatbank segítségével az adatok hatékonyabb kezelését kell biztosítani.

3.7.1

Az EGSZB álláspontja szerint az információk gyűjtéséhez és rendelkezésre bocsátásához kapcsolódó előírásoknak, valamint a piacfelügyelet keretén belüli koordináció és bejelentés módjának kidolgozottabbaknak és átfogóbbaknak kell lenniük.

3.7.2

Hiányosnak tartja a kijelölt szerveknek a rájuk ruházott feladatokkal kapcsolatos teljesítőképességét, amely hiányosságot már a 2003-as közlemény (11) is megemlítette. A gyógyítás lehetőségei egyre szélesebb területekre terjednek ki, az orvostechnikai eszközök egyre összetettebbek és bonyolultabbak lesznek, és mindez olyan tudományos és technológiai szakértelmet feltételez, amely nemzeti szinten nem minden esetben biztosítható. Kívánatos lenne, ha európai terv, de legalábbis koordináció segítségével biztosítani lehetne bizonyos kijelölt szerveknek az orvostechnikai eszközök egyes különösen összetett és bonyolult osztályaira történő szakosodását.

3.7.3

Az EGSZB egyetért azzal az állásponttal, mely szerint minden harmadik országból származó gyártónak ki kellene neveznie egy EU-s tagállamban székhellyel rendelkező meghatalmazottat, aki nevében cselekszik és jelen irányelv alapján a kötelezettségek tekintetében felelős a hatóságoknak. Megjegyzi azonban, hogy a javaslat ebben a tekintetben hiányos és ellentmondásos, és világosabb megfogalmazást szeretne (ld. a 3.3. pontot). Az EGSZB alapvetően egy rugalmasabb rendszer mellett foglal állást, amely konkrét döntési szabadságot enged a vállalkozásoknak.

3.7.4

Az EGSZB amellett érvel, hogy minden, a bejelentéssel, a klinikai adatokkal, az igazolásokkal és az ellenőrzéssel kapcsolatos információt (tehát a nem kívánt, nagy jelentőségű eseményekre és azok hatásaira vonatkozó információkat is) ne csak önkéntes alapon, hanem kötelező érvénnyel kelljen továbbítani az EUDAMED európai adatbank felé. Ezt az adatbankot korlátozott területeken már alkalmazzák, szükség van azonban mielőbbi átdolgozására, valamint megfelelő struktúrákkal és forrásokkal való kiegészítésére, főként a nem bizalmas információk rendelkezésre bocsátása szempontjából az érintett szereplők számára.

3.7.4.1

Célszerű lenne, ha a nem bizalmas információk megfelelően kiválasztott részét – akár rövid formában is – a közvetlenül érintett szereplők rendelkezésére bocsátanák, valamint ha a termékek biztonságával és minőségével, valamint a forgalomba hozatal utáni – az orvostechnikai eszközök felelősségteljes és biztonságos felhasználására irányuló – ellenőrzéssel kapcsolatos információk az orvosi szolgáltatók szövetségei számára is hozzáférhetővé válnának.

3.7.4.2

Az EGSZB ezenkívül kívánatosnak tartja, hogy az érintettekkel együttműködésben iránymutatások szülessenek annak érdekében, hogy az érintett szereplők összefoglalást tudjanak készíteni a termékek jellemzőiről, és rendelkezésre tudják bocsátani azt. A kijelölt szervek és az illetékes hatóságok számára rendelkezésre kellene bocsátani az említett dokumentumot, illetve az ellenőrzés során összegyűjtött és kiértékelt információkat, melynek során meg kell vizsgálni, hogyan lehet az információáramlást szélesebb körre kiterjeszteni.

3.7.5

Lehetőség van a használati utasításnak a mellékelt tájékoztatón kívül más formában történő továbbítására is, ami az orvostechnikai eszközök szélesebb palettáját tekintve is megfelel az érintettek igényeinek. Ezenfelül közelebbről meg kellene vizsgálni az elektronikus adathordozók (például a CD-ROM és az internet) bevethetőségének lehetőségét egy jelenleginél egyszerűbb és rugalmasabb eljárás során, amely már nem írja elő a tagállamok minősített többségét.

3.7.6

Az EGSZB amellett foglal állást, hogy az irányelvben kifejezetten említsék meg az ad hoc munkacsoportok által kidolgozott és az Európai Bizottság által közzétett értelmező iránymutatásokat (MedDev-dokumentumok). Ennek során egyszerűsített elfogadási eljárásokat kell meghatározni, annak érdekében, hogy meg lehessen akadályozni az értelmezési problémákat, valamint biztosítani lehessen a gyártók és kijelölt szervek intézkedéseinek jobb összehangolását.

3.8.1

A forgalomba hozatal utáni ellenőrzés rendszerét a gyártó tekintetében pontosan meghatározza a javaslat; a szolgáltató szerepét és felelősségét azonban nem írja le konkrétan, az ellenőrzési rendszerrel kapcsolatos információk és eredmények terjesztésére szolgáló eljárás pedig a jelek szerint még nincs kellőképpen kidolgozva. A rendszernek, amelyet még túlságosan befolyásol az egyes államok nézőpontja, kívánatos lenne európaibb színezetet adni.

3.8.2

Az EGSZB üdvözli az X. mellékletben szereplő, klinikai adatokkal kapcsolatos, az orvostechnikai eszközök biztonságára és teljesítményére vonatkozó módosításokat. Azt javasolja, hogy a cikket fogalmazzák meg pontosabban a klinikai vizsgálatok – az orvostechnikai eszközök besorolásának függvényében a felelős etikai bizottság által kiadott engedély kézhezvételét követő – kezdetének időpontja tekintetében.

3.8.3

Az EGSZB nem ért egyet azzal, hogy a javaslatból kihagyták az „újrafeldolgozás” témakörét. Az egyszeri használatra kifejlesztett és előállított orvostechnikai eszközök újrafelhasználásának – bizonyos tagállamokban már betiltott – gyakorlata a betegek számára nem jelent elegendő biztonsági garanciát, hiszen ebben az esetben nem került sor minden, a megbízható és biztonságos felhasználással kapcsolatos teszt elvégzésére, amelyek az egyszer használatos termék engedélyezéséhez szükségesek voltak.

3.8.3.1

Az EGSZB véleménye szerint véget kell vetni ennek a főként bizonyos tagállamok kórházaiban alkalmazott gyakorlatnak, hiszen az a betegek egészségére nézve veszélyeket rejt magában, valamint megnehezíti a felelősség megállapítását. Még a sterilizálás sem szüntet meg minden kockázatot, hiszen ennek során például megváltozhatnak a felhasznált anyagok szerkezeti sajátosságai.

3.8.3.2

Az EGSZB tudatában van annak, hogy az ilyen gyakorlatok az egyes tagállamok hatáskörébe tartoznak, megfelelő közösségi szintű intézkedéseket tart azonban szükségesnek, nem utolsósorban azért, mert a személyek szabad mozgása, valamint az egészségügyi ellátás más tagállamban történő igénybe vételének nemrégiben elfogadott lehetősége az egész Unióban elismert gyakorlatot feltételez. Ideiglenes megoldásként legalább azt lehetne rögzíteni, hogy a feldolgozásért felelős fél legyen köteles olyan adatokat szolgáltatni, amelyek összhangban vannak az orvostechnikai eszköz besorolásával, valamint tájékoztatást nyújtanak arról, mely intézkedések történtek annak érdekében, hogy biztosítsák a feldolgozott terméknek az eredeti termékkel azonos minőségét és megbízhatóságát. A felhasználókat és a betegeket minderről tájékoztatni kell.

3.8.4

Az EGSZB teljes mértékben egyetért azokkal a kiigazításokkal, amelyekre a megfelelőségvizsgálattal, és az adott orvostechnikai eszközre vonatkozó, a termékosztály és a vele összefüggő technológia, illetve terápia újdonsága szerinti tervdokumentáció benyújtási kötelezettségével kapcsolatban került sor. Osztja továbbá azt a nézetet, hogy a gyártó köteles minden, az orvostechnikai eszköz fejlesztésével, vagy gyártásával megbízott harmadik személyt megfelelően ellenőrizni.

4.1.1

Az EGSZB úgy véli, hogy két irányelv egyidejű alkalmazása ugyanazon termékre (mint amilyen jelenleg az orvostechnikai eszközökkel, illetve a személyes védőfelszerelésekkel kapcsolatban javasolt irányelv) ellentmond az egyszerűsítés és a jogbiztonság alapelveinek. Ennek következtében amellett érvel, hogy állítsák vissza a 93/42/EGK irányelv 1. cikke (6) bekezdésének eredeti szövegét.

4.1.2

Az olyan orvostechnikai eszközök esetében, amelyek más irányelvek hatáskörébe is tartozhatnak (gyógyszerek, kozmetikumok stb.) minden esetben pontosítani kell, hogy az alkalmazott irányelvről döntő szervek és hatóságok vegyék figyelembe a termék legfőbb rendeltetését, valamint fő hatásmechanizmusát.

4.1.3

A jogbizonytalanság elkerülése érdekében az I. melléklet 7.4. szakaszának jelenlegi megfogalmazását az EGSZB véleménye szerint meg kell változtatni. Főként azt kell kiemelni, hogy az olyan orvostechnikai eszközök esetében, amelyek elkülönítve gyógyszerként is definiálható hatóanyagot tartalmaznak, csak az orvostechnikai eszközökkel kapcsolatos irányelv azon részeit alkalmazzák, amelyek a hatóanyag biztonságára és minőségére vonatkoznak, nem pedig az általánosságban a gyógyszerekkel kapcsolatos előírásokra.

4.1.4

A szövettervezéssel nyert termékeket tartalmazó orvostechnikai eszközök esetében az EGSZB attól tart, hogy az új 4.b szakaszban szereplő rendelkezések nem zárnak ki minden értelmezési problémát, ezért amellett foglal állást, hogy az ilyen jellegű termékek meghatározása explicit módon kerüljön be az 1. cikkbe, mégpedig oly módon, hogy az összhangban legyen a hatályos irányelvekkel, főként a fejlett terápiás gyógyszerkészítményekkel kapcsolatos, jelenleg megvitatás alatt álló irányelvvel. (12)

4.2.1

Az EGSZB véleménye szerint a vonatkozó adatokat, beleértve a klinikai adatokat, valamint a súlyos és váratlan kockázatokra történő utalásokat is, az egyes illetékes hatóságoknak és szerveknek, illetve a gyártóknak és meghatalmazottjaiknak kötelezően továbbítaniuk kellene az EUDAMED adatbank felé. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen jellegű adatbázis hatékonyan működhessen, újra kell definiálni ennek az eszköznek a hatókörét, valamint végrehajtási programot kell kidolgozni, amelynek segítségével megfelelő struktúrák és források által biztosítható a hatékony működés.

4.2.2

Az összegyűjtött adatok teljeskörűségének biztosítása, valamint a vonatkozó, nem bizalmas információk szélesebb körű elterjesztése érdekében az EGSZB véleménye szerint a javaslat számos pontját meg kell változtatni, főként a következőket:

4.2.3

Ezenfelül a 20. cikk (3) bekezdésének jelenlegi megfogalmazásán is változtatni kell, amelynek tartalmaznia kell a nem bizalmas információk felhasználók számára történő összefoglalásával és rendelkezésre bocsátásával kapcsolatos alapelvet, mely szerint az érintett szervek és hatóságok mellett a gyártók és meghatalmazottak bevonása is szükséges.

4.3.1

az EGSZB megállapítja, hogy EU-ban székhellyel nem rendelkező gyártó meghatalmazottjának szerepe nem egyértelmű: míg a (14) preambulumbekezdésben egyetlen meghatalmazottról van szó, aki a termékek összes osztályát képviseli, addig a 10.a cikk (3) bekezdése és a 14. cikk (2) bekezdése úgy hivatkozik a termékekre, hogy nem tünteti fel pontosan: az összes, vagy csak bizonyos termékosztályokról van-e szó.

4.3.2

Az orvostechnikai eszközöknek az egyes gyártók által értékesíthető sokszínű palettáját figyelembe véve az EGSZB nagyobb rugalmasság mellett száll síkra, így amellett, hogy ne a teljes termékpalettának legyen egyetlen meghatalmazottja, hanem az egyes termékfajtához külön meghatalmazottat nevezzenek ki (ennek során az összes nyelvi változatban egyértelművé kell tenni, hogy mindez jogi szempontból jogi és természetes személyekre egyaránt vonatkozhat).

4.4.1

A klinikai vizsgálatok adatai ellenőrzésének és nyilvántartásának megkönnyítése érdekében az illetékes hatóságok tájékoztatásának kötelezettségével kapcsolatos rendelkezéseket fel kellene venni a 2. cikk (2) bekezdésébe. Ennek során pontosítani kell, hogy a gyártó, illetve meghatalmazottja köteles az ellenőrzések leállításáról, megszakításáról, illetve befejezéséről tájékoztatni minden olyan tagállam hatóságait, amelyben végeznek ilyen jellegű ellenőrzéseket, valamint megadni az ehhez kapcsolódó magyarázatot és okokat.

4.4.2

Az EGSZB üdvözli a 15. cikk (2) és (3) bekezdésének új megfogalmazását. Felmerül azonban, hogy nem lenne-e célszerű a (3) bekezdésben részletesebben kifejteni, hogy az I. osztályú termékek esetében a klinikai vizsgálatok akkor kezdődhetnének el, amikor a kérdésben dönteni hivatott etikai bizottság az ellenőrzött vizsgálati tervről kedvező véleményt adott.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/19

1.

A javaslat célja a harmadik országokból származó nem kereskedelmi jellegű kis áruszállítmányok behozatalának adómentességéről szóló, 1978. december 19-i 78/1035/EGK tanácsi irányelv egységes szerkezetbe foglalása. Az új irányelv a benne foglalt, különböző jogi aktusok helyébe lép; teljes egészében megőrzi a kodifikált jogi aktusok tartalmát, azokat csak egységbe foglalja a kodifikációhoz szükséges formai jellegű módosításokkal.

2.

Az EGSZB csak helyeselheti a közösségi jogi aktusoknak az Európai Bizottság által, az 1987. április 1-jén elfogadott határozat alapján kezdeményezett, általános kodifikációját, amelyet megerősítettek az edinburgh-i csúcs következtetései. Az EGSZB következésképpen kedvező véleményt fogalmaz meg az irányelvjavaslatról, amint azt tette már más alkalmakkal is hasonló kezdeményezések kapcsán.

3.

Az EGSZB megállapítja, hogy az Európai Parlament, a Tanács és az Európai Bizottság között 1994. december 20-án kötött intézményközi megállapodás értelmében semmilyen tartalmi módosítást nem lehet végrehajtani a kodifikáció során, amely feltétel betartását az Európai Bizottság garantálja az irányelvjavaslat szövegét illetően.

4.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság – konzultatív szerepéből, továbbá felelős magatartásából eredően – a dokumentum jóváhagyását megelőzően ellenőrzi a végrehajtott módosításokat, amit az előadó teljesített anélkül, hogy bármilyen ok merült volna fel kritika vagy egyedi észrevétel megfogalmazására.

5.

Az EGSZB támogatja a javasolt kodifikációt, amely az európai jog egyszerűsítésének és egyértelművé tételének része.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/20

1.1

Az EGSZB úgy véli, hogy az Európai Bizottság által benyújtott, a vasúti és közúti személyszállítási közszolgáltatásra vonatkozó rendeletjavaslat a közvetlen odaítélés lehetőségét tekintve javult a korábbi változatokhoz képest.

1.2

Azonban a szervező hatóságok és a szolgáltatók által igényelt jogbiztonság célkitűzésének eléréséhez egyes pontok további tisztázásra szorulnak:

1.3

Ebben az összefüggésben a szükséges átláthatóság előmozdítása és a versenyrendszer keretében nyújtott szolgáltatások minőségének javítása érdekében az EGSZB kifejezetten támogatja a szerződéskötési kötelezettséget, valamint a versenyeztetés és a közvetlen odaítélés lehetőségei közti egyensúlyt.

1.4

Azt szeretné, ha a rendelet hatálya a közlekedési közszolgáltatásokkal kapcsolatos mindenfajta szerződésre kiterjedne.

1.5

A versenyeztetés és a belső szolgáltató számára történő közvetlen odaítélés közti egyensúly vonatkozásában az EGSZB kedvezően értékeli a tevékenység földrajzi behatárolását, melynek célja a verseny bárminemű torzulásának elkerülése, megőrizve ezáltal a helyi közösségek szabad választását és a méltányosságot a szabályozott versenyben.

1.6

Azt szeretné, hogy belső szolgáltató számára történő közvetlen odaítélés esetén maradjon meg egy világosan meghatározott és egyértelmű keretbe foglalt rugalmassági sáv arra az esetre, ha a hálózatok összevonása és a közlekedési szolgáltatások egyesítése céljából azok tevékenységi körét a közlekedési közszolgáltatási szerződés megbízójától különböző illetékes hatóságokkal határos, illetve szomszédos területekre is ki kellene terjeszteni.

1.7

Úgy véli, hogy a kis jelentőségű szerződésekre és a szolgáltatás folytonosságának fenntartására előirányzott kivételek indokoltak.

1.8

Az EGSZB felteszi a kérdést, hogy célszerű-e a vasúti szállítási közszolgáltatási szerződések közvetlen odaítélése történelmi múltú és új szolgáltatóknak pontos keret és a méltányos versenyt garantáló szabályok előirányzása nélkül (a belső szolgáltatók esetében ugyanis ez az előirányzat megvan), ami jogbizonytalanságot és a verseny torzulását eredményezheti.

1.9

Úgy véli, hogy a vasúti tömegközlekedésben az átláthatóság, az egyenlő bánásmód, valamint a minőség és hatékonyság elve csak akkor juthat jobban érvényre, ha ott is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint a helyi közúti közlekedésben.

1.10

Azt kéri, hogy a szöveg térjen vissza a 2002. februári rendeletjavaslat szellemiségéhez a szolgáltatás minőségét és a tagállamokban hatályos szociális jogszabályok betartását illetően.

1.11

Ezek mellett a kikötések mellett az EGSZB szeretné, ha a rendelet, amely az ágazat jogbiztonságának biztosításához szükséges, gyors elfogadást nyerne.

2.1

Az Európai Bizottság új rendeletjavaslatot tett közzé a vasúti és közúti személyszállítási közszolgáltatási kötelezettségekről. Jelen esetben a harmadik változatról van szó.

2.2

Az EGSZB üdvözli az Európai Bizottság által végzett munkát, amely lehetővé teszi a mindeddig a közösségi intézményeknél elakadt viták újraindítását.

2.3

A javasolt szöveg célja a joggyakorlat legutóbbi fejleményeinek és különösen az ALTMARK Trans-ítéletnek a fényében a korábbi viták során kifejtett, különböző álláspontok összeegyeztetése, valamint a szubszidiaritás elvének figyelembe vételével és az állami szervezetek szabad adminisztrációja elvének tiszteletben tartásával kapcsolatos aggodalmak eloszlatása.

2.4

A szöveg jelentősen különbözik az előző változattól, és megfogalmazása is egyszerűbb. A Parlament azonban, hogy a jogalkotási folyamat ne húzódjon el, úgy döntött, hogy úgy fogja tekinteni, mintha az előző szövegnek a felülvizsgálatáról lenne szó, és második olvasatban fogja csak megvizsgálni. A javaslat tehát a Miniszterek Tanácsa elé került, amely nemrégiben kezdte meg a szöveg tanulmányozását, és úgy határozott, hogy megvizsgálja a harmadik vasúti csomaggal való összefüggéseit, különösen a nemzetközi vasúti közlekedés megnyitását és a kabotázsforgalom (2) lehetőségét tekintve.

2.5

Az Európai Bizottság úgy véli, hogy a jelenlegi – 1969-ben keletkezett – jogi keret elavult, valamint a közlekedési módok hatékonyságán és minőségén javítani kell, hogy piaci részesedéseiket megtarthassák, vagy akár növelhessék. „[A] verseny szabályozás[át] – a régiók és a városok esetében is –, ezáltal az átláthatóság biztosítás[át]” szeretné elérni „a közszolgáltatási szerződések odaítélésében és végrehajtásuk feltételeit illetően.” (3) Ezzel a témával kapcsolatban az EGSZB a korábbi rendeletjavaslatról írott 2001-es véleményében külön üdvözölte „az Európai Bizottság kifejezett szándékát, hogy a tömegközlekedést tekintve olyan piacszervezést kíván célként kitűzni, amely a »szabályozott verseny« lehetőségének megteremtésére törekszik a korlátlan versennyel szemben” (4).

2.6

Az EGSZB azt is megelégedéssel vette tudomásul, hogy „ezentúl a vállalatok közötti esélyegyenlőség és verseny – bármilyen legyen is a vállalatok természete – a jogi és számviteli átláthatóság feltételei között történik majd” (5).

2.7

Most, hogy az Európai Parlamentnek még sort kell kerítenie a rendeletjavaslat második olvasatban történő megvitatására, az EGSZB ismét csak azon reményének tud hangot adni, hogy a vasúti és közúti személyszállítási közszolgáltatás irányítási eljárásaiban megvalósul az átláthatóság, az esélyegyenlőség és a szabályozott verseny – a Szerződés 295. cikkében foglalt semlegességi elv tiszteletben tartása mellett.

2.8

Az Európai Bíróságnak a közelmúltban hozott döntései – konkrétan az Altmark Trans és a Stadt Halle ügyben hozott ítéletek – is hozzájárultak a téma értékeléséhez. Az Európai Bizottságot kezdeményezési jogkörének gyakorlásában nem köti a precedensjog, mivel az Európai Unió jogrendszere elsősorban az írott jogszabályokon, nem pedig a bírói döntéseken alapul. A gyakorlatban viszont a rendeletjavaslat 4. pontja az Altmark Trans-ítéletben megfogalmazott első három feltétel elveit veszi át. A negyedik feltétel bizonyos elemeit pedig a melléklet 7. pontjában láthatjuk viszont.

2.9

Hangsúlyozandó, hogy az Altmark Trans-ítélet olyan kritériumokat fogalmazott meg, amelyek garantálják, hogy a közszolgáltatási kötelezettségekért kapott ellentételezések jogilag nem minősülnek állami támogatásnak. A rendeletjavaslat ennél nagyobb tárgykört érint, és olyan szempontokkal is foglalkozik, amelyekkel a joggyakorlat nem: például a jogilag állami támogatásnak minősülő ellentételezésekre vonatkozó versenyszabályoknak való megfelelés kérdésével, illetve a kizárólagos jogok odaítélésével. Fontos megemlíteni, hogy 1969-ben még nem létezett közlekedési piac, ezért a kizárólagos jogok kérdése fel sem merült.

3.1

Az EGSZB örömmel fogadja az Európai Bizottság kezdeményezését, ám néhány megvitatásra érdemes jogi kérdést szeretne felvetni, továbbá hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy az új rendelet valóban megteremtse az ágazat egészében olyannyira várt jogbiztonságot annak érdekében, hogy mihamarabb elfogadásra és alkalmazásra kerülhessen.

3.2

Az EGSZB dicséretesnek tartja az Európai Bizottságnak a helyi közlekedésben olyan új egyensúly megteremtésére irányuló törekvéseit, amely tiszteletben tartja a helyi szervek szabad adminisztrációját, és minden részt vevő fél számára kielégítő.

3.3

Örvendetesnek tartja, hogy a helyi közigazgatási szervek szabadon megválaszthatják, hogy közlekedési szolgáltatásaikat versenyre bocsátják-e vagy maguk nyújtják, esetleg belső szolgáltatóra bízzák, feltéve, hogy a verseny mindenfajta torzulásának elkerülését célzó pontos kritériumok teljesülnek.

3.4

Az EGSZB megerősíti, hogy támogatja – a szabad versennyel szemben – a szabályozott verseny elvét, amely az új rendeletjavaslatban is szerepel (3. cikk, illetve 5. cikk, (3) bekezdés). Megítélése szerint ugyanis ez az elv alkalmas a legjobban arra, hogy összeegyeztethetővé tegye a közszolgáltatások igényeit a szerződések decentralizálási szabályait összefogó harmonizált és biztonságos keret kialakításának szükségességével, továbbá az ágazat vállalkozóinak igényeivel (bármilyen legyen is a vállalkozások státusza).

3.5

Úgy véli, hogy a jobb minőségű és hatékonyabb tömegközlekedés záloga egy olyan versenyrendszer, amely a szerződéskötés általános kiterjesztését, valamint a versenyeztetés és a közvetlen odaítélés közötti szabad választás lehetőségét nyújtja. A szervező hatóságoknak ugyanis világosan és előre meg kell majd határozniuk a közszolgáltatási kötelezettségeket és az érintett területeket, továbbá a kompenzációszámítás szabályait, valamint a költségek és bevételek megosztásának módját, és gondoskodniuk kell mindezek megfelelő előzetes nyilvánosságra hozataláról.

3.6

A szolgáltatók pedig jól ismerik majd tevékenységük kereteit és az abból eredő kötelezettségeket.

3.7

A javaslat továbbá azt is előírja, hogy minden illetékes hatóságnak évente egyszer részletes jelentést kell közzétennie az illetékességi körébe tartozó közszolgáltatási kötelezettségekről, a kiválasztott szolgáltatókról, valamint a cserébe nekik odaítélt ellentételezésekről és kizárólagos jogokról (7. cikk). Így a polgárok megismerhetik a közlekedési szolgáltatások működtetésének pontos feltételeit, ezáltal össze tudják majd hasonlítani a nekik ajánlott szolgáltatások minőségét és költségét. Arra kell azonban ügyelni, hogy az előirányzott jelentés ne rójon indokolatlanul nagy adminisztrációs terheket a közösségekre, és így – közvetetten – a szolgáltatókra. A túlzott bürokrácia nem tesz jót a hatékony tájékoztatásnak.

4.1.1

Azért merült fel a jogok közötti elsőbbség kérdése, mert az ágazatra két jogszabály is alkalmazható.

4.1.2

A 2001-es első olvasat során az Európai Parlament módosító indítványt fogadott el, melyben azt kérte, hogy a jövőbeli rendelet elsőbbséget élvezzen a közbeszerzési joggal szemben, hogy egyértelmű és következetes jogi keret jöhessen létre. Az Európai Bizottság által javasolt megoldás a jogalkalmazás kritériumát a szervező állami szerv választásától teszi függővé:

4.1.3

Az EGSZB ezzel kapcsolatban úgy véli, hogy az átláthatóság és az egyenlő elbánás elvére való tekintettel a rendeletben foglaltak minden közlekedési közszolgáltatási szerződésre vonatkoznak. Ez lenne messze a legegyszerűbb és a legegyértelműbb megoldás, és az illetékes hatóságok szerződéskötési szabadságát sem vonná kétségbe.

4.2.1

A két korábbi változattal szemben a javaslat most először arra is lehetőséget kínál, hogy belső szolgáltató közvetlenül, előzetes versenyeztetés nélkül kapjon tömegközlekedési közszolgáltatási szerződést (5. cikk, (2) bekezdés). Ez az újítás annak a korábbi viták során kifejtett kívánságnak tesz eleget, hogy megmaradhasson a helyi önkormányzatok szervezési szabadsága.

4.2.2

Ehhez a lehetőséghez több feltétel is társul:

4.2.3

Az első olvasatkor az Európai Parlament világosan amellett foglalt állást, hogy a versenyeztetési opció mellett az illetékes hatóság ellenőrzése alatt álló helyi szolgáltatónak történő közvetlen odaítélés lehetőségét is meg kellene tartani. A Miniszterek Tanácsában a vita ugyanebben a hangnemben folyt: a tagállami képviselők nagy hányada kedvezőnek ítélte, hogy az illetékes hatóságok továbbra is megválaszthatják, hogy – saját vállalataikon keresztül – maguk nyújtják-e a helyi szolgáltatásokat, vagy versenyt írnak ki azok odaítélésére.

4.2.4

Az Európai Bizottság megpróbálta figyelembe venni ezeket az egybehangzó kívánságokat, és egyensúlyt igyekezett teremteni a szabályozott verseny és a közvetlen odaítélés lehetősége között. Ezt a lépést az EGSZB helyesli, mert egyrészt meghagyja a szervező állami hatóságok adminisztrációs szabadságát, másrészt figyelembe veszi az Európai Bíróság által meghatározott alapelveket.

4.2.5

Fontos kiemelni, hogy a belső szolgáltató meghatározásában az Európai Bizottság egy földrajzi behatárolási feltételt is szerepeltet, hogy figyelembe vegye – a Parlament kívánságára – a helyi kezelésű szolgáltatásokra vonatkozó versenybeli kölcsönösség elvét, viszont az európai alapszerződésnek megfelelő megfogalmazásban. Ennek a feltételnek az alkalmazása két kérdést vet fel:

4.2.6

Tekintetbe kell tehát venni azt is, hogy a belső szolgáltató vagy közvetlenül maga a szervező hatóság nyújtotta szolgáltatások különböző illetékes hatóságok területeinek érdekeltségi körébe tartozhatnak, amennyiben ez elengedhetetlen a hálózat egységesítéséhez és a közlekedési szolgáltatások összevonásához, továbbá a területek azzal a területtel határosak, illetve szomszédosak, amelynek illetékes hatósága a közlekedési közszolgáltatási szerződés megbízója. Avégett, hogy ezt a lehetőséget ne használhassák fel a torzításmentes verseny elvének megkerülésére, elő kellene irányozni, hogy a szervező hatóság területi illetékességi körén kívül nyújtott szolgáltatás értéke ne haladhassa meg az alapszerződésben foglalt érték bizonyos százalékát.

4.2.7

Lehetővé kellene tenni továbbá több település belső szolgáltatója számára, hogy együttműködjenek egymás közt – különösen a kutatás és fejlesztés terén –, ennek hiányában ugyanis strukturálisan kevésbé tudnának hatékonyan működni, mint azok a potenciális versenytársaik, akiknek nem kellene hasonló korlátokkal szembenézniük.

4.2.8

Ezeknek a pontoknak a tisztázására mind a jogbiztonság terén, mind pedig a szolgáltatások gyakorlati megszervezése terén szükség lesz. Érdemes még megjegyezni, hogy a belső szolgáltató fogalmának meghatározásához az Európai Bíróság joggyakorlatában (a Stadt Halle-ítéletben, 2005. 01. 11.) megfogalmazott kritériumok alkalmazásával némi bizonytalanság marad a szövegben – mégpedig a francia változatban az „olyan elemeket kell figyelembe venni, mint” megfogalmazás azt sugallhatja, hogy a feltételek listája nem teljes (6). A közelmúltbeli bírói döntés (Parking Brixen-ítélet, 2005. 10. 13.) viszont újfent kiemeli, hogy alapvető fontosságú az a kritérium, mely szerint hasonló ellenőrzést kell alkalmazni, mint a saját szolgáltatások esetén.

4.2.9

Végül pedig: meglepő, hogy míg a szigorúan meghatározott feltételek belső szolgáltató számára történő közvetlen odaítélés általános esetére vonatkoznak, addig a rendelet alapelvei alól a szolgáltató számára történő közvetlen odaítélésre vonatkozó, külön a vasúti ágazat számára engedélyezett kivételhez semmilyen feltétel nem társul, és erre az indokló rész sem ad semmilyen magyarázatot.

4.3.1

A belső szolgáltató számára történő odaítélés mellett a javaslat az ajánlattételi versenyfelhívások közzétételének lehetőségét is kilátásba helyezi. Az ajánlattételi felhívás alkalmazásának szabálya három kivételt foglal magában:

4.3.2

Az EGSZB úgy véli, hogy az első két kivétel elvben indokolt, még akkor is, ha a viták során megszületnek a kis jelentőségű szolgáltatásokat meghatározó feltételek. Ezzel szemben a harmadik kivétel több szempontból is kérdéseket vet fel. Először is az ágazat jelentősége szempontjából (hozzávetőleg 50 milliárd eurós forgalom), másodszor, mivel az odaítélési feltételek csak kis mértékben kötelező erejűek (ellentétben a belső szolgáltatónak történő odaítélés feltételeivel), még akkor is, ha a 7. cikk helyénvaló tájékoztatási intézkedéseket ír elő, végül pedig azért, mert a vasút nem olyan ágazat, amelyben – természeténél fogva – végleg ki kellene zárni a versenyt, kivéve, ha a rendeletjavaslat 5. cikkének 2. bekezdésében leírtakhoz hasonló kitételeknek kell eleget tenni.

4.3.3

Tekinthetjük úgy, hogy a szabályozott versenyre bocsátás jobban biztosítaná az átláthatóságot, az egyenlő elbánást, valamint az ügyfelek és a szolgáltatók érdekeit, továbbá, hogy a választott megoldás – kétségkívül politikai kompromisszumnak köszönhetően – jogi következetesség szempontjából némileg megingatja a szöveget.

4.4.1

A rendeletjavaslat 6. cikke a 4. cikkre utal, amely részben az Altmark Trans-ítélet kritériumait veszi alapul. Mindenfajta ellentételezés – az odaítélés módjától függetlenül – meg kell, hogy feleljen ezeknek a rendelkezéseknek. A közvetlenül odaítélt szerződések esetében az ellentételezéseknek ráadásul a mellékletben meghatározott szabályoknak is meg kell felelniük, melyek szerint az ellentételezés összegének meghatározásához össze kell hasonlítani a közvetlen üzemeltetés helyzetét azzal a helyzettel, amely akkor állna fenn, ha a szolgáltatásokat „piaci körülmények között” üzemeltetnék, és ha a kötelezettséget nem teljesítenék.

4.4.2

A szöveg tehát két helyzetet különböztet meg:

4.4.3

Ez a rendszer bizonyos jogi bonyolultságot eredményez, amelyben még világosabb megfogalmazásra van szükség az átláthatóság és a megfelelő kezelés biztosítása végett, tekintettel az ügyfelekre és az adófizetőkre.

4.5.1

Az Európai Bizottság ragaszkodik ahhoz, hogy a rendeletjavaslat a közlekedési ágazatban a közszolgáltatási kötelezettségek kérdésének tisztázásáról és a kötelezettségek ellentételezéséről szóljon, és ne foglalkozzon a szolgáltatások minőségével, a szociális joggal és a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos témákkal. Így csak a 4. cikk (7) bekezdése tér ki rugalmas módon a szociális jogok kérdésére. Igaz, itt nemzeti illetékességi körről van szó.

4.5.2

A 2002-es átdolgozott javaslat viszont pontosabban fogalmazott a tömegközlekedés és az utastájékoztatás minőségének megfelelő szintjével, valamint a szociális joggal kapcsolatban (korábbi 4., 4. a) és 4. b) cikk).

4.5.3

Az EGSZB sajnálattal állapítja meg, hogy az új megfogalmazás túl diszkréten kezeli a minőség és az utastájékoztatás kérdését, valamint a nemzeti szociális jogszabályok kínálta garanciákat. Nyomatékosan kéri, hogy az Európai Bizottság térjen vissza a 2002-es javaslat szellemiségéhez, és egészítse ki a javaslatát, tiszteletben tartva a szubszidiaritás elvét és a helyi szervek szabad adminisztrációját. Nem szükséges kimerítő listát közölni a biztonsági, minőségi és utastájékoztatási kritériumokról, csupán az ezekkel kapcsolatos minimális követelményeket kellene megemlíteni.

4.6.1

Némi pontatlanság jellemzi a 8. cikk (6) bekezdését, amely a versenyhelyzetet az átmeneti időszakok második felére vonatkozóan szabályozza, azonban teljesen bizonytalanul hagyja azt az időszakok első felében, és a közvetlen odaítéléseket sem érinti.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/26

1.1

Az EU lakosságának több mint 75 %-a városi térségekben él. Ezért a városi közlekedés az összes forgalomnak jelentős részét teszi ki, és hatással van a levegőminőség mutatóira (szén-monoxid, szénhidrogének, nitrogénoxidok, por, ózonképző anyagok), tehát a helyi környezetszennyezésre, sőt az éghajlatváltozásra is (CO2-kibocsátás).

1.2

Az utóbbi években európai szinten és a nemzetközi együttműködés keretében egymást követték a különböző jogalkotási lépések és kutatómunkák. Ezek fő céljai a jobb energiahatékonyság, a kisebb károsanyag-kibocsátás és az olajtól való függőség csökkentése voltak.

1.3

A járművek károsanyag-kibocsátására vonatkozó, „Euro-normák” néven ismert előírásoknak köszönhetően az elmúlt 25 évben erőteljesen csökkent a közlekedés által okozott károsanyag-kibocsátás.

1.4

Ezen túlmenően a „Tiszta levegőt Európának” (CAFE – Clean Air for Europe, 2005) program és hasonló modellek eredményeképpen 2020-ra a kibocsátás további 5 %-os csökkenésével számolhatunk.

1.5

Az irányelv célja a fenntartható környezet elősegítése a városi térségekben; ennek megfelelően a javaslat például előírja, hogy a nehéz haszongépjárműveket környezetbarátabbá, azaz energiatakarékosabbá és kibocsátásszegényebbé kell tenni.

1.6

Mindenekelőtt kimondja, hogy az államháztartási szervek kötelesek a 3,5 tonnát meghaladó tömegű járművekre irányuló éves beszerzési keretük 25 %-át környezetbarát járművekre fordítani. Az európai bizottsági javaslat ezen túlmenően előrevetíti annak lehetőségét, hogy ez a kötelezettség második lépésben az államháztartási szervek által beszerzendő más típusú járművekre is kiterjedjen.

1.7

Igaz, hogy az irányelvjavaslat gyors ütemű bevezetése az államháztartási szervek részéről kezdetben beruházásokat tenne szükségessé, viszont a környezetbarát technológiák lendületes fejlődését és széles körű alkalmazását is meggyorsítaná.

1.8

A közlekedéskorlátozásokat bevezetni kényszerülő számos városi vezetésnek az irányelv elfogadása olyan alternatívát kínálna, amellyel ökológiai, társadalmi és gazdasági szempontból kedvező eredményeket lehet elérni.

1.9

Párizs, Montpellier, Frankfurt, Helsinki és más olyan városok, amelyek környezetbarát járműállományba (földgázmeghajtású buszokba és hulladékgyűjtőkbe) ruháztak be, ezzel jelentős eredményeket értek el, és járműállományuk kiegészítéseképpen további környezetbarát járművek beszerzése mellett döntöttek.

1.10

A szűkebbre szabott intervenciós határidők, a többrétű erőfeszítések és a környezeti összterhelés csökkentését szolgáló, különböző szinteket érintő eljárások (Euro-normák a járművek károsanyag-kibocsátásának korlátozására, az energiahatékonyság javítását szolgáló intézkedések, az ellátás nagyobb biztonsága és az energiaforrások diverzifikálása) a társadalom számára csak előnyösek lehetnek, és technológiai, illetve gazdasági haladást eredményeznek.

1.11

Ezért az EGSZB reméli, hogy még 2006-ban elfogadják az irányelvjavaslatot, amely kiegészíti az Európai Bizottság már foganatosított, illetve kidolgozás alatt álló, még elfogadásra váró intézkedéseit.

2.1

Az Európai Bizottság a szóban forgó irányelvjavaslatot „a tiszta közúti járművek használatának előmozdításáról” (1)2005. december 21-én terjesztette elő (jogalap: EKSz. 175. cikk (1) bekezdés; együttdöntési eljárás).

2.2

Az irányelvjavaslat főbb célkitűzései:

2.3

Az irányelv kimondja, hogy az államháztartási szervek kötelesek a 3,5 tonnát meghaladó tömegű járművekre irányuló éves beszerzési keretüknek legalább egy meghatározott részét „kiemelten környezetbarát járművekre” (enhanced environmentally-friendly vehicle, EEV) fordítani. A meghatározott rész legalább 25 %-ot jelent, és a nehéz haszongépjármű-park megújítására vonatkozik, ami lehetővé teszi a környezetvédelmi elvárások fokozatos beépítését a beszerzési eljárásokba, és előkészíti az államháztartási szerveket és az ipart az előírások más járműkategóriákra való lehetséges későbbi kiterjesztésére.

2.4

Az irányelv hosszú távon a környezetbarát járműtechnológiák méretgazdaságosságán, költségeinek csökkenésén és szélesebb körű alkalmazásán keresztül a teljes járműállomány környezeti jellemzőinek általános javulását eredményezi.

3.1

Az irányelv a 3,5 tonnát meghaladó tömegű nehéz haszongépjárművekre vonatkozik. Ilyenek a buszok és a tehergépjárművek (pl. hulladékgyűjtő járművek).

3.2

„Tiszta jármű” alatt a teljesítményre vonatkozó európai szabvány (EEV) szerint meghatározott „kiemelten környezetbarát járművek” (2) értendők, amelyek a CO2-kibocsátás, illetve a káros anyagok (szén-monoxid, nitrogénoxid, szénhidrogének, por és az ózonkeltő anyagok) vonatkozásában nem lépnek túl az alábbi szigorú határértékeken:

3.3

A tagállamokat már korábban is ösztönözték arra, hogy vezessenek be adókedvezményeket az olyan járművek számára, amelyek az Euro-4-norma (3) szerint éppen érvényes értékeknél szigorúbb kibocsátási határértékekhez tartják magukat; ez ugyanis megkönnyíti a környezetbarátabb és energiahatékonyabb járművek piacra jutását.

3.4

Az irányelv által megcélzott „államháztartási szervek” alatt az állami, regionális és helyi hatóságok, a közjogi szervezetek, az állami vállalkozások, valamint a közlekedési szolgáltatás nyújtása céljából az államháztartási szervekkel szerződéses viszonyban álló piaci szereplők értendők.

3.5

Az a kötelezettség, hogy az éves beszerzési keretnek legalább egy meghatározott részét környezetbarát járművekre kell fordítani, a vásárlásra és a lízingre is vonatkozik.

3.6

Az EEV-k használatának támogatása összhangban van a személygépkocsikra vonatkozó adókról nemrégiben előterjesztett irányelvvel (4): e szerint az adót részben a CO2-kibocsátás alapján kellene megállapítani, ami előmozdítaná a környezetbarátabb és energiahatékonyabb járművek vásárlását – például olyanokét, amelyek bioüzemanyaggal, földgázzal, autógázzal (LPG), elektro- vagy hibridmotorral üzemelnek.

3.7

A bioüzemanyagok fokozottabb használatát az Európai Bizottság által nemrégiben elfogadott „Biomasszával kapcsolatos cselekvési terv” (5) is célul tűzi ki; ehhez kapcsolódik az ösztönzőket megfogalmazó közlemény a bioüzemanyagokról (6).

3.8

A javaslat tehát egy olyan átfogó intézkedéscsomagba illeszkedik, amelynek célja, hogy szembeszálljon az üvegházhatású gázok kibocsátásának folyamatos növekedésével. Ez a tendencia ugyanis akadályozza a közösségi célok elérését az éghajlatváltozás, a járművek kipufogógázai miatt egyre növekvő (és a polgárok egészségét károsító) helyi környezetszennyezés, valamint az (Európa jelentős és tartós kőolajfüggőségét okozó) üzemanyagok energiahatékonyságának területén.

3.9

Az energiaellátás biztonságáról szóló zöld könyv (7) elemzi a közlekedési ágazat növekedésével, a magas energiafogyasztással, a CO2-kibocsátással és a kőolajtól való függőséggel összefüggő kérdéseket, hogy aztán olyan intézkedéseket határozzon meg, amelyek hatnak az alternatív technológiák és üzemanyagok iránti keresletre, valamint segíteni tudják a környezetbarátabb járművek új generációját. Ezekre a kérdésekre tér ki „Az európai közlekedéspolitika 2010-ig” című fehér könyv (8) is.

3.10

A közúti közlekedésben használható alternatív üzemanyagokról szóló közlemény (9) és az ehhez kapcsolódó, a bioüzemanyagok alkalmazásának előmozdításáról szóló irányelv (10) rámutat, hogy az energiaforrások diverzifikálása hatásos megoldás a kőolajtól való függőség, a CO2-kibocsátás és a helyi környezetszennyezés korlátozására.

3.11

„Az EU fenntartható fejlődési stratégiájának 2005. évi felülvizsgálata” című közlemény (11) az éghajlatváltozás különböző szempontjaival foglalkozik. A stratégia határozottan javasolja a környezetbarátabb járművek piacának fejlesztését, méghozzá a városi térségek forgalomnövekedésének kézben tartását célzó program keretében, amely előírja az „ökoinnováció” támogatását és kifejezetten ajánlja a környezetbarát buszok bevezetését.

3.12

Az energiahatékonyságról szóló zöld könyv (12) konkrét intézkedéseket javasol, többek között a közbeszerzési eljárások felhasználását a környezetbarátabb járművek piacának fejlesztésére és az energiahatékonyság fokozására.

3.13

A kevésbé levegőszennyező járművek gyártása és használata kulcsfontosságú tényező, ha el akarjuk érni az adott európai előírásokban kitűzött célokat (13).

3.14

A levegőszennyezésről szóló tematikus stratégia (14) – amely stratégiával az Európai Bizottság egységesíteni szeretné az idevágó érvényes irányelveket – az államháztartási szerveknek azt ajánlja, hogy évente legalább egy bizonyos mennyiségű környezetbarát és energiahatékony járművet vásároljanak.

3.15

Az Európai Parlament közösségi cselekvési terv mellett foglalt állást az energiahatékonyság javítására a közlekedési ágazatban. Különösen a közbeszerzési eljárásokra vonatkozó célzott programok jelentőségét emelte ki, amelyek csökkenthetik az energiahatékony gépek árát, versenyképessé téve őket a hagyományos technológiákkal szemben (15).

3.16

Az Európai Tanács a környezetvédelemnek és a fenntartható fejlődésnek a közlekedéspolitikába való beépítése mellett szállt síkra (16).

4.1

Az irányelvjavaslat elfogadása a közbeszerzési eljárások vonatkozásában néhány kötelező érvényű intézkedés bevezetéséhez vezetne a környezetbarát járművek iránti piaci kereslet növelése érdekében. A javaslat ugyanakkor – a tagállamok kérésének megfelelően – technológiai szempontból semleges megközelítéssel támogatja a környezetbarát és energiahatékony járművek bevezetését (17).

4.2

Az önkéntes egyezményekhez és másféle szabályozásokhoz viszonyítva a 3,5 tonnánál nehezebb járművekre vonatkozó közbeszerzésekhez kapcsolódó kötelezettség előnyösnek mondható a költség-haszon arány, az európai ipar versenyképességének gazdasági szempontjai és – főként – a környezeti hatások tekintetében.

4.3

A közbeszerzésekre alkalmazott legkevesebb 25 %-os kvóta a teljes piac 10 %-ának felel meg. Ez a részesedés elég nagy ahhoz, hogy hasson a környezetbarátabb járművek piacának fejlődésére, méretgazdaságossághoz vezessen, egyben elfogadható szinten tartsa a beruházási költségeket.

4.4

Becslések szerint az irányelvjavaslat évente mintegy 52 000 jármű (17 000 busz és 35 000 egyéb nehéz haszongépjármű) beszerzését érinti. Ezek 25 %-a, azaz évi 13 000 jármű kötelezően „kiemelten környezetbarát jármű” (EEV) lesz. Az államháztartási szervek saját hatáskörben dönthetnek arról, milyen jellegű járműveket (buszokat, hulladékgyűjtőket stb.) és milyen részarányban cserélnek le.

4.5

A közbeszerzési eljárások kihasználása a környezetbarát járművek szisztematikus bevezetésére előmozdítaná az autóipar fejlődését, és Európa-szerte szavatolná a haszongépjármű-piac növekedését és versenyképességét.

4.6

Párizsnak, Montpellier-nek, Frankfurtnak és több más városnak már most környezetbarát járműállománya van, amelyet az ökológiai és társadalmi-gazdasági szempontból kedvező eredményekre tekintettel hamarosan tovább bővítnek.

4.7

Az EEV-knek a nehéz haszongépjármű-parkba megadott részarányban történő kötelező bevezetése újabb eszközt ad az államháztartási szervek kezébe ahhoz, hogy teljesíthessék a levegő minőségéről szóló EU-irányelvben meghatározott kötelezettségeiket.

4.8

A járműpark frissítésére vonatkozó, az irányelvjavaslatban megjelölt minimális részarány a levegőminőség javítása terén valószínűleg gyors eredményekre vezet (18), mivel az EEV-normák ugrásszerűen csökkentik a HC-, NOx- és PM-kibocsátást.

4.9

Az EEV-k használata ezen túlmenően az üzemanyag-fogyasztás csökkentéséhez is hozzájárul, a kutatást pedig egyre nagyobb környezetvédelmi sikerek elérésére buzdítja. Az alternatív üzemanyagok támogatása és a kipufogógáz-tisztító technológiák fejlesztése jelentősen ösztönözheti az autóipar növekedését.

4.10

Ha abból indulunk ki, hogy az irányelvjavaslat tárgyát képező haszongépjárművek élettartama 15 év, és az irányelv 2006 folyamán lép hatályba, akkor 2030-ra megtérülhetnek az államháztartási szervek beruházásai, előrelépne a technológia, és tovább javulnának a teljesítményi normák.

4.11

A gyors és határozott elkötelezettség a környezetbarát járművek támogatása mellett a társadalomnak is hasznára válna, hiszen a városi levegő minőségének javulása gátat vetne a légúti megbetegedéseknek vagy azok súlyosbodásának, ami kedvező hatással lenne az egészségügyi költségvetésre.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/29

1.1

Az EGSZB már többször felhívta a figyelmet a fenntartható fejlődés jelentőségére Európa jövője és a globális fejlődés szempontjából, ezért üdvözli az előterjesztett „cselekvési tervet”, amelyet az Európai Bizottság ennek a témának szentel.

1.2

Az Európai Bizottság csak 2005-ben öt dokumentumot tett közzé a fenntartható fejlődés témakörében. Az itt tárgyalt közlemény ezen öt dokumentum egyike. Még ha az EGSZB újra és újra fel is hívja a figyelmet a konkrét lépések fontosságára, ezúttal kénytelen bírálni a vonatkozó különböző dokumentumok nagy számát, ami szinte lehetetlenné teszi a politika iránt érdeklődő átlagpolgár számára, hogy átlássa a helyzetet.

1.3

A lisszaboni stratégia és a fenntartható fejlődési stratégia közötti kölcsönhatás tisztázatlan marad. Ahhoz, hogy ezt világossá tegyük a polgárok számára, pedagógiai erőfeszítésekre és nagyobb koherenciára van szükség. A hatáselemzés eszközét át kell dolgozni annak érdekében, hogy az ugyanolyan súllyal vegye figyelembe a szociális és a környezeti dimenziót, mint a gazdasági szempontokat. A lisszaboni stratégia keretében ajánlott kutatás és innováció kimondott feladatává kellene tenni a fenntartható fejlődés támogatását.

1.4

A közleményben szereplő „cselekvési programot” az EGSZB nem tudja új, átdolgozott stratégiaként elismerni. Bár a jelenlegi helyzetről helyes elemzést kapunk, és az a megállapítás is elhangzik, hogy „így nem mehet tovább”, mégis gyakorlatilag megreked a szöveg az elemzés szintjén, és nem vagy csak nagyon elégtelen mértékben írja le, merre is kellene továbblépni.

1.5

Az Európai Bizottság ezzel a dokumentummal nem tesz eleget sem az EGSZB 2004. áprilisi ajánlásának, sem pedig a 2005 júniusában tett saját ígéretének. Nem nevez meg világos, a fenntarthatósági stratégia keretében elérni kívánt célokat.

1.6

A stratégiák általában a célok eléréséhez vezető utat taglalják. A célok hiánya szükségszerűen hiányosságokhoz vezet az eszközök megnevezésénél. Ez a közlemény döntő fogyatékosságának tekinthető. Ha nem tudjuk pontosan, hova szeretnénk eljutni, akkor nem leszünk képesek meghatározni, hogyan jutunk el oda.

1.7

A dokumentumban leírt kulcsfontosságú intézkedések homályosak és igen kevéssé konkrétak. Részben régi követelésekről, illetve ígéretekről van itt szó, amelyek több mint harminc éve vannak függőben, és eleddig nem valósultak meg. Azonban sem annak okáról nem folyik vita, hogy miért nem teljesítették a régi követeléseket, sem pedig arról, hogy ezek a követelések továbbra is aktuálisak és főként elégségesek-e.

1.8

A kiemelten fontos bejelentéseket tartalmazó részeknél az Európai Bizottság nem kötelezi el magát. Csak üdvözölni tudjuk az Európai Bizottságnak azt a bejelentését, amely szerint a nemzetközi kereskedelmet a fenntartható fejlődés eszközeként kívánja felhasználni. Egy cselekvési programtól azonban azt is el lehet várni, hogy választ is adjon arra, miként kívánja elérni ezt.

1.9

Az Európai Bizottságnak a „kinek mit kell tennie?” kérdés megválaszolásával tisztáznia kellene az egyes szereplők feladatait az EU, a tagállamok, a szociális partnerek és a többi érdekelt fél illetékességi köreinek függvényében.

1.10

Az EGSZB a maga részéről kifejezi szándékát, hogy hozzájáruljon a vitához egy olyan adatbázis fokozatos kialakításával, amely lehetővé teszi a legjobb gyakorlatok terjesztését, csokorba gyűjti a helyi szereplők által tapasztalt akadályokat stb. Mindezt olyan formában, hogy megszilárdítsa azt a szaktudást, amelyre az Európai Bizottság és az érdekelt felek később támaszkodhatnak.

1.11

A közlemény így több kérdést hagy nyitva, mint amennyit megválaszol, illetve újabb kérdéseket is felvet, melyekre a társadalom eleddig hiába várt választ.

1.12

Az EGSZB ezt mélységes sajnálattal veszi tudomásul. A közlemény nem viszi igazán előbbre a fenntartható fejlődés politikáját, hanem inkább az derül ki belőle, hogy jelenleg nem nagyon látszik határozott előrelépés.

2.1

2005. december 13-án, vagyis közvetlenül a Brüsszeli Európai Tanács pénzügyi csúcstalálkozója előtt az Európai Bizottság „A fenntartható fejlődés stratégiájának felülvizsgálatáról – Cselekvési program” (1) címmel közleményt terjesztett a Tanács és az Európai Parlament elé, amely közlemény jelen vélemény tárgya.

2.2

Az átdolgozásra szoruló, az EU fenntartható fejlődéséről szóló stratégiáról 2001 nyarán határoztak a göteborgi csúcstalálkozón. Az EGSZB többször állást foglalt, mind a stratégia elkészítése előtt, mind magával a stratégiával kapcsolatban, legutóbb többek között 2004. áprilisi „A fenntartható fejlődésre irányuló EU-stratégia értékelése” (2) és 2005. májusi „A fenntartható fejlődés szerepe a soron következő pénzügyi tervben” (3) című feltáró véleményeiben. Ezenkívül 2005 áprilisában az Európai Bizottsággal közösen nagy visszhangot keltő és felettébb konstruktívként értékelt konzultatív fórumot szervezett az érdekelt felek részvételével. 2006 márciusában pedig e vélemény kidolgozása keretében további meghallgatást szervezett. Magától értetődik, hogy ennek eredményeit itt tekintetbe vettük.

2.3

A Prodi-Bizottság maga is bejelentette, hogy át fogja dolgozni és el fogja fogadni a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos stratégiát. Ez azonban nem történt meg. Ehelyett minden esetben jelentős késedelmek adódtak a dokumentum, illetve dokumentumok elkészítésénél. Mindez értelmezhető annak jeleként is, hogy az Európai Bizottság, de a Tanács is igen körülményesen kezeli a fenntartható fejlődés stratégiájának előmozdítását.

2.4

2005 februárjában a Barroso-Bizottság nem átdolgozott stratégiával, hanem „Az EU Fenntartható Fejlődési Stratégiájának 2005. évi felülvizsgálata: első állapotfelvétel és iránymutatások a jövőre nézve” (4) című közleménnyel állt elő. Ebben többek között „a nem fenntartható tendenciák rosszabbra fordulásáról” beszél, vagyis arról, hogy a környezeti problémáknak az ágazati politikákba való bevonása terén „csak korlátozott mértékű előrelépés történt”, arról, hogy „a szegénység és a társadalmi kirekesztés fokozódó probléma”, valamint, hogy„egy olyan világban, amelynek elemei egyre inkább »kölcsönösen függnek egymástól«, nem termelhetünk és fogyaszthatunk tovább az eddigi módon”.

2.5

Az Európai Bizottság jelen véleményben értékelt közleményére ebben az összefüggésben kell tekinteni. Az EGSZB a közleményt további lépésként értékelheti a fenntarthatósági stratégia átdolgozása felé, azonban semmiképpen sem tekinthet rá úgy, mint a már lezajlott átdolgozás eredményére. Újabb, bár inkább informális információk szerint jelenleg az a cél, hogy a Tanács 2006. júniusi ülésén fogadja el a 2001-es fenntarthatósági stratégia átdolgozott változatát, és az ebben foglalt következtetések 2009-ig képezzék a közös európai fenntarthatósági stratégia alapját. Ennek ismeretében az EGSZB megállapítja, hogy az Európai Bizottság nem tett eleget 2001-ben vállalt kötelezettségének, mely szerint minden új bizottsági hivatali időszak elején a stratégia átdolgozott változatát kell benyújtania. Ehelyett öt 2005-ös dokumentum (5) fekszik az asztalon, amelyek legfeljebb gondolatébresztő segédletnek vagy az átdolgozáshoz szükséges anyagnak tekinthetők, azonban új, az elkövetkezendő öt évben használható, az aktuális – továbbra is ijesztő irányba fejlődő – trendeknek megfelelő átdolgozott stratégiának semmiképpen sem.

2.6

Az EGSZB megütközésének ad hangot azzal kapcsolatban, hogy az Európai Bizottság nem fűzött részletes megjegyzéseket legutóbbi, „A fenntartható fejlődésre irányuló EU-stratégia értékelése” (6) című feltáró véleményéhez, holott kötelezettséget vállalt erre. Számos, az EGSZB által annak idején felvetett alapvető kérdés most is válaszra vár, ami jól kifejeződik a nemrégiben előterjesztett „cselekvési program” céltalanságában, ötlettelenségében és tétovaságában.

2.7

Az EGSZB, akárcsak 2004-ben, most is hiányolja az egyértelmű kijelentéseket az EU tevékenységét jelenleg meghatározó két stratégia – a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos stratégia és a lisszaboni stratégia a növekedés és a foglalkoztatottság érdekében – az Európai Unióról szóló Szerződés (7) 2. cikkében szereplő uniós célkitűzéseknek megfelelő, egymástól való elhatárolásával és besorolásával kapcsolatban. A lisszaboni stratégiára vonatkozó nemzeti reformprogramok vizsgálatából kitűnik, hogy a tagállamok a fenntartható fejlődést nem sorolták a prioritások közé. Kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ez nincs összhangban a 2005. márciusi Európai Tanács következtetéseivel, amelyekben megállapítást nyert, hogy a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos stratégia az EU fölérendelt stratégiája.

2.8

Jelen véleményben az EGSZB főként azt vizsgálja, hogy a fentebb említett, 2004 áprilisában, illetve 2005 májusában kiadott véleményeiben megfogalmazott kijelentéseit, kérdéseit és ajánlásait figyelembe vették-e, és azok megvalósultak-e.

2.9

Emellett azt is elemzi, hogy az Európai Bizottság által megfogalmazott saját igények megvalósulnak-e.

3.1

Az értékelendő közleményben az Európai Bizottság – mint annak előtte számos más dokumentum esetében is – az általános helyzetet írja le. A közlemény harmadik bekezdéséből származó következő két idézet tisztán és érthetően jellemzi a helyzetet: „Európa a fenntartható fejlődés ezen elveit hatékonyan kezdte alkalmazni. ... Mindez megvalósulhat, ha megvan a szándék … a fokozottabb elkötelezettségre.”

3.2

Az EGSZB megerősítheti ezt az állítást, és egyetért az általános elemzéssel is: számos területen születtek modellértékű kezdeményezések, mind uniós, mind nemzeti szinten, illetve vállalkozások, civil szervezetek vagy éppen magánszemélyek által. Ezek azonban nem elégségesek ahhoz, hogy máris trendváltásról beszélhessünk.

3.3

Konkrét sikerek jelentkeztek például nemzeti szinten (pl. a német energetikai épületszanálási, ill. megújuló energiaforrások felhasználására irányuló program pozitív hatásai a környezetvédelem és a munkahelyteremtés terén), ágazati szinten (pl. az éghajlatot károsító fluorozott-klórozott szénhidrogének használatának beszüntetése a gépkocsik légkondicionáló berendezéseiben vagy a környezetvédelmi technológiák cselekvési terve), illetve a vállalatok szintjén (pl. a British Petroleum, amely 1998-ban kötelezettséget vállalt arra, hogy 2010-ig 10 %-kal – az 1990-es szint alá – csökkenti az üvegházhatású gázok kibocsátását, és célját az energiahatékonyság segítségével már 2003-ban elérte); lásd a nagy angol és multinacionális cégek által aláírt nyilatkozatot is a brit miniszterelnök támogatására a klímaváltozás elleni küzdelemben. (8)

3.4

A példák azt bizonyítják, hogy a fenntartható termelési és fogyasztási folyamatok nemcsak technikailag lehetségesek, hanem gazdaságilag is működőképesek, és hozzájárulnak a munkahelyteremtéshez és -megőrzéshez. Mindezt az eddigieknél egyértelműbben kell közvetíteni.

3.5

A fenntartható fejlődés más, új, integrált társadalmi fejlődési koncepció: a fenntartható fejlődés gazdasági, társadalmi és ökológiai dimenziói kölcsönösen erősítik egymást és hozzájárulnak az „európai értékek” megőrzéséhez. Ebben az értelemben a fenntartható fejlődés növeli a társadalom általános jólétét. Az EGSZB ebben az összefüggésben üdvözli az Európai Bizottság és az Eurostat közös erőfeszítéseit a „jóléti mutató” kidolgozására, amely a fenntartható fejlődés szempontjából kifejezőbb értékmérő, mint a GDP. A többek között az Európai Környezetvédelmi Ügynökség által kommunikált „ökológiai lábnyom” ilyennek bizonyulhat. A szóban forgó mutatónak a külső környezeti költségeket, de bizonyos társadalmi költségeket is figyelembe kellene vennie.

3.6

A fenntartható fejlődés esetében nem arról van szó, hogy az egyes ágazatok fejlődése során keletkező deficiteket más ágazatokban hozott intézkedések által egyenlítsük ki. A politika régebben működött így. Az Európai Tanács 2005 júniusában megerősítette e fejlődési koncepció értelmezését, és az Európai Bizottság több dokumentuma bizonyítja, hogy ez a fajta megközelítés működőképes. (9)

3.7

Először is azonban széles körű politikai és társadalmi vitára van szükség azokról az értékekről, amelyekkel Európában – részben a világ más részeivel szemben – rendelkezünk, és amelyeket védenünk kell, másrészt azokról a célokról, amelyeket Európában a fenntartható fejlődés segítségével el kívánunk érni. Sőt: ez a vita már régen esedékes. Csak ha az elérni kívánt célok és a kitűzött (európai) értékek tekintetében egyértelmű a helyzet, akkor kezdhetünk el vitázni e célok elérésének lehetőségeiről (vagyis a stratégiáról). Az EGSZB ismételten kétségbe vonja, hogy erre a vitára már elégséges mértékben sor került volna. Megismétli két évvel ezelőtti megállapítását, amely szerint már maga a „fenntarthatóság” fogalma is a polgárok jelentős része előtt teljesen ismeretlen; akik pedig hallottak már róla, gyakran tartalmilag nem tudnak vele mit kezdeni. Ezek bizony nem túl kedvező kiinduló feltételek a politikai cselekvés számára (a lisszaboni stratégia esetében is hasonló a helyzet!).

3.8

Az EGSZB mindeközben nagyon is tudatában van annak, hogy ezt az értékekről és célokról folytatandó vitát éppen a globális piacok által jellemzett kontextus nem teszi egyszerűvé. Európa úttörő szerepe az életfeltételek megőrzésében ugyanis többek között oda vezethet, hogy a nem fenntartható termelést Európából a világ más részeibe telepítik át (ami globális szemszögből nem tekinthető sikernek), és hogy az európai vállalkozások versenyképessége csökkenhet. De éppen azért, mert rengeteg probléma sejlik fel, szükség van az EGSZB által ismételten ajánlott vitára.

3.9

Közleményében az Európai Bizottság hat, úgynevezett „kulcsfontosságú kérdésre” összpontosít, melyek a következők:

3.10

Az EGSZB – ahogyan azt előző véleményeiben is újra meg újra hangsúlyozta – a megfelelő koncentrációt tartja helyesnek, megfontolandónak tartja azonban, hogy legalább azokkal a területekkel foglalkozzunk elmélyültebben, amelyekért az EU pénzügyileg is felelősséget vállal, pl. az agrárpolitika vagy a regionális politika. Feltűnő, hogy a közleményben alig vannak e területekre vonatkozó utalások, mindössze a 2. mellékletben található egy internetes link az Európai Bizottság rendeletéhez a vidékfejlesztésre vonatkozó közösségi stratégiai iránymutatásokról a 2007–2013 közötti programozási időszakra (COM(2005) 304), a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos célokra és intézkedésekre vonatkozó pontosabb tartalmi adatokat azonban nem találunk.

3.10.1

A közlemény bevezetőjében, az EU által tett eddigi erőfeszítések leírásánál például rövid utalás történik az agrárpolitika és a halászati politika reformjára, valamint hangsúlyossá válik, hogy „a vidékfejlesztési politika megerősítése” a politika integrált alakítása iránti elkötelezettség kifejeződése. Az EGSZB számára azonban ez a kijelentés teljességgel érthetetlen, mivel „megerősítésről” egyáltalán nem beszélhetünk. A vidékfejlesztés pénzügyi eszközei – az Európai Bizottság politikai ígéreteivel és az EGSZB ajánlásaival (10) ellentétben – a következő, 2007–2013-as pénzügyi időszakban részben jelentősen a költségvetés jelenlegi végrehajtása és az Európai Bizottság tervezett megközelítése (11) alatt lesznek majd.

3.10.2

A halászati politikával kapcsolatban az EGSZB mindössze utal arra, hogy eleddig még egyszer sem sikerült a megállapított fogási kvótákat betartatni, így a tengerekben továbbra is túlzott mértékű a halászat. A különböző, régebbi politikákkal, illetve az Európai Bizottság esetlegesen tervezett közleményeivel vagy zöld könyveivel kapcsolatos információkat tartalmazó internetes oldalak felsorolása a jelenlegi állapot tükrében nem tűnik elégségesnek az említett „operatív cél”, vagyis „a halászati ágazat maximális fenntartható hozamának 2015-ig (12)” történő eléréséhez.

3.11

2005. februári közleményében (COM(2005) 37 final) az Európai Bizottság fontos és az EGSZB szemszögéből helytálló elemzéseket végzett a továbbra sem fenntartható helyzettel és trendekkel kapcsolatban, valamint a II. részben („A kihívásoknak való megfelelés”) olyan bejelentéseket tett, amelyeket korábban az EGSZB is követelt. Ennek során a következőket hangsúlyozták: „fejlődés csak a gazdasági növekedés, a társadalmi integráció és a környezetvédelem együttes jelenléte mellett érhető el mind Európában, mind pedig a világ többi részén”, „a fenntartható fejlődést az EU politikájának középpontjába kell állítani”, valamint kiemelték „a világosabb célkitűzések és a kapcsolódó határidők kialakításának szükségességét, mint a prioritási területeken végrehajtandó cselekvések összpontosításának és az elért haladás mérésének eszközét. Bár a tendenciák hosszú távú problémákat jelentenek, amelyek hosszú távú megoldásokat igényelnek, az egyetlen eszköz, amely biztosíthatja, hogy a társadalom a megfelelő irányba mozduljon, világos köztes célok kialakítása és az előrehaladás mérése. A hosszú távú célkitűzések meghatározása tehát nem lehet a cselekvés halogatásának eszköze”.

3.12

Az EGSZB 2004. áprilisi véleményében kifogásolta azt a tényt, hogy a fenntarthatósági stratégia túl kevés világosan követhető és ebből következően ellenőrizhető célkitűzést tartalmaz. Arra is utalt, hogy ez nem volt mindig így; az Európai Bizottság azon közleménye, amelynek alapján a fenntarthatósági stratégiát kifejlesztették, világos célkitűzéseket fogalmazott meg (13).

3.12.1

Az EGSZB már akkoriban egyértelműen kifejtette, hogy megfelelő célkitűzések hiányában, valamint köztes célok meghatározása nélkül a stratégiából hiányzik az irányultság. Az EGSZB azt a kérdést is felvetette, hogy mi is voltaképpen a „stratégia”, valamint megjegyezte: „A stratégia valamely cél elérésére irányuló cselekvésünk pontos terve, amelyben eleve figyelembe vesszük azokat a tényezőket, amelyek befolyásolhatják cselekedeteinket. Az EU leendő fenntarthatósági stratégiájának ezért

3.13

Az Európai Bizottság közleményének és az abban leírt „cselekvési programnak” valószínűleg legnagyobb hiányossága az, hogy ismét nem ad meg valóban világos célokat és célértékeket, illetve nem vázolja az ezekhez vezető utat, annak ellenére, hogy mindezt az Európai Bizottság maga is szükségesnek tartja. A dokumentum maga azonban csak igen homályos „kulcsfontosságú intézkedéseket” tartalmaz, ezenkívül a 2. melléklet hivatkozik néhány „működési célkitűzésre és célra”, valamint megemlíti „a kulcsfontosságú intézkedések aktuális és tervezett példáit”, amelyek vagy tetszőlegesnek tűnnek és kevéssé kifejezők, vagy legfeljebb „ellenőrizhetők”, illetve „kitűzendők”.

3.14

A szöveg azt sem nevezi meg, hogy végül is ki miért felelős, és hogyan kell összekapcsolódnia a különböző politikai szinteknek annak érdekében, hogy a különféle felelősségi körökből a lehető legjobb szinergiahatás álljon össze.

3.15

Az EGSZB nagy érdeklődéssel fogadta a 3.2. fejezetet és a leghatékonyabb intézkedéscsomaggal kapcsolatos fejtegetéseket. Teljes mértékben helytálló a megállapítás, mely szerint „a kormányok és egyéb hatóságok rendelkezésére számos olyan eszköz áll, amellyel változtatásra ösztönözhetik az embereket – ilyenek a szabályozás, az adóztatás, a közbeszerzés, az állami támogatás, a beruházás, a kiadások és az információnyújtás.A feladat a szakpolitikák hatékony együttesének kialakítása. … A változás ösztönzésére talán a legjobb módszer gondoskodni arról, hogy a piacok felől a megfelelő jelzések érkezzenek (»az árak kiigazítása«), hiszen ezáltal jelentősen lehet ösztönözni az embereket arra, hogy szokásaikon változtassanak, valamint ennek megfelelően lehet alakítani a piacot is. Ez elérhető annak biztosításával, hogy mi mindannyian, termelők és fogyasztók egyaránt, döntéseink valamennyi költségével és következményével szembesülünk a döntés meghozatalakor. Ez azt jelenti például, hogy az adott termék árába beépítik a »szennyezők« által a társadalom más tagjaira áthárított költséget…”.

3.16

Az EGSZB csak megerősíteni tudja ezt a megközelítést, mivel az megegyezik az elmúlt években elfogadott számos véleményének követeléseivel (15). Az EGSZB mégis legmélyebb sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a dokumentum megreked az elemzés szintjén, és nem tartalmaz iránymutatásokat a külső költségek árakba történő beépítésének módjával kapcsolatban.

3.17

Az EGSZB már 2004 áprilisában kiadott közleményében felszólította az Európai Bizottságot, hogy lépjen fel aktívan ezen a területen, valamint keresse és tartsa fenn a párbeszédet valamennyi érintett körrel. Az érintetteket ugyanis nem csak hogy nagy mértékben érdekli a külső költségek árakba történő beépítésének módja (és határideje), de joguk is van erről tájékozódni. Az EGSZB már akkor tisztázni kívánta, hogy milyen hatással lenne a gazdaság versenyképességére általában, és különösképpen pl. a közlekedési ágazatra a külső költségek beépítése az árakba. Az Európai Bizottság saját maga is megállapította, hogy „a külső környezetvédelmi költségeknek kevesebb, mint fele folyik be a piaci árakba”, ami azt jelenti, hogy ezáltal „a nem fenntartható kereslet erősödik”  (16).

3.18

Az EGSZB felveti azt a kérdést, hogy az Európai Bizottság hol és mikor kívánja végre megtartani az ezzel kapcsolatos vitát. Véleménye szerint a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos stratégia pont megfelelő alkalom arra, hogy ezt megtegye. Az EGSZB sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy az időközben már több mint 2 éve megígért, a környezeti politika piaci alapú eszközeinek belső piaci használatáról szóló közlemény előterjesztése még mindig várat magára.

3.19

Az EGSZB sajnálatosnak tartja azt is, hogy relatíve nem kötelező érvényű az Európai Bizottság alábbi kijelentése: „…A tagállamoknak a Bizottsággal együtt meg kell osztaniuk egymással tapasztalataikat és a bevált gyakorlatot a téren, ahogyan az adózási terhet a munka megadóztatásáról a fogyasztás és/vagy szennyezés jövedelemtől függetlenül történő megadóztatására helyezik át, hozzájárulva ezáltal az EU növekvő munkanélküliséggel és környezetvédelemmel kapcsolatos célkitűzéseihez.” Az EGSZB kéri az Európai Bizottságot, hogy e területen közvetlenül avatkozzon be, a lehető leghamarabb végezze el a megfelelő felméréseket, és azok eredményeit értékeléssel és hatáselemzéssel együtt közlemény formájában juttassa el az európai intézményekhez.

3.20

A lehetséges módszerekről és azok következményeiről folytatott vita ily módon történő kizárása – a világos célok megfogalmazásának és világos határidők meghatározásának régi EU-s erényétől való eltávolodás mellett – a vélemény egyik további nagy hiányossága. Ezzel természetesen elkerülhetők az esetleges konfliktusok, az EGSZB azonban már többször kérte a folyamatban érintett összes féllel való kritikus párbeszéd aktív keresését, mivel e felek hozzájárulása nélkül a fenntarthatóság folyamatában nem következhet be döntő előrelépés.

3.21

Az EGSZB pozitívan értékeli az Európai Bizottságnak azt a bejelentését, mely szerint a nemzeti stratégiákat jobban össze kívánja kapcsolni az európai stratégiával. Ehhez azonban először is – mint az előzőekből kiderül – valódi európai stratégiára van szükség, nem csupán egy olyan dokumentumra, amely már régóta ismert álláspontokat, szándéknyilatkozatokat és programokat köt össze egymással, amelyek eleddig nem tették lehetővé a negatív trendek megfelelő visszafordítását.

3.22

Az Európai Bizottság javaslatából kiderül, hogy a hatástanulmányoknak központi jelentősége van a különböző kezdeményezések és egyes fázisaik (tervezés, megvalósítás, stb.) közötti koherencia javításában. Figyelembe kell azonban venni, hogy ezek az elemzések nem támaszkodhatnak egyedül a felmerülő költségekre, hanem más gazdasági, társadalmi és környezeti előnyök bevonására is szükség van (17). Ennek megfelelően – a versenyképességre gyakorolt hatás ellenőrzésének mintájára – kritérium kidolgozására van szükség annak biztosítására, hogy a két utóbb említett dimenzió ne legyen elhanyagolva.

3.22.1

Az EGSZB megismétli azt a véleményét, hogy a különböző programok és költségvetési tételek keretében befogadott projektek támogathatóságának megállapításakor a fenntartható fejlődés kritériumát kellene alapul venni. (18) Ugyanezt a szempontot a kiadások hatékonyságának értékelésekor is érvényesíteni kellene.

3.23

A homályos célok és az eszközökkel kapcsolatos vita kizárása mellett az EGSZB további gyenge pontot fedezett fel a dokumentumban. Az Európai Bizottság ugyanis nem ad választ a felelősségi körök elosztásának kérdésére. Ez kényes téma, mivel a tervezett fellépések egy részéért (kereskedelempolitika) a közösség felelős, míg mások inkább nemzeti illetékességi körbe tartoznak (energia), illetve európai szintű koordinációs kísérlet tárgyát képezik (szociális politika). Az illetékességi körök sokféleségéhez egy további – globális – dimenzió is hozzáadódik (ld. fentebb).

3.24

Az EGSZB úgy véli, hogy a fenntartható fejlődés terén elért valódi előrelépés hiányának egyik oka a stratégiák, cselekvési tervek, stb. sokféleségében, valamint azokban a változásokban keresendő, amelyeken ez utóbbiak az évek folyamán átmennek a politikai prioritásoknak megfelelően. A fenntartható fejlődés a 2005. júniusi Európai Tanácson (19) kihirdetett vezérelveinek megfelelően az EGSZB amellett foglal állást, hogy az intézkedésekkel kapcsolatban az Európai Bizottság feladata azt tisztázni, melyik szint az illetékes. Ennek a szintnek kötelezettséget kell vállalnia az érdekelt felek felé arra, hogy hosszabb időn keresztül szavatolja a stabilitást, valamint az egyéb intézkedésekkel való koherenciát.

3.25

Összhangban a kormányzásról szóló fehér könyvben felsorolt elvekkel és a kommunikációs politika céljaként az EU és a polgárok közötti „szakadék áthidalását” megjelölő fehér könyvvel, valamint a fenntartható fejlődésről 2006. március 20–21-én rendezett konzultatív fórum eredményeire támaszkodva az EGSZB úgy ítéli meg, hogy az érintetett felekkel való strukturált és folyamatos konzultáció elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyi szereplők mozgósítása világos előrelépéseket eredményezzen, és hogy a fenntartható fejlődés konkrét formát öltsön. Ezért az EGSZB hozzáfog egy, az egységes piac vonatkozásában már fenntartott adatbázishoz (PRISM) hasonló adatbázis létrehozásához. Ennek céljai közé tartozik majd a helyi szereplők által megtapasztalt akadályok csokorba szedése, a jó gyakorlatok terjesztése, az innovatív projektekért felelős szervezetekről való tájékoztatás, az alulról építkező megközelítés konkretizálása és annak a szaktudásnak a megszilárdítása, amelyre az Európai Bizottság irányelvjavaslataiban, hatáselemzéseiben és közleményeiben támaszkodhat.

3.26

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság ezenkívül úgy véli, hogy Nemzetközi Valutaalap 2008-ra bejelentett reformja lehetőséget teremt az európai képviselők számára, hogy egységesen lépjenek fel, ily módon gondoskodva arról, hogy a fenntartható fejlődés koncepciója a juttatások megítélésének egyik kritériuma legyen.

3.27

Az EGSZB üdvözli az Európai Bizottság bejelentését, amely szerint a fenntarthatóság folyamatát kétéves időközönként ellenőrizni kívánja egy haladásról szóló jelentés segítségével, mely ellenőrzésbe az Európai Tanácsot és az Európai Parlamentet is be kívánja vonni, valamint az EGSZB és az RB társadalom felé betöltött katalizátorszerepét is ki szeretné használni.

3.28

Legújabb iparpolitikához kapcsolódó jelentésében (20) az Európai Bizottság a versenyképességgel, energiával és környezettel foglalkozó magas szintű csoport felállítását, a versenyképesség külső aspektusaival és a piachoz való hozzáféréssel kapcsolatos értékelések elindítását (2006 tavaszán), valamint a feldolgozóipar szerkezetváltásának kezelését (2005 végén) ígéri. Az EGSZB üdvözli a magas szintű csoport felállítását, melyre 2006 februárjában került sor, és annak megbízatását (21), valamint kész arra, hogy a csoport munkájához adott esetben támogatást nyújtson. Ezenkívül azt reméli, hogy az Európai Bizottság későbbiekben megfogalmazandó észrevételei összhangban lesznek majd az európai politikák közötti szinergiák megfelelő kihasználásának biztosítására, valamint a fenntarthatósági céllal kapcsolatos ellentmondások feloldására irányuló törekvéssel.

3.29

Az EGSZB feltétlen híve annak a célnak, hogy a GDP 3 %-a jusson K+F-re (aminek 2/3-a a magánszektorból kell, hogy származzon) – mindazonáltal úgy véli, hogy ezek a beruházások és az ezekből adódó innováció a fenntartható fejlődés támogatását kell, hogy szolgálja. Fontos lenne, hogy az Európai Bizottság lehetőség szerint az Eurostat és annak tagállami megfelelői segítségével rendszeres időközönként helyzetjelentést készítsen, elősegítendő a lisszaboni stratégia és az átfogó fenntartható fejlődési stratégia összehangolását. Adott esetben hasznos lehet, ha az Európai Bizottság az integrált iránymutatásokban ajánlásokat fogalmaz meg, hogy garantálja a két stratégia összeférhetőségét és szinergiáját.

4.1.1

Az EGSZB aggodalommal észleli, hogy az Európai Bizottság közleményében szinte reményvesztetten vallja be: az éghajlatváltozást már nem lehet megállítani és „már csak” az a cél, hogy csökkentsük a leginkább érintettekre gyakorolt hatásait.

4.1.2

Az e területre vonatkozó „kulcsfontosságú intézkedések” nem többek szándéknyilatkozatoknál és óvatos bejelentéseknél a további kötelezettségvállalásokkal és nemzetközi megállapodások kötésére való törekvésekkel kapcsolatban. A világos célkitűzések hiánya a politikának ezen a területén annál is inkább ijesztő, mivel már előre látható, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére jelenleg kitűzött célok valószínűleg nem valósulnak meg 2012-ig. Történik mindez az egyre növekvő fenyegetés és az immár tagadhatatlan súlyos, katasztrofális emberi és gazdasági következményekkel járó időjárási folyamatok ellenére.

4.1.3

Az EGSZB ennek ellenére üdvözli az eléggé általános jellegű kijelentéseket az EU saját potenciáljának kihasználásáról a nagyobb hatékonyság és a technológiai fejlődés érdekében a megújuló energiaforrások és az energiafelhasználás területén. Az EGSZB támogatja az Európai Bizottság célkitűzéseit, azonban sürgeti a Tanácsot és az Európai Bizottságot, hogy dolgozzanak ki világos és igen ambiciózus célkitűzéseket, határozzák meg a célok eléréséhez szükséges eszközöket, majd vitassák meg ezeket az összes érintett féllel.

4.1.4

Jelenleg például úgy tűnik, hogy az ipar áttörés előtt áll, ami a szén-dioxid-mentes szénerőműveket illeti. A fenntartható fejlődési stratégia keretében igenis elvárható, hogy felmerüljön a kérdés, milyen keretfeltételeket (és eszközöket) kell a politikának teremtenie, hogy egy ilyen technológia felhasználását elősegítse.

4.2.1

Bár az EGSZB üdvözli, hogy az Európai Bizottság a szegénységről és a társadalmi kirekesztésről nem csak az alacsony jövedelemmel összefüggésben beszél, úgy véli, hogy a javasolt kulcsfontosságú intézkedések korántsem elégségesek. Az Európai Bizottságnak különösen a munkahelyek minőségével (22) kapcsolatos laekeni mutatókat (23) kellene az aktuális helyzethez igazítania, és jobban kellene az irányelvekben érvényesítenie ezt a dimenziót.

4.2.2

Az Európai Bizottság bejelenti, hogy a munka és a magánélet összeegyeztethetőségének kérdésével kapcsolatban konzultálni fog a szociális partnerekkel. Arra az esetre, ha ez utóbbiak szükségesnek tartják ugyan a kísérő intézkedéseket, mégsem sikerül azonban az EK-Szerződés 139. cikke alapján megegyezniük, az EGSZB nézete szerint az Európai Bizottságnak és az európai jogalkotónak kell illetékesként fellépnie. Ezt az eljárást kellene követni a többi szóban forgó területen is.

4.3.1

A természeti erőforrások kiemelt pontnál említett kulcsfontosságú intézkedések is tetszőlegesnek, illetve gyakorlatilag hihetetlennek tűnnek. Az Európai Bizottság például a következőket írja: „az EU-nak és a tagállamoknak biztosítaniuk kell a védett területek Natura 2000 hálózatának hatékony finanszírozását és irányítását, továbbá bel- és külpolitikájukba a biológiai sokféleség szempontjait a biológiai sokféleség hanyatlásának megállítása érdekében jobban be kell vonniuk”. A 2005. decemberi Európai Tanács pénzügyi határozatainak tükrében, amelyeknek keretében éppen ebből az ágazatból vontak el pénzügyi eszközöket, a nyilvánosság természetesen azonnal felismeri, hogy az EU politikájában milyen messzire kerültek egymástól az igények és a valóság.

4.3.2

A 2. mellékletben „a természeti erőforrásokkal való jobb gazdálkodás” ágazatra vonatkozó „működési célkitűzések és célok” alatt már ismert és eldöntött politikák ismétlése történik, mint például az 1997-es (!) fehér könyvben (24) nyilvánosságra hozott cél a megújuló energiaforrások arányának 12 %-ra való növelésére az energiamixtúrában 2010-re, mellyel kapcsolatban maga az Európai Bizottság úgy fogalmaz 2004. május 26-i közleményében (25), hogy a jelenlegi intézkedésekkel az valószínűleg nem lesz elérhető. Új intézkedésekre azonban nincsenek javaslatok, és a valószínűsíthető kudarc okainak elemzése sem történik meg.

4.3.3

Az EGSZB véleménye szerint olyan merész és jövőbemutató célok megnevezése, mint amilyeneket Svédország fogalmazott meg 2006. február elején, nagyobb hírverést, figyelmet és támogatást hozna a stratégia számára, mint a homályos szándéknyilatkozatok, amelyek sem újnak, sem aktuálisnak nem tűnnek. Svédország – mint ismeretes – célul tűzte ki maga elé, hogy hosszú távon leváltsa a fosszilis tüzelőanyagokat, és ezzel párhuzamosan lemondjon az atomenergia előállításáról.

4.3.4

Ezen túlmenően az energiatakarékosság és -hatékonyság területén a közvéleményt hatékonyan befolyásolni képes, egyszersmind jövőbe mutató és az innovációt elősegítő célkitűzés megfogalmazására lenne szükség, például arra, hogy 2020-ra az EU-ban minden újonnan felépített ház ún. „nullenergia-ház” legyen, vagyis olyan épület, amelynek nincs szüksége kiegészítő energiára.

4.4.1

A közlekedéssel kapcsolatban először is azt említik meg, hogy „a jelenlegi tendenciák nem fenntarthatók”.

4.4.2

Ez követően az Európai Bizottság azt írja, hogy „a mobilitás előnyeit alacsonyabb gazdasági, társadalmi és környezeti hatások mellett kell elérni. Ez megtehető a közlekedés iránti igény csökkentésével (pl. a földhasználat megváltozásával, a távmunka és a videokonferenciák ösztönzésével), az infrastruktúra és a gépjárművek jobb kihasználásával, a közlekedési módok megváltoztatásával, például vasút közút helyett, rövid távolságokon kerékpározás és séta, továbbá a tömegközlekedés fejlesztésével, tisztább járművek felhasználásával és a kőolaj olyan alternatíváinak fejlesztésével, mint a bioüzemanyagok és a hidrogénnel üzemelő járművek”. Mindez tartalmilag megfelel az EGSZB „A közlekedési infrastruktúra jövőképes alakítása: tervezés és szomszédos országok – fenntartható mobilitás – finanszírozás” tárgyban kiadott véleményének. (26) Az Európai Bizottság szintén megemlíti, hogy „a fenntarthatóbb közlekedés előnyei számosak és jelentősek”.

4.4.3

Az EGSZB alapvetően üdvözli a minden félnek nyereséget jelentő helyzetekkel kapcsolatos kijelentéseket és hivatkozásokat. Az EGSZB azonban felveti a kérdést, hogy akkor – az említett előnyök és lehetőségek ellenére – miért alakulnak ki a már többször említett negatív trendek például a közlekedés területén, és miért kell az Európai Bizottságnak ennek következtében a trendek negatív alakulását megállapítania.

4.4.4

Valószínűleg megvan az oka annak, hogy a polgárok és a vállalkozások – a fenntartható közlekedés Európai Bizottság által vázolt előnyei ellenére – nem fenntartható közlekedési módokat választanak, illetve nagyrészt azokat részesítik előnyben. Ezekről az okokról nem készült elemzés, ilyen elemzés nélkül azonban nem alakíthatók ki megfelelő ellenstratégiák.

4.4.5

A közlekedés területén az Európai Bizottság a következő három kulcsfontosságú intézkedést említi:

4.4.6

Az EGSZB számára több mint kétséges, hogy az EU az említett kulcsfontosságú intézkedések segítségével kézbe tudja majd venni a közlekedés túlterheltségének a fenntarthatósági stratégiában (27) felpanaszolt növekedését, és hogy ezáltal például megfelelő mértékben csökken majd a forgalom. A kulcsfontosságú intézkedésekben található követelések és megfogalmazások messze elmaradnak a régebbi EU-s dokumentumokban – például a „polgári hálózatoknál”, vagy a közlekedéspolitikáról szóló fehér könyvben (28) – leírtaktól.

4.4.7

A fenntarthatósági stratégia nagyközönség felé való közvetítésének lényegesen hatékonyabb, merészebb és célravezetőbb módja lehetne például egy olyan célkitűzés, mely szerint 2020-ig vagy 2025-ig el kellene érni, hogy Európában már csak olyan gépjárművek közlekedhessenek, amelyek nem bocsátanak ki üvegházhatású gázokat. Ez nagyfokú ösztönzést jelentene a kutatás és fejlesztés számára, felgyorsítaná a technológiai újításokat és megnövelné az európai gépkocsik versenyképességét, ami pedig Európa gazdasági fejlődésére is kedvező hatással lenne. Ezen felül ez a technológiai megközelítés segíthetne abban, hogy egyes felemelkedő országok közlekedésének fokozatos fejlődése ne vezessen ökológiai és éghajlati összeomláshoz.

4.4.8

Egy ilyen jellegű, közlekedéssel kapcsolatos stratégiai célkitűzés az EGSZB-nek a közlekedés fenntartható fejlesztésére vonatkozó követelményei (29) mellett méltó egy, a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos európai stratégiához, és lehetővé tenné a sokat emlegetett minden félnek nyereséget jelentő helyzet megvalósulását.

4.5.1

Kritikus szemmel kell néznünk, hogy a közleményben gyakorlatilag újra előkerülnek olyan követelések, amelyeket az EU már évekkel ezelőtt megfogalmazott, azonban eleddig nem valósultak meg. Erre példa a 6. („A globális szegénység és a fejlesztési kihívások”) súlypontnál szereplő kulcsfontosságú intézkedés, melynek alapján „az EU-nak és tagállamainak támogatásuk mértékét 2015-re a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 0,7 %-ára kell növelniük, 0,56 %-os időközi célkitűzés elérésével 2010-ben, amelyből a korábbi 15 EU-tagország számára az egyéni célkitűzés 0,51 %, a 10 új tagállam számára pedig 0,17 %.” Az EGSZB nem vonja kétségbe ennek a követelésnek a helyességét. (30) Mindössze emlékeztet arra, hogy az ipari országok már az ENSZ 1970. 10. 24-i közgyűlése előtt (vagyis 35 éve!) ígéretet tettek arra, hogy GDP-jük 0,7 %-át a fejlődő országoknak nyújtott segélyek számára bocsátják rendelkezésre (amitől persze még nem oldódik meg minden probléma). A be nem tartott ígéretek folyamatos ismételgetése nem teszi éppen hitelesebbé a politikát.

4.5.2

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság természetesen üdvözöl minden, a világméretű szegénység leküzdése érdekében meghirdetett erőfeszítést. Az Európai Bizottság fokozza erőfeszítéseit annak biztosítására, hogy a nemzetközi kereskedelmet a globális fenntartható fejlődés elérésének valódi eszközeként alkalmazzák. Ez a megközelítés kétségkívül igen fontos, globális szempontból talán döntő jelentőségű. A WTO-egyezmény kereskedelmi megállapodás, nem tartalmaz fenntarthatósági kritériumokat, bár a globális kereskedelem döntő hatással van a fenntarthatóság fejlődésére. A Tanács és az Európai Bizottság központi szerepet kellene, hogy szánjon ennek a fontos megállapításnak, másfelől azonban vázolnia is kellene annak megvalósításával kapcsolatos elképzeléseit.

4.5.3

Ez azért is fontos, hogy egyértelművé váljon a nyilvánosság számára: itt nem csupán szándéknyilatkozatról van szó. Az EGSZB számára egyértelmű, hogy a fejlődő országokban élő emberek élet- és munkakörülményein nem lehet pusztán pénzügyi támogatások segítségével tartósan javítani.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság ezen felül emlékeztet arra, hogy globalizáció társadalmi vetületéről szóló, 2005. márciusi Tanács következtetéseiben az „emberhez méltó munka” terve került az EU külügyi tevékenységének középpontjába. Az EGSZB elfogadhatatlannak tartja, hogy egyes országok komparatív előnyei az ILO normáinak vagy a környezetvédelmi előírásoknak a figyelmen kívül hagyása miatt alakultak ki. Az említett előírások esetében nem a gazdag országok burkolt protekcionizmusáról van szó; sokkal inkább hozzájárulásnak tekinthetők az emberi méltóság, a szociális fejlődés és az igazságosság biztosításához. Az Európai Uniónak nyomon kellene követnie és – lehetőleg az érintett harmadik országokban található, az ILO által elismert szociális partnerekkel (illetve az ott tevékenykedő elismert, reprezentatív civil szervezetekkel) közösen – értékelnie kellene az előrelépéseket ezeken a területeken, valamint, amennyiben a helyzet rosszabbodását állapítja meg, kereskedelmi szankciókkal kellene reagálnia. Sajnálatos, hogy az Európai Bizottság a szóban forgó közleményében erről nem tesz említést.

4.6

Általánosságban az EGSZB felszólítja az Európai Bizottságot és a tagállamokat, szemléltessék kereskedelmi partnereiknek, hogy a fenntartható fejlődés nem költségfokozó tényezőnek tekintendő, hanem sokkal inkább a gazdagság forrásának – mind magasabb életszínvonalra törekvő gazdaságaik, mind pedig a világ számára.

1)

COM (2005) 658 Közlemény a fenntartható fejlődés stratégiájának felülvizsgálatáról - Cselekvési program (2005. 12. 13.) (http://europa.eu.int/eur-lex/lex/LexUriServ/site/hu/com/2005/com2005_0658hu01.pdf)

2)

EUROSTAT jelentés: Measuring progress towards a more sustainable Europe - Sustainable development indicators for the European Union - Data 1990-2005 (A fenntarthatóbb Európa felé haladás mérése – az Európai Unió fenntartható fejlődésének mutatói) (2005. 12. 13.)

3)

Az Európai Tanács Elnökségének következtetései a fenntartható fejlődés irányadó elveiről (2005. 06. 16–17.) (http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/de/ec/85350.pdf)

4)

COM (2005) 037: Az EU Fenntartható Fejlődési Stratégiájának 2005. évi felülvizsgálata – Előzetes összegzés és irányadás a jövőre vonatkozóan (2005. 02. 09.) (http://europa.eu.int/eur-lex/lex/LexUriServ/site/hu/com/2005/com2005_0037hu01.pdf)

5)

A következő munkadokumentum melléklete: SEC (2005) 225 – Helyzetjelentés

„The effects of environmental policy on European business and its competitiveness: a framework for analysis” (A környezeti politika hatásai az európai vállalkozásokra és versenyképességükre – elemzési keret), SEC(2004) 769

„Commission staff working document on the links between employment policies and environment policies”, (Az Európai Bizottság munkadokumentuma a foglalkoztatáspolitika és a környezeti politika összefüggéseiről) SEC(2005) 1530

„Beschäftigung, Produktivität und ihr Beitrag zum Wirtschaftswachstum”, (A foglalkoztatás, a produktivitás és ezek hozzájárulása a gazdasági növekedéshez) SEC(2004) 690.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/37

1.1

Az EGSZB kedvezően fogadja, hogy az Európai Bizottság – amint azt a korábbi közleményéről szóló véleményben (1) kértük – irányelvjavaslatot terjesztett elő az árvizekkel kapcsolatban, és különösen nagyra értékeli azt, hogy a javaslat illeszkedik a vízügyi keretirányelv (WDF) által létrehozott módszerek és eszközök körébe Az árvízkockázati térképeknek és terveknek a vízgyűjtők kezelési tervébe történő beépítésével az említett vízgyűjtőkhöz tartozó kontinentális vizek és tengeri területek kezelésével kapcsolatos összes tevékenység szabályozásra kerül.

1.2

A szabályozás csak a vízgyűjtőterületek és a part menti területek állapotának előzetes értékelésének elvégzésével lehet eredményes, amennyiben részletes helyzetképpel rendelkezünk a jelenlegi helyzetről, különösen az emberi tevékenységek és az éghajlatváltozás miatt erősen veszélyeztetett térségekben.

1.3

Fontos hangsúlyozni az árvizek romboló hatásainak megelőzését szolgáló tevékenységeket is, ideértve a lakosságot célzó összes tájékoztatási és részvételi intézkedést is. Ezért kérjük az Európai Bizottságot, fordítson kiemelt figyelmet arra, hogy a WFD 14. cikkében és az irányelvjavaslatban szereplő szabályozások megjelenjenek a vízgyűjtők kezelési terveiben.

1.4

Az irányelvjavaslatban szereplő formában a kezelési tervek és a kockázati térképek kiegészítésre szorulnak. A nagy kockázatú vízgyűjtő területek osztályokba sorolásakor meg kell határozni megfelelő finanszírozású, elsőbbséget élvező intézkedéseket és olyan kritériumokat is, amelyek betartásával a költségek minimálisra csökkenthetők, a lakosság haszna pedig nő. Ennek eredményeképpen várhatóan integrált fenntartható fejlődés érhető el az árterekben.

1.5

Végül ki kell emelni, hogy a multidiszciplináris kutatásra és koordinációra irányuló közösségi intézkedéseket szem előtt tartva meg kell erősíteni az európai vizekkel kapcsolatba hozható összes politikát.

2.1

A 2000/60/EK irányelv, azaz a vízügyi keretirányelv (WFD) kidolgozása során egy területről megfeledkeztek: nem határoztak meg célkitűzést az árvizek megelőzésével, az azok elleni védelemmel és az árvízkárok enyhítésével kapcsolatban. Az elmúlt évtized során az Unió területén több mint 100 alkalommal pusztított árvíz, ezek sok emberáldozattal és jelentős gazdasági veszteségekkel jártak. Az Európai Bizottság közleményt adott ki (2), amelyben elemezte a helyzetet, és javaslatot tett összehangolt uniós szintű fellépésre. A jelenlegi irányelvjavaslat e fellépés egyik összetevőjét képezi.

2.2

Mind a közlemény, mind pedig az irányelvjavaslat kiemeli annak szükségességét, hogy a vízügyi politika terén minden intézkedést össze kell hangolni az árvízmegelőzés és -enyhítés területén meglévő többi közösségi politikával. A kutatási politika – olyan kutatási projektekkel, mint például a FLOODsite, amely hozzájárul az árvízkockázat-elemzés és -kezelés integrált módszereinek a javításához –, a regionális politika – a strukturális alapok, különösen az Európai Vidékfejlesztési Alap felhasználása révén – és a KAP – a leválasztás és kölcsönös megfelelés mechanizmusaival (3) – átfogó egészet képez, amelynek révén jobb eredmények érhetők el, mint egy egyedi vízügyi cselekvés révén.

2.3

Az irányelvjavaslat célja, hogy csökkentse és kezelje az emberi életre és egészségre, tulajdonukra, valamint a természetre és a környezetre az árvizek jelentette kockázatokat. A javaslat integrálása a WFD-be lehetővé teszi a szervezési és adminisztratív eljárások leegyszerűsítését, mivel a WFD rendelkezései szerint a már létező vízgyűjtő kerületeket veszi alapul. Ez azt jelenti, hogy az árvízkockázatok megelőzése és enyhítése céljából megteendő minden intézkedést az egyes folyók vízgyűjtő-kezelési tervén belül kell végrehajtani, és hogy a hatóságok ugyanazok maradnak, csak újabb hatáskörrel gazdagodnak. Továbbá ki kell emelni, hogy az új javaslat ütemtervének a WFD-ben korábban előírtakkal való egyeztetése növelné az eredményességet.

2.4

Az EGSZB egyetért az irányelvjavaslattal, mivel annak részletes vizsgálatakor kitűnik, hogy a 2004-es közleményről megfogalmazott véleményben (4) foglalt megjegyzések nagy részét figyelembe vették. Ezzel kapcsolatban nincs más dolgunk, mint hangsúlyozni, miben áll az Európai Bizottság feladata; a WFD-nek és a fejlesztésre vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtásában betöltött szerepe a garancia arra, hogy a tagállamok hatóságai azokat megfelelően alkalmazzák, anélkül hogy szem elől tévesztenék azt, hogy milyen előnyök származhatnak ebből azon harmadik országok számára, amelyekkel az Európa területén lévő vízgyűjtő területeken osztozunk.

3.1

Az irányelvjavaslat hét fejezetre tagolódik:

4.1

Az EGSZB megjegyzi, hogy az irányelvjavaslatnak a WFD módszertanába történő integrálása elősegíti, hogy az árvízkezelési terveket beépítsék a vízgyűjtők kezelési terveibe, biztosítva ezáltal a vízgyűjtő terület egészére kiterjedő tevékenységhez szükséges tervezés meglétét, valamint a különböző szinteken (helyi, állami, nemzetközi stb.) végzett hatékony intézkedések és tevékenységek összeegyeztethetőségét és az összes illetékes hatóság koordinációját.

4.2

Továbbá az árvízkezelés beépítése a WFD-be fogalmi szinten alátámasztja az árvíz mint a folyók vízgyűjtőterületén és a partok mentén természetesnek és normálisnak tekinthető jelenség meghatározását. A kockázat meghatározása kapcsolódik az emberi egészségre, a környezetre és a gazdasági tevékenységre káros hatásokhoz, és ezért a WFD tárgyát képező vizekben okozott károkhoz is.

4.3

Az árvízkockázat előzetes értékelésének elvégzése egyik legfontosabb következtetésünk volt (5); tehát úgy véljük, hogy az irányelvjavaslat 4. és 5. cikkében foglaltak megkönnyítik az árvízkezelési tervek tudományos előkészítését. Az értékelés tartalmi követelményei közül fontos kiemelni:

4.4

Fontosnak tartjuk továbbá kiemelni a vízgyűjtők és a partvidéki szakaszok kategóriákba sorolását is, aszerint, hogy fennáll-e náluk az árvíz kockázata vagy sem. Az EGSZB egyetért azzal, hogy a kockázatkezelés célja az árvizek valószínűségének és hatásainak a csökkentése, ehhez pedig meg kell határozni a lehetséges intézkedések és cselekvések kategóriáit, valamint azokat a kritériumokat, amelyek alapján az egyes esetekben a megfelelőt ki lehet választani.

4.5

Az EGSZB azt javasolja, hogy az Európai Bizottság a vízgyűjtők kezelési tervéről szóló 9. cikkbe és a melléklet A részébe konkrétan építse be a következő elveket és intézkedéseket:

4.6

Annak érdekében, hogy a civil társadalom fokozottabban vehessen részt az árvizek kockázatának és következményeinek megelőzésében, minden tagállamnak a WFD 14. cikke szerint ki kell dolgoznia a lakosság tájékoztatását és részvételét szolgáló rendszert. Ehhez a részvételi mechanizmusokat mind a kockázati tervek, mind pedig az előzetes értékelések esetében alkalmazni kell.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/40

1.1

Az EGSZB egyetért a közösségi polgári védelmi mechanizmus [a továbbiakban: a mechanizmus] kialakításáról hozott tanácsi határozattal, és általánosságban úgy ítéli meg, hogy tekintetbe vették az említett mechanizmus fejlesztéséről szóló közlemény tárgyában 2005 novemberében kiadott véleményében (1) tett észrevételeket.

1.2

Ezenkívül fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy az átdolgozási eljárás mint a közösségi jogalkotás egyszerűsítésének módszere megkönnyíti a polgári védelemért felelős tagállami hatóságok számára a mechanizmus megismerését és jobb alkalmazását, ezáltal használhatóbbá téve azt mind a természeti, mind az ember által okozott katasztrófák során.

1.3

A mechanizmus működésének javítása egyrészt alkalmazási körének bővítése, másrészt elsősorban eszköztárának növelése és javítása révén mind a Közösség területén, mind azon kívül megkönnyíti majd annak elindítását. Nagyon fontos, hogy a javaslat utal a mechanizmus működtetésének összehangolására az ENSZ, illetve az ENSZ humanitárius segítségnyújtást koordináló hivatalának tevékenységével. Mindazonáltal úgy véljük, hogy ezt a koordinációt ki kell terjeszteni a Vöröskeresztre és az érintett területeken működő NGO-kra, valamint a katasztrófák következményeinek enyhítésében fontos szerepet játszó önkéntesek tevékenységét is össze kell hangolni.

1.4

Ha azt akarjuk, hogy jól működjön a mechanizmus, mindenképp megfelelő költségvetési forrásokat kell hozzá rendelni, és ugyancsak fontos a tájékoztatás javítása, a szállító eszközök rendelkezésre állása, a szakértők képzésének támogatása stb. Ezt olyan alapvető jelentőségűnek érezzük, hogy szükségességére nyomatékosan felhívjuk a figyelmet. Arra is szükség van, hogy az Európai Bizottság e célra megfelelő forrásokkal rendelkezzen, és hogy követelje meg a tagállamoktól kötelezettségeik betartását annak érdekében, hogy a polgári védelem mint olyan betölthesse küldetését.

2.1

A közösségi polgári védelmi mechanizmust 1981-ben hozták létre (2). Azóta a polgári védelmet támogató cselekvési programmal (3) együtt arra szolgált, hogy – az EU területén belül és azon kívül – megkönnyítse a polgári védelem mozgósítását és koordinálását. A működtetése során az elmúlt években összegyűlt tapasztalat bizonyította a mechanizmus továbbfejlesztésének szükségességét, annál is inkább, mert mind a Tanács, mind az Európai Parlament elismerte alkalmazásának fontosságát az EU-n belül és azon kívül bekövetkezett nagy katasztrófák következményeinek enyhítésében.

2.2

A mechanizmus továbbfejlesztése érdekében az Európai Bizottság közleményt (4) adott ki, amely számos előrelépést tartalmazott, elsősorban a következő területeken:

2.3

Az EGSZB erről a közleményről véleményt (5) adott ki, amelyben a fejlesztési javaslatot pozitívan értékelte, ám úgy ítélte meg, hogy bizonyos intézkedések az összegyűlt tapasztalatok fényében – különös tekintettel az Ázsiát a közelmúltban sújtó katasztrófa során történt segítségnyújtásra – módosíthatóak. Az Európai Bizottságnak a mechanizmus működésének javítása érdekében tett javaslatok – az idézett véleményben felállított sorrendet követve – a következő kérdések megvizsgálására irányultak:

3.1

A vizsgált tanácsi határozat, mely egy szövegben egyesíti a korábbi, 2001. október 23-i határozatot és az idézett közleményt, összhangban van a jogalkotás egyszerűsítésének az Európai Bizottság által elindított programjával. Az átdolgozás alkalmazott módszere elősegíti a jogalkotási eszköz alkalmazását, mind a tervezett mechanizmus keretében, mind a polgári védelemért felelős nemzeti hatóságok által. Ezenkívül jelentősen javította annak tartalmát, mind a közösségi polgári védelmi mechanizmus működése, mind a mechanizmus hatékony alkalmazását lehetővé tevő pénzügyi források terén.

3.2

Az EGSZB üdvözli a kezdeményezést, mivel az tisztázza az EU-n belül és azon kívül bekövetkező katasztrófák esetén történő segítségnyújtás összehangolásáért felelős közösségi szerv szerepét, különösen azáltal, hogy hatáskörét kiterjeszti egyrészt az ember által okozott katasztrófákra és a terrortámadásokra, másrészt pedig a véletlen tengeri szennyezésekre.

3.3

Számunkra azonban a javaslat legfontosabb eleme a mechanizmus továbbfejlesztésének bizonyos olyan aspektusaiban rejlik, amelyeket 2005-ben kiadott véleményünkben kértünk. Így ki kell emelni, hogy a 2. cikkbe bekerült a polgári védelmet segítő katonai eszközök és képességek rendelkezésre bocsátása, hiszen sok esetben ezek elengedhetetlenek a gyors és hatékony beavatkozáshoz. Egy másik kérésünket is tekintetbe vették, nevezetesen a szállítási eszközök, a logisztika és más segédeszközök közösségi szintű felhasználását célzó intézkedések kapcsán.

3.4

Ismét támogatásunkról biztosítjuk a beavatkozási modulok létrehozását, amelyek pénzügyi forrásait a tagállamoknak kell majd biztosítaniuk a mechanizmus keretében megvalósuló koordináció mellett, és amelyek állandó kapcsolatot tartanak a CECIS-szel oly módon, hogy egy korai előrejelző rendszer segítségével a megfelelő eszközök felhasználásával lehessen beavatkozni, beleértve a kiegészítő szállítóeszközöket is.

3.5

A szövegbe bekerült egy, a korábban idézett közleményben nem említett módosítás is, amely a közösségi területen kívüli beavatkozásokra vonatkozik. Ennek lényege, hogy a Tanács soros elnökségét betöltő tagállam feladata az érintett országgal való kapcsolatfelvétel, bár a CECIS rendelkezik majd a szükséges információval, és az Európai Bizottság nevezi ki a műveletek koordinációjáért felelős egység tagjait, végül pedig ez az egység összehangolja tevékenységét az ENSZ-szel. Megítélésünk szerint fontos, hogy a közösségi polgári védelmi mechanizmushoz az EU legmagasabb szintű képviseletét kapcsoljuk, ezért szükségesnek ítéljük az EU külpolitikáért felelős képviselőjének a beavatkozását. Mindazonáltal a végső javaslatban felvázolt rendszer nem tűnik maradéktalanul működőképesnek.

3.6

Fontos kiemelni az új 10. cikket, amely megállapítja a közösségi mechanizmus és a nemzeti polgári védelmi szervek kiegészítő jellegét. A közösségi mechanizmus keretében lehetségessé válik a nemzeti szervek beavatkozásának támogatása a szállítóeszközök és a helyben bevethető modulok és egységek mozgósítása révén.

3.7

Végül a 13. cikk megállapítja az Európai Bizottság illetékességét minden, a vizsgált határozatban foglalt intézkedés végrehajtása kapcsán, így különösen ami a beavatkozásra, a CECIS rendszerre, a szakértői csapatokra, azok képzésére és bármilyen más kiegészítő támogatásra szánt forrás biztosítását illeti. Az EGSZB egyetért azzal, hogy el kell ismerni a megfelelő eszközök rendelkezésre bocsátásának elvét, de megítélése szerint ezeket számszerűsíteni kellene annak érdekében, hogy a fellépés minden, a javaslatban előirányzott területen lehetségessé váljon.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/42

—

több területet foglal magába:

—

meghatározza a célkitűzéseket:

—

ajánlásokat dolgoz ki, nevezetesen:

—

meghatározza, hogy a mentális betegséggel élők társadalmi integrációjának és jogainak előmozdítása terén melyek azok a követendő bevált gyakorlatok, amelyek az Emberi Jogok Ügynökségének tevékenységében is helyet kaphatnának.

—

a kereslet robbanásszerű növekedése és a probléma tömegjelenséggé válása, a pszichiátria felől a mentális egészség irányába mutató tendenciával,

—

a felhasználók és/vagy képviselőik visszafordíthatatlan színre lépése, amely valamennyi politikára hatást gyakorol,

—

a kórházi és járóbeteg-ellátás közötti egyensúly hiánya, és az egész gondozási ágazat rugalmassági problémái, a sürgősségi ellátástól az orvosi-szociális ellátásig.

2.1

A mentális zavarok világszerte a képességek csökkenésének tíz legfőbb oka között szerepelnek, és ennek következtében pusztító szociális és gazdasági következményekkel járnak mind az egyénekre, mind a családokra és a kormányokra nézve.

2.2

A mentális zavarokban szenvedő személyek gyakran szembesülnek diszkriminatív magatartásformákkal, kirekesztő hozzáállással, illetve alapvető jogaikat súlyosan sértő magatartással.

2.3

A mentális egészség problémája és a szegénység között is megfigyelhetőek bizonyos kölcsönhatások: a szegénységgel növekszik a mentális zavarok kockázata, és csökken a mentális egészség szempontjából létfontosságú szolgáltatásokhoz való hozzáférés lehetősége. A tagországoknak ezért a mentális egészség kérdését a közegészségügyi politika fontos kérdései közé kell sorolniuk.

2.4

Márpedig a mentális egészség egyelőre nem tartozik az egészségügy prioritásai közé, ami részben azzal magyarázható, hogy nem minden országban áll rendelkezésre a teljes körű és hatékony mentális egészségügyi rendszer kialakításához szükséges kapacitás.

2.5

A mentális egészség előmozdítását szolgáló közösségi eszköz az Európai Unió által a 2003–2008 közötti időszakra a Szerződés 152. cikke alapján kidolgozott közegészségügyi programba illeszkedik, de meg kell jegyezni, hogy az eszköz keretében kezdeményezett intézkedéseknek tekintetbe kell venniük a tagállamok felelősségét, ami az egészségügyi szolgáltatásokat és az orvosi ellátást illeti.

2.6

Az Európai Bizottság által elfogadott zöld könyv célja, hogy az európai cselekvési terv keretében széles körű vitát kezdeményezzen a mentális betegségek kezeléséről és a mentális egészség előmozdításáról az Unió szintjén, a következő okokból:

2.7

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2005 januárjában megrendezett európai mentális egészségügyi miniszteri konferenciáját követően az Európai Bizottság – amely a konferencia társszervezője volt – 2005 októberében kiadott egy, a Szerződés 152. cikkének értelmében vett közegészségügyre alapuló zöld könyvet„A népesség mentális egészségének javításáról, az Európai Unió mentális egészségügyi stratégiájának céljából” címmel, és európai szintű konzultációt indított el a mentális egészségről.

2.8

A világosan kinyilvánított cél az európai népesség mentális egészségének javítása az új stratégia keretében, amely meghaladja az egészségügy kereteit, és általánosabb szinten a fenntartható jóléthez való „visszatérést”, valamint a szolidaritás, a társadalmi igazságosság és az életminőség javítását célozza.

2.9

A zöld könyv célja, hogy elindítsa a vitát, és megalapozza a 2006-ban a hatóságokkal, az egészségügyi szakmával és a betegek érdekvédelmi szervezeteivel folytatandó konzultáció folyamatát, amelynek célja 2006 végéig olyan közösségi szintű javaslatok kidolgozása, amelyek az uniós mentális egészségügyi stratégia alapját képezhetik.

3.1.1

Érvekkel alátámasztott becslések szerint egy adott év folyamán az európai felnőttek 27 %-a ment keresztül a mentális betegségek valamilyen formáján, amelyek 6,3 %-uknál jelentkeztek testi zavarok, 6,1 %-nál depresszió, 6,1 %-nál pedig különböző fóbiák formájában.

3.1.2

Az Unió tagországaiban az öngyilkosságok száma meghaladja a közúti balesetek, illetve a HIV/AIDS vírus következtében bekövetkező halálesetek számát.

3.1.3

Mindez számos következménnyel jár a közösségre nézve. A jelentés javasolja a pénzügyi következmények felmérését a termelékenység kiesése, illetve a szociális, oktatási, büntetés-végrehajtási és igazságszolgáltatási rendszer költségeinek vonatkozásában.

3.1.4

Jelentős egyenlőtlenségek mutatkoznak az egyes tagállamok között, illetve az utóbbiakon belül is.

3.2.1

Az Európai Unió közegészségügyi programja jelenleg is tartalmaz olyan fejezeteket, amelyek célja:

3.2.2

A mentális egészségügyi EU-stratégia középpontjában a következő célkitűzések állhatnának:

3.2.3

A lehetséges közösségi szintű kezdeményezések egyikeként a Tanács ajánlásokat dolgozhatna ki a depresszív és öngyilkos viselkedésformák visszaszorítására; ezek egy kísérleti projektre támaszkodhatnának, amely az egészségügyi ágazat, a betegek és családjaik, valamint szociálpedagógusok részvételével alakított regionális információs hálózatokra épült, és amelynek köszönhetően a fiatalok között 25 %-kal kevesebb öngyilkossági kísérlet történt.

3.2.4

A mentális betegséggel élők jobb társadalmi integrációja érdekében kezdeményezett fellépések keretében az Európai Bizottság felhívja a tagállamokat, hogy gyorsítsák fel az intézményektől való függetlenítés folyamatát. Az utóbbi években egy az Európai Bizottság megrendelésére készült tanulmány megerősítette, hogy az elmegyógyintézetek közösségi alapú alternatívái általában véve jobb életminőségi lehetőségeket nyújtanak a betegeknek. 2005 júniusában pályázati felhívást tettek közzé egy olyan tanulmány elkészítésére, amelynek témája a meglévő források legmegfelelőbb felhasználásának elemzése és bemutatása, és amely számszerű adatokkal szolgál az intézményektől való függetlenítésről.

3.2.5

E keretek között egyéb közösségi szintű kezdeményezéseket is útra lehetne indítani:

3.2.6

Az Európai Unió javítani kívánja a mentális egészségről való ismereteket a kutatási programok támogatása, valamint a politikai döntéshozás és a kutatás közötti érintkezési pontok kialakítása révén.

4.1.1

Az utóbbi éveket több különböző tendencia jellemezte: a kereslet robbanásszerű, tömegjelenséggé váló növekedése; a pszichiátria helyett a mentális egészség felé fordulás paradigmaváltása; valamint az érintettek és családjaik képviselőinek visszafordíthatatlan színre lépése. Mindezek az aspektusok országonként eltérő ritmusban a jogszabályok és szabályozás módosításait vonták magukkal, jelezve, hogy a politikai, illetve közigazgatási rendszer – hol markánsan, hol kevésbé markánsan – tudatára ébredt a problémának.

4.1.2

A meglévő intézményrendszer telítettségéhez vezető tömeges kereslet bonyolult összefüggésekre vezethető vissza. Egyrészt megváltozott a pszichés problémákról és a pszichiátriáról a társadalomban kialakult kép: a pszichiátria a korábbinál köznapibb és kevésbé megbélyegző fogalommá vált; másrészt bővült a kínálat. A valamennyi fejlett országban egy időben megfigyelt jelenség a statisztikákban is tükröződik: az össznépesség körében egy-egy éven belül 15–20 %-os a diagnosztizálható mentális zavarok aránya, a munkaképtelenséghez vezető betegségek aránya 12–15 % – ami a szív- és érrendszeri betegségekkel azonos szintet jelent, és kétszer akkora, mint a rákos megbetegedéseké –, és az elkerülhető vagy fogyatékosság miatt bekövetkező halálesetek következtében elveszített évek számának 30 %-át teszik ki (forrás: WHO, 2004). E nyomás tükröződik az egészségügyi tervezés fokozott intenzitásában is, amely évről évre több terhet rótt a pszichiátriai struktúrára.

4.1.3

A tömeges kereslet és a társadalmi felfogás változásának együttes hatása hangsúlyosabbá tette a gondozás járóbeteg-jellegét, megtörve a betegség és egészség klasszikus kettős paradigmáját, és markánsabban mutatva meg a pszichés szenvedéshez vezető különböző betegségfázisok közötti átmeneteket. E tendenciának köszönhetően a mentális zavarok többé nem választhatóak el keletkezésük társadalmi kontextusától, és az igények felmérésének a társadalmi következmények felbecsülésével kell együtt járnia. Ma a pszichiátria egyik fontos feladata az, hogy pontos diagnózist állítson fel arról, mi az, ami a pszichiátria területére tartozik, és mi az, ami nem, illetve mi az, ami eléggé oda tartozik ahhoz, hogy pszichiátriai közbeavatkozást tegyen szükségessé, de nem csupán azt: a közös terheket más partnerekkel is meg kell osztani, illetve segíteni kell őket, hogy a segítségnyújtás, illetve a terápia elsőszámú szereplőivé válhassanak. A klinikai felfogás, az etika és az intézményszervezés dialektikus, olykor konfliktusos viszonya paradigmaváltást tükröz: a pszichiátria és a mentális egészség koncepciójának szembenállását, amit sokszor ellentmondásos terminológia kísér, beleértve a közintézmények dokumentumait is. A nemzetközi szakirodalomban ugyanakkor a psychiatry, illetve mental health közötti különbségtétel nem okoz semmiféle zavart.

4.1.4

Végezetül az utolsó, távolról sem mellékes aspektus a betegek és családjaik képviselőinek határozott színre lépése. Ez Franciaországban és világszerte általános tendenciát tükröz, ami nem korlátozódik a pszichiátriára, és hangsúlyosan megjelenik egyes patológiáknál (AIDS), az orvos-beteg kapcsolat gyökeres átalakulását eredményezve. E változást legjobban a betegjogi törvények szemléltetik, illetve az a tény, hogy a pszichiátriai szolgáltatások megszervezésére és az igények ellátására vonatkozó adminisztratív dokumentumokban és konkrét alkalmazásuk során mind jobban tekintetbe veszik a felhasználókat és családjukat.

4.1.5

Az aktív fellépés egyúttal a népesség, illetve valamennyi potenciális érintett színre lépését jelenti. A politika, a várospolitika és a mentális egészségügy egyre szorosabban összefonódó területek. A választott képviselők egyre határozottabban beleszólnak a pszichiátriai ellátás kérdéseibe, amely egyre kevésbé képzelhető el nélkülük.

4.1.6

Ez a tendencia rendkívül élesen veti fel a kórházi és járóbeteg-ellátás közötti aránytalanság kérdését, illetve az egész gondozási, sürgősségi ellátási és orvosi-szociális ellátási ágazat rugalmassági problémáit. Egyúttal kiemeli az intézményektől való függetlenítés gyakori kudarcait, és azt, hogy nem történt meg a pszichiátriának az általános kórházi rendszerbe való beilleszkedése. Mivel az orvosi és a szociális ellátás, illetve a különböző szakmák és képzések közötti határok átjárhatók, az új funkciókra felkészítő szakmai alapképzés és továbbképzés a jövőbeni megoldás egyik kulcsa. A fenti átalakuláson túlmenően új problémák is felmerültek, mint például a mentális betegségben szenvedő fogvatartottak, a pszichikai fogyatékossághoz vezető neurodegeneratív megbetegedésben szenvedő idős emberek és a lakosság fokozottan hátrányos helyzetű csoportjainak kérdései.

4.1.7

A második világháború vége, a koncentrációs táborok tapasztalatai az emberi jogok iránti fokozott érzékenység, a korabeli pszichiátriai gondozás módszereinek kritikus átértékelése, a pszichotróp anyagok megjelenése, az ellátási szolgáltatásokat használók mozgalmainak színre lépése, valamint a költségvetési kényszerek a fejlett országok többségében új fejlődési irányt szabtak a pszichiátriának, amelyet a nemzetközi szakirodalom – angolszász mintára – intézményektől való függetlenítésnek nevez, és amelynek lényege az, hogy a gondozás és a szolgáltatások megszervezése során háttérbe szorul a kórházi ellátás az olyan beavatkozási formák javára, amelyek igyekeznek a beteget saját természetes környezetében tartani.

4.1.8

Valahányszor az intézményektől való függetlenítés a kórházi kezelés visszaszorítását részesítette előnyben, komoly veszélyek merültek fel: a büntető tendencia, amikor a társadalom és maga a pszichiátria is arra törekedett, hogy minél több mentális beteget börtönbe juttasson és ott tartson; a kezelés megszakítása vagy befejezése után álló, lakóhely és szociális ellátás nélkül maradt, marginális, illetve bizonytalan helyzetű betegek bolyongása, akik idővel hajléktalanná (homeless) válnak; a „forgóajtó” (revolving door) szindróma, azaz egyes betegek véget nem érő vándorlása a kórházba be, onnan ki, majd ismét be. Idővel, a költségvetési megszorítások mellett a fenti jelenségek és a tömeges kereslet együttes hatása a sürgősségi és kórházi ellátás túlterheltségéhez vezetett, és végül további teljes időben működő kórházi ágyak létrehozásához vezetett, amelyek alighanem elkerülhetőek lehettek volna, és amelyeket sokszor súlyos incidensek kényszerítettek ki (agresszorként vagy áldozatként megjelenő mentális betegek). A közvélemény nyomást gyakorolt a politikai döntéshozókra, biztonsági intézkedéseket vagy éppen mentális egészségügyi terv kidolgozását követelve.

4.3.1

Az EGSZB támogatja az Európai Bizottság azon kezdeményezését, amely a mentális egészség integrált európai stratégiájának kidolgozására irányul. Az EGSZB szerint az e stratégiával kapcsolatos kutatásról, a stratégia meghatározásáról és kidolgozásáról folytatott vitának a tudásalapú társadalom koncepciójára kell támaszkodnia. Ez többek között azt jelenti, hogy az európai társadalomnak

4.3.2

Következésképpen a megnőtt igények ambiciózus programot és közös stratégia megfogalmazását követelik, bizonyos, mindenki által elfogadott általános elvek alapján. Hangsúlyozni kell, hogy egyes kevésbé széles rétegeket érintő egészségügyi problémák a figyelem középpontjában állnak. A mentális egészségügy helyzete az európai országokban ellentmondásosan és a jövőre háruló adósságként jelenik meg, ami azokban az országokban, amelyek csak hosszabb távon csatlakoznak az Unióhoz, a késedelem következtében tovább súlyosbodhat.

Bizonyos feltételeket a jelek szerint már most ki kell hangsúlyozni.

4.3.3

Előzetesen ki kell jelenteni, hogy a közös stratégia részeként közös kifejezéseket és fogalmakat kell alkotni; a francia közvélemény esetében olyan fogalmakat említhetünk meg, mint a „rossz mentális egészség” vagy a „mentális fogyatékosságban szenvedő személy”.

4.3.4

A mentális egészség jelentőségének az igényeknek megfelelő mértékű elismerése jelentős előrelépést jelent a megfelelő intézkedésekhez szükséges eszközök megteremtése felé.

4.3.5

Ugyanakkor e megállapítást ki kell egészíteni a jelenlegi konkrét helyzet felmérésével, mind az igények, mind a jelenleg adott válaszok tekintetében.

4.3.6

Ami a szükséges intézkedéseket illeti, a zöld könyvben foglalt javaslatokat csakis egyöntetű helyesléssel lehet fogadni. A mentális egészséget előmozdító fellépések a gyermekekre és kamaszokra, az aktív népességre és az idős emberekre helyezik a hangsúlyt.

4.4.1

A mentális egészségügy az egyének közérzetével foglalkozik emberi környezetükön, életvilágukon, illetve egy adott társadalmon belül. Ez többféle fellépést foglal magába:

4.4.2

Ebből a szempontból a hangsúlyt a megelőzésre, illetve annak három – elsődleges, másodlagos és harmadlagos – fajtájára kell helyezni, az érintett területhez igazodva. Fejleszteni kell a mentális egészség előmozdítását és a közvélemény tájékoztatását szolgáló olyan fellépéseket, amelyek elősegítik az egészséges szokások elsajátítását és megtartását, és az egyén kiteljesedését szolgáló környezet megteremtését. Hasonló a helyzet a megelőzéssel is, amelynek célja a mentális zavarok előfordulásainak csökkentése, a kockázati tényezők és a patogén helyzetek megelőzése révén. Néhány példa a megelőzésre:

4.4.3

A gyermekek és a kamaszok igényeire adott válaszok magától értetődő módon prioritást jelentenek. A közbelépés iránti igényt nem csak a családok fogalmazzák meg, illetve képviselik. A bejelentés gyakran oktatási, igazságszolgáltatási, szociális intézmények, a rendőrség, illetve a közösségek részéről érkezik, és egyre szélsőségesebb helyzeteket és egyre fiatalabb gyermekeket érint, akik halmozottan hátrányos helyzetű családokban élnek. A családok és a gyermekek mindenki másnál jobban ki vannak téve a társadalmi átalakulásoknak.

4.4.4

A koherens és összehangolt szervezés révén egységes és strukturált szolgáltatási csomagot kell kínálni, amely három alapmodul, illetve -program köré épül:

4.4.5

Minden egyes modulnak a konzultáció helyszínén nyújtandó járóbeteg-ellátáson túl intézményi jellegű, a korosztályokhoz igazított képletek szerint nyújtott intenzívebb gondozást, illetve a kritikus fázisokra szabott vagy hosszú távon nyújtandó gondozást is kellene nyújtania. A modulok reakcióképességét és mobilitását biztosító általános pszichiátriai struktúra részt venne a korai diagnózisban, a válságok megelőzésében és a családok és partnerek részére a helyszíni segítségnyújtásban.

4.4.6

Ezekhez az alapmodulokhoz a veszélyeztetett népességre, illetve helyzetekre kidolgozott egyedi programok járulnának, amelyek az elsődleges és másodlagos megelőzés munkáját támasztanák alá: céljuk a bizonyos kisgyermekkorban kifejlődő patológiák, a szülői működés korán megmutatkozó zavarai, az elszigetelt fiatal anyák, a halmozottan hátrányos helyzetű családok, a kamaszkori függőségi problémák stb. következtében kialakuló súlyos zavarok korai kiszűrése volna. Még fokozottabb figyelmet kell fordítani azokra a szociális, oktatási és igazságszolgáltatási struktúrákra (megelőző szolgálatok, börtönök), amelyek olyan mentális zavarokkal küzdő egyénekkel foglalkoznak, akik súlyos szociális helyzetben vannak, vagy akik a helyzetek szélsőséges és halmozódó jellege miatt ilyen helyzetbe kerülhetnek.

4.5.1

A munkaviszonyok, illetve a munka nélküli helyzet (munkanélküliség) körülményeinek javítását kampány tárgyává kell tenni, a mentális egészségre tett befolyásuk miatt. A mentális egészséggel összefüggésben a munkával kapcsolatban a fő témák a munkának tulajdonított érték, a munka személyes tétje, a munkanélküliség hatása és a fogyatékosság.

4.5.2

A társadalmi kirekesztés elleni küzdelem terén adott válaszok éppolyan fontosak a mentális egészség szempontjából is.

4.5.3

Végezetül a népesség öregedése kapcsán is megfelelő válaszokat kell találni. Az idős személyek 20 %-a él abban a helyzetben, amit a WHO „sikeres öregségnek” nevez, ami azt jelenti, hogy 80 %-uk szenved (betegségek, autonómia elvesztése). A kor előrehaladtával a mentális betegségek nem tűnnek el: a helyzet éppen az ellenkező. A 60 éves korban még nem jelentkező elmezavarok (1 %) 85 éves kor után gyakorivá válnak (30 %). Az esetek 70 %-ában ezek a személyek viselkedési zavarokat mutatnak.

4.6.1

A mentális egészség problematikája a menedékért folyamodók esetében a befogadási procedúra pillanatában szorosabb felügyelettel párosul, amennyiben felmérik életük helyszínét és körülményeit, illetve az egyén élettörténetének és pszichikai állapotának dimenzióit is. Az elszenvedett traumák súlyosságuk, szándékos jellegük és kollektív méreteik miatt szervezett erőszakról tanúskodnak. E népesség körében a poszttraumatikus zavarokat gyakran többszörös gyász és a rendkívül fájdalmasan megélt száműzetés súlyosbítja.

4.7.1

Ugyanez a mentális egészséghez kötődő probléma a börtönökben is nagy számban jelentkezik, ahol csak minimális gondozási struktúra épült ki.

4.7.2

Támogatni kell a depresszió, az öngyilkosságok és a függő magatartás megelőzését szolgáló programok kidolgozását.

4.7.3

Ami az intézményektől való függetlenítés keretében javasolt modellváltást illeti, megállapítható, hogy a nyolcvanas évek vége óta tartó folyamatot jelenleg a kórházi ápolás visszaszorítására irányuló tendencia és az intézményektől való függetlenedés illúziójának hanyatlása jellemzi, amelyek helyébe a kombinált gondozás szükségessége lépett, amely egyesíti a szilárd közösségi intézménystruktúrát és a teljes időben történő kórházi kezelést. A kórházi kezelés túlsúlya nem teszi lehetővé a megfelelő források odaítélését, és a közösségen belül a betegek és a családok igényeinek megfelelően kiterjedt és széles körű szolgáltatási skála kialakítását. Ugyanakkor viszont a helyszínen nyújtott szolgáltatások hangsúlyos szerepe nem garantálható, ha ezt nem támogatja állandó jelleggel egy késedelem nélkül elérhető kórházi struktúra, ahova a súlyos, más kezelési formával nem enyhíthető zavarokban szenvedő betegek rövid időre beutalhatók. Végezetül a kórházi kezelés korlátozása nem megvalósítható, ha a járóbeteg-kezelési struktúra nem rendelkezik olyan szolgáltatásokkal, amelyek biztosítják az elkerülhető kórházi kezelések megelőzését; a hosszú kórházi kezelést követően, megfelelő előkészítés után kikerülő betegek fogadását és segítését; a kórházi kezelésben nem részesülő betegek segítését annak érdekében, hogy elfogadható és az igényeiket tiszteletben tartó körülmények között a közösségen belül maradhassanak; és az ezt igénylő betegek szállítását a járóbeteg-, illetve kórházi kezelés helyszíne között.

4.7.4

A döntést, hogy egy mentális beteget kórházban vagy ambulánsan kezelnek-e, erősen befolyásolja a szakemberek kultúrája és képzési háttere, a beteg elszigeteltségi foka, olyan általános szociokulturális tényezők, mint a társadalmi tolerancia, illetve az érintett területen tapasztalható életszínvonal tényezője, amely növelheti a hasonló szolgáltatáshoz folyamodók számát és a rendelkezésre álló alternatívákat. Éppen ezért a helyi körülmények figyelembevétele nélkül lehetetlen kategorikusan előre megmondani az akut fázisban lévő betegek teljes kórházi ágyak iránti igényére vonatkozó mutatókat.

4.7.5

A kezelésre vonatkozóan a legfontosabb tényező nem egyszerűen maga a hely, ahol a kezelést nyújtják, hanem a kezelés természete, vagyis az, hogy milyen szolgáltatások nyújtását foglalja magában, milyen igények alapján és milyen elismert hatékonysággal.

4.7.6

A kórházi kezelés általánosan elismert előnyei közé tartozik a jól képzett személyzet rendelkezésre állása, a beteg befogadó és megfelelően adaptált környezetben történő fogadása, és a gyógyító munkához kellően biztonságos körülmények. Ezek az előnyök csökkenhetnek vagy elenyészhetnek, ha a kórházi ágyak hiánya miatt a kórházban a nem együttműködő, súlyos zavarokkal küzdő betegek koncentrációja túlzott, elviselhetetlen vagy veszélyes mértékben zavarja a személyzet munkáját.

4.7.7

Számos nemzetközi és francia tanulmány bizonyítja, hogy a kórházi kezelésre jelentkező vagy beutalt, akut zavarokkal küzdő betegeknek akár 40 %-át lehetne alternatív gyógykezelési eljárásokkal kezelni, feltéve, hogy beleegyezésük adott, vagy a hozzátartozók és a szociális támogató hálózat (sürgősségi ellátások, illetve kríziskezelés) segítségével – tárgyalások révén – megszerezhető. A struktúra növekvő hatékonyságának köszönhetően a kórházba egyre inkább csak a „legelkerülhetetlenebb” esetek jutnak és koncentrálódnak: a sürgős kettős – pszichiátriai és szomatikus – diagnózist igénylő, illetve különösen súlyos, vegyes akut patológiákat mutató betegek, az ismert pszichiátriai patológiákban szenvedő súlyos visszaesők, a kezelhetetlen erőszakos és önveszélyes magatartásformákat mutatók stb., akiket gyakran kényszer alkalmazásával kell a kórházba szállítani. Mint látni fogjuk, mindez bizonyos szervezési és munkaerő-politikai következményeket von magával.

4.7.8

A fentiekre való tekintettel ugyanezek a tanulmányok azt javasolják, hogy az akut fázisban lévő betegek számára fenntartott kórházi ágyak aránya ne legyen alacsonyabb az 1000 felnőtt lakosra eső 0,5 kórházi ágy jelentette küszöbnél, amely adat akkor releváns, ha a kórházi szolgáltatások kihasználtsági aránya tekintetében a célkitűzés (az általunk javasoltaknak megfelelően) 80–85 %. Természetesen ez a küszöb feltételezi, hogy a különböző alternatív szolgáltatások megfelelően felszereltek és hatékonyak, és nem foglalja magában a törvényszéki orvostani, illetve őrzött pszichiátriai intézményekben a súlyos betegek számára szükséges helyeket, illetve a kamaszok, illetve idős személyek kórházi ágyait. Amennyiben a kórházakat helyettesítő ambuláns kezelés feltételei nem állnak fenn, a fenti küszöböt megközelítő arány rendkívül költséges további pszichiátriai és kórházi ágyak létrehozását teheti szükségessé.

4.8.1

Miközben az ágyszámokra megállapított küszöb országonként változhat, határozottabb kijelentéseket tehetünk az elhelyezés minimális színvonalára vonatkozó előírásokról. Az elhelyezés minden esetben meg kell, hogy feleljen a célnak, és bár elképzelhető régi épületekben is, törekedni kell arra, hogy a bentlakók számára a mai értékrendnek megfelelő méltóságot és tiszteletet közvetítsen. A felépülés szempontjából alapvető fontosságú a megfelelő környezet. Fel kell mérni a környezetben rejlő kockázatokat, és a bentlakók sajátos igényeinek megfelelően kell őket kezelni.

4.8.2

A bentlakók a terápiák széles skálájához kell, hogy hozzáférjenek, amelyek hozzájárulnak gondozásukhoz és kezelésükhöz, és kiegészítik azokat. Megfelelő képzettsége, jártassága és humánus magatartása révén a mentális egészségügyi személyzet egészének hozzá kell járulnia ehhez a környezethez.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/48

1.1

A „flexicurity”, azaz a rugalmassággal ötvözött szociális biztonság dán változata, úgy tűnik, példaként szolgál arra, hogyan érhető el társadalmilag kiegyensúlyozott módon gazdasági növekedés, magas foglalkoztatottság és megfelelően működő állami pénzügy. Ez a fejlődés összhangban van a lisszaboni folyamattal, amelynek a növekedést, a foglalkoztatás magas szintjét és a szociális államot is fenntartható módon biztosítania kell.

1.2

A rugalmas biztonság dán rendszerének középpontjában a rugalmas munkaerőpiac áll, amely az aktív munkaerő-piaci és szakképzési politikának köszönhető és amelyet a szociális biztonsághoz hozzájáruló elemek kísérnek – ez a konstelláció láthatóan előnyös Dánia versenyképessége szempontjából. A dán társadalom más jellemzőivel együtt a rugalmas biztonság rendszere erős és rugalmas dán munkaerőpiacot hozott létre, így Dánia szembe tud nézni a jövő kihívásaival. A magas foglalkoztatottsági arány, a magas munkanélküli járadék és az optimista légkör eredményeképpen mind a munkaadók, mind a munkavállalók elfogadják a rendszerrel együtt járó kiszámíthatatlanságot és hátrányokat is, mivel cserébe minden csoport megtalálja a rendszer előnyeit is.

1.3

A rugalmas biztonság dán rendszere megértésének kulcsa az, hogy a rugalmasság és a biztonság nem szükségszerűen ellentétes egymással. A munkáltatói oldalnak mindenképpen érdeke a stabil, biztos munkaviszonyok és a motivált munkavállalók, hasonlóképpen pedig azt is feltételezhetjük, hogy a munkavállalói oldal a rugalmas munkaidőben, a rugalmas munkaszervezésben és a rugalmas fizetési rendszerben érdekelt.

1.4

A globalizációt és a gazdasági tevékenységek áthelyezését tekintve a rugalmas biztonság modellje „a foglalkoztatás biztonsága a munkahely biztonsága helyett” fémjelezte paradigmaváltás nyomán, illetve a korlátolt kockázatú változtatásra való készség teremtette egyéni esélyek által a lakosságnak magas fokú gazdasági és szociális biztonságot nyújt. A munkahely elveszítésének kockázata persze még nem szűnik meg ettől, a szociális biztonsági háló azonban rövid távon biztosítani tudja a jövedelem alapját. Hosszú távon az aktív munkaerő-piaci politika és a magas foglalkoztatottsági arány együttese növeli az új munkahely találásának valószínűségét.

1.5

A rugalmas biztonság dán rendszerében az egyes munkavállalók esetében alacsony a munkahely biztonságának szintje, ezért egy szakmai pályafutás során többször kerülhet sor a munkahely elvesztésére. Egyrészt az állami források, tehát az adóterhek által biztosított magas munkanélküli járadékból, másrészt a foglalkoztatás biztonságából adódóan azonban a rendszerre jellemző biztonság a védelem és az elégedettség általános érzetét nyújtja a dánoknak – vö. 2. melléklet.

1.6

A rugalmas biztonság dán rendszerét európai összefüggésben vizsgálva világossá válik, hogy az eltérő kulturális, szerkezeti és gazdasági viszonyok miatt „egy az egyben” nem alkalmazható más országokban. Azon országok és régiók számára azonban, amelyek elértek egy bizonyos szociális szintet, politikai stratégiaként átvehető néhány általános elem, mégpedig főként ott, ahol a társadalmi tőke – az egyének, illetve szervezetek közötti bizalom, normák és hálózatok együttese – Dániához hasonlóan a kormány és a szociális partnerek közötti hagyományos együttműködés, valamint a polgárok oldaláról a változtatásra való készség formájában jelenik meg. A földrajzi rugalmasság azonban igen komolynak tekintendő gondokat is jelenthet a családok, partnerkapcsolatok, valamint a gyermekek iskolai és képzési előmenetele szempontjából, főként a nagy kiterjedésű országokban, illetve a szövetségi felépítésű államokban.

1.7

A rugalmas biztonság dán rendszere mögött az az általános elképzelés áll, hogy a rugalmasság és a biztonság kombinációja a munkavállalók számára mind a szociális biztonságot, mind a versenyképességet biztosítani tudja. A dán rendszer egyesíti a viszonylag magas munkanélküli járadékot (beleértve az egyéb szociális jellegű kifizetéseket is) a rugalmassággal a felmondásra vonatkozó liberális védelmi szabályok, így például a rövid felmondási idő révén. A szociális biztonság és a nagyfokú mobilitás mellett hangsúlyt fektet az aktív munkaerő-piaci politikára, amely biztosítja a munkanélküliek tényleges rendelkezésre állását a munkaerőpiacon, és arra ösztönzi őket, hogy egy tevékenység folytatásához képesítést szerezzenek. Ezáltal a dán munkaerő-piaci politikára a „támogatni és követelni” elv jellemző, utóbbi például a kényszeraktiválás formájában, amely egyébként főleg magas minőségű képesítési ajánlatokból áll. Az aktív munkaerő-piaci politika szükséges eszköz akkor, ha egy munkaerőpiacnak magas szintű bérpótlás és munkanélküli járadék mellett kell hatékonynak és működőképesnek lennie.

1.8

A rugalmas biztonság dán rendszerét természetesen nem lehet a szociális állam keretfeltételeitől és egy magas fejlettségű szervezési rendszertől függetlenül szemlélni. A dán munkaerőpiac működésmódját számos egyéb társadalmi tényező határozza meg, például a szociális partnerek központi szerepe a politikai döntések és a munkaerő-piaci és képzési politika megvalósítása során, az átfogó, állami finanszírozású szociális háló, a lakosság képzettségi szintje és az utóbbi évtizedben megvalósított makrogazdasági intézkedéscsomag („policy-mix”).

1.9

A dán rendszer kialakításában a szociális partnerek központi szerepet tudtak vállalni; bevonták őket mind a döntési folyamatokba, mind a szakképzés-politika, valamint a munkaerő-piaci strukturális reformok végrehajtásába. Számos terület fejlődését a szociális partnerek közötti megállapodások határozzák meg, például a munkaerőpiacon alapuló magánnyugdíjak bevezetése esetében. A szociális partnerek szerepe egyrészt a történelmi fejlődésre vezethető vissza, másrészt magas szervezettségi fokukra. A szociális partnerek befolyásának köszönhetően kreatív megoldások születhettek, amelyek széleskörű elfogadásra találtak. A szociális partnerek és más, a civil társadalomból származó résztvevők komoly beleszólása azonban azt is megköveteli, hogy ők is készek legyenek a változtatásra és az együttműködésre, és a dolgok más szemszögből történő, újszerű látásmódjára nyitottak legyenek, továbbá követni tudják az általános szemléletmódot. Így a szociális partnerek nagyobb részvétele és beleszólása a verseny- és alkalmazkodóképesség terén kifejtett fáradozások esetében társadalmilag hasznosnak bizonyulhat. Rendkívül fontos az is, hogy más civil szervezetek is – például a társadalmi szervezetek, egyesületi továbbképző szervezetek stb. – közreműködésükkel segítsék és kritikus szemmel kövessék az ilyen folyamatokat.

1.10

A magas munkanélküli járadék a lakosság magas képzettségi szintjét követeli meg, mert egyébként túl nagy lenne az a csoport, amely nem tud a bérpótló ellátások fölé emelkedő munkajövedelmet elérni. A magas képzettségi szint és az alkalmazkodóképesség nem utolsósorban a csekély formális szakképzettséggel rendelkező munkavállalók esetében kulcsa a dán rendszer sikerének.

1.11

A 90-es évek második felében Dániában megvalósított, mélyreható strukturális reformok során szigorították a munkaerőpiacot és expanzív gazdaságpolitikát valósítottak meg, ami a gazdasági növekedés élénküléséhez és a foglalkoztatási helyzet javulásához vezetett. A magas munkanélküli járadék révén biztosított jövedelembiztonság mellett Dániában arra is törekednek, hogy a polgároknak foglalkoztatási biztonságot nyújtsanak. Bár nem lehet abból kiindulni, hogy mindenkinek garantálják a munkahelyet, de jó az új elhelyezkedés esélye, amihez az állami szektor is segítséget ad. Ezenkívül könnyebben megvalósíthatók a strukturális reformok és a lakosságnál is jobb fogadtatásra találnak, ha végrehajtásuk az optimizmus és a munkahelyteremtő növekedés légkörében történik. A rugalmas biztonság dán rendszere ezért sokrétű, növekedés- és foglalkoztatásbarát makroökonómiai eszköztárra támaszkodik.

1.12

A rugalmas biztonság dán rendszere állandó megfontolások és módosítások tárgya. A rendszernek vannak előnyei és hátrányai – még ha kétségkívül szoros összefüggés van is a rugalmasság, a biztonság és az aktív munkaerő-piaci politika között, rendszeres viták folynak arról, hogyan biztosítható mindezek helyes arányú keveréke.

1.12.1

A rugalmas biztonság rendszerének előfeltételei a magas adóbevételek, valamint más tényezők, amelyek jelentőséggel bírnak a munkaerőpiac működésmódjának szempontjából. A munkaerő-piaci politikára fordított állami kiadások 2003-ben a GDP 4,4 %-át tették ki, ami európai összehasonlításban csúcsteljesítmény (1). A lakosság egyrészt elfogadja a GDP 49 %-át kitevő magas adóterhet, másrészt az adók mégis minduntalan vitákhoz vezetnek, és elképzelhető, hogy a munkára kivetett adót a jövőben csökkenteni fogják. A magas adóteher ugyanakkor részben a magas foglalkoztatottsággal magyarázható, amely önmagában kedvezően járul hozzá az állami pénzügyekhez. A foglalkoztatási helyzet javulásával tovább emelhetők az adóbevételek.

1.13

„A rugalmas biztonság dán rendszerének” jelentősége az EU számára abban áll, hogy a szóban forgó megközelítés egy kiegyensúlyozott és az érintettek között gondosan egyeztetett, az európai társadalmi modell alapértékeit teljes mértékben tiszteletben tartó szociális-gazdasági paradigmaváltással ösztönzi a proaktív alkalmazkodási készséget az új realitásokhoz.

2.1

Dániára a stabil növekedés és a rendezett államháztartás jellemző. 2000 és 2005 között az átlagos növekedés 1,7 %, az átlagos foglalkoztatottsági arány 77,5 %, a költségvetési többlet pedig a GDP 1,4 %-a volt. Az állam összadóssága 2004-ben a GDP 42,7 %-a volt, a többlet pedig a GDP 2,8 %-a. Az államháztartás többlete elsősorban a kiváló foglalkoztatottsági helyzetre vezethető vissza, amelynek eredményeképpen a magas jövedelemadók révén hatalmas adóbevétel folyik be az államhoz.

2.2

A dán munkaerőpiacon nagyon nagy a fluktuáció, évente az összes munkahely több mint 10 %-a megszűnik és körülbelül ugyanennyi új jön létre. A foglalkoztatottaknak mintegy 30 %-a évente vált munkahelyet, és az EU-ban – Nagy-Britannia után – Dániában a második legrövidebb a munkaviszonyok átlagos időtartama. Mindezt az érvényes rendelkezések, valamint a sok kis- és középvállalat által jellemezett dán vállalati struktúra fényében kell szemlélni.

2.3

A makrogazdasági ösztönző tényezőkből álló intézkedéscsomag („policy-mix”) hatását és a Dániában többek között a munkaerőpiacon végrehajtott strukturális reformokat a munkanélküliség és a bérköltség-növekedés közötti összefüggést ábrázoló Phillips-görbe is megjeleníti. A Dániára vonatkozó diagram az 1. mellékletben látható. Erről leolvasható, hogy 1993 óta sikerült a munkanélküliséget nagyobb bérinfláció nélkül csökkenteni, mivel a Phillips-görbe ebben az időszakban összességében vízszintes. A munkaerőpiacon és az oktatás terén hozott intézkedések az alkalmazkodási problémák és korlátok ellen hatnak, amelyek egyébként bér-, illetve árnövekedésben nyilvánulnak meg.

2.4

Az egyes országok befektetők általi kedveltségét vizsgáló tanulmányokban Dánia gyakran vezető helyen áll. A 2005. márciusában végzett „Economic Intelligens Units” vizsgálat szerint Dánia az első helyen állt. A 2. melléklet több paraméterre vonatkoztatva mutatja be Dánia helyzetét a többi tagállamhoz képest.

3.1

A „flexicurity”, azaz a rugalmas biztonság fogalma már néhány éve ismert, bár a kifejezés jelentése nem egyértelmű, országonként különbözően értelmezik.

3.2

A munkaerőpiacon úgy tekintik az ezzel összefüggő intézkedéseket, mint a rugalmas alkalmazási szabályok (amelyek nagy számszerű rugalmassághoz vezetnek), nagyvonalú támogatási rendszer (amely szociális biztonságot kínál) valamint komoly aktiválási és oktatási intézkedések (amelyek a munkanélkülieket álláskeresésre is motiválják, ugyanakkor képesítenek a szabad munkaerőpiacra történő visszatérésre is) „arany háromszögét”.

3.2.1

A rugalmas biztonság dán rendszere hozzájárul a korrekt, vagyis értékes munkahelyek teremtéséhez. A magas munkanélküli járadék következménye a magas minimális bér, amely gondoskodik arról, hogy a munkavállaló Dániában megélhessen a munkabéréből. A munkaviszonyban álló szegények rétege („working poor”) ezért ritka, kevéssé meghatározó jelenség az elsődleges munkaerőpiacon – még a bevándorló háttérrel rendelkező dánok esetében is.

3.3

Az alábbi ábra az „arany háromszöget” mutatja be. A transzferjövedelmek és az aktív munkaerő-piaci politika dán rendszerének rövid bemutatását a 3. melléklet tartalmazza.

A rugalmas biztonság dán rendszerének fő pontjai:

3.4

A dán munkaerőpiac rugalmassága több dimenzióval rendelkezik és nem csak a laza felmondási védelemnek köszönhető, hanem a rugalmas munkaidő is elősegíti, amelynek esetében a kollektív szerződésnek megfelelően egy éves időtartamon belül változhat a munkaidő és rövidebb időszakokon belül munkamegosztás valósítható meg. A bérek vállalati szintű végleges meghatározása általában kollektív szerződések keretében történik, ami szintén bizonyos bérrugalmasságot biztosít. A rugalmasság visszavezethető a munkavállalók széleskörű kompetenciájára is, az önálló munkavégzésre, arra, hogy nyitottak a változásokra és tudatosan vállalnak felelősséget, így gyorsan tudnak reagálni a termelés átalakítására vagy egy új munkára.

3.5

A dán munkaerőpiacon tapasztalható biztonság nem kizárólag a viszonylag magas munkanélküli járadékra vezethető vissza, hanem a magas foglalkoztatottsági arányra és a munkaerő-piaci fluktuációra is, amelyek egyfajta munkahelybiztonságról gondoskodnak. Ezt a munkahelybiztonságot a szak- és továbbképzési intézkedések széles spektruma révén támogatják, amelyeket az állam és a szociális partnerek együttműködve biztosítanak és irányítanak. Ezenkívül a dán társadalom a család és munkahely összeegyeztethetősége tekintetében is bizonyos biztonságot nyújt, például az anyasági szabadság, a gyermekgondozási lehetőségek kedvező szabályozása stb. formájában.

3.6

A rugalmas biztonság rendszere megértésének kulcsa az, hogy a rugalmasság és a biztonság nem jelentenek szükségszerűen ellentéteket. A munkáltatói oldalnak az az igénye, hogy a munkaerőpiacon nagyobb fokú rugalmasság érvényesüljön, valamint a munkavállalói oldal munkahelyi biztonságra, valamint munkanélküliség és betegség esetén megvalósuló magas szintű gazdasági kiegészítő ellátásra vonatkozó igénye hagyományosan összeegyeztethetetlen volt.

3.7

A rugalmas biztonság elve szakít ezzel a vélt ellentéttel. A munkáltatói oldal érdeke mindenképpen a stabil és biztos munkaviszony kialakítása és motivált munkatársak jelenléte, valamint fordítva is feltételezhető, hogy a munkavállalói oldal is érdekelt a rugalmas munkaidőben, a rugalmas munkaszervezésben és a rugalmas jutalmazási rendszerben. Az ilyen új munkaerőpiacok tehát a rugalmasság és a biztonság újfajta együttesét eredményezik.

3.8

A rugalmas biztonság dán rendszere az általános közszolgáltatásoknak és a jövedelemkiegyenlítésnek köszönhetően kombinálja a munkaerőpiacon a szabad piacgazdaság dinamikáját egy skandináv jóléti állam szociális biztonságával és szociális egyensúlyával. Magasabb szemszögből tekintve ez annak a politikai célkitűzésnek az egyik eredménye, amelynek célja az, hogy az embereknek esélyt teremtsenek a szakmai életbe történő belépésre, valamint az államháztartás eszközeinek és különféle intézkedéseknek a felhasználása révén az erőforrások újraelosztását érjék el. Ez a jövedelmek erőteljes kiegyenlítésén keresztül társadalmi kohézióhoz vezet és gátat vet a komoly társadalmi feszültségeknek, ami megadja a munkavállalóknak az új utak kereséséhez és a rugalmassághoz szükséges biztonságot.

4.1

A szociális partnereknek hagyományosan központi beleszólási joguk van a munkaerő-piaci és oktatási politika kialakításának és igazgatásának mechanizmusába. A szociális partnerek befolyása hozzájárult ahhoz, hogy kreatív és kiegyensúlyozott megoldásokat találjanak a piaci és innovációs problémákra, ami aztán hozzájárult ahhoz, hogy Dánia jól felkészüljön a globalizáció által meghatározott változtatási és fejlesztési követelményekre. Ennek során az is segítséget jelent, hogy a partnerek felmérik az esetlegesen fellépő cselekvési igényt és gondoskodhatnak a kiigazításokról. A résztvevők között zajló megbeszélések révén idővel társadalmi tőke is kialakult, amely jobb bizalmi viszonyban, nagyobb felelősségtudatban és közös látásmódban nyilvánul meg.

4.2

A jelenlegi helyzet több mint 100 évvel ezelőtti történelmi okokra vezethető vissza. A munkaerőpiac szabályozásának sajátos dán modellje 1899-re nyúlik vissza, amikor a röviddel azelőtt országos szervezetként megalapított dán szakszervezeti szövetség (LO – Landsorganisationen) és dán munkáltatói szövetség (DA – Dansk Arbejdsgiverforening) között létrejött az úgynevezett „szeptemberi kompromisszum”, világszerte az első átfogó kollektív szerződés. Azóta ez jelenti a megállapodások és a szociális partnerek közötti együttműködés keretét.

4.2.1

Miközben a munkáltatói oldal elismerte tárgyalásra jogosult félként a dán szakszervezeti szövetséget, a szakszervezeti szövetség elfogadta a munkáltató alkalmazási és elbocsátási jogát és ezzel elismerte az irányítási jogot. Ez az alaprendelkezés vezetett a felmondások Dániában jellemző liberális megközelítéséhez. A szeptemberi kompromisszum egyik fontos eleme volt a kollektív szerződés időtartama alatti békekötelezettség is. Egészen 2003-ig a voluntarista munkaerő-piaci szabályozás és az önálló konfliktuskezelés volt a „non plus ultra” a szociális partnerek számára. Csak amikor az EU nem akarta elismerni az irányelvek szociális partnerek általi önálló végrehajtását, akkor kezdődött meg Dániában a kiegészítő jogi előírások kialakítása. A 4. melléklet további információkat tartalmaz a szociális partnerek szerepének történelmi alakulásáról és a dán modell megszilárdításáról.

4.3

A több évig tartó magas inflációs ráta és a reálbérek rendkívüli ingadozása után a szociális partnerek 1987–88-ban arra a belátásra jutottak, hogy a megállapodások során fölérendelt nemzetgazdasági szempontoknak is figyelmet kell kapniuk. Természetesen a munkáltatók, munkavállalók és a kormány hozzáállása Dániában különbözik, ugyanakkor a „szociális tőke” részét képezi egy alapvető párbeszéd- és konszenzuskultúra. Az összes társadalmi szinten érvényesülő sík hierarchia hozzájárul a konszenzuskeresési törekvés fenntartásához.

4.4

Politikai szempontból Dániában a 60-as évek óta felépítették a foglalkoztatottak és munkanélküliek szakmai képzésének és továbbképzésének átfogó állami rendszerét. Ez a teljes munkaerő alkalmazkodási készsége szempontjából hasznosnak bizonyult. A szociális partnerek a 20. században mindig kulcspozícióban voltak és vannak jelenleg is az állami döntési és végrehajtási struktúrákban. Ezzel összefüggő szerepük a legtöbb európai országgal ellentétben 1993–94 óta még tovább nőtt.

4.5

A munkaerő-piaci politika terén tartalmi átalakulás zajlott le: a korábbi szabályorientáltsághoz képest most már az igényekhez igazodik és egyéni megoldási stratégiákat alkalmaz. A szociális partnerek az önkormányzatokkal együtt 14 regionális munkaerő-piaci tanács révén központi szereplők lettek, amelyeknek jogosultságokat és költségvetési eszközöket egyaránt rendelkezésre bocsátottak, hogy a hangsúlyt a munkanélküliség leküzdését célzó intézkedésekre és a regionális munkaerő-piaci politikára helyezhessék.

4.6

Az évek folyamán a szociális partnerek átfogó kollektív szociális tudatosságot fejlesztettek ki társadalmi felelősségüket illetően, az állam pedig megtanulta, hogyan használja fel erőforrásaikat és befolyásukat. A szociális partnerek egyedülálló információkkal és ismeretekkel rendelkeznek a munkaerőpiacról, ezért gyorsan képesek megbízható jelentést adni a szükségletekről. Bevonásuk tehát költségsemleges módon egészíti ki az állam erőforrásait. Viták és döntési folyamatok révén kreatív megoldásokat találnak a közös problémákra, szervezeteik pedig döntő jelentőségűek a politikák meghatározása, megvalósítása és – nem utolsósorban – elfogadottsága szempontjából.

5.1

Ahhoz, hogy megértsük a rugalmas biztonság dán rendszerének minden vetületét, figyelembe kell vennünk a rendszer alapjául szolgáló társadalmi kontextust is. Mind a gazdaságpolitika, mind a közszféra egyéb befolyásai hatnak a munkaerőpiac működőképességére; ezek az elemek együtt alkotják a „dán modellt”. Ezt az összhatást szemlélteti a 7. melléklet.

5.2

A 80-as évek második felében és a 90-es évek elején a dán gazdaság válságot élt át. Ebben az időszakban a gazdaság átlagosan mindössze 0,8 %-kal növekedett évente, míg a munkanélküliség az 1987-es 5,0 %-ról 1993-ra 9,6 %-ra nőtt. A válság többek között a merev gazdaságpolitika következménye volt, amelyet a megelőző évek nagy államháztartási hiánya miatt vezettek be.

5.3

1993-tól megerősödött az aktív munkaerő-piaci politika, miközben ugyanakkor a gazdaság az alacsony kamatok és az expanzív gazdaságpolitika révén hátszelet is kapott. A növekedési időszak kezdetén, a kilencvenes évek közepén Dániában olyan nagy lett az államháztartás deficitje, hogy ha akkor már létezett volna a gazdasági és növekedési paktum, annak szabályai sérültek volna. Ezenkívül módosították többek között az ingatlanfinanszírozásra vonatkozó rendelkezéseket (hosszabb hitelfutamidők és átütemezési lehetőségek), így több pénz állt az emberek rendelkezésére. Az erőteljes növekedés, a csökkenő munkanélküliség és a kibontakozó optimizmus közepette a lakosság könnyebben elfogadta a munkaerő-piaci szabályok szigorítását.

5.4

További állami eszközöket fordítottak többek között a gyermekgondozás iránti igény jobb kielégítését célzó intézkedésekre, így a kisgyermekes anyák ténylegesen a munkaerőpiac rendelkezésére álltak.

5.5

A munkaerő-piaci politikára történő erősebb koncentráció megerősített intézkedéseket jelentett a képzés, szak- és továbbképzés terén, amelynek keretében az állam komoly támogatást adott, hogy mind a foglalkoztatottak, mind a munkanélküliek részt tudjanak venni a szak-, illetve továbbképzésben. A támogatások a szakképzés finanszírozása és a bérkiesés részleges fedezése révén valósultak meg. Ezzel egy időben minden szinten növelték a fiatalok által igénybe vehető képzési helyek számát.

5.6

Általánosságban utalni kell arra, hogy a magas szintű munkanélküli járadék és ezzel magas minimális bér által jellemzett dán rendszerhez jól képzett és termelékeny munkaerőre van szükség. A széles alulképzett réteg jelenléte, amely nem tudja elérni azt a bérszínvonalat, amely magas munkanélküli járadékra jogosít fel, túl magas munkanélküliséghez vezetne.

5.7

A kilencvenes évek közepétől sikeresen alkalmazott gazdasági stratégia beruházási stratégia volt, amely az oktatás és a közszolgáltatások terén megvalósított offenzív reformokkal és beruházásokkal dinamikus növekedést teremtett. A jövőbe vetett bizalom és a jövedelem magas szintű biztonsága ösztönzi a fogyasztást és magas belső keresletet biztosít.

5.8

A jelenlegi gazdasági stratégia válaszként tekinthető az 1987-ben kezdődő dániai gazdasági válságra, amely alatt a kormány takarékoskodással és szigorításokkal leépítette az államháztartás és a fizetési mérleg magas hiányát. A takarékoskodás stratégiája megoldotta ugyan a mérleg problémáit, azonban alacsony növekedést és növekvő munkanélküliséget eredményezett. A jelenlegi stratégia nyilvánvalóan biztosítja a növekedést és a foglalkoztatást anélkül, hogy ez az államháztartás és a fizetési mérleg egyenlegének rovására menne. Ez a kombináció Dániában legutóbb a 70-es évekbeli olajválság előtt volt megfigyelhető.

6.1

Még ha a rugalmas biztonság dán rendszere az utóbbi években pozitív eredményekhez vezetett is, természetesen vannak kihívások, amelyekkel foglalkozni kell.

6.2

A globalizáció és a technológiai fejlődés a dán munkaerőpiacot egyfajta általános nyomás alá helyezi. Mindez az alacsonyabb bérszínvonallal rendelkező országokból érkező konkurencia és a termelés automatizálása révén különösen a képzetlen munkaerőt érinti.

6.2.1

Dánia egy ideig ellensúlyozni tudta a munkaerőpiacon jelentkező nyomást a képzetlen munkaerő számának csökkentésével, mivel a munkaerőpiacról kivonuló idősebb munkavállalók között nagyobb a képzetlenek aránya, mint a munkaerőpiacon megjelenő fiatalabb munkavállalók esetében. Pillanatnyilag azonban sok fiatal nem szerez szakmai képesítést, amely hosszabb távon alááshatja a rugalmas biztonság dán rendszerét. Ha nem gondoskodunk arról, hogy a képzett munkaerő kínálata valamelyest fedje a keresletet, akkor könnyen megeshet, hogy túl sok közpénzt kell fordítani a munkanélküliek támogatására és az egyéb transzferjövedelmekre.

6.2.2

Dániában telephely-áthelyezés figyelhető meg, vagyis a cégek bezárják üzemeiket, és termelésüket részben vagy teljesen alacsony bérszínvonallal rendelkező országokba helyezik át. Nagy kihívásnak bizonyul ez a peremterületeken, amelyeket különösen sújt az üzemek bezárása. A dán munkaerőpiac, amelynek szerkezetét a kis és középméretű cégek jellemzik, mindazonáltal dinamikusnak tekinthető. Politikai szinten és a szociális partnerekkel történő együttműködésben a munkahelyek megőrzése helyett megkísérelnek új, versenyképes munkahelyeket teremteni.

6.3

A munkaerőpiacon megfigyelhető nagy fluktuáció ahhoz vezet, hogy a munkáltatók kevésbé hajlanak arra, hogy továbbképzéseket finanszírozzanak, mivel nem tudják, meddig marad náluk a munkaerő. Ez a probléma főként a szakképzetlen munkavállalókat érinti, mivel a munkaadók többet fektetnek be a keresett szakemberekbe, a képzetlen munkavállalók pedig gyakran nem motiváltak a képzési intézkedésekben való részvételre. Itt kerül a képbe egy közpénzekből és a kötelező munkaadói járulékokból támogatott átfogó rendszer, amely a szakképzetlen munkaerő képzésére és továbbképzésére szolgál, mivel a magasan képzett munkaerő a rugalmas biztonság működésének alapfeltétele, politikai szempontból pedig széles körű offenzív képzési intézkedések kívánatosak.

6.4

Sok bevándorló számára nehéz bejutni a dán munkaerőpiacra, ami hátráltatja integrációjukat. A munkaerőpiacon megmutatkozó problémáik többek között arra vezethetők vissza, hogy a bevándorlók egyes csoportjai és leszármazottaik nem rendelkeznek a szükséges kompetenciákkal ahhoz, hogy elérjék a munkanélküli járadék és a bérek Dániában szokásos magas szintjét. A bevándorlók és leszármazottaik képzettségi szintje átlagosan alacsonyabb, mint a dánoké, kisebb foglalkoztatottsági arány és nagyobb munkanélküliség tapasztalható esetükben. A problémák gyökere lehet nyelvi vagy társadalmi jellegű, de érintheti a szakképzést is.

6.4.1

A magyarázat részben a kulturális különbségekben és a mélyen gyökerező viselkedésmintákban is kereshető. A tapasztalatok szerint az ilyen csoportok esetében nagyobb mértékben ingadozik a munkanélküliség. Ha a munkanélküliség csökken, a munkaadók a tapasztalatok szerint új utakat keresnek és más etnikai háttérrel rendelkező embereket toboroznak. A magas foglalkoztatási arány és az alacsony munkanélküliség tehát már önmagában is gondoskodhat arról, hogy a bevándorlók és leszármazottaik könnyebben találhassanak munkát, ami persze nem oldja meg az integrációs probléma egészét. A demográfiai változás ahhoz vezethet, hogy a dán munkahelyek az elkövetkező években egyre hozzáférhetőbbek lesznek a bevándorlók számára.

6.5

A szociális állam dán modellje elképzelhetetlen lenne a nők magas foglalkoztatási aránya nélkül – csak így biztosíthatók a szükséges közszolgáltatások és a magas adóbevételek. Ennek eredménye egyrészt a nők nagyobb gazdasági önállósága, másrészt az a kihívás, hogy biztosítani kell a család és a munka összeegyeztethetőségét. Más európai országokkal összehasonlítva Dánia jelentős sikert könyvelhet el e téren, további erőfeszítésekre van azonban szükség ahhoz, hogy a nők és a férfiak azonos karrierlehetőségekkel rendelkezzenek.

6.6

A dán rendszer az állam számára költségigényes, mivel a bérpótlási ellátások nagy részét finanszírozza. A passzív munkaerő-piaci politikára fordított kiadások 2003-ban a GDP 2,7 %-át tették ki – ami EU-viszonylatban rekordot jelent. A jövőben a dán szociális állam finanszírozása több oldalról nyomás alá fog kerülni. Annak érdekében, hogy a szociális állam adóemelések nélkül is finanszírozható maradjon, növelni kell a keresőképes korú lakosság foglalkoztatottsági arányát.

6.6.1

Uniós összehasonlításban Dánia egyike azoknak az országoknak, ahol a legmagasabb az adóteher. Dániában az adóteher a GDP 49 %-a körül mozog, míg az EU-átlag mintegy 40 %. Ez mindenekelőtt az igen magas fogyasztási adókra érvényes, a munka megadóztatása ezzel szemben nem tartozik a legmagasabbak közé. A jövedelemadó magas és nagy mértékben progresszív, miközben a munkáltatóknak összességében alig kell társadalombiztosítási járulékokat fizetniük. Dánia adószerkezetét az 5. melléklet mutatja be részletesebben. A globalizáció miatt bizonyos adóbevételek a jövőben nyomás alá kerülhetnek.

6.6.2

A demográfiai fejlődés azt eredményezi, hogy a foglalkoztatott polgárok egyre idősebbek lesznek és számuk egyre csökken. Ez a kis létszámú fiatal generációval és a háború utáni népes korosztállyal, valamint a növekvő életkorral függ össze. A szociális állam esetleges reformjai esetében meg kell vitatni a munkaerő-piaci politikát is, beleértve a munkanélküliek támogatását is. A dán nyugdíjrendszer azonban részben felkészült ezekre a változásokra, ahogy azt a 6. melléklet bemutatja. Tartani lehet attól, hogy munkaerőhiány lép fel, és mivel a nőkből álló munkaerő-tartalék nagyrészt már megjelent a munkaerőpiacon, más utakat kell találni a foglalkoztatottság növelésére. Ez pl. úgy történhet, hogy felemelik a nyugdíjkorhatárt vagy növekszik a keresett kompetenciákkal rendelkező munkaerő bevándorlása.

6.7

A keresőképes korú lakosság körülbelül egynegyede nem törekszik munkát vállalni és valamilyen formában állami pénzből él (munkanélküliség, „aktiválás” – pl. képzési ajánlat –, korai nyugdíjazás stb.). Ezeknek az embereknek mintegy fele tartósan távozott a munkaerőpiacról elhasználódási jelenségek, munkanélküliség miatt vagy önkéntesen, másik fele pedig csak átmenetileg nincs foglalkoztatva. A dán modell előirányozza ezeknek az embereknek az állam általi ellátását, azonban a szociális állam finanszírozása szempontjából kihívást jelent. Ha biztosítani akarják a szociális állam hosszú távú finanszírozhatóságát, a munkavállalásból idejekorán kivonuló lakosság arányát csökkenteni kell.

6.8

A munkaerő-piaci politika egyre nagyobb részét fokozatosan az EU által meghatározott rendelkezések és eljárási módok szabályozzák. Dániában a munkaerő-piaci viszonyokat hagyományosan a szociális partnerek közötti megállapodások formálják, nem jogi előírások segítségével határozzák meg őket. Ha az uniós szabályozás túl részletessé válik, fennáll a veszély, hogy a lakosság részéről csökken az elfogadás, a fejlődés pedig más, nem a szociális partnerek által kívánt irányban megy tovább. Úgy tűnik, az uniós nyílt koordinációs módszer révén olyan megoldást sikerült találni, amellyel a dán hagyományok továbbfejlesztése és az európai foglalkoztatási és munkaerő-piaci politika összhangba hozása egyaránt megvalósítható.

18.8.2006   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 195/54

2.1

Az 1967. április 11-i első és második EK-irányelv óta a Közösség célul tűzte ki az adóhatárok tagállamok közötti megszüntetését. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához szükség volt egy egységes adóztatási helyre. A célkitűzésnek tekintett elv – a származási ország elve – ahhoz vezetne, hogy az összes megadóztatható tevékenységet, amelyet egy gazdasági szereplő az Európai Közösség keretén belül a székhelye szerinti államban folytat, ott kell megadóztatni. Ennek az elvnek megfelelően a Franciaországból egy másik tagállamba szállított áru a francia hozzáadottérték-adó hatálya alá esne és a francia adókulcs szerint adózna. Ugyanez lenne érvényes a Franciaországból származó szolgáltatásokra.

2.2

A származási ország elve azonban a verseny torzulásának elkerülése érdekében összehangolt hozzáadottértékadó-kulcsokat követelt volna meg az egyes államokban. Mindenekelőtt azonban egy belső klíringrendszerre lett volna szükség, mert a hozzáadottérték-adó az európai országok adóbevételének és az EU finanszírozásának jelentős részét képezi.

2.3

Ezért határozott úgy az EU, hogy legalábbis egy hosszabb átmeneti időszakra eltér a származási ország elvétől.

2.4

Az Európai Bizottság azonban különböző intézkedéseket hoz az egyes tagállamok közötti gazdasági forgalom erősítése, a bürokratikus akadályok leépítése és a – különösen az eltérő adókulcsok miatt fellépő – versenytorzulások csökkentése sőt, ha lehetséges, teljes megszüntetése érdekében. A múltban főként a Tanács járult hozzá a különbségek fenntartásához. Az EGSZB továbbra is támogatja az Európai Bizottságnak minden olyan átalakítási törekvését, amely megkönnyíti a belső piac működését.

4.3.1

Szigorú különbséget kell tenni a tekintetben, hogy egy szolgáltatásra két vállalkozó (tehát adóalany) (1) között vagy egy vállalkozó és egy nem vállalkozó (tehát adóalanynak nem minősülő személy) (2) között kerül sor. Jelen véleménytervezet élesen megkülönbözteti e kétféle esetet.

4.3.2

Az adóalanyoknak nyújtott szolgáltatások esetében a szolgáltatásnyújtás teljesítési helyének megállapításakor az alapszabály szerint abból a helyből kellene kiindulni, ahol az ügyfél letelepedett és nem abból a helyből, amelyik a szolgáltatást nyújtó alany gazdasági tevékenységének székhelye.

4.3.3

A dokumentum javasolja annak az alapszabálynak a megtartását, miszerint egy nem adóalanynak nyújtott szolgáltatás esetében a szolgáltatás teljesítésének helye az a hely, ahol a szolgáltatás nyújtója székhellyel rendelkezik. Erre a döntésre azért kerül sor, mert az adóalanynak nem minősülő személynek nyújtott szolgáltatás más uniós tagállamban történő megadóztatása ahhoz vezet, hogy a szolgáltatást nyújtó vállalkozóra aránytalanul nagy adminisztrációs teher nehezedik, például az adott uniós államokban a HÉA-nyilvántartásba történő regisztráció miatt.

4.3.4

Amíg nincs olyan mechanizmus, amely lehetővé teszi, hogy a fizetendő adót a tagállamban hajtsák be anélkül, hogy ez szükségtelenül bonyolult adminisztrációt váltana ki, addig nem valósítható meg, hogy az összes nem adóalanynak nyújtott szolgáltatást a fogyasztás helyén adóztassák.

4.3.5

Mindazonáltal néhány esetben el kell térni ettől az alapszabálytól.

—

Az irányelvet ki kell egészíteni egy (6) bekezdéssel, amely kimondja, hogy a telephelyek közötti szolgáltatások ennek az irányelvnek az értelmében nem tekintendők szolgáltatásnak.

—

A (2) bekezdés új, és a hajók, repülőgépek vagy vonatok fedélzetén a személyszállítás során az adóalanyoknak nyújtott éttermi és vendéglátóipari szolgáltatásnyújtás teljesítési helyét szabályozza. A szolgáltatásnyújtás teljesítési helye a személyszállítás kiindulási helye.

—

A (3) bekezdés kiegészítése hosszú távú bérlésnek vagy lízingnek azt a megállapodás által szabályozott rendelkezést tekinti, amely harminc napnál hosszabb időtartamra teszi lehetővé az ingó materiális javak folyamatos birtoklását vagy használatát. Ennek a szabályozásnak a célja, hogy előre elkerüljék a vitás kérdéseket (például személyautó adóalanynak történő bérbeadása azonnali igénybevételre/felhasználásra).

—

Az (1) bekezdés c) pontjának módosításával, hivatkozva a 9. g) cikk (1) bekezdésének d) pontjára, a távoktatási szolgáltatást a szabályozási körből kizárják és külön szabályozás tárgyává teszik.

—

Az (1) bekezdés d) pontjába immár bekerültek az éttermi és vendéglátóipari szolgáltatások úgy, hogy a szolgáltatásnyújtás tényleges helyén kerülnek megadóztatásra.

—

A (2) bekezdésben a hajók, repülőgépek vagy vonatok fedélzetén a személyszállítás során nyújtott éttermi és vendéglátó-ipari szolgáltatásnyújtás teljesítési helye fiktív módon a személyszállítás kiindulási helyére kerül. Így figyelembe vették a konzultációs eljárás során elhangzott egyik elképzelést.

—

Közlekedési eszközök adóalanynak nem minősülő személy részére történő hosszú távú, tehát 30 napnál hosszabb időtartamú bérbeadása esetén a teljesítés helye az a hely, ahol a szolgáltatás címzettje letelepedett, vagy ahol állandó lakóhelye, illetve szokásos tartózkodási helye van.

—

Rövid távú bérbeadás (például személyautó néhány napos bérbeadása) esetén a teljesítés helye az a hely, ahol a szállítóeszközt rendelkezésre bocsátják. A konzultációk során ezt a szabályozást is üdvözölte a résztvevők többsége.

—

Ezt a cikket teljesen átdolgozták. A 9. g) cikk (1) bekezdésében felsorolt szolgáltatásokat ott nyújtják, ahol a szolgáltatás címzettje letelepedett, illetve állandó lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye van.

A konzultáció során ezt a szabályozást a hozzáadottérték-adóval összefüggő kötelezettségek teljesítéséhez szükséges aránytalan adminisztrációs ráfordítás miatt rendkívül negatívan értékelték. Ezért az „egyablakos” mechanizmus bevezetésének követelményét e szabályozás előfeltételének tekintették.

—

Az EGSZB indítványozza, hogy a szóban forgó cikk alá tartozó szolgáltatásokat még pontosabban határozzák meg.

—

Ez a módosítás egyértelművé teszi, hogy egy közvetítő szervezet által nyújtott szolgáltatás teljesítési helye az a hely, ahol a 9. a) – 9. g) cikkek és a 9. i) cikk rendelkezéseinek megfelelően a fő ügyletet lebonyolítják.

—

Itt az előzőekben említett, a 9. g) cikkben történt törlések által került sor módosításokra.

—

Az elektronikus kereskedelem, a távközlési szolgáltatások és a rádió- és televízió-közvetítések terén az Európai Unión kívül letelepedett szolgáltató által nyújtott szolgáltatásokra vonatkozó szabályozás a szolgáltatás teljesítési helyének meghatározásánál a jövőben is változatlan marad. Továbbra is az a tagállam az irányadó, amelyben a nem adóalanynak minősülő ügyfél letelepedett, vagy az a tagállam, amelyben a szolgáltatást ténylegesen igénybe veszik.

—

A cikk szövegének tervezett módosítása előírja, hogy a forgalmiadószámmal rendelkező adóalanyonként benyújtott összesítő bevallást bővítsék ki a szolgáltatásokból származó meghatározott ügyletekkel. Itt a forgalmiadószámmal rendelkező címzetteknek nyújtott egyéb szolgáltatásokról, az (5) albekezdésben megnevezett ügyletekről van szó, valamint az adóalanynak minősülő ügyfelekről, amelyeknek a szolgáltatást nyújtó a 9. cikk (1) bekezdésének feltételei alapján nyújtott szolgáltatást.

6.1.1

Az EGSZB üdvözli a fordított adózási eljárás vállalkozók szintjén történő tervezett kiterjesztését, tehát az adóalanyok közötti szolgáltatáscsere kiterjesztését.

6.1.2

Ennek előfeltétele mindazonáltal, hogy a fordított adózási eljárást a részt vevő személyek minden ügylet esetén gond nélkül végre tudják hajtani. Ez akkor lehet problematikus, ha a szolgáltató vállalkozó az ügylet megítélését a forgalmi adóra vonatkozó előírások, a teljesítés helye, az adókötelezettség, illetve a szolgáltatás címzettjének esetleges adómentessége vonatkozásában átháríthatja a szolgáltatás címzettjére anélkül, hogy annak lehetősége lenne ezeknek az adatoknak a megbízható felülvizsgálatra.

6.1.3

A vállalkozásokat meg kell kímélni a további jelentős nyilatkozattételi és nyilvántartási kötelezettségektől. Feltétlenül szükséges, hogy az Unióban minden vállalkozónak lehetősége legyen megbízhatóan tisztázni, hogy a szolgáltatást igénybe vevő, másik EU-tagállamban letelepedett vállalkozó/adóalany köteles-e a szóban forgó ügylettel összefüggésben a fordított adózási eljárás alkalmazására. A szolgáltatást nyújtó vállalkozó számára keletkezett felesleges felelősség a forgalmiadó-kötelezettség megfordulásának – utólagos – meghiúsulása esetén az egész rendszerre káros lenne, és ahhoz vezetne, hogy ezt a rendszert az érintett körök nem fogadják el.

6.2.1

Amennyiben egy szolgáltató vállalkozó/adóalany nem adóalanynak nyújt szolgáltatást, a fordított adózási eljárás alkalmazása eleve nem jön szóba. Ez azt jelentené, hogy akkor, ha a fogyasztási hely szerinti adóztatás érvényesül, a másik tagállam vállalkozójának regisztráltatnia kellene magát a szolgáltatás helye szerinti államban, és teljesítenie kellene az ottani hozzáadottértékadó-kötelezettségeket. Ennek az adminisztrációs tehernek a csökkentése érdekében, és azért, hogy a Közösségen belül az üzleti forgalom akadályozását minimalizálják, bürokráciamentes szabályozásra van szükség.

6.2.2

A regisztrációs kötelezettség jelentős többletráfordítást, költséget jelent, és egyes esetekben oda vezet, hogy az adóköteles vállalkozó lemond az adott szolgáltatás nyújtásáról. Ezáltal azonban éppen hogy nem valósul meg a belső piac nyitása és a vállalkozások összes uniós tagállamban érvényesülő versenyegyenlősége, ehelyett a nem ugyanabban az államban letelepedett uniós vállalkozók a szolgáltatást nyújtó belföldi vállalkozókhoz képest komoly akadályokba ütköznek. Ez azonban nincs összhangban a kereskedelmi korlátok megszüntetésére irányuló érdekekkel. Ezért a nem adóalanynak minősülő személyek esetében a fogyasztási helyen alapuló adóztatás csak akkor lehetne felvállalható, ha a javasolt egyablakos mechanizmus problémamentesen, gyorsan és kifogástalanul működik. Csak így lehetne elvárni a vállalkozóktól, hogy adott esetben mind a 25 tagállamban adóköteles szolgáltatást nyújtsanak, anélkül hogy fennállna a fordított adózási mechanizmus lehetősége. Egyébként fennállna annak a veszélye, hogy épp az ellenkező hatás lép fel, vagyis az EU belső piacáról kiszorulnak a kis- és középvállalkozások.

7.1

Ugyanez érvényes a HÉA-kötelezettség egyszerűsítésére az előzetes HÉA-elszámolási eljárás keretében. Az előzetes adóelszámolásnál felmerülő ismert problémák különösen a kisebb összegek esetén ahhoz vezetnek, hogy a vállalkozónak meg kell fontolnia, „megéri-e” a külföldi adóhatóság felé kérelmet benyújtani, vagy nem sokkal kedvezőbb-e számára, ha az őt megillető visszatérítési igényről már az elején teljes mértékben lemond. Ezzel azonban gyakorlatilag megsérti a 6. HÉA-irányelv alapjául szolgáló elvet, nevezetesen az adóelőlegek levonásának lehetőségét.

Ezen túlmenően az EGSZB úgy látja, hogy a hozzáadottérték-adó teljes és egyenletes kivetéséért tett erőfeszítéseken egyes államokban még sokat kell javítani.

7.2

Ezért biztosítani kellene, hogy az Európai Bizottság által az egyablakos rendszer bevezetése keretében kifejlesztett javaslatokat megvalósítsák, és igazolják a rendszer hatékonyságát.