A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (harmadik tanács)

2009. október 29. ( *1 )

„Szociálpolitika — A várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkajogi védelme — 92/85/EGK irányelv — 10. és 12. cikk — A terhesség kezdetétől a szülési szabadság végéig tartó elbocsátási tilalom — A jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó bírói jogvédelem — A férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód — 76/207/EGK irányelv — 2. cikk, (7) bekezdés, harmadik albekezdés — Nők terhességgel vagy szülési szabadsággal kapcsolatos kedvezőtlenebb bánásmódban részesítése — A terhességük alatt elbocsátott nők jogorvoslati lehetőségének korlátozása”

A C-63/08. sz. ügyben,

az EK 234. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a tribunal du travail d’Esch-sur-Alzette (Luxemburg) a Bírósághoz 2008. február 18-án érkezett, határozatával terjesztett elő az előtte

Virginie Pontin

és

a T-Comalux SA

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (harmadik tanács),

tagjai: J. N. Cunha Rodrigues, a második tanács elnöke, a harmadik tanács elnökeként eljárva, P. Lindh, A. Rosas, U. Lõhmus és A. Ó Caoimh (előadó) bírák;

főtanácsnok: V. Trstenjak,

hivatalvezető: Fülöp B. tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2009. január 14-i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

V. Pontin képviseletében L. Dupong ügyvéd,

a T-Comalux SA képviseletében A. Kronshagen és V. Tutak ügyvédek,

a luxemburgi kormány képviseletében C. Schiltz, meghatalmazotti minőségben,

az olasz kormány képviseletében I. Bruni, meghatalmazotti minőségben, segítője: W. Ferrante avvocato dello Stato,

az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében M. van Beek, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2009. március 31-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről (tizedik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmében) szóló, 1992. október 19-i 92/85/EGK tanácsi irányelv (HL L 348., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 110. o.) 10. és 12. pontjának, valamint a 2002/73/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL L 269., 15. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 255. o.) módosított, a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 76/207/EGK irányelv (HL L 39., 40. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 187. o.; a továbbiakban: 76/207 irányelv) 2. cikkének értelmezésére irányul.

2

Ezt a kérelmet V. Pontin és korábbi munkáltatója, a T-Comalux SA társaság (a továbbiakban: T-Comalux) között folyamatban lévő eljárásban terjesztették elő, azt követően, hogy V. Pontint 2007 januárjában elbocsátották.

Jogi háttér

A közösségi jog

A 92/85 irányelv

3

A 92/85 irányelv kilencedik preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók biztonság- és egészségvédelme nem jelenthet hátrányt a nők számára a munkaerőpiacon, és nem eredményezheti a nők és a férfiak közötti egyenlő bánásmódról szóló irányelvek megsértését.

4

Az említett irányelv 1. cikkének (1) bekezdése szerint ennek az irányelvnek az a célja, hogy a várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedéseket hajtson végre.

5

A 92/85 irányelv 2. cikkének a) pontja szerint várandós munkavállaló „az a várandós munkavállaló, aki állapotáról a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően tájékoztatja munkáltatóját”.

6

Az említett irányelv 8. cikkének (1) bekezdése alapján a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a 2. cikkben meghatározott munkavállalók jogosultak legyenek legalább 14 hetes folyamatos szülési szabadságra, amely a gyermekszülés előtt, illetve után a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően vehető igénybe.

7

A 92/85 irányelvnek az „Az elbocsátás tilalma” címet viselő 10. cikke a következőképpen fogalmaz:

„Annak biztosítása érdekében, hogy a 2. cikkben meghatározott munkavállalók gyakorolhassák az e cikk által is elismert egészség- és biztonságvédelmi jogaikat, rendelkezni kell arról, hogy:

1.

a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy megtiltsák a 2. cikkben meghatározott munkavállalóknak a terhességük kezdetétől a 8. cikk (1) bekezdésében említett szülési szabadság végéig történő elbocsátását, az állapotukkal összefüggésbe nem hozott, a nemzeti jogszabályok, illetve gyakorlat által megengedett különleges esetektől eltekintve, amennyiben az adott esetben az illetékes hatóság ehhez hozzájárult;

2.

ha a 2. cikkben meghatározott munkavállalót az 1. pontban említett időszak alatt elbocsátják, a munkáltató köteles az elbocsátás megfelelően megalapozott indokait írásban megadni;

3.

a tagállamok megteszik az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a 2. cikkben meghatározott munkavállalókat megvédjék az 1. pont értelmében jogszerűtlen elbocsátás következményeitől.”

8

A 92/85 irányelv 12. cikke értelmében:

„A tagállamok nemzeti jogrendszerükbe foglalják azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az a női munkavállaló, aki az ebből az irányelvből eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, igényét bírói úton, illetve a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően az illetékes testületeknél érvényesíthesse.”

A 76/207 irányelv

9

A 76/207 irányelv 1. cikkének (1) bekezdéséből következően az irányelv célja, hogy a tagállamokban a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve érvényesüljön az előmenetelt is magában foglaló munkavállalás, a szakképzés, valamint a munkafeltételek tekintetében.

10

A 76/207 irányelv 2. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyenlő bánásmód elve „azt jelenti, hogy semmiféle nemi megkülönböztetés nem alkalmazható sem közvetlenül, sem közvetetten, többek között a családi állapotra és a családi jogállásra történő hivatkozással”.

11

Az említett irányelv 2. cikke (7) bekezdésének első albekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelv „nem érinti a nők védelméről szóló rendelkezéseket, különös tekintettel a terhességre és az anyaságra”, ugyanezen rendelkezés harmadik albekezdése szerint pedig „[h]a egy nőt terhességgel vagy szülési szabadsággal kapcsolatban - a 92/85/EGK irányelv értelmében – kevésbé kedvező bánásmódban részesítenek, az ennek az irányelvnek az értelmében hátrányos megkülönböztetésnek minősül”.

12

A 76/207 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján az egyenlő bánásmód elvének alkalmazása azt jelenti, hogy nemi alapon semmiféle közvetett vagy közvetlen hátrányos megkülönböztetés nem állhat fenn a köz- vagy a magánszektorban, ideértve a közigazgatási intézményeket, különösen a foglalkozási és munkakörülmények, ezen belül az elbocsátási feltételek vonatkozásában. A 3. cikk (2) bekezdésének a) pontja alapján a tagállamok kötelesek megtenni a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy az egyenlő bánásmód elvével ellentétes minden törvényt, rendeletet vagy közigazgatási rendelkezést hatályon kívül helyezzenek.

A nemzeti jog

13

A luxembourgi Code du travail (a továbbiakban: Munka törvénykönyve) L. 124-11. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)

Jogellenes és társadalmilag, illetve gazdaságilag elfogadhatatlan cselekményt valósít meg az olyan elbocsátás, amely a törvénnyel ellentétes, vagy amely nem valós és komoly, a munkavállaló képességéhez vagy magatartásához kapcsolódó indokokon alapul, avagy a vállalat, intézmény, illetve szolgálat működési szükségleteivel kapcsolatos indokokon alapul.

Ugyanez vonatkozik arra, ha az elbocsátás ellentétes az L. 423-1. cikk (3) bekezdésében foglalt általános feltételekkel.

(2)

A munkaszerződés jogellenes felmondásából eredő kár megtérítése iránti bírósági keresetet a munkaügyi bíróság előtt kell benyújtani, az elbocsátásról vagy annak indokolásáról történő értesítéstől számított három hónapos jogvesztő határidőn belül. Indokolás hiányában a határidőt az L. 124-5. cikk (2) bekezdésében megszabott határidő lejártától kell számítani.

Ezt a határidőt érvényesen megszakítja, ha a munkavállaló, meghatalmazottja vagy szakszervezete írásbeli panaszt nyújt be a munkáltatónál. Ez a panasz újabb egyéves jogvesztő határidőt nyit meg.”

14

Az említett törvénykönyv L. 124-12. cikkének (4) bekezdése így rendelkezik:

„Az elbocsátás törvényben előírt semmissége esetén a munkaügyi bíróság köteles – kérelemre – elrendelni a munkavállaló továbbfoglalkoztatását. […]

A semmisség megállapítására irányuló kereset tekintetében az L. 12411. cikk rendelkezéseit kell alkalmazni.”

15

A Munka törvénykönyve III. részének III. címe tartalmazza az „Az elbocsátás tilalma” címet viselő VII. fejezetet, amelyben az L. 337-1. cikk a következőképpen rendelkezik:

„(1)

A munkáltató számára tilos a női munkavállaló munkaviszonyának megszűnéséről történő értesítése vagy, adott esetben, előzetes meghallgatásra történő behívása, amennyiben e női munkavállaló várandós, amit orvos is tanúsít, valamint a szülést követő tizenkét hét folyamán.

A munkaviszony megszűnéséről a terhesség orvos általi megállapítását megelőzően történő értesítés esetén a női munkavállaló az elbocsátásról történő értesítéstől számított nyolcnapos határidőn belül ajánlott levélben orvosi igazolást nyújthat be állapota alátámasztásául.

A fenti két albekezdésben foglalt elbocsátási tilalom megszegésével közölt minden elbocsátás, illetve – adott esetben – előzetes meghallgatásra történő behívás semmis és hatálytalan.

A szerződés felmondását követő tizenöt napon belül a női munkavállaló egyszerű kérelemmel fordulhat a munkaügyi bíróság elnökéhez, aki haladéktalanul, a felek meghallgatását vagy jogszerű beidézését követően, egyszerűsített módon jár el az elbocsátás semmisségének megállapítása ügyében, és elrendeli a munkaviszony fenntartását vagy – adott esetben – a munkavállaló állásába való visszahelyezését, az L. 124-12. cikk (4) bekezdésének értelmében.

[…]”

16

A Munka törvénykönyve L 337-6. cikke értelmében:

„A házasságkötése miatt elbocsátott női munkavállaló a felmondás kézbesítésétől számított két hónapon belül a munkáltatónak címzett ajánlott levélben hivatkozhat az elbocsátása semmisségére, és kérheti a munkaviszonya fenntartását. Ebben az esetben a munkaszerződés hatályban marad, és a munkavállaló továbbra is jogosult teljes munkabére kifizetésére.

Ha a női munkavállaló nem hivatkozott elbocsátása semmisségére, és nem kérte munkaviszonyának fenntartását a fentebb meghatározott határidőn belül, [ugyanazon munkáltatónál megszakítás nélkül eltöltött legalább öt év munkaviszony esetében, az elbocsátásra tekintettel] az L. 124-7. cikk (1) bekezdésében foglalt kártérítésre jogosult. Ezen túlmenően az L. 124-11. és L. 124-12. cikk alapján bírósági keresetet indíthat az őt munkaszerződése jogellenes felmondása következtében ért kár megtérítése iránt.”

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

17

V. Pontin 2005 novemberében került határozatlan időre, teljes munkaidőben a T-Comalux alkalmazásába.

18

2007. január 18-i levelében – amelyet V. Pontin kapott kézhez – a T-Comalux tartó felmondási idővel felmondta a munkaszerződést. A rendes felmondás indoka a kérdést előterjesztő bíróság határozatából nem derül ki.

19

A kérdést előterjesztő bíróság előtt V. Pontin előadja, hogy 2007. január 19-én egyszerű postai levélben orvosi igazolást küldött a T-Comaluxnak. A T-Comalux a kérdést előterjesztő bíróság előtt vitatja, hogy kapott volna igazolást.

20

2007. január 24-én V. Pontin elektronikus levelet küldött a T-Comaluxnak, amelyben kifejtette, hogy „egészségi állapota nem nagyon javult”, másnap nem tud megjelenni az irodában, és amint lehetséges, megküldi a munkaképtelenségről szóló igazolást.

21

2007. január 25-én a T-Comalux ajánlott levélben értesítette V. Pontint, hogy „több mint háromnapos igazolatlan távollétből” eredő „súlyos kötelezettségszegés” miatt azonnali hatállyal elbocsátja.

22

2007. január 26-i ajánlott levelében, amely a T-Comaluxhoz érkezett meg, V. Pontin tájékoztatta munkáltatóját a terhességéről. Hivatkozott arra, hogy emiatt a T-Comalux által közölt felmondás semmis.

23

Mivel V. Pontin a T-Comaluxtól e levélre semmiféle választ nem kapott, 2007. február 5-én a kérdést előterjesztő bírósághoz fordult, és kérelmezte elbocsátása semmisségének megállapítását.

24

2007. március 30-i ítéletében ez a bíróság – a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet kibocsátó tanácstól eltérő összetételben – V. Pontinnak a elbocsátása semmisségének megállapítására vonatkozó kérelméről való döntésben megállapította hatásköre hiányát. Az említett ítélet szerint a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke értelmében a munkaügyi bíróság (azaz a tribunal du travail) elnöke rendelkezik arra irányuló különleges hatáskörrel, hogy védelem céljából kinyilvánítsa a munkavállaló terhessége alatt bekövetkezett elbocsátás semmisségét, és így V. Pontinnak az elbocsátása semmisségének megállapítására irányuló keresetét ezen bíróság elnökéhez kellett volna intéznie. A Bírósághoz előterjesztett iratok tanúsága szerint V. Pontin, akit ebben az időszakban, úgy tűnik, nem képviselt ügyvéd, keresetlevelét levél formájában „Tribunal de travail – Az elnök és az ülnökök részére” címezte, és írásbeli észrevételei az „Elnök úr” udvariassági formulával kezdődtek.

25

V. Pontin nem nyújtott be fellebbezést az említett ítélettel szemben. A Bíróság előtti tárgyaláson erre vonatkozóan előadta, hogy el akarta inkább kerülni az ilyen fellebbezéssel járó kockázatot, és azt, hogy a Munka törvénykönyve L. 124-1. cikkének (1) és (2) bekezdése alapján a jogellenes elbocsátás folytán őt ért kár és annak kamatai megtérítése iránti kereset (a továbbiakban: kártérítés iránti kereset) benyújtására vonatkozó három hónapos határidő lejárjon.

26

2007. április 18-án benyújtott második keresetével V. Pontin azt kérte a kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy kártérítés és kamatok fizetésére kötelezze a T-Comaluxot. E kereset alátámasztásául különösen arra hivatkozik, hogy mind a rendes felmondás, mind a később bekövetkezett rendkívüli felmondás ellentétes a jogszabályokkal, és így jogellenes az említett L. 124-11. cikk alapján.

27

A T-Comalux úgy véli, hogy a luxemburgi jognak a kártérítés iránti keresetre vonatkozó általános rendelkezései nem alkalmazhatók a várandós munkavállalóra, aki a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikkének értelmében nem választhat az e rendelkezésben foglalt semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset (a továbbiakban: semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset) és a kártérítés iránti kereset között, hanem köteles az említett cikk (1) bekezdése második albekezdésének megfelelően munkáltatójának az elbocsátásról történő értesítést követő nyolcnapos határidőn belül eljuttatni a terhessége tényét tanúsító orvosi igazolást (a továbbiakban: nyolcnapos határidő), és az (1) bekezdés negyedik albekezdésének megfelelően semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresetet köteles benyújtani a tribunal du travail elnökénél a szerződés megszüntetését követő tizenöt napon belül (a továbbiakban: tizenöt napos határidő).

28

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a jelen ügyben releváns luxemburgi jogszabályokból az vezethető le, hogy az a várandós munkavállaló, aki valamely – akár akaratán kívül álló – oknál fogva kifutott a nyolcnapos, illetve a tizenöt napos határidőből, többé nem jogosult bíróság előtt fellépni az elbocsátása ellen, vagyis ha ezek a határidők lejártak, a várandós munkavállaló elbocsátása nem tekinthető semmisnek vagy jogellenesnek, hanem tökéletesen érvényes. A kérdést előterjesztő bíróság a luxemburgi bíróságok azon ítélkezési gyakorlatára is hivatkozik, amely szerint a semmisség megállapítása iránti kereset benyújtásának határidejét nem a felmondólevél kézhezvételétől kell számítani, hanem a levél postai feladásától.

29

Ezen körülmények között a tribunal du travail d’Esch-sur-Alzette, amely kérdésesnek tartja ezeknek a nemzeti jogszabályoknak a közösségi joggal és különösen a 92/85 és a 76/207 irányelvekkel való összeegyeztethetőségét, úgy határozott, hogy az előtte folyamatban lévő eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

Úgy kell-e értelmezni a [92/85 irányelv] 10. és 12. cikkét, hogy azzal nem ellentétes, ha a nemzeti jogalkotó a terhességének időtartama alatt elbocsátott várandós munkavállaló keresetét olyan határidő betartásához köti, mint a Munka törvénykönyve 337. cikke (1) bekezdésének második albekezdésében előírt nyolcnapos határidő, illetve ugyanezen (1) bekezdés negyedik albekezdésében szereplő tizenöt napos határidő?

2)

Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén […] a nyolcnapos, illetve tizenöt napos határidők nem tekintendők-e túl rövidnek ahhoz, hogy a terhessége időtartama alatt elbocsátott várandós munkavállaló bírói úton érvényesítse jogait?

3)

Úgy kell-e értelmezni a [76/207 irányelv] 2. cikkét, hogy azzal nem ellentétes, ha a nemzeti jogalkotó megfosztja a terhessége időtartama alatt elbocsátott várandós munkavállalót a jogellenes elbocsátás miatti kártérítési kereset benyújtásának lehetőségétől, amelyet a Munka törvénykönyve L. 124-11. cikkének (1) és (2) bekezdése a többi elbocsátott munkavállaló számára biztosít?”

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről

30

A Bíróságnak megküldött iratok tanúsága szerint a kérdést előterjesztő bíróság három kérdése lényegében arra irányul, hogy a 92/85 irányelvvel és/vagy a 76/207 irányelvvel ellentétes-e az olyan nemzeti szabályozás, mint a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke, amely kifejezetten a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók elbocsátásának a 92/85 irányelv 10. cikkében foglalt tilalmával kapcsolatban az érintett munkavállalók rendelkezésére álló jogorvoslati eszközöket a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresetre korlátozza, amelyre az alapeljárásban alkalmazandó határidők vonatkoznak, és kizárja különösen a kártérítés iránti kereset lehetőségét.

31

Ebben az összefüggésben az első két kérdés azt az előzetesen megválaszolandó problémát érinti, hogy az olyan eljárási szabályok, mint amilyenek az említett L. 337-1. cikkből következnek, tiszteletben tartják-e a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkében foglalt követelményeket, és lehetővé teszik-e különösen azt, hogy minden olyan női munkavállaló, aki úgy ítéli meg, hogy az e 10. cikkből eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, igényét bírói úton érvényesíthesse. Az erre a két kérdésre adandó válasz kihathat a harmadik kérdésre adandó válaszra, amely lényegében arra vonatkozik, hogy hátrányos megkülönböztetésnek minősül-e a 76/207 irányelv értelmében, ha a terhesség alatt történő elbocsátás esetében igénybe vehető bírói jogorvoslatok a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresetre korlátozódnak.

A Bíróság elé terjesztett észrevételek

32

V. Pontin előadja, hogy a luxemburgi jogban a várandós nők jogainak érvényesítésére vonatkozóan biztosított lehetőség nem felel meg a 92/85 irányelvben megállapított, a várandós munkavállalók tényleges és hatékony védelmének biztosítására vonatkozó kritériumoknak. A 76/207 irányelvvel kapcsolatban előadja, hogy ésszerűen nem indokolható, és más elbocsátott munkavállalókhoz képest hátrányos megkülönböztetésben részesíti az elbocsátott várandós nőket az elbocsátások eltérő megítélése, amely alapján a várandós munkavállaló nem indíthat kártérítés iránti keresetet.

33

A T-Comalux úgy ítéli meg, hogy a nyolcnaposhoz és a tizenöt naposhoz hasonló határidők nem ellentétesek a 92/85 irányelvvel. A 76/207 irányelv a T-Comalux szerint továbbá nem akadályozza meg a nemzeti jogalkotót abban, hogy a várandós munkavállalót a terhessége alatt megfossza a kártérítés iránti kereset lehetőségétől. Ugyanis a terhessége alatt elbocsátott várandós munkavállaló, akit állapotára tekintettel különleges védelmi intézkedések illetnek meg, nem szenved hátrányos megkülönböztetést, hanem éppen ellenkezőleg, az elbocsátás semmisségének megállapítására irányuló kereset révén különleges védelmet élvez.

34

A luxemburgi kormány előadja, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem az alapeljárásban szereplő nemzeti jogszabályok téves értelmezésén alapszik, amely szerint ha a női munkavállaló kifutott a nyolc és a tizenöt napos határidőből, többé nem indíthat keresetet az elbocsátása ellen. A luxemburgi kormány szerint viszont, ha a női munkavállaló nem él ezzel a különleges joggal, vagy az említett jogszabályokban megállapított határidők lejárta miatt nem élhet vele, akkor kártérítés iránti keresetet indíthat. Ebben az összefüggésben a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresetre vonatkozó határidők nem túl rövidek.

35

Az olasz kormány úgy ítéli meg, hogy a nyolcnaposhoz és a tizenöt naposhoz hasonló határidők túl rövidek ahhoz, hogy a terhessége alatt elbocsátott várandós munkavállaló bírói úton érvényesíteni tudja jogait. Az olasz kormány ezenkívül előadja, hogy a 76/207 irányelv megakadályozza a nemzeti jogalkotót abban, hogy a terhességük alatt elbocsátott várandós munkavállalókat hátrányos megkülönböztetésben részesítse azáltal, hogy megfosztja őket a kártérítés iránti kereset indításának lehetőségétől, miközben a többi elbocsátott munkavállalót megilleti ez a lehetőség.

36

Az Európai Közösségek Bizottsága úgy ítéli meg, hogy a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkével főszabály szerint nem ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely - az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének biztosítása mellett - valamely közösségi jogon alapuló kereset indítását határidőkhöz köti. E tekintetben arra hivatkozik, hogy a tizenöt napos határidő rövidsége miatt ellentétes ezekkel az elvekkel, és ezért sérti az említett 10. és 12. cikket. A Bizottság másfelől azt állítja, hogy a 76/207 irányelvvel ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely a terhessége alatt elbocsátott várandós munkavállalót megfosztja a jogellenes elbocsátás folytán őt ért kár megtérítése iránti kereset indításának lehetőségétől, miközben a többi elbocsátott munkavállalót megilleti ez a lehetőség.

A Bíróság válasza

Az első két kérdésről

37

Elöljáróban rá kell mutatni arra, hogy úgy tűnik, hogy a tizenöt napos határidővel ellentétben a nyolcnapos határidő nem minősül a bírósághoz fordulást meghatározó eljárási határidőnek, amelyet adott esetben a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia. Mindkét első kérdés azonban lényegében a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvére vonatkozik, ahogyan az a 92/85 irányelv 10. cikkének 3. pontjában és 12. cikkében is kifejezésre jut. Ezért ennek az elvnek olyan körülmények között történő alkalmazását, mint amilyenek az alapeljárásban szerepelnek, a tizenöt napos határidőhöz hasonló határidőre tekintettel kell megvizsgálni. Ha a kérdést előterjesztő bíróság arra az eredményre jut, hogy a nyolcnapos határidő is olyan határidőnek minősül, amelynek lejárta sértheti a jogalanyok joggyakorlását, akkor a jelen ítéletből levonható tanulságokat értelemszerűen alkalmaznia kell az olyan határidőkre, mint amilyen a tizenöt napos határidő.

38

Emlékeztetni kell arra is, hogy a Bíróság – a közösségi és nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának keretén belül – azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret köteles figyelembe venni, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések illeszkednek (lásd különösen a C-330/07. sz. Jobra-ügyben 2008. december 4-én hozott ítélet [EBHT 2008., I-9099. o.] 17. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezért a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet - a luxemburgi kormánynak a kérdést előterjesztő bíróság nemzeti jogra vonatkozó értelmezését érintő bírálatai ellenére - a nemzeti jog ez utóbbi bíróság általi értelmezése fényében kell vizsgálni (lásd analógia útján a C-346/05. sz. Chateignier-ügyben hozott ítéletének [EBHT 2006., I-10951. o.] 22. pontját és a C-378/07–C-380/07. sz., Angelidaki és társai egyesített ügyekben hozott ítélet [EBHT 2009., I-3071. o.] 51. pontját). Így mindkét első kérdés megválaszolásakor abból az előfeltevésből kell kiindulni, hogy a terhességük alatt elbocsátott munkavállalóknak a luxemburgi jogban a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereseten kívül nem áll más jogorvoslat a rendelkezésére.

39

E tekintetben egyúttal arra is emlékeztetni kell, hogy a 92/85 irányelv 10. cikkének 1. pontja alapján a tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy megtiltsák az e rendelkezés hatálya alá tartozó munkavállalóknak a terhességük kezdetétől az irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében említett szülési szabadság végéig történő elbocsátását, az állapotukkal összefüggésbe nem hozott, a nemzeti jogszabályok, illetve gyakorlat által megengedett különleges esetektől eltekintve, amennyiben az adott esetben az illetékes hatóság ehhez hozzájárult.

40

A 92/85 irányelv 12. cikke alapján a tagállamoknak nemzeti jogrendszerükbe kell foglalniuk azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy minden olyan személy, aki úgy ítéli meg, hogy az ebből az irányelvből – és így annak 10. cikkéből – eredő kötelezettségek nemteljesítése miatt sérelmet szenvedett, igényét bírói úton érvényesíthesse. A 92/85 irányelv 10. cikkének 3. pontja különösen úgy rendelkezik, hogy a tagállamok megteszik az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy a várandós, gyermekágyas és szoptató munkavállalókat megvédjék a 10. cikk 1. pontja értelmében jogellenes elbocsátás következményeitől (lásd a C-460/06. sz. Paquay-ügyben 2007. október 11-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-8511. o.] 47. pontját).

41

Ezek a rendelkezések és különösen a 92/85 irányelv 12. cikke az irányelv kontextusában sajátos kifejezését adják a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvének.

42

Az ítélkezési gyakorlatból ezenkívül az következik, hogy bár a tagállamok a 92/85 irányelv 12. cikke alapján nem kötelesek meghatározott intézkedést meghozni, a választott intézkedéseknek attól még tényleges és hatékony bírói jogvédelmet kell biztosítaniuk, a munkaadókra tényleges visszatartó hatást kell gyakorolniuk, és minden esetben meg kell felelniük az elszenvedett sérelemnek (lásd a fent hivatkozott Paquay-ügyben hozott ítélet 45. és 49. pontját).

43

A jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelmére vonatkozóan az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályai, amelyek célja, hogy biztosítsák azoknak a jogoknak a védelmét, amelyeket a közösségi jog az érintetteknek biztosít, nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a belső jog hasonló jogorvoslatokra vonatkozó szabályai (az egyenértékűség elve), valamint nem lehetnek olyanok, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé tegyék a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (lásd különösen a C-268/06. sz. Impact-ügyben 2008. április 15-én hozott ítélet [EBHT 2008., I-2483. o.] 46. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

44

Ezek az egyenértékűségi és hatékonysági követelmények a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai védelmének biztosítására vonatkozó általános tagállami kötelezettséget fejezik ki. Egyaránt érvényesek az e jogra alapított keresetek elbírálására hatáskörrel rendelkező bíróságok kijelölésére és az eljárási szabályok meghatározására (lásd a fent hivatkozott Impact-ügyben hozott ítélet 47. és 48. pontját).

45

Az egyenértékűség elvének tiszteletben tartása azt feltételezi, hogy a szóban forgó nemzeti szabály különbségtétel nélkül vonatkozik a közösségi jog és a belső jog megsértésén alapuló, hasonló tárggyal és jogalappal rendelkező keresetekre (a C-326/96. sz. Levez-ügyben 1998. december 1-jén hozott ítélet [EBHT 1998., I-7835. o.] 41. pontja). Ezt az alapelvet azonban nem lehet úgy értelmezni, mint amely arra kötelezné a tagállamokat, hogy a legkedvezőbb belső jogi szabályozásukat terjesszék ki valamennyi munkajogi keresetre (lásd a fent hivatkozott Levez-ügyben hozott ítélet 42. pontját). Annak megállapításához, hogy az egyenértékűség elvét tiszteletben tartották-e, a nemzeti bíróságnak – hiszen egyedül neki van a belső jogi keresetek eljárási szabályaira vonatkozó közvetlen ismerete – meg kell vizsgálnia, hogy megfelelnek-e ennek az elvnek azok az eljárási szabályok, amelyek célja, hogy a belső jogban biztosítsák a jogalanyok közösségi jogból eredő jogainak védelmét, és meg kell vizsgálnia az állítólagosan hasonló belső jogi keresetek tárgyát és lényeges elemeit (lásd a fent hivatkozott Levez-ügyben hozott ítélet 39. és 43. pontját, valamint a C-78/98. sz., Preston és társai ügyben hozott ítélet [EBHT 2000., I-3201. o.] 49. pontját). E célból a nemzeti bíróságnak az érintett keresetek hasonlóságát tárgyuk, jogalapjuk és lényeges elemeik szempontjából kell megvizsgálnia (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Preston és társai ügyben hozott ítélet 57. pontját).

46

Az ítélkezési gyakorlat szerint az eljárási szabályok egyenértékűségéről való határozathozatalhoz a nemzeti bíróságnak objektíven és elvont módon kell vizsgálnia a szóban forgó szabályok hasonlóságát, figyelembe véve az eljárás egészében elfoglalt helyüket, az említett eljárás lefolytatását és a szabályok sajátosságait (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Preston és társai ügyben hozott ítélet 61-63. pontját).

47

A tényleges érvényesülés elvét illetően a Bíróság ítélkezési gyakorlata kimondja, hogy minden esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi-e a közösségi jogrend által a magánszemélyekre ruházott jogok gyakorlását, azt kell megvizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, az eljárás lefolytatása és az eljárás sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azokat az alapelveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve, valamint az eljárás szabályos lefolytatásának elve (lásd a C-426/05. sz. Tele2 Telecommunication ügyben 2008. február 21-én hozott ítélet [EBHT 2008., I-685. o.] 55. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

48

A Bíróság tehát a jogbiztonság érdekében elismerte az ésszerű mértékben meghatározott jogvesztő jellegű keresetindítási határidők közösségi joggal való összeegyeztethetőségét, mivel az ilyen határidők nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy nem nehezítik meg rendkívüli mértékben a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását (lásd a C-255/00. sz. Grundig Italiana ügyben 2002. szeptember 24-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-8003. o.] 34. pontját, valamint a C-2/06. sz. Kempter-ügyben hozott ítélet [EBHT 2008., I-411. o.] 58. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A jogvesztő határidőkkel kapcsolatban a Bíróság azt is kimondta, hogy a tagállamok feladata a közösségi jog hatálya alá tartozó nemzeti rendelkezésekben szereplő határidők meghatározása, különösen arra való tekintettel, hogy a meghozandó határozatok mennyire jelentősek az általuk érintett személyek számára, mennyire bonyolultak az alkalmazandó eljárások és rendelkezések, hány személyt érinthetnek, illetve milyen egyéb köz- és magánérdekeket kell figyelembe venni (lásd ebben az értelemben a C-349/07. sz. Sopropé-ügyben hozott ítélet [EBHT 2008., I-10369. o.] 40. pontját).

49

Végül az ítélkezési gyakorlat szerint nem a Bíróság feladata a belső jog értelmezése, mivel az kizárólag a kérdést előterjesztő bíróságra tartozik, amely a jelen esetben köteles megállapítani, hogy az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvére vonatkozó követelményeket a vonatkozó nemzeti szabályozás teljesíti-e (lásd a fent hivatkozott Angelidaki és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 163. pontját). Azonban a Bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálása során adott esetben pontosításokat adhat, amelyek célja, hogy iránymutatást adjanak a nemzeti bíróságnak saját értékelésére vonatkozóan (lásd a C-53/04. sz., Marrosu és Sardino ügyben 2006. szeptember 7-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-7213. o.] 54. pontját, a C-180/04. sz. Vassallo-ügyben 2006. szeptember 7-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-7251. o.] 39. pontját, valamint a C-364/07. sz., Vassilakis és társai ügyben hozott végzés 143. pontját).

50

E megfontolásokra tekintettel kell választ adni a kérdést előterjesztő bíróság által feltett első két kérdésre.

51

E tekintetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikkét a 92/85 irányelv 12. cikkével összefüggésben értelmezett 10. cikke alapján fogadták el.

52

Ahogyan arra az olasz kormány és a Bizottság is hivatkozik, és ahogyan az a jelen ítélet 42. pontjából is következik, a 92/85 irányelv 10. és 12. cikke főszabály szerint nem akadályozza meg a nemzeti jogalkotót abban, hogy az elbocsátott várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók számára olyan egyedi jogorvoslati lehetőséget biztosítson, amelynél be kell tartani az előre megállapított határidőket.

53

Mivel azonban a tagállamok minden egyes konkrét esetben felelősek a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelemért (lásd különösen a fent hivatkozott Impact-ügyben hozott ítélet 45. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot), az ilyen jogorvoslatra vonatkozó eljárási szabályok meg kell, hogy feleljenek a jelen ítélet 39-48. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatban foglalt követelményeknek.

54

Ezt a megállapítást nem vonja kétségbe a T-Comalux tárgyaláson előadott azon érvelése sem, amely szerint a kártérítés iránti keresettel ellentétben, amely a nemzeti szabályozás értelmében „jogellenesnek” minősülő elbocsátás esetén indítható, vagy a Munka törvénykönyve L. 337-6. cikkében meghatározott, házasság „miatti” elbocsátás esetén indítható keresettel (a továbbiakban: házasság miatti elbocsátás esetén indítható kereset) ellentétben a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset szinte automatikusan, a munkáltató vétkes magatartásától függetlenül alkalmazandó. Ugyanis a T-Comalux állításával ellentétben önmagában az a tény, hogy az a tagállam, amely a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét úgy ülteti át, hogy a várandós munkavállalók számára különleges jogorvoslati lehetőséget biztosít, az említett 10. cikk 1. pontjában foglalt lehetőségnek megfelelően úgy dönt, hogy nem enged kivételt az elbocsátási tilalom alól a várandós, gyermekágyas vagy szoptató állapottal összefüggésbe nem hozott esetekre vonatkozóan, nem eredményezi azt, hogy ennek a jogorvoslatnak az eljárási szabályaira nem vonatkoznak azok a követelmények, amelyek a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvéből következnek.

55

Ami először is azt a kérdést illeti, hogy az egyenértékűség elvét a jelen ügyben betartották-e, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott mindkét munkajogi kereset - egyfelől a kártérítés iránti kereset, másfelől a házasság miatti elbocsátás esetén indítható kereset – első pillantásra hasonlónak tűnik a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresethez, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell – amint ez a jelen ítélet 45. pontjából is kitűnik – a keresetek tárgya, jogalapja és lényeges elemei szempontjából megvizsgálnia.

56

Amennyiben bebizonyosodik, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban említett egy vagy több kereset vagy akár a Bíróság előtt nem hivatkozott másfajta nemzeti keresetek is hasonlóak a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresethez, a kérdést előterjesztő bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy ezek a keresetek rendelkeznek-e kedvezőbb eljárási szabályokkal.

57

E tekintetben figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset esetében speciális fórumhoz, „a munkaügyi bíróság elnökéhez” kell fordulni. A jelen ítélet 24. pontja alapján úgy tűnik, hogy ez utóbbi követelményt szó szerint és különösen szigorúan kell értelmezni. Amint az az alapeljárás tényállásából következik, az ilyen követelmény az érintett jogalanyokra kedvezőtlen hatással lehet, figyelembe véve a különösen rövid keresetindítási határidőt, amely megnehezíti a jogi szakértő fellépését vagy tanácsának kikérését.

58

Amennyiben a kártérítés iránti kereset és a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset hasonlónak minősül, emlékeztetni kell arra, hogy az utóbbi keresetre alkalmazandó tizenöt napos jogvesztő határidő lényegesen rövidebb, mint a kártérítés iránti keresetre vonatkozó három hónapos jogvesztő határidő. A házasság miatti elbocsátás esetén indítható keresetet illetően a nemzeti bírósághoz fordulásra vonatkozó releváns jogvesztő határidő nem derül ki a Bíróság elé terjesztett iratokból. Ettől eltekintve meg kell jegyezni, hogy a női munkavállalónak a Munka törvénykönyve L. 337-6. cikke szerint két hónap áll rendelkezésére arra, hogy munkáltatójától kérje a munkaviszonya fenntartását, és amennyiben e határidőn belül nem hivatkozott az elbocsátása semmisségére, és nem kérte a munkaviszonya fenntartását, az elbocsátásra tekintettel kártérítésre jogosult, és ezenkívül kártérítés iránti keresetet indíthat.

59

A Bíróság tudomására hozott tényekre tekintettel első látásra nem tűnik úgy, hogy az olyan eljárási szabályok, mint amilyenek a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdésében a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresetre vonatkozóan szerepelnek, megfelelnek az egyenértékűség elvének, ezt azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kell a jelen ítélet 43., 45. és 46. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat figyelembevételével megvizsgálnia.

60

Másodszor a tényleges érvényesülés elvével kapcsolatban arra kell rámutatni, hogy – amint arra lényegében az olasz kormány és a Bizottság is hivatkozik, és ahogyan az a jelen ítélet 47. és 48. pontjából következik – a jogellenesen elbocsátott női munkavállalónak az érintett vállalkozásban történő újbóli alkalmazására irányuló keresetre vonatkozó, viszonylag rövid jogvesztő határidő főszabály szerint jogszerűnek minősül. Ugyanis – amint azt a T-Comalux és a luxemburgi kormány is kifejti – a jogbiztonság miatt mind az elbocsátott munkavállalóknak, mind a munkáltatóknak érdeke fűződik ahhoz, hogy az ilyen kereset megindításának lehetősége időben korlátozott legyen, különösen azokra a következményekre tekintettel, amelyekkel az újraalkalmazás valamennyi érintettre jár, amennyiben arra csak hosszú idő múltán kerül sor.

61

Ezért különösen a jogbiztonság elvére tekintettel a tényleges érvényesülés elve az elbocsátott várandós nőnek a munkáltató vállalkozásban történő újbóli alkalmazására irányuló kereset vonatkozásában főszabály szerint nem zárja ki, hogy rövidebb jogvesztő határidőt állapítsanak meg, mint a kártérítés iránti keresetre vonatkozóan.

62

E tekintetben azonban rá kell mutatni arra, hogy – amint az a jelen ítélet 58. pontjából is kitűnik - a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresetre vonatkozó tizenöt napos jogvesztő határidő különösen rövidnek minősül, figyelembe véve elsősorban a terhességük elején járó nők helyzetét.

63

Ezen túlmenően az iratokból kitűnik, hogy több nap is eltelhet, ami az említett tizenöt napos határidőbe beleszámít, amíg a várandós nő megkapja a felmondólevelét, és ezáltal értesül az elbocsátásáról. Ugyanis a magánalkalmazottak egyik egyesületének az L. 337-1. cikket a Munka törvénykönyvébe bevezető törvénytervezetre vonatkozó véleménye szerint, amelynek szövege az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban is szerepel, a tizenöt napos határidő a luxemburgi bíróságok gyakorlata alapján a levél postai feladásától számít.

64

A luxemburgi kormány arra hivatkozik, hogy a keresetindítási határidő lejárta miatt megszűnt jogosultság helyreállításáról szóló 1986. december 22-i törvény (loi du relative au relevé de la déchéance résultant de l’expiration d’un délai imparti pour agir en justice, Mémorial A 1986, 2745. o.) 1. cikke alapján a jogvesztő határidőkbe nem számít bele az az időszak, amely alatt a női munkavállaló nem tudott eljárni.

65

Azonban, még ha ez a rendelkezés mérsékelheti is a felmondólevél postai feladására vonatkozó, említett ítélkezési gyakorlat hatásait, amit adott esetben a kérdést előterjesztő bíróságnak kell eldöntenie, a terhessége alatt elbocsátott munkavállaló szempontjából igen nehéznek tűnik, hogy a tizenöt napos határidőt betartva megfelelő tanácshoz jusson, továbbá adott esetben megfogalmazza és benyújtsa a keresetet.

66

Ezenkívül, miközben – amint arra a jelen ítélet 57. pontja is rámutat – úgy tűnik, hogy „a munkaügyi bíróság elnökéhez” való fordulás követelményét különösen szigorúan kell értelmezni, az a várandós munkavállaló, aki valamilyen okból elmulasztotta a tizenöt napos határidőt, elbocsátását követően – amint ezt a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozta - jogait nem érvényesítheti többé keresettel.

67

Ilyen feltételek mellett úgy tűnik, hogy az olyan eljárási szabályok, mint amilyenek a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikkének (1) bekezdésében a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti keresettel kapcsolatban szerepelnek, olyan eljárásjogi hátrányt teremtenek, amelyek rendkívül nehézzé teszik a várandós nők számára a 92/85 irányelv 10. cikke által biztosított jogok gyakorlását, és ezért nem tartják tiszteletben a tényleges érvényesülés elvét, amit azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kell majd megvizsgálnia.

68

Ahogyan az a jelen ítélet 43. és 44. pontjából következik, az alapeljárásban szereplő szabályozás – amennyiben az említett bíróság arra a következtetésre jut, hogy ez a szabályozás sérti az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét – nem minősül összeegyeztethetőnek a jogalanyok közösségi jogból és különösen a 92/85 irányelv 12. cikkéből eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem követelményével.

69

A fentiekre tekintettel az első két kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 92/85 irányelv 10. és 12. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az a tagállami jogszabály, amely a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalóknak az említett 10. cikkben foglalt elbocsátási tilalmára vonatkozóan különleges jogorvoslati lehetőséget biztosít, amelynek gyakorlására sajátos eljárási szabályok vonatkoznak, amennyiben ezek nem kedvezőtlenebbek, mint a belső jog hasonló jogorvoslatokra vonatkozó szabályai (az egyenértékűség elve), és nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve). Úgy tűnik, hogy az olyan jogvesztő határidő, mint amilyen a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdésében szerepel, nem tesz eleget ennek a feltételnek, ezt azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

A harmadik kérdésről

70

Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kér választ, hogy ellentétes-e a 76/207 irányelv 2. cikkével az olyan tagállami jogszabály, mint amilyen a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke, amely megfosztja a terhességük alatt elbocsátott várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalókat a kártérítés iránti kereset benyújtásának lehetőségétől, miközben az minden más elbocsátott munkavállaló számára biztosított.

71

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 76/207 irányelv 2. cikke (7) bekezdésének harmadik albekezdése alapján - amelyet a 2002/73 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése illesztett be az irányelvbe - ha egy nőt terhességgel kapcsolatban kevésbé kedvező bánásmódban részesítenek, az ugyanezen irányelv értelmében hátrányos megkülönböztetésnek minősül.

72

Ezenkívül a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben nem utaltak arra, hogy a kártérítés iránti kereset ne lenne összeegyeztethető a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvével.

73

A kérdést előterjesztő bíróság szerint viszont a terhessége alatt elbocsátott várandós nő számára egyetlen jogorvoslati lehetőség áll rendelkezésre, méghozzá a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset, minden más munkajogi jogorvoslat – így a kártérítés iránti kereset is – kizárt.

74

Ezért ha a kérdést előterjesztő bíróságnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdésre adott válaszban megadott szempontok alapján lefolytatott vizsgálata alapján bebizonyosodik, hogy ez a semmisség megállapítása és visszahelyezés iránti kereset nem felel meg a tényleges érvényesülés elvének, akkor a hatékony bírói jogvédelem elvének – különösen ahogyan az a 92/85 irányelv 12. cikkében megfogalmazást nyert – ilyen megsértését úgy kell tekinteni, hogy a 76/207 irányelv 2. cikke (7) bekezdésének harmadik albekezdése értelmében „egy nőt terhességgel kapcsolatban kevésbé kedvező bánásmódban részesítenek”, és ezért ez a 76/207 irányelv értelmében hátrányos megkülönböztetésnek minősül.

75

Ha a kérdést előterjesztő bíróság a 76/207 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében az egyenlő bánásmód elvének ilyen megsértését állapítaná meg, akkor ennek a bíróságnak, amennyire lehetséges, úgy kellene értelmeznie a hatáskörre vonatkozó belső szabályokat, hogy azok hozzájáruljanak a várandós nőknek a közösségi jogból eredő jogai hatékony bírói védelmének biztosításához (lásd analógia útján a 222/84. sz. Johnston-ügyben 1986. május 15-én hozott ítélet [EBHT 1986., 1651. o.] 17. pontját; a C-185/97. sz. Coote-ügyben hozott ítélet [EBHT 1998., I-5199. o.] 18. pontját és a fent hivatkozott Impact-ügyben hozott ítélet 54. pontját).

76

A fentiekre tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 76/207 irányelv 3. cikkével összefüggésben értelmezett 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan, a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók elbocsátásával szembeni, a 92/85 irányelv 10. cikkében foglalt védelemre vonatkozó speciális tagállami jogszabály, amely - mint a Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke - megfosztja a terhessége alatt elbocsátott várandós munkavállalót a kártérítés iránti kereset benyújtásának lehetőségétől, miközben az minden más elbocsátott munkavállaló számára biztosított, amennyiben a jogorvoslatokra vonatkozó ilyen korlátozás úgy tekinthető, hogy egy nőt terhességgel kapcsolatban kevésbé kedvező bánásmódban részesítenek. Ez az eset áll fenn különösen akkor, ha az említett munkavállalók elbocsátása esetén rendelkezésre álló egyetlen keresetfajtára vonatkozó eljárási szabályok nem felelnek meg a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvének, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

A költségekről

77

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

 

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott:

 

1)

A várandós, a gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről (tizedik egyedi irányelv a 89/391/EGK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének értelmében) szóló, 1992. október 19-i 92/85/EGK tanácsi irányelv 10. és 12. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az a tagállami jogszabály, amely a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalóknak az említett 10. cikkben foglalt elbocsátási tilalmára vonatkozóan különleges jogorvoslati lehetőséget biztosít, amelynek gyakorlására sajátos eljárási szabályok vonatkoznak, amennyiben ezek nem kedvezőtlenebbek, mint a belső jog hasonló jogorvoslatokra vonatkozó szabályai (az egyenértékűség elve), és nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve). Úgy tűnik, hogy az olyan jogvesztő határidő, mint amilyen a luxemburgi Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdésében szerepel, nem tesz eleget ennek a feltételnek, ezt azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

 

2)

A 2002. szeptember 23-i 2002/73/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 76/207/EGK irányelv 3. cikkével összefüggésben értelmezett 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan, a várandós, gyermekágyas vagy szoptató munkavállalók elbocsátásával szemben a 92/85 irányelv 10. cikkében foglalt védelemre vonatkozó speciális tagállami jogszabály, amely – mint a luxemburgi Munka törvénykönyve L. 337-1. cikke – megfosztja a terhessége alatt elbocsátott várandós munkavállalót a kártérítés iránti kereset benyújtásának lehetőségétől, miközben az minden más elbocsátott munkavállaló számára biztosított, amennyiben a jogorvoslatokra vonatkozó ilyen korlátozás úgy tekinthető, hogy egy nőt terhességgel kapcsolatban kevésbé kedvező bánásmódban részesítenek. Ez az eset áll fenn különösen akkor, ha az említett munkavállalók elbocsátása esetén rendelkezésre álló egyetlen keresetfajtára vonatkozó eljárási szabályok nem felelnek meg a jogalanyok közösségi jogból eredő jogai számára biztosítandó hatékony bírói jogvédelem elvének, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

 

Aláírások


( *1 ) Az eljárás nyelve: francia.