–

az osztrák kormány képviseletében J. Schmoll, V.‑S. Strasser, A. Posch és G. Eberhard, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében J. Möller és R. Kanitz, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében C. Cattabriga és M. Wasmeier, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 180., 31. o.; helyesbítés: HL 2018. L 33., 6. o.; a továbbiakban: „Dublin III” rendelet) 29. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az IA és a Bundesamt für Fremdenwesen und Asyl (szövetségi idegenrendészeti és menekültügyi hivatal, Ausztria; a továbbiakban: Hivatal) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, melynek tárgya az érintett Olaszországnak való átadása.

3

A „Dublin III” rendelet (4) és (5) preambulumbekezdésének szövege a következő:

4

A „Dublin III” rendelet VI. fejezetének a kérelmezőnek a felelős tagállamnak való átadásával foglalkozó VI. szakaszában szerepel e rendelet „Szabályok és határidők” című 29. cikke, amely a következőket írja elő:

„(1)   A kérelmezőnek vagy a 18. cikk (1) bekezdésének c) vagy d) pontjában említett más személynek a megkereső tagállam részéről a felelős tagállamnak történő átadása a megkereső tagállam nemzeti joga szerint történik az érintett tagállamok egymás közötti konzultációját követően, a lehető leghamarabb kivitelezhető időpontban, de legkésőbb hat hónappal az érintett személy átvétele vagy visszavétele iránti megkeresés másik tagállam általi elfogadását, vagy a 27. cikk (3) bekezdésének megfelelő halasztó hatály esetén hat hónappal a fellebbezéssel vagy felülvizsgálattal kapcsolatos jogerős határozatot követően.

Ha a felelős tagállamnak történő átadás ellenőrzött útnak indítás formájában vagy kísérettel történik, a tagállamok biztosítják, hogy ez humánus módon, az alapvető jogok és az emberi méltóság teljes körű tiszteletben tartása mellett menjen végbe.

[…]

(2)   Amennyiben az átadásra nem kerül sor a hat hónapos határidőn belül, a felelős tagállam mentesül az érintett személy átvételére vagy visszavételére vonatkozó kötelezettség alól, és a felelősség a megkereső tagállamra hárul. E határidő legfeljebb egyéves időtartamra meghosszabbítható, ha az átadásra az érintett személy szabadságvesztése miatt nem kerülhetett sor, illetve legfeljebb tizennyolc hónapra, ha az érintett személy megszökik.

[…]

(4)   A Bizottság végrehajtási jogi aktusok útján megállapítja a tagállamok közötti konzultáció és információcsere egységes feltételeit, különösen az elhalasztott vagy késedelemmel elvégzett átadások, hallgatólagos elfogadást követő átadások, kiskorúak vagy eltartott személyek átadása, valamint a felügyelt átadások eseteire vonatkozóan. […]”

5

A 2014. január 30‑i 118/2014/EU bizottsági végrehajtási rendelettel (HL 2014. L 39., 1. o.) módosított, a 343/2003 rendelet részletes alkalmazási szabályainak megállapításáról szóló, 2003. szeptember 2‑i 1560/2003/EK bizottsági rendelet (HL 2003. L 222., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 200. o.; helyesbítés: HL 2006. L 215., 48. o.) (a továbbiakban: végrehajtási rendelet) a „Dublin III” rendelet részletes alkalmazási szabályait foglalja magában.

6

A végrehajtási rendeletnek az „Átadások” című III. fejezete tartalmazza „Elhalasztott és késedelmes átadások” című 9. cikket, amely a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A felelős tagállamot késedelem nélkül értesíteni kell minden halasztásról, amelyre akár felfüggesztő hatályú fellebbezés vagy felülvizsgálati eljárás miatt, akár fizikai okokból, úgymint a menedékkérő betegsége, a szállítóeszköz hiánya került sor, vagy ami amiatt következett be, hogy a menedékkérő az átadási eljárástól elzárkózott.

(1a)   Amennyiben az átadás elhalasztására az átadó tagállam kérésére kerül sor, az átadó és a felelős tagállamnak újra fel kell vennie egymással a kapcsolatot annak érdekében, hogy lehetővé tegyék az átadás újbóli megszervezését, amire – a 8. cikknek megfelelően – a lehető leghamarabb, de legkésőbb két héttel az követően kerül sor, hogy a hatóságok tudomást szereztek a késedelmet vagy halasztást okozó körülmények megszűnéséről. Ilyen esetben az átadást megelőzően meg kell küldeni a VI. mellékletben meghatározott, az átadás elvégzését megelőző adatátadásra szolgáló, naprakésszé tett formanyomtatványt.

(2)   Az a tagállam, amely a [»Dublin III«] rendelet 29. cikkének (2) bekezdésében meghatározott okok egyike miatt nem tudja végrehajtani az átadást az érintett személy átvétele vagy visszavétele iránti megkeresés elfogadásától, vagy – azok felfüggesztő hatálya esetén – a fellebbezést, illetve jogorvoslatot elbíráló jogerős határozat megszületésétől számított hat hónapos rendes határidőn belül, a határidő lejárta előtt értesíti a felelős tagállamot. Ellenkező esetben a nemzetközi védelem iránti kérelem feldolgozására vonatkozó felelősség és a [»Dublin III«] rendelet szerinti egyéb kötelezettségek az említett 29. cikk (2) bekezdésével összhangban a megkereső tagállamra hárulnak.

[…]”

7

A Bundesgesetz über die Gewährung von Asyl (Asylgesetz 2005) (a menedékjogról szóló 2005. évi szövetségi törvény) az alapügyre alkalmazandó változatában (a továbbiakban: 2005. évi AsylG) az 5. §‑ában a következőket írja elő:

„[Esetek, amelyekben] Ausztria nem felelős [a menedékjog iránti kérelem megvizsgálásáért]

[…]

Másik állam felelőssége.

(1) A 4. vagy 4a. § alapján el nem intézett, nemzetközi védelem iránti kérelmet elfogadhatatlanság miatt el kell utasítani, ha szerződés vagy a [»Dublin III«] rendelet alapján másik állam felelős a menedékjog iránti kérelem vagy a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért. […]

(2) Az (1) bekezdésnek megfelelően kell eljárni akkor is, ha egy másik állam szerződés vagy a [»Dublin III«] rendelet alapján hatáskörrel rendelkezik annak megvizsgálására, hogy melyik állam felelős a menedékjog iránti kérelem vagy a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért.

[…]”

8

A Fremdenpolizeigesetz 2005 (2005. évi idegenrendészeti törvény) 46. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„Azon külföldieket, akikkel szemben kiutasítási határozat, az ország elhagyására kötelezés, közrendi okokból történő kiutasítás, vagy tartózkodási tilalom végrehajthatóvá válik, a [Hivatal] nevében az állami rendvédelmi szervek az ország elhagyására kényszerítik (kitoloncolás) […].

[…]

(7)   Ha a külföldi személy kórházban tartózkodik, és a kitoloncolását a közeljövőben kell végrehajtani, a kórháznak kérelemre haladéktalanul tájékoztatnia kell [a Hivatalt] a kórház elhagyásának megállapított vagy valószínű időpontjáról. Ha az első mondatnak megfelelően közölt időpont módosul, a kórház erről hivatalból tájékoztatja a [Hivatalt].”

9

A 2005. évi idegenrendészeti törvény 61. §‑a a következőket írja elő:

„(1)   [A Hivatal] a harmadik országbeli állampolgárt az ország elhagyására kötelezi:

1. abban az esetben, ha a harmadik országbeli állampolgár nemzetközi védelem iránti kérelmét a 2005. évi AsylG 4a. vagy 5. §‑a alapján elutasították, vagy bármely egyéb, [a közigazgatási eljárásról szóló általános törvény] 68. §‑a alapján hozott, olyan elutasító határozat után, amelyet a 2005. évi AsylG 4a. vagy 5. §‑a alapján hozott elutasító határozatot követően hoztak meg,

[…]

(2)   Az ország területének elhagyására kötelezés azzal a következménnyel jár, hogy a harmadik országbeli állampolgárnak a célországba való kitoloncolása megengedetté válik. Az ország területének elhagyására kötelezés a harmadik országbeli állampolgár távozásától számítva tizennyolc hónapon át hatályban marad.

[…]”

10

Az Unterbringungsgesetz (az ápolásra szoruló mentális betegeknek a kórházi pszichiátriai osztályon történő, nem büntető jellegű elhelyezéséről szóló törvény, a továbbiakban: UbG) a 3. §‑ában, amelynek címe „Az elhelyezés feltételei”, a következőképpen rendelkezik:

„Pszichiátriai osztályon csak olyan személy helyezhető el, aki:

11

Az UbG‑nek „[Az érintett] kérel[me] nélküli elhelyezés” című 8. §‑a a következőket írja elő:

„Valamely személy az akarata ellenére vagy a kérelme nélkül csak akkor helyezhető el pszichiátriai osztályon, ha az egészségügyi közszolgáltatás keretébe tartozó [vagy] rendőrségi orvos, vagy valamely egészségügyi alapellátást biztosító létesítmény orvosa, aki erre […] köteles, e személyt megvizsgálja és tanúsítja, hogy az elhelyezés feltételei fennállnak. A tanúsítvány részletesen felsorolja azokat az okokat, amelyek miatt az orvos úgy véli, hogy az elhelyezés feltételei teljesülnek.”

12

E törvény 9. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A közbiztonsági szervek jogosultak és kötelesek arra, hogy az olyan személyt, akinek esetében különleges okokból úgy vélik, hogy az elhelyezés feltételei teljesülnek, vizsgálat céljából orvoshoz vigyék (8. §), vagy orvost vegyenek igénybe. Ha az orvos az elhelyezés feltételeinek a fennállását tanúsítja, a közbiztonsági szerveknek az érintett személyt pszichiátriai osztályra kell szállítaniuk, illetve erről intézkedniük kell. Ha ilyen tanúsítvány kiállítására nem kerül sor, az érintett személy a továbbiakban nem tartható fogva.

(2)   Közvetlen veszélyhelyzet esetén a közbiztonsági szervek az érintett személyt orvosi vizsgálat és tanúsítvány hiányában is a pszichiátriai osztályra szállíthatják.

Az orvosnak és a közbiztonsági szerveknek az érintett személlyel a lehető legkíméletesebben kell bánniuk, és meg kell tenniük a veszély elhárításához szükséges intézkedéseket. Amennyiben lehetséges, a pszichiátriai osztályon kívüli egyéb pszichiátriai létesítményekkel kell együttműködniük, és szükség esetén igénybe kell venniük a helyi mentőszolgálatot.”

13

Ugyanezen törvény 10. §‑ának (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Az osztályvezetőnek az érintett személyt haladéktalanul meg kell vizsgálnia. E személy az osztályra csak akkor vehető fel, ha az orvosi tanúsítványa szerint az elhelyezés feltételei fennállnak.

[…]”

14

Az UbG 11. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„A 10. §‑t megfelelően alkalmazni kell, ha

15

Az UbG‑nek „A bíróság értesítése” című 17. §‑a a következőket írja elő:

„Ha valamely személyt a kérelme nélkül vesznek fel pszichiátriai osztályra (10. és 11. §), az osztályvezetőnek erről haladéktalanul értesítenie kell a bíróságot. […]”

16

E törvénynek „Az eljárás tárgya” című 18. §‑a a következőket írja elő:

„A bíróság az 10. és 11. §‑ban említett esetekben a beteg elhelyezésének jogszerűségéről az elhelyezés feltételeinek vizsgálatát követően határoz.”

17

Az UbG 20. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ha a bíróság a meghallgatáson arra a következtetésre jut, hogy az elhelyezés feltételei fennállnak, a 26. § (1) bekezdése szerinti határozat meghozataláig az elhelyezést ideiglenesen jogszerűnek nyilvánítja, és tárgyalást tűz ki, amelyre legkésőbb tizennégy nappal a meghallgatást követően kerül sor.”

18

Ugyanezen törvény 26. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A bíróságnak a tárgyalást követően határoznia kell az elhelyezés jogszerűségéről. A határozatot a tárgyaláson, a beteg jelenlétében kell meghozni, azt indokolni kell, és a beteg részére meg is kell magyarázni.”

19

IA, aki marokkói állampolgár, 2016 októberében Líbiából utazott be Olaszországba. Az olasz rendőrség ekkor nyilvántartásba vette a személyes és a biometrikus adatait.

20

IA ezt követően Ausztriába utazott, ahol 2017. február 20‑án menedékjog iránti kérelmet nyújtott be.

21

Az osztrák hatóságok 2017. március 1‑jén arra kérték az olasz hatóságokat, hogy vegyék át IA‑t. E kérelemre nem érkezett válasz.

22

Az osztrák hatóságok 2017. május 30‑án tájékoztatták az olasz hatóságokat, hogy az említett átvétel iránti kérelem elfogadottnak tekintendő, és az átadás végrehajtására rendelkezésre álló, legfeljebb hat hónapos határidő 2017. május 2‑án megkezdődött.

23

A Hivatal a 2017. augusztus 12‑i határozatával egyrészt elutasította IA menedékjog iránti kérelmét elfogadhatatlanság miatt, és másrészt elrendelte az Olaszországba való kitoloncolását.

24

IA 2017. szeptember 25‑én keresetet indított e határozattal szemben a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság, Ausztria) előtt. Később elállt e keresettől.

25

IA 2017. szeptember 20. és 2017. október 6. között a saját kérelmére pszichiátriai ellátásban részesült egy bécsi (Ausztria) kórházban.

26

IA Olaszországba történő, 2017. október 23‑ára tervezett átadására nem kerülhetett sor, mivel 2017. október 6. és 2017. november 4. között a kérelme nélkül egy bécsi kórház pszichiátriai osztályán helyezték el. Ezt az elhelyezést egy bécsi kerületi bíróság kezdetben az első, 2017. október 6‑i végzésében ideiglenesen, majd a 2017. november 17‑ig terjedő időszak vonatkozásában a második, 2017. október 17‑i végzésében jogszerűnek nyilvánította. Az említett bíróság engedélyezte IA elhelyezését azzal az indokkal, hogy ezen utóbbi a mentális betegsége miatt súlyos és jelentős veszélyt jelent önmagára és másokra nézve.

27

Az osztrák hatóságok 2017. október 25‑én tájékoztatták az olasz hatóságokat, hogy IA átadásának határidejét a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének megfelelően tizenkét hónapra meghosszabbították, mivel egy kórházi pszichiátriai osztályon került elhelyezésre.

28

IA elhelyezése idő előtt, 2017. november 4‑én ért véget. Ezen időpontban a kérelmére egy kórház pszichiátriai osztályán került elhelyezésre, és onnan 2017. november 6‑án távozott.

29

2017. december 6‑án IA‑t repülőgéppel, rendőrségi és orvosi kísérettel Olaszországba szállították.

30

2017. december 22‑én IA Olaszországban menedékjog iránti kérelmet nyújtott be, amelynek 2018. április 24‑én helyt adtak.

31

Ezt követően IA keresetet indított a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság) előtt az Ausztria által Olaszországnak való átadásával szemben azzal az indokkal, hogy arra a „Dublin III” rendelet 29. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében előírt hat hónapos határidő 2017. november 2‑i lejártát követően került sor, tehát az késedelmesség miatt jogellenes volt.

32

Az említett bíróság a 2020. február 14‑i ítéletével e keresetet megalapozatlanság miatt elutasította. Megállapította, hogy az osztrák hatóságok 2017. október 25‑én tájékoztatták az olasz hatóságokat az átadási határidőnek a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésével összhangban hat hónappal történő, az érintett fogva tartása miatti meghosszabbításáról. Ez az átadási határidő, amely 2017. november 2‑án járt le, így hat hónappal meghosszabbodott, 2018. május 2‑ig. Következésképpen IA 2017. december 6‑án történt átadása nem volt késedelmes.

33

A Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság) megállapította, hogy IA‑nak a bírósági végzés útján, akarata ellenére pszichiátriai intézményben történő elhelyezése az UbG 3. §‑ában előírt feltételeknek megfelelően azon a megállapításon alapul, hogy e személy a mentális betegsége miatt súlyos és jelentős veszélyt jelent a saját, illetve mások életére.

34

Márpedig e bíróság álláspontja szerint a mentális betegség miatti fogva tartás szabadságelvonással járó intézkedésnek minősül, amint az az Európai Unió Alapjogi Chartájának 6., 52. és 53. cikkéből, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv.) 5. cikke (1) bekezdésének e) pontjából kitűnik. Az átadási határidőnek a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett „szabadságvesztés” miatti meghosszabbításához ugyanakkor nem szükséges, hogy a fogva tartás büntetésvégrehajtási intézetben történjen, sem pedig az, hogy az bűnösséget megállapító bírósági határozaton alapuljon. A meghatározó tényező az, hogy az átadó állam akadályozva van abban, hogy az érintett személyt átadja az illetékes tagállamnak, amennyiben e személyt bírósági határozattal kivonják a közigazgatási hatóságok ellenőrzése alól.

35

A kérdést előterjesztő bíróság, amelyhez IA a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság) ezen ítélete ellen felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, úgy véli, hogy annak meghatározása tekintetében, hogy IA Olaszországnak történő átadása jogszerű volt‑e, az az alapvető kérdés, hogy a „szabadságvesztésnek” a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett fogalmát, amelyet egyébként e rendelet nem határoz meg, úgy kell‑e értelmezni, hogy az magában foglalja az érintett akarata ellenére vagy a kérelme nélkül történő, bíróság által jogszerűnek nyilvánított, olyan fogva tartást, mint amelyre az alapügyben sor került.

36

A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint e kérdésre a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság) által megállapított indokok alapján igenlő válasz adható. E bíróság ugyanakkor úgy véli, hogy ezzel ellentétes válasz is elképzelhető, egyrészt amiatt, hogy „[az érintett] kérel[me] nélküli elhelyezés” az UbG 8. és azt követő §‑ai értelmében véve mindenekelőtt orvosi intézkedés, amelyet a bíróság pusztán jogszerűnek nyilvánít, és nem tűnik úgy, hogy a német nyelvi változatban az „Inhaftierung”, az angol nyelvi változatban az „imprisonment”, vagy a francia nyelvben az „emprisonnement” kifejezés ezen intézkedésre is mindenképpen kiterjed.

37

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az olyan, súlyosnak minősülő betegségek, amelyek átmenetileg megakadályozzák a felelős tagállamnak való átadást, nem alapozhatják meg az átadási határidőnek a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata szerinti meghosszabbítását, amint azt a Bíróság ítélkezési gyakorlata is megerősíti (2017. február 16‑iC. K. és társai ítélet, C‑578/16 PPU, EU:C:2017:127, 89. pont).

38

Abban az esetben, ha a Bíróságnak azt kellene megállapítania, hogy a kórházi pszichiátriai osztályon való elhelyezés a „szabadságvesztésnek” a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett fogalmába tartozik, a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy a jelen ügyben mi lesz az átadási határidő meghosszabbításának pontos időtartama.

39

E tekintetben úgy tekinthető, hogy az átadási határidő vagy azzal az időtartammal hosszabbítható meg, amely alatt IA‑t az akarata ellenére kórházi pszichiátriai osztályon helyezték el, vagy pedig a „szabadságvesztésnek” a megkeresett tagállammal a végrehajtási rendelet 9. cikke (2) bekezdésének megfelelően közölt vélelmezett időtartamával, amelyhez adott esetben hozzáadódik az átadás megszervezéséhez szükséges észszerű határidő.

40

E körülmények között a Verwaltungsgerichtshof (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Ausztria) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

41

A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondatát úgy kell‑e értelmezni, hogy a „szabadságvesztés” e rendelkezésben szereplő fogalma alkalmazandó a menedékkérő bírósági határozattal engedélyezett, kórházi pszichiátriai osztályon való elhelyezésére, amelynek az az indoka, hogy e személy mentális betegség miatt súlyos veszélyt jelent magára vagy a társadalomra.

42

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint mind az uniós jog egységes alkalmazásának követelményeiből, mind pedig az egyenlőség elvéből az következik, hogy az uniós jog azon rendelkezésében foglalt kifejezéseknek, amely a jelentésének és hatályának meghatározása érdekében nem tartalmaz kifejezett utalást a tagállami jogokra, rendes körülmények között az egész Unióban olyan önálló és egységes értelmezést kell tulajdonítani, amelynek kialakítása során e rendelkezésnek nem csupán a kifejezéseit, hanem kontextusát, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi (2021. április 15‑iThe North of England P & I Association ítélet, C‑786/19, EU:C:2021:276, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

Márpedig meg kell állapítani, hogy a „szabadságvesztésnek” a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett fogalmát az uniós jogalkotó nem határozza meg, és e rendelkezés semmilyen kifejezett utalást nem tartalmaz a tagállamok jogára e fogalom jelentésének és hatályának a meghatározása érdekében. Ezért e fogalomra vonatkozóan önálló és egységes értelmezést kell kialakítani.

44

Először is, ami a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdése második mondatának szövegét illeti, elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint egy uniós jogi rendelkezés valamely nyelvi változatának megfogalmazása nem szolgálhat e rendelkezés értelmezésének kizárólagos alapjául, illetve nem élvezhet elsőbbséget más nyelvi változatokkal szemben (2021. április 15‑iThe North of England P & I Association ítélet, C‑786/19, EU:C:2021:276, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45

A jelen ügyben e rendelkezés nyelvi változatainak a többsége a „szabadságvesztés” kifejezést, vagy az azzal rokonértelmű és nagymértékben felcserélhető „börtönbüntetés” kifejezést használja. Ez a helyzet például a spanyol, a cseh, a dán, az angol, a francia, a máltai, a holland, a román, a szlovák és a finn nyelvi változat esetében.

46

Ezzel szemben más nyelvi változatok, amelyek egyértelműen kisebbségben vannak – mint például az olasz, a portugál és a svéd – olyan szélesebb fogalmakat használnak, amelyek fogva tartást, őrizetet vagy szabadságtól való megfosztást jelentenek, anélkül hogy e kifejezés a „börtönhöz” vagy a „börtönbüntetéshez” való kapcsolódásra utalna.

47

Ami a német nyelvi változatban használt „Inhaftierung” kifejezést illeti, az osztrák kormány azt állítja, hogy ezalatt a köznyelvben többek között a „szabadságtól való megfosztás” értendő, és ezért az nem korlátozható a bíróság által büntetőeljárás keretében elrendelt szabadságvesztésre, míg a német kormány azon a véleményen van, hogy ez a fogalom értelmezhető e szűkebb értelemben.

48

Továbbra is a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdése második mondatának szó szerinti értelmezése tekintetében meg kell állapítani, hogy a „szabadságvesztés” vagy „börtönbüntetés” kifejezés szokásos jelentéséből – amely kifejezés, amint az a jelen ítélet 45. pontjában megállapításra került, e rendelkezés nyelvi változatainak a többségében szerepel – az következik, hogy az alapvetően olyan szabadságvesztés‑büntetést jelent, amelyet büntetőeljárás keretében szabnak ki, olyan bűncselekmény elkövetése miatt, amelynek tekintetében az érintett személy bűnösségét megállapítják, vagy amellyel e személyt gyanúsítják.

49

Pontosabban e kifejezés a szokásos értelmében olyan szabadságvesztés‑büntetést jelent, amelyet általában büntetésvégrehajtási intézetben kell letölteni, és amelyet bíróság szab ki, amennyiben büntetőeljárás eredményeképpen azt állapítja meg, hogy valamely személy bűncselekmény elkövetésében bűnösnek tekinthető. Ezenkívül e fogalom a szokásos jelentése szerint magában foglalja a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy előzetes letartóztatását is, amelyet főszabály szerint büntetőeljárás keretében, bírósági határozattal rendelnek el.

50

Márpedig e szokásos jelentésre tekintettel valamely személynek a kórházi pszichiátria osztályon való, olyan kényszerelhelyezése, amelyet bíróság engedélyez amiatt, hogy e személy olyan mentális betegségben szenved, amelynek eredményeképpen különlegesen veszélyessé válik saját magára, vagy a társadalomra, nem minősülhet a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett „szabadságvesztésnek”.

51

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az UbG alapján történő kényszerelhelyezésre anélkül kerül sor, hogy az érintett személyt bűncselekmény elkövetése miatt elítélték volna, vagy ilyen bűncselekmény elkövetésével gyanúsítanák.

52

Az ilyen elhelyezés tehát alapvetően eltér a pszichiátriai internálástól, amelyet azért rendelnek el, mert valamely személy bűncselekményt követett el, de azért büntetőjogilag nem vonható felelősségre olyan mentális betegség miatt, amelyben a vád tárgyát képező tényállás megvalósulása idején szenvedett.

53

Másodszor, azzal a kontextussal, amelybe a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata illeszkedik, valamint az e rendelet által követett célokkal nem ellentétes az az értelmezés, amely szerint a „szabadságvesztés” e rendelkezés értelmében vett fogalma csak a büntetőeljárás keretében bírósági határozattal, olyan bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztésre terjed ki, amely tekintetében a menedékkérő felelősségét megállapítják, vagy amellyel őt gyanúsítják.

54

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata kivételesen lehetővé teszi az e rendelet 29. cikkének (1) bekezdésében és (2) bekezdésének első mondatában meghatározott hat hónapos átadási határidő meghosszabbítását annak figyelembevétele érdekében, hogy a megkereső tagállam számára az érintett személy átadásának végrehajtása szabadságvesztés vagy az érintett szökése miatt ténylegesen lehetetlen (2019. március 19‑iJawo ítélet, C‑163/17, EU:C:2019:218, 60. pont).

55

Márpedig a „szabadságvesztésnek” a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett fogalmának olyan tág értelmezése, amely magában foglal minden szabadságelvonással járó intézkedést, ideértve azokat az intézkedéseket is, amelyeket nem büntetőeljárás keretében írnak elő, olyan bűncselekmény miatt, amelyet az érintett személy által elkövetett, vagy amellyel gyanúsítják, ellentétes lenne az ilyen meghosszabbításnak a Bíróság által hangsúlyozott kivételes jellegével.

56

A „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondatát ugyanis, mivel két konkrét esetben kivételt ír elő az e rendelet 29. cikkének (1) bekezdésében és (2) bekezdésének első mondatában előírt főszabály alól, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata által kialakított elv szerint szigorúan kell értelmezni (lásd többek között: 2021. május 20‑iX [LPG‑tartálykocsik] ítélet, C‑120/19, EU:C:2021:398, 50. pont).

57

Ezenkívül igaz, hogy a 2019. március 19‑iJawo ítélet (C‑163/17, EU:C:2019:218) 61. és 62. pontjában a Bíróság, azon veszély elkerülése érdekében, hogy az illetékes nemzeti hatóságok esetlegesen jelentős nehézségekkel szembesüljenek, vagy ne tudják biztosítani a dublini rendszer hatékony működését vagy az e rendszer által követett célok elérését, elutasította a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondata értelmében vett „szökés” fogalmának olyan értelmezését, amely az érintett személy azon szándékának bizonyítását igényli, hogy az illetékes hatóságok elől kívánt elrejtőzni.

58

Ezzel szemben a „szabadságvesztés” ugyanezen rendelkezés értelmében vett fogalmának olyan értelmezése, amely a büntetőeljárásban bírósági határozattal kiszabott szabadságelvonásra korlátozódik, kizárva más típusú, szabadságelvonással járó intézkedéseket, nem jár ilyen kockázattal.

59

Az ilyen értelmezés ugyanis csak a bűncselekmény elkövetőjének minősülő vagy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szemben büntetőeljárás keretében elfogadott, szabadságvesztést kiszabó bírósági határozat meglétének puszta ténybeli vizsgálatát követeli meg.

60

Az ilyen jellegű vizsgálat nem jár olyan különleges gyakorlati nehézségekkel, amelyek gátolhatnák a dublini rendszer hatékony működését és az azáltal követett célkitűzések megvalósítását.

61

Ezen értelmezés tehát nem ütközik a gyorsaságra irányuló azon célkitűzésbe sem, amelyet a „Dublin III” rendelet a (4) és (5) preambulumbekezdése szerint követ (2019. március 19‑iJawo ítélet, C‑163/17, EU:C:2019:218, 58. és 59. pont).

62

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a „Dublin III” rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondatát úgy kell értelmezni, hogy a „szabadságvesztés” e rendelkezésben szereplő fogalma nem alkalmazandó a menedékkérő bírósági határozattal engedélyezett, kórházi pszichiátriai osztályon való kényszerelhelyezésére, amelynek az az indoka, hogy e személy mentális betegség miatt súlyos veszélyt jelent magára vagy a társadalomra.

63

A kérdést előterjesztő bíróság a második kérdést az első kérdésre adott igenlő válasz esetére tette fel. Márpedig a jelen ítélet 62. pontjából az következik, hogy arra nemleges választ kell adni. Következésképpen a második kérdés megválaszolásának nincs helye.

64

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hetedik tanács) a következőképpen határozott:

Az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26‑i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 29. cikke (2) bekezdésének második mondatát úgy kell értelmezni, hogy a „szabadságvesztés” e rendelkezésben szereplő fogalma nem alkalmazandó a menedékkérő bírósági határozattal engedélyezett, kórházi pszichiátriai osztályon való kényszerelhelyezésére, amelynek az az indoka, hogy e személy mentális betegség miatt súlyos veszélyt jelent magára vagy a társadalomra.