Az EU közös biztonság- és védelempolitikája

A közös biztonság- és védelempolitika (KBVP) az EU biztonság- és védelempolitikája, amely az EU külpolitikájának, a közös kül- és biztonságpolitikának (KKBP) szerves részét képezi.

ÖSSZEFOGLALÓ

A közös biztonság- és védelempolitika (KBVP) az EU biztonság- és védelempolitikája, amely az EU külpolitikájának, a közös kül- és biztonságpolitikának (KKBP) szerves részét képezi.

MI A KBVP CÉLJA?

A KBVP az uniós politika katonai és védelmi területei számára hoz létre keretet. A Lisszaboni Szerződés 2009-es aláírásával létrejött KBVP a korábbi európai biztonság- és védelempolitika (EBVP) helyébe lép, illetve azt bővíti ki. A politika célja a közös európai védelmi képesség létrehozása.

FŐBB PONTOK

• Az uniós országoknak polgári és katonai képességeket kell az EU rendelkezésére bocsátani a KBVP végrehajtásához.
• A KBVP a közös uniós védelmi politika fokozatos kialakítását foglalja magában; ez közös védelmet eredményez majd, amikor az - egyhangú határozat alapján eljáró - Európai Tanács ekként dönt; az uniós politika nem sérti az egyes uniós országok biztonság- és védelmi politikájának az egyedi jellegét, továbbá tiszteletben tartja egyes uniós országok NATO-tagsággal járó kötelezettségeit. A Lisszaboni Szerződés szerint kölcsönös védelmi záradék jött létre, amely a KBVP-nek kulcsfontosságú eleme.
• Az uniós országok katonai képességeik fejlesztésére irányuló intézkedéseket hoznak. Az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) az a szerv, amely célja ezen intézkedések előmozdítása. Az EU Tanácsa felé készít jelentéseket munkájáról, amely a következők köré épül:
  • közös célkitűzések meghatározása az uniós országok számára a katonai képességek tekintetében;
  • programok bevezetése és irányítása a célkitűzések elérése érdekében;
  • az uniós országok operatív szükségleteinek összehangolása a katonai képességek „összevonása és megosztása” révén;
  • védelmi technológiai kutatási tevékenységek irányítása (22 prioritási területen, köztük az elektronikai hardverek, a taposóaknák elleni rendszerek és a fizikai védelem területén);
  • a védelmi ágazat ipari és technológiai alapjának megerősítése; és
  • a katonai kiadások hatékonyabbá tétele.
• Az állandó strukturált együttműködés (amelyet a Lisszaboni Szerződésbe is beemeltek - az Európai Unióról szóló szerződés 42. és 46. cikke) az uniós országok közötti együttműködés egy mélyebb formáját jelenti. E keret alapján az uniós országok vállalják, hogy védelmi képességeiket intenzívebb módon fejlesztik, és a tervezett missziókra harci egységeket biztosítanak. Az EDA felméri a hozzájárulásokat, a Tanács pedig engedélyezi az együttműködést.
• Az EU békefenntartási célokra, valamint konfliktusmegelőzés és a nemzetközi biztonság megerősítése céljából az EU-n kívüli polgári és katonai eszközöket is használhat. A KBVP szerint a következő típusú feladatokat lehet végrehajtani:
  • humanitárius és mentési feladatok;
  • konfliktusmegelőzés;
  • a harcoló erők válságkezelésben kifejtett feladatai;
  • közös leszerelési műveletek;
  • katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatok; és
  • konfliktus utáni stabilizációs feladatok.
• Az EU Tanácsa határozza meg a feladatok céljait és végrehajtásuk feltételeit. A feladatok végrehajtásával megbízhatja az adott feladatok végrehajtására hajlandó és képes uniós országokat is. A feladatok végrehajtásáért felelős uniós országok a külügyi és biztonságpolitikai főképviselővel együttműködve járnak el, és a Tanácsot folyamatosan tájékoztatniuk kell a végrehajtás alakulásáról.

HÁTTÉR

A közös európai védelmi politika elképzelése 1948-ig, a brüsszeli szerződésig nyúlik vissza (amelyet az Egyesült Királyság (1), Franciaország és a Benelux országok írtak alá), amely a Nyugat-európai Unió (NYEU) előtt az utat kikövező kölcsönös védelmi záradékkal rendelkezett. Az európai biztonságpolitika azóta több különböző úton haladt előre, illetve formálódott párhuzamosan a NYEU-n, a NATO-n és az EU-n belül.

További információk a következő oldalakon állnak rendelkezésre: Biztonság és védelem - KBVP

utolsó frissítés 16.09.2015

---

(1) Az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból, ezért 2020. február 1-jétől harmadik országnak (nem uniós országnak) minősül.