1. A dokumentumtár

Külön kell róla említést tennünk: az állam- és kormányfők által 2004. június 18-án jóváhagyott és 2004. október 29-én aláírt szerzödést az Európai Unió 25 tagállamának ratifikálnia kell, mielőtt hatályba lépne.

Az alkotmányos szerződés meghatározó elemei a következők:

• az alapjogi charta beillesztése a szerződés szövegébe,
• Az Európai Unió új meghatározása, amely a jelenlegi „Európai Közösséget” és „Európai Uniót” váltja fel,
• az Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás világosabb bemutatása,
• megújult intézményi keret, amely világossá teszi az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság szerepét,
• hatékonyabb döntéshozatali eljárások,
• a rendszer demokratizálása és átláthatósága.

Az Európai Unió hat alkalommal bővült: a hat alapító országhoz (Belgium, Németország, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) 1973-ban Dánia, Írország és az Egyesült Királyság, 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália, 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország, 2004-ben a Cseh Köztársaság, Észtország, Ciprus, Lettország, Litvánia, Magyarország, Málta, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia, 2007-ben pedig Bulgária és Románia csatlakozott.

A csatlakozási szerződések az új országok Európai Unióhoz való csatlakozásának feltételeit határozzák meg, valamint az Európai Unió alapszerződéseinek szükséges módosításait.

Az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés (ESZAK-Szerződés) az Európai Közösség alapítószerződései közül a legrégebbi.

1951. április 18-án Párizsban írták alá, és 1952. július 23-án lépett hatályba. Mivel 50 évre kötötték, hatálya 2002. július 23-án lejárt.

Célja a szén és acél közös piacának létrehozása volt, amit később fokozatosan más gazdasági területekre is ki lehetett terjeszteni. A szén és az acél ágazatai ma az EK-Szerződés közös jogrendszerének hatálya alá tartoznak.

Az Egységes Európai Okmányt 1986. február 28-án írták alá, és 1987. július 1-jén lépett hatályba

Célja az volt, hogy legkésőbb 1992. december 31-éig létrehozza az egységes európai piacot, azaz egy olyan térséget, ahol a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabadon áramolhatnak. E cél elérése érdekében az EK-Szerződésbe ad hoc eljárásokat illesztettek.

Az Amszterdami Szerződést 1997. október 2-án írták alá, és 1999. május 1-jén lépett hatályba.

Két módosításról kell említést tennünk:

A Nizzai Szerződést 2001. február 26-án írták alá, és 2003. február 1-jén lépett hatályba.

E szerződés célja az Európai Unió működésének átalakítása volt a 2004. május 1-jei bővítésre való tekintettel. Az elfogadott módosítások közül a következőket emeljük ki:

• a döntéshozatali eljárás módosítása,
• azon esetek számának jelentős csökkentése, amikor a Tanácsnak abszolút többséggel kell döntenie; a Tanács jelenleg számos témában minősített többséggel dönthet: a polgárok szabad mozgása, igazságügyi együttműködés polgári ügyekben, iparpolitika stb.,
• a szavazatok Tanácson belüli súlyozásának megváltoztatása,
• az intézmények struktúrájának átalakítása,
• az Európai Parlamentben a képviselői helyek új elosztása,
• Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország és Spanyolország részéről a második biztosi posztról való lemondás,
• az Európai Bizottság elnökének megerősített hatásköre.

• a Grönlandról szóló szerződés (1984), amelyet azért kötöttek, hogy Grönland 1985-ben kiléphessen az EGK-ból, és megkapja a tengerentúli országok és területek státuszát,
• az Egyesülési Szerződés (1965), amely létrehozta a három Európai Közösség (az Európai Szén- és Acélközösség, az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom) közös Bizottságát és Tanácsát; az Amszterdami Szerződés 9. cikke az Egyesülési Szerződést hatályon kívül helyezte, és alapelemeit az EK-Szerződésbe illesztette,
• az egyes költségvetési rendelkezések módosításáról szóló szerződés (1975), amely módosította az ESZAK-, az EGK- és az Euratom-Szerződések bizonyos cikkeit; e módosítások nagy részét a későbbi szerződések ismét módosították,
• a Holland Antillákról szóló jegyzőkönyv (1962), amely a Holland Antillákon finomított olajtermékek Európai Unióba történő behozatalára alkalmazandó kereskedelmi rendszert pontosítja.

Ilyen megállapodásokat a Közösség köthet, vagy a Közösség a tagállamokkal közösen (vegyes megállapodások). E megállapodások kötelező érvényűek a Közösségre és a tagállamokra nézve, és nemzetközi szintű felelősségvállalásra kötelezik őket. Három megállapodásformát különböztetünk meg:

• Társulási megállapodások

A tárulás egy szoros gazdasági együttműködésre vonatkozik, amelyhez a Közösség részéről a megállapodás partnerének nyújtott jelentős pénzügyi támogatás társul. Ebbe a kategóriába tartoznak a tengerentúli országokkal és területekkel kötött megállapodások, a csatlakozás előkészítését és vámunió létrehozását célzó megállapodások és az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodás.

• Együttműködési megállapodások

Az együttműködési megállapodások jelentősége eltér a társulási megállapodásokétól, amennyiben kizárólag intenzív gazdasági együttműködésre irányulnak. Ilyen megállapodások kötik a Közösséget többek között a Maghreb-országokhoz (Algéria, Marokkó és Tunézia), a Mashreq-országokhoz (Egyiptom, Jordánia, Libanon és Szíria) és Izraelhez.

• Kereskedelmi megállapodások

Ezek a vám- és kereskedelempolitika témájában harmadik országokkal, harmadik országok csoportjaival vagy nemzetközi kereskedelmi szervezetek keretében kötött megállapodások. A Világkereskedelmi Szervezetet (WTO) létrehozó megállapodás is ebbe a kategóriába tartozik.

Ezeket a kötelező erejű jogi aktusokat a tagállamok olyan kérdések megoldása céljából kötik, amelyek vagy szoros kapcsolatban állnak a Közösség tevékenységeivel, de vonatkozásukban a közösségi intézmények semmilyen hatáskörrel nem rendelkeznek, vagy lehetővé teszik a nemzeti rendelkezések területi hatályának kiterjesztését, hogy a Közösség szintjén egységes jogot hozzanak létre (például a közösségi szabadalmi megállapodás).

A „másodlagos jog” jelenti a közösségi jog harmadik fontos forrását a szerződések (elsődleges jog) és a nemzetközi megállapodások után. Úgy határozható meg, mint az európai intézmények által a szerződések rendelkezései alapján elfogadott normatív jogi aktusok összessége. A másodlagos joghoz tartoznak az EK-Szerződésben meghatározott, kötelező erejű jogi aktusok (rendeletek, irányelvek és határozatok) és nem kötelező erejű jogi aktusok (állásfoglalások, vélemények), de egy sor más jogi aktus is, így például az intézmények eljárási szabályzatai vagy a közösségi cselekvési programok.

A második és harmadik pillér jogi eszközei, amelyek nem képezik részét a szigorú értelemben vett másodlagos jognak, mivel továbbra is kormányközi kapcsolatokat szabályoznak, dokumentációs célból lettek e kategóriába sorolva.

Az irányelv, amelyet a Tanács a Parlamenttel közösen vagy a Bizottság egyedül fogad el, a tagállamokhoz szól. Elsődleges célja a jogszabályok közelítése.

Az irányelv az elérendő célokat illetően kötelezi a tagállamokat, de a cél megvalósításának formáját és a közösségi célkitűzések belső jogrendjükbe illesztésére szolgáló eszközök megválasztását rájuk bízza.

Ha az irányelvet a tagállamok nem ültetik át nemzeti jogszabályaikba, vagy azt hiányosan vagy késedelmesen ültetik át, a jogalanyok a nemzeti bíróságok előtt közvetlenül hivatkozhatnak a szóban forgó irányelvre.

A határozat, amelyet a Tanács vagy a Tanács az Európai Parlamenttel közösen vagy a Bizottság fogad el, az a jogi aktus, amellyel a közösségi intézmények konkrét ügyekről határoznak. A határozattal az intézmények cselekvésre vagy a cselekvéstől való elállásra kötelezhetnek egy tagállamot vagy az Unió egy lakosát, jogokkal ruházhatják fel, vagy kötelezettségeket róhatnak rá.

A határozat

Az ajánlás lehetőséget ad az intézményeknek, hogy magatartási elvárásokat fogalmazzanak meg anélkül, hogy a címzettekre (a tagállamok, más intézmények, bizonyos esetekben az Unió állampolgárai) jogi kötelezettséget rónának.

A vélemény olyan jogi aktus, amely lehetővé teszi az intézmények számára, hogy kötelező erő nélkül véleményt mondjanak, azaz anélkül, hogy a címzettekre jogi kötelezettséget rónának. Célja, hogy ismertesse az intézmény egy adott kérdésben kialakított álláspontját.

Az együttes fellépés az Európai Unióról szóló szerződés V. címének jogi eszköze. Tehát kormányközi jelleggel bír. Az együttes fellépés, amelyet az Európai Unió Tanács egyhangúlag vagy, adott esetben, minősített többséggel fogad el, kötelező a tagállamokra nézve, akiknek, hacsak az nagyobb nehézségekbe nem ütközik, meg kell valósítaniuk a benne meghatározott célkitűzéseket.

A határozat és a kerethatározat az Amszterdami Szerződés hatálybalépésével a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés terén az együttes fellépést váltotta fel. Ezek az Európai Unióról szóló szerződés VI. címének kormányközi típusú jogi eszközei. A határozatot és a kerethatározatot az Európai Unió Tanácsa egyhangúlag fogadja el a Bizottság vagy egy tagállam kezdeményezésére.

A közös kül- és biztonságpolitika, valamint a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén elfogadott közös álláspont az Európai Unióról szóló szerződés V. és VI. címének jogi eszköze. Kormányközi jellegű. A közös álláspont, amelyet az Európai Unió Tanácsa egyhangúlag fogad el, az Unió álláspontját határozza meg a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés meghatározott kérdéseiben, és iránymutatást ad e területeken a nemzeti politikák végrehajtására nézve.

Az Európai Unióról szóló szerződés V. és VI. címének olyan jogi eszközéről van szó, amelyről a Maastrichti Szerződés nem rendelkezett. A második és a harmadik pillér tekintetében tehát nem volt jogalapja nemzetközi megállapodások megkötésének. Az Amszterdami Szerződés, elkerülendő, hogy a Tanács által aláírt minden egyes megállapodást hivatalosan a tagállamoknak kelljen megkötnie, a Tanács számára lehetővé tette, hogy az elnökséget felhatalmazza a szükséges tárgyalások lefolytatására.

A megállapodások kötelezők az Unió intézményeire nézve, azon tagállamokra azonban nem, amelyek alkotmányos normái külön szabályokat határoznak meg e megállapodások megkötésére nézve. Ez esetben a Tanács keretében ülésező többi tagállam megállapodhat arról, hogy a megállapodást ideiglenes jelleggel mégiscsak alkalmazni kell.

Az egységes szerkezetbe foglalás azt jelenti, hogy egyetlen, nem hivatalos szövegbe foglalnak egy alap-jogiaktust (szerződést vagy közösségi jogszabályt) és annak egymást követő módosításait, illetve korrekcióit. Az Európai Közösséget létrehozó szerződés egységes szerkezetbe foglalt változata az EUR-Lex adatbázisban hozzáférhető.

A hatályos másodlagos jog egészét egységes szerkezetbe foglalták, és az az EUR-Lex portálon megtekinthető. E szövegeknek kizárólag dokumentációs értéke van, és az intézmények tartalmukért nem vállalnak felelősséget.

Az egységes szerkezetbe foglalt szövegek alapján a Bizottság kezdeményezheti kodifikálásukat vagy átdolgozásukat. A kodifikálás a némileg átdolgozott, egységes szerkezetbe foglalt szövegnek egy jogalkotási eljárás keretében történő elfogadását jelenti. Az új szöveget ezután a Hivatalos Lapban jogi aktusként kell kihirdetni, ami által hivatalossá válik.

A Bizottság egy szöveg átdolgozását is kezdeményezheti, ha egy adott területen szükségesnek tartja a meglévő szabályozás alapos felülvizsgálatát. Ekkor új jogalkotási eljárást indít.

Az előkészítő dokumentumok közé tartozik valamennyi, az intézmények által egy jogalkotási eljárás keretében kibocsátott jogi aktus. Az általánosabb érvényű dokumentumokat is ebbe a kategóriába soroljuk. Az előkészítő dokumentumok közé tartozó legfontosabb jogi aktusokat az alábbiakban részletesen ismertetjük.

Az Amszterdami Szerződés a tagállamoknak kezdeményezési jogot biztosított a menedékjog és a bevándorlás területén. Öt évig a jogalkotási kezdeményezésen így a Bizottság és a tagállamok osztoztak, amelyek egymástól függetlenül is benyújthattak javaslatokat. Mivel az ötéves átmeneti időszak 2004. május 1-jén lejárt, a tagállamok ezt követően csak a második és a harmadik pillér esetében rendelkeznek kezdeményezési joggal, azaz a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén.

A Bíróság és az Elsőfokú Bíróság ítéleteket hoz, melyek egy jogvitát lezáró döntések.

A Bíróság ítéletei ellen nem lehet fellebbezni.

Az Esőfokú Bíróság ítéletei ellen a Bíróság előtt lehet fellebbezni (fellebbvitel).

Az Európai Parlament, a Tanács, a Bizottság vagy egy tagállam kikérheti a Bíróság véleményét arra vonatkozóan, hogy egy, a Közösség és harmadik országok vagy nemzetközi szervezetek között létrejött megállapodás összeegyeztethető-e az EK-Szerződés rendelkezéseivel. Az a megállapodás, amelyről a Bíróság negatív véleményt mond, csak az Európai Unióról szóló szerződés 48. cikkében meghatározott feltételek mellett léphet hatályba (a szerződések módosítására vonatkozó eljárás).

A Bíróság és az Elsőfokú Bíróság számos esetben hoz végzést; ezeket az eljárási szabályzatok határozzák meg, de sematikusan három csoportba sorolhatók:

• az ügyben indított vizsgálat esetei (például a bizonyítékok megőrzéséről, ügyek szétválasztásáról, egyesítéséről vagy felfüggesztéséről rendelkező aktusok),
• azon esetek, amikor az ügyről a háttér ismerete nélkül születik döntés (például az ügy nyilvánvaló elfogadhatatlansága vagy a bírói hatáskör hiánya esetén),
• azon esetek, amikor az ügyben érdemi döntés születik; ez esetben valódi egyszerűsített ítéletről van szó, amelyet akkor alkalmaznak, ha az ügy megegyezik más olyan ügyekkel, amelyekben már ítélet született.

A végzések elvileg módosíthatók és visszavonhatók.

A főtanácsnokok feladata, hogy segítsék a Bíróságot munkájának elvégzésében. A Bírósághoz benyújtott keresetekre vonatkozóan, teljesen pártatlanul és függetlenül eljárva, nyilvános tárgyaláson indoklással ellátott indítványokat terjesztenek elő. Indítványában a főtanácsnok megoldást javasol egy vitás ügyre. Ezen indítványok a Bíróságra nézve nem kötelezők. Szerves részét képezik a szóbeli eljárásnak, és azokat a Bírósági Határozatok Tárában az ítélettel együtt kell kihirdetni.

A Parlament tagjai a parlamenti kérdéseken keresztül ellenőrizhetik a Bizottság és a Tanács tevékenységeit. A Parlament bármely tagja a Tanácshoz és a Bizottsághoz kérdéseket intézhet; ezek lehetnek:

• írásbeli kérdések (írásbeli választ kérve),
• szóbeli kérdések (az ülésen feltett) és
• a kérdések órájában (a parlamenti üléseken a kérdéseknek fenntartott időszakban) feltett kérdések.

E kérdések az ellenőrzés széles körben alkalmazott eszközei. Az írásbeli kérdéseket és az írásbeli kérdésekre adott válaszokat a Hivatalos Lap C sorozatában teszik közzé. Azok az EUR-Lex adatbázisban is megtalálhatók.

2. Jogalkotási eljárások

A nemzeti rendszerektől eltérően, ahol a nemzeti akarat a parlamentben jut kifejezésre, az Európai Unió jelentős jogalkotói szerepet szán a tagállamok Tanács keretében ülésező képviselőinek. Az intézményes fejlődés során az Európai Parlament hatásköre fokozatosan bővült: a Tanács ma megosztja jogalkotói hatáskörét a Parlamenttel a kötelező erejű, általános hatályú jogi aktusok (rendelet és irányelv) elfogadásában. A döntéshozatali eljárások közé a konzultációs eljárás, az együttműködési eljárás, az együttdöntési eljárás és a hozzájárulási eljárás tartozik.

3. A közösségi rendszer szereplői

Az Európai Parlament a tagállamok népeinek 732 képviselőjéből áll, akiket közvetlen és általános választójog alapján ötéves időszakra választanak. Az egyes tagállamokban megválasztott képviselők száma a népesség függvényében változik. A tagok nem nemzeti küldöttségekben üléseznek, hanem politikai hovatartozásuk alapján transznacionális csoportokba tömörülnek.

A Parlament tagjai több szakbizottságban és delegációban kapnak helyet. A parlamenti bizottságok által kidolgozott jelentések elfogadásáról a Parlament plenáris ülésen dönt. Ez utóbbin kerül sor a Bizottsághoz és a Tanácshoz intézett kérdésekre, a sürgős vitákra és az elnökség nyilatkozataira. A plenáris ülések nyilvánosak.

A Parlament a költségvetési jogkörön a Tanáccsal osztozik, és ő mondja ki az utolsó szót a nem kötelező kiadásokkal kapcsolatban. Véglegesen elfogadja a költségvetést, ellenőrzi annak végrehajtását, és mentesít a végrehajtására vonatkozó felelősség alól.

A Bizottság politikailag felelős a Parlament előtt. A Bizottság elnökének és tagjainak kinevezését az Európai Parlamentnek előzetesen jóvá kell hagynia. Az Európai Parlament által a Bizottság irányításával kapcsolatban benyújtott bizalmatlansági indítvány a Bizottságnak mint testületnek a lemondását vonja maga után.

A Parlament ellenőrző szerepét leginkább a Bizottság által benyújtott jelentések rendszeres vizsgálatával gyakorolja. Emellett a parlamenti képviselők gyakran intéznek írásbeli és szóbeli kérdéseket a Bizottsághoz és a Tanácshoz.

A Parlament egyben ideiglenes vizsgálóbizottságokat is létrehozhat a közösségi jog alkalmazása során felmerülő állítólagos jogsértések vagy hivatali visszaélések kivizsgálására.

A közös kül- és biztonságpolitika, valamint a rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén a Parlamentet rendszeresen tájékoztatni kell, a Parlament pedig kérdéseket vagy ajánlásokat intézhet a Tanácshoz. A közös kül- és biztonságpolitika területén a fontosabb kérdésekről és alapvető választásokról konzultálni kell vele, valamint minden tervezett intézkedésről, a rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén hozott közös álláspontok kivételével.

A Parlament megvizsgálja az Unió állampolgárai által a Közösség tevékenységi területeihez kapcsolódó témákban benyújtott petíciókat.

Az Európai Parlament kinevezi az Európai Ombudsmant, aki felhatalmazást kap, hogy fogadja a közösségi intézmények vagy szervek működésében tapasztalt hivatali visszaélésekkel kapcsolatos panaszokat.

Az Európai Unió Tanácsát a tagállamok kormányainak képviselői alkotják. Összetétele a napirenden szereplő témák szerint változik, mivel az egyes tagállamokat a szóban forgó területért felelős kormánytag képviseli (külügyek, pénzügyek, szociális ügyek, közlekedés, mezőgazdaság stb.).

A Tanács munkáját a tagállamok állandó képviselőiből álló bizottság (Coreper) készíti elő, amelyet ugyancsak több, a nemzeti hatóságok hivatalnokaiból álló munkacsoport támogat.

A Tanács elnöki tisztét az egyes tagállamok egymást követően látják el hat hónapos időtartamon keresztül a Tanács által meghatározott sorrendben. Az elnökséget munkájában a Tanács Főtitkársága segíti, aki előkészíti és biztosítja a zökkenőmentes munkavégzést. A Tanács főtitkára egyben a közös kül- és biztonságpolitika főképviselője is.

Alapszabályként a Tanács döntéseit tagjainak egyszerű többségével hozza. A szerződés korlátozott számú esetben egyhangú döntést ír elő. Az esetek többségében a Tanács minősített többséggel dönt: egy javaslat elfogadásához egy minimális szavazatszámra van szükség. Minden tagállam a népessége függvényében meghatározott szavazattal rendelkezik.

A Tanácsnak hat alapvető feladata van:

• a Bizottság által előterjesztett javaslatok alapján a Tanács elfogadja a közösségi jogszabályokat; számos területen a Tanács az Európai Parlamenttel közösen alkot jogszabályokat,
• biztosítja a tagállamok általános gazdaságpolitikáinak összehangolását,
• az Európai Közösség nevében nemzetközi megállapodásokat köt a Közösség és egy vagy több állam vagy nemzetközi szervezet között,
• az Európai Parlamenttel közösen megállapítja az Európai Unió költségvetését,
• az Európai Tanács által elfogadott iránymutatások alapján meghatározza az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikáját,
• összehangolja a büntetőügyekben a nemzeti igazságügyi hatóságok és rendőri erők együttműködését.

A Bizottság 27 (tagállamonként egy) tagból áll, akiket általános alkalmasságuk alapján választanak ki, és akiknek függetlenségéhez nem férhet kétség. A Bizottság tagjait a Tanács nevezi ki ötéves időtartamra az Európai Parlament jóváhagyását követően.

A Bizottság elnökét az állam- és kormányfők szintjén ülésező Tanács jelöli ki; a jelölést ezt követően az Európai Parlamentnek jóvá kell hagynia.

A Bizottság főigazgatóságokra tagolódik, melyek mindegyike egy adott tevékenységi területért felelős.

Az Európai Bizottság négy alapvető feladatot lát el.

A Bíróság 27 bíróból és 8 főtanácsnokból áll, akiket a tagállamok kormányai közös megegyezéssel hatéves, megújítható időtartamra neveznek ki.

Olyan személyek közül választják ki őket, kiknek pártatlanságához nem férhet kétség, és akik megfelelnek az országukban a legmagasabb bírói feladatok ellátásához szükséges feltételeknek, vagy akik elismert szakértelemmel rendelkező jogtudósok.

Munkájában a Bíróságot a főtanácsnokok támogatják, és segítik feladatának ellátásában. A közbenjárásukat igénylő ügyekben, teljesen pártatlanul és függetlenül eljárva, nyilvános tárgyaláson indoklással ellátott indítványt kell előterjeszteniük. Feladatuk nem tévesztendő össze egy ügyészség vagy egy hasonló hatóság feladatával.

Az Elsőfokú Bíróság munkájában tagállamonként legalább egy bíró vesz részt. A bírákat közös megegyezéssel a tagállamok kormányai hatéves időtartamra nevezik ki olyan személyek közül, kiknek pártatlanságához nem férhet kétség, és akik rendelkeznek a magas bírói feladatok ellátásához szükséges képességekkel.

A Nizzai Szerződés rendelkezik továbbá az Európai Bíróság mellett speciális területeken szakbíróságként működő bírói különtanácsok létrehozásának lehetőségéről.

A Bíróság és az Elsőfokú Bíróság feladata, hogy biztosítsa a jog betartását az Európai Közösségeket létrehozó szerződések, valamint az illetékes közösségi intézmények által elfogadott rendelkezések értelmezése és alkalmazása során.

A Bíróság és az Elsőfokú Bíróság bírói hatáskörét különféle típusú eljárások keretében gyakorolja:

kötelezettség teljesítésének elmulasztása miatti eljárás (tagállamokkal szemben a Szerződések alapján fennálló kötelezettségek nem teljesítése esetén),

• semmissé nyilvánítási eljárás (amely a közösségi intézmények jogi aktusainak megsemmisítésére irányul),
• intézkedés elmulasztása miatti eljárás (egy közösségi intézménnyel szemben egy intézkedés elmulasztása miatt),
• kártérítési eljárás (amely egy közösségi intézmény jogellenes intézkedése vagy mulasztása által okozott kár megtérítését célozza),
• szerződéses felelősség témájában benyújtott kereset (a Közösség által kötött közjogi vagy magánjogi szerződésekhez kapcsolódó vitás ügyek),
• közszolgálati ügyekben benyújtott kereset (a Közösség és tisztviselői, illetve egyéb alkalmazottai közötti vitás ügyek),
• előzetes döntéshozatali eljárás (a tagállamok bíróságainak kérésére a Bíróság vagy az Elsőfokú Bíróság döntést hoz a közösségi jog értelmezéséről vagy az intézmények és az Európai Központi Bank által hozott jogszabályok érvényességéről).

A Bíróság hatáskörrel rendelkezik az olyan keresetek tekintetében, amelyeket a közösségi intézmények vagy a tagállamok nyújtanak be az intézmények jogi aktusai vagy a tagállamok hibás magatartása miatt. A Bíróság illetékes az előzetes döntéshozatal iránti kérelmekben, egyes, az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe rendelt témák kivételével. Az Elsőfokú Bíróság tárgyalja a természetes és jogi személyek által a közösségi intézmények határozatai ellen benyújtott kereseteket. Az Elsőfokú Bíróság döntései a jogi kérdésekre korlátozva a Bíróság előtt megfellebbezhetők.

A Számvevőszéknek tagállamonként egy tagja van, akiket olyan személyek közül választanak ki, akik országukban külső ellenőrzést végző szervekhez tartoznak vagy tartoztak, vagy akik rendelkeznek az ehhez a hivatalhoz szükséges különleges képesítéssel, és függetlenségükhöz nem férhet kétség. A Számvevőszék tagjait a Tanács az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően minősített többséggel hatéves időtartamra nevezi ki.

A Számvevőszék feladata a Közösség és a Közösség által létrehozott valamennyi szerv bevételre és kiadásra vonatkozó elszámolásának ellenőrzése annak biztosítása céljából, hogy az Unió kiadásai megfeleljenek a költségvetési szabályoknak és rendeleteknek, valamint betartsák a közigazgatási és számviteli alapelveket. Feladata, hogy gondoskodjon a pénzügyi irányítás minőségéről.

A Számvevőszék ellenőrzése a közösségi intézményekre és a tagállamokra terjed ki, valamint a Közösség nevében bevételt vagy kiadást kezelő bármely szervre és a költségvetésből kifizetésben részesülő bármely természetes vagy jogi személyre. A tagállamokban az ellenőrzést az illetékes nemzeti szervekkel vagy szervezeti egységekkel kapcsolatot tartva kell elvégezni, akik a Számvevőszék kérésére kötelesek megküldeni valamennyi dokumentumot vagy információt.

A Számvevőszék minden évben a Tanács és az Európai Parlament elé terjeszti az elszámolás megbízhatóságát, valamint az alapjául szolgáló ügyletek jogszerűségét és szabályszerűségét igazoló nyilatkozatot. A Számvevőszéknek a közösségi pénzügyek kezelésére vonatkozó megállapításait tartalmazó éves jelentését a közösségi intézményeknek meg kell küldeni, és azt a Hivatalos Lapban közzé kell tenni. A jelentés azokat a pontokat emeli ki, amelyeken javítani lehetne, sőt kellene. Az intézményeknek a Számvevőszék megállapításaira adott válaszát a Hivatalos Lapban ugyancsak közzé kell tenni.

A Számvevőszék tanácsadói jogkörrel is rendelkezik. Az Unió többi intézménye kikérheti, és adott esetben köteles kikérni a Számvevőszék véleményét.

Végül a Számvevőszék konkrét kérdésekben is kifejtheti véleményét külön jelentések formájában, melyeket a Hivatalos Lapban szintén közzé kell tenni.

Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság a szervezett civil társadalom különböző gazdasági és szociális jellegű csoportjainak képviselőiből, így különösen a gyártók, a mezőgazdasági termelők, a fuvarozók, a munkavállalók, a kereskedők és kézművesek, a szabadfoglalkozásúak, a fogyasztók, valamint az általános társadalmi érdek képviselőiből áll.

A Gazdasági és Szociális Bizottság tagjait a tagállamok javaslatai alapján a Tanács minősített többséggel négy évre nevezi ki. Három csoportot alkotnak, amelyek a munkaadókat, a munkavállalókat, valamint a különböző gazdasági és szociális érdekeket képviselik.

A Régiók Bizottsága a regionális és helyi közösségek képviselőiből áll. A Bizottság tagjait és azonos számú póttagjait a tagállamok javaslatai alapján a Tanács minősített többséggel négy évre nevezi ki.

Az Európai Központi Bankot két testület alkotja:

• a Kormányzótanács, amelyet az EKB Igazgatóságának tagjai és az euro-zóna jegybankjainak elnökei alkotnak,
• az Igazgatóság, amely az elnökből, az alelnökből és négy másik tagból áll, akiket a tagállamok a Tanács ajánlása alapján és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően közös megegyezéssel neveznek ki. Megbízatásuk nyolc évre szól, és nem megújítható.

A két szerv egyszerű többséggel hozza meg döntéseit, minden tag egy szavazattal rendelkezik, és egyenlő szavazati aránynál az elnök szavazata dönt.

Az Európai Központi Bank (EKB) a gazdasági és monetáris unió (EMU) központi intézménye.

Az EKB felelős az euro stabilitásáért, meghatározza a pénzkibocsátás volumenét, és a többi nemzeti központi bankkal meghatározza és végrehajtja az Unió monetáris politikáját.

Feladatainak ellátásához egy sor jogosítvánnyal rendelkezik:

• ellenőrzi a likviditást az értékpapírvételen és -eladáson keresztül, vagy a bankokkal vagy a monetáris piac szereplőivel végzett hitelműveleteken keresztül, vagy a kötelező tartalék meghatározásán keresztül, amelyet a hitelintézeteknek a nemzeti központi bankoknál vagy az EKB-nál kell képezniük,
• prudenciális felügyeletet gyakorol a hitelintézetek felett.

Az EKB tanácsadói és jogalkotási feladatokat is ellát.

Jogalkotási feladataik során az európai intézmények vagy a tagállamok hatóságai konzultálnak vele a hatáskörébe tartozó témákban. Véleményeket is adhat a közösségi intézményeknek az ilyen témákat érintő kérdésekben.

Az EKB jogalkotási kezdeményező szerepet is betölt a monetáris politikát érintő területeken, és rendeleteket fogad el a rábízott feladatok elvégzéséhez szükséges mértékben.

Az EKB feladatainak ellátásához számos rendelkezés biztosítja függetlenségét: az EKB nem kérhet és nem fogadhat el utasításokat az intézmények, a tagállamok vagy más szervezetek részéről.