22.5.2017   

HU

Az Európai Unió Hivatalos Lapja

C 161/12

1)

Úgy kell-e értelmezni a héairányelv (1) 143. cikkének (2) bekezdését, hogy az tiltja valamely tagállam adóhatósága számára, hogy megtagadja a szóban forgó irányelv 143. cikke (1) bekezdésének d) pontjában előírt mentesség alkalmazását kizárólag abból az okból, hogy a behozatal idején a termékeket egy bizonyos héaalany számára kívánták értékesíteni, akinek a héa-azonosítószámát ezért feltüntették a behozatali nyilatkozaton, azonban később, a körülmények változására tekintettel, a termékeket egy másik adóalany (héaalany) számára fuvarozták el, a hatóságot pedig teljes körűen tájékoztatták a tényleges beszerző személyéről?

2)

A jelen ügyhöz hasonló körülmények esetén értelmezhető-e úgy a héairányelv 143. cikke (1) bekezdésének d) pontja, hogy azok a dokumentumok (e-AD [elektronikus adminisztratív okmány] fuvarlevelek és e-ROR [elektronikus átvételi elismervény] visszaigazolások), amelyek tekintetében nem cáfolták, hogy a termékek valamely tagállam területén lévő adóraktárból egy másik tagállam területén lévő adóraktárba történő elfuvarozása igazolást nyert, kellő bizonyítékául szolgálnak arra, hogy a termékeket elfuvarozták egy másik tagállamba?

3)

Úgy kell-e értelmezni a héairányelv 143. cikke (1) bekezdésének d) pontját, hogy az tiltja valamely tagállam adóhatósága számára, hogy megtagadja a hivatkozott rendelkezésben előírt mentesség alkalmazását, ha a rendelkezési jogot a termékek beszerzője számára nem közvetlenül, hanem az általa kijelölt személyek útján (fuvarozási vállalkozások/adóraktárak) ruházták át?

4)

A héasemlegesség és a bizalomvédelem elvébe ütközik-e az a közigazgatási gyakorlat, amelynek során eltér az értelmezés – attól függően, hogy a héairányelv 167. cikke vagy pedig a 143. cikke (1) bekezdésének d) pontja alkalmazandó – abban a kérdésben, hogy mit kell a rendelkezési jog átruházásának tekinteni, valamint milyen bizonyítékot kell csatolni az ilyen átruházás alátámasztására?

5)

A jóhiszeműség elvének alkalmazási köre a héakivetéssel összefüggésben magában foglalja-e valamely személyek behozatali héamentességét (a héairányelv 143. cikke (1) bekezdésének d) pontja szerint) az alapeljárásban szereplőhöz hasonló esetekben, nevezetesen ahol a vámhivatal megtagadja valamely adóalany behozatali héamentességre vonatkozó jogát azon az alapon, hogy az Európai Unión belüli további termékértékesítésre (héairányelv 138. cikke) irányadó feltételek nem teljesültek?

6)

Úgy kell-e értelmezni a héairányelv 143. cikke (1) bekezdésének d) pontját, mint amely tiltja a tagállamok által folytatott olyan közigazgatási gyakorlatot, amelynek értelmében az a feltételezés, miszerint i. a rendelkezési jogot nem valamely konkrét szerződéses partner számára ruházták át, valamint ii. az adóalany tudott, vagy tudhatott volna a szerződéses partner által elkövetett lehetséges héacsalásról, azon a tényen alapul, hogy a vállalkozás a szerződéses partnerekkel elektronikus kommunikációs eszközök útján kommunikált, valamint hogy az adóhatóság által lefolytatott nyomozás során megállapítást nyert, hogy a szerződéses partnerek nem működtek a megjelölt címeken, továbbá az adóalannyal lebonyolított ügyletek után nem vallottak be héát?

7)

Úgy kell-e értelmezni a héairányelv 143. cikke (1) bekezdésének d) pontját, mint amely szerint bár az adóalany köteles igazolni az adómentességre való jogosultságát, ez mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a rendelkezési jog átruházásának kérdésében döntést hozó illetékes hatóság ne lenne köteles beszerezni azokat az információkat, melyekhez csak a hatóságok férhetnek hozzá?