52009DC0058

[pic] | AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK BIZOTTSÁGA |

Brüsszel, 13.2.2009

COM(2009) 58 végleges

A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE A TANÁCSNAK, AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁGNAK ÉS A RÉGIÓK BIZOTTSÁGÁNAK

Javaslat a szociális védelemről és a társadalmi befogadásról szóló 2009. évi együttes jelentésre {SEC(2009) 141}

A tagállamok új nemzeti stratégiai jelentéseiben megfogalmazott KULCSFONTOSSÁGÚ ÜZENETEK a közös uniós szociálpolitikai célkitűzéseket támogató stratégiák alátámasztására:

- Az EU, amikor a gazdasági válság hatásainak enyhítését és a gazdaság helyreállításának segítését tűzi ki céljául, olyan értékekre építhet, mint a szociális politikájának egyik alapvető pillérét jelentő szolidaritás és a strukturális reformokban elért haladás. Alapvető fontosságú továbbá, hogy tovább erősödjön a növekedésre és a munkahelyteremtésre irányuló intézkedések közti pozitív kölcsönhatás, nevezetesen annak lehetővé tétele által, hogy a szociális védelmi rendszerek teljes mértékben betölthessék szerepüket mint automatikus stabilizátorok. A foglakoztatást és a társadalmi kohéziót érintő negatív hatások elleni sikeres fellépés érdekében fenn kell tartani a hosszú távú reformokat, ugyanakkor ki kell egyensúlyozni őket olyan rövidtávú intézkedésekkel, melyekkel megelőzhető a munkahelyek megszűnése, és biztosítható a háztartási bevételek fenntartása. A szociális biztonság terén meghozott legújabb strukturális reformok eredményesnek tekinthetők, amennyiben növelték a foglalkoztatottak számát, megerősítették a foglalkoztatási ösztönzőket és a munkaerőpiac rugalmasságát, növelték a munkában eltöltött időt, és fokozták a gazdasági növekedést. Ezek alátámasztására az európai gazdaságélénkítési terv nyújt értékes utalásokat.

- A válság társadalmi hatásainak enyhítése érdekében teljes mértékben ki kell használni az Európai Szociális Alap adta lehetőségeket, támogatva a munkanélküliek gyors munkaerő-piaci újrabeilleszkedését, a leghátrányosabb helyzetűekkel kezdve. Ebben segíthet a strukturális alapok terén az egyszerűsített végrehajtás, illetve a szociális politikák erőteljesebb összehangolása. A Bizottság a társadalmi tendenciák nyomon követésére egy rendszeres időközönként megjelenő füzetet fog kiadni. A tagállami jelentések megkönnyíthetik az információ- és politikai tapasztalatcserét a szociális védelmi bizottságban.

- Átfogó aktív befogadási stratégiákat kell megvalósítani, melyek egységben kezelik és egyensúlyba hozzák a befogadó munkaerőpiac, a minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a megfelelő minimáljövedelem megteremtésére irányuló intézkedéseket. A szegénység és a gyermekek társadalmi kirekesztettsége elleni átfogó stratégiák végrehajtása terén segíteni kell a tagállami erőfeszítéseket, melyhez hozzátartozik a mindenki számára hozzáférhető és megfizethető minőségi gyermekgondozás is. Kitartó munkára van szükség a hajléktalanságnak mint a társadalmi kirekesztettség igen komoly formájának kezelése, a romák többszörösen hátrányos helyzetének és az őket érintő társadalmi kirekesztettség veszélyének enyhítése, valamint a migránsok társadalmi integrációjának elősegítése érdekében. Éberségre van szükség, mivel új rizikócsoportok − például a fiatalok − jelenhetnek meg, illetve új kockázatok merülhetnek fel.

- A nyugdíjrendszerek hosszú távú megfelelősége és fenntarthatósága attól függ, hogy a gazdasági visszaesés ideje alatt is folytatódnak-e az erőfeszítések az idősebb munkavállalók 50%-os foglalkoztatási rátájának elérésére irányuló lisszaboni célkitűzés megvalósítására. Fontos a teljes lefedettség biztosítása, valamint a nyugdíjak megfelelőségének felügyelete, különösen a nők és az alacsony keresetűek tekintetében. A hosszú távra kitűzött stratégiák és a meglévő jogszabályi keret a most nyugdíjállományba vonulók legtöbbje számára enyhítette a válságnak a magánnyugdíjrendszerekből származó bevételekre gyakorolt hatását, ugyanakkor lehetséges, hogy egyesek esetében az eredmények alulmaradtak az elvárásokkal szemben. Felül kell vizsgálni a tőkefedezeti finanszírozási rendszereket, hogy egyre inkább képesek legyenek megbirkózni a befektetési és a kifizetési szakaszok jelentette kockázattal, valamint javuljon lefedettségük, hogy teljes mértékben ki tudják használni a bennük rejlő potenciált az öregedő társadalom jelentette kihívások kezelésében.

- A tagállamok arra törekednek, hogy egyre hatékonyabban használják az egészségügy számára biztosított anyagi eszközöket, valamint csökkentsék az egészségügyben mutatkozó egyenlőtlenségeket azáltal, hogy nagyobb hangsúlyt helyeznek az alapellátásra, a megelőzésre, az egészségfejlesztésre, valamint a források jobb koordinálásra és racionalizált felhasználására. Ezen stratégiákat még szigorúbban kell követni, különösen az alulfinanszírozott egészségügyi rendszerek esetében. Mindez azt is jelenti, hogy az egészségügy valamennyi szintjén az ott dolgozók felvételére, képzésére, megtartására és továbbképzésére irányuló intézkedésekkel kell fellépni az egészségügyben esetlegesen jelentkező létszámhiánnyal szemben.

- A tagállamok törekednek továbbá arra, hogy felállítsák és megerősítsék a minőségi tartós ápolás-gondoskodás rendszereit, szilárd finanszírozási alapot hozzanak létre, javítsák az ellátás koordinálását, valamint biztosítsák a megfelelő humánerőforrást és a nem hivatásos gondozók támogatását.

- A szociális nyitott koordinációs módszer (OMC) jelenlegi ciklusa 2010-ig tart, amely egyben a lisszaboni stratégia céldátuma is. Komoly elkötelezettségre van szükség a szociális védelem és a társadalmi befogadás terén kitűzött célok eléréséhez, aminek további hangsúlyt fog adni a 2010. év, mint a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai éve. Míg a nemzeti célokban lefektetett mennyiségi célkitűzések tekintetében a döntés és a célok meghatározása a tagállamok alapvető felelőssége marad, a szociális nyitott koordinációs módszer pozitív szerepét a tényadatokkal megalapozott nemzeti célkitűzések tovább erősíthetik. Fokozott figyelmet kell fordítani az érdekelt felek folyamatos és minőségi bevonására, valamint a társadalomtudományi megfontolásokra, többek között az integrált hatásvizsgálatok lényegi részét képező szociális hatások értékelése által.

1. BEVEZETÉS

2001 és 2007 között az EU átlagos gazdasági növekedése évi 2,1% volt. A foglalkoztatási ráta 2007-ben 65,4%-ra emelkedett, elsősorban a nők és az idősebb munkavállalók magasabb foglalkoztatási számainak köszönhetően. Az új munkahelyek hozzájárultak az aktív kereső nélküli háztartások 2005. évi 10,2%-os arányának 2007-re 9,3%-ra való csökkentéséhez, azonban ez a pozitív hatás csak kis mértékben érintette az aktív kereső nélküli, gyerekes családokat. A legfrissebb adatok szerint az európaiak 16%-a számára a szegénység továbbra is fenyegetést jelent. Míg a szegénység elkerülésének nincs jobb biztosítéka, mint a minőségi munka, az aktív keresők 8%-os szegénységi rátája azt mutatja, hogy nem minden munka adja meg ezt a biztonságot. Az adatok azt is mutatják, hogy a magas növekedés több tagállamban is javított a szegények abszolút életszínvonalán, míg relatív helyzetük javult vagy nem változott.

A gazdasági kilátások időközben gyökeresen megváltoztak. A munkaerőpiac a legtöbb tagállamban rugalmasnak mutatkoztak, azonban a munkanélküliség jelentősen növekedett némelyükben, és az előrejelzések további munkahelyek elvesztésére engednek következtetni.

Ezen összefüggésben kitűnik, milyen döntő jelentőségű a szociálpolitika hozzájárulása. Megfelelő szociálpolitikai intézkedésekkel nem csak a válságnak leginkább kiszolgáltatottakat érintő negatív társadalmi hatásokat lehet mérsékelni, de a váláságnak a gazdaság egészére történő hatását is. A szociális védelem a közkiadások egyik legfontosabb anticiklikus és automatikus stabilizáló eleme. A folyamatos fenntarthatóságot erősítő reformok keretébe ágyazott, jól működő rendszerek hozzájárulhatnak az összesített kereslet stabilizálásához, a fogyasztói bizalom erősítéséhez és az új munkahelyek megteremtéséhez.

A válság leginkább azokat a háztartásokat fogja sújtani, amelyek esetében a kenyéresők a munkaerőpiac és a társadalom kevésbé kedvezményezett rétegéhez tartoznak. Ezért mindenhol olyan szociális hálóra van szükség, amely elég erős ahhoz, hogy mindenkit megtartson, és elég hatékony ahhoz, hogy az esetleges kiesőket képessé tegye az újbóli aktív társadalmi és munkaerő-piaci részvételre.

A megfelelő rugalmas biztonsági intézkedések az aktív munkaerő-piaci stratégiákat használva meg fogják könnyíteni az átmenetet, általuk elkerülhető lesz a tartós munkanélküliség, elvetik a korengedményes nyugdíjazás mint a munkaerő-ellátás szabályozásának eszközének használatát, fejleszteni fogják a készségeket, és átmeneti időszakokat fognak biztosítani. Átfogó aktív befogadási intézkedésekre van szükség a munkaerőpiacról leginkább kiszorultak helyzetének megoldására.

Ide tartozik, hogy szükség esetén ki kell igazítani a támogatásokat, hogy biztosítva legyen a kedvezményezettek megfelelő támogatása . A tagállamok már jelenleg is tevékenyen dolgoznak azon, hogy a minimális támogatások és a minimálnyugdíjak vásárlóerejét fenntartsák. A recesszió súlyossága a társadalmi hatások szigorúbb megfigyelését teszi szükségessé.

A most nyugdíjba vonulók nyugdíjukat egy kötelező, a jelen hozzájárulásokból finanszírozott nyugdíjrendszerből kapják. Néhány országban nagy súlyuk van a tőkefedezeti magánnyugdíjrendszerekből származó bevételeknek. Mivel a nyugdíjalapok a megtakarítások egy részét részvényekbe fektetik, a pénzügyi piacok drasztikus hanyatlása őket is érintette. Hosszú távú stratégiák, a hatályos jogszabályi keret, valamint a hatósági intézkedések mérsékelték a válság most nyugdíjállományba vonulókat érintő hatásait. Mindazonáltal felül kell vizsgálni a rendszerek kialakítását, ha a jövőben is biztosítani akarjuk a biztosítási tőkefedezeti rendszerek megfelelőségét és fenntarthatóságát.

A hatékony egészségügyi és megelőző ellátást kínáló szolgáltatások különösen fontosak a gazdaság hanyatlás, a csökkenő bevételekés a növekvő munkanélküliség idejében, de fennáll az egészségügyi, illetve a tartós ápolás-gondozást érintő befektetések visszaesésének jelentős mértékű kockázata is. Várhatóan a helyi egészségügy, valamint a tartós ápolás-gondozás infrastruktúrájának korszerűsítésére és fejlesztésére irányuló tervek elhalasztására kerül majd sor. A tervek elhalasztása különösen azon országok számára lenne hátrányos, amelyekben az egészségügyi szektor alulfinanszírozott, és annak felosztása területileg erősen kiegyenlítetlen.

Számos tagállam arra törekedett, hogy a megújult stratégiákra való felkészülésbe bevonja az érdekelt feleket, és bizonyos mértékben a lakosságot is. Mindez a helyi és a regionális hatóságok egyre fokozottabb bevonásával történik, de további erőfeszítések szükségesek e téren. A nemek közötti egyenlőség szempontjait egyre inkább tekintetbe veszik, ennek következetességén ugyanakkor még lehetne javítani. Egyes példák jól mutatják a konzultációs folyamatokban megvalósított helyes gyakorlat alkalmazását, mint pl. a kétoldalú interaktív párbeszéd megvalósítására, valamint az eredményekről való visszajelzés biztosítására irányuló erőfeszítések. Néhány ország általánosan elkötelezett abban, hogy az érdekelt feleket valamennyi döntéshozatali szinten és a teljes jelentési ciklusra kiterjedően bevonja a munkába. A különböző szinteken felállított közreműködő szervek segíthetik a társadalmi strukturális reformok nyomon követését, ezáltal járulva hozzá a jelen válsághelyzetben a lehetőségek és a hozzáférési lehetőségek kiaknázásához, valamint a szolidaritás előmozdításához. Egyre több politikai prioritást alapoznak meg mennyiségi célkitűzések. Amennyiben ezek alapos elemzésen alapulnak, megfelelő forrásokkal rendelkeznek, és világos politikai állásfoglalás kapcsolódik hozzájuk, jobb eredményeket lehetne elérni bizonyos politikai területeken.

2. A SZEGÉNYSÉG ÉS A TÁRSADALMI KIREKESZTÉS ELLENI KÜZDELEM

Az EU-27-ben a gyermek esetében magasabb a szegénység kockázatának aránya (19%), mint az egész népességre nézve. Ez mit sem változott 2000 óta. A 2007. évi nyitott koordinációs módszer központi kérdésként kezelte a gyermekszegénységet , ezáltal egyre inkább beépült az általános köztudatba, hogy mely okok vezetnek a gyermekszegénységhez. Világossá tette, hogy átfogó stratégiákra van szükség, melyek ötvözik a megfelelő, jól tervezett jövedelemtámogatást, a szülők számára rendelkezésre álló minőségi munkalehetőségeket és a szükséges szolgáltatások biztosítását.

A legtöbb tagállam, amely az Európai Tanács határozott fellépést sürgető felhívásának eleget téve 2006-ban prioritásnak tette meg ezt a kérdést, most meg kívánja erősíteni stratégiáit, és egy fokozottan többdimenziós és integrált megközelítést kíván követni. Több tagállam is figyelembe vette a gyermekszegénység kérdését, például olyan területeken, mint jövedelmek és bérek, a szakmai és a magánélet összeegyeztetése, illetve a családbarát szolgáltatások. További erőfeszítésekre van szükség, elsősorban annak biztosítására, hogy mindenki számára elérhető és megfizethető legyen a minőségi gyermekgondozás. Az egyre jobban alátámasztott tények alapján 22 tagállam célkitűzéseket fogalmazott meg a gyermekszegénységgel kapcsolatban, melyekhez közülük 16 kölcsönösen elfogadott uniós mutatókat használt fel. Néhány tagállam köztes célokat is meghatározott az őket érintő speciális kihívások megoldására (aktív kereső nélküli háztartások, a leginkább veszélyeztetett családok, a szegénység mértéke, gyermekgondozás).

A romák halmozottan hátrányos helyzetben vannak és Európában a társadalomból leginkább kirekesztettek közé tartoznak. Az említésre méltó roma kisebbséget számláló tagállamok jelentéseikben nagyobb figyelmet szenteltek e kérdésnek, és általánosságban elmondható, hogy előrehaladás történt az őket érő kihívások tudatosítása terén. A végrehajtott, illetve a bejelentett intézkedések elsősorban a szegregáció megszüntetését, a munkához való hozzáférést, az oktatási hátrányok leküzdését és az alapszolgáltatásokhoz (lakhatás, egészségügyi ellátás) való jobb hozzáférést célozzák. Ugyanakkor a legtöbb országban még mindig nem létezik átfogó intézkedési keret, melynek oka, hogy nincsenek rendelkezésre álló adatok, illetve hogy nincs megfelelő tudásalap.

A nemzeti stratégiai jelentésekből kitűnik, hogy a 2006. évben a migránsok befogadását prioritásnak tekintették. Egy egyre inkább átfogó megközelítést alkalmazva a tagállamok fokozottan törekednek arra, hogy mind a migránsokat, mind a befogadó társadalmat bevonják a folyamatba, és számos állam kölcsönös támogató kapcsolatot kíván teremteni az integrációs politika és a megkülönböztetés elleni intézkedések között.

A fogyatékossággal élők integrációja továbbra is fontos kérdés, ugyanakkor a fogyatékossággal élők szempontjait eddig csak korlátozott mértékben emelték be más politikákba, és a nemzeti stratégiai jelentések csak ritkán utalnak a fogyatékossággal élők jogairól szóló ENSZ-egyezmény végrehajtására, még akkor is, ha annak ratifikációja épp jelenleg folyik. Inkább a foglakoztatás élénkítése, az oktatás és az élethosszig tartó tanulás terén fennálló akadályok elhárítása, valamint az általánosan szigorúbb feltételek kerültek előtérbe, s nem azon strukturális akadályok elhárítása, melyek gátat szabnak a teljes részvételnek.

Mint ahogy már a 2006. évi nemzeti stratégiai jelentésekben is, a legtöbb tagállam a prioritások közé sorolják az aktív befogadást . A befogadó munkaerőpiacok, a minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés és a megfelelő jövedelem tárgykörét ugyanakkor a legtöbb esetben külön kezelik, jóllehet a hátrányos helyzetben lévők többsége többszörösen hátrányos helyzetben van, és feltétlenül integrált válaszokra lenne szükség. Számos ország lépéseket tett arra, hogy biztosítsa a minimumjövedelem vásárlóerejének fenntartását. Továbbra is alapvetően fontos, hogy a helyes ösztönzők érdekében megfelelőbb legyen a kapcsolat a munkanélküli ellátások és a munkavállalóknak nyújtott támogatás között, hogy megteremtődjenek a helyes ösztönzők, ugyanakkor biztosítva legyen a megfelelő jövedelemtámogatás és az aktív keresők szegénységének megelőzése. Az akadályok sikeres leküzdésére koordinálni kell a szociális és a munkaügyi hivatalok munkáját, hogy megvalósulhasson a teljes és tartós társadalmi és munkaerő-piaci integráció. Így nagyobb figyelmet kell kapnia a három cselekvési terület közötti interakció optimalizálásának, valamint biztosítani kell, hogy mindegyik területet megfelelő mértékben figyelembe vegyék.

A szegénység és a társadalmi kirekesztés ellen a munkaképesek számára a minőségi munka jelenti a legfőbb biztosítékot. Azok számára, akiknek a munkavállalás nem tényleges lehetőség, megfelelő jövedelemtámogatást és társadalmi részvételt kell biztosítani. Több tagállami intézkedések közül a leginkább relevánsak közé tartoznak a munka megtartását vagy a munkába való gyors visszatérést és az alkalmazkodóképességet támogató intézkedések, melyek lehetőséget biztosítanak egy képzettség megszerzésére vagy elmélyítésére, illetve személyre szabott, a munkaerőpiachoz vezető különböző utakat bemutató cselekvési terveket kívánnak kifejleszteni. Különös figyelmet kell szentelni a leghátrányosabb helyzetűek munkalehetőségeinek támogatásának, beleértve a szociális gazdaság területét is. A legtöbb nemzeti stratégiai jelentésben szerepel a minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés mint azon szociális akadályok megszüntetésének eszköze, amelyek akadályozzák az érintettek fenntartható integrációját.

A hajléktalanság a kirekesztés egyik legsúlyosabb formája, mely téren az egyes tagállamoknak fokozott erőfeszítéseket kell tenni arra, hogy szélesebb kínálat álljon rendelkezésre a megfizethető lakhatás tekintetében. Az átfogó, többdimenziós stratégiák arra irányulnak, hogy a probléma különböző aspektusait kezeljék, míg egy másik megközelítés központi elemét a szélesebb politikai területekre kiterjedő (mint pl. lakhatás, foglalkoztatás, egészségügy területei) intézkedések jelentik. Az önálló lakhatás célkitűzését a személyes szociális támogatással ötvöző, támogatott lakhatás jelenleg nagy figyelmet kap. Számos ország célként tűzte ki, hogy csökkenti a hajléktalanok számát, illetve megerősíti a támogató struktúrákat. A megbízható adatok hiánya azonban még mindig hátráltatja azon erőfeszítéseket, melyek célja a hatékony intézkedések meghatározása és ellenőrzése. A hajléktalanság megelőzésében alapvető jelentőségű a gazdasági integráció támogatása, különösen jelen körülmények között; a kilakoltatás esetén vagy a hátrahagyott ingatlanok visszaszolgáltatásával kapcsolatos esetekben az érintetteknek megfelelő támogatást és tanácsadást kell nyújtani.

Továbbra is különbség van az egyes társadalmi-gazdasági csoportok egészségügyi ellátásában , és a tagállamok az általuk alkalmazott általános megközelítés kiegészítésére további, a leghátrányosabb helyzetűeket célzó intézkedéseket is hoznak. Több nemzeti stratégiai jelentés is ismertet olyan ágazatközti intézkedéseket, melyek felölelik mind a megelőzés, mint az egészségfejlesztés kérdését, és szolgáltatások széles spektrumára kiterjednek, beleértve az oktatás, a lakhatás vagy a foglakoztatás területeit is. A legfőbb célok a következők: az alapellátás és a megelőző ellátás fejlesztése, a hozzáférést érintő akadályok leküzdése és a hátrányos területek helyzetének megoldása.

A legtöbb nemzeti stratégiai jelentés hangsúlyozza az oktatás fontosságát, azonban csak egyesek integrálták azt a társadalmi kirekesztés megelőzésére és leküzdésére irányuló, átfogó hosszú távú stratégiájukba. Az iskola előtti nevelést kulcsfontosságú tényezőnek tartják mind a társadalmi-gazdasági hátrányok kiegyenlítésében, mind a szakmai és a magánélet összeegyeztetésében. A tagállamok erőfeszítéseket tesznek arra is, hogy valamennyi iskolában biztosítsák a magas minőségi standardokat, javítsák bizonyos csoportok oktatáshoz való hozzáférését, és intézkedéseket vezessenek be az előzetes tanulmányok elfogadására.

A pénzügyi kirekesztés megoldása a szegénység elleni stratégiák legfőbb eleme; a gazdasági válság e kérdést még inkább előtérbe helyezi. Néhány tagállam átfogó stratégiákról tesz jelentés, míg egyikük a túlzott eladósodást tartja elsődlegesnek. A leggyakrabban előforduló kérdés a hiteltanácsadás, egyes esetekben a célcsoportokra, másutt a korai tanácsadásra helyezve a hangsúlyt. Néhány országban lehetőség van mikrohitelek felvételére azok számára, akik a főbb hitelpiacon ehhez nem tudnak hozzáférni. A pénzügyi befogadás a lakáspiacokhoz való fenntartható hozzáférés előfeltétele.

3. MÉLTÁNYOS ÉS FENNTARTHATÓ NYUGDÍJAK

A tagállamok a legutóbbi tíz évben a méltányos és fenntartható nyugdíjak megfelelőbb biztosítása érdekében megreformálták nyugdíjrendszereiket. A 2008. évi nemzeti stratégiai jelentések arról számolnak be, hogy további előrehaladás történt a méltányos nyugdíjak biztosítása terén, anélkül hogy mindez hátrányosan érintette volna a nyugdíjrendszerek pénzügyi fenntarthatóságát és a foglakoztatási ösztönzőket. Az aktuális gazdasági kilátások miatt a szükséges kiegyensúlyozó intézkedések meghozatala még nagyobb kihívást jelent.

A várható élettartam növekedése miatt a nyugdíjrendszerek reformjának célja az idős munkavállalók foglalkoztatási rátájának növelése és a gazdasági függőségi ráta csökkentése volt annak érdekében, hogy ne kerüljön veszélybe az állami pénzügyek helyzetének fenntarthatósága. Legtöbb esetben mindez azt eredményezte, hogy csökkent a nyugdíjigérvény, ennek ellensúlyozására ugyanakkor egy új szabályozással lehetővé tették a munkavállalóknak az aktív kereső tevékenység időbeli kitolását. A hozzájárulási évek és a nyugdíjban eltöltött évek közti egyensúly ténylegesen csak úgy érhető el, ha többen, többet és hosszabb ideig dolgoznak. Ennek következményeként csökkenteni kell a munkába állók átlagéletkorát, kerülni kell a szakmai pályafutás tartós megszakítását, és ki kell tolni a tényleges nyugdíjba vonulás idejét. Ezzel egyidejűleg nagyobb figyelmet kell szentelni annak, hogy a foglalkoztatás alatt mindvégig biztosított munkaviszony álljon fenn.

Az idősebb munkavállalók foglakoztatási rátája a legutóbbi tíz évben növekedett, és az idősebb munkavállalók 50%-os foglalkoztatása tekintetében 11 ország már most teljesíti a lisszaboni stratégia 2010-re kitűzött célkitűzését. A várható élettartam növekedésének középtávon szükségszerűen magasabb foglalkoztatási rátával kell együtt járnia. Növekednie kell a munkában állók korának, és a jelentések azt mutatják, hogy a tagállamok elkezdték növelni a nyugdíjkorhatárt az államilag finanszírozott rendszerben. A korengedményes nyugdíjba vonulás lehetőségét kezdik kizárni, a korengedményes nyugdíjazás ösztönzőit pedig leépítik. Ezek az intézkedések világosan jelzik a munkaadók és munkavállalók számára, hogy javítaniuk kell az életkor kezelésére irányuló gyakorlataikat, és ki kell tolniuk a nyugdíjazás idejének kezdetét. A jelen gazdasági visszaesés lesz ezen eredmények tartósságának próbája. További erőfeszítéseket kell tenni az idősebb munkavállalók foglalkoztatásának előmozdítására, amely magában foglalja az aktív munkaerő-piaci politikák teljes kiaknázását is. Döntő jelentőségű lesz annak elkerülése, hogy a tényleges nyugdíjkorhatár csökkenni kezdjen azáltal, hogy ismét a korengedményes nyugdíjazást alkalmaznák a növekvő munkanélküliség elleni eszközként.

A jelenlegi gazdasági kilátások alátámasztják annak szükségét, hogy a munkavállalók megfelelő módon azon időszakokban is biztosítva legyenek egy nyugdíjrendszer keretében, amikor munka nélkül maradnak. Az új rendszerekben a munkavállalói életpálya megszakítása jelentős hatással lehet a nyugdíjakra , és a nyugdíjak helyzetének nyomon követése különösen azoknál fontos, akik nehezen tudnak megfelelni az új támogathatósági feltételeknek, így az alacsony keresetűeknek és a munkavállalói életpályájukat megszakítóknak, akik közt magasabb a nők aránya.

A nyitott koordinációs módszer keretében végzett munka 2008-ban a magánnyugdíj-ellátásra fókuszált. Számos tagállam hozott intézkedéseket a tőkefedezeti nyugdíjrendszerek biztosítására; ezek olyan területek érintenek, mint a lefedettség és a hozzájárulások, a költségek szintje, a szabályozási keret fejlesztése az életjáradékokra (a növekvő élettartam kockázata) és a befektetésekre (pénzügyi kockázat). Az önkéntességen alapuló rendszerek esetében több bizonyíték is mutatja, hogy a lefedettség és a hozzájárulás szintje nagy mértékben társadalmi-gazdasági tényezőktől függ. Amennyiben a jövőben a nyugdíjbevételeknek fontos forrásai lesznek a magánnyugdíj-rendszerek, a lefedettséget és a hozzájárulás szintjét is ennek megfelelően kell megállapítani.

A tőkefedezeti rendszerek kifizetési szakasza jelenleg úgy van kialakítva, hogy nem kínál elegendő védelmet a növekvő élettartam kockázatával, valamint a volatilitással és az inflációval szemben. Az életjáradék jelenti a legbiztosabb bevételi formát nyugdíjas korban. A portfólió szerkezetének megváltoztatása a nyugállományba vonulás idején (life-styling) bizonyos fokú védelmet nyújthat a tőkeérték volatilitásával szemben. A jól működő felügyeleti szervek és a hatékony pénzügyi szabályozói keret megléte alapvetően fontos. Az összetett döntéseket igénylő, többforrású nyugdíjak irányába való eltolódás a rendszer tagjainak elfogulatlan tájékoztatását és bizonyos mértékű gazdasági képzését követeli meg.

A tagállamok azon dolgoznak, hogy megváltoztassák az idősebbek minimumbevételére vonatkozó rendelkezéseket, hogy növekedjenek az ellátások és egyszerűbbé váljon a hozzáférés. Mivel az ellátások gyakran árindex alapúak, a relatív bevételek terén az elmúlt növekedési években enyhe visszaeséssel lehetett számolni. Ugyanakkor a relatív erózió a várakozásokhoz képest többnyire lényegesen alacsonyabb. A legtöbb tagállamban emelkedtek a minimálnyugdíjak és a minimumellátások.

A tagállamok a nyugdíjakat illetően nemzeti célkitűzéseikben a következő témákkal foglalkoznak: az idősebb munkavállalók foglalkoztatási rátája (akár az uniós célokon túlmutató mértékben), a tényleges nyugdíjazási életkor, a hozzájárulás mértéke, az esetleges helyettesítési ráták és az idősek szegénységi rátája. Mindez arra enged következtetni, hogy a nyugdíjrendszer korszerűsítése hosszú távú stratégiák keretében és a kitűzött célokkal összhangban valósul meg.

4. AZ EGÉSZSÉGÜGY ÉS A TARTÓS ÁPOLÁS-GONDOZÁS

A 2008–2010. évre kidolgozott jelentések gyakorlatilag mind az előző, 2006-os nemzeti egészségügyi tervekre épülnek. A tagállamok szerint a egészség támogatásához és a munkában eltöltött idő meghosszabbításához a következő alapvető stratégiák járulnak hozzá: hatékony munkahelyi egészségügyi intézkedések, egészségfejlesztés, betegségmegelőzés, egészséghelyreállító kezelés és rehabilitáció. Továbbá nagyobb összhang szükséges a gazdaság-, az oktatás-, a foglalkoztatási, a környezetvédelmi és szociálpolitikák között.

A különböző társadalmi-gazdasági csoportokat tekintve és a különböző régiókban az egyészségi állapotot és a várható élettartamot nézve továbbra is különbségek vannak . Igazolható, hogy egyértelmű megfelelés áll fenn az egészség, a szegénység, a foglalkoztatottság és az alacsony képzettség között. Sok nemzeti stratégiai jelentés kifejezetten kitér arra, hogy az egészségre nézve fennálló társadalmi különbségek korlátozzák az életlehetőségeket. Több stratégia is ismertet olyan ágazatközti intézkedéseket, melyek felölelik az egészségfejlesztés és a betegségmegelőzés kérdését is, és szolgáltatások széles spektrumára kiterjednek, beleértve az oktatás, a lakhatás vagy a foglakoztatás területeit is. A legfőbb intézkedések az alapellátás és a megelőző ellátás fejlesztésére, a hozzáférést érintő pénzügyi, szervezeti, tájékoztatási, illetve egyéb akadályok leküzdésére és a hátrányos területek helyzetének megoldására irányulnak.

Valójában valamennyi ország az alapellátás javításában látja a jobb hozzáférés megvalósításának, az egészségügyi koordináció és a fenntarthatóság biztosításának útját; s mindez fokozottan is érvényes ott, ahol hiány mutatkozik a forrásokban. Ugyanakkor sok országban továbbra sincs elég általános orvos és ápoló, a helyzetet a társadalom elöregedése pedig még inkább súlyosbítja. Nehezen látható, hogyan valósítható meg az alapellátás javítása anélkül, hogy megfelelő intézkedések születnének e téren, amely biztosítaná továbbá, hogy elegendő számú, motivált egészségügyi szakember álljon rendelkezésre.

Valamennyi ország kiemelte az egészségfejlesztést és a betegségmegelőzést mint az egészséget és a funkcionális kapacitást javító eszközöket, mivel általuk kevesebb kezelésre van szükség és javítható a fenntarthatóság. A tagállamok elismerik, hogy a kampányok hatékonyabbak lehetnének, és azt javasolják, hogy inkább helyi szinten és célzottabban kell őket alkalmazni. Ennek ellenére az egészségügy/kezelés, különösen pedig a kórházi költségek teszik ki a kiadások legnagyobb részét, és több ország még mindig további pénzügyi támogatást is biztosít e szektornak. Az elérendő célokhoz mérten egészségfejlesztésre és a megelőzésre a kiadásokból viszonylag kis rész jut csak.

A tagállamok továbbra is azon fáradoznak, hogy javuljon a hatékonyság és az eredményesség , amit a költségek racionalizálásával és a költségmegosztás eszközének bevezetésével kívánnak elérni. Több ország is megkezdte az egészségügy privatizációját. Hogy ezek a reformok a minőség és a hatékonyság szolgálatában állnak-e, attól függ, milyen ösztönzőket teremtenek meg az államok, alapvetően pedig a biztosítási alapokkal kötött szerződések jellegétől. Nemzeti szinten a siker attól függ, hogy milyen intézményi kapacitás áll rendelkezésre az ellenőrzésre, szabályozásra és a kockázatelemzés biztosítására, valamint annak eldöntésére, hogy mely feladatokat látja el jobban a magánszféra, s melyeket az állam. A magán- illetve a közellátásokat össze kell hangolni, hogy azok kölcsönösen támogassák egymást, illetve elkerülhetőek legyenek az átfedések.

A nemzeti jelentések azt mutatják, hogy a minőség kérdését egyre tudatosabban kezelik a tagállamok, és különböző kezdeményezésekről számolnak be, melyek célja, hogy az állampolgároknak jó minőségű és biztonságos megelőző ellátást és kezelést biztosítsanak; ezt olyan minőségi standardok, illetve klinikai útmutatók kidolgozásával és alkalmazásával kívánják elérni, melyek tudományos eredményeken alapuló gyógyászati vagy egészségtechnológiai értékelésen alapulnak. Ugyanakkor csak kevés ország tekintette kiemelt területnek a betegbiztonságot mint a minőség egyik sarokkövét, és dolgozott ki megfelelő struktúrákat és rendszereket. Nagy különbségek figyelhetők meg e téren; míg egyes tagállamok már előrehaladtak a minőségi és biztonsági stratégiák és a betegközpontú megközelítés alkalmazásában, addig mások még csak most kezdték el ennek megvalósítását. E különbségeket az magyarázhatja, hogy korlátozott források állnak az egészségügy rendelkezésére, és nem megfelelően tudatosodott még, hogy a jó minőségű gondozás milyen előnyökkel járhat hosszú távon. A betegek fokozott választási lehetőségét számos országban a betegközpontú rendszer egyik szempontjának tekintik, ugyanakkor az nem széles körben elfogadott, hogy a szabad választás növekvő ellátási költségekkel jár.

Az ellátás koordinációja továbbra is nyitott kérdés. A tagállamok haladást értek el az egyes krónikus betegségekkel kapcsolatos irányításban alkalmazandó integrált megközelítés terén, de még mindig javítható a koordináció a különböző állami szintek, az egészségügyi ellátások különböző típusai, az egészségügyi és a szociális ellátási hivatalok, a köz- és a magánellátások, valamint a közszféra és a harmadik szektor között. Ez kiemelten is vonatkozik a tartós ápolás-gondozásra.

A nemzeti stratégiai jelentésekben a tagállamok megerősítik, hogy elkötelezettek a magas minőségű és tartós ápolás-gondozáshoz való általános hozzáférés biztosításában. Mindazonáltal sok országban még nem találtak megoldást a fenntartható finanszírozási lehetőségek ötvözésére, ezért viszonylag magas a magán pénzügyi források aránya. Ezek lehetnek magán (gyakran kiegészítő vagy a magasabb jövedelmű csoportok számára elérhető) egészségbiztosítások vagy magánháztartási befizetések (hozzájárulás fizetése államilag biztosított ellátáshoz és/vagy önköltség befizetése, melyek esetében igen csekély a felajánlott visszatérítés összege vagy nincs is lehetőség visszatérítésre).

A gondozásra szorulók az otthoni vagy a helyi közösségben nyújtott, nem pedig az intézményi tartós gondozást részesítik előnyben, ugyanakkor sok országban a közkiadások több mint felét intézményi gondozásra fordítják. Ehhez járul továbbá, hogy általános konszenzus van a téren, hogy fel kell lépni a tartós gondozási szektor (hivatásos gondozás) várható munkaállomány-csökkenése ellen, valamint támogatási lehetőségeket kell keresni a családok vagy a nem hivatásos gondozók számára. Továbbra is megoldásra vár a megfelelő tartós gondozást végzők megfelelő létszámban való felvétele, (át)képzése és megtartása.

_________________________________

Az elemzés részletesebb eredményei a melléklet országprofilokban és a kísérő dokumentumban olvashatók.