1.1.

Az egyenlő bánásmód elvével, mivel a szállítási műveletek szelektív elosztása minden alapot nélkülöz és az ugyanazon vállalkozásnál munkát végző munkavállalók eltérő mértékű díjazásához vezet, noha munkájuk jellege azonos. Következésképpen a kiküldetésre irányadó szabályok megállapítására objektív szempontok hiányában került sor, ami így megsértette az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvet és ellentétes az Európai Unió Alapjogi Chartája 20. cikkében rögzített egyenlő bánásmód elvével.

1.2.

Az arányosság elvével, mivel az uniós intézmények (i) az azonos munkát végző járművezetők számára eltérő bérezést írtak elő; (ii) nem vették figyelembe a nemzetközi szállítási műveletek különös jellemzőit; (iii) nem vették figyelembe a nemzetközi szállítási ágazatban munkát végzők mobilitásának különösen magas szintjét; (iv) az általuk lefektetett szabályokkal igazolatlanul nagy mértékű adminisztratív terhet róttak a kis és közepes vállalkozásokra, és ezáltal nyilvánvaló hibát követtek el és olyan intézkedést hoztak, amely nem arányos az elérni kívánt céllal;

1.3.

A rendes jogalkotási eljárás elvével, mivel az uniós intézményeknek el kellett volna végeznie a megtámadott rendelkezések hatásvizsgálatát vagy igazolniuk kellett volna, hogy e vizsgálat miért nem volt szükséges.

2.1.

Az EUMSZ 45. cikkel, mivel a járművezetők számára előírt azon kötelezettség, hogy visszatérjenek a tartózkodási helyükre vagy a vállalkozás működési központjába, anélkül, hogy maguk választhatnák ki, hogy hol kívánják szabadidejüket eltölteni, sérti a munkavállalóként őket megillető szabad mozgás jogát;

2.2.

Az EUMSZ 26. cikkel és a hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elvével, mivel a munkavállalók szabad mozgása korlátozott és a periférián elhelyezkedő tagállamokban működő szállítási vállalkozók alkalmazottait hátrányos megkülönböztetés éri azáltal, hogy pihenés céljából vissza kell térniük a tartózkodási helyükre vagy a vállalkozás működési központjába, tekintve, hogy így jelentős távolságokat kell megtenniük és számottevően több időt vesztenek, mint az Európai Unió központjában vagy ahhoz közel elhelyezkedő tagállamok szállítási vállalkozási; a periférián elhelyezkedő tagállamok a belső piacon működő egyéb vállalkozásokhoz képest hátrányos helyzetbe kerülnek a munkavállalók visszatérésére vonatkozó rendelkezés érvényesítésével;

2.3.

Az EUSZ 3. cikk (3) bekezdésével, az EUMSZ 11. és az EUMSZ 191. cikkel, valamint az Európai Unió környezet- és klímapolitikájával, mivel a járművezetők négyhetenkénti kötelező visszatérésének biztosítására vonatkozó követelmény mesterségesen növeli a forgalmat az Európai Unió útjain, az üres gépjárművekkel közlekedő járművezetők számát, az egyéb szervezett szállítási műveletek számát, a fogyasztott üzemanyag és a széndioxid környezetbe történő kibocsátását.

2.4.

Az arányosság elvével, mivel a járművezetőknek az e rendelkezés által előírt kötelező rendszeres visszatérése a munkavállalók pihenése körülményeinek javítására irányuló nyilvános célkitűzésre tekintettel nyilvánvalóan aránytalan és nem megfelelő intézkedés.

3.1.

Az arányosság elvével, mivel az uniós intézmények azáltal, hogy a hatálybalépés időpontját a huszadik napban jelölték meg, (i) nem vették figyelembe, hogy a tagállamok és a fuvarozók objektív okokból és átmeneti időszak hiányában nem tudják teljesíteni a módosítás szerinti kötelezettségeket, és (ii) semmilyen, ezen új követelmények sürgős jellegét igazoló érvet nem adtak elő.

3.2.

Az EUMSZ 296. cikkében rögzített indokolási kötelezettséggel, mivel az uniós intézmények a javaslat vizsgálatakor a hatásvizsgálat és egyéb források alapján tisztában voltak azzal, hogy (i) az adott időszakok során a pihenőidőnek a járműben való eltöltése – mert nem áll megfelelően rendelkezésre alternatív szálláshely – a tagállamok többsége és a szállítási vállalkozások által betarthatatlan, (ii) járművezetők számára a tartózkodási helyükre vagy a vállalkozás működési központjába való visszatérés biztosításának kötelezettsége gyakorlati nehézségeket okozhat, tekintve, hogy e kötelezettség teljesítésére vonatkozó szabályok nem egyértelműek, és ez azt eredményezi, hogy az uniós intézményeknek érvekkel kellett volna indokolniuk az átmeneti időszak hiányát vagy a jogszabály hatálybalépése elhalasztásának hiányát;

3.3.

A lojális egyműködés elvét, mivel az uniós intézmények nem csak annak szükségességét nem igazolták, hogy miért kell azonnal hatályba léptetni a pihenőidőknek a kérdéses időszakok során a járműben való tartásának tilalmát és a járművezetők tartózkodási helyükre való visszatérésének biztosítására vonatkozó kötelezettséget, nem vette továbbá figyelembe a tagállamok és az érintett felek által bemutatott, objektív akadályokra vonatkozó adatokat és olyan átmeneti időszak biztosításának szükségességét, amely lehetővé teszi a módosított szabályokra való felkészülést.